Ah, a külföld!
szerző: Ambrus Zoltán
Régi szokás, hogy karácsonykor, a kétszáz-háromszáz oldalas szörny-számokban, amelyek egyetlen napon egész könyvtárnyi bölcsességet tudnak magukba fogadni, megemlékezzünk külföldön lakó «véreinkről« is. Ilyenkor újra meg újra felhangzik a panasz - ötven év óta olyan egyformasággal, mintha összebeszéltek volna, akik ezt hangoztatják - hogy Magyarország nem tudja eltartani a tehetségeit, hogy ezek közül rendkívül sokan külföldre kényszerülnek boldogulást keresni, és hogy a tehetségnek itthon csak kálvária, az idegenben pedig megbecsülés a sorsa. Ezt a panaszt természetesen a hazai és a külföldi viszonyoknak egy kis összehasonlítása kíséri és ez az összehasonlítás is mindig egyformán hangzik, már vagy ötven év óta. Hogy nálunk főképpen a törtetés és az összeköttetések viszik előre az embereket, nem a tehetség, és nem borzasztó-e, hogy az érdemtelenek kiszorítják az érdemeseket az ezeket megillető helyekről?! ... nem sajnálatos-e, hogy azok a tehetségeink, akik csak külföldön lelnek méltatást, végre is elszakadnak a hazájuktól?! Aztán meg, hogy míg itthon minden rosszul van, a külföldön lehet tanulni; a külföldön elismerik a tehetséget, teret adnak az érvényesülésre, gondozzák a kultúrát; a külföldön minden fenékig tejfel.
Néha ezek a panaszkodók megnyilatkozásra bírják az érdekelteket is, azokat a magyar tehetségeket, akik a külföldön keresik vagy már meg is találták az érvényesülést. Érdekes, hogy ezek már egészen máskép nyilatkoznak ugyanerről az ügyről, hogy sokan közülök visszavágyódnak, hogy igen kevés akad közöttük, aki előbb vagy utóbb nem tér haza, és hogy ezt a külföld magasztalói nem veszik észre.
Pedig ideje volna már észrevenni - éppen azoknak a közeljövőben majd jelentkező tehetségeknek az érdekében, akiket kár lesz hazulról elengedni s akiknek maguknak is jobb lenne, ha nem kényszerülnének a külföldre - hogy ebben a mintegy ötven év óta hagyományos sóhajtozásban, ha van sok igazság is, még több az önáltatás, a kártékony illúzió és ugyanaz a hibás ítélkezés, amely a főbűnös abban, hogy ez a kivándorlás nálunk jelentősebb dolog, mint más, a miénkhez hasonló kis országban.
Igaz, hogy Magyarország nem tudja eltartani valamennyi tehetségét és ezek közül sokan külföldre kényszerülnek boldogulást keresni. De ebben a szomorú megállapításban már benne rejlik az, amin tulajdonképpen örvendeznünk kellene. Az, hogy nálunk aránylag sokkal több a tehetség, mint például a nagy Németországban; hogy Magyarország ma már nemcsak a tokaji bor, hanem egyszersmind a sok tehetség hazája. De minden kis országnak közös sorsa, hogy nem tudja eltartani valamennyi tehetségét, annál fogva, mert kisebb a tehetséget méltatni tudó publikuma és kevesebb teret nyújthat az érvényesülésre, mint a nagy országok. Még a vagyonos és a civilizáció magas fokán álló kis északi országok tehetségei is ugyancsak rászorulnak Németországra. Még a francia művészet is elmegy publikumért Oroszországba, Amerikába, sőt a Balkán vidékére is. Az olasz színészet régóta rászorul Európa egész piacára. Bizonyos művészetek nem kevés számú kitűnőségének a legnagyobb Macedónia is szűk és ezek a nagyigényű kiválóságok rászorulnak az egész világra, mind a két művelt földrészre, a nagy kozmopolita és nem kis részében barbár közönségre. Ez még nem volna olyan nagy baj. A kis országokra nézve még egy kis nemzetgazdasági előnyt is jelent, ha a tehetségei vagyont szereznek az idegenben s vagyonszerzés után hazatérnek, a munkájuk gyümölcseit élvezni. Magukra a tehetségekre nézve se csupa megpróbáltatás a külföldön való kalandozás. A tehetség és a vándorlásra való hajlam egy anyaméhből születtek. És Franciaországban meg Olaszországban sohase siránkoznak azon, hogy sok tehetségük van hosszú vándorúton Oroszország, az Egyesült Államok vagy Dél-Amerika pénzéért; senki se formál ebből örök szemrehányást, hogy Franciaország vagy Olaszország nem tudja eltartani a tehetségeit. Igen ám - hallatszik az ellenvetés - de ezek a francia és olasz tehetségek nem expatriálnak; csak dicsőséget és pénzt szereznek a külföldön, az országuk nem veszíti el őket. Így van ez a magyar tehetségek java részével is. Aki ott ragad, ahová a vándorútja vezette és végképpen elszakad Magyarországtól, az vagy ritka, szerencsétlen kivétel, vagy olyan valaki, akit csak a születéshely véletlene fűzött előbb Magyarországhoz, akiért tehát nemigen lehet nagyon bánkódni.
