A zsidók egyetemes története/1. kötet
R ZSIDÓK EGYETEMES TÖRTÉNETE
TBEN
GRRETZ NAGY MŰVE ALRPJRN
ÉS KÜLÖNÖS TEKINTETTEL fl MRGYRR ZSIDÓK TÖRTÉNETÉRE
SZERKESZTETTE:
SZABOLCSI MIKSA
R MRGYRR ZSIDÓK TÖRTÉNETÉRE VONATKOZÓ RÉSZEKET
ÖSSZEAlLITOTTR :
Dr. KOIiN SÁMUEL
MUNKRTARSRK:
ACSADY IGNATZ dr. ADLER ILLÉS dr. BERNSTElN BÉLR dr. EDELSTEIN BERTALAN dr. ENYEDI MÁTYÁS dr.
GÁBOR ANDOR HEVESI SIMON dr.
KISS ARNOLD dr.
KLElN DEZSŐ dr. KOMAROMI 5ANDOR NEUMANN EDE dr.
PATAI JÓZSEF POLLAK MIKSA dr.
SEBESTYÉN KAROLY dr. 5INGER BERNAT dr. VENETIANER LAJOS dr.
OOOO BUDAPEST, 1906 OOOO PHÖNIJC IRODALMI RÉSZVÉNYTÁRSASRG
Nyomatott:
„JÓKAI" könyvnyomdái műintézetben
Budapest, Csömöri-ut 28
IZRAEL NÉPÉNEK TÖRTÉNETE
A KEZDETTŐL FOGVA
(1500 KÖRÜL A RENDES IDŐSZÁMÍTÁS ELŐTT)
A BABYLONIAI FOGSÁGIG
(572-IG A RENDES IDŐSZÁMÍTÁS ELŐTT)
GRAETZ NAGY MÜVE ALAPJÁN SZERKESZTETTE:
SZABOLCSI MIKSA
^jjongással tele az én lelkem és háladalt zeng Istennek minden érzésem, hogy elérnünk engedte ezt az időpontot. Benedikciót Írtak elő bölcseink a tűz lángjaira, mennél inkább tartozunk hálát adni az ég és a föld alkotójának a világosság föltünésekor, mely el nem alszik, hanem csak terjed és gyarapszik, sziveket hódit, lelkeket vált meg.
A sötétségben botorkálók nagy fényt pillantanak meg és akiket a lelki kimúlás árnyéka környékez, tévedtek, azokon ragyogás ömlik el és megmenekszenek.
Már az emberek legnagyobbika, az isteni férfiú, Mózes tanította, hogy a hitben és Isten ismerésében, erényekben és erkölcsökben hanyatló nemzedék idézze emlékezetébe a régmúlt időt, fordítsa figyelmét az elődök történetére, intézzen kérdést az ősökhöz, azok majd megfelelnek neki, régen volt nemzedékek nagyjaihoz, azok majd felvilágosítják.
Nem ismertük múltúnkat, azért tévelyegtünk.
Nem tudtunk a szikláról, melyből vétettünk, az útról, melyet megtettünk, a föladatokról, melyeket teljesítettünk, a küzdelmekről, melyeket átéltünk, a javakról, melyeket az emberiség számára szereztünk, egyáltalában nem tudtuk, kik vagyunk és hol vannak a mi gyökereink.
Hála néked Istenünk, hogy szerszámmá tettél meg arra nézve, hogy ezentúl másképp légyen!
A forrást, melyet Izrael egy halhatatlan mestere múltúnk megismerésénekfakasztott, a Te segítségeddel Isten, idehoztuk a magyar Izrael közé, ahogy a Te prófétád meghagyta: „a szomjuhozók elé vizet vigyetek".
Történetet akartunk adni hazai hitfeleink kezébe, mely mindenkinek és nemcsak tudósoknak való: azért választottuk Graetz történetét
Történetet akartunk adni, mely hévvel és lelkesedéssel, mély érzéssel és odaadó szeretettel képes eltölteni az olvasó lelkét: azért választottuk Graetz történetét.
Történetet akartunk adni, melynek könnyed, vonzó és mégis mesteri előadása, fenséges szép nyelvezete, csaknem regényre emlékeztető földolgozása ne csak tanitson és ne csak neveljen, hanem szórakoztasson is: azért választottuk Graetz történetét.
Történetet akartunk adni, melyhez hasonló egyáltalában nincs és egyhamar nem is lesz, — mert hány századig kellett várnia Izraelnek, amig Graetz megszületett—: azért választottuk Graetz történetét.
Honnan is vette a kis lengyel faluban, szegény mészáros fiának született, a talmudtanuló minden stációján átment Graetz Henrik azt a nagy érzéket és művészetet ilyen történet megírására ? Honnan az úttörő bátorságot, a nagyok nagyjait is bámulatba ejtő, megdöbbentően sokoldalú tudást, azt az emberfölötti munkaerőt és kitartást, azt a felséges poézist és mindenek felett azt a lobogó, lángoló szeretetet, mely annyi szivet gyújtott már föl és mely nélkül azt a történetet sohasem alkothatta volna meg?
Valóban az Úr választotta volt ő, kiszemelve milliók közül, hogy Izrael renegátorává legyen, hogy a sülyedést és feledést feltartóztassa.
Mily kegyes az Isten, hogy nekünk adta őt, hogy századokra szóló müvét megalkotni és befejezni engedte!
Mert Graetz rég áttörte a szűk haza határát. Aki Izrael irodalmát igy műveli, külömben is egész Izraelé. Története tulajdonává vált az egész zsidóságnak, amennyiben a németen kivül megjelent héberül, angolul, franciául és oroszul és most magyarul is, egyelőre az első kötet, de valamivel több, mint két év múltán az Úr segítségével, meg lesz az egész magyar Graetz.
Nagyokat várunk ettől a nagy műtől. Ahova eljut, kell, hogy múljék a közömbösség, kell, hogy lelkesedést plántáljon a hideg szivekbe, világosságot vigyen a homályba, szeretetet árasszon szét és boldogitó meggyőződést.
Történetét Írva, Graetz átérezte és átélte mindazt a dicsőséget és mindazt a szenvedést, melyet éppen ismertet. Hogy ujjong, hogy sugárzik, mikor népe bölcsen cselekszik, hogy följajdul, ha csapás éri és hogy korhol, elitéi s büntet, mikor eltévelyedik. Hogy remeg nagy alakjainkért, hogy tapsol sikerüknek és milyen mélyen gyászol bukásukon. Szivével irta meg történetét, érzi ezt a zsidó olvasó és: ami szívből jő, az meg is találja útját a szívhez.
Olvasás közben olyanokká leszünk érzésünkben mi is, mint ő. Átéljük az eseményeket. Érzünk, cselekszünk szereplőikkel.
Egyikét, másikát vissza szeretnők rántani az örvény széléről; haragra lobbanunk, ha gonoszul cselekednek; ha bekövetkezett a gyász, velük kesergünk, de éppolyan őszintén örvendünk, ha hőseink célt érnek.
Nem is vesszük észre, mikor egyszerre csak önmagunkat is ott látjuk a külömböző színtereken. Újból a régi Izrael fiaivá lettünk. Visz bennünket Graetz szelleme.
Graetz Henrik az ő történetét nem azzal a kötettel kezdte meg, melyet mi ma a magyar zsidó olvasó közönség kezébe adunk. Az ő első kötete a negyedik kötet volt. Az 1853. évben ezzel a kötettel lépett először mint történetíró a zsidó közönség elé. A kötet azt a korszakot öleli föl, mely a második zsidó állam megszűnésével (70) kezdődik és a talmud befejezésével (500) végződik. Tehát a talmudi korszakot. A kötetet, ha első is volt, negyediknek tette meg a szerzője, mert el volt tökélve, hogy megírja az előző korszakok történetét is, melyre három kötetet szánt és meg fogja Írni a többi köteteket is egészen napjainkig. Mosolyogtak ezen a „pólyák" aritmetikán, csakhogy a „pólyák" fényesen beváltotta Ígéretét. Nem volt mintája, legföljebb néhány forrásgyűjteménye (ezek közé kell sorolni Jóst 3 kötetes történetét is) és 23 éven belül mégis megírta Izrael történetét annak kezdetétől a jelenkorig (már t i. az ő jelenkoráig) és megírta úgy, hogy a legnagyobb történészek csodálatát hívta ki; megírta úgy, hogy meg sem közelítették, akárhányan akartak is azóta tultenni rajta; megírta úgy, hogy Graetz története a legnagyobb müvek közt, melyeket fennállása óta Izrael produkált, elvitázhatlanul egyik első helyet foglalja el, a történeti munkák közt a legeslegelsőt.
Sokakra nézve valósággal vakító volt a fény, mely ebből az első, azaz negyedik kötetéből kiáradt. Nem tudták, mi legyen az ítéletük arról, hogy azok, kiket addig úgyszólván csak mint szentenciákat, tanításokat ismertek, hirtelen mint élő, tevő emberek jelentek meg előttük. Csak azt tudták, mit mond Rabbi Jehuda Hanaszi, mire tanít Rabbi Eliezer, mit vitat Rabbi Jochannan, de hogy azoknak a mestereknek története, mindennapi élete is volt, hogy örültek, gyászoltak, haragudtak és hogy tanításuk, beszédük, vitájuk összefüggésben volt életükkel, viszonyaikkal, korukkal, szóval, hogy emberek voltak, emberi viszontagságokkal, emberi szenvedélyekkel és emberi erényekkel, nagy vonásokkal és megfelelő hibákkal ; azzal nem számoltak. És a sok Írástudó, exilarcha, tanaita, amoreus, záburái között Graetz úgy járt-kelt, mintha közülük való volna, mintha bizalmasuk, legjobb barátjuk volna, ki ismeri mindnek a dolgait és összeköttetéseit, ki azért tudja azt, amit más nem tud; tudja, miért nyilatkozott ez vagy az a mester úgy, ahogy nyilatkozott és nem másképpen, mi játszott közre ennél vagy annál az eseménynél, melynek csak eredményeit látjuk és mik voltak indokai ennek vagy annak az intézkedésnek, tilalomnak, vagy institúciónak. Szóval, Graetz életet, összefüggést, húst és vért vitt a talmudi korba, melyet csak mondásokból, döntésekből és epizódokból ismertek, szóval megteremtette annak a kornak történetét.
A múltba tekintő prófétai szemmel látott ő meg eseményeket és eseteket, előzményeket és következményeket, mik egy-egy jellemző szó, a közönséges embernek fölöslegesnek tetsző egy-egy nyilatkozat, vagy megjegyzés mögé rejtőztek. Jós volt, ki a múltba látott, építőmester volt, ki romokból várost alkotott, csodatevő volt, ki holt korszakokat támasztott föl.
Három esztendővel később, 1856-ban — közben megalakult a boroszlói rabbiképző intézet, melyet Graetz is segített megszervezni és melynek egyik tanárává lett—az említett negyedik kötete révén egy csapással ismertté vált tudós harmadik kötetét is kiadta, mely a második zsidó állam történetét ismerteti, függetlenitésétől bukásáig. 1860-ban követte ezt az ötödik kötet, mely a spanyol korszakig terjed és utána 1872-ig sorrendben még hat kötet, melyek a zsidók történetét egészen 1848-ig adják elő és melyek a szerző nevét, mint minden korok legnagyobb zsidó historikusáét, világhírűvé tették.
A makabeusi kortól lefelé meg volt tehát a zsidók története, csak a feje hiányzott: a bibliai korszak. Már pedig Graetz negyediknek megtett első kötete és minden más kötetének is a főcíme az volt, hogy „A zsidók története ennek kezdetétől egészen a mi korunkig." És a csodás akaratú, nagy ember be is váltotta szavát, elébb azonban elzarándokolt Palesztinába, hogy saját szemével lássa és megismerje a földet, melyet Izrael hazájává tett és melyen elültette a vallás fáját, melyből később két hatalmas ág nőtt ki: a kereszténység és a moha-medánság.
Hogy mit látott Graetz a ősök földjén, melynek legel-hagyatottabb vidékeit is bejárta, (sőt bejárta a Szináj vidékét is és megfordult azokon a helyeken is, melyeket a Mózes vezette Izrael Egyptomból való kivonulása és Kanaánba való érkezése között érintett), milyen titkok tárultak föl jós-szemei előtt, azt közönséges, ott járt ember föl sem foghatja, el sem képzelheti. Tudok egy nálánál végtelenül kisebb embert, ki pár napi jeruzsálemi tartózkodás után nem egy dologra figyelmeztette az ottani lakósokat, melyet ott fedezett föl és amelyről azoknak, kik ott éltek, sejtelmük sem volt. Hát még az olyan látnoki lélek, amilyen a Graetzé volt! Ismereteinek mesébe illő sokasága, bölcseségének mélysége, fölfogásának gyorsasága, témája iránt táplált szeretetének véghetetlensége mellett föltárultak előtte évezredek titkai és látott, hallott, érzett, tapasztalt és megtudott olyan dolgokat, miket mások előtt elfed az örök enyészet. A modern orvosi tudomány mellett puszta csontokból következtethetni az életkorra és a nemre, a geológus bizonyos földrétegekben letűnt világokat ismer föl és az igazi historikus sötétségen áthatoló tekintete a színhelyről és a ránk maradt iratokban ehhez fűződő egy-egy megjegyzésből eseményeket konstruál meg, melyek valóságban lefolytak, melyeknek lefoly-niok kellett, de amelyekről nem maradt ránk hir. És ahogy a prófétát igazolta a megjósolt dolgok bekövetkezése, igazolják akárhányszor a történetiró és igazolták Graetz föltevéseit is később talált pergamen-, agyag-, vagy kődokumentumok, melyek évezredeken át romok között, vagy a föld mélyében hevertek. Való a talmud szava, hogy nem szűnt meg a prófécia, mert megmaradt a bölcseség, sőt egy helyen azt olvassuk, hogy az igazi bölcs fölötte áll a prófétának.
Nagy zarándokutjáról Graetz kincsekkel megrakottan tért vissza. De nem tartotta meg azokat magának, hanem felekezetét és a kultúrát ajándékozta meg velük, lefektetvén azokat abban a két kötetben, melylyel nagy müvét felülről is befejezte és melyben Izrael történetének bibliai korszakát ismertette.
Akik a Biblia történeti és krónikás könyveit nem forgatták, azokat tán nem is lepi meg annyira Graetz történetének ez a része, mint azokat, akik a Szentirás könyveit figyelemmel olvasták. Mert csak azok látják igazán, mit alkotott Graetz a rendelkezésére állott bibliai adatokból, hogy vált az ő kezében a krónika történelemmé. Akik ismernek, tanúim, hogy meglehetősen ismerem a Biblia történeti részét, de Graetz történetét erről a korszakról mindig úgy olvastam — és olvastam az utolsó félévben többször — mintha gyönyörűséges, uj és ismeretlen történetet olvasnék. Az adatok a bibliai adatok, de hogy dolgozta ő fel azokat! Graetz bibliai korszaka úgy viszonylik a Bibliához, mint viszonylik a szép elbeszélés a följegyzésekhez, melyből az készült.
Graetz életet lehelt az adatkaoszba, a szétálló dolgokat összefűzte, a hézagokat kitöltötte, az ellentmondásokat kiegyenlítette és a styl és az előadás és a nyelvezet és a festés művészetével történeti remekművet alkotott, melyen elömlik és melyet ragyogóvá tesz az ő határtalan szeretete faja és hite iránt, amely szeretet átragad az olvasóra, neveli hitre és neveli önérzetre.
A bibliai korszakot tárgyaló Graetz két kötetének, (mely azonban három könyvre oszlik, amennyiben második kötete kettős kötet) nagyobb felét, illetve háromnegyedrészét adjuk ma a magyar Izrael kezébe. A magyar kötet Graetz két első könyvét foglalja magában, mig második kötetünk, mely Isten segedelmével f. évi november havában fog megjelenni, Graetz második kötetének második felét és az egész harmadik kötetet fogja felölelni. Öt havi időközökben meg fognak jelenni a többi kötetek is, úgy hogy 25 hónapon belül teljes magyar Graetze lesz a magyar zsidó közönségnek.
De csak Graetz szövege. Vagy mint a boldogult nagy Kaufmann Dávid nevezte: Graetz bankjegyei, melyekre a tiszta aranyfedezetet Graetz azokban a nagyértékü, de csak tudó soknak szóló Jegyzetekben raktározta el, melyeket kötetei végén helyezett el. Minthogy mi elsősorban a művelt laikus közönségre számolunk és főképpen erre akarunk hatni, a Jegyzeteket mellőztük, de jó, ha a közönség tudomásul veszi, hogy a teljes aranyfedezet megvan. Amiket a szöveg állit, azokért szavatolnak azok a tudományos Jegyzetek.
Ez a kihagyás egyrészt, másrészt meg az, hogy a mi köteteink jóval nagyobbak az eredetieknél, továbbá, hogy a németországi zsidók speciális történeténél és más detailoknál élni akarunk a rövidítés jogával, lehetségessé fogja tenni, hogy a magyar Graetz felölelje a magyar zsidók speciális történetét is, melynek szerkesztésére a magyar zsidók történetének hivatott megiróját, a nagy Graetz egyik legkedveltebb tanítványát: Kohn Sámuel dr., a pesti hitközség tudós főrabbiját sikerült megnyernünk. Ez a történet kezdődik a 9. század második felében, kezdődik ennélfogva a mai Magyarországon kívül, t. i. ott, ahol először tudomást nyerünk arról, hogy a nagy kozár birodalom dinasztiája és országnagyjai a zsidó vallásra tértek. Fontos ez azért, mert a zsidóhitü kozárok rajai tudvalevőleg résztvettek a honfoglalás harcaiban és azokban mindenkor legeiül jártak. A magyar zsidók további történetét annak illusztris szerzője, ki arra az időre teljesen befejezi a Magyar zsidók történetének második kötetét (a mohácsi vésztől 1848-ig) különböző korszakokba fogja beosztani, úgy hogy a magyar Graetzben a zsidók általános története mellett a magyar zsidók speciális történetét is megkapják az olvasók.
A jelen kötet Kanaán elfoglalásával veszi kezdetét (csak az első nagy fejezet és a második könyv hatodik fejezete foglalkozik az előző történettel) és végződik a judai állam elpusztulásával, mikor a Babyloniai fogságnak elnevezett 70 éves korszak veszi kezdetét. Fordításán kevés kivétellel az „Egyenlőség" szerkesztőség tagjai dolgoztak, a kiváló férfiak közreműködését, kiket munkatársakul nyertünk meg, a jövő kötetek számára tartván fenn. Csak Hevesi Simon dr., pesti rabbi fordított két fejezetet és Venetianer Lajos dr., újpesti főrabbi irt egy nagy értékű, sok újat tartalmazó, a kötetet mintegy kiegészítő dolgozatot, melyet a könyvünk végén mint „ Függelék"-et talál meg az olvasó.
Hogy valóvá vált, mire még csak egy esztendő előtt is gondolni sem igen mertek nálunk: a Phönix cimü derék részvénytársaságnak az érdeme, mely az év kezdetén különösen zsidó irodalmi müvek kiadására alakult. Érdeme három igazgatósági tagjának: Krémer József magánzónak, fiának: Krémer A. Arthur dr. ügyvédnek és Szalai Ödön könyvkereskedőnek. Mikor vagyont kitevő összeget tettek le az uj részvénytársaság biztosítására, sokan mosolyogtak vállalkozásukon. Nem ismerik, mondották, a magyar zsidó közönséget. A magyar zsidó közönségnek, igy intettek bölcs előrelátással, sajnos! (mert ezt hozzátették), nincsen érzéke ilyen iránt, nem vásárol az könyveket, még kevésbbé zsidó történelmi munkákat, pláne ilyen drágákat. Nos, a magyar zsidó közönség megmutatta, hogy az igy szónokoló urak nem ismerik A részvénytársaság már ma konstatálhatja, hogy befektetései biztositvák.
A magyar zsidó közönség minden szépre és jóra kapható; csak szépnek és jónak kell lennie annak, mire megnyerni akarják. Üdvözöljük a magyar zsidó közönséget e nemes felbuzdulásához.
Isten áldása kezünk munkáján!
Budapest, 1906. junius 28.
SZABOLCSI MIKSA.
TARTALOMJEGYZÉK.
I. KÖTET.
ELSŐ RÉSZ.
BEVEZETÉS
ELSŐ IDŐSZAK.
AZ EXILIUMOT MEGELŐZŐ BIBLIAI IDŐ.
ELSŐ KORSZAK.
A KEZDET.
ELSŐ FEJEZET. AZ ELŐZMÉNY.
Kanaán őslakói. Az óriási anakiták és refaim. A föníciaiak.
Az izraelitáknak Kanaánra való igényei. Az ősatyák. Az őstan. Vándorlás Egyptom felé. Törzsalakulás. Az egyptomiak fény- és árnyoldalai. Mózes, Áron és Mirjam. Prófétaság. Mózes elhivatása a megszabadításra. Ellenállás. Kivonulás Egyptomból. Átkelés a Vöröstengeren. Vándorlás a pusztában. Törvényadás a Színá] egyik hegyén. A tízparancsolat. Hanyatlás. Engedmények. Barangolás. Győzelmek a Jordánon túl levő népeken. A héber költészet kezdete. Mózes halála
MÁSODIK FEJEZET. KANAÁNORSZÁG ELFOGLALÁSA.
Józsua Mózes utóda. Átkelés a Jordánon. Jerichó bevétele. A gibeoniták. A kanaánita városok egyesülése a zsidók ellen. Győzelem Gibeon mellett. Az ország elfoglalása. A törzsek elkülönítése. Birtokaik. A levita törzs. A silói frigyláda. Az ország sajátságai. Éghajlat és termékenység. Szellemi mozgalom. Költészet. A kanaánita népek maradványai. Józsua halála
HARMADIK FEJEZET.
A SZOMSZÉDOK.
A föniciaiak, arameusok, filiszteusok, idumeusok. Erkölcseik és mithologiájuk. Moabiták és ammoniták. A zsidók csatlakozása a szomszédokhoz és azok erkölcseinek utánzása. A törzsek szétszakadása. Az egységesség hiánya és ennek következménye: a gyengeség. A pillanatnyi mentők
NEGYEDIK FEJEZET.
A BÍRÁK KORA.
Az idumeusok gyűlölködése, Othniél, a mentő. Eglón a moabita király és Éhud. Jábin a kanaánita király, Sziszera, az ő hadvezére. Debóra, a próféta asszony és Barak. Győzelem Tábor mellett. A héber költészet felvirágzásának kezdete. Szenvedések a rablóvándornépek miatt, a hős Gideon-Jerubáal, fontos győzelem a Jizréel síkságban. Kezdődő jóllét. Abimelech és viszálykodása a sichemitákkal. A gilea-dita Jair. Az ammoniták és filiszteusok ellenségeskedése; Jephta és Sámson. A zebulonita hős bírák
ÖTÖDIK FEJEZET.
ÁTMENETI KOR A HŐSÖKTŐL A KIRÁLYOKIG.
ÉLI ÉS SÁMUEL.
A bírák jelentősége. Megváltozott hangulat. A silói szentély. Éli és fiai. Vereség a filiszteusokkal szemben. A frigyszekrény elfoglalása. Siló és a szentély elpusztítása. Az áronidák és leviták menekülése. Éli halála. A frigyszekrény a filiszteusok országában és Kirját Jeárimban. A prófétaság újraéledése. Rámái Sámuel. Megujhodott reménység. Csatlakozás Sámuelhez. A próféta- vagy dalnokrend. A nép megtérése. Juda törzse bevonul a történetbe. A filiszteusok ismételt betörései. Gyűlés Micpában. Sámuel tevékenysége. Nóbban szentély létesül. A törzseket kétfelől támadják. A filiszteusok és ammoniták növekedése. A törzsek sürgősen királyt kívánnak. Sámuel magatartása a kívánsággal szemben. .
HATODIK FEJEZET.
SAUL.
A királyság megalapítása. Saul: származása, jelleme. Titkos választása Micpában. A nép megalázott állapota a filiszteu-sokkal szemben. Jonathán ingerli a filiszteusokat; had-üzenés. Gyülekezés Gilgálban. Küzdelem Michmasznál. A filiszteusok veresége. Saul szigorú komolysága. Győzelem az ammoniták felett. Sault újra királylyá választják. Udvara és tisztviselői. A darabant-csapat és az állandó had. Győzelem az amalekiták felett. Viszály Saul és Sámuel között. Saul viszályai a szomszéd népekkel. Harc a gibeo-niták ellen. Kultusz-hely Gibeonban. Harc a filiszteusok ellen a terebintusok völgyében. Dávid és Góliát. Saul megismerkedik Dáviddal. Saul rosszkedve őrjöngéssé fajul. Féltékeny Dávidra és üldözi. Saul utolsó csatája a filisz-teusokkal. Veresége, halála
MÁSODIK KORSZAK.
A VIRÁGZÁS KORA.
HETEDIK FEJEZET.
DÁVID ÉS IS-BOSET.
Dávidnak a filiszteusoktól való függése. Gyászdala Saul és Jonathán felett. Juda királyává választják. Is-Bóset és Ábner Machanájimban. A filiszteusok kiszorítása az országból. Viszály Juda és Benjámin között. Harag Is-Bóset és Ábner között. Mindkettőnek erőszakos halála. Dávidot egész Izrael királyává választják. Ción várának meghódítása. Jeruzsálem városának keletkezése. Dávid szakítása a filiszteusokkal. Hősi csapata. A frigyszekrényt Jeruzsálembe viszik. Az istentisztelet berendezése Dávid városában. Dávid tisztviselői és tanácsosai. A gibeoniták. Saul házának kiirtatása
NYOLCADIK FEJEZET.
DÁVID.
(Folytatás.)
Dávid háborúi s győzelmei a moabiták, az ammoniták, az arameusok és az idumeusok felett. Az ország hatalmi gyarapodása. Dávid győzelmi zsoltára. A Batsébával való bűne és következményei. Achitófel cselszövényeit Amnon szégyenletes tette előmozdítja. Testvérgyilkosság. Absalom száműzetése és Jőáb beavatkozása. Az okos tékoabeli asszony. Absalom visszatérte és mesterkedései. Dávid készülődése nagy háborúra, zsoldos csapatok toborzása, népszámlálás, dögvész, a nép elégedetlensége, Absalom lázadása. Dávid menekülése. Elkeseredett ellenségei, ragaszkodó barátai. A fiú harca atyja ellen. Absalom veresége és halála. Dávid hazatérése és a törzsek féltékenykedése. Séba felhívása Dávidtól való elszakadásra. Amáza és Joáb. Ábel és Dán ostroma. Dávid templomép itő terve, meghiúsulása. Utolsó zsoltára. Dávid fogyó életereje. Egyfelől Adoniját, másfelől Salamont kiáltják ki királylyá. Dávid halála, méltatása
KILENCEDIK FEJEZET.
SALAMON.
Salamon jellemzése, bölcsesége és költészete. A másál. A királyi hatalom túlbecsülése. Adonija és Joab kivégeztetése. Abjathar megaláztatása és Cádok előléptetése főpappá. A zsidó birodalom kiterjesztése. Salamon háreme és Pszuszennesz leányával való házassága. Salamon királyi udvartartása. A kanaánita lakosság leigázása, robotmunka, előkészületek a templom és palota építésére. Salamon tisztviselői és a törzskötelékek megszüntetése. A Morija-hegyi templom és fölavatása. Jeruzsálem megerősítése és más építkezések. Salamon trónja. A gazdagság forrásai Salamon idejében. Kocsik és lovak be- és kivitele. Hajózás Ophirba. Közutak. Salamon hivatalnokai
TIZEDIK FEJEZET.
KÖZÁLLAPOTOK ÉS VÁLTOZÁSOK. TÖRVÉNY ÉS SZOKÁS.
MŰVÉSZET ÉS IRODALOM.
Az ország megmivelése és termékenysége. Kereskedelmi utak. Pénzértékek. Időbeosztás. A lakosság osztályai, a bennszülöttek, a félrabszolgák és az idegenek. Sába királynője. Az egyenlőség az izraelita jog szerint, a menedékvárosok, a jogszolgáltatás. A szeretet és szemérmetesség törvényei. A házasság. A nők helyzete. A zene és költészet fejlődése. Salamon utolsó évei. Jerobeam lázadása. Salamon halála 237
I. KÖTET.
MÁSODIK RÉSZ.
HARMADIK KORSZAK.
A HANYATLÁS IDEJE.
ELSŐ FEJEZET.
A BIRODALOM MEGOSZLÁSA ÉS A MEGÚJÍTOTT PRÓFÉTASÁG.
Rehabeam. A trónöröklési jog. Jerobeam felforgató terve. Szi-chemi események. Rehabeam menekülése. Szétválás két államra: a tiztörzs államára és a kéttörzs államára. Jerobeam a kéttörzs államának királya. Szichem és később Thirca mint fővárosok. Jerobeam tévelygései. Bikakultusz Béthél-ben és Dánban. A léviták magatartása. A birodalom kettéosztásának újabb következményei. Sisák benyomulása Judába s ottani hódításai. A hűbéres államok elszakadása. Súrlódás a két állam között. Jerobeam házának bukása. Baesa és Éla uralkodása a tiztörzs államában. Ásza uralkodása Judában. A Baesa-ház bukása. Omri. Tervei. Samária mint főváros. Báál és Astarte-imádás. Szövetség Tyrussal és Judával. Achab és Izebel. A próféták üldöztetése. Eliáhu próféta. Buzgólkodása. A názirság keletkezése. A karmelhegyi események. Achab harcai Ben-Hadad, Aram királya ellen. Jósafat mint az Omri-ház szövetségese. Az uj próféta-iskolák. Az Omridák bukása. Jéhu kiirtja az Omri-házat és eltörli a Báál-kultuszt
MÁSODIK FEJEZET.
DÁVID KIRÁLY HÁZA ÉS A JÉHUIDÁK.
Athalia. Buzgólkodása a Báál-kultuszért. Összeesküvés Athalia ellen. Jojada főpap és Joas, a királyi gyermek. Athalia bukása. Az istentisztelet megtisztítása Jeruzsálemben. Elisa próféta és a prófétaiskolák. A templom kijavítása. A templomi ajándékok. A főpap helyzete. A tiztörzs birodalmának gyengesége Jéhu és Jóachaz alatt. Joas meggyilkoltatása. Amacja elfoglalja Edomot. Elisa próféta jelentősége. Legendák Elisáról. Háború Amacja és Jehoas közt. Jeruzsálem első elfoglaltatása. A tiztörzs országának kiterjesztése II. Jerobeám alatt és Judea ország hanyatlása Amacja halála után. Az ioniak az első judeai foglyokat Európába viszik
HARMADIK FEJEZET.
AZ UTOLSÓ JÉHUIDÁK ÉS UZIA KORA.
Juda nyomorúságos helyzete, ijesztő természeti tünemények: földrengés, szárazság és sáskajárvány. Uzia uralkodása. A szomszédnépek leigázása. Jeruzsálem megerősítése. Uj hajózás a Vöröstengeren. II. Jerobeam hatalmának nagyobbodása. Gazdagság mindkét birodalomban. Erkölcsi romlottság a samáriai királyságban. A prófétaifjak. Amosz próféta. A prófétai ékesszólás. Jóéi és jövendölései. Hosea próféta, Beéri fia. Az örök béke próféciája. E korból származó zsoltár. Összeesküvés az utolsó jéhuidák ellen. Zacharját meggyilkolja Sallum. Sallumot meggyilkolja Menachem. Polgárháború. Uzia uralkodásának utolsó évei. Súrlódások a királyság és a főpapság között. Uzia bitorolja a főpapi méltóságot. Betegsége és uralkodásának megszűnése
NEGYEDIK FEJEZET.
A TIZTÖRZS BIRODALMÁNAK PUSZTULÁSA, DÁVID URALKODÓ
HÁZA, AZ ASSZYROK BEAVATKOZÁSA.
Menachem király. A babyloniak és asszyriak. Az asszyr hódítások. Samária meghódítása. Pekach, Recin és Elulái. Jothám Uzia utódja. Tettei. A judai fejedelmek elveteme-dettsége. A főudvarmester. Jesája próféta. Prófétai ékesszólásának ereje és sajátossága. Jesája próféta iskolája. Az anavok köre. A leviták zsoltárköltészete. Egyptom. Az aethiopiai dinasztia. Sabako hódításai. I. Zacharja próféta 333
ÖTÖDIK FEJEZET.
A TIZTÖRZS BIRODALMÁNAK VÉGE ÉS A DÁVID HÁZA.
Achasz kormányzása és jellege. Recin és Pekach szövetsége. Az asszyrok Tiglat-Pileszer idejében. Juda és Dávid háza veszedelemben. Jesája közbelépése. Achasz szövetsége az asszyrokkal. Recin és Pekách megfenyitése. Izráel birodalmának leveretése. Pekach halála. Achasz meghonosítja Júdeábán az asszyr szokásokat. A nap- és a csillagkultusz Jeruzsálemben. Achasz Hinnom völgyében emberáldozatot mutat be. A prófétáknak miatta való haragja. II. Micha. A hamis próféták
HATODIK FEJEZET.
A TÓRA.
Jellege, alakja, jelentősége; törvény és történet váltakozása. A kosmogónia a Tórában és a görög meg kaldeai mitos-ban. Az ember jelentősége a teremtés bibliai történetében. A bűn és hatása; a testvérgyilkosság, Kain bujdosása. Lemech kétnejüsége. Seth és ivadékai. A vízözön. Noáh és utódai. A bábeli torony. Ábrahám családfája. Ábrahám erényei. Izsák és Rebeka jelleme. Jákob és Ézsau; József erényei. Juda viszonya testvéreihez. Az egyptomi megszabadulás. A megszabaduláshoz fűződő törvények. A Szináj-hegyi kinyilatkoztatás. A törvénycsoportok. A bűn fogalma. A sivatagbeli vándorlásnak elbeszélése. Az első győzelmek, Bileam áldása. Mózes halála. Végső intézkedések .
HETEDIK FEJEZET.
SAMÁRIA PUSZTULÁSA ÉS A DÁVID-DINASZTIA.
A samáriai birodalom Pekach halálá után. Anarchia, rablás és gyilkolás. Ingadozás Asszyria és Egyptom közt. Próféták üldöztetése. II. Hosea próféta. Hosea király. Salmanaszár hadjárata Phönicia és Samária ellen. Hosea vazallussága és elpártolása. Háború Hosea ellen. Samária ostroma és vége. A tiztörzs. Chiszkija király. Jóslat Chiszkija királyról. Chiszkija manifesztuma. Sebna a palotafelügyelő. Chiszkija reformjai. Az uj naptár. Chiszkija jelleme és ingatag kormányzása. Chiszkija asszyr politikája. Jesája működése. Diplomáciai tárgyalások Egyptommal
NYOLCADIK FEJEZET.
Elszakadás Asszyriától. Szancherib hadjárata. Mozgalom Jeruzsálemben. Sebna bukása. Eljákim kerül a helyére. Jesája buzgalma az ostrom alatt. Második Micha próféta. Szancherib gőgje. Rábsáke Jeruzsálem előtt. Böjti gyülekezet. Jesája beszéde. Chiszkija betegsége és gyógyulása. Az asszyr sereg pusztulása. Szancherib menekülése. Zsoltáros győzelmi dalok. Merodách-Baladán követsége Chiszkijához. A szenvedők magasztossága és költői megnyilatkozásuk. Menyegzői ének Chiszkija király számára. A bölcsmondások irodalma. Közmondások Chiszkija idejéből. Miért nem épült fel a mese-irodalom? Szancherib és Chiszkija halála
KILENCEDIK FEJEZET.
A DÁVIDHÁZBELI UTOLSÓELŐTTI KIRÁLYOK.
Manasse uralkodása. Fanatikus gyülölség Chiszkija rendje ellen. A bálványimádás újból tért foglal. Az Ahronidák magatartása ezzel szemben. Prófétagyilkosság. Aszar-Haddon hadjárata Egyptom ellen. A chutheusok. Manasse fogsága, visszatérése és halála. Ámon és Józiás királyok. Cefanja próféta. Az asszyrok és babyloniak. A szkythák támadása. Józiás érzelmei megváltoznak. A templom rendbehozatalának kezdő munkálatai. Jeremiás próféta. Sajátos szónoki képessége. A Safan-család megtérése. A törvénykönyvet meglelik a templomban
TIZEDIK FEJEZET.
JÓZIÁS KIRÁLY ÉS AZ UJ REND.
A feltalált Deutoronomium-könyv jellemzése. A történeti részek. Az Isten iránt való szeretetnek első hirdetése. Az idegen kultuszok kigúnyolása. Az áldozás. Az áhronidákra vonatkozó törvények. A tized-törvény. Az áldozat és ima összekapcsolása. Az ünnepek. A törvénykezés, a büntetőjog és a tanúkihallgatás. A királyi- és a haditörvények. A szegények kímélése. Az elengedési esztendő és az adósság elévülése.
A papok és a laikusok közötti különbség megszüntetése. A próféták és a papok viszonya. A végzet dala. Az átok és az áldás. Fenyegetések. Józiás királyon beteljesednek e könyv fenyegetései és tanácsot kér Chulda prófétanötől. Szövetség a törvények követésére. A bálványimádás megszüntetése. A nagy peszach-ünnep és a peszachi zsoltár. Kyaxares, Nabopolaszar és Necho hadjáratai. Józiás kivonulása Necho ellen. Józiás halála
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
JUDA HANYATLÁSA.
Sallum-Joachaszt királylyá kiáltják ki, Necho megfosztja trónjától és bilincsekbe verve Egyptomba viszi. Eljakim-Jójakimot fölkényszeritik királynak. Necho bírságpénzeket vet ki. Visszasülyedés a bálványimádásba és bűnözésbe. Anatót papjai. A próféták. Úrija próféta tragikus halála. Névtelen próféta Jojakim idejében. Jeremia üldöztetése egy beszéd miatt, pörbefogatása és fölmentetése. Asszyria pusztulása. Megváltozott politikai helyzet. A karkemisi csata és Necho leveretése. Jojakim magatartása. Jeremia jóslása Nebukad-necarról. Habakuk beszéde a khaldeusokról. Jeremia újabb üldöztetése. Panaszzsoltárai. A khaldeusok a libanoni tartományok ellen vonulnak. Jeremiás írott beszédeit Jojákim elégeti. Juda Nebukadnecar hübérországa lesz. Elszakadás Khaldeától. Jojakim halála és fia Jojachin utódlása. A khaldeusok Jeruzsálemet ostromolják és elfoglalják. Jojachint fogságba viszik Bábebe
TIZENKETTEDIK fejezet.
JUDA ORSZÁGÁNAK PUSZTULÁSA.
Czédékiát megteszik királynak. Czédékia jelleme. Nebukadnecar terve. A khaldeusi párt Jeruzsálemben. Juda országának helyzete pusztulása előtt. Jeruzsálem, a szép és népes város. Földmivelés és kertészet. Öntöző csatornák. A kereskedelem Jeruzsálemben. Az ipar. Épületek. A nép írásmódja. A népművelés. A nők társadalmi helyzete. Magasztaló dal egy igazán erényes nőről. A férfiak és nők érintkezése.
Jeruzsálem, a vidám város. Játék emelő-kövekkel. A csúfolódás szokása. Pártoskodás. A vidéki és városi lakósság. Juda királyainak életmódja. A nemesség. A Nebukadnecar-tól való elszakadás tervei, Egyptom aknamunkája. Pszam-misz, Egyptom királya. Egyptomi párt Jeruzsálemben. Itho-bál, tyrusi király. A száműzött judaiak Babylonban. Az álpróféták Jeruzsálemben és Babylonban. Több nép követei Czédékiánál. Nebukadnecar háborúba keveredik. Jeremiás figyelmezteti a népet. A gyűlölet egyre fokozódik iránta. Czédékia elszakad Nebukadnecartól. Bizalom a szent város és templom védelmében. Ezekiel próféta. A háború és Jeruzsálem ostroma. Rabszolgaszabaditás. A szabaditó Egyptom. Jeremia szenvedései. Éhínség és pestis Jeruzsálemben. Jeruzsálem elfoglalása. A khaldeusi harcosok és a szövetséges népek eljárása. A foglyok Rámában. Jeruzsálem és a templom feldulatása. A siralmak
TIZENHARMADIK FEJEZET.
A PUSZTULÁS UTÓBAJAI.
A nép megfogy. A judabeli menekülők. Az edómbeliek ellenségeskedése. Menekülők Föníciában. Jochanan, Koreach fia harcosainak bujdosása. A siralom dala. Nebukadnecar terve Juda dolgában. Gedalja micpahi helytartósága. Jeremia támogatja. Az országot újból művelik. Á micpahi szentély. Izmáéi meggyilkolja Gedalját. Jochanan, Koreach fia, meg-boszulja halálát. Juda maradékának szétszóródása. Kivándorlás Egyptomba. Juda teljesen elnéptelenedik. Az edómbeliek szívtelensége a judaiakkal szemben és emezeknek gyűlölete Edóm irányában. Az Egyptomba vándoroltak reménykedése. Jeremia intelme Taphnaiban. Haphra győ-
zelme és megsemmisülése. Jeremia utolsó siralma
FÜGGELÉK
ELSŐ KÖNYV.
BEVEZETÉS.
Egy népnek a történetét akarjuk itt ismertetni; oly népét, mely származását a legrégibb időkig vezeti vissza és annyira törhetlen kitartásu, hogy még mindig él; oly népét, mely több mint háromezer éve, hogy a történelem szinterére lépett és arról távozni többé nem akar. Ez a nép tehát öreg, de egyszersmind fiatal. Vonásai között tagadhatatlanul reábukkanunk a tisztes aggkor nyomaira, mégis oly frissek, oly üdék ezek a vonások, mintha csak újszülöttei volnának. Ha élne olyan régi néptörzs, mely a tűnő nemzedékek szakadatlan sorozatán keresztül egész a jelenkorig fenn tudta volna magát tartani és másokkal nem törődve és másoktól meg nem törve, felülemelkedett volna ősállapotának barbárságán, anélkül, hogy bármi tettekkel dicsekedhetnék, vagy a világra bármi befolyást gyakorolt volna; ha élne ilyen néptörzs a földkerekségnek valamely rejtett, távoleső zugában: elzarándokolna hozzá az egész emberiség, hogy a ritka tüneményt megismerje. A ködös ókorból származó csorbulatlan emlék, mely a legrégibb világbirodalmak keletkezésének és pusztulásának tanúja volt és mely kiemelkedően nyúl bele a legközvetlenebb jelenkorba, a legmesz-szebbmenő figyelmet mindenesetre meg is érdemli. Ámde a nép, melynek történetével itt foglalkozni akarunk: a zsidó, vagy izraelita, nem körülbástyázott magányban, nem szemlélődő visszavonultságban töltötte életét, hanem küzdött a világtörténelem árjának sodró forgatagában. Minden időben küzdött és szenvedett. Több mint háromezeréves léte során sokszor verték le; számtalan sebből vérzik, mit becsületén ütöttek, a vértanuság koronáját senki sem vonhatja meg tőle — de még mindig él. Némely eredménynyel is dicsekedhet, amit csak néhány sötéten látó és rosszakaró vitat el tőle. Ha egyéb érdeme nem volna, mint hogy az emberiség józanabb részét a sivár bálványimádás őrültségéből és annak következményeiből, az erkölcsi és társadalmi romlottságból kigyógyitotta, akkor is méltó volna a tiszteletre és csodálatra. Az emberi nem javára azonban ennél sokkal többet tett.
