Alapítvány
szerző: Szini Gyula
Megvallom, a halottak nem mindig ihletnek tiszteletre. Egy tábla sír: mily könnyen emlékezteti az embert arra a vetésre, amely tőlük származik és ami még nincs learatva, hanem itt burjánzik köztünk tovább.
Milyen kevés halott van, akinek a síron túl is érdemes lett volna élnie és mily sokan vannak azok, akiknek szűkebb volt az önzésük mint most a sírjuk. Milyen kevesen éltek a jövőnek!
Ha az átöröklés törvénye olyan automatikusan működnék, ahogy azt a természettudomány közkeletű hipotézise vallja, az emberiség nem finomodnék folyton, hanem egyre jobban visszaütne ősei vadságára. Szerencsére annyi állatiságot temetünk el egy tábla sírba, hogy évszázadok, évezredek folyamán egészen nyilvánvalóvá lesz, hogy némely egészen nyers, bestiális inferioritás örökre lenn maradt a földben. A halál sarlója gyomlálja az életet.
Az átöröklésnek - szinte azt kell hinnem - inkább etikai mint fizikai föltételei fontosak. Ott, ahol könnyebb megélhetési viszonyok, kedvezőbb fizikai feltételek vannak, ahol akár a férfi, akár a nő könnyebben választhat magának élettársul olyant, aki a sok közül a saját testi és szellemi diszpozíciójának megfelelően megkíván, szóval ott, ahol a házasság tényleg naturális és szellemi szelekció: ez az utódokon meg is fog látszani. Viszont ott, ahol nagy a szegénység, nehéz az élet, ahol a létért való küzdelem kategorikus imperativusa minduntalan beleavatkozik a párok természeti és szellemi kiválasztásába: ott kényszerházasságok, érdekházasságok és egyéb etikailag alacsonyabbrendű házasságok jönnek létre, amiknek kihatása az utódokra egészen nyilvánvaló. Látszólag tehát mégis az anyagi föltételek fontosak, de csak annyiban és csak abban a mértékben, amennyiben a házasság, a családalapítás, a jövendő nemzedék szellemi föltételeit segítik elő, amelyek az igazi lényeget alkotják.
Az etika jelentőségét, azt hiszem, annál jobban fel fogják ismerni az emberek, minél műveltebbek lesznek. Nem hiába sopánkodnak ma emberek, hogy korunk „túlságosan anyagias” nem hiába jól csengő szó ma is az „idealizmus”, nem hiába keletkeznek egyre-másra rajongó etikai szekták, amelyek a mi világunk tudományos fölfedezéseit szeretnék megegyeztetni vallás-szükségletükkel: épp ez a félig tudományos, félig rajongó reakció, ami a materializmus és a „Diesseitigkeit” nyomán fakadt, mutatja, hogy az ember etikai lény.
Etikai lény: ezzel semmiféle misztikus fogalmat nem akarok megjelölni. Egyszerűen azt mondom vele, hogy fejlődésre képes lény. Állatnak is magasabb rendű; a természeti és szellemi kiválasztást sokkal inkább képes végrehajtani mint bármely más lény ezen a földön. Már maga a kiválasztás is etikai fogalom: ez már túlmegy a közönséges állati szükségleteken, a személyhez fűződő alacsonyrendű egoizmuson, mert a jövendő generációk érdekében érez. Egyáltalában etikai érzés mindaz, amely az emberiség jövőjével együtt érez és amelyben sejtelemszerűen vagy egészen tudatosan benne lappang nemcsak a faj fenntartásának, hanem nemesítésének szükségletérzése.
Hogy egy embertől nem lehet többet elvárni és nem is képes többre, mint arra, hogy közvetlen leszármazóiról gondoskodjék, ez természetes. Nem is egy ember etikai érzésén múlik a jövő nemzedékek boldogulása, hanem a sok egyén sok apró törekvése egyesül etikai iránnyá, amely a faj fejlődését mozdítja elő. Kár, hogy ez az etikai érzés még mindig nagyon öntudatlanul él az emberekben vagy mindenféle rajongó, szenvedelmes teória homályosítja el ezt bennük.
Az öröklés joga ellen például heves támadások történnek. Az emberiség elkeseredettebb, szegényebb, elnyomottabb része benne látja mindenféle baj kútforrását. Azt hiszi, hogy ez a jog tette lehetségessé, hogy mérhetetlen vagyonok halmozódtak föl egy kézben, mások rovására. Lehet, hogy így is van. És mégis épp az örökjogban nyilvánul meg az ember legetikaibb önzése, hogy utódainak jövőjéről gondoskodjék. Az örökjog teszi lehetségessé, hogy az emberek megvessék utódaik etikai fejlődésének anyagi alapját. Ezt a jogot nem lehet többé emberi kézből kicsavarni, mert azok is, akik ma támadók, amint „birtokba” jutnának, minden joguk közül ehhez ragaszkodnának leginkább.
Ebben a kérdésben nem lehet az emberekkel tréfálni. Hiába nyugtatnak meg vagy biztosítanak valakit, hogy utódainak jövőjéről az állam fog gondoskodni; amíg lehet, ő maga akarja azt biztosítani. Az életéhez sem ragaszkodik úgy, mint ehhez a jogához. Az ember nem is hinné, hogy az önzés milyen színes, milyen jövőbe látó tud lenni, amikor nem magunkról, hanem leszármazóinkról van szó. Sőt minél tudatosabb valakiben az etikai érzés, annál jobban átlátja, hogy neki kötelességei vannak azzal szemben, akinek életet adott.
