Aktualitások II.
szerző: Szini Gyula
Az új vízözön
Beszéd, amelyet Lord Rosebery szájába ad e sorok írója:
Uraim, hölgyeim,
világszerte nagy megütközést keltett az a beszédem, amiben a Carnegie-könyvtárak jelentőségéről nyilatkoztam kicsinylőleg. Kénytelen vagyok azonban most is fönntartani azt az állításomat, hogy ez a jókedvű amerikai adakozó voltaképp borsót hány a falra, mikor a nép számára közkönyvtárakat alapít százezer kötettel, holott ennek a könyvtengernek emberi számítás szerint a tizedrészét sem fogják elolvasni.
Máris úgy emlegetnek engem, mint azt a híres kalifát, aki az antik világ egyik leggazdagabb könyvtárát azzal a mohamedán bölcsességgel hamvasztatta el, hogy ami nincs benn a Koránban, az úgyis fölösleges. Bár az újabb kutatások erősen megcáfolták az alexandriai könyvtárnak ezt a legendáját, én nem akarok Omár kalifa sorsára jutni, akit csak évszázadok múlva rehabilitáltak. Engedjék meg, hogy ha lehetséges, már most megvédjem álláspontomat.
A könyveknek melyik barátját nem fogta el már a csömör vagy éppen az undor, amikor végignézett polcain, ahol százszámra vagy talán ezerszámra sorakoznak a kötetek? És kit nem lepett meg a szédülés, az ájulás, amikor például a British Museum könyvtárának kupolaterme alatt megállt és arra gondolt, hogy körülötte a polcokon több mint két millió kötet van elhelyezve és hogy ez a könyvek özöne évente átlag ötvenezer kötettel szaporodik?
Azt hiszem, ilyenkor mindenkinek eszébe jut, hogy milyen rövid az emberi élet, és hogy ennek is csak milyen kis hányadát áldozhatjuk olvasásra. Ugyanakkor talán némely embernek eszébe villan az a bolond ötlet is, hogy nem tudná-e a könyvtengerből kihalászni azokat a műveket, amelyeket okvetlenül el akar olvasni még életében. Mik azok a könyvek, amiket minden embernek föltétlenül el kellene olvasnia?
Ez a probléma a művelt ember számára napról-napra komolyabbá lesz. Mihez fogjon hamarább? A régi könyvekhez nyúljon, amik közül az évszázadok már kiválasztották a legjobbakat? (Bár ez sem egészen igaz, mert hiszen napról-napra ásnak ki a porból elfeledett könyveket, amiket érdemes megmenteni a feledéstől.) Vagy a legújabb könyveket vegye elő, amik a ma emberét talán jobban is érdeklik, mint az elsápadt fóliánsok? Mindezeken felül a modern embert még az újságolvasás terhes feladata is terheli, ami mindinkább az élet elmulaszthatatlan föltételei közé kezd tartozni.
Minden ember, aki a világra jön, egy nyomtatott óceánnal találja magát szemközt, egy új vízözönnel, amely elnyeléssel fenyegeti a világot. Az embernek maholnap már valami bárkán kell törnie a fejét, ahová bementheti mindazt, aminek a fontosságáról van meggyőződve. De van-e olyan tudomány, amely az embert biztosan vezetné abban, hogy milyen könyveket olvasson el okvetlenül és hogy melyek azok, amiket meg is kell őriznie.
Próbáltam puhatolózni ebben az irányban. Azt kérdeztem például, hogy melyik az az egy könyv, amit minden ember kell, hogy elolvasson? Némelyek szerint a Biblia, mások szerint Shakespeare, egyesek szerint Homérosz, mások szerint Plato és így tovább. Csak azt az egyet nem tudták megmondani, amiben minden ember egyetért és amely olyan könyvünk volna, mint a hithű mohamedánok számára a Korán. Talán nincs is ilyen könyv a világon.
A Biblia olvasmánynak is gyönyörű, de ismerek sok művelt, tudós embert, akinek csak a legáltalánosabb ismeretei vannak róla. Shakespeare talán a legnagyobb szellemi élvezet, amit emberi mű nyújthat, de világért sem az az olvasmány, amit minden ember ismer vagy amit minden embernek el kellene olvasnia. Ugyanez illik Homéroszra, Platora, Goethére és még nem tudom, kire.