Mert honnan ered az a magas miveltség, melylyel a jelenkor külturnépei büszkélkednek? Nem maguk szerzették. Mint boldog örökösök átvették az ókor hátrahagyott kincsét és uzsoráskodva vele, megszaporitották, megsokszorosították. Két teremtő nép volt annak a nemes erkölcsiségnek a megalapítója, mely az embert ősállapotának barbárságából és vadságából kiragadta: a hellén és a zsidó. Harmadik nincs. A latin nép csak szigorú államformát és kifejlett hadi művészetet alkotott és hagyott reánk. Csak késő vénségére teljesített még rovarszolgálatot, midőn az illatozó virágok himporát termékeny talajokra hordta szét. Teremtői és alapitói a magasabb kultúrának egyes-egyedül a görögök és a zsidók voltak.
Vegyétek el a jelenkor román, germán és szláv népeitől az Óceánon innen és az Óceánon túl mindazt, amit ők a hellén és a zsidó néptől kaptak és bizony soknak, sok mindennek lesznek a (hijával. De ezt a gondolatot tovább folytatni nem lehet, mert ezeknek a népeknek mivoltából kiválasztani azt, amit kölcsön vettek, képtelenség. Oly mélyen hatolt bele organizmusuknak minden csepp vérébe, hogy lényüknek részévé vált, ők maguk pedig hordozóivá és fejlesztőivé lettek. A létra volt ez, melyen ezek a népek a kultúra magaslatára kapaszkodtak, vagy helyesebben az elektromos áram, mely a bennük szunnyadó erőket fölszabadította. Retten: a hellénség és a zsidóság eszményi légkört teremtettek, amely nélkül kulturnépek el sem képzelhetők. Bármilyen csekély volt is az a rész, melyhez a vándorló népek, az úgynevezett ővilág letűnése után, e két forrás eszmebőségéből a rómaiak közvetítésével hozzájutottak, bármilyen rozoga volt is az az edény, melyen át a drága életnedvet kapták: a gyönge beszivárgás is csodákat vitt rajtuk véghez és valójukban gyökeres átalakulást idézett elő. A vad keresztes-háborúk idejében ugyanezek a népek, ugyanezekből a — mindenesetre gyengített és felzavart — forrásokból uj felfrissülést nyertek. Csak amidőn ezek a források, amelyeket a különféle szerzetesek, dervisek és barátok örökre betömni akartak, ismét teljesen megnyíltak és szabad csörgedezésnek indulhattak: vette kezdetét az újkor és sem Loyola, sem az inquizició, sem a betüvallásosság, sem a magát istenitő zsarnokság nem tudták visszaszorítani az áldást, melyet a görög és zsidó humanisták Európára árasztottak.
Hogy milyen részük volt a görögöknek a kulturnépek újjászületésében: hogy a művészetek virágait és a tudás gyümölcseit szertehordták, hogy megnyitották a szépség birodalmát és olympusi világosságot árasztottak a gondolkozásra, hogy eszményeik megtestesülést nyertek egyetemes irodalmukban és hogy ebből az irodalomból és művészeti ideáljának maradványaiból még mindig fény sugárzik ki: azt minden irigység és kicsinylés nélkül elismeri mindenki. A klasszikus görögök már sírjukban nyugszanak és a halottakkal szemben az utókor igazságos. Gyűlölet és rosszakarat elnémulnak a nagy halott ravatala mellett, sőt érdemeit rendesen túl is szokás becsülni. Másként áll a dolog a másik teremtő népet, a zsidót illetőleg. Éppen azért, mert még él, nem akarják az erkölcsiség terén szerzett érdemeit elismerni, gáncsoskodnak benne, homályba akarják borítani a nevét, vagy egyáltalában mellőzik. Ha az igazságosan gondolkodók bevallják is, hogy a zsidók vitték be a népek életébe az egyistenség eszméjét és a magasabb erkölcsök fogalmát, e vallomások nagy horderejét csak vajmi kevesen méltányolják. Nem igyekeznek tisztába jönni azzal, hogy miért halt meg erejének és tehetségének teljességében az egyik teremtő nép és miért vándorol még mindig a földön, oly sokszor közel a halálhoz, de mindig újra megifjodva, a másik.
Bármily kedves volt is a görögök felfogása az istenségről, bármily édesek voltak is művészeti alkotásaik, bármily éltető a bölcse-ségük: nem tudták magukat fentartani a szorongás napjaiban, amidőn a macedóniai falanxok és a római légiók a derű helyett az élet komoly oldalait tárták eléjük. Sugárzó Olympusukon erre kétségbeestek és bölcseségük balgasággá változott, legföljebb az öngyilkosságra adott nekik bátorságot. Miként az egyes ember, úgy a nép is csak a szerencsétlenségekben próbálhatja ki erejét. A görögökben nem volt meg az erő, hogy a szerencsétlenséget túléljék és hogy hűek maradjanak önmagukhoz. A meglazult kötelékeket sem az olympusi játékok, sem a nagy emlékek nem bírták összetartani, sem bölcseségük nem tudott vigaszt és reményt önteni csüggedt sziveikbe. Mihelyt a száműzetés sújtotta őket, akár idegenben, akár saját országukban, elidegenedtek önmaguktól és a barbár néptörzsek keverékében elenyésztek. És mi volt az oka ennek a végleges pusztulásnak? Hogy a rómaiak, az ókor e leghatalmasabb népe, éppen úgy, mint hatalmas elődeik, a halál martalékává lettek, onnan ered, hogy egyetlen támaszuk a kard volt. Mert a népeken is érvényesül a megtorlás törvénye: Aki a kardban bízik, kardnak esik áldozatul. De miért ragadta el a halál a görögöket is, őket, kik a hadi mesterség mellett oly nemes célokért küzdöttek? Azért, mert nem volt nekik határozott, öntudatos életfeladatuk.
De a zsidó népnek volt életfeladata és ez összefogta és erősi-tette a legiszonyatosabb szerencsétlenségek közepette. A nép, mely hivatását ismeri, mert nem álmodozva és tapogatódzva tengeti életét, magában is erős és hatalmas. A zsidó népnek feladata oda irányult, hogy önmagát mivelje, hogy az önzést és az állati vágyakat legyőzze és szabályozza, hogy odaadást és önfeláldozást neveljen magában, szóval hogy szent legyen. A szentség e nép előtt az állati szenvedélyektől és nemi elfajulástól való tartózkodást jelentette. A szentség az önmérséklet és önuralom kötelességét rótta reá, de megóvta egyszersmind testi és lelki egészségét. Fényesen bizonyította be ezt a világtörténelem. Minden nép, melyet fajtalanság mocskolt be, minden nép, melyet erőszak megkérgesitett, előbb-utóbb elpusztult. Nevezzük a zsidó nép eme életfeladatát magasabb erkölcsnek, — a szó nem fedi teljesen a fogalmat, de ez nem változtat a dolgon, fő az, hogy a zsidó nép abban ismerte fel élete feladatát — és ezt kell főképpen hangsúlyoznunk —, hogy a magasabb erkölcsöt komolyan vegye, a vétkes és nemileg megfertőzött világgal szemben mint törhetlen ellentét lépjen fel és kitűzze az erkölcsi tisztaság lobogóját.
A régi népek életfelfogása azonban szorosan összefügg az istenről való felfogásukkal; az egyik föltételezi a másikat. Vájjon gyermeke volt-e a ferde erkölcstan a ferde istentannak, vagy szülője? Bármilyen volna az ok és okozat közti kapcsolat, semmit sem változtat a káros következményeken. A többistenség maga, akármilyen költőivé tisztult, meghasonlást, szenvedélyt és gyűlöletet hozott létre. A sok isten tanácsában nem hiányozhatott a viszálykodás, okvetlenül ellentétbe kellett egymással jutniok. Ha az emberek által istenként tisztelt lények között ellenségeskedés támad, ha csak kettő között is, akkor önkénytelenül, merő ellentétek gyanánt, keletkeznek a teremtés istene és a rombolás istene, vagy a világosság istene és a sötétség istene. A teremtő istenség ezenkívül még két nemre oszlik, felruházva az összes nemi tulajdonságokkal és gyöngeségekkel. Azt mondják ugyan, hogy az emberek saját formájukra alakították isteneiket, mégis tény, hogy az istenekről kidomborodott és elfogadott tan szerint alakult a hívek erkölcsi tartalma. Az emberek épp olyan romlottak voltak, mint mintaképeik, amelyeket tiszteltek. Ekkor lépett fel a zsidó nép az ő ellentétével és hirdetett istent, aki önmagával egy és nem változik, szent istent, aki az emberektől szentséget követel, aki az eget és földet teremtette, a világosságot és a sötétséget alkotta, aki magasztos és fenséges ugyan, de mégis közel van az emberekhez és különösen pártolja a szegényeket és elnyomottakat; istent, aki törődik az emberek erkölcsös életével, az irgalom istenét, aki végtelen szeretetével veszi körül az embereket, minthogy az ő teremtményei azok; istent, aki utálja a gonoszságot, az igazságosság istenét, az árvák atyját és az özvegyek oltalmazóját. Világraszóló gondolat volt az, mely mélyen a telkekbe hatolt és mely később porba döntötte a szép és erős isteneket.
Világraszóló fontosságot akkor nyert ez a gondolat, amidőn a finomult erkölcsi érzések keletkeztek belőle. Az emberek erkölcsi cselekedeteire nézve akár nagyban, akár kicsinyben, valóban nem közömbös az, vájjon egységes, vagy több, egymással ellenséges hatalmat tartanak-e a föld uralkodójának. Az egyik felfogásnak szelídítő a hatása, összhangot és békét biztosit, a másik gyűlölködésre és ellenségeskedésre nevel és hatásában káros és az emberi lelkületet elvadító. Az a gondolat, hogy az ember istennek a képmása — szemben a másik, káromló felfogással, hogy isten az ember képmása —, az isteni egység tanából következő eme gondolat tiszteletet oltott az ember szivébe önmaga és embertársa iránt és az életet, az utolsó ember életét is a vallás és erkölcs oltalma alá helyezte. Vájjon bün-e, ha a szülők kiteszik a gyermeküket? A régi népek, valamint a görögök is, nem tartották annak. A hegyek sokszor visszhangzottak a kitett ártatlan gyermekek siró panaszától, a folyók számtalan kis hullát hordottak hátukon, kiket a szülők lelkifurdalás nélkül dobtak a habok közé, hogy a tehertől szabaduljanak. Az ókor emberei nem éreztek döfést szivükben az ilyen gyermekgyilkosság láttára és még kevésbé torolta meg az iszonyatot valamelyik büntető fórum. Egy rabszolga megölése épp oly kevéssé keltett feltűnést, mint valamely vad leteritése. Miért éreznek a jelenkor művelt emberei borzalmat az ilyen szörnyűségek puszta gondolatára is? Mert a zsidó nép kihirdette a törvényt, hogy „ne ölj, mert isten képmására teremtetett az ember", uj életet sem szabad kioltanod és a rabszolga életét sem. Azt állították, hogy az emberek belátása óriási lépésekkel halad előre, erkölcse azonban messze elmaradt mögötte és az ősidőktől fogva csak vajmi keveset birt előrejutni. De gondoljuk meg, hogy az emberek vadsága sokkal később csökkent, mint a tudatlansága. A szunnyadó lelkiismeret, a bűntől való önkénytelen iszonyodás csak igen későn ébredt fel — és a zsidó nép az ébresztők egyike volt. Az a gondolat és érzés, hogy törvény előtt, valamint isten előtt minden ember egyenlő, hogy az idegennel épp úgy kell bánnunk, mint a benszülöttel, szintén abból a felfogásból ered, hogy az ember istennek a képmása és a zsidó nép ezt a gondolatot csakhamar az állami élet alaptörvényévé avatta. Az emberi jogok egy részének első elismerése volt ez. A régi népek ellenben, közöttük a civilizáció hangadói is, sehogy sem akarták ezt a ma már magától érthetőnek tartott jogot elismerni. Ha az idegeneket, kik országaikba vetődtek, később már fel nem is áldozták, mindenféle jogfosztó kivételes törvényekkel szorongatták őket és alig emelkedhetett felül a sanyargatott rabszolgák helyzetén. Ez a szeretetlenség idegenekkel szemben fennmaradt a népek szégyenére az óvilág pusztulása után is. A rabszolgák kímélése és azoknak egyenjogúsítására irányuló első serkentés a zsidó népből indult ki.
Még kevésbé ismerték a régi népek az emberek tiszta önszen-tesitését. Fajtalanságba és testi eltévelyedésekbe merültek. A zsidó szibilla-költők elég gyakran és eléggé nyomatékosan intették őket, midőn a régi népek még hatalmuk magaslatán állottak, hogy a természetellenes önfertőzés, a szeretetlenség, a ferde istentan és a belőle szár mázott ferde erkölcstan korán a sírba viszik őket. Gúnyolták az intő szót és tovább folytatták Öngyengitésüket, mig teljesen bele nem pusztultak. Művészetük és bölcseségük sem bírták őket a pusztulástól megmenteni. Egyes-egyedül a zsidó nép hozta a megváltást, amidőn a önszentesitést, az összes emberek egyenlőségét, bennszülöttek és idegenek egyenrangúságát és mindazt, amit humanitás-nak nevezünk, hirdette. Nem fölösleges felemlíteni, hogy az erkölcsiség alapkövét: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat", a zsidó nép rakta le. Ki emelte fel a szegényeket a porból, a szükölködőket, árvákat és elhagyatottakat a megaláztatásból? A zsidó nép. Ki tűzte ki az örök békét a jövendő szent ideáljául, „hogy nép ne rántson többé kardot nép ellen és hogy ne tanulják többé a hadakozást?" Izrael prófétái. Bolyongó rejtelemnek nevezték ezt a népet, de sokkal jogosabban nevezhetjük bolyongó kinyilatkoztatásnak. Kinyilatkoztatta az élet rejtelmét, rátanitott a művészetek művészetére: mint menekülhet egy nép a pusztulástól.
Nem igaz, hogy ez a nép a lemondást, a magasanyargatást, a sötét, búskomor életfelfogást terjesztette, hogy a szerzetesi aszkétizmus útját egyengette és a viruló életre halotti leplet borított. Éppen ellenkezőleg. Az ókor összes népei, a zsidók kivételével, nagy fontosságot tulajdonítottak a halálnak, halotti áldozatokat mutattak be és komor, áhitatos hangulatba ringatták magukat mellettük. Ezek voltak az ő misztériumaik, melyek, mint minden túlzás, az ellentétbe, az orgiák fajtalanságába csaptak át Maguk az isteneik is összeköttetésben állottak a halállal, de nem mint megváltók, hanem mint áldozatok; nekik is meg kellett tenniök a halálutazást és nem egy helyen mutogatták egy-egy istennek a koporsóját, sírját, vagy koponyájának kriptáját.
A zsidó felfogás, mely az istent az élet forrásául tisztelte, éppen az életnek tulajdonított oly nagy fontosságot, hogy mindent, ami a halálra emlékeztet, a szentség köréből száműzni igyekezett és azzal, ami a sírban és azon túl következik, oly keveset törődött, hogy sokan éppen azt lobbantották szemére, hogy csupán a földi életnek hódolt. És ez igaz is. Izrael prófétái nem ismertek magasabb ideált, mint azt, hogy „a föld teljék meg isten megismerésével, mint ahogy a tenger vize megtölti a medrét". Nagyrabecsülte az életet, természetesen az erkölcsös, tiszta és szent életet. Csak a sok történeti szerencsétlenség lezajlása után lopódzott bele az ő életfelfogásába az aszkétizmus és keletkezett ama sötét, élet-gyülölő rend, mely a tiszta örömet is bűnnek bélyegezte és a földet siralomvölgynek tekintette, részint azzá is tette. Nem, a zsidó népnek semmi köze ama vérrokonaihoz, kiket sémitáknak neveznek, sem a húsát tépő őrjöngéshez az egyik, sem a kábító testimámorhoz a másik isten tiszteletére. A zsidó nép elszakadt tőlük, hosszú, kemény maga nevelésben levetette minden ferdeségeit. Teljesen félreismerik, ha sajátosságait okoskodásokkal a sémiták lényéből akarják kimagyarázni, amint hogy félreismerik azok is, kik két származottja viselkedéséből Ítélik meg. Ezek vegyes házasságokat kötöttek és a szülőanyjuktól örökölt vonásaikból sokat elveszítettek.
A zsidó népnek természetesen megvannak a maga nagy hibái is, sokat vétkezik és bűneinek következményeként sokat bűnhődik. A történelemnek éppen a hibák, keletkezésük és fejlődésük fölfedése a kötelessége. Némely hiba mindenesetre környezetéből szivárgott át hozzá, de voltak sajátos, eredeti hiányai és jellembeli fogyatkozásai is. Miért is lett volna tökéletesebb a többi néporganizmusoknál, melyek közül egy sem mutatkozott sohasem minden tekintetben tökéletesnek? Azok, kik buzgó fáradozással a zsidó nép hibáit és fogyatkozásait nagyitóüvegen keresztül keresik, meggondolatlanul nagy tiszteletet tanúsítanak iránta, midőn többet követelnek tőle, mint minden más néptől.
A szemére lobbantott fogyatékosságok némelyike egészen alaptalan. Szemére vetik, hogy nem tudott jó államalkotmányt teremteni és kiépíteni. Ezt a gáncsot a tudatlanság szülte. Valamely állam alkotmányának életrevalóságát valóban csak a vele elért eredményekből, vagy a közállapotok állandóságából és tartósságából lehet megítélni. Nos, a zsidó állam épp oly soká tudta magát fentartani, mint az ókor legtöbb nagy állama, tovább még mint a babiloni, perzsa, görög és méd államok. Egyszerű számítás szerint több mint hatszáz esztendeig első alakulásában, a másik alakulást nem is számítva. Mindössze két-három állam birta tovább: az egyptomi, a római és bizánci. És ezeknél is, ha a vénség, a sinylődés és folytonos züllés évszázadait levonjuk, jelentékenyen kisebbnek mutatkozik ez idő tartama. Hánytorgatják a zsidó államról, hogy nem tudta megvédeni azt a magas polcot, melyre Dávid és Salamon királysága alatt jutott és hogy sokszor leigázták? Osztotta e tekintetben sok más nagy állam sorsát. Vagy szemére lobbantják, hogy két állam lett belőle és egységét többé visszanyerni nem tudta. Görögország sohasem tudott egységes állammá alakulni, hanem kezdettől végig, mindig legalább két ellenséges részre oszolva élt és a római birodalom is két viszálykodó államra szakadt.
De a gáncsoskodás keserűsége tuiajdonképen a zsidó nép állam-elmélete ellen irányul. Abrándozónak, álmodozónak, utópisztikusnak mondják. Mindenesetre igaz, hogy az államalkotmány, melyet e nép törvénykönyve szabályozott, utópisztikus, valamint hogy minden ideál az, mert megvalósulását csak a szebb jövőben várja és addig, mig életbe nem lép, megvalósithatlannak tetszik. Az ideálokat ítélik el tehát azok akik a zsidó alkotmány elméletét lebecsülik. Mert az ismerte el először, amint már mondottuk, az emberi jogokat, az építette fel először az államot demokratikus alapon. Nemcsak a benszíilött polgárokat, hanem az idegeneket is egyenjoguvá tette és megszüntetett minden kaszt-, rengés osztálykülönbséget. Uraik durvasága és szeszélyei ellen még a rabszolgákat is oltalmába vette. Kimondotta, mint az állam alaptételét, hogy „ne legyen az országban szegény" és megakadályozta a vagyon felhalmozódását és a fényűzés bűneit egyrészt, a nyomor elharapódzását és a szegénység bűneit [másrészt. Az elengedési és a jóbelesztendők rendszerével elejét vette, hogy a személyes szabadság és a földbirtok lekötöttsége állandósittassék. Szóval, ez az alkotmányelmélet arra az ideális célra törekedett, hogy ne engedje maga körül elharapódzni azokat a bajokat, amelyekből a jelenkor kulturállamai még mindig nem bírnak kigyógyulni. Ha gúnyt akarnak űzni az ideálból, ám tegyék, de gondolják meg, hogy az eszmény a konzerváló só, mely a társadalmat a rothadástól óvja.
Mindenesetre jellemző fogyatékossága a zsidó nép képességeinek, hogy monumentális épületeket és architektonikus' műemlékeket hátra nem hagyott. De ez a fogyatékosság abból a körülményből eredhetett, hogy az egyenlőségre törekvő ideáljánál fogva nem tartotta oly nagyra a királyait, hogy óriási palotákat vagy piramidális síremlékeket emelt volna hantjaikra. Nagyobbra tartotta a szegények gunyhóját. Istenének sem épített templomokat — Salamon templomát föníciaiak építették, — mert a szivet akarta isten templomává avatni. Nem faragott és nem festett isteneket, mert az istenséget nem a kedély játéka, hanem az áhi-tatos tisztelet tárgyának tartotta.
A zsidó nép nem teremtett egyetlen műéposzt sem, nem hozott létre sem szomorú-, sem vígjátékokat, amit szintén képességének fogyatékosságából akarnak magyarázni; csakhogy ez a fogyatékosság szorosan összefügg a zsidó nép ama ellenszenvével, melyet a mithologiai istentörténetek, valamint a színjáték, hivalkodás és megbámultatás ellen táplált. De teremtett ehelyett két más költői műfajt, melyek eszményi életét és törekvéseit egész teljességükben tükröztetik vissza: a zsoltárt és a prófétáknak poétikusan tagozott ékesszőlását. Közös sajátsága mind a kettőnek, hogy alapvonása az igazság és nem a költés, hogy a poézis a fantázia kellemes játékából az erkölcsi fenség eszközévé emelkedik. Ebben az irodalomban nem a dráma ugyan, de a drámai élénkség uralkodik és ha hiányzik is belőle a komikus gúny, megtaláljuk benne azt az iróniát, mely az eszményi magasságból büszkén tekint le minden álszenteskedő látszatra. A zsidó zsoltárosok és próféták szép költői nyelvet is fejlesztettek, de nem áldozták fel a tartalmat és az igazságot a forma kedvéért. A zsidó nép sajátos történetirási formát is teremtett, melynek az az előnye, hogy a hősök, királyok és népek erkölcstelenségeit és romlott tetteit nem hallgatja el, nem rejtegeti és nem szépit-geti, hanem az igazságnak megfelelően beszéli el a történeteket.
Ez a sajátságos héber irodalom, melyhez hasonlót egyetlen nép sem mutathat fel — ha csak nem utánzásokban —, éppen ez elsőségénél fogva nagy erkölcsi hódításokra mutathat. A mivelődő népek nem bírtak bensőségének és igazságosságának ellentállani. Ha a görög irodalom megvilágította a művészet és tudás birodalmát, úgy a héber a szentség és erkölcsösség birodalmát tette eszményivé. De a görög fölött megvolt a héber irodalomnak még az az előnye is, hogy föntartotta a maga élő hordozóját, aki szerencsés és szerencsétlen időben egyaránt ápolta, művelte és terjesztette.
Az ilyen nép története mindenesetre némi figyelmet érdemel.
Felületesen vizsgálva a dolgokat, a zsidóknak Kanaánba való bevonulása és a királyi hatalom megerősödése közé eső történeti korszak könnyen megtéveszthet bennünket. Mert a szemünkbe ötlő események csupán csak politikai jellegűek. Hadjáratok, harci kalandok, háborúk és győzelmek vannak mindenütt előtérben; a szinhelyen népvezérek, hősök és királyok mozognak; szövetségeket kötnek és oldanak fel. Szellemi tevékenység a háttérben alig észlelhető. A hős bírák, kik a történelemnek az első anyagot szolgáltatják, Ehud, Gideón, Abimelech as különösen Jefta és Sámson oly kevés zsidó vonást mutatnak, hogy bátran tarthatnók kanaánitáknak, filiszteusoknak vagy moabitáknak, a minthogy Sámsonról csakugyan állították is, hogy a tyrusi Herakles hű képmása. A királyok, valamint családjaik és udvaraik oly szabadon mozognak, mintha nem is lett volna törvény, mely zsarnoki önkényüket megzabolázná, mintha nem is tudtak volna a Szináj tízparancsolatáról. A nép is évszázadokon keresztül bálványimádásban tévelyeg és alig különböztethetjük meg az őt környékező pogányvilágtól. Hát valóban ilyen volna a származása? Talán hosszú időn keresztül lépést tartott a többi sémita testvértörzsekkel és csak később, sokkal később, bizonyos meghatározható időben domborította volna ki ama sajátságait, melyek a világgal ellentétbe helyezték? A Szináj talán nem a bölcsőjénél lángolt, hanem csak később vitték be a történetébe? Kétkedők állították is ezt, de az ősidőkből származó költői maradványok meghazudtolták őket. Több évszázaddal a királyság keletkezése előtt, a bírák első korában, Debora napjaiban már megénekelte egy költő a szináji kinyilatkoztatás nagyszerű tüneményeit, zengett Izraelről, mint Isten népéről, mely a környezetétől lényegesen különbözik és gyengeségét arra az okra vezeti vissza, hogy idegen isteneket választott és magasztosan kiemelkedő eredetétől elpártolt. Ha a történelem elbeszélésének nem is hiszünk, hinnünk kell a költészetnek, mert ez csalhatatlan szemtanú. Kétségtelen hogy Izrael testi és szellemi születése egybeesik, hogy Szináj volt az egyik, Egyptom a másik születési helye és hogy a frigyláda a mindenek-fölött szent tízparancsolattal gyermekkora óta állandó kísérője volt. Istenről és erkölcsi föladatáról szóló, ellentétes meggyőződésének magja, az alaptanitás, mely kőtábláiba volt vésve, ősrégi és hordozójával egykorú. A nép kiválasztottai, miként a Kerubim, védelmezték meg Szináj szellemi szentélyét. Ennek a szentélynek csak látszólag van vallási formája, csak látszólag teokratikus, alapja az erkölcsi törvény. Isten csak az eredete ezeknek a tanoknak. Céljuk az egyes ember és az emberi közösség az ő jogos igényeivel. Isten ebben a felfogásban a szent akarat, mely az erkölcsöst és a jót meghatározza, a szent mintakép, mely az utat mutatja ahhoz, de nem a cél, melynek a kedvéért történik, hogy annak valamiképen javára váljék. A zsidó tan tehát nem vallástan, hanem kötelességtana az erkölcsös cselekvésnek és erkölcsös gondolkodásnak. Egyszersmind az üdvösség tana is, de minden misztikus mellékíz nélkül. „A szellem vallásának" nevezték és jogosan, mert az istenséget tisztán szellemként állítja elénk, távol tartja minden erkölcsi fogyatékosságtól és csak tetterőt és szent akaratot tulajdonit neki.
Természetesen sokkal magasabban járt az a tan, semhogy az egész nép már gyermekkorában felfoghatta volna. Az ideál, mely jelentőséget és hosszú életet biztosított neki, sokáig rejtvény volt előtte. Csak a prófétái fejtették meg neki a rejtvényt. De nagy idő múlt el, a próféták lángnyelvü beszédei után is, amíg a nép a szináji tanoknak is őrzője lett és azok számára szivében szentélyt épített. Mihelyt erre megérett, mihelyt „kőszive" „husszivvé" változott, mihelyt a prófétaság legyőzte a papság közvetítését, elvonulhattak a színhelyről, maguk a próféták fölöslegessé váltak; a nép maga is tisztában volt már mivoltával és hivatásával.
A történelem szemlélhetővé teszi ennek a kettős átalakulásnak befolyását. Hogyan lett a kis beduin családból nemzetség, hogyan alacsonyi-tották le e kis népet hordává, és hogyan fejlődött e horda Isten népévé, amidőn az önmegtartóztatás és önmegszentelés tanát a fenséges istenfogalommal kapcsolatban magába szívta, ami azután leikévé vált. Ez a népiélek, miként a néptest, egyre nőtt, fejlődött, kialakult és ha nem is vetette alá magát az időnek és változatainak, mindenesetre hozzája simult. Az átváltozás hosszú, kemény küzdelemnek volt az eredménye. Belső és külső akadályokat kellett legyőzni, eltévelyedéseket jóvátenni, visszaeséseket gyógyítani, amig a nép teste a népiélek engedékeny orgánumává lett. Világossá kellett tenni minden rejtelmeset, ragyogóvá minden homályosat, öntudatosan tisztává a határozatlanul sejtelmeset, hogy az az Izrael, melyet a próféták a messze jövendőben láttak, „a népek világítójává" lehessen. Bizonyos, hogy nincs nép a főid kerek-
ségén és nem ismerünk ilyet a múltban sem, mely mint a zsidö nép, egy határozott tant hordozott volna magával. De a zsidó nép nemcsak hogy birtokosa volt a tannak, hanem teljesen meg volt győződve arról, hogy ő csak e tan kedvéért áll fönn, hogy ő csupán csak annak orgánuma és eszköze, hogy neki csakis az a hivatása kölcsönöz jelentőséget, hogy e tan üdvös igazságait hirdeti és meg volt győződve, hogy ez üdvös igazságokat nem kényszerrel és erőszakkal kell teljesítenie, hanem példaadással és a hirdetett ideálok megvalősitásával. A görögökről csak a mélyebb történeti kutatások derítették ki, hogy feladatuk volt a tudás és a művészet eszményi életének érvényre juttatása; ők maguk nem voltak e feladatuk tudatában. A görög nép azért csak a jelennek élt és nem a jövőnek, csak önmagának és nem másoknak. Nem igy a zsidó nép, mely nemcsak a feladattal volt tisztában, hanem egyszersmind azzal is, hogy ez a feladat az övé, hogy csak ez ad neki jelentőséget és anélkül olyan „mint a vízcsepp a vederben, mint a porszem a mérlegen." Istenes férfiai csak ezért nevezték kiválasztott népnek. Semmiesetre sem akartak ezzel elbizakodást ébreszteni és ápolni benne. Mert a többinél jobb, kitünőbb, nemesebb népnek mondották tán? Nem. Ugyanazok az istenes férfiak ismételten, sokszor túlszigoruan is gáncsolták engedetlensége, makacssága és gonoszsága miatt. A kiválasztottsággal csupán csak súlyosabb felelősséget és teljesebb mértékben való kötelességeket akartak ráháritani. Hogy „Isten szolgájának", az ő tana végrehajtójának, magasabb erkölcsi világrend hirdetőjének tekintse magát, hogy martyromságot szenvedjen érte — és e martyromságot dicsőségesen és öntudatosan ki is állotta. Amióta tudatára ébredt feladatának, hogy egy külső valláserkölcsi világfelfogás hordozója legyen, mindennél többre becsülte e feladatát, többre hazájánál, nemzetiségénél, többre az életénél. És minthogy maga áldozta fel magát, hosszú életet, sőt halhatatlanságot ért el. Az első nép volt, melynek meg volt a meggyőződése, bátorsága és mely meggyőződéséért kockára tette az élet javait. Az első nép volt, mely arra tanította a világot, hogy a terjesztendő igazságot csak vértanuk pecsételhetik meg. Meggyőződéséhez való hű ragaszkodása adta neki e törhetetlen kitartást és állhatatosságot. E törzs magva tán mégsem lehetett oly nagyon silány, ha majdnem négy évezred pusztító hatalmával és az ellenségek egész világával tudott dacolni.
A zsidó nép történetének kezdő korszaka azért különböző jellegű. Két tényező határozza meg az emelkedést és sülyedést: egy testi és egy szellemi, vagy egy politikai és egy vallás-erkölcsi. Kezdetben az egyik irányt rendesen a népvezérek, a bírák és a királyok, a másikat a leviták és a próféták képviselték. Minél inkább válik a sajátos tanról való meggyőződés a nép közkincsévé, annál jobban közeledik egymás felé a két áramlat, mig végre teljesen egybefolyik. Eleinte a politikai áramlat erősebb és olyannyira elborítja a másikat, hogy csupán némi halvány nyomok észlelhetők belőle. A királyok korszakának belsejéig a zsidó történelem tisztán politikai jelleggel jelentkezik. Innen a csalfa látszat, mintha ez volna az egyetlen tényezője. Hirtelen előbugygyan a szellemi áramlat, hatalmasan tajtékozva, mint a hegyi patak, mely földalatti utakon láthatatlanul megnövekedik és amelynek a léte nem a sziklaöl áttörésével kezdődik. A művészi próféták és zsoltárosok fellépése Ámosztól Jezsájásig, hatalmasságánál és termékenyitő erejénél fogva teljesen a hegyi patak kitöréséhez hasonlít. A próféták és zsoltárosok a zsidó néptörzs e legnemesebb hajtásai, kik nagy és mindig igaz gondolataikat oly művészi és oly lekötő formában hintették szét, nem léphettek volna fel és nem működhettek volna, ha meg nem előzték volna a szükséges kedvező feltételek. Csak szellemileg termékeny talajon támadhattak és csak azért értették meg őket, mert magas erkölcsi életfelfogásukkal nem újat és a nép előtt ismeretlent hirdettek, hanem csupán csak a régit és ismeretest színezték ki lendületesen és költőiesen, azt prédikálták buzgón, lelkesedéssel, férfiassággal és áldozatkészséggel. Hatalmas erejük mintha megfogyott volna a Jezsájás utáni időkben, de szintén a lassú patakhoz hasonlóan, mely minél jobban laposodik el a síkságon, annál tisztább, átlátszóbb és hasznosabb.
Még annak is, aki csodákban nem hisz, be kell ismernie, hogy a zsidó nép históriai folyamatában valami csodaszerü van. Nemcsak fejlődést, virágzást és hervadást mutat, mint más népek története, hanem azt a rendkívüli tüneményt is, hogy a hervadásra újabb zöldelés és virágzás következett és hogy ez a hanyatlás és emelkedés háromszor ismétlődött. A zsidó családcsoportok egységes néppé való kristályosodásának története Kanaán elfoglalásával egészen a királyság alakulásáig adja az első korszakot: a fejlődését. A második, vagy a virágzás korszakát Dávid és Salamon király uralkodásának ideje alkotja, amikor a zsidó nép elsőrangú nagy állammá emelkedett. Rövid volt a virágzás és folytonos erőfogyatkozás következett utána, mely végre a nép szétosztásához vezetett. De újra feltámadt és a perzsa és görög uralom alatt megerősödve, a makkabeusok által ismét pompázó virágzásnak indult, mig a rómaiak el nem pusztították. De csak látszólag pusztult el, hogy aztán uj alakban uj feltámadást ünnepeljen. De ez már nem tartozik a zsidó nép legrégibb történetéhez. Nem kevésbé csodálatos az a tünemény is, hogy ez a nép első fejlődését kétszer is idegenben és látszólagos halál-dermedtségben kezdette; először Egyptomban, másodszor Babyloniá-ban, sőt, ha úgy tetszik, harmadszor a római birodalomban. A zsidó próféták egyike a zsidó nemzet egyptomi felserdülését egy leány-gyermekéhez hasonlítja, akit elhagytak a szabad mezőn vérben és szennyben, de mégis szép, virágzó hajadonná fejlődött Babyloniai megújhodását egy másik próféta szerencsétlen, búsongó özvegyasszonyéhoz hasonlítja, kit minden gyermekétől megfosztottak, de hirtelen elősereglenek gyermekei a világ minden részéből és ő megvigasztalódik és velük együtt meg-ifjuhodik. A zsidó törzs harmadik megifjuhodására is mondottak találó hasonlatot. A hasonlatok sántítanak ugyan, de mégis megközelítő képet nyújtanak olyan tüneményekről, melyek a mindennapin felülemelkednek. És mindenesetre rendkívüli tünemény ez a nép, mely a ködös ókorból származik és mégis ifjú, friss erőtől duzzad; ez a nép, mely annyi változáson ment keresztül és önmagához mégis hü maradt.
ELSŐ IDŐSZAK.
AZ EXILIUMOT MEGELŐZŐ BIBLIAI IDŐ.
ELSŐ KORSZAK.
KEZDET.
ELSŐ FEJEZET.
ELŐZMÉNY.
Kanaán őslakói. Az óriási anakiták és refaim. A föníciaiak. Az izraelitáknak Kanaánra való igényei. Az ősatyák. Az őstan. Vándorlás Egyptom felé. Törzsalakulás. Az egyp-tomiak fény- és árnyoldalai. Mózes, Áron és Mirjam. Prófétaság. Mózes elhivatása a megszabadításra. Ellenállás. Kivonulás Egyptomból. Átkelés a Vöröstengeren. Vándorlás a pusztában. Törvényadás a Szinái egyik hegyén. A tízparancsolat. Hanyatlás. Engedmények. Barangolás. Győzelmek a Jordánon túl levő népeken. A héber költészet kezdete. Mózes halála.
erőfényes tavaszi napon a Jordánon átkelve, pásztortörzsek hatoltak be egy kicsiny országba, amely voltakép nem más, mint a Földközi tenger tágabb értelemben vett keleti partszegélye: Kanaán országába, melynek későbbi neve: Palesztina. Ez átkelés a Jordánon és e benyomulás ama kicsiny országba nagy fontosságú mozzanat az egész emberiség történetében; a talaj hol az említett pásztortörzsek lábukat megvetették, ennek következtében hosszú időre nagy jelentőségű szintérré változott és ezen esemény nyomán a „szent föld“ nevet nyeré. A távoli népek nem is sejtették, hogy a héber vagy izraelita törzsek bevonulása Kanaán országába gazdag lesz rájuk is kiható következményekben, sőt az ott letelepült törzsek sem álmodták, hogy ennek a mozzanatnak messzireható végzetszerű fontossága leend. Nem volt ritkaság akkorában, hogy pásztortörzsek nyájaikkal erre a legelődus tájékra vetődtek. Körülbelül az első népvándorlás időszaka volt és a kis országban akadt még hely is, legelő is uj települők számára.
Voltak már a héberek bevándorlásának idejében is az országban külömböző származású és foglalkozású törzsek és népfajok, de számuk nem volt akkora, hogy az egész területet benépesíthessék. Lakatlan térségek bővében maradtak, ahol uj pásztornemzetségek a régiek mellett legeltethették nyájaikat. — Az ország őslakói között volt elsősorban az anakitáknak vagy refáimnak nevezett magas fölsőtestü óriásivadék; a monda szerint maradékai voltak ezek ama gigászi égostromló és féktelen nőrabló fajzatnak, mely zabolátlan szilajságáért bűnhődni volt kénytelen és magasságaiból az alvilágba lön taszítva, „mélyebbre, mint a tenger és lakói“. Innen ered egyik elnevezésök: Nefilim, vagyis a ledöntöttek. Ezeknek állítólagos utódai, az ország szálas, magastörzsü őslakói, akiket szomszédaik a „Félelmesek" nevével is illettek, mindennek dacára iromba testalkatuk mellett sem voltak képesek helyt állani,
mert elpusztították őket a később beözönlő, kevésbbé törzsökös és kevésbbé esetlen fajok, és ez idő szerint már csak a Jordán keleti mellékén, a Jordánvidék déli és délkeleti részén tanyáztak.
Az anakiták eme végső maradéka még az izraeliták kémeit is olyannyira megfélemlítette, hogy elcsüggedtek és megingatták a nép reményét, hogy az országot valaha elfoglalhatnák. Szálló beszéd lett: Kiállhat meg az anakiták előtt ? A hazatérő kémek is úgy mondták: Apró sáskáknak képzeltük magunkat velük szemben és ők is annak néztek! Pedig csalódtak. — A törpék leigázták az óriásokat.
A benlakók egy másik hulláma a Földközitenger és a Jordán között torlódott meg; ezek voltak a kanaániták vagy a föníciaiak, mint a görögök őket a sok pálmafáról (Foinix) elnevezték, mely vidékükön tenyészett. Ez a népfaj — mint maga vallotta — a Perzsa vagy Vöröstenger mellékéről vándorolt be.*) Uj hazájukban a kanaániták ugyanazon foglalkozást űzték, mint őshazájukban a Vörös vagy Perzsa tenger partján. Főfoglalkozásuk hajózás és kereskedelem volt, mely a szigetekre, a partvidékre, Ciprusra, Egyptomra, Afrikára terjedt ki, majd utóbb Görögországra, Itáliára, Délfranciaországra, Hispániára, még később az Eufrat és Tigris partjaitól egész a Visztula torkolatáig terjeszkedett. A földrajzi helyzet merész úti vállalkozásaik szempontjából rendkívül kedvezően volt megválasztva. A Nagy Világtenger, mely Herkules oszlopainál a szárazföldet áttörte és mint Földközi tenger elválasztá Európát és Afrikát, a hó-boritotta Libanon előőrseinek lábainál kénytelen volt megállani. Tovább nem hatolhatott. így a világrészek között beltenger keletkezett, melynek kényelmes öblei emberi kéz munkájára csak kis mértékben szoruló kikötőket alkottak. Célszerűen tagolt tengerpartjukon már most a kanaániták egy a tengerbe szögellő sziklafokon fölépítették Szidoti városát, később egy kis félszigeten a part közelében Tyrus híres kikötővárosát, majd Szidontól északra Aradust, Tyrustól délre Akkót. A Libanon és Anti-libanon erdői a közelben sudár cédrusokat és kemény ciprusfákat szolgáltattak a hajóépitéshez. A partvidéken biborkagylókat (Toláát-Sáni) találtak, melynek vére a legkeresettebb csillogó biborfestéket adta ; az igy festett szöveteknek messze kelete volt; a szép fehér fövény a Belus folyó partján Akkó közelében finom üveggyártásra nagyon alkalmas volt és az ókori áruforgalomnak keresett cikkévé vált. Az ország gazdagsága
- ) Vöröstenger elnevezés alatt a régiek nemcsak az Egyptom és Arabia közé eső tengerrészt értették, hanem a Perzsa öblöt is. A név a tenger színétől veszi eredetét, vagy talán a mellette lakó Idumeusoktól: edom annyi, mint vörös. Talán megfelel ennek még a görög Phöniké elnevezés is „biborszin" értelemben. Az Idumeusok Salamon előtti időkben urai voltak a Vöröstengernek, sőt a Perzsa öbölnél is voltak idumeus gyarmatok.
a tengerparti fövényben rejlett. így a természet mindent megtett, hogy a kanaánitákat (föníciaiakat) a világ első kereskedő népévé fejlessze.