Mindez nem zárja ki, hogy a nagy vagyonok többnyire igazságtalanul, haszontalanul, sőt károsan halmozódnak föl az örökjog segítségével, az apák, anyák önzéséből. De miért károsan? Azért, mert kiszorítanak másokat, akik szintén szülők és szeretnének gyermekeikről gondoskodni. Ami tehát egyfelől etikai önzés, az másfelől épp az etikai önzés ellen való vétség.
A nagy vagyonok összehalmozói vagy örökösei érzik is helyzetük visszásságát. Egyfelől etikailag igazuk van, másfelől pedig vétkeznek és önkéntelenül igyekeznek ezt lehetőleg expiálni is. Ez az utóbbi zsenánt-érzés, amely szintén emberi etikából fakad, hozta létre, azt hiszem, az alapítványt.
Az alapítvány nem más, mint a nyugtalan, jogtalan és veszedelmes tömegek éhes torkába dobott falatocska. Magyarán: szemfényvesztés. A szegény ember, aki a maga nem kis megerőltetésével egy koronát ad nélkülöző embertársának: valóságos Krisztus ahhoz a Krőzushoz képest, aki vagyonának könnyen nélkülözhető részét akár életében, akár halálában alapítványul adja oda. Az újságok dicsérő cikkei a mai felvilágosultabb emberre épp oly hipokrita benyomást tesznek, mint a jótékony célú mulatságok báli névsora.
Az ember érzi, hogy itt valaki kacér, hamis szépségflastromot rakott legrútabb önzésére. Bár mi tudjuk, hogy ez az önzés nem is mindig olyan rút, legalább akkor nem, amikor az utódokról való gondolkodásra törekszik.
Mivel pedig az alapítvány lényegében mégis szemfényvesztés, nagyon természetes, hogy a hovafordítása sem különb. Nem láttam még alapítványt, amely elérte volna célját, akármilyen szépen is volt az az alapító levélben körülcirkalmazva. Sőt épp a legnemesebben elgondolt és átgondolt alapítvány jut többnyire hazug útra, mintha születése szédelgő bélyegét magával vinné egész életpályáján.
A legtöbb alapítvány még csak nemesen sincs megfogalmazva, hanem az egyéni rigolyák, kikötések, feltételek csodabogaraitól hemzseg. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Akárhány alapítvány van, amelynek eredete, sorsa, eredményei több bohózatra való anyagot adnának; nem szólva azokról az alapítványokról, amelyek néhány emberöltővel ezelőtt okosak, időszerűek voltak, de az idők folyamán nevetségesen elavulnak.
Mindez azért van, mert az alapítványt jognak fogják föl és nem kötelezettségnek. Kutyakötelesség ez és nem „noblesse oblige”. Jogilag ma úgy értelmezik az alapítványt, hogy akiben megvan a tisztesség, hogy alapítványt tesz, annak joga van arra is, hogy megszabja, mi történjék alapítványával. Hiszen – vélik a jogászok – nemcsak az alapítón múlik, hogy az alapítvány eléri-e a rendeltetését, hanem azon is, aki közvetve vagy közvetlenül elfogadja, tehát az alapítvány kezelésével vagy hovafordításával megbízott és az alapítványért folyamodó vagy abban részesülő személyen is. És ez az, ami etikailag, tehát jogilag sem igaz.
Láttuk, hogy etikailag milyen fontos jog az örökjog, amelyet semmiféle törvényhozással nem szabad, de nem is lehet megsemmisíteni. Az alapítvány egészen más. Ma bizonytalan, öntudatlan, derengő etikai érzése annak, aki sejti, hogy neki másokkal, az emberiséggel, az emberiség jövőjével szemben is kötelességei vannak. Egy kis félelem is lappang benne: a nagy vagyon rettegése a vagyontalan tömegektől.
A jognak rég meg kellett volna értenie ennek az érzésnek etikai jelentőségét. Mihelyt vannak emberek, akik vagyonuk egy részét a köz javára akarják fordítani, gondoskodnia kellene arról, hogy alapítványuk igazán az emberiség érdekét szolgálja. És ez nem történhetik másképp, mint hogy az alapítvány rendeltetését, hovafordítását függetlenné kell tenni az alapítók szeszélyeitől, rigolyáitól, rövidlátásaitól. Egy alapítványt sem volna szabad körülírnia az alapítónak, mert egy embernek sem belátása, sem joga nincs elég ahhoz, hogy ő határozza meg, mi üdvös és nem üdvös az embereknek, akiknek szánta. Az alapítvány sorsáról csak azoknak volna szabad határozniuk, akiknek szánva van, vagy akik ezeknek az érdekeit képviselik.
Igaz, hogy ezzel az alapítvány függetlenné volna téve minden személyi hiúságtól, vagyis – vethetné közbe valaki – leapadna az alapítványozók száma. Ez sem egészen igaz, mert már kifejtettük, hogy több alapítvány történik okos félelemből, mint badar hiúságból.
És egy igazán szociális érzésű törvényhozásnak csak egy lépést kellene még megtennie, hogy hosszú időre rendezze az alapítványok etikai és jogi problémáját. Törvénnyel kellene megállapítani, hogy minden hagyatékból, amely az utódoknak aránytalan kedvezéseket nyújt, bizonyos köteles rész a közt illeti meg. Vagyis nagy vagyonoknál az alapítványt kötelezővé kellene tenni és hovafordításáról törvényhozás útján vagy a köz érdekében megfelelő más módon határozni.
Ez egyrészt komoly korrektívuma volna az örökjog természetszerű túlzásainak – a fák sem nőhetnek égig – másrészt véget vetne annak a bohózati állapotnak, amely ma az alapítványok körül van. Nem az alapító, csakis a köz állapíthatja meg, hogy hová akarja fordítani azt az összeget, ami neki van szánva és amely – helyes etikai, jogi és szociális érzés szerint – meg is illeti.