Agyaghordás
| Agyaghordás szerző: Tömörkény István |
Jó sárga agyag van a vízpart szélén, azt messze földre elhordják tapasztósárnak, mert ha apró szalmával egybetapossák, vízzel meglocsolják, soha többé le nem esik onnan, ahová fölragasztották. A fazekasok is szeretik, mert igen nagy tálakat lehet belőle csinálni, továbbá hűs vizeskorsókat, amelyeknek szívóka van a fogóján. Az új háznak pedig a falába rakják, nagyobb összetartozandóság okáért. Gál Mátyás is ennek vitte volna, mert régi volt a háza nagyon, és új építését határozta el.
Nem kell gondolni, hogy minden házat a szokásos módon építenek. Hogy jönnek emberek, akik gödröt ásnak, azután következnek a kőművesek, akik a téglát rakják, az ácsok, asztalosok, kovácsok meg bádogosok, akiknek ott mindnyájuknak volna dolga. Nem így van. Az egyszerű emberek még mindig maguk építik a házukat, és nem kell ahhoz se tégla, se vályog, csak éppen hosszú rudak, sok deszka és még több föld. A rudakat és deszkákat kölcsön kell csak kérni, mert azokra ott nem sokáig van szükség. A rudakat a földbe verik, a deszkákat pedig rájuk szögezik, és azt a helyet, ami köztük marad, betöltik földdel. Tapossák, furkózzák, és ebből lesz a fal minden különösebb tudomány nélkül. Mikor fölmagasodott az elégig, tetőt raknak rá nádból, az oldalain pedig lyukakat vágnak, amiből lesz az ajtó meg az ablak, és mikor készen van, csak olyan ház az, mint a többi. Ajtófát, ablakot készen vesznek hozzá, de aki jól tud bánni a szekercével, esetleg maga is farag. Végül betapasztják sárral, és most jönnek meszelőikkel az asszonyok. Kívül-belül az egész házat fehérre festik. Belül a meszelővel kék pettyeket raknak a fehér falra, és egészen kékre festik az ablak közét is. Ellenben kívül a fal aljára fekete festékből húznak széles sávokat. Ez a három szín az uralkodó, a fekete, fehér és kék. Van ugyan, aki pirosat is használ, de az már nagyon rácos gusztusú ember lehet.
Persze, az ilyen házépítést nem maga intézi az ember. A szomszédok közül akad, aki napszámban átjön. Az ilyesmi úgysem dologidőben készül, de egyébként is tartozó kötelessége ez a szomszédnak, miután úgy lehet, hogy jövőre ő kéri ki a másik segedelmét.
Így ment Gál Mátyás is ezen a napon a szomszéddal, Ernyei Mihállyal és a tulajdon János fiával egy kocsin agyagért, mert az agyagra ilyen építkezéseknél nagy szükség van nemcsak tapasztás okáért, hanem a földet is ez ragasztja egybe.
Elég vidám út ez odáig a mezők fölött és a folyó mentén, melynek völgyébe rézsút kell leereszkedni. Fűzfák alatt mennek, amelyek végighúzzák ágaikat az ember fején. A lovak elkapnak egy-egy levelet, de kesernyés és prüsszögnek tőle.
- Úgy kell - mondja Gál Mátyás -, mit eszed az olyant, ami nem neked való.
- De hisz nem is való az semminek se - véli a szomszéd.
- Nem az - feleli Gál. - Hideglelésül nagyon használatos. Én sokat főztem az asszonynak, mikor éppen evvel a gyerekkel volt várandós.
A János gyerek csodálattal tekint a vén fűzfákra, amelyek itt álltak, és orvosság voltak már az ő ideje előtt is.
- No - mondja egyszer ismét az apja, és megáll a kocsival a part mellett. - Ez itten nagyon jó fajtájú agyag.
A sárga zsíros föld hosszan és magasan terjed a folyó szélén. Néhol igen nagy lyukak vannak benne, más helyen apróbbak. Ezek füstösek is: ott vízenjáró emberek főzhettek unalmukban, mikor a parton szelet hevert a hajó. Leszállnak most már, Ernyei az ásóval megkaparja kissé a falat, s hogy a száraza lehullt, a nedveséből vesz egy darabot a kezébe. Hát ez egészen jó, a tapintásán érzik, és ahogy az ujjai között nyomogatná össze, olyan, hogy akár mindjárt tálat lehetne belőle formálni.