A kiterjedt kereskedelem révén már korán szükségessé vált Kánaánban az irás valamely kényelmes módjának kieszelése és meghonosítása. A nehézkes és homályos egyptomi Írást hieroglypháival, szóképeivel, ábráival és jeleivel, melyek többfélét fejeznek ki és félreértésre szolgáltatnak alkalmat, nem használhatta olyan nép, melynek munkássága kereskedelemre, nyerészkedésre, pontos számításra irányult és szabatosságot igényelt.
Föltalálták ilyképen a kanaániták a föníciai betűírást, mely a régi és uj népek Írásának alapját képezi. Kényelmesebb iróanyagról is gondoskodtak, föltalálták a byblosi (Gebal városa) háncsszalagok használatát, amelyekről a könyvet általában Byblosnak vagy Bibliának nevezték. Szóval, ama keskeny földsáv a Libanon hegység és a tenger között a történelmileg legfontosabb helyek egyike a föld kerekségén, ahonnan kiindulva, a kereskedelem békemüve összekapcsolni és tétlenségükből fölrázni kezdte a nemzeteket. Nem a fantasztikus indusok, hanem a kanaáni föníciaiak voltak a polgáriasodás első katonái.
A kanaániták nem csak a rendkívül termékeny és kedvező tengermenti földcsíkon tanyáztak a part és a magas hegység között, hanem az ország különböző pontjain is letelepedtek; igy nyerte az ország a Kanaán nevet. Mindenütt, ahol dúsan termő völgyek, pázsitszigetek, oázisok, vagy megerősíthető magaslatok voltak, már az izraeliták bevonulása előtt rég gyökeret vertek, szétágazva az országon, egész Szodoma és Gomorrha mélysikjáig, mely egykor „olyan volt, mint Isten kertje", később azonban valamely borzasztó természeti esemény következtében a Holttenger medrévé változott. Több törzsre és kisebb nemzetségre szakadtak, melyek ismeretlen eredetű, különböző neveket is viseltek. Névsze-rint hét ilyen törzset ismerünk. Az emoriták vagy amórabeliek délen és a Jordánon túl szállás és erős emberek hírében állottak. „Magasak voltak, mint a cédrusok és erősek, mint a tölgyfák." Kevésbbé hatalmas törzset alkottak Chét fiai, a chetiták, melyek ismételten háborúba elegyedtek Egyptommal. A chiviták a Hermon hegységén és az ország közepe táján tanyáztak, a pheriziták Jezreel síkján. Még kisebb jelentőségűek a jebusziták azon a vidéken, hol később az ország fővárosa, Jeruzsálem keletkezett, úgyszintén a girgasiták, melyeknek lakóhelye pontosan meg nem határozható. Mindezen törzseknek még a neve is ismeretlen maradt volna, ha az izraeliták nem költöznek be ebbe az országba.
Az izraeliták azonban korántsem azért vonultak be, hogy a térés legelőkön más pásztorok mellett nyájaikat legeltessék, hanem magasabb törekvésekkel, magasabb becsvágygyal jöttek. Tulajdon jogán az országot követelték. Min alapultak igényeik ? Első sorban az országot őseik örökének tekintették. Elhunyt ősatyáik sírjai voltak ebben az országban. Első ősapjuk, Ábrahám, aki az Eufrát vidékéről, Aramból (Mezopotámia) vándorolt ide, keresztül-kasul bejárván az országot, örök temetkező helyül megszerző családja számára Hebronban a kettős barlangot (Machpéla) a hozzátartozó mezőséggel és a rajta levő fákkal együtt. Oda temette feleségét, Sárát, utóbb ő maga, majd fia, a második ős, Izsák is oda kerültek örök nyugalomra. A harmadik ős, Jákob, sok megpróbáltatás és bolyongás után Szichem mellett szerzett birtokot és ezt a jelentős várost, mely a környék középpontja volt, a város részéről elkövetett szövetségszegés után „kardjával és kézívével“ hódította el a chivita szichemitáktól. Ez az ős saját akarata ellenére, éhínség által kényszerítve, hagyta el az országot, melyet tulajdonának tekintett, hogy Egyptom gabonakamarája felé vándoroljon. Sőt halálos ágyán végső akaratával kötelezte gyermekeit, hogy hült tetemeit a családi temetkező helyen, a kettős barlangban helyezzék nyugalomra. Ámde nemcsak az ősapák sírjai voltak ebben az országban, hanem szent helyek, oltárok is, melyeket az ősatyák különböző helyeken az általuk imádott Istennek ajánlottak és nevével ruháztak föl. Ezen előzmények alapján az Izraeliták komoly igényt tápláltak az ország kizárólagos birtokára.
De magasabb szempontokra is hivatkozhattak. Az ősöktől eredő, szent hagyomány volt, hogy az általukvallott Istenség ismételten, habár álomképekben, de minden kétséget kizáró módon birtokul ígérte számukra ez országot, nem kegyadomány gyanánt, hanem eszközül, hogy megalapíthassák rajta a magasabbrendü erkölcsi életet. Első sorban nyilvánuljon ez az Egyetlen Isten helyesebb ismeretében, melynek fogalma lényegében külömbözik a többi népek isteneitől és bálványaitól, melyeket a hajdan-kori nemzetek képekben és fonák képzetekben imádtak. Ez a tisztultabb Istenismeret a jog és igazság megvalósítását igényli az élet minden vonatkozásaiban és bárkivel szemben — ellentétben a népek között uralkodó általános jogtiprással és igazságtalansággal. E magasabb erköl-csiséget Isten követeli, „Isten útja11 az, amelyen az embereknek járni kell. Ezen magasabb Istenfogalmat meg kell vala az ősapáknak családjukban honosítani, hogy az szent hagyomány és öröklött tan legyen. Ennek fejében az a kilátás is kecsegteti őket, hogy ivadékaik által, ha azok hü őrei maradnak ennek a tannak, áldásban részesülnek a föld minden nemzetségei és osztályosai lesznek a magasabb erkölcsiségnek.*) Csak is ezen cél kedvéért lesz az övék az
- ) Strauss Dávid Frigyes minden ellenszenve dacára kénytelen elismerni, hogy a monotheismus melegágya volt a fegyelmezett erkölcsiségnek.
Az ethikai törvény fogalmát alkotta meg a zsidóság összefüggésben Mono-theismusával. A zsidóság mint öröklő tan ebből az elvből fejlődött, mely fölé helyezi az ethikát az aesthetikának. Súlypontja az élet szentségében rejlik, mely az erkölcsi követelmények teljes gyakorlását igényli és törvényekben jut kifejezésre, melyek kötelességeket rónak az emberre.
ígéret földje, mely természeti alkotásánál fogva erre a célra különösen alkalmas. A világ áramától minden oldalról tenger, sivatag, magas hegység választja el; szinte hozzájárulhatlan oly külső befolyások részére, melyek a késő utódokat „Isten útjáról" leterelhetnék, amellett azonban mégis eléggé nyílt, hogy a tan belőle a népek közzé kiáradhasson.
Az ígéret földje termékenynek elég termékeny arra, hogy lakóit eltarthassa, de nem annyira buja, hogy őket tétlenségbe ringassa és elernyessze.
Ezért Izrael gyermekei a messze idegenben is olthatatlan vágygyal sóvárogtak e föld után; szemeik mindig oda voltak irányozva. Őseik nyomatékosan tudatukba vésték, hogy ha egyes nemzedékek más földön, idegen országban volnának is kénytelenek tartózkodni, eljövend az idő, mikor visszatérnek abba az országba, hol őseik sírjai domborulnak és az általuk épített oltárok emelkednek. A hit ebben a jövendölésben mint megvalósítható reménység összenőtt lelkűkkel, kapcsolatosan ama belső meggyőződéssel, hogy az ország birtokbavétele fejében kötelesek Őseik Egyetlen Istenét tisztelni és az igazság ösvényén járni.
Hogy miben álljon Istennek eme tisztelete és ez az igazságosság, arra nézve még nem volt útmutatás. Nem is volt még szükség rá, amennyiben az ősatyák élete, a hagyomány keretében megőrizve, maga volt a családi tan magyarázata. Kiváltkép Ábrahám volt a jelesség eszményképe. Nem hőst tiszteltek benne, aki bámulatos tetteket hajt végre és mint félisten magaslik ki, amint más népek hagyományai őseiket istenítették; nem mint harcost vagy hóditót dicsőítették, hanem mint áldozatkész, Istennek hódoló ember élt az emlékezetben, aki egyszerűségében és ártatlanságában nemesen gondolkodott és nemesen cselekedett. Úgy tudták, hogy a héber Ábrahám, ámbátor bálványimádó szülőktől származott és túl az Eufráton bálványimádó környezetben serdült föl, mégis engedelmeskedett annak a szózatnak, mely uj Istent nyilatkoztatott ki neki, fölhiván őt arra, hogy környezetével szakítson. Tudták róla, hogy pörösködés esetében nem ragaszkodott makacsul jogához, hanem inkább lemondott a béke kedvéért. Vendégszerető volt, elannyira, hogy az utak vándorainak, kik közelébe kerültek, eléje sietett és öröme volt, ha megvendégelhette őket. Szodoma és Gomorrha bűnös lakósaiért, kik keménységükkel és embertelenségükkel magukra vonták Isten büntető haragját, mint közbenjáró esdekelt, hogy a csekélyszámu jámbor révén mind megkiméltessenek. A békeszeretetnek, önzetlenségnek és Isten iránt való engedelmességnek ezen jellemvonásai ivadékaiban továbbéltek együtt azzal a tudattal, hogy az ilyen gondolkozásmód tetszetős az Ősök Istene előtt. Ezen erények fejében oltalmazta és áldotta meg őket Isten. Hogy Isten főleg az erényeseket, az igazakat és a gyöngéket részesíti oltalmában, arra elég tanulságos példát szolgáltatott nekik Jákob élete, akit később az Ur az Izrael névvel ruházott föl. Az ő élete aránylag rövid volt és vesződséges, de atyáinak Istene megváltotta minden nyomorúságaiból. Ilyen emlékeik maradtak Izrael fiainak őseik felől és eme családi hagyományok kiegészítették és értelmezték az öröklött tant.
Izrael gyermekeinek összefüggő néptörzszsé való fölgyarapodása rendkívüli körülmények között ment végbe, egészen más módon, mint általában a többi népeknél történni szokott. Más fajok, már t. i. az ókorban az anyafölddel összenőve mentek át a tömörülés és néppé egyesülés korszakán; az anyaföld, a talaj adott alapot képzeteiknek, nyelvűknek, istenfogalmaiknak; a hegyek, a folyók, a lég, az éghajlat, a természet változásai idomitották, befolyásoltak jellemüket, szellemi irányukat, vallásukat; szerették is azt a talajt, melyen egységes néppé forrtak össze, úgy mint saját maguk alkotórészét, megvédelmezték támadások ellen és mély sebként érezték, ha tőle el kellett szakadniok. Nem igy az izraelita nép. Kialakulásának kezdete idegen környezetben játszódik le és a rideg talajon alig bir gyökeret verni a nép élete. Bár az idevágó adatok homályosak, annyi bizonyos, hogy egyik törzsala-pitó éhínség következtében Kánaánból családostul Egyptomba vándorolt. Akár fiának, Józsefnek közbenjárására, akár az egyptomiaknak a pásztornépek iránt való idegenkedése folytán, Gósen vagy Ramses vidékét kapták lakóhelyül, a nagy sivatag és a Nílus keleti ága között. Itt tágas legelők voltak nyájaik számára és mivel a vidék még jobbára lakatlan volt, nomádok módjára szabadon kalandozhattak. Más nyelvrokon sémita törzsek is települtek itt és igy azt a vidéket az egyptomi Arábiának tekintették. Az izraeliták csakhamar helyhez kötött életmódra mentek át, megtelepedtek, a földművelésre vetették magukat, csatornákat ástak a keleti Nílus mentén, azokkal öntözték földeiket, elsajátították az egyp-tomiaktól a kézművességet, a külömböző mesterségeket és alkalmasint az országban otthonos művészeteket is.
Vájjon tettek-e kísérletet, hogy az Igéretföldjére visszatérjenek ? Van némi nyoma, hogy ilyen kísérletet tettek volna, de eredménytelenül. (Krón. I. 7.20—21) Megmaradtak tehát Egyptomban, Gosen kerületében. A családok törzsekké bővültek és ezek a közös emlékek fonalán összefüggőitek. Tizenkét, más számítás szerint tizenhárom, avagy tizennégy törzsre oszlottak. Legidősebbnek Reuben törzsét tartották és mint ilyen vezető szerepet kellett volna vinnie, de úgy látszik, a többi törzsek nem akarták magukat Reubennek alárendelni. Nem biztak eléggé jellemszilárdságában és önuralmában és igazolták ezt egy régi hagyománynyal, mely szerint Izrael, az ősatya maga megvonta tőle az elsőszülöttség vezérszerepre képesítő jogát, mert „állhatatlan lévén mint a viz“, bűnre ragadtatta magát. A Reuben törzsbeliek mindvégig pásztorok maradtak a Gaditákkal és Manasse féltörzsével egyetemben.
Ezen pásztortörzsek fölött sem sikerült Reubennek hatalomra vergődnie. A másodlegidősebb törzs, Simeon törzse is mindig alárendelt maradt és csupán mint Juda törzsének tartozéka szerepelt. Kezdetben ez a törzs sem vezetett, bár később a leghatalmasabb és legtekintélyesebb lön, hanem alkalmasint József törzsének volt alárendelve. József törzse két ágra oszlott, Efráimra és Manassera, utóbbi ismét kettőre, u. m. Machirra és Gileadra. József törzse valószínűleg törzsalapitójuk tekintélyét öröklötté, aki Faraó udvarában magas rangot viselt és Izrael fiait oltalmában részesité. Holta után valószínűleg fiára, Efráimra szállt az őt megillető vezérszerep és következőleg annak törzsére származott. Ezen tisztség révén a József- avagy Efráimtörzsbeliek egyszerűen Izraelnek neveztettek. A többi törzs nem játszott kiváló szerepet, hanem mindig alárendelt maradt. Benjámin, Izachar, Zebulon szorosabban Efráimhoz kapcsolódott, Dán, Aser, Naftali elkülönítve éltek, nem csatlakozván semmiféle más törzshöz. Lévi törzse sajátszerü helyzetet foglalt el, majd mint vezető, a testvértörzsek fölé emelve, majd mint védenc azoknak alárendelve. Számra nézve a legcsekélyebb vala.
Eme törzsek életmódja Gosen földén egyszerű vala. A családok vénei (zekénim) voltak főnökeik, akik fontos alkalmaknál összejöttek tanácskozni. Legmagasabb összefoglaló fönhatóságu parancsnokuk nem volt és az egyptomi királyoknak sem voltak alávetve; igy köztársaságszerü szabadsághoz szoktak, melyben minden törzstag önállóságát megóvhatta és nem kellett függőségbe vagy szolgai viszonyba kerülnie.
Ámbátor az egyptomiakkal nem vegyültek, sőt ezek idegenkedtek a pásztornépektől, mivel régente ilyen pásztorok (Hyksos) szorongatták őket, mégis mulhatlanul érintkezésbe kellett jutniok a lakossággal. Egyes törzsek részben föladták a pásztorságot és földművelésre vagy ipari foglalkozásra tértek, eképen közelebbi összeköttetésbe lépvén a városi lakossággal. Leginkább az Efráimbeliek jutottak igy szorosabb kapcsolatba az őslakókkal. Ez a közeledés bizonyos tekintetben üdvös hatású volt.
Az egyptomiaknak ezeréves története és magasfoku művelődése volt. Királyaik, a Fáraók népes városokat létesítettek és óriási műemlékeket, templomokat, gúlákat, sirkamarákat építettek délen, a Theba körüli vidéken (No Amon), a Nílus völgyében Memphis (Moph) táján. Harcosaik már számos hadjáratot viseltek, győzelmeket arattak, népeket igáztak le és mindezzel kiképezték a nemzeti öntudatot. Papjaik számos ügyességben, művészetben és tudományban tűntek ki, főleg oly dolgokban, melyek az ország sajátlagos viszonyaival, a talaj természetével, az esőhiánnyal, a Nílus áradásaival függtek össze. Ezt a szellemi munkát előmozdította a nép vallási képzeteinek világa, az istenekről, az életről és halálról alkotott fogalmak, azontúl üdvösen befolyásolta az alkotó tevékenységet a királyok hiúsága, mely parancsolólag követelte, hogy „sírjaik házaik legyenek mindörökre, hajlékaik nemzedékről nemzedékre f önmaradjanak." Az építészet és a csatornázás s annak kapcsán a földmérés tudománya, továbbá az orvoslás, a balzsamozás titka, mely a hullát az enyészettől megóvta, ügyeskedés arany, ezüst és kőtárgyak készítésében a királyok fényűző hajlamainak kielégítésére, a szobrászat és a színek művészete, célszerű időszámítás, melynek kiinduló pontját a Nílus szabályos áradása képezte és ezzel együtt a csillagászat: mindez ismeretek és művészetek a papok birtokában voltak, akik a király vezetői és tanácsadói valának és magas bölcseséggel dicsekedtek, mely több évszázados fejlődés gyümölcse volt. Az emberiségre olyannyira fontos irás mesterségét is az egyptomi papok találták föl, először kövön és ércben, hogy a királyok dicsőségét megörökitsék, azután a papirsás kéregháncsán, kezdetben esetlen ábrákkal, később elmés képjelekkel.
Mindezen ügyességekből, ismeretekből és művészetekből az izraeliták egyetmást elsajátítottak. Első sorban Lévi törzse, mely birtoktalanságában a vagyon, az állattenyésztés gondjaival lenyűgözve nem volt, könnyű szerrel elsajátíthatta az egyptomi papoktól az írásban való jártasságot. Ez okból Lévi törzse mint bizonyos fokú művelődés hordozója, mint papirend szerepelt. A Leviták papi jellegüknél fogva már Egyptomban részesültek valamelyes előnyben. Más törzsbeliek más művészetet lestek el. így későbbi időben két férfiú jutott hírnévre, mert aranyban, ezüstben, kőben és keményfában dolgoztak és díszmunkát végeztek, müszövés-ben, hímzésben, kelmefestésben kitűntek, nevezetesen Becalél, Juda törzséből és Ahaliab Dán törzséből. Az izraeliták egyptomi tartózkodása ebből a szempontból tekintve, nagyfontosságu, amennyiben azáltal az ősállapotból, az alsórendü életmódból a művelődés első lépcsőjére emelkedtek. De amit nyertek a réven, könnyen elveszthették volna a vámon és kis hijján művészet és ismeretek dacára még rosszabb állapotba: a mesterséges elállatiasodás állapotába eshettek volna.
Ama népek között, melyek a /etó-imádás első fokán túl voltak, egynél sem fajult el olyan förtelmesen a bálványimádás és sehol sem volt oly romboló hatással az erkölcsökre, mint az egyptomiaknál. A környékterületek isteneinek összevonása és egyesítése által a sokistenségnek egész rendszerét állították elő, nyolc istennel az első rangfokozaton, tizenkettővel a másodikon és héttel a harmadikon.
Egyptomnak természetesen istennői is voltak. Az isteneket és istennőket testek módjára képzelték el; a férfiistenségeket szakállasán ábrázolták. Sok dologban egy nyomon haladtak a görögökkel és rómaiakkal, de ami az egyptomi istentant annyira undorítóvá teszi, abban áll, hogy isteneiket mélyen az emberi színvonal alá helyezték. Példa erre a kos-szarvu főisten, Ammon, a macskafejü Pacht istenasszony és a tehénfejü Hathor, a „kicsapongás istennője". Osiris szeméremsértő módon ábrá-
zoltatott, Isis tehénfejjel. Az állatokban szegény Nilusvidék nagyrabecsülte az állatokat, majd vallásos tiszteletben részesítette azokat, igy Memphisben Apista fekete bikát, Heliopolisban Menüst, a fehér bikát, a bakokat, a kutyákat, a madarakat, a kígyókat és az egereket tisztelték. Az isteni bikának vagy a macskának megölése súlyosabb megtorlásban részesült, mint az emberi élet kioltása.
Ezt a rút bálványimádást találták az Izraeliták Egyptomban és naponta maguk előtt látták. Emez eltévelyedés hatásai elég rosszak voltak. Azok az emberek, akik állatokat imádtak, maguk is az állatokig alja-sodtak és a királyok, valamint a magasabb rendűek, a papok és harcosok úgy is bántak az emberekkel. Nyoma sincs a tiszteletnek az ember iránt, nincs elismerve sem a benszülött, annál kevésbbé az idegen joga. A Fáraók azzal dicsekedtek, hogy az istenek leszármazói és már életükben istenittették magukat. Övék volt az egész föld, az egész lakósság. Ha a földműveseknek a talaj egy részét megművelésre átengedték, úgy ez kegyelmi tény vala. Egyptomban nem is volt nép, hanem csak rabszolgahad. A király százezreket hajtott kényszermunkára, robotba a templomok és gúlák rengeteg építményeihez, hogy kőtömbök nehéz rakományait törjék a bányák aknáiból, nehéz utakon az épületekhez vonszolják és az építőmesterek parancsára összeróják, hegymagasságra fölhalmozzák. Az egyptomi papok méltók voltak királyaikhoz és isteneikhez. Ha a Fáraók a nép életét keserves munkával tönkre tették, a papok annál inkább félistenekké nyilvánították őket. Ilyen súlyos iga alatt teljesen elvesztette a nép emberi méltóságát és elállatiasodott. Hozzászokott az alacsony rabszolgasághoz és nem tett kísérletet sem, hogy nehéz jármát lerázza.
Amellett az erkölcstelenség elérte netovábbját. A kicsapongás és fajtalanság elharapódzott Pacht istenasszony búcsúján, a bubastisi zarándoklatokban és egyéb a bálvány és állatimádással összefüggő szertartásokban. (L. Herodot II. 46, és II. 60. Strabo XVII. 4. p. 816. v. ö. Mózes III. 18, 2.) Már pedig mi sem oly ragályos és csábitó mint az eltévelyedés és a kicsapongás. Az izraeliták, ahol közelebbi érintkezésben állottak az egyptomiakkal, itt-ott apránként fölvették azok bálványimádó ferdeségeit és zabolátlan tévelygéseit. Éhez járult a zsarnokság nyomasztó" súlya, mely később rájuk nehezült. Sokáig teljes szabadságban éltek Gósen földjén, mivel szállingózó nomádoknak tekintették őket, akik jönnek-mennek. De midőn évtizedek múltak, sőt letelt egy évszázad is és ők még mindig az országban tartózkodtak és hozzá szaporodtak is, valamelyik király tanácsadói megirigyelték tőlük azt a szabadságot, melylyel maguk az egyptomiak bizony nem bírtak. Megszállta bizonyos félelem az udvart is, hogy a fölszaporodó pásztorközségek valamikor ellenséges magatartást tanúsíthatnak Egyptom ellen.
Hogy ennek elejét vegyék, az izraelitákat is rabszolgáknak nyilvánították és robotmunkára kényszeritették. A királyok egyike, ki a Ramses nevet viselte (általánosan eirogaaott nézet szerint nem I. hanem II. Ramses), két uj várost építtetett: Pithomot (Patumos) és saját nevére Ramsest, és ezen építkezésre a munkabíró izraelita férfiak és ifjak szorittattak. Az ő dolguk volt az építőanyagot előteremteni, ha belepusztultak is a szokatlan és terhes munkába. A gyöngéket és késlekedőket szeges ostorral biztatták. Arra törekedtek, hogy az izraelitákat szabadságuktól megfosszák és számban megcsökkentsék. Az egyptomi ügyeletes tiszteknek szoros parancsa volt, hogy a végletekig menő szigorral és kérlelhetetlenséggel járjanak el. Hogy az izraeliták létszámát minél gyorsabban megapasszák, kiadta a király azt a rendeletet, hogy az izraelita fiukat a Nílusba, vagy annak csatornáiba fullasszák és csak a lányokat tartsák életben. így változott át Gosen földje, hol az izraeliták előbb szabadságban éltek, a rabszolgaság házává, vasolvasztó kohóvá, hogy megprobáltassanak, vajon erősen ragaszkodnak-e az öröklött tanhoz, vagy átpártolnak-e idegen istenekhez.
A törzsek nagyrésze nem állotta meg ezt a próbát. Bennük derengett ugyan még a tudat őseik Istenéről, ki nem hasonlít Egyptom bálványaihoz, de ez a tudat enyészett napról-napra. Az utánzási ösztön, a súlyos nyomás, a mindennapi nyomor eltompitotta őket, kioltá leikökben öröklött tanuk világosságának utolsó szikráját. A rabszolgaságban tengődő munkások mit tudtak volna kezdeni a láthatatlan Istennel, ki csak emlékezetökben élt. Fölemelték tehát szemeiket, mint uraik, az egyptomiak, a látható Istenekhez, kik kínzóikhoz oly kegyelmesek valának és annyi jóban részesítették őket. Könyörögtek Apishoz, kit Abir néven tiszteltek és áldoztak a bakoknak. Talán ,azt vélték, hogy a füvön rágódó barom képében is még mindig őseik Istenét imádják. Hiszen a zavarodott lélek, egyszer tévútra vezetve, mindenre képes. Az izraeliták elsüppedtek volna a nyers érzéki bálványimádásban és az egyptomi bűnök ocsmányságában mint más népek, melyek Cham országával érintkezésbe jutottak, ha két fivér és egy nővérük magasabb szellemtől indítva, mint annak eszközei, eltompultságukból és züllésükből ki nem mentették volna őket. E testvérek: Mózes, Áron és Miriam.
Miben állott e testvéri hármas csillagzat nagysága ? Miféle szellemi hatalmak működtek bennük, hogy a megváltásnak oly művébe foghattak, mely nemcsak saját korukra és saját népükre volt fölemelő és fölszabadító hatással? Milyen volt egyéniségük és életpályájuk, és mi által lettek hivatottakká ily magasztos küldetésre ? A történeti följegyzések alig őriztek meg néhány egyéni vonást Mózesről, még kevesebbet testvéreiről, hogy emberi értelemmel fölfoghatnók, mi módon lendült fokról-fokra az ő fejlődésük a gyermekkor derengéséből ama jövőbelátó, átható, éles szellemi világosságig, melylyel nagy hivatásukra rátermettek ? Az izraelita történeti források azon fölfogás alapján, hogy minden teremtett lény, maga a legtökéletesebb ember is, összehasonlítva a világot kormányzó Mindenhatósággal, csak por és hamu: szándékosan mellőznek minden csodálattól sugalt leírást, mert az könnyen az emberek istenitéséhez vezethetett volna. Mózesről, a legnagyobb prófétáról, Istennek emberéről, ama nép nevelőjéről, mely az évezredeket jó vagy balsorsban túlélve, nemzeteket látott pusztulni, mig maga, meg nem törve, teljes életerőben fönmaradott: Mózesről az emlékezet csak halavány vonásokat őrzött meg, mellékesen, elvétve, de épen ezáltal hitelesen, megbízhatón.
A prófétatestvérek ama törzshöz tartoztak, mely ismereteinek kimagasló volta mellett mint papi törzs szerepelt. Amram, az apa, Jóchebed, az anya: Levi törzséből származtak, Kehath családjából. Kétségtelen, hogy ez a törzs, vagy legalább ez a család, hivebben őrizte meg az ősök Istenének, az ősatyák életének és az öröklött tannak emlékét és távol tartotta magát az egyptomi bálványimádástól, valamint az egyptomi szörnyűségektől. Áron, a legidősb fivér, Mózes és Miriam tehát tisztább erkölcsi légkörben éltek és nevelkedtek. Mózesről azt beszéli a históriai kútfő, hogy anyja az újszülöttet három hónapig rejtegette, mielőtt a király parancsának értelmében elszánhatta volna magát, hogy gyermekét a Nílus hullámainak kitegye; majd a király csatlósaitól féltében kis ládába helyezte és a sás közé rejté. Ott egy királyleány fürdés közben ráakadt és mivel oly szép volt, megsajnálta szivében és mint édes gyermekét nevelte föl. Nem fér kétség ahoz, hogy az ifjú Mózes a királyi udvart Memphisben vagy Taanisban ismerte; éber eszével megtanulta az Egyp-tomban otthonos tudományokat, kellemes külsejével és lelki tehetségeivel a sziveket megnyerte. Még szebb dísze volt azonban lelkének szelídsége és szerénysége. „Mózes a férfi, fölötte szerény vala, szerényebb mint bárki más a földön", — ez az egyetlen dicséret, melyben a történelmi források őt részesítik. Nem hősiességét és vitézi tetteit magasztalják, hanem önzetlenségét és áldozatkészségét.
Az Ábrahámtól öröklött tan az igazságszerető Istent hirdette, ezzel szemben a zagyva bálványimádás és állatkultusz undorítónak tűnt föl, a vele összefüggő társadalmi és erkölcsi fekély pedig visszataszító volt. A szemérmetlenség és fajtalanság, egy egész nemzet leigázása a papok és királyok által, a rangosztályok egyenlőtlensége, az ember lealázása és lealjasitása, a szolgalelküség elterjedése nagyon káros hatással volt Izrael gyermekeire is.
Izraelita testvérei iránt Mózes kezdettől fogva mély együttérzést tanúsít, nem azért, mert vérei valának, hanem mert osztályrészük leala-csonyittatás volt és megvetés és mert a hatalmasok gőgje büntetlenül tiporhatta őket. Mózes halálos ellensége volt minden igazságtalanságnak. Szivébe nyilait a fájdalom, hogy Izrael gyermekei rabszolgaságra voltak kárhoztatva és a legalsóbbrendü egyptomiak durva erőszakosságának nap-nap után ki' voltak szolgáltatva. Midőn egy alkalommal azt látta, hogy egy egyptomi ütlegel egy izraelitát, elragadta indulata és meg-fenyité az egyptomi kínzót. Büntetéstől tartva, a sivatagba bujdosott, mely a Vörös-tengertől északra és keletre terül. Egy oázison, ahol a midjaniták egyik ága, a kéniták törzse tanyázott, keresett pihenőhelyet. Itt is mint Egyptomban erőszakot és igazságtalanságot látott és itt is égő buzgalommal lépett föl ellene, segítséget hozva a gyöngébbeknek. A pásztorleányokat nyers és erőszakos pásztorok elűzték az itató forrástól, Mózes megvédelmezte őket és elejét vette a további bánlalmaknak, igy jut ismeretségbe a pásztorleányok hálás apjával, a midjaniták törzsfőnökével vagy főpapjával és feleségül veszi annak leányát: Czipporát. Mózes ezután Midján országában pásztoréletet folytat s a szináji puszta nyugati szélén, a Vörös-tenger és a magas hegyvidék között legelőhelyeket keres, apósának, Beliéinek nyájai számára. Itt a magányban és az elzárkozottságban szállja meg a prófétai szellem.
Mit kell prófétai szellem alatt értenünk? Mindmáig azok is, akik a nagy világmindenség és a kicsiny, de minden nagyot átölelő lélek titkaiba mélyebben behatoltak, csak sejtelmével bírnak e dolognak, de nem világos ismeretével. Az emberitek lelki élete homályos területeket mutat, amelyek a legélesebb kutató szemnek is hozzáférhetlenek. De az tagadhatatlan, hogy az emberi szellem az érzékszervek segítsége nélkül is vethet merész pillantást a dolgok összefüggésébe és az erők össze-müködésébe. Valamely eddigelé kellőkép meg nem magyarázott lelkierő révén az emberek oly igazságokat födöztek föl, melyek az érzékek uralmának határain túl esnek. Az érzékszervek csak ellenőrizhetik az uj igazságokat, de föl nem födözhetik. Ama rejtélyes lelki erő által fölfö-dözött igazságok évezredek folyamán fölszaporodtak és általuk uralkodik az ember a természeten. Ami az egyes kutató elméjében történetesen fölcsillan, az nemsokára az emberiség közkincsét alkotja és köznapi igazsággá lesz. Ezek a tények bizonyítják, hogy a lelkiéletnek még olyan sajátságai vannak, melyek tulmennek az érzéki észlelés és az éles ítélőképesség határain; amelyek a sötét jövő fátylát is meglebbentik, magasabbrendü igazságokat tárnak föl, zsinórmértékéül az ember erkölcsi magatartásának. Sőt képesek valamit fölfogni abból a titokzatos hatalomból, mely a világegyetemet és a világrendet alkotta. Persze a hét-köznapiasságnak és az önzésnek hódoló lélek nem képes erre; de ha akad olyan lélek, mely ment az önösségtől, az alacsony vágyaktól és szenvedélyektől, nincs megfertőztetve az alantas élet selejtességétől és salakjaitól, hanem kiváltképen az Istenség eszméjébe és az erkölcsi nemesbülés vágyába igyekszik elmerülni: — ki mondhatja, hogy az ilyen lélek képtelen fölfogni a vallási és az erkölcsi igazságok kinyilatkozta tását. Az izraeliták történetének menetében egymást kővető századok hosszú tartama' alatt egyre fölléptek olyan mocsoktalan és gáncstalan férfiak, akiknek kétségtelen betekintése volt a jövendőbe és akik kinyilatkoztatást láttak és hirdettek Istenről s az élet szentségéről. Ez történelmi tény, amely minden próbát megáll. Próféták egész sora jósolta meg Izrael népének és más nemzeteknek jövendőjét és hirdetésük bevált. De megannyian magasan önmaguk fölé helyezték az elsőt, aki isteni kinyilatkoztatásban részesült, Amram fiát, akinek hirdetései világosság, öntudatosság és biztonság dolgában kimagaslanak. Mózest nemcsak mint első, hanem mint legnagyobb prófétát ismerték el. És valóban, ha valaha emberi szellem prófétai látnoki erővel volt fölruházva — úgy Mózes tiszta, önzetlen lelke volt az.
Természetesen az ut és mód, ahogyan valamely próféta bizonyos igazságokat és tanokat fölfogott, vagy ahogyan a jövendő képeit látta, ép oly titokzatos, mint maga ez ismeretlen lelki erő, mely mint a prófétai fölfogás szerve szerepel. Nem lesz világosabbá a dolog, ha azt mondjuk, hogy a kinyilatkoztatás a próféta elé mint rendkívüli látomás vagy álomkép kerül, avagy rejtett értelmű és képletes beszédben szól hozzá. A próféták nem ecseteltek egyebet, mint a rájuk özönlő kinyilatkoztatás hatásait. Úgy érezték, mintha láthatatlan hatalom ragadta volna meg őket, fájdalmat éreztek, bensejükben izzó tűz lobogott, csattogott mint sziklát döngető kalapács. Ismeretlen erő kényszeríti őket nézni, szólni; szavakat ad ajkukra, aggodalomba ejti őket és veszélyekkel dacoló bátorságot önt a szivükbe. Teljesen tudatában voltak annak, hogy beszédeik nem saját gondolataik forrásából erednek, hanem magasabb szellemtől sugallvák. A kinyilatkoztatás, melyet hirdetniük kellett, idegenszerünek tűnt föl önmaguk előtt, a szó mely ajkukról áradt, felsőbb sugallat érzetével járt, „beszélt bennük" és a félénket merészszé, az ifjút bölcscsé, a dadogót ékesszólóvá tette. Az élet gáncstalan tisztasága, az érzület önzetlensége és mély meggyőződésen alapuló Istenhit voltak előföltételei és kellékei a prófétai hivatásnak, lángoló buzgalom és határtalan odaadás legfőbb jellemvonásai a prófétai munkásságnak. A prófétai szellem kegyadománya, mely fölötte áll minden áltatásnak és önámitásnak, kiváló egyéniségek egész sorozatának tényleg birtokában volt. Az emberi nyelv még szegény az emberi szellem ilyetén magasságát megközelítőleg is érthetővé tenni, azért kénytelen oly jelzésekkel beérni, melyek félreértésekre adnak alkalmat, anélkül, hogy a fogalmat kellőkép megvilágítanák. „Szinről-szinre látta Mózes Istent", hivebben ezt nem lehetett kifejezni. Hogy Mózes prófétai hivatottságának fokozatát föltüntethesse, a leírás nemleges fordulatokhoz kénytelen folyamodni. Mig a többi próféták álomképekben és homályos látásokban fogták föl az Istentől eredő híradást, addig Mózes szemtől-szembe kapta azt „vilá-
gos megjelenésben és nem rejtélyekben". Nem is voltak a prófétai hivatás szellemi és erkölcsi előföltétetei egyetlen későbbi prófétánál sem oly tökéletes összhangzatban egyesítve, mint Amram fiánál, kinek éleslátása oly átható volt, hogy a dolgok lényege és Istennel való kapcsolatuk szövevénye nem maradhatott rejtve előtte. A prófétai hiva-tottságnak meg voltak a maga fokozatai és Mózes nem állott mindjárt kezdetben a tetőfokon. Neki is fejlődve kellett fokról-fokra emelkednie.
Szináj sivatagában — úgy beszéli a történeti forrás — Hóreb hegyének lábánál, hol apósa juhait legeltette, lön első ízben prófétai jelenésre méltatva. Égő tüske-bokrot látott, mely ellenállott a tűz erejének és melyből szózatot hallott: uj kinyilatkoztatást Isten lényéről és uj küldetést. Ugyanis az ősök Istenét az unokák oly névvel jelölték, amely nevekkel — Él, Elóhim, Saddáj = hatalmas, mindenható a nyelvrokon népek is fölruházták isteneiket. E névazonosság nyomán a raboskodó izraeliták Egyptomban összetévesztették őseik Istenét kínzóik bálványaival és a nagy távolságot, mely a két fogalmat elválasztá, nem tudták mértékelni. Mózes nyerte az első kinyilatkoztatást Izrael Istenének azon nevéről, mely a lényeget föltárta és a megkülömböztetést kifejezte : Istent az izraeliták IHVH névvel nevezték, amiben az élet és lét fogalma rejlik. Ezen néven imádják őt ezentúl és ezen néven hivatkozzanak esküben reá.
A tüskebokorból fölhangzó szózat továbbá azt hirdette, hogy Mózes föladata Izrael törzseit a rabszolgaság házából fölszabadítani s az ígéret földjére vezetni és hogy a fölszabadult nép ebben a pusztaságban ezen a hegyen fog tant és törvényt kapni. Mózes a rendkívüli és szokatlan látvány hatása alatt mélyen megrendülve, eltakarta ábrázatát és odaadó alázattal hallgatta a majd meghitt, majd fönséges szavakat. Szerénysége tiltakozott a nagy és dicsőséges föladatok vállalása ellen: „Ki vagyok én, hogy Fáraó elé léphetnék és Izraelt fölszabadítanám?" Csekély szónoki ügyességét akadálynak tekintette oly udvarnál, ahol sima nyelv és a beszéd művészete kivántatott. Azonban a tüskebokorból hangzó szózat eloszlatta aggályait és megnyugtatta erra nézve, hogy az egyptomi király, bár hosszas makacskodás után, kemény fenyítés és súlyos csapások által megtörve — szabadon fogja bocsátani az izraelitákat szolgaságukból. Megrendülve, de emelkedett lélekkel, alázattal és bizo-dalommal telve tért vissza nyájához Mózes. Abban az órában átalakult, mássá lett. Érezte, hogy Isten szelleme tölti el.
Áhronnak, ki Egyptomban vala, szintén jelenése volt, melyben fölszólittatott, hogy menjen testvére elé a Horebhez, vele egyesülendő a fölszabadítás müvének előkészítésére. Két súlyos föladat előtt állottak: Fáraó zsarnokságát szelíd engedékenységre birni és a szolgalelkü népet fogékonynyá tenni a fölszabadulás eszméje iránt. Mindkét testvér aka dályokra és makacs ellenállásra számított. De !nem riadtak vissza a föladat nagyságától; érezték, hogy prófétai bátorság tölti el a lelkűket és bíztak őseik Istenének segítségében. Először a családok és törzsek kiválóihoz, a nép véneihez fordultak és közölték velük, hogy Isten megszánta az izraeliták nyomorúságát s megígérte, hogy megszabadítja és visszavezeti őket őseik honába A vének fogékony és örömtelt szívvel fogadták e boldogító hírt és kísérleteket is tettek, hogy törzstestvéreiket a megváltás gondolatával megismertessék. De a rabszolgaságban megzsibbadt tömeg tompa közönynyel hallgatta szavaikat. A nehéz munka a népet félénkké és hitetlenné tette. Az egyptomi állatbálványok tiszteletével sem akartak fölhagyni. Ezen a fásultságon megtört minden ékesszólás. „Jobb nekünk Egyptomot rabszolgaként szolgálni, mint meghalni a sivatagban" — az volt e népnek látszólagos bölcs felelete.
Csüggedést nem ismerve, járult immár a két testvér Egyptom királya elé és követelték Isten nevében, ki őket küldötte, hogy törzstestvéreiket szabadon bocsássa a rabszolgaságból, mivel azok szabad elhatározással jöttek az országba és szabadságuk elévülhetetlen jogát megőrizték. De ha már az izraeliták vonakodtak az országból kiköltözni és bizonytalan jövő elé menni, mit várhattak Fáraótól?
Hogy néhány százezer rabszolgát, akik az ő számára földeket müveitek és épületeket emeltek, egy Isten nevében, akit nem is ismert, egy jogigény alapján, melyre nem adott semmit, szabadon bocsásson: — már a föltevést is szemérmetlenségnek tartotta. — Ezentúl megkettőztette az izraelita robotosok munkáját, hogy a tétlenség órái ne nyújtsanak alkalmat a szabadság eszméjének ápolására. Mózes és Áron már most előzékenység helyett az izraeliták részéről csak szemrehányást arattak, hogy az ő hibájuk folytán a balsors még súlyosabban nehezült rájuk. Ha a próféták eleve átengedték volna magukat azon reménységnek, hogy a fölszabadítás müve nem fog fölötte nagy akadályokba ütközni: úgy ilyen csalódások után vissza kellett volna riadniok minden további lépéstől. Bárminő ékesszólást fejtett is ki Áron, aki úgy Fáraó előtt, mint a nép előtt a szónok tisztét látta el, minden igyekezet hajótörést szenvedett a nép és a zsarnok hajthatatlanságán.
