Albánia
szerző: Zurányi István
Betűhív szövegközlés
A mely mértékben valamely nép megérti és műveli saját érdekét, ugyanabban a mértében kelt természetesen másokban is érdeklődést maga iránt. Ez történt az albánokkal is a legutóbbi három évtized alatt, a melyben, a mennyire a fenforgó körülmények megengedték, hatalmas lépést tettek előre a nemzeti élet fejlődésében. Művelődési munkájuk és különösen irodalmuk megérdemelné, hogy behatóbban foglalkozzam vele, de én ezen a helyen nem szándékozom azzal foglalkozni, a mit az albánok írtak, hanem azzal, a mit egy Arturo Galanti nevű olasz író L’Albania című legújabban megjelent könyvében ő róluk írt.
Ez a könyv kitünő olaszsággal és könnyen érthetően van megírva és a mennyire egy idegen írótól kitelik, alapos tájékozást ad erről az oly kevéssé ismert népről és hazájáról. A 261 oldalra terjedő könyv természetesen nem tökéletes, de nem is kivánhatjuk oly szerzőtől, a ki különben is nehéz tárgyát csak olvasásból ismeri. Különösen az albánok és a montenegróiak viszonyáról találkozunk benne sok tévedéssel, a mi azonban nem csoda, mert Galanti többnyire Cetinyében szerezte értesüléseit. De ettől el[te]kintve igazán meg érdemli a könyv, hogy elolvassák azok, a kik Albániával alaposabban meg akarnak ismerkedni.
Galanti könyvének bevezetésében magasztoló szavakkal emlékezik meg az albánok harcias szelleméről és azután áttér magának az országnak ismertetésére. Két Albániát különböztet meg: egy kisebbet, a minőt ma minden térképen láthatunk és egy nagyobbat, a mely belenyul Törökországba a külön féle fajok és népek közé. A kisebbik Albániának 1.100,000 albánul beszélő lakosa van, a nagyobbiknak két millió lakosa közül 1.300,000-nek anyanyelve az albán, Ezen kívül van még vagy fél millió albán a legutóbb másoknak átengedett területeken, Olaszországban, Görögországban stb. Mindezek természetesen csak megközelítő számok, mert ezeken a vidékeken még nem ismerik sem a statisztikát, sem a népszámlálást.
Galanti ezután leírja a folytonosan váltakozó gyönyörű vidéket, a még ki nem kutatott albán havasokat, a Sar regényos sziklatömbjeit, a Pindus festői piramisait, a Cimara égnek meredező csúcsait stb. Megemlíti a folyok közt a leghosszabbat és legregényesebbet, a Drint zajos vízeséseivel és regényes tájával, a hatalmas Stojánát [ti. Bojanát], Albánia egyetlen hajózható folyamát, a Skumbot és a Vojusszát, a melyek arról nevezetesek, hogy az ország etnográfia határvonalát alkotják, az Acheront és a Kocitust, a melyeket mindenki ismer az ó-kor költészetéből. A tavak közül megemlíti a legnagyobbat, a Skodrát, a halban bővelkedő Ochridát, a janinai tavat, a melyet Tepelen Áli basa emléke tett nevezetessé. A tengerparti városok közül kiemeli Durazzót, a valónai fontos kikötőt és a festői Prevezát. Dicséri Albánia éghajlatát, a melyet nem fertőztetnek mocsarak és végül még egyszer összefoglalja minden szépségét, a melybe Byron is annyira szerelmes lett.
Ezután ismerteti az ország közigazgatási beosztását s az albánok etnográfiai különválását. A Skumb folyó ugyanis szétválasztja az albánokat a toszk és geg fajra, amazok az albán alföldön laknak és 600,000-en vannak, ezek az albán fensíkon vannak és számuk fél millió; az albán alföld maga is két részre oszlik : Közép- és déli Albániára, de ez az utóbbi megkülönböztetés etnográfiai tekintetben egészen fölösleges.
