Almási Tihamér: A mit a szerek meg nem gyógyítanak

Almási Tihamér: A mit a szerek meg nem gyógyítanak szerző: Arany János

A kritika első megjelentetése: Szépirodalmi Figyelő 1861. I. évfolyam, 188. lap, aláírás nélkül.^[1]

A MIT A SZEREK MEG NEM GYÓGYÍTANAK. (Rajz, az élet után.) Irta Almási Tihamér. Az illustrátiólcat rajzolta Jankó, fára metszé Russ. Szerző sajátja. Pest. Nyomatott Herz Jánosnál. 1861. (Nagy 12-d rét, 179 lap.)

„A mit a szerek meg nem gyógyítanak” — előre tudjuk — a szerelmi sérv. S a történet ama „régi história, mely mindig új marad.” Egy kis leány szerelmet fogad, mielőtt szíve megnyílt volna a szerelemnek. Még azon este beáll a percz, midőn „a virágnak megtiltani nem lehet” stb. Más ifjúé a fogadás, másiké a szív. De a szívrabló nem is sejti becses birtokát: azon felül neki már jegyese van. Szegény Mariska (ez neve heroinánknak) jegyet vált azzal, kinek szavát adta, szíve nélkül. Hősi elhatározással meg akarja szeretni. „S addig szeret, addig szeret, csak szeret, míg a szíve fájdalmában megreped!” — Ennyi az egész. — Balogh Tihamér e se nem új, se nem csattanós tárgyat finom kézzel szövi elbeszéléssé. Ha elolvastuk, oly hatást hagy lelkünkben, mint egy miniature tájkép, rajta, teszem, egy bárány, a háttérben kicsi sírhalom, kereszt. — Szerző tolla könnyű, mint a pehely; alakjai gyöngéd ecsettel vázolvák, mitől semmi sincs távolabb, mint a túlzás. Mariska, ki a beszély kezdetén új köntösében oly boldog, s végin a világ minden ékszere sem bírná földeríteni, anyja a jószívű gazdasszony, apja a gyöngéden comicai, csöndes kedélyű patikás, Diczhalminak gentleman, Selymesnek kissé parlagi alakja, s az érzelgős, sovány Hortensia — ki midőn shawljaiból stb. kibontakozik „úgy áll ott, mint egy leveleitől megfosztott virágszál —” sőt még a dús terményszállító is, meg két leánya — ügyes esquisse-ek. Örültünk, hogy a sápadt rektor, ki csak pipáz, de nem iszik, mert fél a nyelvét borba mártani, nem lesz az ismert typicus alak: de biz ő csak oly dictiós, pohárköszöntős rektor lett, mint a többi — szerencsére azonban nem sűl belé. Hortensia 7–8 éves fiacskája csak úgy jó, ha, midőn anyját elárulja, hogy a doktor bácsival csókolódzott, ezt nem naivságnak, hanem szándékos malicziának veszszük, — mert arra már nagy kamasz, hogy naiv legyen, s többi gonoszkodása mutatja, hogy nem az. Legkevésbbé tetszett a sima doktor. Comicumában kevés az új: hogy öldöklő angyal, szeret bókot mondani, jól enni, inni, az mind köznapi dolog: nem is magáért van ő, hanem, hogy a föntebbi „virágszálnak” támasza legyen. Kecsege, a sentimentalis paraszt, csak azért létezik ugyan, hogy Diczhalmi lovát megtartsa, de magában véve érdekes alak, minőt hébe-korba magunk is láttunk; kivételes inkább, mint typicus. — Az egészre egyik észrevételünk az, hogy a beszélők nyelvben, nem különböznek kellő határozottsággal egymástól, a másik, hogy a cselekvő személyek annyira lábujjhegyen járnak — még az érzékeny paraszt is — mintha bársony szőnyeget taposnának. A közönség, mely erősebb táphoz van szokva, nehezen fogja ízleni e könnyű csemegét; s megvalljuk, egyéni hajlam bennünket is táplálóbb eledelhez von. Az „illustrátiók” elég jó vignette-ek a kezdő betűknél s a czímkép „Mariska” — egy duzzadt karú, inkább idős mint gyermeteg kifejezésű, szenvelgő alak.

Megjegyzés

1. A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.