Akinek nem kell "elállni"-a
szerző: Mikszáth Kálmán
(Fotográfia)
Tisztelendő Csupka Sámuel uram (anagrammát csináltunk a nevéből, nehogy ráösmerjenek otthon a hívei) evangélikus lelkész egy tót faluban, valahol Ruttka tájékán.
Nagy talentumnak mondják, kinek kiváló szónoki képessége a Sheridanéval vagy a Kazinczy Gáboréval vetekszik. És ezt nem pusztán a kurátor uram tartja így, de mindazok, akik ösmerik.
Hogy mégis országos hírnévre nem tett szert eddig Csupka Sámuel, azt annak köszönheti, mert nem volt eddig alkalma orátori tehetségeit országos gyülekezetben kifejteni.
- Hogyan? - kiáltanak fel azok, akik mindig az ellenkezőt akarnák elhitetni az emberiséggel. - Hiszen Csupka Sámuel minden áldott évben ott van a Budapesten tartatni szokott bányakerületi közgyűlésen!
Nos, hát ezeknek sincs igazuk.
Mert áll az, hogy ott van húsz év óta minden gyűlésen, de még mindig nem sült ki, valóban nagy szónok-e vagy sem.
Mert talán nem beszélt?
...Dehogynem! Minden áldott gyűlésen feliratkozik minden tárgyhoz, de mindig olyan népszerűtlen húrokat penget, hogy 20 év óta egyetlen egyszer sem történt meg rajta, hogy bele ne kiáltották volna a beszédébe a dörgő »eláll«-t, mire rendesen eláll a konstrukció közepén, és engedelmesen leül.
A következő tárgynál ismét felugrik, apró fejét, melyben sebesen forognak szitakötőformájú szemei, megrázza, s beszélni kezd, de megint csak felzúg a fatális »eláll«, s ő újra leül.
Így nem lehetett megtudni soha, hogy jó szónok-e tisztelendő Csupka Sámuel, vagy pedig csak humbug az egész hír, mely hangját, retorikáját, formai érzékét és pátoszát látatlanban magasztalja?
Maga a tisztelendő úr sóhajtva szokta mondogatni otthon:
- Hej, csak egyszer... ha legalább egyszer kihallgatnának. Ha én azt megérhetném!
Maguk a kollegák is kíváncsiak voltak már évek óta.
Hogy kellene mégis megtudni?
Hogy? Hát nagyon egyszerű, hallgassuk ki az öreget, akármilyen pánszláv beszédet tart is, tapsoljunk neki, és éljenezzük, hadd beszélje ki magát, ne maradjon a tudománya örökké a véka alatt.
Úgy is lett. Alig várták az első kerületi esperességi gyűlést.
Pro és kontra tömérdek fogadások történtek. És titokban kineveztetett az illetékes zsűri is, mely eldöntse: jó volt-e a szónoklat.
Csupka Sámuel megjelent tubák színű hosszú kabátjában, mely a csizmaszárait verte, s mindjárt az első témánál felállott.
Egyik kezével a székbe kapaszkodott, a másik kezét kiterjeszté, s elkezdett szónokolni.
Két-három szép konstrukciót kivágott, mély csöndben hallgatták.
Körülnézett, megdöbbenve, hogy mi az? Nem volt ő szokva az ilyesmihez.
Az ünnepélyes csöndtől remegés fogta el a lábait. Roskadtan támaszkodék a székhez, teste egész súlyával.
A negyedik konstrukciónál kitört az éljen és a taps...
- Halljuk! Halljuk! - kiálták.
- Pompás! Igaz! Úgy van! - hangzott mindenünnen az összebeszéltek részéről.
Csupka uram elvörösödött, szétnézett még egyszer a tömegen, kétségbeesett arccal és váratlanul hirtelen - leült.
- Mi a baj? - ugráltak hozzá ijedten azok, akik szónoki talentumába fogadtak. - Elszédültél? Rosszul lettél?
Csupka uram mosolyogni igyekezett:
- Nem biz az, kedves barátim! Hanem megvallom őszintén, annyira hozzá vagyok szokva, hogy nem hagytok kibeszélni, hogy most is mint mindég, csak nehány konstrukcióra készültem a beszédemből.
...Most sült ki aztán, hogy miért engedi magát Csupka uram olyan készségesen elállíttatni húsz év óta, amikor beszél.