Csak miután az ország és a király rendkívüli események egész során ment keresztül és Fáraó kénytelen volt belátni, hogy az ismeretlen Isten küldi reá hajthatatlansága miatt mindazokat a szenvedéseket, csak akkor mutatkozott némi hajlam az engedékenységre. Egy későbbi dalnok élénk mesteri rövidséggel ecseteli azon csapásokat, melyek Egyptomot érték:
Vérré változtatta folyóikat, Hogy habjait nem ihatják, Pusztító fenevadat küld reájuk, Viziszörnyeket megrontásukra.
A szöcskének adja termésüket
És fáradságuk gyümölcsét a sáskának, Megöli szölőtőiket jégesővel, Fügecserjéiket zegernyével.
Átadja barmaikat a villámnak És jószágukat a tüzes nyilaknak. Rájuk bocsátja lobogó haragját, Indulatát, háborgását, a szorongást. Pusztító angyalok raja Utat egyenget haragjának.
Nem tagadja meg a haláltól lelkűket És létöket kiadja a dögvésznek.
Lesújt minden elsőszülöttet Egyptomban, Minden első zsengét Cham honában.
A halmozódó csapások következtében Egyptom királya sietésre nógatta, unszolta az izraelitákat, hogy mennél előbb hagyják el az országot, mintha attól tartott volna, hogy minden késedelem végromlást hozhat az országra. Alig maradt az izraelitáknak annyi idejük, hogy utieleséget készíthessenek a hosszú és nehéz vándorlásra. Emlékezetes óra volt Niszán tizenötödikének reggeli órája, amelyben egy leigázott nemzet vérontás nélkül visszanyerte szabadságát. Ez volt az első nép, mely előtt a szabadság magas értéke megnyilvánult és ezt a mérhetlen kincset, az emberi méltóság ezen alapföltételét Izrael jobban őrizte, mint a szeme csillagát. Emléknapot szenteltek eme rendkívüli fontosságú eseménynek, hogy jövendő nemzedékek tudatában is fönmaradjon e kivonulás emléke és az elfogadott időszámítás kiindulópontjává tették.
így vonultak ki számos ezrei az izraelitáknak övvel derekukon, vándorbottal a kezükben, gyermekeik szamárháton, nyájaik körülük; odahagyták falvaikat, sátraikat és Ramses város környékén gyülekeztek. Volt velők gyülevész nép is, mely közöttük lakott, faj- és nyelvrokon pásztortörzsek, kik most utrakészen hozzájuk csatlakoztak. Mind Mózes, a próféta körül csoportosultak és ajkain csüngöttek; ő volt a királyuk, habár a hatalomvágy távol állott tőle és ő volt az első, aki az emberek teljes egyenlőségét hirdette. A föladat, amelyet a kivonulás után kellett teljesítenie, még sokkal nagyobb nehézségekkel járt, mint küldetése Egyptom királyához és az izraelita néphez. Ezreit a bilincsekből csak most föloldott rabszolgáknak, akik közül alig néhányan bírtak érzékkel a nagy föladat iránt, mely rájuk várakozott; ezt a tömeget, mely az imént fölszabadítva kínzóinak ostora alól, tompa érzülettel követte vezérét, hogy már holnap az első megpróbáltatásnál cserben hagyja: ezt a tömeget kellett a sivatagon át az Ígéret földjére vezetnie, szükségleteikről gondoskodva s a népet folyton nevelve. Egy emberrajt kellett nemzetté érlelnie, számára hazát foglalnia, törvényes rendet alkotnia és nemesbült életre fogékonynyá tennie I Ezen rendkívüli föladat megoldásában csakis a rokonlelkületü Lévi törzsének közreműködésére számíthatott biztonsággal.
Miközben az Egyptomiak halottaikat temették, az izraeliták elhagyták Egyptomot, miután több század és nemzedéken át ott tartózkodtak. Sur avagy Etham pusztája felé nyomultak, amely Egyptomot Kánaántól elválasztja, ugyanazon utón, melyen Jákob, az ősatya a Nílus országába vándorolt. Ezen az útvonalon néhány napi menetelés után elérhették volna Kanaán határait. De ezen rövid útirányt nem követte Mózes, mert attól tartott, hogy Kánaánnak a földközi tenger partszegélyén élő lakói fegyveres erővel fogják a bevonulást megakadályozni és a rabszolgaságban félénkké vált nép megfutamodik és visszatér Egyptomba. Egyébként is előbb Szináj hegyéhez akarta terelni a népet, hogy uj tant és törvényt halljon, melynek megvalósítása céljából nyerték el szabadságukat. Több napi menetelés után Mózes hirtelen fölszólította a népet, hogy visszaforduljon. Vakon engedelmeskedve vezérüknek, ezt meg is cselekedték és Migdól városa (Magdalon) és a Vörös tenger egyik öbölága között, Pi-Hachiroth (Heroopolis) városa előtt, a sivatag fölött uralkodó Typhon bálványképével szemben ütöttek tábort.
Mihelyt Fáraó erről a visszavonulásról értesült, rögtön elhatározta, hogy menekülő rabszolgáit ismét elfogja és igájába hajtja. Máris megbánta, hogy egy gyönge pillanatban engedett és szabadon bocsátotta rabszolgáit. Most itt az alkalom, hogy visszaszerezze őket. Úgy látszott, mintha maguk mennnének a kelepcébe, vagy mintha Typhon isten zárta volna el előlük a sivatag útját, hogy elvágja menekülésüket és újból Egyp-tomhoz kösse őket. Faraó tehát rögtön útnak indított egy csapattestet hadiszekerekkel és lovasokkal. Midőn az izraeliták távolból észrevették az Egyptomiak rohamát, kétségbeestek. El volt zárva előttük minden ut, melyen menekülhettek volna. Előttük a tengeröböl, nyomukban az ellenség, amely minden pillanatban elérhette őket. Zúgolódva és panaszkodva szólották többen Mózeshez: „talán nincs elég sir Egyptomban, hogy ide hoztál bennünket, hogy elessünk a sivatagban!" Azonban váratlan és csodás módon nyilott meg előttük a menekvés uj útja. Viharos szélvész támadt északkelet felől, mely az éjszakán át a tengeröböl vizét délnek duzzasztotta és a meder nagy részét, főkép a kiemelkedő zátonyokat szárazzá változtatta.
A vezér gyors elhatározással használta föl e menedékutat és a csügge-dőket nekiüzte, hogy igyekezzenek mielőbb a túlpartot elérni. Prófétai sastekintettel látta és hirdette a népnek, hogy az egyptomiakat nem fogják többé viszontlátni. Gyorsan át is keltek az öblön. Száraz lábbal mentek át, miközben látták, amint a vihar kétoldalt a víztömeget falként duzzasztotta föl.
Ezalatt az egyptomiak űzőbe vették az izraelitákat, hogy rabláncon von-
szólják őket vissza; de a tengerparti mély fövényben hadiszekereikkel és lovaikkal csak kínnal nyomulhattak előre. Sürü köd mint felhőoszlop fátyolt vont szemeikre, midőn kényelmesebb utat kerestek. Ezáltal az üldöző sereg összegabalyodott, a kerekek leváltak a hadiszekerekről, hogy csak vontatva haladhattak. Mire pitymallatkor elérték a tenger innenső partját, megpillantották a már a túloldalon járó izraelitákat. A száraz utón át nyomukba igyekeztek, mikor a viharjárás hirtelen megállt. A föltornyosult hullámok tüstént visszaözönlöttek a száraz mederbe és elboriták a lovakat, szekereket és a legénységet, hullámsirba temetve mindnyájukat. Az ár hullákat sodort a túlpartra, hol az izraeliták állottak. Most érezték, hogy meg vannak mentve. Csodás menekülés volt az, ami szemeik előtt ment végbe, fölébresztve a kábákat és eltompultakat, megnyitva szemeiket világosabb látásra és megtanítva, őket bizodalomra. Azon a napon „bíztak Istenben és Mózesben, az ő szolgájában". Dagadó keblükből zugó lelkesedés diadaléneke tört ki, a férfiak karban zengték: „Dicsőítő dalban magasztalom az Urat, mert fenséges és hatalmas Ö, aki a lovat és lovasát a tengerbe sodorta!" Mirjam pedig az asszonyok élén kézi dob- és tánckisérettel, karban ismételte ugyanazt a dicséneket.
Efönséges látvány, melyet az izraeliták a tengerpartján szemléltek, bevésődött a nemzedékek emlékezetébe és ivadékról-ivadékra szállt a hagyomány. A szent dalnokok különböző hangnemekben ünnepelték eztacsodás eseményt: „Látták lépteidet Isten,
Istenem, királyom lépteit szentségben, Elől haladtak az énekesek Utánuk a hárfajátszók.
Közbül dobverő hajadonok Karban magasztalták az Istent Izrael kútfejét."
„Fáraó szekereit és seregét Tengermélybe dönté Vezénylőinek szine-virága A sástengerbe fűlt Hullámok födték be, A mélybe zuhantak mint a kő. Leheleteddel föltornyositád a vizek tömegét Az özön fölmagasodott kőfal gyanánt „Megdermedtek a mély vizek a tenger szivében. Szólt az ellen: „Űzőbe veszem, Elérem őket, prédán osztozom, Bételik rajtuk indulatom, Kardot rántok, karom irtja őket!" Ekkor fuvaltál viharoddal És elboritá a tenger őket, Mint az ólom, merültek a hatalmas árba."
A kiszabadulás Egyptomból, az átkelés a Vörös-tengeren és a bosszút lihegő üldöző ellenség rohamos pusztulása, három olyan tény volt, amelyet a nép átélt és soha el nem felejthetett. Ezeknek emléke kétségbeejtő helyzetekben és veszedelmek között mindig reménységgel és bátorsággal töltötte el Izrael fiait. Az az Isten, aki őket Egyptomból fölhozá, aki a tengert szárazfölddé változtatta, aki ádáz ellenségüket megsemmisité: nem fogja őket elhagyni soha, hanem „mindig uralkodni fog fölöttük!“ Ha a bizalomtelt, Istennek hódoló és bátor hangulat a többségnél nem is volt állandó, mindazáltal a kiválóbbak körében gyökeret vert és ezek próbaállóknak is bizonyultak és beváltak későbbi viszontagságok között.
Megszabadulva immár a rabság bilincseitől és az aggodalomtól, hogy ismét régi kínzóik hatalmába kerülhetnek, a törzsek most már folytathatták útjukat. Legközelebbi céljuktól, Szináj hegyétől még több napi járatra voltak. Ámbár a terület, melyen át kellett haladniok, vagyis a Suezi és Elathi öböl között levő félsziget nagyobbára homoksivatagot alkot, vizben, oázisokban, legelőhelyekben még sem volt hiány. Ez a vidék nem volt ismeretlen Mózes előtt, aki előbb ezen a tájon legeltette apósának,. Renelnek nyájait. A magas Szináj hegycsoport tavasz idején bőven áraszt vizet szikláiból; ezek az erek apró patakokká egyesülve, a Vörös-tenger lankája felé szaladnak. Ezen termékeny völgymedrek egyikében — Élimnél — számos forrásra bukkantak és gyümölcscsel tele datolyapálmákat találtak. Mennél jobban közeledtek a Szinájhoz, annál több bővizű forrásra akadtak. Időnként azonban hiányzott a víz, vagy élvezhetetlen volt és ilyenkor a kicsinyhitüek zúgolódtak és szólónak Mózeshez: „Mért hoztál ki minket Egyptomból, hogy pusztulni hagyj minket, gyermekeinket és barmainkat, szomjúságban?" Ám Mózes magasabb útmutatás folytán tudott tanácsot adni és le tudta csendesíteni az elégedetleneket. Az élvezhetetlen vizet édesfával kellemessé tette és majd botjával a kősziklából vizet fakasztott. Kenyérben sem szenvedtek hiányt, vagyis a mannát bővében találták, amit csodának kellett tulajdonitaniok, mert sehol a világon nincs rá eset és csakis a Szináj félszigeten fordul elő, hogy a lejtőket és völgyeket ellepő tamariszkbokrok mézizü permeteget hullatnak, melynek csöppjei a reggeli hűvösségben apró szemekké keményednek, mint a koriandum magva, de a napmelegben elolvadnak. Mózes előre megmondta a népnek, hogy korán reggel szedhetik ezt az édes táplálékot, mely a harmatban úgy csillog, mint a dér. Midőn az izraeliták először látták az égi kenyeret, mannának nevezték, mivel nem tudták, hogy voltakép micsoda. (A manna szóban benne van ez a kérdés: vájjon mi ez ?) Ezzel éltek, mig emberlakta vidékre kerültek.
Ellenséges támadásnak is ki voltak téve szabadságuk mézesheteiben. Egy félarab törzs, mely a harcias portyázást kedvelte és Dél-arábiától Kanaán országáig elkalandozott és itt-ott tanyát ütött: az amalekiták törzse, megtámadta az elmaradó fáradtakat és lankadtakat az izraeliták mozgó csapatában és többeket megöltek vagy kifosztottak Refidim környékén, a Szináj-hegy bércnyulványain. Ezekkel a rajokkal meg kellett mérkőzni, ha egyáltalán célhoz akartak érni az izraeliták, mivel útközben a sivatagon át azon a vidéken, ahol az amalekiták székében kószáltak, untalan beléjük ütközhettek. Ámde az Egytomból fölszabadított nép nem volt hadviseléshez szoktatva. Mózes tehát a törzsek kebeléből azokat választá ki, akiknek bátorságuk volt és tudtak a fegyverekkel bánni. Ezek sorában volt egy Efraimbeli származású ifjú, aki már ifjonta harcias derekassága által tűnt ki és Mózes állandó kísérője volt: Józsua, Nún fia, akire később az „Isten embere" művének betetőzése várt. Válogatott sereggel indult Józsua az amalekiták ellen, Mózes pedig egy hegyormon állott, hogy győzelemért könyörögjön Istenhez és hogy a harcolókba bátorságot öntsön. A hadiszerencse sokáig ingadozott, míg végre Józsuának sikerült az ellenséget részben tönkre tenni, részben futásnak indítani. Az amalekiták eme támadása, mely Izraelt szabadságának hajnalán végleg elpusztíthatta volna, sokáig nem ment ki az emlékezetből. Engesztelhetlen gyűlölet származott belőle a két nép között, mely később még gyakran jutott érintkezésbe. Amalék volt Izraelnek első esküdt ellensége. A többi törzsek, melyek a Szináj félszigeten lakoztak, nem zavarták a fölszabadított izraelitákat, sőt egyike, a kenita törzse, szövetségi viszonyba lépett velük. A midjaniták kalandozó népével is békében megfértek az izraeliták. És Mózes, kinek prófétai szeme és világos szelleme mindig a fönséges és örök dolgokra volt irányozva, amellett nem hanyagolta el a reá bízott népnek múlandó és pillanatnyi szükségleteit sem.
Kültámadások ellen biztosítva és csodás élmények által fölmagasztalva, a nép elő volt készítve ama legfőbb jó átvételére, melynek kedvéért kellett megtenniök ezt a kerülő utat a sivatagon át Szináj hegyéig. A már magas fekvésű Refidimtől még tovább mentek fölfelé az égnek meredő hegységben, melynek csúcsai a felhőkig nyúlnak és részben örök hóval boritvák. A Vörös-tenger két karjától s a sikföldtől kiindulva, hegytömegek torlódnak hegytömegekre; porfir és gránit hegyláncok körülbelül 9000 láb magasságig szeszélyes alkotásu óriási ormokkal, csúcsokkal, vad, félelmes, fönséges látványt nyújtva. A merész hegymászó, aki ezen hegytömeg legmagasabb csúcsainak egyikét meg-mászsza, oly látványban részesül, mely ritkán jut halandónak osztályrészül. Két világrész terül el előtte, Ázsia és Afrika egyes részei, a Földközi-tenger öbleivel, sőt a szigeteket is látja, melyek egy harmadik világrészhez tartoznak. Ezen magas hegységből sugarak alakjából völgyek ereszkednek, emberlakta tájak. A magaslatokon fönsikok terjeszkednek, alkalmasak nagy tömegek befogadására, kertszerü termékenységgel megáldva. Ezen fönsikok egyikén — a hely pontosan meg nem állapítható —
jelölte ki Mózes az egyptomi kivonulás után a harmadik hónapban az izraeliták táborozó helyét. Majd elökészité őket egy hatalmas jelenésre, mely szemeik előtt és füleik hallatára fog végbemenni. Önmegtartóztatással és maguk megszentelésével kellett méltóvá és fogékonynyá válniok a reájuk váró magasztos benyomásokra és nagy hivatásra. Feszült várakozással és aggódó lélekkel néztek a harmadik nap elébe. Egy korlát volt megvonva, hogy a nép ne közeledhessék a közeli hegyorom felé. A harmadik nap reggelén sürü felhő borongott a hegycsúcson, villámok cikkáztak és lángoltak, tüzfénybe mártva a hegyet, dörgött az ég zengése, tovagördülve és robogó visszhangot keltve a bércfalakon. Úgy látszott, hogy az egész természet háborog és közel van a végpusztulás. Reszketve és egész valójukban megrendülve látták nagyok és kicsinyek ezt a fönségében félelmetes jelenetet. De minden magasztosság mellett sem múlta fölül e jelenet fönségben az igéket, melyeket a remegő nép hallott és amelyeknek a Szináj felhőborulata, a villámok kigyózása és az ég dörgése csupán keretét képezte. Mózes ugyanis a lángoló és remegve lüktető hegység látásának hatása alatt álló népet a hegyorom aljához vezette, maga pedig fölment a csúcsra, ahonnan most fölhangzottak az igék, fenszóval, érthetően, oly egyszerűek foglalatukban, mig tartalmukban az emberi erkölcsiség és művelődés alapjai. Tiz ige csendült föl a bércoromról és a nép meggyőződésszerüleg hódolt meg az isteni kinyilatkoztatásnak. Megnyilatkozott nekik az Isten, akit ezentúl imádni fognak, akit tulajdon sorsuk csodás intézésében fölismertek, akinek hatalmát látták és tapasztalták, aki kivezette őket Egyptomból; nem képzeletalkotta istenség, nem a természetes erők halvány elvonása és ábrándképe, nem emberi agyvelőnek szüleménye, — de az Élő Isten, akit mint láthatatlan szellemi hatalmat nem szabad képben ábrázolni sem. Az egyptomiak képimádásával szemben ez a tilalom nyomatékosan lön kiemelve. E hiábavalóságokra nem szabad Istennek nevét alkalmazni, mert Istennel összehasonlítva, mindaz, amit más nemzetek Isten gyanánt tisztelnek, hiúság és képtelenség. A szombat megszentelését hathatósan hangsúlyozza az ige — „emlékeztetve" a szombatra és mélyebb tartalmat adva az ősrégi eredetű szokásnak, mely pihenést rendelt minden hetedik napon. A hajdankor minden barbárságával szemben tanítja a szülők iránti tiszteletet. Hány régi népnél volt szokásban, hogy az elaggott szülőket megölték, vagy kitették a fenevadaknak. Az anya gyakran az apa holta után legidősebb fiának alárendeltje lett; ám a Szináj ormán hangzott föl az ige, hogy a fiú — még mint családfő is — tisztelni tartozik anyját éppen úgy, mint apját. Az ókor nem becsülte, nem vette semmibe sem az emberéletet. Azért szólt az ige: Ne ölj! Az ősidők meg voltak mételyezve erkölcstelenséggel, fajtalansággal, rut kicsapongásokkal és szemérmetlenséggel; még az isteneket is fajtalankodó helyzetben ábrázolta a hitrege; a régi népek nem is vették észre, hogy a természetes ösztönök tulcsigázása a nemzet elerőtlenedését és pusztulását vonja maga után; ám az ige Szináj ormán igy tanít: Ne légy parázna életű 1 Hirdette az ige a tulajdon sérthetetlenségét, bűntettnek bélyegezvén a lopást, a hamis tanuzást. És nemcsak a gonosz cselekedet, hanem annak gyökerét, a bűnös gondolatot és érzületet is elitéli a Szinájról fölhangzó ige: Ne kívánd, ami a felebarátodé!
Mit ér, mit jelent az indusok, egyptomiak és más népek kétezred-éves története, bölcseségükkel, óriási építkezéseikkel, gúláikkal, irdatlan kolosszusaikkal, rengeteg szoborműveikkel egyetemben — összehasonlítva ezzel az egy pillanattal a Szináj-hegyen ? Itt gondoskodtak az örökkévalóságról. Itt tették le alapkövét az erkölcsiségnek és az emberi méltóságnak. Egy sajátszerü nép születése ez, melynek nem volt hasonmása. Amaz egyszerű, de oly mély igazságok Istenről, mint szellemi lényről, aki megváltója az elnyomottaknak és szenvedőknek; a szülők iránti tisztelet kötelméről; az erkölcsi tisztaságról; az ember életének szentségéről; a tulajdon fogalmának tiszteletéről; az igazságszeretetről ember és ember között; a benső érzület tisztaságáról: örök időkre Szináj hegyén nyilatkoztattak ki. Ezzel az emberi lélek mélyén uj területet nyitottak meg: a lelkiismeret területét.
Az ókor népeinek voltak ugyan törvényeik, melyek később mindegyre halmozódtak. De azok az elnyomók törvényei voltak, melyeket járomként raktak az elnyomottakra; az erősek törvényei voltak azok, önjavukra, hogy a gyöngék sokaságát pórázon vezessék és szolgaságban tartsák. Ámde Szináj bérccsucsán az egyenlőség törvényei kinyilatkozva és mint erjesztő erő dobattak a nemzetek életébe. A kaszt- és rangkülömbség bilincse ezzel meg volt törve. Ez kiépítése és kibővítése volt ama tannak, mely Ábrahámnak adatott. Mint remegő rabszolgák járultak az izraeliták Szináj elé, mint Istennek megszentelt népe, mint papi nemzetség, mint a becsületesség és egyenesség népe (Jesurun) tértek vissza sátraikba — a tiz ige gyakorlása által leendő tanitói az emberi nemnek, áldást hozva ezzel az emberiségre. A föld népeinek nem volt sejtelme, hogy megszületett számukra a föld egy távoli zugában a vallásos és erkölcsi élet tanitó-mestere.
A Szináj bércén lefolytj elenés nemzedékről nemzedékre lelkesitőleg hatott a költőkre és dicsőítették azt fennszárnyaló énekekben, mint mindenkép méltó tárgyát a legmagasztosabb költészetnek:
Úristen, midőn néped előtt jártál
És lépdeltél a sivatagban,
A föld megindult, az ég fölengedi
A bércek olvadtak az Úr előtt A Szináj és Izrael Istene előtt.
Más hangnemben zeng a kinyilatkoztatásról következő strófa:
Az Úr Szináj felől közéig
Fölragyog Széir felől népének.
Ök pedig leborulának lábaid elé
És igéidből átveszik
A tant, mit Mózes rendelt
Örökül Jákob gyülekezetének.
Egy harmadik költő küzd a nyelvvel, hogy a Szináj-hegyi jelenés fönségét ecsetelje:
Teimán felől jő az Isten
A szentséges Párán hegye felől
Az eget elborítja fénye
És dicsőségével megtelik a föld.
Megáll és megdobban a föld,
Körültekint és megrebbentia nemzeteket,
Az örök hegyek meghasadnak, Meggörnyednek ősrégi magaslatok.
Midjan országának sátrai reszketnek. Vajon az Úr bércekre neheztel? Haragja a folyamokra zúdul Indulata a tengerekre gerjed?
Egy zsoltárköltő Szináj törvényhozásáról igy énekel: Midőn Egyptomból kivonult (az Úr), Ismeretlen szózatot hallottam: Fölmentém vállát az igától, Kezei megválhatnak a vesződségtől. Hívtál az Ínségben és megváltottalak, És szóltam hozzád a dörgés rejtőkében: Hallgass népem, hadd intselek, Ne legyen közötted idegen isten És ne borulj le más isten előtt Én vagyok a te Istened, Ki Egyptomból kivezettelek!
A tanok pedig, melyeket a nép Szináj hegyén hallott, nem arra valók voltak, hogy a szél szárnyán elillanjanak és a légrezgéssel elenyész-szenek. Ez okból kőbe vésettek, hogy örök időkre megmaradjanak; a leviták őrizete alatt volt a két kőtábla vagy kölemez, melyre a tiz ige be volt vésve, innen és túl mindkét oldalon. A két kőtábla soká fönnmaradt és az intelem, vagy törvény tábláinak nevezték őket. Utóbb szekrénybe helyezték és ez középpontját alkotta a gyülekező hajléknak, hová Mózes időnként a nemzetségek véneit összehívta. A törvénytáblák látható jelei valának ama szövetségnek, melyet Isten Szináj hegyén a néppel kötött, mely szerint Izrael Istennek tulajdona és nem ismer el más Istent, mint azt, kitől a tan ered. Innen az elnevezés: „a szövetség szekrénye", „frigyláda" és „a szövetség táblái". Más népeknek is voltak szentélyei, amelyeket fölöttébb tiszteltek, de azoknak középpontját valamely bálvány, sokszor undok bálványkép vagy fétis képezte, de az izraelitáknak oly szentélye volt, melynek központját a tan képezte, oly tan, mely Istennek és az erkölcsi törvénynek fenségét hirdette.
Ezen tanok és magas vallási, valamint erkölcsi igazságok, melyek az erkölcsi életrend alapvonalát adták meg és egyszersmind az izraelita nemzeti élet talapzatát alkották: vagy határozott törvényekben formu-láztattak, melyek az egyesnek és az összességnek életében voltak meg-valósitandóak, vagy bizonyos magyarázatokkal lőnek betetőzve. Az a tan például, hogy Isten az izraelitákat Egyptom országából megváltotta — magyarázatában az emberi egyenlőség eszméjét tartalmazta. A közösségen belül mindenki egyenlő legyen, ne legyenek közöttük urak és rabszolgák, senki örök-rabszolgának nem volt eladható és magát sem adhatta el. Ha valaki szabadságát eljátszotta, 6 évi szolgaság után ismét szabadon bocsátandó. Aki szüleivel tiszteletlenül bánik, vagy szándékkal embervért ont, halállal lakoljon és ha a szentélybe menekül, annak menedékjoga ne terjedjen ki reá. Idegen, azaz nem izraelita rabszolgán elkövetett gyilkosság szintén megtorlandó és az ilyen rabszolga, ha gazdája súlyosan bántalmazza: ezáltal visszanyeri szabadságát.
Az özvegyek és árvák különös és kiváló oltalmában részesültek annak a törvénynek, mely védőszárnyait kiterjeszté a gyöngékre, igy főleg az idegenekre is, kik a törzsekhez csatlakoztak. Az izraeliták ne feledjék soha, hogy idegenek valának Egyptomban és ismervén az idegen kedélyét — azokkal szemben se legyenek kíméletlenek, kik velük szemben kegyetlenek voltak. — Az ilyen törvények egy gyűjteménye, mely igazságtól és emberszeretettől volt áthatva és csak kevés áldozati szabványt tartalmazott, mint ősrégi és Mózes által irt törvény könyv, Szefer haberith „a szövetség könyve" nevezete alatt kimagasló tekintélylyel birt; e név azt fejezi ki, hogy az Istennel kötött szövetség eme törvények megtartásán alapul. Ez a Szövetségkönyv alkalmasint a leviták írástudó törzsének őrizetére bízatott.
Csakhogy az izraeliták uj hivatása annyira magasztos, annyira eszményi volt és a nép meggyökeresedett életnézeteitől és szokásaitól annyira elütött, hogy nem tanúsíthattak iránta rögtön elegendő fogékonyságot. Hisz ma is nehéz akár a művelt, akár a műveletlen népnek a láthatatlan Isten fölfogásának magaslatára fölemelkedni, minden érzéki és képzeleti forma mellőzésével. Egyptomban Ápis imádói, hogy is helyezhették volna bizalmukat kizárólag szellemi lénybe? Alkalmasint sokan és különösen a kivándorló izraelitákhoz csatlakozott egyptomi csőcselék közül Mózesben megtestesült istenséget láttak, aminthogy az egyptomiak is királyaikat és papjaikat látható istenek gyanánt tisztelték. Mikor tehát Mózes egy ízben huzamosabb ideig távol maradt tőlük, a Szináj hegyén időzvén — a korlátoltabb elemek úgy érezték, mintha istenük elhagyta volna őket közepén a sivatagnak, melynek kijárása és határa előttük ismeretlen volt. Hevesen és tombolva követeltek maguknak valamely látható istenképet és Áhron, aki Mózes távollétében főszerepet vitt, elég gyenge volt és engedett féktelen sürgetőzésüknek, hogy készittessen számukra egy érctulkot, vagy aranyborjút. Az egyptomi Ápis vagy Menis eme hasonmását azután a botor tömeg körültáncolta. Nem voltak többen mint néhány ezren, ezeket pedig Mózes, midőn a hegyről leszállóit, hűséges levitái által kardélre hányatta.] A bálványimádást csak vasszigorral lehetett az izraeliták kebeléből kiirtani.
Ettől az időtől kezdve hordozható oltárt létesítettek, melyen a tűznek nem volt szabad soha kialudnia; ez az oltár örök tüzével emlékeztetett a Szinájra, mely a kinyilatkoztatás alatt lángban állott — és érzékelhető módon emlékeztette a népet Istenre, ki Szináj ormán megnyilatkozott. Ezt az oltártüzet menetközben mindig a nép előtt vitték, mint jelképét — korántsem az Istenségnek, hanem a kinyilatkoztatás tényének. Egyidejűleg, bár eredetileg az nem volt célbavéve, a nép kedvéért az áldozatok bemutatása is meghonosittatott. Ellenkezőleg, eltérve más népek ama fölfogásától, hogy az istenek áldozatokat igényelnek, az izraelitáknak később is inkább azzal a gondolattal kellett megbarátkozniok, hogy a fönséges Isten, akinek szolgálatára magukat fölszentelik, nem szorul áldozatokra:
„Nem veszek házadból tulkokat,
Aklaidból bakokat,
Mert enyém a mező minden vada,
A barom ezer hegyen,
Ismerem a bércek madarát
S a réten mozgó élet előttem vagyon.
Ha éhezném, nem néked szólnék, Hisz enyém a világ s ami betölti. Vájjon a tulkok húsát enném S a bakok vérét innám? Áldozz hálát az Istennek
S váltsd be fogadalmaidat a Fönséges előtt.*
„Áldozatot és adományt nem követelsz, ki hallószervet
[alkottál nekem,
Égő és vétekáldozatra nem tartasz igényt!“
„Nem kívánsz áldozatot, hogy adnom kellene,
Égő áldozatban nem telik örömed,
Áldozat az Isten előtt az alázatos lélek,
A megtörött, alázatos szivet meg nem veted, Isten!"
„A szeretetet akarom, nem az áldozatot, Istenismeretet inkább, mint tüzáldozatot!“
„A Libanon nem volna elég oltártüzre
És állatvilága áldozatnak."
A szellem hitvallása, mely Szináj hegyén nyilatkoztattatott ki, nincs utalva áldozati eszközökre, hogy Isten imádatát kifejezze, hanem szent-séges erkölcsös életben nyilvánul.
Ám a nép még nem állott ezen a magaslaton, oda még előbb föl kellett emelni. Miután az ókor egyetlen kegyszerül az áldozatot tekintette, az istentisztelet ezen formáját meg kellett tartani, bár egyszerűbb alakban. Az oltárhoz tartozó szentélyben nem volt szabad szoborképet fölállítani, csakis egy karoslámpás, egy asztal a tizenkét törzset jelképező tizenkét szinkenyérrel egy oltár és egy elkülönített hely a szövetségszekrény számára mint „szentségek szentsége" talált helyet benne.
Az oltárhoz, szentséghez és áldozati szertartáshoz papi osztályra volt szükség. Ez ősi szokás az izraelitáknál is követésre talált. Ez a tisztség Lévi törzsére, mint a legtanultabb és leghívebb törzsre ruház-tatott, amely már Egyptomban is papi szolgálatot teljesített. De elejét vették annak, hogy a papság az egyptomiak mintájára a földbirtok és nagy vagyon által önzésre és elfajulásra hajlittassék és az istenszolgálatot a maga előnyére aknázza ki. Épp ezért az izraelita papságnak és a levitáknak nem lehetett földbirtoka; életfönntartásukra a hívek törvényben előirt adózása szolgált. Ősi szokás volt külömben, hogy a családi körön belül az elsőszülöttek látták el az áldozási tisztet. E családi áldo-zárságot egy csapásra megszüntetni nem lehetett, hanem fönnmaradt a Lévi-törzsbeli papsággal párhuzamosan. Ily módon a szináj-hegyi kinyilatkoztatásba idegen elem került, mely nem volt összhangzásban vele. A népnek az érzékileg fölfoghatóra irányuló hajlama, mely a vallások elterjedésénél oly nagy szerepet játszik, ilyen engedményeket megkövetelt, mint átmeneti fokozatot a tisztultabb fölfogás felé. Ennek fölismerése több-kevesebb világossággal mindig élt az izraelita nép köztudatában, főleg a kiválóbb elem volt azzal tisztában, hogy az áldozati gyakorlat csak alárendelt jelentőséggel bir.
Körülbelül egy évet töltöttek az izraeliták a Szináj-hegy körül. A kivonulás második évének tavaszán útnak eredtek az ígéret földjének irányában. Vezetőjük a sivatagon — mely dél-északi irányban Kanaán ország határáig ér és melyben kevés az oázis — Hobab, a kéniták törzsfőnöke, Mózes sógora volt. Ö ismerte az utakat és ösvényeket mindenfelé, tudott pihenőre és táborozásra alkalmas helyet találni. Csak a sivatagban otthonos nomádok tudtak eligazodni a fél szigeten vizforrások és útvonalak dolgában. Valószínű, hogy az izraeliták Szinájtól keleti és északkeleti irányban tartottak a Vörös-tenger élathi öble felé, mert az egyenes irányban a hegyhátakkal szelt nagy homoksivatagban kevés vizet találtak volna, de annál több nehéz, fárasztó utat. Chaceroth (Ain-Hudhera) vizbő vidékén egy kies völgykatlanban, hol örök forrás bugyog és termékeny oázis virágzik, hosszabb ideig tanyáztak. Ez ut innen az élathi öböl déli sarkához vezet, ahonnan két útvonal indul Kanaán országába, az egyik keleti, a másik nyugati irányban. Előbbi majdnem egyenes vonalban mindvégig mély síkon át (Arábah) a Holt-tengerhez visz, hosszan tovanyuló kettős hegylánc között, mely jobbfelől 2000 láb magasságig emelkedik, balfelől pedig lejtős halomsorozatot alkot. A magas hegység, mely csodás formájú és szeszélyes csipkézetü porfir- és homokkőből való sziklaalakzatokból áll, 6—8 órajárásnyi szélességben, 30 órajárásnyi hosszúságban húzódik a Holt-tengerig; legmagasabb csúcsa a Hór hegye (G’ebel Harun), két-ormu utjel és őrtorony gyanánt 4000 lábnyira emelkedik a tengerszin fölé; ezt az egész területet akkorában Széir hegységének nevezték. A nyugati hegyvonal egy szakadékán az izraeliták tényleg nyugatnak fordultak Párán pusztába és a negyedik hónapban 11 napi menetelés után Kades városához érkeztek.
Innen Mózes kémeket küldött Kanaán földére, hogy megbízható tájékozást hozzanak az országról, annak termőképességéről, növényzetéről, lakóiról, városairól és pásztorfalvairól. A kémek az ország különböző pontjain egyenként tanulmányokat tettek és eljutottak azon vidékig, ahol a Hermon-hegység hirtelen meredeken alászáll. A kémek kedvezőtlen hírrel tértek vissza. Magasztalták ugyan az ország termékenységét és óriási szőllőfürtöt mutattak föl, melyet útjukból magukkal hoztak, de az ország lakóit győzhetetleneknek ecsetelték. Ha dél felől nyomulnak be, úgy mondták, akkor Amalékba ütköznek, majd a hegyek között emoriták fogják útjukat állni, a Jordánnál és a tengerparton kanaáni-tákkal kell megbirkózniok, sőt óriások népe is lakja az országot és mindez a népség azonfelül erősített városokra támaszkodhatik. A kémek jelentése óhatatlanul leverő hatással volt a népre. Többen szemrehányásokkal illették Mózest és Áhront, mért is hozták föl őket Egyptomból, hogy kardélre legyenek hányva, mások vezért kerestek, aki őket Egyptomba visszavezesse. Retten a kémek közül, Józsua és Kaleb, mivel Istenben bíztak és bátorságot mutattak, veszélyben forogtak, hogy a nép megkövezi őket. Mózesnek nagy fáradságába került, mig az ingerültséget lecsillapította. És kiadta a parancsot a visszavonulásra. Ezzel a gyáva nemzedékkel mit sem lehetett kezdeni. Egy uj ivadékot kellett a sivatagban fölnevelni, mely istenbizalomban erősödve, merészen szemébe tekintsen a veszélynek. Mikor a visszavonulás kezdetét vette, némelyek meg gondolkoztak és most már inkább akarták a benyomulást kierőszakolni, mint újra bolyongásnak indulni a sivatagba; Kades felől tehát megtámadták a legközelebb eső magaslatot, de az amalekiták és kanaániták nekik estek, mint a rajzó méhek és tönkreverték őket. Egy ideig még Kadesben maradtak az izraeliták a frigyszekrénynyel, azután ismét belevették magukat az Arabáhba (síkság) Széir hegységének sziklafalai közé. Ott összeköttetésbe léptek fajrokonaikkal, az idumeusokkal, Ezsau fiaival, akiktől pénzért meg barmokért cserében eleséget és vizet vásároltak. Ily módon anyagi szükségtől meg voltak óva.
Harmincnyolc évet töltöttek igy ezen a vidéken, nomádéletet folytatva, legelőhelyeket keresgélve nyájaik számára és vándoroltak Kadestől az élathi tengeröbölig föl és alá. Ezen a vidéken, ebben az időben fejtette ki Mózes nevelői tevékenységét. A régi nemzedék lassan-lassan kihalt, az ifjabb nemzedék pedig az ő keze alatt a vele együttműködő férfiak segítségével Istenben bizó, kitartó, bátor községgé fejlődött. Apránként mélyen beléjök véste a törvényt. Megalkotta itt Mózes a vének tanácsát is, amely a hetven család fejeiből állott. E hetven aggastyánból álló tanács későbbi intézmények előképe volt. A vének megkönnyítették Mózesnek a nyilvános ügyek intézését és résztvettek fontos tanácskozásoknál és teendőknél. Azonfelül rokona, Jethro tanácsára bírákat rendelt magasabb és alacsonyabb rangban ezer, száz és tiz családból álló csoportok fölé. Ezeknek kiszemelését a népre hagyta, amely a férfiak javát kiválogatta és neki ajánlotta. A bíráknak meghagyta, hogy igazságosan Ítéljenek nemcsak törzstestvérek között, hanem izraeliták és idegenek közt is, hogy ne válogassanak személyt, törvény előtt kicsiny és nagy egyenlő legyen; hogy őrizkedjenek megvesztegetéstől és félelem nélkül tegyenek igazságot, mert a törvény Istené és Ö a jog forrása, őrködik az igazság fölött.
Felebaráti szeretet, testvériesség, egyenlőség, szelídség és igazságérzet, ezek valának azon eszményi fogalmak, melyeket Mózes az általa nevelt ifjú nemzedék lelkében megrögzitett, hogy egykoron megvalósítsák. A nevelés ezen eszményi korszaka Izrael ifjúságának életében olyan volt, mint a menyasszonyság bájos tavasza, midőn követte Istenét, kinek eljegyezte magát, kietlen országon át. A kegyelem állapota volt az, mely a költészetnek kedvenc tárgya lön:
„Isten gondozá népét a sivatagban, Környezte és nevelte, Őrizte, mint szeme csillagát, Mint a sas, mely fészkét virrasztja És fiókái fölött kereng, Kiterjeszti röpülő tolláit, Fölemeli és szárnyain hordozza: Úgy vitte Isten őket egyedül."
A régi nemzedék ily módon kihalt, a pusztai zarándoklás vége felé közeledett, az ifjú nemzedék bátrabb és fogékonyabb volt a réginél. Megközelítőleg negyven esztendőt töltöttek a törzsek a sivatagban. Ha még tovább is ott időznek, nomád rajokká fejlődtek volna, mint a midjaniták és amalekiták. Úgy látszik, hogy Kades felől újból megkísérelték a régi karaván-uton északi irányban előrenyomulni, de ismét sikertelenül; a kanaánbeli Arad királya utjokat szegte, miközben heves küzdelem fejlődött, melyben az izraeliták kudarcot vallottak és számos foglyot hagytak a győző kezében. Csakhogy az izraeliták egyes csoportjai — nevezetesen Juda és Simeon törzsbeliek a kenitákkal egyesülten — kiköszörülték a csorbát és megtorolták az előbbi vereséget. Megtámadták a királyt és Cefathnál (Homa) legyőzték, mire több várost foglaltak el és szállottak meg. A többi törzs készen volt arra, hogy kerülő utón, kelet felől hatoljanak az országba. Ez a kerülő ut rövidebb lett volna, ha a Széir magaslatain és az Arabáhban lakó idumeusok az izraelitáknak az átvonulást megengedik. Ezen célból Mózes követeket küldött az idumeusok királyához Taimán városába. Kedvező válaszra számított, mivel az izraeliták az idumeusok fajrokonainak tartották magukat és a két nép között a pusztai vándorlás idejében barátságos érintkezés állott fönn. De a válasz kedvezőtlenül ütött ki. Az idumeusok talán attól tartottak, hogy a települőhelyet kereső nép ki fogja őket szorítani területükből, tehát fegyverrel állottak résen, hogy az átvonulást megakadályozzák. Ily módon az izraeliták kénytelenek voltak nagyobb kerülő utat tenni, az Arabáhn át Adatig és onnan keleti irányban nagy körben megkerülve Széir hegységét és ^z idumeusok területét, utat keresvén a Jordán túlsó oldaláról az ország belsejébe. Az idumeusoktól északra a moabiták laktak, ugyancsak fajrokonaik az izraelitáknak. Ezekhez is menesztett Mózes küldöttséget, szabad átvonulást kérve, de ezek is megtagadták azt. Mivel sem az idumeusokkal, sem a moabitákkal háborúba elegyedni nem akartak, meg kellett kerülniök az utóbbiak határait is. Keletre a moabitáktól az ammoniták laktak, ezeknek területén sem akarták kierőszakolni az átvonulást, igy még tágabb ívben haladtak a lakott vidék és a sivatag szegélyén és közel jutottak az Arnon folyó forrásvidékéhez, melynek vizei a Holt-tengerbe szakadnak. Ezen a tájon közvetlen az izraeliták odaérkezte előtt jelentékeny események játszódtak le és oly változások történtek, melyek a vándorló törzseknek előnyére váltak.