Az is igaz, hogy a törtetés és az összeköttetések meg a könyök erejével való előrehaladás Magyarországon is csak úgy, mint másutt, rettenetes konkurenciát csinál a tehetségnek. De ez így van az egész világon és lehetetlen kiszámítani, hogy az érdemesek és érdemtelenek, a tehetségek és a nepotizmus erejével toltak versenyében nálunk sokkal több igazságtalanság történik-e, mint másutt?
Ellenben az már tarthatatlan állítás, hogy a tehetségnek itthon csak kálvária, az idegenben pedig megbecsülés a sorsa. Sokkal inkább bizonyítható, hogy a tehetségek egy része itthon is kellőképpen és néha könnyen érvényesül, a külföldön szerencsét próbáló tehetségek közül pedig odakünn is sokkal több kallódik, pusztul, vérzik el, mint amennyi boldogul. És az is, hogy a kivándorló tehetségesek közül nem mindig a legtehetségesebbek azok, akik érvényesülnek.
Egy cseppet sem igaz, kártékony illúzió, hogy a külföldön minden fenékig tejfel volna. Odakünn szerencsét próbáló tehetségeinknek a külföld azt a bénét kínálja; hogy: több teret nyújt az érvényesülésre, nem kér a tehetségtől semmiféle ajánlólevelet s nem fogadja ennek a bemutatkozását semmiféle előítélettel - de ebben a pontban már kivételes esetek is vannak - és végül, minthogy ott sokkal nagyobb a publikum, a siker esetén nagyobb rekompenzációt adhat a tehetségnek, mint a kis és szegény magyar közönség. De ezzel a bénéval szemben van valami, ami ezt majdnem nullifikálja. Az, hogy a siker sokkal inkább szerencse dolga, mint itthon, mert a verseny sokszorosan nagyobb.
Az ötven éve panaszkodóknak a tévedése ott kezdődik, hogy amikor beszédesnek látszó, hosszú listát tesznek közzé azokról, akik »itthon nem tudtak boldogulni« (vagy talán nem is próbálkoztak boldogulni), »de a külföldön érvényesültek« nem teszik közzé egyszersmind azoknak a hazai tehetségeknek a sokkal hosszabb névsorát, akik a külföldön végképpen letörtek, elvérzettek, vagy miután hosszú ideig hiába keresték boldogulásukat a külföldön, hazatértek és itthon valahogyan mégis csak lábra tudtak állani. Pedig ennek a két névsornak az egybevetéséből az tűnnék ki, hogy a külföldön is ugyanúgy van, mint itthon, azaz ott is legalább tíz tehetség pusztul el addig, amíg egy boldogul, és hogy az érvényesülés a külföldön csak úgy, vagy még inkább, mint itthon, mindenekelőtt szerencse dolga.
Fallácia az is, - a magyaros önáltatás üres dicsekedése - ha külföldön lakó »véreink«-nek az érvényesülését egyszerűen és mindenestül a tehetségük javára írjuk, a helyett, hogy sikereik egy részét részben a szerencséjöknek, részben inkább a jellembeli tulajdonságaiknak tulajdonítanánk, mint a tehetségüknek. Semmi okunk sincs föltételezni, hogy azok a »véreink«, akik a külföldön meg tudták vetni a lábukat, tehetségesebb emberek volnának, mint azok a számosabb »véreink«, akik ott végképpen letörtek vagy sokáig hiába keresték az idegenben azt az érvényesülést, amelyet hazatérve végre is megtaláltak. (Az egyéneknek és karrierjüknek jobban való megismerése nem is vall erre.) És meglehet, hogy a mai magyar ember tehetségesebb minden más fajtabeli embernél, de ezt a dicsekedésünket egy kicsit bővebben kell megokolnunk és nem elég azzal bizonyítgatnunk, hogy aránylag igen sok színésznőt, színészt és színigazgatót adtunk Németországnak.