A modern tudomány minden kétséget kizáróan kiderítette az albánok eredetét, a mely még néhány évtized előtt a legendák homályába merült. Tudvalevő, hogy a trák-illir népcsalád a Fekete-tengertől egészen az ádriai tengerig terjedt el. Keleten a trák törzsek laktak (Dardánia, Peónia, Macedónia, Trácia, Mőzia, Dácia), nyugoton pedig az illirek telepedtek meg az ióniai tenger mentén (Epirus) és az ádriai tenger és a Duna között (tulajdonképeni Illiria, Dalmácia, Liburnia, Pannónia), a honnan utóbb eljutottak Olaszországba a nyugoti part mentén (Isztria, Venécia, Japidia). A trák-illir nyelv, miként a kelta, egyre többet vesztett talajából és csakis az albánok, a kik kétségtelenül az illirektől származnak, dicsekedhetnek azzal, hogy megtartották az utóbbiak nyelvét.
Az is kétségtelen, hogy az Albánia név az alb vagy alp árja gyökből származik; a vidék topográfiai fekvése és a szó előfordulása a világ összes földrajzában tanuskodik erről, de azt már nagyon nehéz megmagyarázni, hogy kitől és mikor kapta ezt a nevet. A szerző azt mondja, hogy ez az elnevezés csak a tizenötödik században kezd előfordulni, de egészen bizonyos, hogy már sok századdal előbb is találkozunk vele. Ptolemeus az ő geográfiájában emlitést tesz az illir Albanopoliszról és az Albanon hegyről, a melyet Strabo Albion-nak nevezett el. Azokban a krónikákban, a melyek elmondják az olaszországi normannok viselt dolgait, még találkozunk az Albanopolisz névvel, a melyet ma Ellbassan [!] helyettesít, másrészt pedig azt is tudjuk, hogy Elbassant hajdan Skampának is hívták (a mellette elfolyó Skumb folyótól). Skamb albánul tökéletesen ugyanazt jelenti, mint alb vagy alp és ha már most tekintetbe veszszük a vidék hegyes voltát, úgy természetesnek látjuk, hogy bennszülöttek és idegenek egyaránt erről nevezték el. Ha továbbá figyelembe veszszük Elbassannak akkori jelentőségét, úgy elképzelhetjük, hogy ez a név lassankint egyre tovább terjedt, eleinte a bennszülötteknél s aztán az idegeneknél is.
A lakosságot a Balkánon kívül albánoknak, a görögöknél arvanitesnek, a törököknél arnótáknak hívják. Az albánok maguk semmit sem tudnak erről az elnevezésről; ők maguk szkjüpetárnak hívják magukat és ennek a névnek az eredetét még amannál is nehezebb megmagyarázni. Szó szerinti magyarázata nagyon könnyű volna, mert szkjübe albánul sast jelent, tar pedig képző, a mely valamely dologhoz való hozzátartozást jelent, úgy hogy az egész szó sasfiókot jelentene. De én részemről nem bízom e magyarázat logikájában s inkább azt hiszem, hogy a scirperek illir törzsétől veszi eredetét, a mely még több más városnak is nevet adott.
Mielőtt a szerző áttér az albánok történetének előadására, még előbb néhány szót mond az ország gazdasági helyzetéről, felsorolja a főbb kiviteli cikkeket, a melyek jobbára nyers termények, továbbá a beviteli cikkeket, a melyek fogyasztásra szánt cikkeken alig terjednek túl. A kereskedelmi mérleg nagyon csekély és föltétlenül passziv, de hogyha Albánia jobb politikai viszonyok között volna, úgy a mostaninál kétszer nagyobb lakosságot is könnyen eltarthatna.
Jóllehet a klasszikus görög-római ókorban az Illiria elnevezést a Duna és az ádriai között elterülő egész vidékre alkalmazták, beleértve Dalmáciát, Liburniát és Pannóniát is, mégis az Illirium vagy Illirisz név inkább azt a vidéket illette meg, a mely ma Montenegrót és a tulajdonképeni Albániát öleli fel. Albániának déli részét akkoriban ép úgy, mint ma Epirusznak hívták.
