Alexandria
szerző: Tisza Domokos
Mintha egy kivágott cserfa erdőt járnék,
Melyet hitvány büdös bodza, fagyal felvert,
De helylyel-helylyel egy óriás törzs áll még,
Már csak gyaníttatva, mily koronát emelt;
Melyből a nemes vad kiholt, kiköltözött,
A sas lehullt fészkén csalfa szarka csereg,
S a roppant fák helyét benőtt bokor között
Ravasz róka kullog, gyáva nyúl enyeleg:
Oly érzés lepett meg, a midőn elhagyva
A repűlő gályát, a fövenyre hágtam,
S először tekinték szét e ronda, zagyva
Népen s hajdan híres Egyiptomországban.
És ez az ország volt az országok apja?
(Szegény, szegény öreg újra gyermek lettél!)
E nép volt a népek népe? Porba rogyva
A hírtermő földön, mint egy megvetett él.
És ez a város, hajh! Nagy Sándor városa,
Hajdan tudományok legrakottabb csűre?...
Ronda tekervényit rondább nép tapossa,
Múzsái máglyáján zsarnokkéj hevűle.
Odább a sivatag. Űli néma halál.
Egy-egy boltos pálma látszik csak még élni.
Lábánál a fellah törpe sárháza áll
S lombjától bár futó árnyat látszik kérni.
Akár merre nézzek, sivár, bús tekintet!
Ide még nem ömlik a Nilusnak habja,
Éltét e pusztának csupán a történet
Múltakból eredő folyóvize adja.