Egy emorita király, Szichon, aki valószínűleg túl a Jordánon, Kánaánban székelt, hadjáratot indított Ammon ellen s a Holttenger és a Jordán alsó folyása mentén terülő hegyhát termékeny lejtővidékét elhódította. A vizbősége folytán virágzó Hesbon lett fővárosa az uj Emorita területnek, mely az Arnon partjától a meredek szakadékok között taj tékzó és a Jordánba rohanó Jabbokig nyúlt és a Jordánvölgyet is magában foglalta. Bőventermő, legelődus vidék volt ez. Ezen vereség folytán Ammon és Moab törzsei egymástól elszakittattak, az Ammo-niták keletre szorultak, a Moabiták meg elveszítették hátvédüket. Az uj terület uralkodójához, Szichonhoz Mózes békeküldöttséget indított, melynek célja volt, hogy az izraeliták számára a Jordánig szabad átjárót eszközöljön ki, hogy onnan az ígéret földjére vonulhassanak. Ezt Szichon is megtagadta és fegyveres erővel ment az izraeliták ellen a sivatag szélére, ahol a törzsek táboroztak. A fölserdült nemzedék azonban ifjú hévvel és bátorsággal fogadta a támadást, fölvette a harcot és az emoritákat fényes győzelemben megverte Jahac mellett.
Ezen győzelemnek nagy fontossága volt, nemcsak pillanatnyilag, hanem a jövő eseményeire való hatásában is. Elfoglalták elsősorban a szóbanforgó területet és azon elhelyezkedve, véget vetettek a vándoréletnek. Azonkívül a győzelem bátorságot és bizodalmát öntött beléjük, érezték, hogy képesek lesznek minden ellentállást megtörve, az ígéret földét elfoglalni. Arra a hangulatra, mely ezen győzelem nyomán Palesztina népeit elfogta, ráillenek a diadalének jellemző szavai:
„Hallották a népek és reszkettek, Félelem fogta el Philistaea lakóit, Akkor estek rémületbe Edom törzsei, Remegés szállott Moab fejedelmeire, Elcsüggedtek Kanaán minden lakói, Borzadás hullt reájuk és aggodalom, A Te karod nagyságától Megdermedtek, mint a kő.“
Az első győzelem maga után vonta a másodikat. Elhatározták, hogy a meghódított területet kiszélesbitik. A Jabbokon túl volt az emo-ritáktól lakott Jaezer vidéke. Ezt is elfoglalták. Távolabb keletnek Og király bírta Basán erdős hegyvidékét és termékeny síkságát. Ezt is legyőzték és országa a törzsek birtokába ment át. Og az óriások nemzetségéből származott; kőkoporsóját még később mutogatták, bazaltsziklából volt faragva és kilenc kar hosszúságú volt. Ez a diadal, melyet Edrei mellett arattak, megnyitotta az utat az északkeleti, legelőben bővelkedő tájak felé. Most már szabadon mozoghattak az izraeliták, saját területükön nem voltak többé korlátozva, sem a sivatag mostoha-sága, sem a letelepült népfajok szükkeblüsége által. Ez a hirtelen változás, ez a gyors föllendülés egyik részen nemes lelkesedést, a másik részen rut szenvedélyeket idézett elő.
A meggyöngült Moab veszélyeztetve látta létét a győzelmes izraeliták által; annál több oka volt aggodalomra, minthogy az izraelitáknak nem engedte meg az átvonulást országán. Bálák, Moab királya azonban nem érezte magát elég erősnek, hogy az izraeliták ellen hadba szálljon, egy midjanita vagy Edombeli varázslóhoz, Bileamhoz fordult tehát, kiről azt hitte, hogy átkával meg tudja babonázni a nemzeteket, és az egyes embereket, balszerencsét és végromlást hozva reájuk. Moab hegységének legmagasabb ormára állította Bálák Bileámot, Beór fiát, a varázslót, ahonnan közszemlét tarthatott Izrael tábora fölött és azzal bízta meg, hogy sújtsa a népet ajkának átkaival. De elragadtatva a nagyszerű látványtól, Bileam átok helyett áldást mondott, mert rájött, hogy „nem fog varázsszó Jákobon és bűbájos ige Izrael népén, mert az a nép a jövendőt viszi vállain!“ Amellett azt javasolta Moab királyának, hogy más varázslathoz folyamodjék, csábittassa bűnös és ledér életre az izraelitákat a midjanita bálványtemplomok papnőivel. Bálák igy is cselekedett és fölszólitására a midjaniták meghívták az izraelita férfiakat és ifjakat a bálványimádás bucsuhelyére, Báál-Peor-'oa.. Számosán áldozatul estek a bálványimádás és a fajtalanság csábításainak, megsértve ezzel a Szináj hegyi kinyilatkoztatást. Elpártolás volt az a tantól, melynek emléke mélyen bevésődött a köztudatba:
„Mint szőlőtőt a sivatagban,
Úgy találtam Izraelt,
Mint koraérő tavaszi fügefát
Úgy leltem öszpártokat
De amint Báál-Peorba jöttek
A gyalázathoz pártoltak
És undokká lettek gerjedelmükbén."
Az izraeliták között nem akadt senki, aki Mózes parancsát követve, gátat mert volna vetni az elharapódzó erkölcstelenségnek, mig Pinchast, Áhron főpap unokáját meg nem szállta a lelkes buzgalom. Pinchas dárdát ragadott és az egyik Simeonbeli törzsfönököt bűntársnőjével, a midjanita papnővel egyetemben halálos döféssel leszúrta; ez a merész cselekedet fölrázta a nép öntudatát és a veszedelem véget ért. Ebből háború is keletkezett az izraeliták és midjaniták között, mely a benső barátkozásnak végét szakította és hosszú időre elejét vette.
Magában Izraelben, mint mondottuk, az emoriták fölött kivívott győzelem nemes lelkesedést gyújtott. Diadalmi énekek fakadtak a Jahac és Edrei mellett nyert csaták nyomán, amelyek első tanujele ama belső szellemi tehetségnek, melynek hijján magasra nem emelkedhetik a nép. A héber múzsa legelőször énekelt harci és győzelmi dalokat. Ezen első költők (moselim) dalait külön gyűjteményekben őrizték meg. (Az Örökkévaló harcainak könyve). Ezekből csak három kis töredék maradt reánk. Az első nehezen érthető töredék alkalmasint az izraeliták vándorlásairól szólt, eladdig, mig biztos tanyára leltek; a második a Kút dala, midőn első kutat ásták az egykori ammonita földön, annak jeléül,
hogy azt a földet állandó birtokba veszik. A törzsek fejedelmei támaszbotjaikkal jelen voltak, mikor a kutat ásták; ez a Hatalmasok kútja, Beer Élim. A harmadik akkor keletkezett, midőn Hesbon városát romjaiból újra építették. E zsenge héber költészet kezdeteiben nem tüntet föl sem mélységet, sem csiszoltságot, de két vonást észlelünk rajta, mely a későbbi irodalomban művészi tökéletességre fejlődött. Forma dolgában észleljük a verssorok egyenméretét, párhuzamosságát és gondolatritmusát, mely abból áll, hogy több verssorban ugyanaz a gondolat változatos ismétlésben többszörös kifejezésre jut, tartalom dolgában pedig szemünkbe tűnik már az irónia, mely az összehasonlító szemlélődéstől ered, amikor t. i. az ember szem előtt tartja az eseményt és a valóságot.
Ha az izraeliták céljukat el akarták érni, ha az ígéret földjét tényleg birtokba akarták venni, akkor nem volt többé szabad az Árnon és Jabok közén időzniük, hanem hozzá kellett látniok, hogy a Jordán vizén mielőbb átkeljenek. Csakhogy Gad és Reuben törzse, továbbá Manasse törzsének egy része kijelentette, hogy ők a már meghódított területen, a Szichon és Ogtól elfoglalt földön akarnak végleg letelepedni, mivel az legelődus és baromtenyésztésre alkalmas. Ez úgy hangzott, mintha a nemzeti egység kötelékéből ki akarnának válni, hogy vándortörzsek gyanánt önálló életet folytassanak. Mózes ebbe nehezen egyezett bele és csakis akkor, mikor kötelezőleg megígérték, hogy a fegyverfogható férfiak a testvértörzsekkel átvonulnak a Jordánon, hogy a honfoglalás harcaiból kivegyék részöket. így keletkezett az a külön országrész, mely eredetileg nem volt tervbe véve (Éver Hajardén, Peraea), a harmadfél törzs országrésze, a „Jordánontuli vidék", amelynek birtoka a történet folyamán inkább hátrányosnak bizonyult, A Jordán, ugyanis mély határvonalat képezett a két országrész között és a birodalom erejét megosztotta. A harmadfél törzs folytonos támadásoknak volt kitéve szomszédos és vándornépek részéről és a Jordán másik oldalán lakó testvérek nem mindig siethettek segítségükre Ruben, Gad, Manasse különállása a belső fejlődés egységét is megbontotta és igy a külső befolyásoknak szintén tágabb tere nyílt.
A törzsek már készen állottak, hogy a Jordánon átkeljenek, midőn a nagy vezér, Mózes meghalt. Ha az izraeliták 30 napig siratták, az csak a pótolhatatlan veszteség nagyságának megfelelő volt. Volt rá okuk, hogy árváknak érezzék magukat. Nincs az államalapítók, törvényhozók és népnevelők között kimagasló egyéniség, mely Mózes mellé állítható. Fölszabadult rabszolgák csoportjából nemzetet teremtett és a nemzetbe örök életet, halhatatlanságot oltott. Eszményeket állított föl, melyeknek követéséből a nép java és üdve függött. Mózes elmondhatta magáról, hogy „népét karján vitte, mint a gyermeket a gondozója". Az ő türelme és önzetlensége, meg prófétai éleslátása tették őt Isten eszközévé. Mózes örök időkre elérhetetlen példaképe a prófétának. Az a gondolat, hogy az izraelita nép bölcsőjénél ily ragyogó jelenség állott, serkentő hatást gyakorolt számos késő nemzedékre. Még a halála is tanítást foglal magában. Sírját nem ismeri senki mind e mai napig. Az ő sírja ne legyen istenités tárgya és zarándoklat helye, mint más nemzetek nagyjainak és királyainak sírja.
Bánattal szivökben, de az egyiptomi fölszabadulás, a Vörös tengeren való átkelés, a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás, az Og és Szichon királyok fölött aratott győzelmek emlékeivel leikökben, keltek át Izrael törzsei a Jordán vizén egy szép tavaszi napon, Jozsué vezérlete alatt.
MÁSODIK FEJEZET.
KANAÁNORSZÁG ELFOGLALÁSA.
Józsua Mózes utóda. Átkelés a Jordánon. Jerichó bevétele. A gibeoniták. A kanaánita városok egyesülése a zsidók ellen. Győzelem Gibeon mellett. Az ország elfoglalása. A törzsek elkülönítése. Birtokaik. A levita törzs. A silói frigyláda. Az ország sajátságai. Éghajlat és termékenység. Szellemi mozgalom. Költészet. A kanaánita népek maradványai. Józsua halála.
inden ellentállás nélkül kelhettek át a zsidók a Jordánon és nyomulhattak az ország belsejébe. A kanaánita törzseket és népeket, akik az ország birtokában voltak, megbénította a félelem. De nem is volt semmiféle kötelék, mely egészszé egyesíthette volna őket, hogy nagy tömegben szervezkedjenek a benyomulókellen.
Volt ugyan Kanaánországban, minta biblia elbeszéli, 31 király, azokon kívül, kik a Földközi tenger partvidékein uralkodtak, de ezek nagyon kicsiny uralkodók voltak, kik közül mindegyik egy-egy várost és vidékét kormányozta, ezenkívül összefüggés sem volt közöttük. Nyugodtan tűrték, hogy a zsidók Gilgálban, a Jordán és Jerichó között tábort ütöttek és nem mozdultak. Magát Jerichót, ezt a megerősített várost, melynek a bevételére először került a sor, teljesen magára hagyták a szomszéd városok és sehonnan sem nyújtottak neki segítséget. A zsidó-törzsek ellenben egyesülten, hódítási vágygyal és hadi gyakorlattal indultak a harcba és olyan vezér volt az élükön, aki a csatában már ezelőtt is sokszor tüntette ki magát.
Józsuát, Nun fiát, Efrájim törzséből, mindenki Mózes jogos utódjának tekintette, minthogy a nagy próféta „reátette a kezét és reáárasztott a szelleméből". Próféta ő nem volt, amint maguk a források sem mondják annak. Sokkal inkább volt érzéke a jelen, a hasznos és szükséges iránt, mint az ideális jövő iránt. Józsua csak hadvezér volt, hős és bátor, amint ezt az amalekitákkal Refidim mellett vívott csatában is bebizonyította. Midőn halála előtt Mózes azért könyörgött, hogy „rendelne az Úr férfiút a község fölé, aki be- és kivezeti őket, hogy ne legyenek olyanok, mint a nyáj pásztor nélkül". Isten Józsuát jelölte ki Mózes utódául. Azért készségesen engedelmeskedtek is az uj vezérnek. És javára volt mindenesetre az is, hogy a legelőkelőbb törzsből, Efrájimból származott. Külömben nem simultak volna úgy hozzá a gőgös és önhitt efrájimiták. De minthogy ezek alávetették magukat akaratának,
követték minden ellenmondás nélkül a többi törzsek is. A nép és vezére egyaránt bátorságot merítettek a múlt győzelmeiből és át voltak hatva a hittől, hogy Isten elkíséri őket hódító útjukon és fegyvereiknek sikert biztosit. Azért vonultak oly fiatalos erővel és olyan erős reménynyel a harcba.
A hódítások sorát Jerichó nyitja meg. Ez a város hegységen terült el, igen termékeny talajon, melyen nemcsak a magastörzsü pálmák, hanem a ritka balzsambokrok is virágzottak. Közelében folyó ömlött a Jordánba és azonkívül a vidék gazdag volt forrásokban. A Holttenger közelsége miatt Jerichó kiimája az év- legnagyobb részében meleg és azért a gyümölcs itt sokkal előbb érik meg, mint a többi vidékeken. Ennek a városnak az elfoglalása nagy fontossággal bírt. Csakhogy Jerichó jól meg volt erősítve, minthogy a lakosság csak a falakon belül érezte magát biztonságban. Ezek a falak azonban, mint a biblia elbeszéli, összeomlottak az ostromlók kürtharsogásától, mely megrenditette a földet és mely a jerichóiakat valósággal megbénította. A zsidók erre bevonultak Jerichóba és az elfajultságtól elgyengült népet végképpen elpusztították. Ez az első könnyű és nagy győzelem merészszé tette a zsidó harcosokat. Azt hitték, hogy elegendő lesz, ha a két-három órányi távolságban északra fekvő Áj nevű erődítmény elfoglalására egy kis csapatot küldenek ki, minthogy a védők száma kicsiny volt. Józsua ezért csekély erőt rendelt ki a vár bevételére, ami megboszulta magát, minthogy a kiküldött csapatot az Ajbeliek megfutamították. Ez a vereség félelmet öntött a zsidókba és bátorságot a kanaánita lakosságba. A zsidók úgy érezték, mintha Isten, aki eddig oly csodálatosan vezette őket, hirtelen elpártolt volna tőlük. Csak az egész hadsereg odaterelése és egy hadi csel alkalmazása után sikerült Józsuának Ájt elfoglalni. A közelben levő Bethel is, mely, ugylátszik, a jerichóbelieknek segítséget küldött, nemsokára meghódolt az efrajimita harcosoknak. Miután á két megerősített város elesett, a szomszéd városok és falvak lakosai mindjobban elcsüggedtek és nem is várták be a támadást, hanem megfutamodtak észak, kelet és dél, sőt Afrika felé is, átengedvén a területet a honfoglaló zsidóknak. A chiviták Gibeon vidékén, vagyis a gibeoniták önként vetették alá magukat Józsuának és felajánlották országukat a hódítóknak, akiktől egyebet nem kértek, csakhogy megtűrjék őket Kánaánban. Józsua teljesítette a kérésüket és szövetséget kötött velük. így került az egész hegyvidék, a nagy síkság szélétől a későbbi fővárosig, Jeruzsálemig, a zsidók hatalmába. Ez az öv elválasztotta az északi őslakókat a déliektől, úgy, hogy most már nem is nyújthattak többé segítséget egymásnak. Annál szorosabban egyesültek egymás között a déli kanaániták; a félelem, hogy országuk a benyomulóknak martalékul eshet, legyőzte kölcsönös féltókenykedésüket és civakodó kedvüket, egyesítette őket és bátorságot öntött beléjük a támadásra. Ot úgynevezett király, vagyis város-területi uralkodó: a jebuszi (Jeruzsálem), hebroni, jarmuthi, láchisi és egloni szövetséget kötött, hogy hadat üzenjenek a gibeonitáknak, amiért területüket átengedték a zsidóknak és megkönnyítették azok további térfoglalását. A gibeoniták erre védelmet kértek Józsuától, aki győzelemhez szokott harcosait küldötte az öt király ellen és úgy elverték őket Gibeonnál, hogy mértföldnyire futottak szét kelet és dél felé. Rendkívüli győzelem lehetett. Még fél évezreddel később is élt a nép emlékezetében. Egy dal örökítette meg:
Józsua szólt:
Ó, nap, állj meg Gibeonnál
S te hold, Ajalon völgyében 1
Ekkor megállóit a nap, Veszteg maradt a hold, Mig a nép megfenyítette eleneit.
A váratlan szerencsés átkelés a Jordánon és a gyorsan egymásra következő győzelmek újabb csodák voltak, melyeket a régiekhez soroltak. Anyagot nyújtottak a költészetnek, hogy dicsőitse nem a nép nagy cselekedeteit, hanem Isten csodatetteit.
Midőn Izrael Egyptomból kivonúlt
Látta a tenger és megfutamodott,
A Jordán hátrafordúlt,
Hegyek ugráltak, mint a kosok, Bércek, mint a fiatal juhnyáj. Mi lelt, ó tenger, Hogy megfutamodtál ?
S téged, ó Jordán, Hogy hátrafordulsz? Az Úr előtt reszket a föld, Jákob Istene előtt.
Nap és hold megálltak sátraikban. Nyilaid fényénél jártak ők (a zsidók), Lándzsák villámfényénél. Fenyegetve léptél az országba, Haragodban szétzúztad a népeket, Kivonultál néped segítségére, Felkentednek segítségére.
A gibeoni győzelem következtében megnyílt az út dél felé és a zsidók terjeszkedhettek ebben az irányban is. De némely déli várost nem tudtak hatalmukba keríteni. Mihelyt a főfeladatuk be volt fejezve és az ország közepe meghódolt, megszűnt a törzsek közös működése, valószínűleg a József törzse eljárásának hatása alatt. Ez a törzs, mely két altörzsre, Efrajimra és Manassera oszlott, bizonyos elsőséget igényelt,
aminek eredete, amint már jeleztük, egyptomi pozíciójára vezethető vissza és megerősödött ez az aspirációjuk azáltal a körülmény által is, hogy a fővezér, Józsua tőlük származott. József törzse azért az ország legjobb részére tartott igényt, a Közép-hegységre, mely a legtermékenyebb és forrásokban leggazdagabb. Szichem hegyes-völgyes északi és déli vidékeit Efrájim törzse vette birtokába. Szichem, a chiviták ősrégi városa a vidék székhelye lett, de megérdemelte volna pompás völgyi fekvése (a Gerizim és Ébel hegyek között) és vizbősége miatt, hogy az egész ország fővárosa legyen. Az Efrájim és Manasse törzságak azonban nem elégedtek meg ezzel a szép és termékeny vidékkel (melyet az első után Efrájim hegyvidékének neveztek), hanem, abban a reményben, hogy a tőlük származó vezér semmit sem tagad meg tőlük, még nagyobb részt követeltek. Fölhozták, hogy a kijelölt földrész nem elegendő családjaik nagy számának a befogadására. Kérték tehát nemcsak a szép és termékeny síkságot, mely az Efrájim hegységtől néhány órányi távolságban északra húzódik, hanem még hozzá a felséges vidéket a felhőkbe nyúló Tábor-hegy körül. De Józsua sokkal szigorúbb volt, semmint gondolták volna. Gúnyolódva szólt hozzájuk a vezér, hogy ha valóban olyan sokan vannak, menjenek és foglalják el az északra fekvő Tábor-hegységet a perizitáktól és a refaimtól és ürítsék ki az erdőséget. A józsefiták erre azt felelték, hogy a hegység a lakosság vas-hadiszekerei miatt bevehetetlen, amire Józsua csak ismételte szavait, hogy ha olyan roppant nagy számmal vannak, akkor legyőzhetik a lakosságot vas-hadiszekereikkel együtt. Az Efrájim és Manasse törzs azonban célszerűbbnek látta, hogy a már megszerzett birtokot minél jobban erősítse meg és nem akart újabb csatákba bocsátkozni. Szerették volna, hogy a többi törzsek foglalják el számukra a vidéket, de miután önző követeléseiket Józsua nem támogatta, nem vettek részt a további földfoglalásban. Meg lehették elégedve azzal, amit kaptak.
Az ő elszakadásuk a közösségtől jeladás volt a többi törzseknek, hogy példájukat kövessék s hogy ki-ki a saját birtokáról gondoskodjék. Négy törzs északra vetette szemét és négy délre és nyugatra. Amit a józsefiták nem mertek, azt végrehajtotta bátran az egyesült négy törzs: Jiszachar, Zebulon, Áser és Naftali. Leszállottak az Izrael síkságra és egyrészt letelepedtek ott, másrészt észak felé nyomultak egészen a felföldig, mely a magas hegység lábánál terül el. A síkság lakosságával való harcra ezek a törzsek is épp oly kevésbé voltak felszerelve, mint a józsefiták, mert a könnyen ide-oda forgatható hadiszekerek ellen ők sem tudtak kellőképen védekezni. A Jiszachar-törzs már meg is elégedett azzal, hogy a nagy síkságban bőséges legelőre talált és egyelőre nem gondolt erődítmények szerzésére. Úgy látszik, mintha alávetette volna magát a vidék kanaánitáinak, minthogy „a nyugalom jól esett neki s a föld termékeny volt". Megelégedett azzal, hogy megtűrik, habár nagy áldozatok árán is. Ikertörzse: Zebulon kevésbé sóvárgott a nyugalom után és a Tábor-hegytől északra fekvő felföldön, úgy látszik, sok erősséget foglalt el. A legnehezebben tudott gyökeret verni a másik két törzs, Áser és Naftáli. Mert a kanaánita népek itt voltak a leghar-ciasabbak és legegységesebbek. Itt volt Chácor, valami fővárosféle, melynek királya Jábin, több terület fölött uralkodott. Ez védekezésre hívta fel az egyesült városokat, hogy a benyomuló zsidókat kipusztitsák. Az Áser- és Naftali-törzsek nem bírták ezt az ellenállást legyőzni és segítségért folyamodtak Józsuához. A törzsek között még volt annyi közös érzés, hogy Józsua késznek mutatkozott az Északon megszorult testvéreknek védelmére sietni. A harcosokkal, melyeket odavezetett és az Áser- és Naftali-törzsekkel együtt váratlanul megtámadta a Jábin király alatt egyesült kanaánitákat és a Mérom-tónál megsemmisítő csapást mért reájuk. A szétszórt kanaániták részben egész Szidonig menekültek, mások a Hermonig szorittattak. A második nagy győzelem volt ez, amelyet Józsua csapatai az egyesült ellenség fölött arattak. A méromi csata lehetővé tette a két törzsnek, hogy letelepedjen, még pedig a Jordán felső folyásától nyugatra és a Földközi tengertől keletre eső területen. Áser és Naftali voltak a legészakibb törzsek, bizonyos tekintetben határőrök, még pedig Aser a nyugati és Naftali a keleti fensikon.
Ugyanebben az időben négy más törzs is birtokot foglalt délen, még pedig a maguk erejéből, a többi törzsek segítsége nélkül. A csekély Benjámin-törzs valószínűleg a józsefitáktól, akikkel szorosabb összeköttetésben volt, kapta a keskeny s nem nagyon termékeny földvonalat, mely a József-törzs birtokának déli határán nyúlik el és magában egyesíti a gibeoniták területét néhány kisebb keleti s nyugati függelékkel. A benjáminiták közt még egy idegen nép is élt: a chiviták. Lejebb hatolni dél felé épp oly nehéz volt, mint észak felé a nagy síkságon keresztül. Mert az ország közepében, a hegységen laktak a jebusziták, egy harcias és erős nép, melynek a területét egy megközelithetetlen sziklavár védte.1 A síkságban nyugaton a tengerpart felé a lakosság vas hadi-szekerekkel volt felszerelve, amelyek ellen a zsidók bevonulásuk első idejében még nem mertek küzdeni. Még sem tehettek a még hátramaradt törzsek egyebet, minthogy körülnézzenek délen és nyugaton és ott a letelepedésre alkalmas helyet keressenek. Ezek között a törzsek között volt Jehuda, vagy Juda, a legnépesebbek és a leghatalmasabbak egyike és hozzája csatlakozott, mint hűbéres az urához, a Sz/neo/z-törzs.
A jehudabelieket bántotta bizonyára, hogy az ország legjobb részét a józsefiták foglalták le maguknak. Mintha neheztelve váltak volna el sz, a későbbi Jeruzsálem csak Dávid király alatt jutott zsidó kézre.
a többi törzsektől, egy távoleső területre vonultak. Egészen délen, a sivatag határánál, már a pusztai vándorlás idejében települt le a szövetséges rokontörzs, a kenita. Az ő segítségével, gondolták a jehuda-beliek, sokkal könyebben fognak majd lakóhelyet szerezhetni.
Anélkül, hogy a jebuszitákkal harcba keveredtek volna, sőt azokat tán szövetségesekül is megnyerve, vonultak el a későbbi Jeruzsálem területéről. Innen délre aztán sikerült nekik néhány várost elfoglalniok, miben Simeon-törzse is segítette őket. Legelőször meghódították Hebront, melynek elfoglalásánál Kaleb vitézkedett; ez lett a törzs székhelye. Kirjath-széfert, vagy Debirt Athniél, Káleb féltestvére vette be. Egyes vezérek elfoglaltak más városokat. Nehéz harcuk volt a jehudabelieknek Adoni-Bezek királylyal. Egészben véve azonban a Juda-törzs kezdetben inkább megegyezni iparkodott az őslakókkal, akik mellé békésen letelepedett. A terület nagy volt, de inkább állattenyésztésre, mint földmive-lésre való. Az uj jövevények és a régi lakosok szépen megfértek egymás mellett és nem kellett élet-halál harcot vivniok egymással. A tágas területen, melyet Negeb-Jehudának neveztek el és mely több kis kerületre oszlott, megmaradtak a régi kanaániták és amalekiták. És egyes kisebb törzsek is éltek a területen, mint pl. a keniták és keniziták, akikkel a jehudabeliek baráti szövetséget tartottak. Az ismaelitákkal is, akik a déli határon a Párán-hegység és a tenger között laktak, jó egyetértésben éltek a jehudabeliek. A Simeon-törzsnek semmiféle önálló birtoka, még egyetlen városa sem volt, amit magáénak nevezhetett volna. Teljesen beleolvadt a Juda-törzsbe. A simeonifák együtt laktak a jehudabeliekkel a városokban, anélkül, hogy a tanácsban szavuk lett volna.
A legmostohábban bántak el a Ddn-törzszsel, mely mintegy a levegőben lógott. Családjainak száma igen csekély lehetett, minthogy csak egyiknek a neve maradt fönn: a suchamitáké, vagy chusimitáké. Dánnak nem volt védőtörzse sem, miként Iszacharnak és Simeonnak. Úgy látszik, hogy a daniták Efráimhoz csatlakoztak, de amilyen önző volt ez a törzs, csak bizonytalan és nehezen megtartható területet engedett át nekik birtokának délnyugati határán és azt is a benjaminiták területéből. A Sáron-sikságot akarták elfoglalni a tengerig, hogy ott telepedhessenek le, de az emoriták megakadályozták a letelepedést és igy kénytelen volt visszavonulni a hegységbe, ahol az efrájimiták és benjáminiták egy kis bizonytalan területet engedtek át neki. Dánnak igy sokáig tábori életet kellett élnie, Kirjath-Jeárimtől nyugatra az egyik földvonal ezért a Dán-tábora nevet kapta. És minthogy itt szűk határok közé szorult, a daniták sok családja kivándorolt, hogy fönt az északi vidéken keressenek uj lakóhelyeket.
Az ország legnagyobb részének elfoglalása oly gyorsan ment végbe, hogy úgy a korbelieknek, valamint az utókornak uj csodaként tűnt fel.
Alig egy fél évszázaddal elébb a zsidók riadtan állottak meg a határnál, amint a kémek hírül hozták, hogy az ország népei erősebbek, semhogy legyőzhetnék őket. Most pedig ezek az úgy rettegett népek annyira megfélelemledtek a zsidók előtt, hogy legnagyobbrészt minden ellenállás nélkül engedték át területeiket; akik pedig ellenállani mertek, sorra vereséget szenvedtek. Az a meggyőződés vésődött tehát a nép szivébe, hogy Isten maga vonul ki a zsidó harcosok élén és az ellenség táborát megzavarja és szétszéleszti. A poézis szép dalba foglalta az ország nagyszabású bevételét és meghódítását:
Isten, füleinkkel hallottuk, Őseink regélték nékünk, Hogy csodákat miveltél napjaikban, Az ősidőknek napjaiban, Hogy kezeddel elűztél, kitéptél népeket, Nemzeteket zúztál szét s kergettél ki, Mert nem kardjukkal foglalták el az országot, Az ő karjuk nem segített nékik, Hanem a te jobbod és a te karod, S hogy arcod fénye ragyogott reájuk.
A hódított terület a törzsek számához képest kicsiny volt ugyan, de elegendő volt arra, hogy alapul szolgáljon további terjeszkedésre. Csak a Léw-törzs maradt teljesen birtok nélkül, amint azt Mózes elrendelte. A leviták, mint született papi törzs, ne kössék le magukat a mezőgazdaságnak, ne törekedjenek földszerzésre, ne kövessék az egyptomi papok példáját, akik vallási érdekek ürügye alatt a népet megfosztják birtokaitól és gazdag kasztot alkotnak, hanem maradjanak szegényeknek és elégedjenek meg azzal, amit a föld- és jószág-tulajdonosok juttatnak nekik. Figyelmük egyes-egyedül csak a szentélyre és a törvényre irányuljon.
Magyarázzák a törvényt Jákobnak
És a tant Izraelnek.
Tömjént tegyenek Isten elé S égő áldozatot az oltárra.
Az istentiszteletnek és a levitáknak középpontja Józsua alatt a Gilgal melletti tábor volt, a Jordán és Jerichó között. Itt állították fel a frigysártot és a frigyládát s mutatták be az áldozatokat. Gilgal bán tizenkét követ állítottak föl, melyeket a Jordánból emeltek ki és' amelyek a Jordánon való átkelést és egyszersmind a tizenkét törzs összetartozását is jelezték. Mig az ország elfoglalása tartott, ide vonultak vissza Józsua és a harcosok. A leviták is, és velük a főpap, Eleázár, Ahron fia, sokáig Gilgalban laktak. Azért tartották azt a későbbi időkben is szentélynek, ahová a szomszéd törzsek zarándokoltak. De Gilgal nem lehetett tartós gyülekezési hely, minthogy talaja termékenység dolgában nem igen vált ki és minden forgalmon kívül is esett. Mihelyt tehát a viszonyok megszilárdultak s a túlsó parti harcosok visszatérhettek hazájukba, uj helyet kellett keresni a szentély számára. Hogy annak Efrájim birtokában kellett lennie, az az akkori körülmények között magától érthető volt. Józsua székhelye is e törzs birtokában volt, Timnát-Cheresben, melyet az efrájimitáktól kapott. Érdekes, hogy a választás olyan városra esett, melynek semmiféle nagyobb jelentősége nem volt, Silóra. Az efrájimiták területe hegyekben és völgyekben olyan gazdag, hogy azon sokkal alkalmasabb helyet is találhattak volna. Mellőzték a őerizim-hegyet Szichem mellett, mely leginkább felelt volna meg. Mellőzték Bethelt is, melyhez pedig sok régi emlék is fűződött. Mikor a frigyládát Silóba hozták, természetesen oltárt is emeltek. Itt volt a gyülekezési helyük, ha nem is az összes törzseknek, de legalább Efrájimnak, Ma-nassenak és Benjáminnak. A főpap Áron házából, Pinchas és az ő utódai állandóan Silóban laktak. Valószínű, hogy sok levita is tartózkodott itt, mig a többiek szétszóródtak a többi törzsek között és vándoréletet éltek.
A zsidók letelepedése Kánaánnak nem csak uj nevet, hanem uj jelleget is adott. Szentfölddé, Isten birtokává lett. Elő kell segítenie azt, hogy a nép a szentségre irányuló feladatát teljesíthesse. A külföldet ezzel szemben szentségtelennek tartották, ahol a zsidó nép ama feladatának, hogy hűségesen kitartson az egyetlen szellemi isten mellett és végrehajtsa tanait, nem tehetne eleget. A szent földnek mintegy érzékenységet tulajdonítottak, mintha érezné, hogy a nép istennek tetsző, vagy nem tetsző dolgokat mivel-e. Különösen három bűnt, melyet a legiszonyatosabbnak tartottak: gyilkosságot, fajtalanságot és bálványimádást nem tudott megtűrni. „Ilyen gonosztettek miatt dobta ki magából az ország az őslakókat", mintegy kiköpte őket és a zsidó népet sem fogja megtűrni ilyen bűnökkel. Ez a felfogás az ország bizonyos sajátosságából sarjadzott. A szentföldet a zsidó lakosok valami sajátos alkotásnak tekintették, melyet semmi más földdel összehasonlítani nem lehet.
És Izrael országának, ahogy a bevonulás óta nevezik, valóban voltak feltűnő tulajdonságai, amilyeneket a föld kerekségén másutt sehol sem talált a kutatás. Egy körülbelül 30 geográfiái mértföldnyi hosszúságú és vagy 12 mértföldnyi szélességű területen ellentétek tömörülnek össze, melyek a földnek csodálatos jelleget kölcsönöznek. Északon a Libanon és Hermon örök hófödte bércei a hegyek és völgyek hosszú sorára tekintenek le, mely délen egészen a homoksivatagig húzódik, ahol az afrikai égető hőség minden növényzetet megperzsel. Szoros szomszédságban virágzanak itt egymás mellett fafélék, melyek külömben egymás mellett meg nem élhetnek. A karcsú pálma, mely csak bizonyos hőfok mellett fejlődhet és a tölgy, mely akkora hőséget elviselni nem tud. Ha a déli hőség forrongásba hozza az ember vérét és heves szenvedélyességre ragadja, úgy lehűti, higgadtá s megfontolttá teszi az északi hómezőkről fujdogáló hűvös szellő. Az országot két oldalról veszi körül a viz, nyugaton a Földközi tenger, melynek partja kikötőül szolgál a tengeri hajóknak és keleten a Jordán, mely a Hermon-hegység öléből fakadva, zsinóregyenes vonalban északról dél felé tart. Kezdő s végpontját egy-egy tó jelöli. Északon, forrásától nem messze, keresztül folyik a Hárfa tón (Kineret, Genezáret, Tiberis tó) és délen belevész a csodálatos Sós tóba. Ez a két tó is egymásnak az ellentéte. A Hárfa tó (Galilei tenger), mely vagy 3 mértföld hosszú és P/2 széles és mely nevét hárfa alakja után kapta, édes vizű tó. Mélyében minden fajta hal nyüzsög, termékeny partján pálma, fügefa, szőllőtő és mindenféle gyümölcsfa virágzik. A magas hőfok megérleli a gyümölcsöt egy hónappal előbb, mint a fensikon. A Sós tó (vagy Arabah), mely 10 mértföld hosszú és 2Va széles, ennek teljes ellentéte. Joggal viseli a Holttenger nevet, mert vizében élő lény nincsen. A temérdek só, mely benne van, továbbá a keserű talaj és aszfaltgöröngyök lehetetlenné tesznek a habokban minden életet. A levegő is sótól terhes és a partvidékek köröskörül tele vannak sógödrökkel. Vad, rémes pusztaság mindenütt. Az oválalaku, kietlen, növényiden hegykatlan, mely a Holttengert körülveszi s melynek a falai némely helyen 1300 lábnyi magasságba nyúlnak fel, zord, komor képet ad az egész vidéknek. Mégis vannak a partjain, a viz tükre és a hegyfalak között oázisok, melyek termékenységükkel a földkerekség legáldottabb talaját is felülmúlják; oázisok, hol a ritka balzsam-növény virul. Csodás termékenységü az En-Gedi oázis, a nyugati part közepe táján, melyet két kis folyó szel át. Talán még pompásabb az oázis a Holttenger délkeleti partján, ahol a régi Coár városa terült el, amelyet pálmaerdői miatt Pálmavárosnak (Tamara) is neveztek. Több téli folyó (nachál, vady) termékenyíti meg az P/2 mértföldnyi hosszú oázist, mig a hőség a Holttenger közelében gyorsan megérleli a növényzetet. Itt is virágzott régente a balzsam növény. A Holttengertől másfél órányira észak-keleten nőtt a híres gileádi balzsam Betharan (Bet-Haran) városa mellett. És ugyanennek a tengernek a vidéke néhány órányi távolságra már tele van sómocsarakkal, melyek halálos gőzöket párologtatnak ki. Mindkét tónak azonban, a Hárfa-tónak és a Sós-tónak van egy közös jelensége, hogy partjaikon meleg, kénnel telitett források fakadnak, amelyek bizonyos betegségek gyógyítására kiválóan alkalmasak. (Lasa, Kallirhoe a Holttengertől keletre; Chamot—Dór, vagy Ammausz a Kineret tó mellett.)
A Holttenger Isten büntetésére emlékeztette mindig a zsidókat. Medre azelőtt termékeny völgy volt, „szép, mint isten kertje". De a rajta levő városok lakói, Szodoma, Gomorrha, Adma és Cebajim népei embertelen bűnöket követtek el. Nagy bőségük közepette nem könyörültek a szükölködőkön, idegen nem is jöhetett a falaik közé, anélkül, hogy ne bántalmazták volna. Természetellenes fajtalansággal fertőzték be magukat Azoknak a jajkiáltásai, kiket Szodomának és szomszédvárosainak lakói megkinóztak, az egekig hatott. És hirtelen megrázkódott a szép völgy. Rettenetes földrengés mindent fölforgatott. Tűz- és kéneső hullott alá és az egész vidék az emberekkel együtt elpusztult. Helyét elfoglalta a Sós-tó és az egész környéket elhomályosította a köd. Ilyen véget értek, néhány századdal a zsidók bevonulása előtt, Szodoma és Gomorrha elfajult lakói, akik mint intő példák lebegtek mindig a zsidók szemei előtt.
Az ország fekvése a mérsékelt övből a forróba való átmeneti foknál (északi szélesség: 31°10'—33°20'; keleti hosszúság: 34°35'—36°0' Green-vichtől) bizonyos szabályosságot kölcsönöz annak, amelylyel más országok nem dicsekedhetnek. A nap és az éj rendesen egyenlő hosszúságúak és csak a legforróbb és a leghidegebb hónapokban különböznek egymástól egy-két órával. Az átmenet a napból az éjbe és viszont, csak rövid ideig tart. Az est hirtelen lép be a nappali világosságba és a nappal beköszöntése épp ily gyorsan következik az éj homályára. Az évszakok is ritka szabályossággal váltakoznak. Tulajdonképpen csak két évszak van: a száraz és a nedves. Az ősz kezdetével oly pontosan áll be az esőzés, a korai eső, hogy a lakosság búsul és szárazságtól fél, ha egy kissé elkésik. Az esős időt felváltja aztán néhány hónapra a napos idő. Az esőlecsapódást villámlás és mennydörgés kiséri és hirdeti már előre. Az eső sokszor hóvá vagy jéggé kristályosodik. A nedves idők vége felé az eső, mintegy bucsuzásul gazdagabban szokott hullani, ez a késői eső, mely gyakran az őszi korai eső hiányát is pótolja. A lecsapódás e rendszerességét két főok idézi elő, melyeket „az eső szülői“-nek mondanak. Az egyik a Libanon-hegység északon, a másik a Földközi tenger nyugaton. A Libanonnak egész nyáron át olvadó hava őszszel megtölti az atmoszférát nedvességgel és felhők keletkeznek, melyeket a tengeri levegőáramok dél felé hajtanak: „Az északi szél hozza az esőt." A száraz évszakban, vagyis nyáron, amely áprilistól októberig tart, az ég teljesen tiszta; egyetlen esőcsepp sem frissíti fel a földet, vagy az embereket. De még sem tikkadnak el az élő lények a forróságtól, sem a növények a szárazságtól. A bőséges harmat, mely éjjente képződik, pótolja teljesen az esőt és lehűti az éjeket. És az északi szél, mely egész nyáron át a tenger felől fuj, elviselhetővé teszi a nappali hőséget is. Csak ritkán tör elő a forró szél keletről (kadim, szel-aphot), amely tüzes port hint az emberi test és ruha minden likacsába. De ez a szél is ebben az országban kevésbé veszedelmes, mint a Számum Afrikában.