Egyáltalán, nekem az a benyomásom, hogy az emberek sokkal kevesebbet olvasnak, mint amennyiben hisznek. Minden mai művelt embernek ismernie kellene, mégpedig alaposan legalább azokat a műveket, amelyek modern gondolkodását megalapozták. Hogy a legfontosabbakat említsem: a Darwin korszakalkotó műveit, a Jean Lamarck „Philosophie zooligique”-ját, a Kant és Laplace munkáit, a Herbert Spencer és a Haeckel könyveit, amik megváltoztatták a világ felfogását a természetről. Ismernie kellene a Marx „Kapital”-ját, ami a mai szociális tudománynak ha nem is az evangéliuma, de vitaanyaga. Még egy csomó elsőrendű fontosságú művet sorolhatnék fel, amiket minden embernek ismernie kellene, mert hiszen a napnak csaknem minden szakában és órájában hivatkozunk reájuk, sőt gyakran legfontosabb cselekedeteinket szabjuk meg szerintök. A házasság kérdésében például melyik művelt ember előtt nem lebeg a kiválasztás darwini tanítása?
Engedjék meg, hogy ennél a pontnál kissé elidőzzem. Ítéleteinket, cselekedeteinket gyakran olyan olvasmányok határozzák meg, amelyeket sohasem olvastunk, amelyekről csak harangozni hallottunk és amelyek a művelt ember számára könnyen megjegyezhető műszóba vagy aforizmába vannak öntve.
Az ilyen rövidség természetesen csak a felületeseket elégítheti ki és az ember jobban meg akar ismerkedni azzal az igazsággal, amelyet annyira fontosnak tart. El kell tehát olvasnia az igazságot a maga teljességében, amely igen gyakran ezer oldalas könyvet tesz ki. Ez azonban még korántsem elég, mert az ezer oldalas könyvnek ma már százezer oldalra terjedő irodalma van, ami nélkülözhetetlenné vált. És ha az ember ezen is átrágta magát, akkor látja, hogy épp a legfontosabb kérdések körül folyik a leghevesebb vita és hogy a könyvek elolvasása után az embernek csak a kétségei és kérdései szaporodtak meg.
Az olvasásnak ez a Danaida-hordószerűsége erősen összefügg azzal, hogy miért nincs a világon olyan könyv, amelyben minden megvolna és amely a többit fölöslegessé tenné. Egy indiai herceg a legenda szerint egyszer megpróbálta, hogy a könyvtárát az utazásain hogyan vihetné magával. Egy ideig tizenkét tevén vitték utána a könyveit, de ez nagyon költséges és alkalmatlan dolog volt, úgy hogy a herceg elrendelte, hogy a tudósai mindent, ami fontos a tizenkét tevényi könyvtárban, írják össze annyi könyvbe, amit három teve is elbír. De a három teve is annyi gondot okozott, hogy a herceg megparancsolta, hogy egy tevére rövidítsék össze a könyvtárát. Ezzel az egy tevével is annyi baj volt, hogy a tudósok a herceg számára egyetlen könyvbe foglalták össze mindazt, amit kezdetben tizenkét teve hordott. Ez az egyetlen könyv is annyi aggodalmat okozott a hercegnek, hogy hosszú utazása végén megbízta a legtudósabb tudósát, hogy az egyetlen könyvből válassza ki azt az egyetlen mondatot, amit érdemes fejben tovább vinnie. És a tudós ezt a mondatot vágta ki: „Az egyetlen, amit kétségtelenül tudunk az, hogy voltaképp semmit sem tudunk.”
Száz könyvnek is az a vége, ami ezer könyvnek és egy könyvnek is az a vége, ami egy százezer kötetes Carnegie-könyvtárnak, hogy az az ember, aki százezer könyvet olvasott, alapjában véve annyit tud, mint aki egyet sem olvasott el.
Az olvasás tehát bátran mondható szenvedélynek, mert kimeríthetetlen, mint minden szenvedély és célja épp oly céltalan, mint a szenvedélynek. Az emberben rejlő természetes kíváncsiságnak az őrületig fokozható passziója: ez az olvasás. Minden igazi könyvolvasó ember voltaképp egy mániákus.