- Ez az a bizonyos - szól.
Mátyás is ezen véleményben van, s körülnéznek, hogy miként rakják meg belőle a kocsit. Nem megy könnyen, mivel más embernek is van annyi esze, hogy a legjobbat keresse ki abból, amit az Isten ingyen adott, és a partot ezen a részen már nagyon összelyuggatták. Egész barlangok vannak benne, és oda sem lehet állni egész közelbe a kocsival.
No, de hát azért hoztak éppen a kocsin két kétfülű kosarat, ásót meg lapátot. Az ásóval Mátyás majd feszíti az agyagot. Mihály a lapáttal a kosarakba hányja, János pedig hordja. Megy is a munka hamar, csak előbb Mátyás leveti a kabátját, és pipára gyújt, mert pipaszó mellett könnyebb az ilyesmi. Azután fölfogja az ásót, és vágja vele az agyagot.
Szép nagy darabokat hasít belőle, és egyre beljebb halad a barlangba. Mihály alig győzi lapátolni, a gyerek pedig csak hordja a kosarakat egyre-másra. Utóbb, amint az egyik üressel visszatér, nem veszi föl a másikat, a telit, hanem nagyot fúj, és megtörli a homlokát.
- Ehen - neveti Mihály -, könnyebb a kalamust fogni az iskolában.
Nevetnek ezen, de nem sokat, mert bizony hamar eláll ajkukon a kacaj. Fönt, az agyagpart tetején, valami sekélyke nyisszenés hallatszott, azután nagy, súlyos toppanások. Közbül Gál Mátyás kiáltását is hallani lehetett, de látni meg éppen semmi mást, csak a hulló agyagot, amint vastag, nehéz tömegekben szakad a partról.
- Jaj - kiáltja a gyerek.
Ernyei szótalan nézi egy pillanatig ezt a szerencsétlenséget, és szorongva kiált maga is:
- Mátyás, Mátyás!
Még zsurmol az agyag, ahogy kisebb-nagyobb göröngyei helyet keresnek maguknak, és a part oldala is szakadozik még, kopogván. Majd pedig tompán vág elő a föld alól Gál Mátyás nyögése.
- Közel van a feje - mondja hirtelen örömmel Ernyei Mihály, és visszahúzza a gyereket, aki a tíz körmével esik az agyagnak. - Ne bántsd, avval úgy se segítsz. Rá ne gázolj az apádra.
A gyerek rábámul a hirtelen támadt sírra, amely úgy eltemette az apját, hogy azt sem tudja, merre van alatta. Fönt a partszélen száraz bojtorjánok inognak, kapaszkodva a földbe a gyökerekkel, amíg lehet, de aztán csak lehullnak az agyag tetejére. Ez a sírhalmon a koszorú.
- Apám, apám... Mőre van kend?
Ernyei óvatosan jár-kel az agyag körül, s újból int neki, hogy ne lármázzon. Nem tudni azt, hogy merre van Mátyás, és nem lehet az agyagra lépni, mert ki tudja, nem a fejére tapos-e. Szörnyű helyzet ez. Ernyei néha odakap valahova, ahol egy-egy göröngy megmozdul, hogy talán ő emelgeti. De nem. Csak a maguk súlyától görögnek még ide-oda az apróbb rögök. Ő is kiált újból:
- Mőre van kend?
Tompa nyögés rá a válasz: nem tudni, jajszó-e, ima-e, avagy káromkodás. De akármi legyen is, Mihály most már megismerte a helyet, ahonnan jön. Óvatosan nyúlik végig a halmon, és elránt egy darab agyagot. Az alatt valami feketeség látszik, az a Gál Mátyás kalapja bizonyosan. Amint hogy igaz is. Még néhány agyagot is leszed Ernyei, és megtalálja a fejet. Bíz, az el van torzulva nagyon, véres is, és már éppen el akarta hagyni az eszmélete. Most, hogy egy kis levegőre kapott, fölnyitja az eltemetett ember a szemeit és Mihály a csörmeléket tisztítja gyöngéden az arcából.