Ezek az illirek és epiroták több törzsre oszlottak és ezek némelyike valóban nagyon fontos szerepet játszott a történelemben. Ezeknek a törzseknek tulajdonítják az úgynevezett pelazg vagy ciklópikus munkákat, a melyeknek maradványai még ma is találhatók Albániában. Ezek a törzsek számos várost alapítottak azok mellett, a melyek eredetüket a régi görögökre és föniciaiakra vezették vissza. Különösen Epirus hires lett az ő dodónai jóstemplomával a már említett Acheronnal, az Acheruzia mocsárral, a Koczitussal, az Elizeummal stb. De nincsenek egészen biztos adataink ezekről az ősrégi időkről és ezért jobb lesz, ha belemegyünk a tulajdonképeni történelembe, még csak meg sem emlékezve a gallok benyomulásáról.
A Kr. e. IV. században az illirek Bardilesz királyuk vezetése alatt megtámadták Macedóniát, de macedóniai Fülöp király legyőzte őket; később ennek fa, Nagy Sándor is megverte őket. Az utóbbinak kénytelenek voltak segitő csapatot rendelkezésére bocsátani a perzsák ellen való háborújában. A macedónok meghódították a Durazzóig terjedő vidéket, de alighogy Nagy Sándor meghalt, az illirek fellázadtak és visszaszerezték szabadságukat. Később elfoglalták Epirust, hatalmukba kerítették Korfut és évtizedekig harczoltak az etóliai liga ellen, a mely akkoriban Közép-Görögországot dominálta. Iliria fővárosa ebben az időben Skodra volt.
Tenta illir királynő folytatta a háborúskodást és meghódította a dalmát és liburniai szigeteket, de aztán Rómával keveredett háborúba, a mely azzal végződött, hogy kénytelen volt a rómaiak uralmát elismerni, a melytől utódai sem tudtak megszabadulni. Időközönkint tettek ugyan az illirek kisérleteket, hogy szabadságukat viaszaszerezzék [!], de a hatalmas Róma ellen nem tudtak boldogulni s Iliria 168-ban Kr. e., miután Gentius királya csatában elesett, római tartomány lett.
Epirus is, a mely oly nagy volt a molosszok alatt s a mely oly hires lett Pirrus alatt, kénytelen volt a világ urának meghódolni, miután előbb szinte megmagyarázhatatlan erejének bizonyságát adta.
Így tehát őseik sok évszázadon keresztül a rómaiak uralma alatt voltak, habár ez az uralom inkább csak névleges volt, sokszor harcoltak ellene, sokszor pedig segitették, a mint Dioklecián és Jusztinián történetéből tudjuk.
A római birodalom megosztásával Albánia a keleti félnek jutott és Bizanc hanyatlásával el kellett tűrniök azoknak a népeknek a garázdálkodását, a melyek időközönkint a bizanczi birodalom ellen törtek. Az albánok, a kik számtalan, egymással egyenetlenkedő törzsre oszlottak, a helyett, hogy közös eljárásra szövetkeztek volna a fenyegető ellenség ellen, sokszor ők maguk hívták saját testvéreik ellen, máskor pedig saját szántukból adták oda országukat idegeneknek. Albániában egymásután következtek az idegen urak, a kik az amúgy is apró fejedelemségeket még apróbb részekre fel osztották, de uralmuk jobbára csak a tengerpartra szorítkozott és sohasem terjedt egészen a hegyekig.
Az egyenetlenségnek és a folytonos változásnak az lett a következése, hogy Albánia minduntalan más népnek volt kénytelen meghódolni. Így jöttek egymásután a gótok, a szerbek, a bolgárok, a normannok, a velencziek; néha megesett, hogy az albánok elkergették ezeket a népeket, a melyek aztán némi idő mulva újra visszajöttek s újra elfoglalták az országot.