És még azt sem lehet mondani, hogy az olvasás és a könyvek teszik műveltté, nemessé, hasznossá az embert. A könyvolvasó emberek nagy része abba a betegségbe esik, hogy nem a saját gondolatai jutnak az eszébe, hanem autorainak a jól-rosszul megjegyzett idézetei. Kevés ember tudja megőrizni a könyvekkel szemben az önállóságát, eredetiségét.
És nem tudom, hogy az emberek nem lennének-e bölcsebbek, tisztábban látók, ha egyáltalán nem olvasnának könyveket és inkább embertársaik szavaira figyelnének, amiket együttvéve „az élet szavá”-nak is lehet nevezni. Sok ember épp a könyvei miatt nem tud az életnek elfogulatlan, üde, egyéni látásához jutni.
A mai művelt embernek egyik nagy hátránya az, hogy a gondolkodását olyan olvasmányok határozzák meg, amelyek elolvasásához egy emberöltő épp annyi, mintha a Himalája legmagasabb csúcsát egy hangyának kellene elhordania. És mégis van úgynevezett „általános műveltség”, vagyis egy előkelő felületesség, amely kurta-furcsa műszavakból, nagyjából vagyis rosszul megjegyzett adatokból és hasonló excerptumokból áll, amiket egy életen át terhes örökségként viszünk magunkkal.
Egy elborult elméjű cézár, aki elégettetné a világ összes könyveit, hogy az emberek azontúl a saját eszük szerint gondolkozzanak, nem volna-e az emberiségnek némiképp megváltója és jótevője? Igaz, hogy elhamvadna a kincs, amelyet az emberiség évezredeken át hordott össze, de a kinccsel együtt mennyi szemét és mennyi salak is távoznék az emberek gondolkodásából!
Az én okoskodásom ellen a következő két alapos ellenvetést lehetne tenni: először, hogy az emberiség könyvkincse megóv bennünket attól, hogy újra elgondoljunk és újra felfedezzünk olyan dolgokat, amiket már előttünk elgondoltak és fölfedeztek, tehát fölösleges munkától és fáradtságtól kímél meg bennünket.
Másodszor, hogy nem baj az, hogy az a könyvkincs végtelen, mert hiszen az ember nem tud és nem is akar minden könyvet elolvasni. Az embernek teljesen elég az, hogy mindig megkaphassa azt a könyvet, amire szüksége van. Mennél több tehát a könyv, annál jobb, mert az ember a nagy „raktár”-ban biztosabban találja meg azt a könyvet, amit épp keres.
Az első kifogás ellen azt vethetném, hogy az embereket nem is kell olyan nagyon óvni attól, hogy még egyszer elgondolják és még egyszer fölfedezzék azt, ami már volt a világon. Hiszen régi gondolatokat, eszméket, ötleteket elevenítünk föl, amelyek csak azért hatnak újnak, mert némiképp már feledésbe merültek. Sem eleink nem tudtak olyant elgondolni, amit mi is el nem gondolhatnánk, sem mi nem tudunk olyasmit kitalálni, amit eleink el nem gondolhattak volna.
Igaz, hogy ismereteink bővültek és például a földnek a nap körül való forgásáról egy mai tanuló ifjúnak tudományosabb fogalma van, mint az ókorban volt a bölcsek bölcsének, Thálésznek. De ezekről a mai ismereteinkről nem állapíthatjuk-e meg ugyanazt, amit a régiek ismereteiről, hogy voltaképp semmit sem tudunk?
A könyvtárakon tehát a filozófia üt lyukat, amin keresztül minden emberi tudomány egyszerre kifolyik. De, mondhatná valaki, ha könyvtáraink nem volnának, akkor nem volna semmi nyoma annak, hogy már eleink is hiába törték a fejüket olyan dolgokon, amikkel mi sem tudunk tisztába jönni. Vagyis, hogy ezt a tapasztalati igazságot is a könyvekből szűrjük le.
De kérdem én, ha a könyvtárakból csak ezt a tapasztalati igazságot lehet leszűrni, érdemes-e annyi papirost gondosan megőrizni, annyi hivatalnokot foglalkoztatni a kezelésükkel és annyi embert leültetni az olvasóasztalok mellé a sziszifuszi munkához, a Danaidák hordajának megtöltéséhez?
El kell immár hagynom a filozófia mezejét, amely egyre végtelenebb és egyre beláthatatlanabb perspektívákat nyújt. Visszatérek a földre, a gyakorlati igazsághoz.
