Aktualitások I.
szerző: Szini Gyula
Maeterlinck
Mikor Verlaine, a „Mes hopitaux” Paul Verlaine-je a maga kórházi ágyba roskadozó katolicizmusát és növekvő hírességét körülhordozta a béguinage szent városaiban, Bruges-ben, Gand-ban, az utóbbi helyen fölkeresett egy ügyvédet, akinek írói neve akkor kezdett ismerősebben csengeni a párizsi bohémek körében. Verlaine erről a látogatásáról később ezeket mondta:
– Ami a legnagyobb hatással volt rám, az Maurice Maeterlinck. Tünemény ez a Maeterlinck, valóságos reveláció! Mikor Gand-ba megérkeztem anélkül, hogy valakit ismertem volna a városban, egyenesen hozzá mentem. A drámái és versei alapján azt hittem, hogy egy vézna, sápadt, kadáver-zöld embert találok, aki flanelbe van pólyálva és meleg teákkal van elkényeztetve. Eh bien, szó sincs róla. Egy derék, kövér legény fogadott a legjoviálisabb módon. Kitűnő sört, úgynevezett „gueuze”-t itatott velem, aztán így szólt hozzám: „Most pedig, kedves mester, megeszünk egy jó bifszteket vagy mi!...”
A kilencvenes évek Maeterlinckje áll előttünk, akinek a nevét Octave Mirabeau híres cikke dobta bele a párizsi Boulevard zajába. Ez a cikk a „Figaro” egy 1890. évi augusztusi számában jelent meg és a Maeterlinck első darabjának, a „Princess Maline”-nek könyvkiadását ünnepelte ezekkel a szavakkal: „Különb, mint Shakespeare bármely remekműve.” A Mirabeau harcos, kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen tollából ez a dicséret, ez a szuperlativusz elemi erővel hatott. Maeterlinck máról-holnapra híressé lett.
Most, húsz év múlva, az irodalmi Nobel-díj, a legmagasabb és legfurcsább írói stipendium száll őszülő fejére. Világraszóló dicsőségével, amelyről ma már minden kézi lexikonnak is tudomást kell vennie, már rég elő volt jegyezve erre a pályabérre, ami tavaly már száznegyvenezerhétszázkét skandináv koronát tett ki. Anyagilag nincs rászorulva, hiszen magántulajdonában van, amivel amerikai milliomosok sem dicsekedhetnek, egy egész apátság, az Abbaye de Saint Wandrille romépülete.
A negyvenkilenc éves Maeterlinck tüneményes, szinte egyedülálló pályafutásra tekinthet vissza. És abban a húsz évben, ami alatt a gand-i ügyvéd a világhírességek sorába emelkedett, sok tanulságos, irigylésre méltó, gondolkodásra serkentő, kísértő jelenség és probléma rejlik.
Vannak népszerű, közlékeny, elragadó egyéniségek, akiknek páratlan sikerét épp oly természetesen meg lehet magyarázni, mint a néptribunok hangos diadalát. Maeterlinck nem ezek közé tartozik. A flamand templomok középkori vitrailja hervasztotta sápadttá első alakjait, akik nem is ezen a göröngyös földön jártak, hanem medievális nevekkel, a misztériumok brokátjától súlyosan az admirábilis Ruybroeck világát járták, az álommal, a szerelemmel és a halállal, ezzel a titkos szent háromsággal kacérkodtak.
Amiről a Mallarmé kis buzgó felekezete új és különös szavak borzongásában álmodozott, hogy a költő ne járja a tömegízlés országútját, hanem keresse a maga belső, remeteösvényét, hol a profán zajtól messzi, a művészet szent rítusába elmélyedhet, azt Maeterlinck meg is valósította. első és eddig egyetlen költeménykötete, a „Serres Chaudes” és első drámája, a „Princesse Maleine” a szimbolisták levegőjében fogantak meg és voltaképp alázatos tömjénezést jelentettek a Mallarmé kis, megható, bensőséges kápolnájában.
Az ilyen író mintegy a születésével magával hozza a „poétes maudits” átkát, hogy egész életében egy kis, válogatott, lelkes közönség bálványa legyen, amely közönséget nem téveszti meg a hír harsonája, hanem maga ítél az árnyalatok, tónusok iránt való nemes érzékenységével. Maeterlinck arra volt hivatva, hogy csöndes és előkelő népszerűtlenségben végezze pályáját, mint Georges Rodenbach vagy Marcel Schwob.