De a legnagyobb fallácia ott van - és ez már nem csak önáltatás, hanem egyszersmind nagy tömegeknek (akármilyen jó szándékból eredő, akármilyen jóhiszemű) megtévesztése - hogy mikor egy-egy karácsony este szemlét tartunk külföldön lakó »véreink«-en, megilletődésünkben egyszerre csak nagylelkűen kinevezzük őket kiváló tehetségeknek. Addig, míg itthon hiába küszködtek a figyelmünkért, lenézett kis senkik voltak, akik a világért se tudtak volna meggyőzni bennünket arról, hogy ők nem tehetségtelen emberek; de mihelyt a külföldön hozzájutottak az első száraz kenyérhez, tőlünk is azonnal megkapják a »nagy tehetség« címet, rangot és jelleget. Mert nem bírunk kigyógyulni abból a magyar betegségből, hogy semmi se imponál nekünk, ha itthon találjuk, ellenben leborulunk minden előtt, ami a külföldről jön és még a legjelesebbjeinknek is külföldről kell hozniok szolgálati bizonyítványt vagy ajánlólevelet, ahhoz, hogy komolyan vegyük őket és elismerjük a tehetségüket. De a külföldi szolgálati bizonyítvány aztán egyszerűen bűvös hatású Budapesten. Miért? mert nem bízunk a saját ítéletünkben és nem akarjuk elhinni, hogy külföldön ugyanannyi a gyönge ember, mint itthon.
És éppen ez a közismert nyavalyánk - mert valósággal az - űzi az idegenbe a tehetségeink nagy sokaságát; ez teszi jelentékennyé azt a kivándorlást, amelyen annyit vajlogatunk és ugyanakkor, amikor a legjobban óbégatunk rajta, szorgalmasan fáradozunk a növelésén azzal, hogy nagy kegyesen rögtön kiváló tehetségnek kiáltunk ki minden magyart, aki elég bátor volt az előttünk olyan nagy tekintélyű külföld elé lépni. A tehetségeink egy nagy része talán nem is a külföld tetszését és nem az ott való prosperálást keresi az idegenben, hanem azt az itthoni elismerést, amelyet mi csak azzal a föltétellel utalványozunk, hogy a kérvényező hozzon a külföldről vagy egy babérkoszorút, vagy ha ezt nem, legalább egy cselédkönyvet - de ha ez megtörtént, akkor aztán bőkezűen utalványozzuk! Az akadémiánk matematikai nagy jutalmán minden kis diák csak nevetni tud, de mutassa fel valaki a schwerini dalárda tagsági oklevelét: egyszerre minden kalap leröppen előtte! Csoda-e, hogy aki nálunk a kezét-lábát bírja, az mind igyekszik, ki a külföldre! ... ah a külföldre! ... tehetségesek és nem tehetségesek egyaránt ... akiknek a tömegéből a dolgok rendje a tehetségre való tekintet nélkül választja ki az érvényesüléshez hozzá jutható egy tizedrészt ... tehetségeseket és tehetségteleneket egyaránt ... inkább a véletlen vagy a legjobb esetben inkább az ügyességük, élelmességük, kitartásuk, nélkülözni tudásuk, mint a tehetségük szerint ... és ismét a tehetségükre való tekintet nélkül veti vissza a kilenc-tizedrészt, köztük talán a legkülönbeket ... És még siránkozunk rajta, hogy ez a sok fiatal erő, akiket a külföld-imádatunkkal mi magunk hajszolunk ki az idegenbe, szerencsét próbálni, itthon nem tudott boldogulni, mert: »itthon semmit se lehet tanulni! ...« »nálunk senki se gondozza a kultúrát! ...« »szegény kis országunk nem tudja eltartani a tehetségeit! ... «