Aki nagyon szeretett
Nagyon szerettem: azzal telt el éltem,
hogy a szeretet pompáját dicsértem,
a bút, a békét, azután a bágyadt
alázatot, a végnélküli vágyat
s a drága szókat mind, hogy meg ne lássam,
amint a nagy, zavart ár zagyva lázban
az éjbe rántja szívünk álnokul.
Most, míg a bamba csönd rám nem borul,
kijátszom az álmos Halált, megáldom
a csillagot, mely lángolt a homályon,
túltündökölve mindegyik napot.
El-nem múló dalt mért nem mondhatok
róluk, kiket szerettem, tiszta lelkek,
kik titkot adtak s vélem térdepeltek
az örömnek istenfejét csodálva?
Láng a szeretet; — mi vagyunk a fáklya.
Város: - mi építettük a sötéten.
Császár: — tőlünk tanultak halni szépen.
Hát hogy dicsérjem ezt a nagy kegyet
és a hűséget, mielőtt megyek,
nekik arannyal eme szókat írom,
mind sas legyen, zúgó láng e papíron
zászló legyen mind, hogy majd amidőn új nemzedék nő, túl a bús Időn, égjen, lobogjon, és ámulva nézzék.
Szerettem:
a fehér tányért, a csészét,
kék karikával; tréfás, tünde réját;
nyirkos tetőt a fénybe; durva héját
a jó kenyérnek; a sokízű ételt;
szivárványt; kék gőzt, mely pagony fölé leng;
gyémánt esőt hideg virágokon;
virágokat, mik várják álmodón
a holdsugárt, s a déltől epedők;
aztán a hűs, baráti lepedőt,
mely nyugtat; barkás fát; goromba paplan
vad férficsókját; fénylő, nyughatatlan,
szabad hajat; felhőgomolyt; meredt,
érzéktelen-szép, nagy-nagy gépeket;
forró vizet; megsímogatni prémet;
ódon ruhák szagát; mindent, mi élet —
a kedves ujjak meghitt illatát:
a haj szagát s mi erdőn illan át, ,
avar fanyar dohát.
Meglátogat
megannyi szó! Királyi lángokat;
víz kacaját a csapból, föld alól;
rejtett odút; hangot, amely dalol;
nevető hangot; enyhe testi kínt,
mely majd csitul; mozdonyt, zihálva, kint;
kemény fövényt; butuska habfodort,
mit a hullám csihedve elsodort;
mosott követ, mely víg s kicsit kacag;
setét edényt; hűvös, komor vasat;
almot; fennsíkot; harmatot; a szép
tölgyet; sima, barnás vadgesztenyét;
hántott botot; villámló pocsolyát; ─
mind-mind szerettem. S mindnek mosolyát
ama nagy órán majd elvesztem én,
itt tartani nincs vágy, ima, remény.
Ha átmegyek a Halál kapuján,
lélegzetemmel elhagynak tunyán.
Szentelt kötésünk semmiségbe sorvad
s szeretetem eladják ők a pornak.
─ Ó, valahol, tudom, fölébredek
és szeretek majd új idegenek
és új barátok közt.
De jobbik részem
az itt lesz és megváltozik egészen.
Szél fújja, a szivekbe sápatag
fakul, elpusztul.
Semmi sem marad,
Vegyétek ezt, ti kedves és eretnek
szerettjeim: s akik majdan szeretnek,
tudják meg és tűnődjenek felette
és szóljanak: „Ő ezeket szerette".