Aeterna solitudo
szerző: Móra Ferenc
Van néha olyan bűvös éjszaka,
Hogy megnyilik a mennyek ablaka,
S az örök végtelenbe belát véges szemem:
Ilyenkor mindig téged látlak ott,
Némán megülni csillagtrónodot -
S mindig sajnállak, édes istenem.
Esengek, tőlem rossz neven ne vedd,
Hogy ajkaimra így veszem neved:
De árnytalan tündöklés hiába vesz körül,
Káprázatos hatalmad hasztalan,
S örökvoltod csak gyötrelmedre van,
Ha egyedül vagy, mindig egyedül.
Igaz, hogy elmulatgatod magad:
Mozdítod ujjad és egy perc alatt
Ezer világ szülemlik, százannyi összedül,
Gyujthatsz minden porszembül új napot,
És nem lesz semmi, ha te akarod:
Te egyedül, de mindig egyedül.
A csillagok csoportba bolyganak,
Sugáraik kévéstől hullanak,
Fán a lomb ezrivel nő, a méh rajban repül:
Nem teremtettél semmit egymagát,
Árnyéka van mindennek legalább -
Te egyedül vagy, mindig egyedül.
Örömed soha nem volt még neked -
Mert soha nem volt kivel közlened,
És senkinek se szólhatsz nagy álmaid felül;
S ha emiatt éreznél bánatot,
Megint csak nincs kivel megosztanod,
Mert egyedül vagy, mindig egyedül.
Telepesen támad, nő és enyész
A fal tövén az egynapos penész:
De inkább ezt a sorsot juttassad részemül,
Mint lakhelyül a végtelen eget,
Hogy éljek benne örök életet,
De egyedül, mindig csak egyedül...