Tehát könyveink és könyvtáraink vannak, amiket drága pénzen és nagy fáradtsággal gyűjtünk, fenntartunk, bővítünk. Mint konzervatív államférfinak, nekem az a meggyőződésem, hogy az emberek ok nélkül semmit sem tartanak fönn. Ha valami hosszú időn át fennmarad, az annak a jele, hogy szükség volt vagy van rá, és hogy épp tiszteletre méltó múltja miatt mindig gondolkodóba kell esnünk, hogy szakítsunk-e vele és hogy tudjuk-e okosabb dologgal pótolni.
Ha úgy nézem a könyveket, mint az emberi elme alkímiájának holt fossziliáit, amikből nem tudták megcsinálni a bölcsek kövét, ha csupán érdekes, mulatságos, tanulságos múzeumi tárgyakat látok bennük, akkor hajlandó vagyok megbékülni azzal a gondolattal, hogy ezeket a kincseket érdemes megőrizni az utókor számára.
De éppen mert konzervatív államférfi vagyok, ismerem ezeknek a könyveknek, ennek a szellemi kincsnek a romboló erejét is. Nincs destruktívabb dolog a világon, mint a könyv.
A könyvbe, mint valami varázspalackba, vágyak, gondolatok, eszmék vannak megrögzítve, amiket csak a papiros tűr meg és amik az élettel való első érintkezéssel szappanbuborékként pattannak szét. Sok fölösleges óhajtás, álom, kiméra van beléjük szorítva. az embereket elszórakoztatják, elvonják az élet valóságaitól. A könyvolvasó akaratlanul is az álmok emberévé lesz. Olyan világot épít maga körül, amelynek semmi köze sincs az élethez és amelynek semmi hasznát nem látja, csak kárát.
A könyv voltaképp méreg és mennél kevesebb belőle, annál jobb. Ezért nem szeretem a nagy könyvtárakat, ahol örökké raktáron vannak az emberiség örök mérgei. Az ember elégedjék meg néhány könyvvel, amiről azt hisz, hogy elkerülhetetlen szüksége van rá. De ha egy könyvre sincs, az sem olyan nagy baj.
Az én ükapámnak még csak egyetlen könyve volt, az „Old Moore's Almanac”, egy naptár. Azt sem igen olvasta, csak családi életére meg a gazdaságára vonatkozó dolgokat jegyezte föl benne. Amellett igen boldog és egészséges ember volt. A családi vagyonunkat megszaporította úgy, hogy lordságunkat voltaképp neki köszönhetjük. Megvan még néhány levele, amikből kiderül, hogy az életről épp oly alapos és mély nézetei voltak, mint akármelyik ma élő embernek, anélkül, hogy könyvek zavarták volna meg romlatlan gondolkodását. És szeretném, ha ma is élne és tanácsaival a segítségemre volna.
Ma már naponta az egész világon százezer meg százezer kötet jelenik meg, ami megint azzal a gyorsasággal szaporodik tovább, mint a spirochéta. Mesterségesen meg kellene akadályozni a túlságosan sok könyv megjelenését. A törvényhozás föladata volna, hogy megállapítsa azokat a módokat, amikkel a könyvek számát csökkenteni lehetne. A törvény állapítaná meg például, hogy egy mű mikor és mennyi elismerés, kritika után érik meg csak arra, hogy érdemes legyen a nyomtatásra. Azt hiszik talán önök, hogy ez ártalmára volna az írásművészet fejlődésének, szabatosságának, becsületességének?
Akik ezt az óhajomat nagyon zsarnokinak találják, gondolják meg, hogy a sok haszontalan, meddő könyvnek a megírása hány embert von el a komolyabb, hasznosabb munkától, a szedése és kinyomása hány munkáskezet foglalkoztat hasztalanul és az olvasása hány embernek foglalja el nem éppen fölösleges idejét. Egy államban, amely szociális eszmék szerint akarna berendezkedni, föltétlenül korlátozni kellene a könyvek nyakra-főre való kinyomtatását.
Hölgyeim és uraim, bármennyire is fáj az önök művelt lelkének, hogy én a könyvek és könyvtárak nagy céltalanságáról vagyok meggyőződve, szívesen lennék prófétája egy kornak, amely nem könyvekből merítené a bölcsességét, hanem jobban maga körül nézne és azt figyelné inkább, ami a földön történik.