Nagy áldása az országnak a sok hegység. Túlnyomó részben hegyes vidék. Két, hosszúra nyúló, felséges hegylánc, egymástól mély völgy által elválasztva, magasodik ki északon, mint két fehér fejű óriás: a Libanon, melynek legmagasabb csúcsa (Dhorel-Khedib) 10.000 lábnyi magasságra nyúlik bele a hórégiókba és a Hermon (Antilibanon), melynek legmagasabb csúcsa (Seichó) 9300 láb. A Libanon sohasem tartozott Izrael országához, mindig a föníciaiak, arameusok és örököseik birtokában volt. De e hegység híres cédruserdöit a zsidók használták fel, miként bérceinek felségességét és fáinak illlatát a zsidó poézis. Közelebb volt a zsidókhoz a Hermon és annak csillogó hófeje, mely több mint 20 mértföldnyi távolságra látszik. E hegy déli lejtőjének lábáig terjedt Izrael országának határa.
A két hegylánc végső nyúlványai alkották északon Izrael hegyeit (Naftali hegyei, később Galilaeai hegyek), melynek legmagasabb csúcsa 4000 lábnyi magasságig emelkedik. Ez a magasság folytonosan csökken egészen a nagy termékeny síkságig (Jezreel), mely körülbelül 500 lábnyi magasságban terül el a tenger felszíne fölött. Ebbe a síkságba is bele-nyulik néhány hegyvonal, mely több kisebb síkságra osztja: a nem annyira magasságáról, mint inkább kerek alakjáról híres Tábor-hegy (1865 láb), továbbá a Moreh-hegy (most Ed-Duhy, 1830 láb), mely mintha a Táborhoz támaszkodna és végre a tőle nem messzire kelet felé nyúló Gilboa-hegyvonal (2000 láb). A nagy síkságtól nyugatra húzódik az erdő koszoruzta hosszú Karmel (1720 1.), egy a tengerhez simuló hegyfal. A nagy Jezreel-sikság, mely szabálytalan háromszöget alkot, hegyhatárvonalaival, a Karmellel az egyik, a Gilboával a másik oldalon, két egyenlőtlen részre osztja az országot, a kisebb északi felére (később Galilaea) és a nagyobb déli felére. A síkságtól délre ismét emelkedik a föld, minthogy észak-keleten a Gilboa fensik az észak-nyugatról húzódó Karmel vonalaival egyesül. Ez a fensik mindinkább emelkedik, mig csúcsában a több mini 2000 lábnyi magasságot éri el. Ezt nevezték Efráim hegyének. Délre, Jeruzsálemtől kezdve Hebronig ismét emelkedik a föld vagy 3000 lábnyi magasságig, ez a Juda-hegység. Aztán mindig esik, úgy hogy a hajdani határváros, Beér-Saba már jó mélyen fekszik (700 1.) Innen indul ki egy uj fensik (Párán hegye), amely azonban már nem tartozott Izrael országához. Úgy az Efráim-hegység, mint a Juda-hegység, keletről nyugatra lejtősödik. Itt terül el a hegy szegélyétől a Földközi tengerig a síkság, mely északról délre, a Karmeltől a déli pusztáig mindjobban kiszélesedve a Sáron-mélységet, (seféíah) vagy síkságot alkotja. Keleten a hegység a Jordán felé lejtősödik. Az Efraim és Juda-hegység egyes csúcsai különös jelentőséget nyertek: a Szichem mellett fekvő két hegy, a Gerizim „az áldás hegye* (2650 1.) és az Ebal „az átok hegye* (2700 1.); Bzthel keleten (2400 1.) és Micpah (2650 1.) néhány órányira a későbbi fővárostól és végre Cion hegye (2610 1.) és az Olajfa-hegy (2720 láb).
Az ország e sajátos alkotása folytán bizonyos sokféleség támad, mely nemcsak a talaj termésére gyakorol befolyást, hanem az emberek jellemének kialakulására is. Északtól délre három övre oszlik az ország. A széles hegyöv a középső helyet foglalja el, a mélyen fekvő vidék (sefélah) a nyugati oldalt a tengerig és a sik rétek (kikar, araba) a keleti oldalt a Jordánig. Ez a három részre való oszlás azonban csak a középvidéken és délen bir jelentőséggel, északon alig észlelhető. A mélységben az éghajlat enyhe, a hegységben az esős időkben zordon és a meleg évszakban mérsékelt, a Jordán vidékén az év legnagyobb részében forró.
A Hermon dél felé a magas sziklatömbökről és mészkövekről hirtelen mély völgybe zuhan alá, ez „a Libanon szakadéka". Ez a völgy hajdan az ország egyik legtermékenyebb része volt, sűrű erdők díszítették és még most is festői látványt nyújt. Termékenysége miatt azt a helyet, ahonnan a Jordán vize kiindul, szentnek tisztelték a kanaániták és a Szerencse Istennek (Baál-Gad, Baál-Hermon) ajánlották fel. A későbbi időben is itt volt a görögök Erdő-istenének, Pánnek a temploma (Paneas, Banias). Sziklákból és hegyzugokból fakadnak itt a bugyogó források, a Jordán eredetei. Ez „a Jordán és a Hermon ama földje, hol az egyik vízesés a másikat hívja" és ahol egy zsoltárköltő lelkének gyászát öntötte ki az elpusztított és meggyalázott szentély miatt.
Miként a Libanon a Jordán nyugati, úgy terjeszti nyúlványait a Hermon annak keleti partjára és ezek alkotják a magaslatokat a Jordánon túl, melyek először a Hárfa-tótól keletre fensikká laposodnak, hogy aztán hirtelen ismét egy 3000 lábnál magasabb hegyháttá emelkedjenek. A Jordánnal párhuzamosan halad egy keskeny hegyvonal, csak két mély úttól megszakítva, egész a Holttengerig és onnan tovább ennek keleti oldalán délfelé, ez a Gileád-hegység. Ez a hegység a Jordán túlsó részét is három külömböző földövre osztja. A Jordán völgye (Érnek) a folyó és a hegység között, mely itt-ott csak egy órányi széles, húsz mértföldnyi hosszúságban húzódik északról dél felé. A másik öv, a Gileád-hegység, szintén keskeny (vagy l1/* mértföld). Csak északkeleten szélesedik ki jobban, ahol nagyobb lelapulás után ismét a magasba szökik és mintegy önállónak látszó hegységet alkot, a Básán-hegységet, mely sürii tölgyerdőiről volt nevezetes. A hegységtől keletre nyúlik el a harmadik öv, legelőben gazdag sikföld (rnisór), mely keleti oldalán a sivatagba vész. A Gileád-hegyvonal északi végét az északibb tájéktól egy mélyút választja el, melynek falai némely helyen 100 lábnyi magasságig emelkednek. Ezen a mélyúton folyó vágtat keresztül, mely, miután több kisebb mellékágat vet föl, a Jordánba ömlik; ez a Jarmuk-folyó (Hieromax). Torkolata előtt meleg források buzognak a vizében. Tovább dél felé ismét kettészakítja a Gileád-hegységet egy mélyút, ahol a Jordánnal a Jabok-folyó egyesül. Még tovább délre, a Holt-tenger közepe felé megint mélyutat találunk a hegységben ; itt folyik az Arnon a Holt-tengerbe. Ez alkotja Izrael országainak déli határát a Jordán túlsó partján, mely a két és fél törzsnek volt a birtoka. Felosztása eredetileg úgy esett, hogy a gyengébb törzs, Reuben kapta a déli vidéket, az Arnon-folyótól Chesbonig, mely a hajdani Szichon király fővárosa volt, továbbá az innen északra fekvő Elealét, mely városok Sibmával együtt mind híresek voltak kitűnő borukról. A reubeniták székhelye Becer volt. A Gad törzs része innen északra lakott, Hesbontól a Jabokig, magába foglalva a fél Gileád-hegységet és a Jordán túlsó völgyét egész a Hárfatóig. Székhelye volt Ratnot-Gileád, mely tekintélyes magaslaton feküdt. De a Jordán-völgyben a Jabok torkolatától nem messze fekvő Machnajim elvette tőle ezt a rangot és az szerepelt sokáig a gaditák fővárosaként. A manassiták, vagy gileáditák a Gileád-hegység északi felét foglalták el a fíűsű’n-hegységgel és a termékeny magas völgyekkel együtt.
Folyója a szó igazi értelmében, olyan folyó t. i., mely a medrében egész éven át vizet hordana, csak egyetlenegy van az országnak: a Jordán és az is hajózhatatlan. A Hermon lejtőjénél fakadó három forrásból ered, kezdetben csak lomhán folyik, amig a Mérom-tón át nem halad. Csak a tóból kifolyva, szedi meg magát és a Hárfa-tóba siet. Innen szélesebb mederben kifolyva, átszáguld sok sziklán, bércen, keresztültör gyors rohanással sok áradozáson, mig a Holttengerbe ömlik és elvész ennek sós vizében. Éppen sziklás útja miatt hajózhatatlan a Jordán. Csak a mély síkságot termékenyíti meg tavaszszal amidőn a Hermon olvadó havától megárad. A többit nem lehet folyónak tekinteni, minthogy a nyári hőségben teljesen kiszáradnak, még a Jármuk és a Jabok is. Ilyen télifolyó (náchál) is azonban éppúgy teszi íermé-kenynyé a vidéket, melyen átfolyik, mint az állandó folyó; a szántóföldek legtöbbnyire az ilyen téli folyók mellett terülnek el. A termékenységet előmozdítják az apró források is, melyek a hegyekből csergedeznek, de folyókká megnőni nem tudnak. Ilyen forrás sok van az országban és sok város nyerte tőlük a nevét (áin). Azokon a vidékeken, hol források nincsenek, az ivóvizet az eső szolgáltatja, melyet sziklába vájt ciszternákban gyűjtenek és őriznek meg.
A talaj sajátos alkotása folytán, továbbá a Libanon, Hermon és nyúlványaiból eredő vizbőség következtében, valamint a források és az évente kétszer gazdagon hulló eső áldásából az ország legnagyobb része dús termékenységnek örvend. „Ország, melyben tej és méz folyik", „föld, mely tele van vizpatakokkal, forrásokkal és tavakkal, völgyekkel és hegyekkel", „szép ország, melyben búza, árpa, szőlő, füge és gránát, olajfa és datolya terem. Ország, melyben nem kell nagy készlettel védekezni az Ínség ellen, ország, melynek nem hiányzik semmije, melynek kövei vasat és hegyei ércet szolgáltatnak". Különösen termékenyek a síkságok, melyek a szorgalmat évi két aratással jutalmazzák.
De a Jezreel-sikságtól északra fekvő terület is jól fizet, régente annyi olajfa volt itt, hogy azt mondották: „olajba mártja az ember a lábát." A nagy síkságtól délre elterülő földköz, Efrajim és Menasse birtoka, szintén igen termékeny. Források csergedeznek mindenütt a kövekből, meggyűlnek és megerősödnek annyira, hogy képesek malmokat hajtani és természetesen a talajt megöntözni.
A hegyek kikönyöklésein szép, viruló kertek és dagadó fürtü szőlők pompáztak, a hegyeket pedig sürü erdők árnyékozták be, terebin-tusokkal, tölgyekkel és taxus-fákkal, és ezek elősegítették a termékenységet a völgyekben is. A különösen alkalmas helyeken karcsú pálmák nyúltak a magasba, melyek édes gyümölcsöt nyújtottak és sokszor a földre öntötték nedveiket. Csak dél felé csökken a termékenység, mert itt legtöbbnyire kopasz mészdombok vannak és a sik völgy kevés. Mindamellett voltak itt is legelőre alkalmas helyek. Egészen délen, Hebrontól délre a föld sivatagjellegü. Itt homokos talajból emelkednek a kopasz sziklafalak; a nagy sivatagból átcsapó forró szél szárazzá teszi az atmoszférát és gátolja a termékenységet. Ez a vidék megérdemli a nevet, melyet viselt: Négeb, a száraz, homokos föld. Csak egyes termékeny oázisokat találunk itt, ahol viz van, mely a perzselő hőséggel küzd. Az ilyen vízben bővelkedő helyeken aztán a növényzet is annál dúsabb. Természetesen nem volt szabad, hogy a kéz tétlenül pihenjen, csak a munka verejtékével lehetett a földből áldást varázsolni, a renyheségnek nem nyújtott semmit. „Egy lusta ember mezejénél mentem el, oktalannak szőlőkertjénél, és lám, tele volt gyommal, eltakarta felszínét a csalán és kőkerítése is bedőlt."
Az ország éghajlata a hegyekről és a tengerről jövő szakadatlan légáramlások folytán feltétlenül egészséges, aminthogy erőteljes emberfajtát nevel. Nincsenek rothadó mocsarak, melyek a levegőt megmérgezik. Betegségek ritkák, hacsak nem külső megsérülésekből származók. Járványok még ritkábbak és jelenleg is csak kívülről szokták behurcolni.
Még több táplálékot és egészséget nyújtott az ország a léleknek, habár nagyon is kicsiny az ó-világ tágas birodalmaihoz, Egyptomhoz, Indiához és Asszíriához hasonlítva. Bizonyos hegyi pontokból, az ország közepéből átfoghatjuk egy tekintetünkkel a keleti és nyugati határokat, a Földközi tenger hullámait, kikötőivel az egyik, és a Holttenger tükrét a Jordánnal és a Gilead-hegységgel a másik oldalon. A Hermonról még tovább hat az ember tekintete. De milyen felemelő ez a tekintet a lélek számára! Sok pontból láthatja a szem a legszebb és legfenségesebb tájképeket. A levegő az év legnagyobb részében oly tiszta és átlátszó, hogy mesterien összerakott messzelátó-üvegként hat, mely a táj és a szem között levő nagy távolságokat eltünteti és közel hozza a legmesszebb levő pontokat. Ebben az országban látja az érző és gondol kodó lélek Istennek ujját: „Tábor és Hermon dicsőítik az ő nevét.“ Szépen formált hegykúpok és hullámszerű hegyhátak váltakoznak zöldelő völgyekkel, melyeket csillogó víztükrök élénkítenek meg. Nem nyomják agyon a lelket, mint az égbe nyúló hegyóriások, nem félemlitik meg fantasztikusan szaggatott, vad mélységekkel, hanem felemelik, enyhén és szelíden és a kedvességnek, otthonosságnak és bizalmasságnak jótékony érzését öntik beléje. Ha a körültekintőkben a költői tehetség csirája szunnyad, a táj szépségének és gazdagságának a szemlélése életre keltheti. Az igazi, meleg és mélyértelmü természetköltészet csak ezen a talajon keletkezhetett. A görögök és rómaiak előtt ismeretlen volt, mert az isteni fenségesség mélyebb megismerésében gyökeredzett. A fiatalabb népek, a zsidó nép tanítványai, csak tőle tanulták el. Ama egyszerűségben és őszinteségben páratlan versek csak olyan költői lélekből fakadhattak, amely a hazug isteneket, akár az állatalakuakat, akár az emberképeteket, kellő értékére tudta leszállítani és az istenséget tisztán szellemi tevékenységben ismerte fel:
Forrásokat fakaszt a völgyekben, Hogy a hegyek között folyjanak, Megitassák a mezők állatait, Lecsillapítsák a vadak szomját, Meghatja a hegyeket magaslataiból Tetteinek gyümölcsével jóllakik a föld. Rajtuk fészkelnek az ég madarai Hallatják hangúkat az ágak közül, Füveket növeszt a barmoknak És növényt az ember szolgájának, Hogy kenyeret hozzon elő a földből, És bort, mely emberszivet vidít fel, És olajat, hogy ragyogóvá tegye az arcot, És kenyeret, mely táplálja az embert. Jóllaknak Isten fái A Libánon cédrusai, Melyeket ültetett, Hol madarak fészkelnek, És a gólya házat épit a ciprusokon, A magas hegyeket zergéknek, Sziklákat oltalmul a gazelláknak. Teremtette a holdat az ünnepekért, Ismeri a nap lenyugvását. Sötétséget csinál s éjjel lesz, És nyüzsögnek az erdő vadjai, Az ifjú oroszlánok ordítoznak táplálék után. És kérik az istentől eledelüket.
Kisüt a nap
És visszavonulnak,
És hevernek barlangjaikban.
Indul az ember a munkájára És foglalkozása után, estig. Mily nagyok a te műveid, oh Isten! Bölcseséggel teremtettél mindent, Tele van a föld alkotásaiddal.
Ilyen verseket csak Izrael országának a fia meríthetett az ő lelkének mélyéből, midőn a magasztos isteni tudattól volt áthatva.
A tekintet, mely minden magas pontról szabadon, messze merenghetett el és minden oldalról oly tág látókört foghatott körül, a legegyszerűbb módon hozta létre a végtelenség felséges gondolatát, melyet másutt csak mesterkélt utakon lehetett a gondolkodóképességbe oltani. Gyermeklelkek könnyen barátkozhattak meg ezen a színhelyen isten felségességének és végtelenségének fogalmával. Már történeti folyásának kezdetén ismerte meg a zsidó nép Isten ujját. Ugyanezt az isteni kezet ismerte fel a végtelennek látszó tenger örök hullámaiban, a termékenyítő felhők szabályszerű eltűnésében és visszatérésében, a harmatban, mely a hegyekről a völgyekbe permetezett, a mindennapi csodákban, melyeket a korlátolt horizont a szem elől eltakar, de amelyek szabad látókörben annál mélyebben foghatók fel.
Ki a hegyeket alkotta, a szelet teremtette,
Ki a reggelt homálylyá változtatja,
A föld magaslatain lépked Izraelnek istene Ő.
Az oly későn felismert és az ember földi sorsára mégis oly emelő hatású gondolat, hogy az a mindenható és gondviselő szellem, mely a természetben uralkodik, kormányozza a történelmet is; hogy a merev természeti törvények istene ugyanaz, aki a népek fel- és letűnését okozza és az erkölcsi törvényeket adja, ez a gondolat annak a népnek a szüleménye, melynek a szeme történetén és messze látókörén keresztül a rendkívülinek és a csodálatosnak felfogására különösen éles tekintetet nyert.
Felemelem szememet a magasba, Honnan jön majd segítségem? Segítségem Istentől jön, Föld és ég teremtőjétöl.
Ez az annyira egyszerű és tiszta gondolatfüzés csak ettől a néptől és csak ebben az országban származhatott. A vallási érzés mélysége és bensősége annak a gondolatnak volt a következménye; saját tapasztalataiból eredő felfogásán alapult, az érzékek és a szellem együttműködéséből fakadt és nem kellett azt kívülről a lélekre kényszeríteni. A szellem vallása, valamint az igazi természet-költészet a szent föld talajából sarjadzott ki.
A törvénynek és a sérthetetlen rendnek a fogalma is, mihelyt reáeszmélt, világos tudatává és természetévé lett a zsidó népnek. Szüntelenül csapkodja hullámait az alacsony homokparthoz a Földközi tenger; és ha korbácsolja a vihar, elborítják a magas hullámok a fövényhalmokat és uj vizözönnel fenyegetik a keskeny földvonalat. De a homok a tenger határa, örök korlát, melyen át nem hág. „Zúgnak a hullámai, tombolnak a habjai és nem léphetnek át rajta." A tenger ugyanazt zúgta a hallgatődzó fülébe, amit a szináji kinyilatkoztatás: „Nem szabad!" Egyp-tomnak tulbuja természete kicsapongásra, kéjelgésre, fajtalanságra és az érzéki vágyak korlátlan teljesítésére ösztökélte az embert, amit a királyok és a papok csak akkor iparkodtak elnyomni, ha az ő saját vágyaik ütköztek beléje. Az izzó nap és a gátolatlanül mindent elárasztó Nílus, a burjánzó lótus, a buja bika, vagy kos nem szimbólumok voltak csupán az egyptomiaknál, hanem a kicsapongás és mértéktelenség ingerlői is egyszersmind. A Phallus-kultusz, mely a legalantasabbat közszemlévé tette s a legméltatlanabbat vallási imádás tárgyává avatta és mely a görögöknél is divatban volt, mindegy akár Egyptomban, akár Indiában keletkezett, mindenesetre csak a talaj termése volt. A zsidók országának talajalkotása ellenben önmérséklést hirdetett, mértéket és rendet az ember minden jártakeltében és támogatta a szináji törvényt, a szent korlát (chök) tiszteletben tartásáról és a kötelesség teljesítéséről. A Holttenger, mely a vétkes szodomita városokat borította el, emlékeztető jel volt a korlát átlépésének és a kötelességről való megfeledkezésének büntetésére.
A Jordán túlsó partja, a hajdani emoriták, Szichon és Og királyok birtoka, melyet a Reuben-, Gad- és fél Menasse-törzs foglalt le magának, szintén hasonló tüneményeket mutatott. Az ő hegycsúcsairól is messze vidékeket foghat át a szem. Mózes áttekintette halála előtt a Piszgah ormáról az egész tulsóparti földet a Hermon lábáig, azután az egész innenső hegyi vidéket északig, az egész középföldet és a déli részt Coarig, a Holttenger délkeleti sarkának pálma-városáig. De a hullámot ringató, zajongó tengert nem látni a Jordánon túl, legfölebb csak egy keskeny kék vonalat belőle. Itt nem talál a költészet annyi ösztönzést, mint az innenső vidéken. Gileád, amennyire ismeretünk terjed, nem szolgáltatott költőt és prófétákat is, csak egyetlenegyet adott, aki épp olyan zord és vad volt, mint e föld hegyalkotása és zúgó sziklahasadékai. A Jordán nemcsak természeti, hanem szellemi határvonal is volt. Az ország innenső részének még egy más előnye is volt Gileád fölött. Ott a honfoglalásnál már erős városokat és erődítményeket találtak a törzsek és igy megvolt vetve mindjárt a polgárosodás első alapja, mig Gileádban csak néhány városra akadtak és azok is nagyon távolra estek egymástól • délre Aroer és Hesbon, a középen Ramoth-Gilead (Ramoth-Micpah) Jaezer és Machnajim. Ezekhez csatlakozott később Jabes-Gileád és még egynéhány apró város. Az innenső részen ellenben a megerősített városok hosszú sorozata volt. Chacor és Kádestől északon egészen Hebronig délen. Az innenső törzsek tehát mindjobban közeledtek a városi élet rendjéhez, mig a túlsó törzsek fennállásuk egész ideje alatt nomád életet folytattak, nyájaikat a fekete Hauran-hegység völgyeiben legeltetvén, ahol a kedarénu-sok láva-alapon sátraikat ütögették föl.
De az innenső rész még távolról sem volt teljesen elfoglalva és a törzsek között szétosztva; sőt egész hosszú és fölötte fontos földvonalak maradtak még az őslakók hatalmában. Nem lehet már kideríteni, hogy mennyire volt Józsua hibás abban, hogy a honfoglalás hiányos maradt. Az ő öregsége nem volt oly üde, mint a mesteréé, Mózesé. A vezérpálca úgy látszik, kiesett a kezéből öreg korában. De határozottan az Efrájim- és Menasse-törzsek voltak azok, melyek a harci fellendülésnek útját állották. Minthogy a legtermékenyebb vidéket foglalták el, pihenni akartak a babéraikon. A többi törzsek is csak földbirtokra és nyugalomra vágytak és mikor ezt elérték, kardjaikat hüvelyükbe dugták. A honfoglalás első hevessége után, úgy látszik, nem próbálkoztak többé közös vállalkozással. Minden törzs és minden törzscsoport magára volt hagyatva. Az egyes törzseknek külön-külön pedig nehéz volt magukat a kanaánita őslakóktól megszabadítani. Csak az Efrájim-törzsnek sikerült megtisztítani a birtokát az idegen elemektől, a fontos Gacer (Gezer) kivételével, amely városban több évszázadig maradtak meg a kanaániták.
Meghóditatlan maradt az egész partvonal, a részint termékeny s részint homokos mélység (sefélah) Gázától, vagyis az egyptomi folyótól (Rhinokoluro) Akkóig. Úgy látszik, hogy nem is tettek kísérletet e vidék elfoglalására, minthogy őslakói nagyon előrehaladtak a hadi mesterségben és fel voltak szerelve nehéz hadi vasszekerekkel, melyek ellen, mint már mondottuk, a zsidók küzdeni nem tudtak. Ez a partvidék, valamint az északi partvonal Akkótól Tyrusig és Szidonig, a tulajdon-képeni Fönicia, később sem kebeleztetett be Izrael országába. A szép Jezreel síksága is kezdetben az őslakók kezében maradt, mert azok is vas hadiszekerekkel harcoltak. Habár három törzs tartott reá igényt: Menasse, Izachar és Aser, mégsem sikerült a vidéket a feriziták és refaim kezéből kiragadni. A nagyfontosságu Betli-Sean, az ország kulcsa és még több más régi város, mint pl. Jilbeam, Taanach, Megido a síkságban, Dór és En-dor a hegységben még soká maradt a pogányok kezében. A Jezreel-sikságban, mint említettük, az Iszachar-törzset csak éppen hogy megtűrték az őslakók, akiknek teljesen alávetette magát. Ásernek sem volt eleinte kikerekitett birtoka, hanem szétszórtan lakott a föníciaiak között. Fővárosa Mischal volt a Karmel-hegységben, hol később Haifa (Khaifa, Hefa) kikötőváros keletkezett. De az aseridák sohasem vitték annyira, hogy a közelfekvő Akkó kikötővárost elfoglal hassák. A Naftali-törzs, melynek székhelye Kádes volt, szintén körül volt véve kanaánita népektől. A Zebulon-törzs birtoka eredetileg a Táborhegytől északra terült el, de ennek szomszédságában is kanaániták laktak. Csak később emberelték meg magukat annyira, hogy területüket a tengerpartig terjesztették ki. A Dán-törzs, melylyel a legmostohábban bántak, körül volt zárva minden oldalról emoritáktól és saját birtoka csak igen kevés volt, székhelye is alig lehetett, hacsak nem Eltheke. A többitől teljesen elkülönített két törzs, Juda és Simeon még jobban összekeverődött idegen népségekkel, még pedig olyanokkal, melyek a pásztoréletet az utonállással váltották fel. A jebusziták, kik olyan hatalmasak voltak, hogy megtámadásukra még csak kísérletet sem tettek, mintegy válaszfalat alkottak e két déli törzs és az északiak között. Csak az erős Jebusz (később Jeruzsálem) meghódításával nyújthattak egymásnak kezet az elkülönített törzsek.
Ha Józsuát öreg napjaiban örömmel töltötte el az, hogy isten ígérete, mit az ősatyáknak tett, beteljesedett, ez az öröm nem volt egészen zavartalan. Miként oly gyakran az egyesek és népek életében történni szokott, ezúttal is egészen másképen valósult meg a remény, mint ahogyan álmodoztak róla. Az ország mindenesetre Izrael fiaié volt, de csak alig a fele volt az övék és az elfoglalt területet is könnyen elragadhatták tőlük a visszamaradt népek, kiknek az egyesülése újra hontalanságba taszíthatta volna. Művének befejezetlensége aggodalommal tölthette el Józsua lelkét életének utolsó óráiban. Ez az aggodalom annál megokoltabb volt, minthogy nem adhatta át a vezéri tisztséget alkalmas utódnak, legalább olyannak nem, akinek a törzsek és különösen az uralomravágyó efráimiták alávetnék magukat. Meghalt, árván hagyta a népet, amelyben azonban nem volt meg az elárvultság érzete. Nem ismerte helyzetét. Nem gyászolta úgy a második vezért, mint az elsőt. Csak egyet hagyott hátra a népnek Józsua, a reményt és a kilátást, hogy egykor az övé lesz az egész ország, Tyrustól és Szidontól északon a Holttenger déli végéig és Coánig, a szép pálmavárosig, egészen a Sichorig (Rhinokoluro), Egyptom határánál. Remények, melyekhez népek törhetetlenül ragaszkodnak, többnyire be is szoktak teljesedni. Teljesedett itt is, egygyé vált az ország és Izraellé lett egészen, de csak hosszú, nehéz szenvedések és küzdelmek után.
HARMADIK FEJEZET.
A SZOMSZÉDOK.
A föníciaiak, arameusok, filiszteusok, idumeusok. Erkölcseik és mithologiájuk. Moabiták és amoniták. A zsidók csatlakozása a szomszédokhoz és azok erkölcseinek utánzása. A törzsek szétszakadása. Az egységesség hiánya és ennek következménye: a gyengeség. A pillanatnyi mentők.
zsidók működésének színhelye annyira körül volt véve a különböző népségekkel, hogy önállóságuk megóvására mesterséges pusztaságokkal kellett volna magukat körülsán-colniok, amint ezt más népek tenni szokták, mikor a táma-
dások ellen kellőképen biztosítva nem voltak. Mintha a gondviselés folytatni akarta volna a zsidók próbára tevését, mely már Egyptomban kezdődött, vagy mintha csak most akarta volna kezdeni igazán. Föníciaiak és kanaániták a kultúra különböző árnyalataiban, ara-meusok, filiszteusok, idumeusok, moabiták, amoniták, amalekiták, arabok és félarabok voltak a zsidók szomszédai. Eme népek mindegyikének voltak saját erkölcsei, szokásai és vallási hagyományai. Ezekkel és más kevésbé fontos szomszédokkal a zsidó törzsek egyike-másika közelebbi érintkezésbe jutott. A vonzódás és asszimiláció törvénye, mely szellemi téren is uralkodik, érvényesült náluk is és a zsidó nép története hosszú időn keresztül ama csodálatos színjátékot tárja elénk, amint egy nép környezete által elveszti belső és külső függetlenségét, hogy aztán újra visszanyerje és miként ismétlődik ez a veszteség és nyereség többször, hogy aztán annál szivósabban ragaszkodjék sajátságaihoz, melyeket annál makacsabb kitartással domborít ki.
Leggyakoribb volt a zsidók közlekedése a föniciaiakkal, akikkel különösen az északi törzsek, Áser, Zebulon és Jiszachar szomszédos viszonyban voltak. A föníciai kanaániták és különösen a Szidóniák kultúrája már előrehaladottabb volt, mint a pusztai vándorlásokban, a legmostohább viszonyok között felnevelkedett zsidóké. Szidon város lakói, a föníciaiak legnemesebb csoportja, a zsidók honfoglalása idejében már a kultúra magas fokán állottak. A merész, hosszú tengeri utazásokhoz, melyeket ők kísérlettek meg először, tökéletesiteniök kellett a hajóépités mesterségét és az ehhez tartozó egyéb mechanikai munkálatokat. Templomokat és palotákat építettek, maguk és idegenek számára, ha nem is oly óriási arányokban, mint az egyptomiak. A biborfestést a biborcsigák vérével csak a föníciaiak értették, épp úgy az üvegfestést az Akko melletti Belus-folyó fehér homokja segítségével. Értették, miként kell a fémeket kiásni, olvasztani és ékszereket készíteni belőlük. Nyak-, fül- és ujjgyürüket vittek idegen piacokra, hol ékszernek és amulettnek adták el azokat. Keresett tárgy volt a szidoni fátyol, melyen az ő bálványuk tanai voltak kihimezve. A számolás mestersége, ha nem is föníciaiak találták fel, de otthonos volt náluk. Mig az egyptomiak egészen elpusztulásuk idejéig a tehetetlen hiero-glyph szótagírással kínlódtak, addig a föníciaiak a kimivelt és kényelmes hang-, vagy betűírást használták, mindegy, akár ők találták fel, akár más sémita néptől tanulták el. A szidoni Kánaánnak már volt szilárd államalkotmánya, király állott az ország élén s az ország rendezett viszonyoknak örvendett. Kolóniákat alapítottak a közeli szigeteken, Cypruson és Krétán. Az idegen népekkel való sűrű, békés érintkezés kitágította látókörüket és gazdaggá tette nyelvüket. A kanaánita nyelv határozottan hasonlított a héber nyelvhez, vagyis a zsidók nyelvéhez, amelytől csak tájszólásszerüen külömbözött. Csakhogy a héber nyelv, mint széleskörű szellem eszköze, oly magas finomságra emelkedett, hogy a legnemesebb nyelvek mellett foglalhat helyet. Mellette a föníciai nyelv, amennyire romjaiból ismerjük, parasztok, kereskedők és katonák nyelvének tűnik fel. Miként Kanaán országát szentfölddé úgy tette meg a zsidó nép Kanaán nyelvét szent nyelvvé.
A föníciai kultúra, melyet a Szidóniák ápoltak, nem volt azonban otthonos a kanaániták minden területén, minthogy a többi népeknél hiányzott a főfeltétel: a világforgalom. De valamivel ezek is előbbre voltak a zsidóknál; ismerték már a mechanikai mesterségeket, tudtak városokat építeni, városokat megerősiteni, ami a zsidók előtt bevonulásuk idejében teljesen idegen volt. Csak vallási és erkölcsi tekintetben állottak a kanaániták és a Szidóniák is a félvad természeti emberek alacsony fokán, valamivel magasabban is, mint az egyptomiak. Ök nem imádtak annyi bálványt, mint ezek és nem is választották isteneiket a legalantasabb állatvilágból, de az istenek kisebb vagy nagyobb száma nem jöhet itt tekintetbe. Mihelyt az istenként imádott lények az egyet túlhaladják és mythologiai eredetűek: csak a gondolkodás összekuszálásához és az erkölcsök romlásához vezetnek. A kanaániták egy istenpárt imádtak, férjet és feleséget Baál és Astarte néven, kik néhány városban és kolóniában az Adonis és Baálti (Beltis) nevet is viselték. A Baál a napot jelentette, Astarte a holdat, de nem mint tiszta világitó lényeket az ég étherében, hanem mint nemző természeti erőket, melyek a földet, az állatokat és az embereket termékenységre ösztönzik és ingerük. Ezenkívül még hét istent imádtak a kanaániták, az akkor ismert hét planéta száma szerint, melyeket kabiroknak (hatalmasok) neveztek, továbbá még egy nyolcadik istent, Asmun néven (Esmun, Asman), akit gyógyító istennek tekintettek és kígyó képében ábrázoltak. Volt még a föníciaiaknak több istene is, kik mind bátran versenyezhettek az egyptomiak isteneivel.
Eme istenségek imádásának szokásai fölötte tisztátalanok voltak. Főszerepe volt azoknál a női nemnek. A termékenység áldása a földnél, a nyájaknál és az embereknél: volt az ő vallási képzeteiknek a foglalatja. Oltárok és templomok emelkedtek a magaslatok fái között; a granátfa, nagy dús gyümölcsével Astarténak volt szentelve. Baál minden szentélyénél hegyes kövek állottak, kőoszlopok (maceba), melyeket a napnak szenteltek (chamanim) és amelyek a termékenyítő orgánumot jelképezték. Nők keresték az eltűnt Adonist, vagy Baált — a termékenyítő napot — és hét napi gyász után megtalálták fából faragott képét, közben tépdesték, vagy egészen levágták a hajukat és verdesték a mellüket. A papok gyászmuzsika őrjöngő zsivaja mellett, marczangolták karjaikat és egész testüket. A gyászünnep után hangosan kikiáltották, hogy „Adonis él“ és az őrült örömben a szüzek minden szégyen nélkül áldozták fel a becsületüket a Baálti istennőknek szánt áldozati pénzért. Voltak templomi parázna nők, akik egész éven keresztül vagy magában a templomban, vagy attól nem messzire, az utcán tartózkodtak és ezeket szentelt nőknek (kedésah) nevezték. Ez volt a föniciak kultusza, ezt látták maguk előtt mindennap, a különösen a szemérmetes-séget, tartózkodást és tiszta erkölcsöket parancsoló egyetlen egy Istent valló zsidók.
Föníciától északra és keletre, a Libanon és Antilibanon hegytöveinél, északi nyúlványainál és völgyeinél az arameusok laktak. Az első népvándorlás idejében Arminiából, a Kir (Kyros) folyó tájáról az Euphrát és Tigris közötti mélységbe ereszkedtek alá, amely az „Aram mezeje", vagy „kettős folyó Aramja" nevet (Aram naharajim, Mezopotámia), kapta tőlük. Egy részük tovább vándorolt és letelepedett az északi Kanaán magaslatain, amely vidéket azóta Aramnak neveztek el. Az arameusok törzsrokonai voltak a zsidóknak és a régi visszaemlékezés Ábrahám törzsatyát arameusnak mondja. Mindamellett az arameusok nyelve, bár egy és ugyanazon forrásból ered, annyira elüt a hébertől, hogy a zsidók meg sem értették. Az arameusok is építettek megerősített városokat, melyek közül egynéhány egész a mai napig tartotta fönn magát, Damaskus egy paradicsomi szépségű vidéken és Hamat az Orontes fokánál. Állami szervezetükről keveset tudunk, a későbbi időkben három királyságra oszlott, Aram Coba az Euphrat mellett, Aram Chamat és Aram Damaskus. Az arameusok erkölcseiről még kevesebbet tudunk. Mythológiájuk hasonló volt a föniciaikéhoz. Főistenük neve, úgy látszik
Haded (Adad) volt, ami a napot jelentette. Hadad Malach-nak (vagy Adramelechnek) is nevezték, vagy röviden Moloch-nak. Kultuszuk körülbelül épp oly kevésbé volt szemérmetes, mint a föniciaiké. Háború, szárazság, vagy járvány idejében a gyermekáldozás és általában az emberáldozás Chijun istennek (Charvan, Kronos) az arameusoknál épp olyan szokásos volt, mint a többi rokontörzseknél és mint a régi népeknél általában. Az arameusokkal a Naftali-törzs volt közvetlen érintkezésben.
Gyakori érintkezés állott fenn a déli törzsek és a filiszteusok között. Ez a nép, melyről nem tudjuk, hogy sémita vagy pelasgi eredetű volt-e, Kréta-szigetről származott, még pedig Kaphtor (Kydonia) városából. Vagy a sziget benszülöttei, vagy kanaánita kolonisták, kik Kréta-szigetén telepedtek le először, később a Földközi tenger partvidékeire költöztek és elfoglalták a Joppe kikötővárostól délre húzódó vonalat a sivatagig. A filiszteusok apránként népesítették be ezt a vidéket, de a zsidók bevonulása idejében már kétségkívül erős gyökeret vertek rajta. Három kikötővárost építettek a parton: Gazát (Aza) délen, Askolont a középen és Asdodot (Acotus) északon, ezenkívül két nagyobb közbeneső várost, Gathot és Ekront. Ez volt az öt város (pentapolis), melyek, ha kicsiny volt is a területük, mégis nagyon mozgalmas életet éltek és jelentékeny hatalmat értek el. A filiszteusoktól kapta az egyptomiaknál és a görögöknél az egész ország a Palestina nevet. Bizonyára ők is kereskedelemmel foglalkoztak, mint a föníciaiak s az ő hajóik is kikötöttek Egyptomban és a szomszéd partokon és áruik versenyeztek a Szidóniákéival. Mert közösség aligha volt a két nép között, inkább gyűlölködés. A filiszteusok azonkívül harcias és hódítani vágyó, mig a föníciaiak békés nép voltak. Minthogy parti területük keskeny volt, kénytelenek voltak kelet felé terjeszkedni. Csekély népességüket, úgy látszik, zsoldos sereggel erősítették meg. A filiszteusok vallási felfogása lényegében ugyanaz volt, ami a többi kanaánitáké, vagy általában az ősrégi népeké. Ők is a nemző természeti erőt imádták Dágon néven, kit fél ember, fél hal-alakunak ábrázoltak. Dágon papjai nem léptek az Asdodban levő Dágon templom küszöbére, hanem átugrottak rajta. Dagon női kiegészítése Astarte volt, aki itt a Tirata (Tirghata, Atergati, Darkati) nevet is viselte, még pedig kapu, hasadék értelemben, amiben mindenesetre valami fajtalanság rejlett. A Tirata istennőnek szintén ember-és hal-alakja volt, amely utóbbi a termékenységet jelképezte. Temploma Askolon mellett állott. Gyógyító istenük is volt Baal-Zebub néven (Belzebub). A filiszteusok vallása szintén tévelygésekbe és fajtalanságokba csapott át. Közöttük volt sok jós, vagy felhőlátó (meonnenim), kik bizonyos jelekből megjövendölték a bekövetkezendő eseményeket.
A filiszteusok keleti szomszédságában oázisok voltak, ezeken a gesuriták laktak, amely kis törzsről keveset tudunk. Még tovább kelet felé, Kádes város vidékén tartózkodtak az amalekiták, kik a zsidókat vándor útjukon megtámadták. Kis rablónép volt, mely mindig áskálódott a zsidók ellen. Az amalekiták erkölcsei, mint egyáltalában ama törzsekéi, kik a filiszteusi partok és a Holt tenger között, Egyptom közelében laktak, teljesen ismeretlenek. Bálványaikat — szintén hím- és nőneműek — Uratalnak és Aliletnek (Lilith?) nevezték és az ő imá-dásuk is fajtalan kultuszszal volt összekapcsolva.
Kevesebbet érintkeztek a zsidók az idumeusokkal (edomiták). Az utóbbiak területe a Szezr-hegységtől a Vöröstenger öbléig húzódott. Innen vitték kereskedő hajóik az áruikat Arábia felé. Hegységeik ércet és aranyat nyújtottak, amit ők egész tehetségükkel kizsákmányoltak. Az idumeusokat az ókorban tapasztaltaknak és bölcseknek tartották. Fővárosuk Témán volt. Jó korán voltak királyaik, kik választás utján léptek a trónra. Istenségüknek ugyanaz volt a neve, ami az arameu-soknál: Hadad, amely nevet sokszor a királyok is felvették. Erkölcseikről keveset tudunk, valószínűleg a zsidókéihoz hasonlitottak, akikkel törzsrokonságban voltak.
Az idumeusoktól északra és a Holttengertől keletre laktak a moa-biták és amoniták, a Reuben és Gad-törzsek szomszédai. Ök is fajtalan bálványimádást űztek Peor hegyén a Baál istenük előtt; az ammonitáknál a Baált Milkomnak vagy Malkom-nak nevezték. Ezeken kívül volt még egy közös istenük is, a Kemós, melynek lényege és jelentősége még ismeretlen. Hogy mi volt a moabiták és amoniták istennőjének a neve, nem tudhatni. Nehéz volt a zsidóknak az ilyen szomszédok között politikai függetlenségüket, de még nehezebb szellemi sajátságaikat megóvniok, az elkülönödés és közeledés között az egyensúlyt megtalálniok, ezekkel a nyelv- és legtöbbnyire egyszersmind törzsrokonokkal közlekedniök, anélkül, hogy e közlekedés által beszennyeznék magukat.