És itt önkénytelenül eszembe jut Paul Verlaine megfigyelése a derék, kövér, piros arcú legényről, aki belga sörön és bifszteken épül. Aztán az Octave Uzanne interjúja abból az időből, amikor Maeterlinck a „Méhek életét” írta és Uzanne egy sápadt szimbolista író helyett egy sportférfiút talált, aki bicikli-bajnok volt, autózott, evezett, lovagolt, méhészkedett és a dolgozószobájában méhkast tartott. Egy interjúlót semmivel sem lehetett annyira meglepni, mint azzal, hogy a szoba padlójára méz volt öntve, abból gyűjtöttek a méhek és vitték egyenesen a kaptárba, amely az íróasztalon, kéziratok közt állt.
Maeterlincknek mindig megvolt ez a felemás arca. Sápadt Medúza-feje a problémák kígyóival és egészségtől, élettől csaknem kicsattanó arca, amely a méhek élete és a virágok intelligenciája felé fordult. Bármily poétikus egy méhköpű vagy a tarka virágos rét, a gondolkodó számára mást is jelentenek – ezeknek az apró lényeknek kegyetlen kenyérharcát, amelyben mindig az győz, akinek erősebb fegyverei vannak a nagy „struggle” számára.
Atlétai izmok, vasegészség, életbeli szívósság, vitalitás fontos szerepet játszanak egy költőnél is, aki a dolgozószobájában imponderabilékat emelget és titkok leheletszerű fátyolát bontogatja. Nagyon érdekes vonásnak tartom Maeterlinckben ezt a kettősséget, a szimbolikus költőt és jó gazdát, a sápadt álmodozót és vasgyúró izomfit, a poéte maudit-t és kitűnő üzletembert.
A mai irodalomnak van még egy ilyen vitalitástól sugárzó életembere és egyben finom, túlkultúrált idegű költője: a kis, vézna, vörös, de reneszánsz életerejű D'Annunzio.
Csakhogy míg az olasznak az ékes, hangulatos firenzei villáját – a gyönyörűt, a sokszor megcsodáltat és leírtat – műkincseivel együtt nemrég széttépázták a hitelezők, addig a flamand író egy okos, gazdaságos és előkelőségében is óvatos háztartás kényelmében látszik pihenni. Az amerikai turné, amelyre Maeterlinck a feleségével együtt van meginvitálva, nyilván nem olyan kényszerítő körülmények alatt jött létre, mint a Wilde felolvasó körútja, amire csak nyomorúságában határozta el magát.
A Georgette Leblanc alakja nem most tűnik föl először a Maeterlincké mellett. Ez az asszony a férjével együtt él benne Európa köztudatában. Modern asszony, aki férjének nemcsak szerelmi társa, hanem munkatársa, barátja, küzdelmeinek és terveinek osztályosa.
1902 óta, amióta Georgette Leblanc színésznő felesége lett a költőnek, Maeterlinck életében egy zseniális asszony rendszerető és okos kezének az áldásos hatását látjuk, ami talán az irodalmi műveiből is visszatükröződik. „Monna Vanna” volt nászútjuk egész Európán keresztül. Ezzel a darabbal, úgy látszott, Maeterlinck elhagyta a flamand primitívek, misztikusok és szimbolisták halk világát, hogy az élet haragosan piros szavú trombitáját fújja meg. A középkori legenda köpeny-motívuma alatt egy modern házasságtörés problémája kacérkodott és sikerét a kritika barátságtalanabb része főként ennek is tulajdonította.
Maeterlinck ezzel a „Monna Vanná”-val voltaképp megjárta. A hangos kritika, amelyet csak részben lehet fedni a sajtó kritika fogalmával, folyton azt hajtogatta, hogy a Maeterlinck drámai alakjaiban nincs élet, nincs valószerűség, csak fogalmakat, gondolatokat testesítenek meg, de nem embereket és hogy ezért nagyon mesterkélten, szinte szkematikusan hatnak. „Több életet!” – duruzsolták egyre a fülébe és ezek előtt a szirénhangok előtt Maeterlinck nem dugta el gyapottal a fülét. Így születhetett meg a „Monna Vanna”, amely fél lábbal még a Trecentoban van, fél lábbal azonban már Ibsen modern küszöbét érinti, a feminizmus norvég problémáját.
Ezzel a kétlakiságával lett gyanússá elvrokonai, a szimbolisták előtt, de viszont nem tudta vele egészen meghódítani a nagyközönséget sem, amely nemsokára félretolta őt újabb bálványai kedvéért.
Csakis így lehet megmagyarázni azt, hogy a „Monna Vanna” amerikai stílű sikere után Maeterlinck drámaírói pályafutásában stagnálás következett el. A „Joyzelle” nehezen érthető szimbóluma, amivel vissza akart térni első darabjainak világához, nem sikerült. A poétikusan elgondolt Merlin varázsló, aki két alakban mint férfi és mint nő, teszi próbára Joyzelle szerelmét, voltaképp konfúziót hozott a színpadra.
