Aeternitas
szerző: Nyéki Vörös Mátyás
Örökkévalóság
Jaj, miképpen dobog szívem, s mint tűz lobog:
Nyelvem félsz megnémítja!
Elmémet serkenti, lelkemet rettenti,
S tagaim vékonyítja!
Mint tenger habzásban, sok könnyhullatásban
Szemeim úgy úszkálnak;
S mind ennyi fajdalmok, s lelki aggodalmok
Rám csak egy szóból szállnak.
Oh, engem emésztő s szívemet epesztő
Rettenetes kis szócska;
Mely végetlen gonoszt mireánk hoz és oszt,
Ha terjed lelkünk mocska!
Mellyemet faggatja, erőmet fogyatja,
Rettegtet minden napon:
Csontom hasogatja, velőmet szárasztja,
Szünetlen állat talpon.
Örökkévalóság! Ez az iszonyúság,
Ez a mennydörgő szózat.
Szörnyű villámásnál s égi ropogásnál
Szörnyebb ez a kis szózat.
Örökkévalóság! Ez a kemény fogság
Engem vég nélkül fáraszt:
Belől viadalmat, kívül aggodalmat,
Mint egy tengert rám áraszt.
A császár fejeket, s királyi nemeket
Ez szó borotválta fel:
A szőr öltözetet s istráng övedzetet
Ez ige találta fel.
Rekesz klastromokat s szörnyű barlangokat
Megtöltött szép ifjakkal:
Sok gyenge szüzeket s nemes nemzeteket
Béburított kapákkal.
Örökkévalóság, örökkévalóság
Engem fáraszt s öldököl!
Örökkévalóság, örökkévalóság
Engem kínoz s ösztököl!
Oh, üdőtlen üdő! Oh, iszonyú üdő!
Oh, vég nélkül való vég!
Oh, Fogyhatatlanság! Örökkévalóság!
Tüzed vajon s meddig ég?
Szállj alá pokolba, ember, gondolatba,
Nem hogy ott megsüttessél:
Hanem hogy a bűztől és az örök tűztől
Te megmenekedhessél.
Titius kányáját, Tantalus almáját,
Sisyfus fáradságát,
Fertelmes gyíkoknak és áspiskígyóknak
Felvészem nyájasságát:
A varas békákat, mint édes répákat
Skorpiókkal megeszem:
Büröklévből csinált s kénkővel megtrágyált
Italodat beveszem.
Sárkányból szíjt mérget s mindenféle férget
Nagy jó kedvvel megrágok:
Felforrott kénkőbe s ónos förödőbe
Gyorsasággal béhágok.
Ám bátor verjenek, s kerékben törjenek
Szünetlen világ végig;
Tolvajnak mondjanak, s csigára vonjanak
Mind a csillagos égig;
Bár megégessenek, s rostélyon süssenek,
Lófarkon hordozzanak;
Falaris ökrében s tüzes szekerében
Fáradtig kínozzanak;
Éhséggel öljenek, s nyilakkal lőjenek,
Ízről ízre vágjanak;
Bár Aetna tüzébe s Luciper kezébe
Világ végig adjanak;
Bár ezernyi ezer, sőt megannyi ezer
Esztendeig ott legyek;
Csak végét érhessem, és azt reménlhessem,
Hogy az Életre megyek:
Nincsenek oly kínok, sem fene hóhérok,
Akiktől megi j edj ek:
Csak hogy legyen végek, s örökké ne égjek,
Vég nélkül ne rettegjek.
Örökkévalóság, örökkévalóság!
Víg szívem mit emészted?
Te a pokol tüzét s mérges undok bűzét
Végetlenül gerjeszted?
Jaj! micsoda ínség s honnét jött keménség
Az örökkévalóság;
Melynek széli s hossza s szörnyű sok gonossza
Mind vég nélkül valóság?
Sem órák, sem üdők, sem a sok esztendők
Ezt el nem fogyathatják.
Már kínunk elfogyott, s hóhérunk elhagyott,
Kárhoztak nem mondhatják:
Ez iszonyúságra, mint egy királyságra
Mégis sokan sietnek.
A pokol béissza őket, s onnét vissza
Soha ők nem jöhetnek.
Mert mikor végződik, akkoron kezdődik
Az örök végetlenség:
Sőt, mind csak kezdődik, soha nem végződik
Ez a nagy keserűség.
Eredj, tisztátalan, parázna s fajtalan,
Immár e vendégségbe:
Te is, has hizlaló s szüntelen tormézló,
Fuss e gyönyörűségbe.
Fösvény uzsorások, kockás hazsártosok,
Éljetek vigasságban;
Feslett buja szemek, s rágalmazó nyelvek,
Ússzatok trágárságban.
Pokolba szállani könnyű: kiállani
De meg onnét nem lehet:
Mert az örök tűzből s véghetetlen bűzből
Senki ki nem emelhet.
Oh, szörnyű halálnál s minden nyavalyánál
Nyomorúságosb élet!
Halhatatlan halál! vaj s mikoron talál
Reád a veszett élet ?
Ábrahám keblébe s szentek seregébe
Kik jutnak, örvendeznek:
A szép vigasságban s kedves nyájasságban
Vég nélkül zengedeznek.
Pokolnak torkába s Luciper markába
Kik esnek, keseregnek:
A sok jajgatásban s kemény zokogásban
Örökké tekeregnek.
Prometheus varja azért, bár ne várja
Égiek vacsoráj át:
Mert hamis nyelveknek, mint fene ebeknek,
Bé nem eresztik száját.
Feír galamboknak s szelíd bárányoknak
Nyájából választatnak,
Kik a boldogságnak s örök vigasságnak
Asztalához hívatnak,
Midőn vigasztalja jókat, és hizlalja
Az örökkévalóság:
Kirekesztett népet vaj s miképpen tépet
Éhség s örök szomjúság!
Egy morzsát gyomroknak, csepp vizet torkoknak
Kérnek a nyomorultak:
De még azt sem hagyják, hogy nékiek adják,
Akik megboldogultak.
Hanem az éktelen, szörnyű és végtelen
Siralomnak kulcsára
Kemény jajgatásnak és könnyhullatásnak
Űzi undok kútjára.
Amennyit sírhatnak, csak annyit ihatnak.
Oh, ti száraz torkosok!
De bár sírásokat s könnyhullatásokat
Innák tűzben-lakosok.
Talám még tűrhető és megenyhíthető
Dolognak ez láttatnék,
Ha áspis mérgével s kígyók epéjével
Torkok nem ferteztetnék.
Oh, te mérges serleg! vaj s micsoda felleg,
Amelyből te származtál ?
Oh, ember! vaj s mit vélsz, aki ettől nem félsz?
Talám kőhöz fajzottál ?
Mert kívánság felett mérget adnak, s felet
Ott senki sem ihatik:
Egészen megtöltik mértéked, s nem féltik
Hogy csaplár megcsalatik.
Ha pediglen mondod; nem zálagos torkod,
Duskát most nem ihatnál:
Betölti erővel gazda merítővel.
Ah! kedvesben szomjóznál.
Csak ez a farsang az, melyet megunand az
Legnagyobb húsrágó is;
Ez a korcsoma az, melyben falt vakar az
Legnagyobb borcsiszár is.
El nem szabad menned; innod kell és enned:
Miért főzettél ily sokat?
A szállás kapuján s vendégek tábláján
Láttad-e, íme, szókat?
Itt semmi vigasság nincsen: hanem rabság
És örökkévalóság.
Örökkévalóság! Örökkévalóság!
Oh, örökkévalóság!