Mert amennyi szomszédjuk, annyi ellenségük volt a zsidóknak kezdettől fogva. Ha ezek a szomszéd népek nem is tudtak semmit sem arról, hogy Izrael tanai oda irányulnak, hogy az ő isteneiket megdöntsék, oltáraikat lerombolják, kőoszlopaikat szétzúzzák, Astarte-ligeteiket elpusztítsák és egész bálvány lim-lomjaikat megsemmisítsék, ha nem is volt semmiféle sejtelmük arról a merev ellentétről, mely az ő mivoltuk és a benyomuló zsidók között fennállott, mégis gyűlölték az idegeneket, kik karddal a kezükben az ország legnagyobb részét elfoglalták. Mit tehettek a zsidótörzsek eme nyílt vagy burkolt gyűlölettel szemben? Vagy irtóháborut kellett kezdeniök a szomszédok ellen, vagy megbarátkozniok velük. A hadakozás lehetetlen volt, minthogy Józsua halála óta nem volt a zsidóknak sem vezérük, sem egységük, sem harciügyességük, sem harcikedvük. így lassanként hüvelyeikbe dugták kardjaikat és szomszédaikkal barátságos közlekedést kerestek. A kanaániták és föníciaiak egyelőre nem követeltek tőlük semmit. Ök, kik szintén inkább békére törekedtek, mint háborúra, megelégedtek azzal, hogy a zsidók a területükön át vezető karaván-utat nyitva hagyják, hogy zavar nélkül folytathassák kereskedelmüket. Az ország közepén lakó kanaániták sokkal gyengébbek voltak, sem hogy a zsidókkal harcba keveredhettek volna, minthogy ők is egészen szétdaraboltan éltek és külső segítséget nem várhattak. A kanaániták eme gyengesége különösen Laj'is (Laisim, Lesem) elfoglalásánál mutatkozott. A legkedvezőtlenebbül ellátott Dán-törzs ugyanis nemsokára Józsua halála után abba a kellemetlen helyzetbe jutott, hogy népességének egy részét el kellett bocsátani, hogy a hátramaradtaknak elegendő helye legyen. A kivándorlásra ítéltek — 600 harcos, feleséggel és gyermekkel — észak felé tartottak és a Hermon-hegy aljánál legyőzték a Szidóniákat, anélkül, hogy csak törzsrokonaiktól segítséget kaptak volna. Le is telepedtek a termékeny területen. Törzsükhöz való ragaszkodásuk jeléül a kivándorolt dániták újonnan épített városukat Dánnak nevezték el. A Szidóniák később sem gondoltak arra, hogy a dánitákon bosszút álljanak. Csak az idumeusok, filiszteusok és moabiták tartottak össze, ha arról volt szó, hogy a zsidó szomszédokat megkárosítsák és elnyomják.
Még inkább érezték a zsidó törzsek a békés és nyugalmas viszonyok szükségét akkor, ha fáradságos pusztai vándorutjukra gondoltak vissza. Ennek a szükségnek nagy áldozatokat hoztak és az idegenek iránt való előzékenységüknek és szeretetüknek nem ritkán áldozták föl saját testvértörzseik érdekeit. Hogy a szomszédokkal való barátságos érintkezést fenntartsák és ezáltal félig-meddig jövőjüket biztosítsák, házassági összeköttetésbe léptek velük, zsidó atyák leányaikat kanaánita férfiaknak adták feleségül és fiaik számára kanaánita leányokat szereztek. Az ilyen vegyes házasságok a határtörzseknél voltak a leggyakoriabbak, minthogy ezek a békés közlekedést tartották fennmaradásuk alapfeltételének, tehát az Áser, Naftali, Zebulon, Iszachar, Dán és Jehuda-törzs-nél és még inkább a túlsó parti törzseknél, kik a rokon moabiták és amonitákkal élénk érintkezést tartottak fenn. Az Összeházasodást a pogánynyal még nem tekintették akkoriban eltiltottnak. Ritkább volt a vegyes házasság az elkülönített törzseknél, Efráim, Manasse és Benjáminnál és még ritkább a Levi-törzsnél, mely egyáltalában elkülönülten élt.
A pogány szomszédokkal való összeházasodástól a bálványimádási kultuszban való részvételig már csak egy lépés volt. A bennszülötteknek voltak áldozó- és bucsuhelyei, melyekhez az együgyü értelemnek megfelelő mythosok fűződtek. Nagyobb hegyeknek és az ezek alján elterülő kies völgyeknek szentelt jellegük volt. A Túzr/neZ-hegyet már régóta szentnek tartották és pogány papok jóslatokat hirdettek rajta. A Tábort szintén tisztelték. A Hermon alján templom volt, melyet Baalgadnak vagy
Baalhermonnak szenteltek. Bethel városa egy ottan levő, régente lehullott meteorkő (Baytile) miatt bucsuhely volt. Az ilyen szentelt helyeken űzött kultuszban eleinte bizonyára az izraelitákkal bejött idegenek, kik még egyptomi kivonulásuk alkalmával csatlakoztak hozzájuk és az együgyübb zsidók vettek csak részt. Ezeknek az idegeneknek, kik a pogány hazug istenek és a zsidó isteni tan között tátongó nagy ellentétet felfogni nem tudták, nem került sok önmegtagadásba, hogy a pogányok áldozati lakomáin megjelenjenek. Lassan-lassan behatolt a pogány-kultusz mind szélesebb körökbe, annál is inkább, mert a föníciaiak a sok művészetben és mesterségben való előrehaladottságukkal a zsidóknak imponálták. Az utánzási vágy régi bajuk volt a zsidóknak és minthogy nem akarták a kulturformákban szomszédjaik mögött maradni, felvették a bálvány-imádási szokásokat, melyek azokkal kapcsolatosak voltak. A szomszéd népek kultusza általában túlon-túl is kedvében járt az érzéki vágyaknak és különösen tetszhetett az ifjú embereknek. A zsidó-kultusz ezzel szemben még nem vett fel szilárd formákat. A silói szentély, melyben áhroniták és leviták működtek, nagyon messzire esett a távollakó törzsektől, azonkívül az efráimiták birtokán volt, akiket á többi törzsek önzésük és követelŐdzésük miatt éppenséggel nem kedveltek. Abban az időben, de még sokkal később is, az áldozat volt az istentisztelet és az istennel való közlekedés legfőbb tényezője. Aki tehát az áldozás szükségét érezte, kénytelen volt magának oltárt emelni, vágy egy meglevő szentélyhez csatlakozni. A szinái tannak még nem volt alkalmas képviselője és tanítója, aki az istentisztelet más módjára oktatta volna a népet. A leviták, kiknek az összes törzsek között szétszórtan kellett volna élniök és tanitaniok, nem kaptak letelepedési helyeket a városokban, hanem földbirtok nélkül szegényen tengődtek és éppen ezért nem volt tekintélyük a népnél. Egy Jonathan nevű levita, Mózesnek, a nagy vezérnek unokája kénytelen volt nagy Ínségében élelemért és ruháért egy uj bálványhoz szegődni, hogy ott a papi teendőket végezze. Sok mindenféle körülmény, a szokás, az utánzási vágy, az érzéki inger járult hozzá, hogy a zsidók a szomszédok bálványkultuszához csatlakoztak, mig a szinái törvény értelmében vett tisztább istentiszteletre alig kaptak serkentést.
Nem csoda tehát, ha Zsidóország magaslatai oltárokkal teltek meg és azok mellé csucsoszlopokat (maceboth) állítottak. Az északi törzsek vagy a föníciai Baal-Adonist és Astartet, vagy az arameusok hasonló bálványait imádták; a túlsó parti törzsek a moabiták és ammoniták Kemós-és Milkom-kultuszát vették át: a középsők pedig a filisteusok Dagonja és Tiratája felé fordultak. Némely helyen imádták a gyógyító istent is, kit érckigyó alakjában ábrázoltak és Nechustán-nak neveztek. Házi istenek, mumiaszerü ember alakok, terafim néven mindenütt találhatók voltak. Izrael istenét sem száműzték ugyan, de el kellett tűrnie, hogy képben ábrázolják. Fogalom-zűrzavar volt, mint mindig, ha régi, magukat túlélt képzetek újakkal kereszteződnek és összekuszálódnak, és kettőjük összeférhetetlensége még nem nyilvánvaló. Annyira belemerültek a zsidók a bálvány-kultuszba, hogy sokan közülük, a pogány szomszédok mintájára, a kanaánita bálványok Baál és Astarte (Boseth) nevét vették fel: Jerubaal vagy Jeruboseth, Isbaal vagy Isboseth, Merubaal vagy Meruboseth.
Valamint az isten fogalmát, úgy a zsidók erkölcsét is megzavarta a pogány szomszédokhoz való csatlakozás. Erről tanúskodnak a vadságukról emlékezetben maradt egyes vonások. Az erőszakoskodás megnyilatkozása volt, midőn a kivándoroló dániták átmenőben egy efráimi-tának drága pénzen szerzett bálványát Jonathan nevű papjával együtt egész nyíltan elrabolták. Még szégyenletesebb dolog esett meg a benjaminita Gibon városban. Pontosan nem ismerjük ugyan a lefolyását, de a gaztett nagyon felháborító lehetett, ha az embertelenség ijesztő példájaként a későbbi időben is oly sokáig emlékezetben maradt.
A visszaemlékezés a csodás eseményekre, az egyptomi kivonulásra, a pusztai vándorútra és honfoglalásra, melyeket oly gyorsan nem felejthettek el, alkotta a Iá thatatlan köteléket, mely a törzseket elválasztottságuk és bálványimádásuk dacára is összetartotta. Az apa elbeszélte a fiának és ez tovább mesélte. Szükség idejében ezeket az emlékeket idézték föl: „Hol vannak Isten csodatettei, melyekről őseink beszéltek, hogy Egyptomból ebbe az országba hozott bennünket?" A lángoló Szináinál történt esemény, „midőn a föld megrendült és hegyek szétolvadtak az Ur előtt és a Szinái Izrael istene előtt", élénken megmaradt azoknak a szivében, kik nem tartoztak az elfásult tömeg közé. Olykor intő szózatok is hangzottak el, melyek ama szép időre mutattak reá és erős hangon korholták a bálványimádást. Valószínűleg leviták voltak, a frigyláda és a törvény őrzői a silói szentély szolgái, kik időről-időre alkalomadtán és különösen szerencsétlenség idejében népgyüléseken emelték fel szavukat a romlottság ellen. így lépett fel egykor egy ilyen „Isten küldöttje", ki Gilgalban tartózkodott egy Bóchim-bán, Bethel mellett tartott gyűlésen és korholta a népet, hogy az istennel kötött frigyet feloldották és ahelyett szövetséget kötöttek a pogányokkal, kiknek az istenei bukást hoznak majd reájuk. De ha sikerült is olykor egy-egy levita szónoknak a ragyogó múlt feltárásával és a szomorú jelen ecsetelésével a gyülekezet kedélyére hatni, ha pillanatra fel is tudta rázni és meggyőzni a népet azzal a tudattal, hogy hanyatlásukat istenhez való hűtlenségük okozta: a hatás sohasem volt tartós. A hajlandóság a szomszédokhoz való belső csatlakozásra és szokásaiknak utánzására sokkal erősebb volt, semhogy oly könnyen le lehetett volna győzni.
Magában Silóban, a zsidók saját ősi kultuszának középpontján, hoj a frigyládát őrizték, sem volt semmiféle alkalom arra, hogy az isten tisztelet formáját a tan szellemének megfelelővé tegyék és hogy a nép oktatásával kapcsolják össze. Az istenség imádásának kifejezése itt is az áldozásban nyilatkozott meg, csakhogy nem Baálnak és Astarténak, hanem Izrael istenének tiszteletére hintették a vért az oltárra és végezték el az áldozás rítusait. A frigyládát a benne levő kőtáblákkal nem oktató tartalmánál fogva tisztelték, hanem varázsszernek tekintették, mely képes az ellenséget legyőzni. Áhron utódjaitól nem azt kérdezték, hogy milyen utón kell a népnek haladnia, hanem, hogy milyen sikere lesz valamelyik vállalkozásnak. Valami különös ruhába (ephod) öltözve és mellén a páncéllal, melyben az Úrim és Thumitn voltak, hirdette ki a pap igennel vagy nemmel minden fontos vállalkozás kimenetelét. Aratás után, a szüret idején összegyűltek a közel lakó zsidók Silóba, ahova magukkal hozták feleségeiket és gyermekeiket is. Évente visszatérő nép-ünnepély (chag) lehetett, melynek már zsidó alapja volt, minthogy a szentségben és a nyilvános istentiszteletben a nők is részt vehettek. Miként folyt le ez az ünnepség? A szentély látogatói földre vetették magukat az oltár előtt és néma hallgatással fejezték ki imádatukat. Minden családatya áldozatot mutatott be, adott belőle néhány részt a papnak, a többit pedig elköltötte családja körében, de csak a tiszták ehettek a húsból. Fiatal leányok ebből az alkalomból tánczra, mulatságra gyűltek egybe a silói szőlőhegyek között. Benső istentiszteletnek ebben az időben még nyoma sincs. A költészet lehelete még nem lengte át a sátortemplom belsejét
Az egyik baj maga után vonta a másikat. Az efráimiták önzése a többi törzseket is arra kényszeritette, hogy csak önmagukra gondoljanak és igy meglazult a nép összetartása. Ez az önzés lehetetlenné tette a közös vezérletet. Minthogy az egyik törzs sem számíthatott szükség idején a többinek a segítségére, kénytelenek voltak a bálványimádó szomszédokkal szövetséget kötni, velük összeházasodni, istentiszteletükön részt venni és utánozni erkölcseiket és erkölcstelenségeiket.
Az ellenséges szomszédok, mihelyt elég erősnek érezték magukat, éreztetni kezdték a zsidókkal, hogy csak betolakodottaknak tekintik őket akiknek az elpusztítását, vagy legalább megalázását célszerűnek tartják. Mindjárt, mihelyt Józsua behunyta a szemeit, szomorú idők köszöntöttek be. Egyik törzset a másik után támadták meg, megkárosították őket, vagy a szolgaságig alázták. Akadtak azonban mindig férfiak, kik valahányszor a szükség a legnagyobb volt, az elnyomottakért bátorsággal síkra szállottak és nagy tetteket vittek véghez értük. Ezek a hősök, vagy tiépmentők, vagy bírák (softim), ahogy őket közönségesen nevezik, a közös célra rendesen több törzset egyesítettek, de hogy az egész népet gyűjtsék maguk köré, arra már nem voltak képesek, de még a veszély idejére egyesitett törzseket sem tudták azután összetartani, amint egyáltalában tartós rendet alkotniok és ezáltal az ellenséges szomszédokat ártalmatlanná tenniök ezeknek a bíráknak és ideiglenes vezéreknek sohasem sikerült. Még kevésbé voltak képesek száműzni a bálványimádás idegen garázdálkodását és erkölcstelenségét, vagy híveket szerezni az ősi zsidótannak, minthogy ők maguk is e ferdeségekbe tévelyedtek el és a szinái tanról nekik is csak halvány fogalmuk volt.
NEGYEDIK FEJEZET.
A BÍRÁK KORA.
Az idumeusok gyűlölködése, Othniél, a mentő. Eglőn, a moabita király és Éhud. Jábin a kanaánita király, Sziszera, az ő hadvezére. Debóra, a próféta asszony és Barak. Győzelem Tábor mellett. A héber költészet felvirágzásának kezdete. Szenvedések a rablóvándornépek miatt, a hős Gideon-Jerubáal, fontos győzelem a Jizréel síkságban. Kezdődő jóllét. Abimelech és viszálykodása a sichemitákkal. A gileadita Jaír. Az ammoniták és filiszteusok ellenségeskedése; Jephta és Sámson. A zebulonita hős birák.
jjz első szomszédnép, mely mindjárt a honfoglalás után Izraelt megtámadta, az idumeusok voltak. Ez a nép a Széir-hegységtől keletre lakott és birtokát semmiesetre sem sérthette az, hogy a Jehuda- és Simeon-törzsek a Holt-tengertől nyugatra telepedtek le. De az idumeusok ebbe az irányba is akartak terjeszkedni, jobbágyokra volt szükségük ércbányáik számára, vagy talán féltek a határnép vetélkedésétől. Egy idumeus király, Kusán-Risataim megtámadta a Jehuda- és Simeon-törzseket, akik az idumeus harcosokkal nem igen mérkőzhettek. Könnyű volt győzelmet aratni rajtuk már azért is, mert testvértörzseiktől teljesen el voltak szakítva. Az idumeusok leigázták a két törzset és félrabszolgákká tették őket. A Juda-és Simeon-törzseknek évenként hódoló ajándékot (mincha) kellett bemutatniok az idegen uralkodóknak a nyájból és minden egyéb tulajdonból, sőt rendelkezésükre kellett bocsátaniok a fiaikat és leányaikat is. Eme alávetettség több évi (nyolc) fennállása után, megemberelte magát Othniél, Kenáz fia, Kálebnek, Hebron meghódítójának öcscse és veje. Sereget gyűjtött és kivonult Kusán ellen, akit teljesen legyőzött. Othniél volt az első népmentő, de hőstette nem hatott ki az egész népre, mert csak két törzset mentett ki a rabigából, a többi törzsekre az ő győzelmének semmiféle befolyása nem volt; hire sem igen jutott el a Juda-hegységen túl. De a két törzsre nézve nagyfontosságú volt.
Hosszabb idő után (állítólag negyven év múlva) ismét más törzseket igázott le egy más nép: a moabiták. Ezek nem tudtak beletörődni abba, hogy közelükben két benyomult törzs telepedett le és folytonos rettegésben álltak, hogy az uj jövevények talán megfosztják őket birtokaiktól is. Nagy erejéről hires királyukkal, Eglónnal megtámadták a nomádéletü Gad- és Reuben-törzseket, akik a támadást visszaverni nem tudták és igy kénytelenek voltak meghódolni az ellenségnek. De Eglón nem elégedett meg a jordántuli törzsek leigázásával, hanem átkelt a Jordánon, hogy a többi törzsekkel is harcba keveredjen. És minthogy itt nagyobb ellentállástól tartott, szövetséget kötött a zsidók két legelkeseredettebb ellenségével, az ammonitákkal és amalekitákkal. A Jordánon való átkelés után a szövetségesek legelőször a Benjámin- és Efráim-törzsekre támadtak. De ezek úgy látszik, hathatósan védekeztek. A benjáminiták között sok ügyes parittyázó volt, „balogok, kik hajszálra céloztak és azt el nem hibázták." Azonban ezek is alávetették magukat a túlnyomó ellenségnek, minthogy a többi törzsek cserben hagyták őket. Meg kellett hódolniok és el kellett viselniük a győzők gonosz bánásmódját Sokáig (18 évig) tűrték a megalázást, Moabiták telepedtek le őrségül az innenső városokban. A pálmavárosból (Coar) elűzték a zsidókat és helyükre moabitákat telepítettek. Végre támadt egy népmentő a kicsiny Benjámin-törzsből, Éhud, a Géra családból, valószínűleg Geba városából. De nem merte bajtársait nyílt harcra szólítani, végezni akart előbb az ellenség királyával. Éhud e célból a nép képviselőjéül választatta meg magát, hogy ő vihesse el Eglónnak a szokásos hódoló ajándékot. A moabita fővárosba érkezve, titkos beszélgetésre jelentkezett Eglónnál, akit aztán szobájában leszúrt. Éhud megmenekült és mielőtt a moabiták királyuk haláláról értesültek, már a Jordánon túl volt. Csak most szólította harcra a benjáminitákat és az efráimitákat, elfoglalta és elzáratta a Jordán átkeléseit, hogy az innenső városokba letelepedett moabiták segítségükre ne siethessenek törzsbelijeiknek, mire harcba keveredett az őt üldöző ellenséges sereggel, melyen nagy győzelmet vett. A harcteret az adatok szerint 10,000 holt ellenség borította. Ez a vereség hosszú időre törte meg a moabiták hatalmát.
De ehelyett kezdődtek a súrlódások egy másik oldalon, melyek eleinte jelentéktelennek látszottak, de idővel nagyon elmérgesedtek. A filiszteusok rajokat bocsájtottak ki, melyek támadásokat intéztek a szomszédtörzsek, Dán- és Benjámin birtokai ellen. Egy 600 főből álló kóbor csapat megrohanta a határon elterülő városokat és falvakat, kifosztották a lakosságot és foglyokat hurcoltak el. Ezt a kóbor csapatot Samgar, Anat fia, egy zsidó hős verte tönkre, mire őt választották bíróvá. Más egyebet erről a bíróról nem tudunk, még azt sem, hogy milyen törzsből származott.
E közben a többi törzsek között nagy változások mentek végbe, melyeknek azonban csak némi nyomait ismerjük Az északi törzsek, kiknek birtoka a Naftali-hegységtől a Jezréel-sikságig terült el, erősen kitolták határaikat. A Dan-törzs is, úgy látszik, kiszorította a Sáron-völgyből az emoritákat és a tenger felé egészen Joppeig jutott el. Az Iszachar-törzs szintén megerősödött és legalább némileg felszabadította magát a kanaániták uralma alól. Általában közeledni kezdtek egymáshoz. a törzsek és bizonyos összekötő kapcsok létesültek közöttük, a legdélibb törzsnek, Judának és hozzátartozóinak kivételével, kik még ebben az időben is teljesen különválva éltek. Nagyobb jóllét fejlődött ki. Az előkelők műhimzésekkel díszített tarka ruhába öltözködtek és fehér öszvéreken jártak. A városi élet is kialakult. De a zsidó-törzsek megerősödése természetesen nem tetszett a kanaánitáknak, minthogy kereskedelmi útjaik a zsidók országán keresztül vezettek és ezeknek elzárása esetén megakadt volna a kereskedelmük.
Hogy a zsidók hatalmának erősödését megakadályozzák, szövetséget kötött több kanaánita király, élükön Chacor királya, Jábin, aki Siszera nevű hadvezére által nagy tekintélyhez jutott. Sziszera vassal pántozott hadiszekereket indított a zsidók ellen, kiknek fegyvere csak a parittya és az ijj volt. Jabin és hadvezére az északi törzseket szorongatták, különösen a Tábor körül és a síkságban lakókat. A városokat, melyeken keresztül a forgalmi utak vezettek, hatalmukba kerítették és az utakat általában megszállották. Székhelyéből, Charoseth-Hagójim-btA mérte Sziszera a csapásokat a szomszédtörzsekre, melyek egészen kétségbe estek. Legtöbbet szenvedett a Naftali- és Zebulon-törzs, kik Chacor közelében laktak. A szükség annál nagyobb volt, minthogy a törzsvezérek maguk is tehetetlenül, a félelemtől megbénítva tétováztak. „Sem fej, sem vezér Izraelben", ez volt hangos vagy néma panasza azoknak, kik a holnapra is gondoltak. Először érezték most a vezérség hiányát a nemzeti fájdalom teljes mélységével. És egy nép fájdalomérzete gyakran segíti elő a seb gyógyulását.
Nem volt vezér, sem erős férfiú Izraelben, de volt erős asszony. De nem nőietlen vérengzés, sem nem mystikus szemfényvesztés tette erőssé, hanem a költői fenség szelíd igézete. Debora, „egy Lapidot nevű, külömben ismeretlen férfinak a felesége, ki az Efráim- és Benjámin-törzsek határán, Bethel és Rama között lakott", egyebet nem tudunk élete körülményeiről. De az, hogy „Izrael anyjá“-nak nevezték el és hogy oly magas tiszteletben állott, arra mutat, hogy rendkívüli tünemény lehetett. Énekeket dalolt, nem szórakoztató játékul, hanem olyan elragadó lelkesedéssel és oly hatalmas erővel, hogy hősökké tudta változtatni a gyávákat. Debora költő volt és költői erő az ő lelkében prófétai előrelátásig emelkedett. Szivében éltek a múlt nagy eseményei és különösen Izrael csodálatos útja Egyptomból Kánaánig; ezeket elevenítette fel a dalaiban és ama reményt és prófétai jövendölést fűzte hozzá, hogy Isten nem fogja a szükségben elhagyni az ő népét. Egy pálma alatt ülve, mely később tőle a „Debora pálmája" nevet (Thomer Debora) kapta, énekelte lelkesítő dalait.
Reményébresztő dalainak a hire elhatott messzire az országban, egészen az északi törzsekig, és Zebulon és Naftali követeket küldtek Deborához, hogy jöjjön közéjük és tüzelje fel dalaival a népet az elnyomók ellen. Válasza az volt, hogy küldjék el hozzá Bárákot, Kades-Naftaliból. Ennek aztán meghagyta, hogy gyűjtse össze a két törzs harcképes embereit a Tábor-hegyre, ott fognák megütközni Jábin és
Sziszera seregeivel. Barak azonban nem mert egyedül vállalkozni a veszedelmes csatára és kérte Deborát, hogy kisérje őt el a harcba, hogy dalaival bátorságot öntsön az elnyomottakba: „ha velem jössz, megyek, de ha nem jössz, én sem megyek". Debora azt felelte: „Én veled megyek ugyan, de tudd meg, hogy nem fogsz dicsőséget aratni ezen az utón, mert asszonyé lesz a győzelem." Erre elindultak együtt. Úgy látszik, az efráimiták egy része is csatlakozott hozzájuk, azok, kik az Amélek-hegységnél Pirathon mellett laktak, azonkívül velük tartott a benjámi-niták egy része is. A próféta-költőnő jelenléte az odaadás érzését ápolta az északi törzsek között. A naftaliták és zebuloniták készek voltak életüket feláldozni a szabadságért. Tízezer ifjú és férfiú gyűlt egybe Barak és Debora vezetése alatt a Tábor-hegyén. Követeket küldtek a többi törzsekhez, hogy csatlakozásra szólítsák fel őket. De a felszólítást csak kevesen szívlelték meg. A fél Manasse-törzsből (Machir) jelentkezett néhány népvezér és Iszachárból néhány harcos. Az Áser- és Dan-törzsek egészen távol tartották magukat, szintúgy a túlsó törzsek. Sőt a csatatér közelében fekvő Méroz lakossága is megtagadta a segítséget.
Az erdővel borított Tábor-hegyen volt a halálmegvetésig elszánt zsidó csapatok gyülekezési helye. Közöttük volt Barak és Debora, ez a szellemi, amaz a harci vezér. Bizalommal néztek a csata elé. Sziszera, mihelyt a zsidó harcosok gyülekezéséről értesült, ellenük vezette hadi szekereit és néhány kanaánita király is csatlakozott hozzája. Sziszera szinte biztosra vette, hogy az ő gyakorolt csapataival és kipróbált hadi eszközeivel győzelmet arat. A Jezréel síkságban, Taanach mellett, Megidó folyójánál egyesítette a harcosait. Az ellenséges seregek egy ideig távol maradtak egymástól, mig egy napon Debora azzal fogadta Barakot, hogy támadjon, mert itt az alkalmas idő, mire Barak lerohant a csapataival a Tábor-hegyről, egyenesen neki rohanva az ellenségnek. A véletlen Barak segítségére sietett. Hirtelen erős vihar és felhőszakadás keletkezett, úgy, hogy Sziszera lovai megbokrosodtak és elmenekültek a hadiszekerekkel. A harcosok megzavarodtak és egyrészt elestek a zsidók nyilaitól, másrészt megfutamodtak és neki rohantak a hirtelen megdagadt Kisón folyónak. Döntő győzelem volt. Sziszera, Jábin királynak annyira rettegett hadvezére váratlanul lelte halálát. Menekülés közben egy Cheber nevű kenita házába lépett, hogy ott oltalmat keressen. Azt hitte, hogy ott biztonságban van, lecsillapította szomjúságát és a fáradságtól elaludt. Nem ébredt fel többé. Jaél, a kenita felesége sátorszöget vert az alvó vezér halántékába és midőn Barak, Sziszerát üldözve, a sátor közelébe érkezett, feléje kiáltott: „Jer, megmutatom néked azt a férfiút, akit keresel." A zsidó törzsek, a szerencsés eredményen felbátorodva, a védekezésből a támadásba mentek át és Jábin királyt egészen legyőzték. Az elnyomott alattvalók az északi kanaániták uraivá lettek.
Ez az annyira váratlan, döntő győzelem, Józsua ideje óta az első még más következményekkel is birt. Azok, kik részesei vagy tanúi voltak a varázsszeríl eseményeknek, amint egy asszony szavára a bátortalanság halálmegvetéssé változott, úgy érezték, mintha uj szellem költözött volna beléjük. Úgy érezték, hogy újra tagjai egy nagy közösségnek, melyet a közös múlt egyesitett és melynek közös jövőért kell küzdenie. A felséges érzelem, hogy ők Isten népe, csak a Debora és Barak előtt aratott győzelem által ment át a zsidók tudatába, csak most lett általános meggyőződéssé, csak most nyert erős kifejezést Mihelyt valamely közösségben egy homályos érzés szóhoz bir jutni és öntudattá válik, hatalmas ösztönző erőre kap és csodákat mivel; kifejezésre juttatja azt, ami a jellemben rejtetten pihent és megvalósítja annak belső lényét.
Az események nem jelentéktelen hatása a tökéleteshez közeledő költészet kifejlődésében nyilvánult meg. Ez a költészet az elnyomókhoz, Jábin és Sziszerához és a mentőkhöz, Debora és Barakhoz kapcsolódott. Egy költő, bizonyára levita származású, megénekelte Isten népének emelkedését és a nagy győzelmet minden mellékkörülményeivel együtt oly szemlélhető módon, oly drámai élénkséggel és oly egyszerű szép formában, hogy még később is azok, akik hallgattak, az események szemtanúinak képzelhették magukat. Még mielőtt a többi népeknél, sőt még mielőtt a múzsakedvelte görögöknél a költészet első csirái kisarjadzottak volna, több évszázaddal Homéros előtt már a Debora-ének magas fejlődési fokot mutat, melyet mindenesetre a fejlődési fokok hosszú sorozatának kellett megelőznie. Igaz zsidó szellemben ünnepli az a győzelmi dal nem a vezéreket és nem a harcosokat hősiességük miatt, hanem Istent, mint a győzelem okozóját, a királyokhoz és Kanaán nagyjaihoz fordul, hogy ők, ez események tanúi, tiszteljék és dicsőítsék Izrael Istenét.
Halljátok, ó királyok, Figyeljetek, ti fejedelmek, Én énekelek az Urnák, Zengem Izrael Istenét.
A dal emlékeztet aztán Isten mindenhatóságára, aki a természet fölött uralkodik, megrendíti a földet, felhőszakadást parancsol az égre, a hegyeket és különösen Szináit megremegtette, amidőn felszabadította népét, előttük vonult és egyengette útjukat Kanaán felé. Épp úgy vitte győzelemre most is az ő népét Sziszera ellen, a természet rendjének megváltoztatásával.
Az égről harcoltak Pályájukon a csillagok Harcoltak Sziszera ellen A Kisón folyója sodorta el őket . . .
A dal leírja aztán az országnak és a népnek gyengeségét és sülyedt állapotát a múltban, az előző bírák alatt.
Megszűntek az utak,
És az ösvények vándorai
Görbe utakon jártak.
Nem voltak Izraelben bátor vezérek,
Mig felkeltél te, Debora,
Felkeltél, anya Izraelben.
A költő felhasználja az alkalmat, hogy a sülyedés okát is bemutassa a népnek:
Uj isteneket választott
Azért foglalták el városait.
Láthattak-e ijjat és dárdát Negyvenezer közt Izraelben?
A dal festi aztán a vezérek rendkívüli emelkedését és felszólítja a népet, hogy dicsérjék érte az Urat. A nép maga szólította fel Deborát és Barakot a vezérségre:
Ébredj, ébredj, Debóra,
Ébredj, ébredj, zengj dalokat!
Fel, Barak és szerezz foglyokat, Achinóam fia!
Elbeszéli, hogy mely törzsek és törzscsoportok csatlakoztak a harchoz és egyszersmind kigunyolja a többieket, kik önzésből távol maradtak. Először Reuben:
Miért hevertél az akiok'között,
Hogy hallgasd a nyájak bégetését?
Gilead (Gad) a Jordánon túl maradt
És Dán, miért vonszolja a hajókat? Áser a tengerparton lakott, És öblei között maradt.
Zebulon, egy törzs,
Mely feláldozta életét
És Naftali a mezők magaslatain.
Meroz (Merőn?) városának elátkozásához kapcsolja a dal a zsidóktól távol álló kenita asszony Jáél dicséretét:
Áldott legyen asszonyok közt Jáél,
A kenita Cheber felesége,
Áldassék az asszonyok közt a sátorban.
Vizet kért ő
Tejet adott néki
Balját a sátorszögért
Nyújtotta ki
És jobbját a munkások kalapácsáért.
Es lesújtotta Sziszerát És átfúrta koponyáját, Átfúrta s széthasította homlokát. Lábai előtt hullott le, esett el. Ott hullott el Elesett lesújtva.
Aztán festi a dal Sziszera anyjának érzelmeit, amint sóvárgó várakozásában lesi, hogy jön-e már zsákmánynyal telerakottan Sziszera? Már ez élénk drámai vonás a maga egyszerűségében is bizonyítja a szerző művészi voltát.
Az ablakon keresztül
Tekintett ki s jajgatott Sziszera anyja,
A rács mögött.
Miért késik hadszekerének jötte? Miért késnek szekereinek kerekei? A fejedelemnők bölcsei felelnek neki ö maga is ismétli magának szavaikat: Bizonyára találtak és osztanak zsákmányt Egy rakás, két rakás Minden harcos fejére.
Tarka ruhát zsákmányul Sziszerának, Tarka ruhát zsákmányul himzésekkel, Tarka ruhát dupla hímzéssel Az én nyakamra zsákmányul.
A helyett, hogy festené a csalódást, mely erre a várakozásra következett, ami tulajdonképpen magától érthető, inkább csak sejteti ezt a dal a következő befejezéssel:
így pusztuljanak el Ellenségeid mind Oh, Örökkévaló! És a te kedvelteid Legyenek mint a napkelte Teljes erejében.
Miként a dal tartalma, úgy a formája is kimért tagozottságával művészinek mondható. Egyenletes csoportokra (strófák) oszlik, melyek ismét kisebbekre tagozódnak, amelyek egy-egy kikerekitett gondolati képet zárnak be. A héber költészet alapformája, a hasonló, egymásnak megfelelő verssorok és részeinek párhuzamossága (parallellizmus) ebben a dalban is megvan, de itt sokkal tetszetősebben és kedvesebben alakul ki, a látszólagos ismétlődések által, midőn egy-egy alkalmas szót többször illeszt egy mondatba, de mindig valami újat mond vele. A dal szerkezetéből könnyen reá ismerhetünk, hogy kísérettel való éneklésre készült. Bizonyára énekelték is sokszor a gyülekezetekben és talán a silói szentély közelében is. Van is oly kitétele, mely a néphez intézett zsoltárokra emlékeztet:
Vezérek támadtak Izraelben, Dicsérjétek érte az Urat.
Istennek, a háborúk vezetőjének és a győzelem adójának dicsőségére készült az ének, nem a harcosok magasztalására, még Barak és Debora tiszteletére sem. A költő háttérbe szorítja mindakettőt, valamint később e győzelem történetírója sem foglalkozik sokat velük. Az események megtörténte után eltűnnek ők a szintérről és nem nyer kielégítést ama feszült kíváncsiságunk sem, hogy vájjon müködtek-e még tovább is a megmentett nép javára és ha igen, milyen módon. Valószínű, hogy a meglepő események következtében jobb állapotok alakultak Izraelben; a források szerint az ország ezután negyven esztendeig békében élt.
Izrael azonban távolról sem volt még biztosítva az ellenség támadásai ellen. A nyugtalan szomszédok támadásai időről-időre ismétlődtek és a nép nem volt sem elég erős, sem pedig elég egységes ahhoz, hogy azokat lehetetlenné tegye, vagy legalább is gyengítse. A vándoréletet élő midjániták, kik majd a Szinái félszigeten, majd a Jordán túlsó vidékén laktak, szövetkezve az amalékitákkal és a „kelet fiai" (Bené Kedem) nevet viselő vegyes törzsekkel, rendszeres fosztogatások czélpontjául választották az ország középső részét; évek során át egymásután keltek át a Jordánon aratás idején, sátraikkal, tevéikkel és nyájaikkal együtt „mint a sáskák oly sokan", kifosztották a szérűket, elrabolták a juhokat, szarvasmarhákat és szamarakat, és ínséget és nyomort hagytak maguk után. Számuk oly nagy volt, hogy egy törzs sem merészelt védekezni ellenük. Leginkább voltak a fosztogatásnak kitéve a termékeny Jezréel síkság és a szomszédos területek. A tulajdonosok, hogy némi eledelt megmentsenek, barlangokba, gödrökbe és sziklahasadékokba rejtették a gabonát, melyet e rejtekekben kellett kicsépelniök. A legfájdalmasabban érintett törzsek szükségükben őseik istenéhez fordultak segítségért és úgy látszik, Silóban gyűlést tartottak. Egy ilyen alkalommal vetette szemükre egy istenfélő ember, valószínűleg egy levita, hogy hűtlenek lettek Isten iránt és a szerencsétlenséget úgy tüntette fel, hogy csak büntetés az elpártolásért és az emorita bálványok imádásáért. De ez az intés, úgy látszik, csak egyetlenegy hallgatóra tett mély hatást, a manassebeli Jerubaal-ra, akit G/deon-nak is neveztek. Izrael sülyedése és nyomorúsága fájdalommal töltötte el a szivét és a felszabadítást elősegítendő, a züllés okát akarta először eltávolítani: a Baál-imádást.
Jerubaal vagy Jeruboseth, a manassita Joas fia, az Abiezer (J. Ezer) családból, a Baál-kultuszban nevelkedett fel Ofrában és nevét is a Baál, vagy annak női személyesitője, Boseth (Astarte) után nyerte.
Szülővárosában állott egy Baál-oltár szentelt fákkal. Ezt a megszokott tévelygést egyszerre rázta le magáról Jerubaal. Hatalmas, vonzó egyéniség lehetett. Ellenségei is azt mondották róla, hogy szép, mint egy királyfi. Egy éjjel ledöntötte rabszolgák segítségével a Baál-oltárt, a szentelt fákat kivágta és a zsidók istenének nevében uj oltárt épített, melyet Istenbékének (IHVH-Salom) neveztek el. Mekkora volt az ofrabeliek meglepetése, midőn reggel a változást észrevették! Majdnem megkövezték Jerubaalt, mint szentséggyalázót. Azonban mégis követőkre talált az ő meggyőződése. Ezekkel akarta a fosztogató midjanitákat és segítőiket megtámadni. De szorongó aggodalmak bántották a szivét, leginkább pedig az, hogy Isten talán feledte már az ő népét, minthogy martalékul szolgáltatta ki a midjanitáknak. Aztán félt, hogy felszólítása a haza megmentésére süket fülekre talál, miután az ő családja a leggyengébb volt a Manasse-törzsben, ő pedig a legifjabb a családjában. De le birta győzni mindeme aggodalmait és felbátorodva kezdte meg működését.
Követeket küldött a közellakó törzsekhez, Manasse, Áser, Zebulon és Naftalihoz és felszólította őket, hogy lépjenek szövetségbe, hogy közösen kikergethessék a pusztító ellenséget. A törzsek kisebb-nagyobb csapatokat bocsátottak Gideon rendelkezésére. Csak az efráimitákat nem szólította segítségre, abban a meggyőződésben, hogy e büszke és uralomra vágyó törzs úgysem csatlakozik hozzá, a lenézett manassitához és igy csak gúny várhatna reá az ő részükről. Az összegyűlt harcosokkal vonult Gideon a midjániták elé, midőn azok ismét az országba törtek. Gideon két testvérét, kik olyan szépek voltak, mint ő, megölette a Tábor-hegyen a midjániták két királya, Zebach és Calmona. A Jezréel-sikságban, egy hegyhát északnyugati lábánál, mely a Gilboától északra, a Tábortól pedig délre fekszik (More), ütötték fel táborukat a midjaniták. Gideon és csapatai Endor mellett táboroztak, a hegyhát északi részénél. Alig egy órányi ut választotta el a két tábort egymástól. Minél jobban közeledett azonban a döntés órája, annál nagyobb lett a zsidó harcosok között a félelem és Gideon joggal tarthatott attól, hogy a félénkebbek inkább ártanak majd, mint használnak. Azért tehát kihirdette, hogy akit félelem bánt, vonuljon vissza még az ütközet előtt. Sokan követték is a felszólitást és eltávoztak. A megmaradtakat próbának vetette alá Gideon, -aki csak az elszántakat akarta harcba vinni és igy csak háromszáz harcost hagyott meg maga mellett. Ezeket három csoportra osztotta és körülzárta velük az ellenséget. Majd trombitaszóval, lengetett fáklyákkal és „Istenért és Gideonért" kiáltásokkal megtámadták a midjanita tábort, mely a hirtelen támadásra elkészülve nem lévén, teljesen összezavarodott. Az álomból felriadt midjaniták egymásnak estek és a nagy zűrzavarban futásnak eredtek, de előttük volt a Jordán-folyó, hátuk mögött pedig a zsidók. Az előbb elbocsátott zsidó harcosok, kik Gilboa mellett várták az ütközet kimenetelét, most testvéreik győzelmén felbátorodva, szintén hozzáfogtak az ellenség üldözéséhez. Az efráimiták is megemberelték magukat, fegyvert ragadtak és elvágták a menekülő midjaniták elől az utakat. Ök fogták el a két midjánita fejedelmet, Orebet és Zeébet, kiknek a fejét Gideonnak vitték el. „Midján napja" sok évszázadig maradt a nép emlékezetében, hogy sikerült egy maroknyi zsidó harcosnak megsemmisíteni egy annyira túlnyomó ellenség seregét.
Hogy a vándortörzsek rablóbetöréseit örökre meghiúsítsa, üldözőbe vette őket Gideon és követte a Jordánon túl is, fáradt, kiéhezett és szomjas seregének rövid pihenést sem engedve. Két midjánita fejedelemnek, Zebach és Calmona-nak sikerült ugyanis csapatának kis maradékával egy őrizetlen helyen átkelni a Jordánon és magukkal hurcoltak néhány zsidó foglyot is. Gideon követte őket. Éhes harcosai számára kenyeret kért a túlsó parton levő Szukkoth városnak zsidó lakosaitól, de ezek kigunyolták őt. Ugyanily részvétlenségre talált Penuel lakosainál, kiknél kenyér helyett szintén gunyszavakat kapott. Szünetelés nélkül üldözte eközben Gideon a futó midjánitákat, kik északra, a Hauran-hegység felé vették útjukat. Fáradalmas ut volt, mely több napig tartott és nem múlt el minden veszedelem nélkül. Mert ez a vidék a vándornépek hazája volt, kiknek a száma százezrekre rúgott. De a félelem és rettegés, mely Gideon előtt járt, szövetséges társává szegődött a zsidóknak, kik a Hauran-hegységnél Nobach vagy Kaneth mellett ismét nagy győzelmet arattak. A midjánitákat annyira megtörték ezek a csapások, hogy nem bírtak többé talpra állani.