A „Tentation de St. Antoine” a maga burleszk legendájával pompás ötlet volt és elmés módon, roppant színszerűen előadva, de kissé furcsán hatott olyan író tollából, aki középkori legendák neveivel ékesítette föl alakjait. Pelléas és Mélisande, Aladine és Palomides, Ygraine és Bellangčre (Tintagiles halála), Aglaveine és Sélysette után, akik mintegy gótikus üvegablakok színes sugaraiból voltak szőve, nagyon furcsán hatott ez a szent, akinek glóriolája villamos izzólámpákból állt a nagyobb mulatság kedvéért.
Ezeken kívül csak két „simple canevas pour musique”-ot írt, az „Ariane et Barbe-Bleue”-t és a „Soeur Béatrice”-t. Más említésre méltó színpadi műve nincs, egészen az „Oiseau Bleu”-ig, amely a moszkvai Művész Színházban került először színre és csak Londonon keresztül jutott el végre Párizsba, a Réjane asszony színházába.
Ha eszünkbe jut az a Maeterlinck, akinek az első, reveláló darabjai, az „Intruse”, az „Aveugles”, a „Pelléas et Mélisande”, az „Interieur” a kilencvenes években Párizs kis, irodalmi színházaiban, az asničres-i színházban, a Théatre d'Art-ban, a „Bouffles”-ban és a Lugné-Poé „Oeuvre”-jében kerültek színre, az akkori „bohéme littérarie” lelkes diadalmámorában – ha aztán arra a Maeterlinckre gondolunk, aki a „Monna Vanna” sikerének tetőpontján az elsőrendű párizsi színházakat látja maga előtt megnyílni –, mily furcsán hat a mi időnk Maeterlinckje, akinek mesedarabjára nem vállalkoznak a párizsi színházak a díszletek és kosztümök drágasága miatt, és csak akkor kapnak utána, amikor külföldön már eget vert a híre.
Ezekben a válságos években szinte örömmel látható, hogy Georgette Leblanc tartotta Maeterlinckban a lelket, ez az asszony, aki az ő jó és rossz szelleme, amilyen Merlin varázsló a saját fiával, Lancéorral szemben. Az ő ötlete volt az, hogy a saint-wandrillei apátság regényes romjai közt rendezzenek „Hamlet” előadást, amelyre csak kevés számú meghívott vendég léphetett be. A következő évben aztán a „Pelléas és Melisande” került színre a poétikus klastromfalak közt a Gabriel Fauré romantikusan mondain zenéjével. A sajtó, de az egész világsajtó foglalkozott ezekkel a színházi eseményekkel és Maeterlincknek meg kellett elégednie azzal, hogy legalább a nevét emlegették, ha nem is a leglelkesebb kommentárokkal.
Hogy a Maeterlinck neve nem került le egészen a napirendről, azt bizony nem a „Figaro”-ba írt cikkei tették, amelyek könyv alakban is (�Le double jardin�) magukon viselik a causerie minden hibáját és múló jellemét. Maeterlincknek egy szerencsés körülmény sietett a segítségére.
A modern francia zeneszerzők, akik azóta „iskolát” csináltak, a Maeterlinck darabjaiban szívük szerint való szöveget találtak. A „Pelléas és Melisande” Gabriel Faurén kívül elsősorban Claude Debussy-t ihlette meg, aki ezzel a zenéjével vívta meg döntő csatáját. Paul Dukas az „Ariane et Barbe-Bleue”-re, amelyet maga Maeterlinck nevezett el „egyszerű, zene számára való kanavász”-nak, hímezte a diadalmas zenei arabeszkjeit. „Monna Vanná”-ból Henri Février írt nagysikerű operát. A modern zenén keresztül még jobban előcsillogtak a Maeterlinck költői szépségei – hiszen ezek a darabok úgy kívánták a modern zene kíséretét, mint a szomjas szitakötő a harmatot –, és Maeterlinck a régi darabjaival egyre-másra aratta második, jóval hangosabb sikereit.
De azért az „Oiseau bleu” nem fölöslegesen érkezett. Ebben a darabban Maeterlinck megtalálta a maga régi, igazi hangját, de sokkal szonorikusabban, férfiasabban, több és igazibb szomorúságát, kedvesebb, öregebb és melegebb mosolyát, megtalálta az ősi, veleszületett elemét, a mesemondást. Mert ha Maeterlinck drámáit valami közös ismertetőjellel akarnám jellemezni, azt mondhatnám, hogy nem vérbeli drámák, hanem drámai formába burkolt mesék, és hogy Maeterlinck voltaképpen nem drámaíró, hanem mesemondó. Amint ebből az eleméből kiesett, mint „Monna Vanná”-ban, már nem volt többé olyan korlátlan ura a költészetének, mint a maga szimbolikus, félig átálmodott meséiben.