- Mingyár kint lesz kend - mondja neki. - Melyik darabok vannak kenden?
Amaz lihegve mondja, akadó szóval:
- Élve én már nem. Nincs én bennem már egyetlen darab csont egészben. Rajtam van száz mázsa. A lábom nem is érzöm, tán már nem is az enyém.
- Jaj, dehogy, dehogy, Mátyás - feleli Ernyei Mihály. - Mindgyár leszedjük. Csak mőre van kend fekve.
Meg is próbál mozdítani egy kocsiderékra való kölöncöt a test fölött, de csak azt éri el vele, hogy az még jobban süpped, Gál Mátyás pedig elfehéredve iszonyatos jajszavat kiált.
- Ne bántsa kend - támad Mihályra a gyerek -, hiszen megöli.
Most kétfelől néznek Mátyásra, nem tudván, hogy mitévők legyenek.
- Úgy, úgy - sóhajt az összetört ember a földből kifelé -, már engem meg nem öl senki, fiam, mert én meg vagyok ölve. Nem vetek neki egy fertályórát. Nem jön már a levegő sem belém. Aztán majd kikaparhattok. Jézus! Borzasztóság ez.
Véres ajkai reszketnek, ahogy beszél.
- Én most itt lelkemet istennek ajánlom. A házat pedig fölépítsétek... A Mihály szomszéd napszámja öt hatos...
- Nem köll - mondja Mihály.
- Jancsi, Jancsi - beszéli tovább a halálravált -, Jánoska. Itt van nálad a kis könyv, amibe fírkálni szoktál? Vedd elő, Jánoska. Írjad elejétől, hogy én lelkemet istennek... és a szomszéd napszámja...
Jánoska az ütött-vert jegyzőkönyvet előszedi, és írkál bele, amennyit éppen a szeme szivárványán keresztül láthat.
- És két csikó van a ménesbe, két üszőbornyú a csordába... A fűbér kifizetve. A Rozika pedig... jaj isten, de rám mértél... ha kérője támad, ne menjen messzire... Aztán ameddig anyátok él, nincs osztozkodás. Söpörd el, Mihály, a szememről ezt a göröngyöt. Nézzem még az eget egy darabig.
Szép kék ég van odafönt, már amennyit a szabad bánya közepéből láthat Gál Mátyás. Az ilyesmit nézni mindig akkor jut az ember eszébe, mikor már nem ér rá. Nézi, és sóhajt, amekkorát bír, mert egyre jobban fekszi a testét az agyag. Sápad, egyre sápad, míg Ernyei Mihály a gyerekkel együtt szomorúan tekint reá. Ezen kitör a sírás.
- Tiszteltetek mindenkit otthon - veszi föl a szót újból a haldokló. - A Pál sógort... a sógorassz... jaj.
Most hirtelen nagyot rázkódik, hogy az apróbb göröngyök mind megmozdulnak rajta. Ernyei int a fejével, hogy itt a vége, ez volt a halál. De nem. Bár szemeit már lecsukta, és teljesen mozdulatlan, halkan így szól:
- Az adó is ki van...
Még egy rázkódás következik, és rövidke sóhajtás, amely után megroppan benn a sírjában az ember, hogy szinte a feje is eltűnik ismét az agyag között.
- Most halt meg - szól meggyőződéssel Ernyei, és leveszi fejéről a kalapot. - Vedd le az istrángot a lovakról, Jánoska, én majd ásom addig a lapáttal.
Belekezd, s hárítani kezdi oldalt a vastag földdarabokat, hogy a halotthoz jusson. Közben rátekint, és kalapját Mátyás fehér arcára teszi, hogy a nap ne érje. A vízparton szellő támad, és hűvösséget fúj ki a fűzfák alól. Fönt hosszú csapat vadkacsa húz, mint estére hajló délutánokon szokás, és alantjáró röptükből lesivít a szárnyuk zizegése.
- Későn érünk haza - mondja Jánoskának Ernyei Mihály. - Az ásót is ki kell ásni.