Ilyen állapotban találták a törökök Albániát, a mikor első ízben tették lábukat albán földre. Szinte észrevétlenül kezdtek az országban terjeszkedni, míg végre az albánok fellázadtak a zsarnokság ellen. A krujai fejedelem, Kasztrióta György, a ki a történelemben Skanderbég néven ismeretes, megszökött a török szolgálatból és hazájának felszabadítására vállalkozott. Alig egy-két albán főúrral szövetkezve kikergette a törököket az országból és haláláig meg is tudta akadályozni visszajövetelüket. Huszonhárom esztendeig harcolt ellenük és százharmincnyolc csatában verte meg őket. A szultán egymásután küldte seregeit az albán vezér ellen, de egyik a másik után pusztult el; két szultán személyesen vezette óriás seregét Kruja ellen, de mind a kettő vereséggel volt kénytelen visszavonulni. Skanderbég a legnagyobb hősök egyike volt, a kit a világ még nem méltatott eléggé; valóságos csodákat művelt, ha tekintetbe veszszük a körülményeket, a melyek közt élt.
Nem is volt könnyű az ő halála után (1467) még egy embert találni, a ki ugyanily csodákat tudott volna művelni és igy Albánia lassankint török uralom alá került. De nem igaz, a mit általánosan hisznek, hogy Albánia hősének halála után egyszerre változott át török tartománynyá; az albánok, habár apróbb törzsekre oszlottak, még évszázadokig harcoltak a törökökkel, sőt sokszor sikerült is nekik őket az ország egyik vagy másik részéből kikergetni s az ozmanlik sohasem tudták akaratukat ráerőszakolni az albánokra.
A törökök tűrték, hogy az albán dinasztiák parancsoljanak, nem mertek a hegyek közé hatolni és nem bánták, hogy tetszésük szerint kormányozták magukat. Az északi albánok és különösen a skodraiak, még ma is az elképzelhető legnagyobb kiváltságokat élvezik és a törökök még fegyverrel sem tudták velük intézményeiket elfogadtatni. A népnek saját közigazgatása és saját alkotmánya van, a melyet még a berlini kongresszus is jóváhagyott. A török kormányt csak az a jog illeti meg, hogy háborúba szólítja őket és az albánok mennek, ha nekik úgy tetszik. A hegyi albánok nem fizetnek adót, sőt a porta a merditeknek évenkint ötszáz hektoliter tengerit szokott küldeni. Ezek a hegylakók legnagyobbrészt katholikusok.
Az albán din[a]sztiák közt, a melyek a törökök ellen harcoltak, még kitüntették magukat a skodrai Buzatlik és a janinai Tepelenek. Majdnem valamennyi Buzatli harcolt a törökök ellen, a míg végre Musztafa basa megadta magát. Ha ebben az emberben kissé több elszántság lett volna, úgy még Konstantinápolyt is elfoglalhatta volna. Ebben a családban leghatalmasabb volt Mahmud basa (a XVIII. század második felében), a ki többször megverte a törököket, de vakmerőségében nem ismert határt és a harctéren esett el.
Tepelin Ali meghóditotta a török birodalomnak jó részét s az összes albánok közt ő adott a törököknek legtöbb dolgot; sikerült is volna neki a török trónt megdönteni, ha kegyetlenségével nem idegenítette volna el a saját népét.
A leghiresebb albánok közt még emlitést érdemel a mirdita Marku Gjon (János), a ki bár apró, de elszánt csapattal ki tudta vívni egy kis területnek függetlenségét.
Nem akarok tovább részletezni, hanem még csak azt jegyzem meg, hogy az albánok a maguk és mások szolgálatában polgári és katonai erényekkel tüntek ki s oly népnek váltak be, a mely jobb sorsot érdemelne. Ha nem sikerült nekik ezeket az erényeket mindenütt és mindenkor érvényre juttatni, úgy ez az európai hadihajók gyalázata, a melyek ellenük mentek Dulcignóba és a török hadseregé, a mely ugyanakkor szárazföldön támadta meg ezt a maroknyi népet, a mely csak a saját otthonát akarta megvédelmezni a montenegróiak ellen.
Zurányi István.