Az „Oiseau bleu” óta csak a „Mária Magdolna” című színművét írta meg a Heyse Paul világhírűvé lett novellájából. A Nobel-díj tavalyi német nyertese hiába tiltakozott a legnyersebb módon az ellen, hogy novellájából drámát írjanak, Maeterlinck a Heyse tiltakozása ellenére is kiadta a kezéből a darabot, amely a Bűnbánó Magdolna alakját dramatizálja. Magdolna kurtizán volt Bethaniában és mindenkinek meghódolt, csak Lucius Verus római katonának nem. Később, mikor a bűnbánó Magdolna a Názáreti leghűségesebb kíséretéhez csatlakozik és a Mestert az Olajfák hegyén elfogják, az őrizetét Lucius Verusra bízzák. És a római katona ki akarja szabadítani az Ember Fiát, de csak azzal a föltétellel, ha Magdolna az övé lesz. De Magdolna azóta már megtanulta, hogy az Ember Fia voltaképp Isten Fia és hogy meg kell halnia az emberiség megváltására, és a katona ajánlatát a keresztény nő felháborodással utasítja vissza.
A Heyse novellája abból az eszmekörből való, amelyből már számos szerencsés ötlet született, a pogányság és kereszténység összeütközéséből. Ez az aranytyúk azonban, miután Heyse számára már költött, Maeterlinck számára, úgy látszik, nem volt többé hajlandó leadni a maga tojásait. És így esett meg Maeterlinckkel az az enyhe malőr, hogy „Mária Magdolná”-ja, a világ minden színpadát megelőzve, Magyarországon, a kolozsvári Nemzeti Színházban került először színre.
Sorsában és műveiben is komplex egyéniség ez a Maeterlinck. Gyakran provokálta maga ellen a bírálatot, mert a zajos sikerekben vannak nyitva leginkább a figyelő fülek, hogy meghallják a hamis hangokat is, amik csak később bosszulják meg magukat, mikor a lárma már elült. Ha sokszor a tömeg oltárán is áldozott, még mindig megmentett az irodalom oltára számára kincseket, amelyek a nevét maradóvá teszik nemcsak a kis, de intelligens Belgiumban.
És ha darabjai csak a könyves polcok számára fognak létezni, ezeken a polcokon meg lehet majd találni a bölcselkedő könyveit, az esszéit is, amikben a francia próza egyik nagymesterének bizonyult. Igaz, hogy sok ezekben a műveiben is a kor ízléséhez szabott metafizika, bizonyos szándékos és érdekes homályosság, de bőven vannak bennök oldalak, fejezetek, sőt a „Trésor des Humbles” a maga egészében, amelyek a művészet örök szépségeivel együtt jutnak az utókorra.
A „Sagesse et Destinée”, a „Mystčre de la Justice”, a „Silence”, a „Temple Enseveli” című könyvei, amelyek a halál és szerelem misztériumai köré fonódnak, a „Vie des Abeilles” és az „Intelligence des fleurs” napsütéses, provence-i, egyszerre francia és egzotikus virágos oldalai egy írót mutatnak, akinek az elmélyedése a flamand misztikusé, de formája a francia formamestereké és az invenciója mindig üde, mert művészi. Maeterlinck mintegy az esszébe mentette azt, amit a drámáiból ki kellett hagynia, vagy amik ott nem tudtak kicsírázni.
A legtöbb darabja egyetlen ötlet, szinte pointe körül kristályosodik és evvel is elárulja a mesemondót, a meglepni akarót, a szenzációs fordulatkeresőt. Tényleg nem az élettel operál a színpadon, hanem az életre való allúziókkal, és eszméit fontosabbnak tartja, mint alakjainak emberi képét. Nem Shakespeare, aki mintegy a maga alakjainak emberi mivoltából fejleszti kifelé az eszméit, gondolatait, amik mindig az illető emberből és körülményeiből inspirálódnak. Ilyen az igazi, talán egyetlen drámaíró.
Maeterlinck az emberekről és az emberi dolgokról leszűrt gondolatait szimbólumokba öltözteti és ezeket a szimbólumokat hordozzák meg a színpadon emberei, akik inkább a költészet, mint az emberek gyermekei. Szóval mesemondó, aki Tündérországban járt és oda vágyik vissza.
Az eszméit, az ötleteit, az álmait, amik a színpadi szimbólumok, dialógusok kötöttebb formáiban néha elmosódnak, a francia próza legszebb ragyogásában: az esszészerű műviben lehet megtalálni, amikre nagyon illik a ritmikus próza meghatározása.
Ennyit tudnék mondani Maeterlinckről azoknak, akik őt csak a Nobel-díj leáldozó gloriólájában látják.