Gideon és harcosai dús zsákmánynyal tértek vissza a csatából. Mert a midjánita királyok arany ékszereket és bíbort viseltek és tevéik is sok aranynyal és ezüsttel voltak feídiszitve. Aggódva és elhagyatva vonult ki Gideon és mint győzelmes, félelmes hős tért vissza. Szukkoth és Penuel lakóit méltó büntetésben részesítette részvétlenségükért. A két midjánita fejedelmet győzelmi menetben Ofrába vitte nagy bámulatára mindazoknak, kik rövid idővel ezelőtt még rettegtek tőlük. Gideon volt a legdicsőségesebb és a legnépszerűbb biró-hős. Az ország pogány lakossága, mely a rabló midjániták betöréseitől szintén sokat szenvedett, szintén felszabadult. A hálás törzsek, melyeket ily nagy szorongatásból mentett meg, fel is ajánlották neki a királyi méltóságot, mely az örököseire is átszállóit volna. A népnek Gideonért való rajongását bizonnyára előmozdította a vezér megnyerő külseje is. De Gideon szerényen visszautasította a méltóságot: „Nem akarok rajtatok uralkodni és ne uralkodjék rajtatok fiam sem. Isten legyen a ti királyotok." De azért mégis úgy tisztelték, mint egy királyt és a törzsek középpontja Ofra lett. Oltárt emeltetett Izrael istenének nevében, szentélyt arany É/ód-dal,
mely mellett bizonyára egy levita-pap végezte a kultuszt. A szomszédvárosok elzarándokoltak az ofrai szentélyhez, melynek az az előnye volt a silói szentély fölött, hogy helyzeténél fogva az ország középpontja volt. Ezzel azonban beleütközött Gideon az efráimiták érdekébe. Ezek különben is sértve érezték magukat, hogy Gideon győzni merészkedett ő nélkülük. Eleinte, mig a vezér az ellenség üldözésével volt elfoglalva, nem akart szakadást felidézni és inkább jó szavakkal csillapította őket. Azt üzente nekik, hogy „Efráim tarlózása jobb, mint Abiezer szüretelése", amivel e fontos szolgálatokra utalt, miket az efráimiták e harc vége felé, különösen Jordán őrizésével teljesítettek. De mikor már győzelem és dicsőség koronázta fejét és a szomszédtörzsek nagy része is vele tartott, nem akarta tovább tűrni az efráimiták gőgjét. Feszültség állott be tehát Gideon és az efráimiták, vagy az eddig egyesült Efráim és Manasse között és a feszültség az ofrai hős halála után bűnös tettlegességbe tört ki. Gideon állítólag nagyon magas kort ért el, de hogy mit tett még eme nagy győzelme után, ismeretlen.
Halála után természetesnek találta, hogy Gideon egyik fia vegye át az uralmat a hálás Manasse és az északi szomszédtörzsek fölött. Valójában királyság volt, csak a név és a jelző hiányzott. Gideon óta egyáltalában nagy változás állott be. A rendkívül gazdag zsákmány, melylyel a zsidó harcosok a hadjáratból visszatértek, nagyobb jóllétet teremtett az országban és különösen a városokban. A városi élet és a fényűzés emelkedett. És a változás következménye lett az összeköttetés a kereskedelmet űző föníciaiakkal. Nagyobb zsidó városok a föníciai kereskedelmi cikkek piacaivá és idegen telepesek gyarmataivá lettek.
Minthogy Ofra Gideon fiai — a hős hetven fiút és unokát hagyott hátra, kik mindannyian katonáskodtak — és ezeknek befolyása által Szichem rangját leszállította, az efráimiták arra törekedtek, hogy Gideon utódjai közé viszályt hintsenek. Fiai között volt egy, kiben a nagyravágyás lelkiismeretlenséggel párosult, Abimelech, kinek anyja egy szichemi asz-szony volt. Lehet, hogy önakaratából határozta el, hogy idősebb testvéreit elpusztítja, hogy a hatalmat magához ragadhassa, vagy talán a szichemiták buzdították erre, elég hogy megértették egymást és kölcsönös támogatással hozzá fogtak Gideon fiainak az üldözéséhez. A szichemiták Abimelecht vezérekül választották, aki zsoldosokat fogadott föl, amihez a pénzt a szichemiták közös kincstára szolgáltatta. Ezekkel a zsoldosokkal támadta meg a testvéreit. Úgy látszik, valóságos testvérháboru fejlődött ki, melynek részleteit azonban nem ismerjük. Abimelech lett a győztes, és amint a forrás beszéli, kiirtatta Gideon egész családját, és fiait és unokáit egy kövön végeztette ki. A véres kezű győzőt feje-delmül ismerték el a szichemiták. Csak egyetlen fia menekült meg ' Gideonnak, Jótham nevű, aki Ofrábói futva a Gerizim-hegyre ment és itt éles szavakkal szemükre lobbantotta a szichemitáknak Gideon háza iránt való hűtlenségüket Elmés rejtvénynyel rázta fel Jótham a szichemiták lelkiismeretét és megjövendölte nekik sorsukat:
— A fák egyszer — igy szólt Jótham — uralkodót kerestek és felkérték sorra a gyümölcstermő fákat, az olajfát, a fügefát és a szőlőt, hogy uralkodjanak fölöttük. De mindnyájan visszautasították a tiszteletet, mert tuljóknak tartották magukat az uralkodáshoz. Szükségükben a fák a tövisbokorhoz (Átad) fordultak, hogy vegye át az uralmat. Ez szívesen tette és igy felelt: „Ha komolyan akartok engem királynak, úgy megvédtek benneteket, de ha nem, akkor tűz fog kicsapni a tövisbokorból és elégeti a Libánon cédrusait is.“ Jótham aztán igy folytatta: „Ha ti komolyan választottátok királyul Abimelechet, atyám fiainak legjelentéktelenebbjét, hálából, mert atyám megmentett benneteket a midjanitáktól — sajátságos háládatosság, minthogy megöltétek a többi fiait, — úgy teljétek örömeteket egymásban. De ha ez a választás nem volt komoly, úgy el fogjátok egymást pusztítani, ti és Abimelech." Miután Jótham a Gerizim-hegyről ezt a beszédet intézte Szichem lakóihoz, elmenekült messzire Beérá-ba. (Beerat) a Benjámin-törzshöz.
És valóban nem tartott sokáig a barátság Abimelech és a szichemiták között, alig három esztendeig, minthogy a választás az utóbbiak részéről csakugyan nem volt komoly. A szichemiták nem is akarták magukat alávetni királynak, hiszen csak az volt a céljuk, hogy megtörjék a Gideonház és Ofra hatalmát és visszanyerjék az elsőbbséget. Abimelech azonban komolyan uralkodni akart és meg akarta szorítani a szichemiták szabadságát. Mintha nem bízott volna a szichemitákban, nem közöttük lakott, hanem Arumában. így csakhamar meghasonlás támadt közöttük. A szichemiták bizonytalanná tették a kereskedelmi utakat, melyek városukon keresztül vezettek, lesbe állottak az átutazó karavánokra és elrabolták az áruikat. Megfékezésükre Abimelech hű hadvezérét, Zebult rendelte ki. Ez még jobban elkeserítette a sziche-mitákat. De mégsem léptek még fel nyíltan ellene. Szichemben azonban idegenek is laktak, Gaal, Ebed fia és az ő rokonsága, kik a szövetségek oltalma alatt zavartalanul éltek a városban. Gaal, ki a szichemiták bizalmába férkőzött, ezeket lázadásra ingerelte Abimelech elten. Szüretkor mámorukban gunydalokat énekeltek az uralkodóról. Gaal szólt: „Ki az az Abimelech, hogy szolgáljuk őt? Hiszen csak Jerubaal fia! És az ő helytartója Zebul, szolga volt Chamornál, Szichem atyjánál, miért szolgáljuk tehát mi őt? Ha kezemben volna ez a nép, de tetenném én ezt az Abimelecht!" A szüreti mulatozók gúnyolódásairól tudomást szerzett Zebul, aki hírül adta a királynak és azt tanácsolta neki, hogy támadja meg hirtelen Szichemet. Abimelech összegyűjtötte tehát a csapatait, négy részre osztatta, hogy négy oldal-
rói vegyék körül a várost, éjjel aztán közelébe vonult és hajnalban a hegyeken táborozó négy csapat egyszerre betört a völgyben fekvő Szirtiembe. Gaal és a szichemiták alig akartak hinni a szemeiknek, amikor Abimelech seregeit özeledni látták. Gúnyolódva szólt Zebul Gaalhoz: „Hová lett a te bátorságod, melylyel dicsekedtél? Mondod e még: Ki ez az Abimelech, hogy szolgáljuk őt? Nézd, ezek azok az emberek, kiket te becsméreltél. Vonulj hát ki ellenük és harcolj velük." Gaal kénytelen volt szavának állani és az elégedetlenek csapatának az élén kivonult Abimelech ellen. De csakhamar futva menekült vissza a városba, számos halottat és sebesültet hagyva hátra. Zebul felhasználta a szichemiták között uralkodó félelmet és kikergette Gaalt és családját a városból. A szichemiták azonban Gaal nélkül is újból megkísérelték a harcot, mely egy egész napig tartott. De Abimelech most is győzött, és a várost teljesen elpusztította, és helyére sót szóratott, hogy többé fel ne épüljön soha. Abimelech gyűlölete hajdani szövetségesei és segítői ellen kegyetlenséggé fokozódott. Midőn a menekülő szichemiták és más efráimbeliek a Migdal-Szichem nevű szomszéd városban újra felkelésre szervezkedtek, azt is megostromolta, és lakosait embertelenül felkoncoltatta. Lehet, hogy hasonló módon járt el még más efráimita városokkal is, kik ellene foglaltak állást. Végzete a Thebec nevű efráimita város (vagy négy órányira északkeletre Szichemtöl) ostrománál érte utói. Abimelech tűzzel akarta elpusztítani a városba menekült harcosokat, amikor egy asszony a várfalról súlyos malomkövet dobott a fejére és szétzúzta a koponyáját. Hogy elkerülje a gúnyt, hogy asszony ölte meg, megparancsolta fegyverhordozójának, hogy szúrja beléje a kardját. Vad, szenvedélyes idő volt Abimelech uralkodásának ideje. Nem sorolhatjuk őt a hősbirák közé, ámbár az ellenséget visszariasztotta a határoktól, de uralomvágyával és kegyetlenségével elpusztított mindent, amit atyja alkotott és a két ikertörzset, Efráimot és Manassét előbb kettészakította, majd elgyengítette.
Abimelech halála után átvette a vezérséget nagybátyja, Thóla, Pua (vagy Puva) fia az Iszachar-törzsből, kinek székhelye az Efráim-hegységen, Sdmzr-ban volt. Hogy mit tett ez a Thola békében vagy háborúban, ismeretlen és nem is sejthetünk róla semmit. A történeti forrás csak azt jegyzi meg róla, hogy huszonhárom esztendeig bíráskodott Izraelben, azaz az északi törzsek között, és hogy fenyegető veszélyeknél segítségükre volt.
Mig az innenső törzsek Gideon halála óta igy hanyatlottak, addig a túlsó törzsek, nevezetesen a manassita törzs második fele, vagy a gileaditák mindinkább emelkedtek és terjeszkedtek. Ök jobban használták ki az előnyöket, melyeket Gideon számukra biztosított. Ők is szenvedtek a midjaniták betöréseitől, kik tőlük keletre a magas Hauran-
hegységben tartózkodtak és tavaszszal rendszerint éppen a manassiták legelőit és gabonaföldjeit keresték fel. Ettől a telhetetlen ellenségtől mentette meg őket Gideon, utat nyitva nekik az előrenyomulásra. Fővárosukból, Gólanból kelet felé vonultak és elfoglalták az egész területet, mely a Hauran-hegységig nyúlik. Élükön a gileadita Jair állott, kinek harminc fia volt, kik előkelő módon fehér öszvéreken jártak, megtisztított vidéken, mely Argobtól a Hauran-hegységig terjedt, hatvan erős sziklákba épült város emelkedett. Ezeknek az elfoglalása sok erőlködésbe került. A túlsó manassitáknak kemény harcokat kellett folytat-niok a lakosság ellen. Ezek a városok eme idő óta a Chcivot-Jair nevet viselték. Erről a hősbiróról is keveset szól a szófukar forrás, csak azt jegyzi fel róla, hogy elődjénél Tholánál, egy esztendővel kevesebbet uralkodott Izraelben, azaz a túlsó manassiták között.
Rejtélyesnek tűnik fel, hogy ennek a féltörzsnek a megerősödése a Jordánon túl oly keveset használt a délre lakó Reuben- és Gad-törzseknek, és hogy ezek éppen a bírói korszak vége felé oly sokat szenvedtek a szomszédoktól. A csapásokat egyrészt az ammoniták, másrészt a filiszteusok mérték rájuk, még pedig sok ponton egyszerre s oly bénító hatással, hogy majdnem belepusztultak az összes törzsek. Az ammoniták ugyanis lassankint kiheverték a súlyos vereséget, melyet Izraeltől szenvedtek és a moabiták országától keletre uj anyavárost emeltek. Ez a város Rabbah, vagy Rabbat-Ammon, igen termékeny helyen feküdt és néhány domb védte. A várostól délkeletre nagy tó van, mely egy kis folyót táplál a vizével. Az ammonitáknak ismét akadt harcias királyuk, ki csatába vezette őket és kibővítette a területüket. Lehet, hogy az ammoniták leigázták rokon törzsüket a moabitákat, lehet, hogy szövetséget kötöttek velük, elég hogy erről a részről biztosítva érezték magukat és támadásaikat a szomszéd zsidótörzsek, Reuben és Gad területe ellen intézték. Jogot formáltak erre a területre, minthogy több mint három évszázaddal azelőtt az övék volt. Eme jogigényüket fegyverrel tették nyomatékossá. Az ammoniták, úgy látszik, elébb a meg nem erősített városokból űzték ki a zsidókat, mire ostromra mentek az erősebb városok ellen. Észak felé egészen a félmanasse-törzs vagy Gileád birtokáig nyomultak és a magasan fekvő Micpah-várát fenyegették. A Jordán innenső partján is betörtek, az Efráirn-, Benjámin- és Juda-törzsek birtokaiba, még pedig kelet felől. Délről is baj fenyegetett, innen a filiszteusok kezdték a szomszédságukban levő törzseket támadni és leigázni. Először a Dan-törzset sújtották, de nem kímélték a Benjámin- és Juda-törzseket sem. Még ez a megalázás és szégyen sem volt képes erős védekezésre egyesíteni a törzseket. A túlsó törzsek Efráimhoz fordultak segítségért, de ezek vagy önzésből, vagy gyengeségből, minthogy székhelyüket, Szichemet más efráimita városokkal együtt
Abimelech elpusztította, mint azelőtt oly gyakran, most is távol tartották magukat a harctól.
Ebben a szorongatott időben egyszerre két mentő lépett fel, kik párhuzamosan üldözték az ellenséget és pillanatnyira békét szereztek. Mindkettőjüknek, Sámsonnak és Jephtahnak volt néhány, még pedig egészen idegenszerü közös jellemvonásuk. Mint félvad kalandorok jelennek meg előttünk, kik renddel és fegyelemmel nem törődve, félelmes erejüket épp úgy használják fel a rosszra, mint a jóra. Mindketten rendkívüli merészségükkel lepnek meg. Ennyiben hasonlók egymáshoz Jephtah és Sámson. De az eltérő vonások közöttük még nagyobbak. Jephtah harcos volt, ki nyíltan szembeszállt az ellenséggel és harci eszközökkel győzött. Sámson ellenben, bár rettentő erővel és rendkívüli merészséggel volt megáldva, mégis, amennyiben a forrásokból értesülünk, valóságos háborút sohasem viselt, hanem l egyőzte az ellenséget csellel és hirtelen betörésekkel.
A Manasse-törzsből származó gileadita Jephtaht törzsrokonai száműzték maguk közül. Állítólag nem rendes házasságból született, hanem egy parázna nő fia volt. Hazájából, hol igazságtalanul bántak vele, egy addig ismeretlen, Tob nevű országba menekült, ahol rablóéletet élt. Hozzája csatlakozott néhány merész, rovott multó ember, kik Jephtát vezérüknek választották. Ezeknek az élén vonult a gyengébb városok és törzsek ellen, felgyújtotta és kifosztotta őket, reá tört a kereskedőkaravánokra is, szóval olyan életet folytatott, mint akkoriban a többi vándortörzsek, az ismaeliták, a midjániták és kedariták. De a gileadita-törzsek, midőn az ammoniták szorongatni kezdték őket, visszaemlékeztek száműzött törzsbelijükre, kinek merész tetteiről hozzájuk is jutott el a hir. Követeket küldtek tehát hozzá Tob országba és kérték, hogy segítségükre siessen csapataival és űzze ki az ellenséget területükből. Büszkén utasította őket vissza Jephtah: „Hiszen ti gyűlöltök engem és kikergettetek atyám házából! Miért jöttetek most hozzám, mikor bajban vagytok ?“
A gileadita vének azonban nem távoztak el a visszautasításra, hanem tovább kérték és faggatták Jephtaht és megígérték neki, hogy ha győztesen tér vissza a csatából, Gileád fejévé választják. Jephtah végre engedett a kérésnek s elhatározta, hogy visszatér velük hazájába, de elébb meg kellett esküdniük a micpah-gileadi oltár előtt, hogy Ígéretüket beváltják. Ily keveset bízott Jephtah háladatosságukban és hűségükben. Követeket küldött azután az ammonitákhoz és felszólította őket, hogy szüntessék be hadjárataikat a zsidó területeken; és mikor azok a felszólítást visszautasították és jogigényükre hivatkoztak, átvonult az egész gileadita és manassita területen, hogy harcosokat szerezzen. Jephtah értette, miként kell a bátor ifjakat magához vonzani és vezetni. Ezekkel indult aztán az ammoniták ellen, megverte őket és üldözte Minithig (Chesbon mellett) és Ébel-Keraminig, nem messze a fővárosuktól, Rab-bahtól és elfoglalt tőlük húsz várost Pillanatnyira le voltak gyűrve az ammoniták. Mikor Jephtah a döntő győzelem után visszatért, viszályt kezdtek vele az efráimiták, kik zokon vették tőle, hogy nélkülük aratta ezt a nagy győzelmet. A viszályból polgárháború lett, mert Jephtah nem akart annyira a gőgös efraimitákhoz simulni, mint az ofrai biró-hős, Gideon. Az efráimiták átkeltek a Jordánon Caphon városa mellett és harcra készültek azzal a szándékkal, hogy a gileaditákat leigázzák. Jephtah azonban súlyosan meglakoltatta őket merészségükért. Megverte őket és elzárta előlük a Jordán átkeléseit. Örcsapatokat állított a partra, kik a menekülő efráimitákat lekaszabolták. Ha ezek eltitkolták a származásukat, akkor egy szót (sziboleth) kellett kiejteniük, melyet a túlsó parti törzseknél másként (siboleth) ejtettek ki és erről reájuk ismertek. Jephtah, kinek módjában lett volna a túlsó törzseket megerősíteni, nem sokáig állott az élükön (hat esztendeig) és figyermeket nem hagyott hátra. Csak egyetlen leánya volt, akihez egy mélyen megható monda fűződik. Apja fogadást tett volna, hogy azt, aki legelőször jön elébe, amidőn a harcból győztesen visszatér, fel fogja áldozni és midőn Micpah felé közeledett, ijedten látta, hogy leánya jön elébe táncolva és hárfázva. Mit tegyen már most az apa, teljesitse-e fogadalmát és áldozza fel egyetlen gyermekét? Megtört szívvel ingadozott a szeretet és kötelesség között. Bátor leánya maga buzdította őt, hogy váltsa be Ígéretét, amit Istennek tett, aki győzelemre segítette őt az ammoniták ellen. Csak két hónapos halasztást kért, hogy barátnőivel együtt sirassa fiatalságát a Gileád-hegyen. A kért idő leteltével beváltotta az atya könnyelmű fogadalmát. Az elbeszélő azonban művészi ügyességgel titokzatos fátyollal bontotta be a tragikus történet kimenetelét és bizonytalanságban hagy a felől, hogy vájjon valóban feláldozta-e Jephtah a leányát, vagy csak örök szűziességben hagyta. A gileádi leányok évente gyászénekeket szoktak dalolni a hegyek között. Ez a gyász állítólag Jephtah leányának szólt.
Mig a gileádi hős az ammonitákat verte le, addig a Jordán innenső partján Sámson a filiszteusokkal viaskodott. Sámson a Gad-törzsből származott és féktelen vadsággal és halálmegvető merészséggel kereste a veszedelmeket. Hosszú, leomló hajfürtjei, melyeket olló sohasem érintett, vad külsőt adtak neki, mely az ellenséget félelemmel árasztotta el. Hatalmas erejűnek festi a forrás, nem volt ugyan óriási alakja, de képes volt szétszaggatni vastag köteleket, akárcsak a vékony szövőfonalat, le tudta győzni az oroszlánt fegyverteten kezeivel. Gaza városának kiszakított kapuszárnyait egész a Chebron-hegyig, vagy tizenkét órányi utón vitte a vállán, egy óriási templom oszlopaiba kapaszkodott, megrázta azokat és összedült az egész épület. De ereje csak a hosszú hajfürtéiben rejlett. Mig az volt a fején, félt tőle az ellenség és nem mert feléje közeledni. Az ö ellenségei, kik sokat tűrtek tőle, voltak az ő népének is az ellenségei, a filiszteusok, kik tengerparti városaikból sokszor törtek be Izrael országába. Különösen sokat szenvedett tőlük a Dan-törzs, mely velük tőszomszédságban lakott. Irigyelték tőle a Joppe melletti partvidéket, mely azelőtt az övék volt. Dan-nak alá kellett vetnie magát az ellenségnek és sehogysem bírt hatalma alól felszabadulni. A törzs-szövetség még csak nem is támogatta Sámsont az ő harcaiban, miként a gileáditák Jephtaht. A judabeliek még jobban féltek a filisz-teusoktól. Egészen egyedül nem állott ugyan Sámson, voltak társai, kik szivesen tartottak vele a filiszteusok elleni harcaiban, de csak kevesen. Azért kénytelen volt cselhez folyamodni és csak ravasz fogásokkal tehetett kárt az ellenségben. Ezt az eljárást a prófétai szellem magas erkölcse kárhoztatta:
Dán bíráskodik a népe között, Mint Izrael többi törzsei. Dán olyan, mint a kígyó az utón, Mint a skorpió az ösvényen, Ki megmarja a lovak sarkát, És a lovas hátra esik.
Csak segítségedben bízom, óh Isten.
Történetileg megbizható adataink Sámsonról és tetteiről nincsenek. Amit a forrás elbeszél róla, mind legendaszerü. Leírja, hogy Sámson eleinte barátságos viszonyban volt a filiszteusokkal és egy timnathbeli filiszteus asszonyt vett feleségül. Egyszer az utón oroszlánnal találkozott, leteritette és kettétépte, mint egy gödölyét; hullájában később egy méhraj telepedett le és mézet hagytak benne, melyet Sámson a szüleinek vitt haza. Lakodalmán asztaltársainak rejtvényt adott fel, mely az oroszlánra és a mézre vonatkozott. Ezek nem tudták megfejteni és igy meg kellett volna fizetniük a fogadási dijat. De cselhez folyamodtak és Sámson menyasszonyától kicsalták a rejtvény megfejtését. Emiatt viszály támadt Sámson és a filiszteusok között. Hogy az elveszített fogadás diját megfizethesse, Sámson a lakomáról egyenesen Askalonba sietett, megölt ott harminc filiszteust és ruhájukat átadta fogadás szerint asztaltársainak. Haragjában elhagyta menyasszonyát is, aki a rejtvényt elárulta és visszatért szülői házába. Menyasszonya eközben máshoz ment feleségül. Ez még jobban lobbantotta fel Sámson haragját a filiszteusok ellen; több száz sakált kötött össze páronkint farkaiknál fogva és égő fáklyákat helyezett el közéjük, amelyekkel aztán azok végigszaladtak a filiszteusok szántóföldjein és szőlőin és felgyújtották érett gabonájukat és 'szőlőtőkéiket. A megkárosított filiszteusok a timnathi asszony atyján boszulták meg magukat. Ez újabb ürügyet szol gáltatott Sámsonnak, hogy menyasszonyának és atyjának megöléséért fenyitse meg a filiszteusokat. Agyonütött sokat közülük, valószínűleg rejtekhelyből. Sámsom ezután Étámnál egy sziklabarlangba vonult, mely a Juda-birtokhoz tartozott. Itt keresték őt a filiszteusok és minthogy el nem foghatták, elpusztították Juda szántóföldjeit. Erre háromezer judabeli Sámsonhoz ment és szemére hányták, hogy nyakukra hozta a filiszteusokat és meg akarták kötözni, hogy átadják az ellenségnek. Sámson nyugodtan engedte, hogy megkötözzék és az ellenséghez vigyék. A filiszteusok, mikor meglátták őt, ujjongani kezdtek, de Sámson széttépte az erős köteleket, mint a lenfonalat, szamárcsontot ragadt a kezébe és agyonütött vele ezer filiszteust.
Egy másik monda újabb vonásokat rajzol Sámson hősiességéről. Gázában egy paráznanőnél tartózkodott és a filiszteusok fel akarták használni az alkalmat, hogy éjjel álmában elfogják. Sámson értesült a dologról és az őrök nagy ijedelmére kiemelte a város kapuját és a zárral együtt felvitte a Chebron hegyre. Végét tragikus-hős színben festi a ránkmaradt monda. Újra filiszteus asszonyt szeretett, Delilát, aki elárulta őt a filiszteusoknak, kicsalta belőle azon titkát, hogy ereje tulajdonképen a hajban rejlik, amire ő azután álmában le is vágta a hét fürtjét. Sámson elvesztette erejét, a filiszteusok megkötözték és iszonyú bosszút állottak ellenségükön és országuk pusztítóján. Meg-vakitották őt, Gázába vitték és a fogságban malmot hajtattak vele. Midőn egyszer az előkelő filiszteusok Dagon templomába gyülekeztek, hogy a megalázott és megvakitott danita hős szenvedéseiben gyönyörködjenek, megragadta a templom oszlopait, megrázta, úgy hogy az épület összedőlt és maga alá temette a sok ezernyi filiszteusokat és Sámsont is, aki igy halálával több filiszteust ölt meg, mint életében.
Sámson, a maga különös lényével és furfangos harcaival a későbbi nemzedék előtt érthetetlenné vált. Hosszú hajfürtjeit úgy fogták fel, hogy nazir volt, aki Istennek szentelte a haját. Ebben az uj mondái ábrázolásban a danita hős és biró alakja eltorzítva jutott az utókorra.
Húsz évig harcolt állítólag Izraelért, de az állapotok javulását nem mozdította elő. A filiszteusok még halála után is sokáig szorongatták a zsidó szomszédtörzseket, Dánt, Benjámint és részint Judát és Efráimot. A filiszteusok keze idővel mindig súlyosabban nehezedett Izraelre.
Sámsonnal egyidőben egymásután még más három mentő is lépett fel, de tetteik oly jelentéktelenek, hogy nem vésődtek be az emlékezetbe. A két zebulonbeli hős-birónak csak a neve, lakóhelye és működésűk éveinek a száma maradt reánk: Ibcan, Betlehemből (Zebulon birtokán) és Élőn Ajalonből. Ibcanról csak azt jegyezték fel a források, hogy harminc fia és leánya volt. A harmadik efráimita biró-hősről Abdonről csak azt tudjuk, hogy egy piratonbeli Hillel fia volt és negyven fiút és harminc unokát hagyott hátra, kik előkelő módon éltek és fiatal szamárcsikókon jártak. Hogy milyen ellenség ellen harcolt ez a három biró, arról nem szól a forrás. De magából abból a körülményből, hogy a Zebuloniták, kik előbb a tengerparttól nem messzire laktak, később lakóhelyüket egészen a tengerig terjesztették ki, következtethetjük, hogy a kanaánitákat kiszorították onnan. Akko kikötő város nem került ugyan a birtokukba, hanem a föniciaiak kezében maradt; de Akkotól délre egészen a Karmelig a partvidék ettől az időtől fogva Zebuloné volt.
ÖTÖDIK FEJEZET.
ÁTMENETI KOR A HŐSÖKTŐL A KIRÁLYOKIG.
ÉLI ÉS SÁMUEL.
A birák jelentősége. Megváltozott hangulat. A silói szentély. Éli és fiai. Vereség a filiszteusokkal szemben. A frigyszekrény elfoglalása. Siló és a szentély elpusztítása. Az ároniták és leviták menekülése. Éli halála. A frigyszekrény a filiszteusok országában és Kirját Jeá-rimban. A prófétaság újraéledése. Rámái Sámuel. Meg-ujhodott reménység. Csatlakozás Sámuelhez. A prófétavagy dalnokrend. A nép megtérése. Juda törzse bevonul a történetbe. A filiszteusok ismételt betörései. Gyűlés Micpában. Sámuel tevékenysége. Nóbban szentély létesül. A törzseket kétfelől támadják. A filiszteusok és ammoniták növekedése. A törzsek sürgősen királyt kívánnak. Sámuel magatartása a kívánsággal szemben.
bírák nem tudták az ellenséges szomszédokat távoltartani a zsidó föld határaitól; s általán nem tudtak biztos állapotokat teremteni. Még a legjelentékenyebbek közülük — Bárák a maga lelkesedésével, Gideon és Jeftah a maguk harci bátorságukkal — sem tudták a nép egységét megalkotni vagy helyreállítani,
holott már ez magában megszüntette volna a szomszédok támadásait. A bíráknak általában csak pillanatnyi jelentőségük volt, amig az ellenséget visszaverték, a veszélyeket elhárították, a nemzeti lét némi biztonságát megteremtették. Uralkodó hatalmuk nem volt még ama törzsek felett sem, amelyeknek hősiességükkel segítséget és szabadulást nyújtottak.
Igaz, hogy elsimították a törzsek viszálykodásait és bírói tisztet gyakoroltak, de csak akkor, ha a villongó felek hozzájuk fordultak és Ítéletüknek önként alájavetették magukat. Felsőbbséges hatalmuk és engedelmességre kényszerítő tekintélyük nem volt A törzsek tehát időleges győzelmeik ellenére is mindjobban elszigetelődtek és szétforgácso-lódtak, és belső gyöngeségük inkább nőtt, mint csökkent. Sámson kigyómarásai a filiszteusokat nem riasztották el attól, hogy a törzseket alattvalóik, illetve rabszolgáik gyanánt ne tekintsék s őket ne bántalmazzák. Épp igy Jeftah győzelmei sem ártottak annyira az ammoniták-nak, hogy azok lemondtak volna a keleti törzsekre: Reubenre, Gádra és a fél Manassera való igényükről.
Ez az állapot Sámson és Jeftah halála után bizonyára még vigasztalanabbá vált. De éppen ez a nagy gyengeség vezetett — midőn megérezték már — lassanként gyógyulásra és megerősödésre. Egyes törzsvezetőknek arra a meggyőződésre kellett jutniok, hogy a szomszéd népekhez való csatlakozás és bálványimádó szokásaik átvétele nem használt a törzseknek, sőt ellenkezőleg, a tehetetlenségig elgyöngitette Őket Atyáik Istenének emléke, azé az Istené, ki egészen másmilyen volt, tnint az erkölcstelen természeti istenek, ismét feléledt bennük és felrázta lelkiismeretüket. Mihelyt ez az emlék elég eleven volt, az ébredőknek eszükbe jutott a silói szentély is, mely ennek az Istennek szentélye volt és fölkeresték. Siló tehát a birák korának vége felé sokkal inkább gyűlőhely volt, mint annak előtte. Ott leviták éltek, akik még őrizték Mózes tanát s talán a nép tanácskozásain, melyeket az aggodalmas viszonyok miatt tartottak, ezek juttatták tudatára a népnek, hogy az Izrael istenétől való elszakadás és Baál imádása sülyesztette ily nyomorba őket. Egy pap, vagy levita ilyen beszéde, melyet csak ebben az időben tarthatott, még fennmaradt számunkra.
„Nemde — mondja Isten — az egyptombeliektől, a moabitáktól, Ammon fiaitól, a filiszteusoktól, a szidonbeliektől, az amalekitáktól és a midjanitáktól, kik megnyomorítottak vala titeket, mikor én hozzám kiáltottatok volna: nem szabaditálak-é meg az ő kezeikből ? Ti pedig elhagyátok engemet és idegen isteneknek szolgálatok: annak okáért nem szabadítalak meg titeket többé. Menjetek és kiáltsatok azokhoz az istenekhez, kiket választottatok, azok szabadítsanak meg a ti nyomoruságtoknak idején."
Silóban e válságos időkben egy pap élt, méltó őseihez, Áronhoz és Pinchaszhoz, az első áronita hosszú idő óta, kinek neve az utókorra átszármazik. Egyszerűen Élinek hívják, minden további hozzátétel nélkül, még atyját sem nevezik meg; az egyetlen megtisz-telés, melyet nevéhez fűznek, hogy pap Silóban. Élit, mint tiszteletreméltó aggot ábrázolták, kinek ajkáról csak a gyöngédség igéi fakadnak, aki egyetlen kemény, dorgáló szót nem tud ejteni, még saját, méltatlan fiai ellen sem. Egy ilyen agg már erkölcsi magatartása és szent élete által is jótékonyan hathatott, s ragaszkodó híveket ama tanítás számára, melyet hirdetett, puszta szavával is toborozhatott. S ha mind több kétségbeesett érkezvén Silóba Efráim és Benjámin törzséből, valamint Dánból és a Jordánon túlról is, azok a filiszteusoktól szenvedett elnyomást, ezek az ammoniták gonoszságát panaszolván föl, Éli mindig alkalmat vett, hogy rámutasson Izrael segedelmes Istenére s hogy intse a törzseket, hagyjanak fel az idegen istenek tiszteletével.
Ezáltal emelt hangulatot keltett. A törzsek vénei közül többen visszatértek Baáltól a saját ősi Istenükhöz, és a törzsbeliek rendesen követték őket.
Harcias Éli nem volt. Sőt természete éppen békés bíróvá tette. Közönségesen, ha a nyilvánosság előtt mutatkozott, a silói sátortemplom bejáratának trónján ült, nem pedig seregek élén jelent meg. Az izraelita papok és leviták nem igen szoktak karddal vagy lándzsával kivonulni. Élit mindazonáltal Izrael bírái és megmentői közé sorozzák, holott tevékenysége bizonyára csak arra szorítkozott, hogy az izraelita csapatokat, ha tanácsért vagy felvilágosításért fordultak hozzá, atyáik Istenére való utalással bátorította, hogy a filiszteusok ellen menjenek, akik ismételten be-betörtek az országba.
Izraelben talán, mint sok más népnél, a hősök uralmára — a hőskorra — a papi uralom következett volna, ha Éli tekintélye utódaira is átszáll. De a körülmények másként alakultak, mint ahogy várható lett volna. Élinek két fia volt, akik nem az atyjuk útjait járták. Leginkább két bűnt vetnek a szemükre: a szentély meggyalázását és a fenn-héjázást. Rabszolgáik által összeharácsolták az áldozati húsból őket megillető részt, mielőtt még az oltárt ellátták volna. Sőt szolgáik által erőszakoskodtak is az áldozókkal szemben, ha azok az áldozat átnyujtása dolgában nem engedelmeskedtek nekik. Chofni és Pinchasz — amint fel van jegyezve — úgy viselkedtek, mintha a silói szentély urai lennének és a népet alattvalóik gyanánt kezelték. Még súlyosabb bűnt is tulajdonítanak Éli fiainak: azokkal a nőkkel, akik a szentély körül az alacsonyabb rendű szolgálatokat végezték, állítólag erkölcstelen üzelmeket folytattak.
Éli fiainak e szentségtörő magukviselete elriasztotta a sátortemplom látogatóit. Éli tudott fiai viselkedéséről, meg is dorgálta őket, de nem elég nyomatékkai és nem távolította el a méltatlanokat a szentélytől. Igen magas korú volt már akkor és egész természete szerint lágyságra hajlott. Mikor aztán a népet és őt magát is súlyos csapás sújtotta, azt hitték: ez az Ég büntetése Éli fiainak vétkéért és atyjuk elnézéséért.
A filiszteusok ugyanis még mindig urai voltak a szomszédságukban élő törzseknek, Efráimnak, Dánnak, Benjáminnak és ismétleten betörtek s fosztogatták az országot. Az ez által legjobban károsult törzsek már annyira harcraedzettek voltak, hogy nem rendetlen tömegekben próbálták meg az ellenállást, hanem szabályos csatarendben szálltak szembe véle. A csatatér valószínűleg Sáron sikján, egy hegy lábánál terült el. Egy Ében-ha-Ezer nevű dombon táboroztak az izraeliták és lenn a síkon a filiszteusok. Mivel ez utóbbiak vas harci-szekereket használtak, fölényben voltak az izraeliták felett, akik közül négyezren hullottak el. Mindamellett az izraelita tábor nem menekült el, hanem megtartotta hadállását. A vének tanácsára elhozták Silóból a frigyszekrényt, mert úgy vélekedtek, hogy puszta jelenléte is megszerzi a győzelmet. Éli fiait bízták meg a frigyszekrény őrizetével, de a második ütközet mégis szerencsétlenül végződött, még szerencsétlenebbül, mint az első. Az izraelita sereg vad futással szóródott szét s a frigyszekrény a filiszteusok zsákmányává lett; kísérői, Chofni és Pinchasz ottvesztek. A filiszteusok üldözték a futó izraelitákat, s az egész környéket rémület fogta el. Ijedtségtől pihegve érkezett a hírvivő Silóba és a várakozó népnek és Éli főpapnak, aki a templom ajtajában jő hirt remélve állt, elmondotta:
— „Megfutottak az izraeliták a filiszteusok elől; nagy vereséget szenvedett a te néped! Fiaid is elestek és a frigyszekrény az ellenség kezébe került!"
A frigyszekrény elvesztének hire még jobban megrémítette az aggot, mint a fiai haláláról szóló; leszédült trónszékéről és holtan terült el.
Több olyan körülmény találkozott össze, melyek ezt a szomorú időt a nép emlékezetébe véshették. Éli menye, Pinchasz felesége vajúdott éppen, mikor egymásután adták tudtára férje halálát, a frigyszekrény fogságba jutását és ipa elhunytát. E szörnyű fájdalom összezúzta és halála percében újszülött gyermekének az I-Kábod nevet adta, ami annyit jelent: Oda a becsület!
Valóban e percben minden becsület oda volt. A győzedelmes filiszteusok nem érték be többé a zsákmányoló hadjáratokkal, hanem nyugattól keletnek, az ország egész székében nyomultak előre Silóig. Ott elpusztították a várossal együtt a sátortemplomot is, amely még a mózesi ragyogó idők tanúja volt. A nép erejét és bátorságát ez a vereség teljesen megtörte. Éppen azokat a törzseket bénította meg, amelyek némileg előharcosai voltak a többieknek. Efráim törzse szenvedett a legtöbbet, noha nem is egészen érdemetlenül. A szentély elpusztulásával, amely Éli alatt gyülőhelylyé kezdett lenni, mintha elvágtak volna minden összekötő kapcsot, különösen az északi törzsekkel, melyek a filiszteu-sokkal való komoly harcok szerencsétlen kimenetelétől teljesen távol maradtak.
A filiszteusok pedig egyenesen azt képzelték, hogy a frigyszekrénynek, az izraeliták állítólagos ^védelmi eszközének hatalmukba kerítésével egyszersmind legyőzték az izraelita nép védő Istenét is. E csalódásukat azonban csakhamar igen kényelmetlenül kellett belátniok. Mihelyt a frigyszekrényt a közelfekvő Ásdód városába vitték át, az egész környéken tüstént csak úgy hemzsegtek a mezei patkányok, amelyek a vetéseket pusztították. Ennek a városnak lakosai azonfelül egy rút betegségben szenvedtek, s mindehhez járult, hogy Dágon bálványuk, melynek templomába győzelmi jelvényként a frigyszekrényt állították, többször a földre zuhant alapzatáról. E csapásokon kétségbeesve az ásdódiak, a frigyszekrényt a szomszéd városba, Gáthba küldték át. De erre ezt a várost is ugyanazok a csapások sújtották, valamint Ekron városát is, ahová a frigyszekrényt utóbb átszállították. Rettegésükben elhatározták a filisz-teus fejedelmek, — a papok és varázslók tanácsára — hogy a zsákmányul ejtett frigyládát hazaküldik, engesztelő ajándékokkal, a patkányok és a daganatok aranyábrázolataival.
Hét hónapig volt a frigyláda a filiszteusoknál. Akkor szekérre tették, melyet két tehén vontatott, s az engesztelő ajándékokat is reárakták. Eközben az a csoda esett meg, hogy a tehenek maguktól megtalálták az izraelita földre vezető utat s egyenesen az első határvárosig, Bét-Semesig húzták a szekeret és ott megálltak vele. E város lakói éppen az aratással foglalatoskodtak, mikor a szentségvivő szekeret váratlanul közeledni látták. Örömmel fogadták a frigyszekrényt. Leviták, akik e helységben tartózkodtak, leemelték a szekérről és egy nagy kövön helyezték el, melyet később is mint emléket mutogattak. De Bét-Semes városának lakói közt is pestis tört ki utóbb és sok embert elpusztított s a lakók e csapást a frigyszekrénynek tulajdonították, mert nem bántak vele illendő tisztelettel. Elhatározták tehát, hogy átvitetik a szomszédos benjamita városba, Kirját-Jeárimba. A város lakói szívesen vették át a tisztelt, de egyszersmind került szentséget. Dombra állították, amely bizonyos Abidanab birtokához tartozott és ennek fiát, Eleázárt rendelték őrizőjéül. A frigyszekrcny igy közelebb jutott ahhoz a helyhez, ahol később állandó nyugalomra lelt.
Pillanatnyilag némiképpen elárvult, mert középpontul Kirját-Jearim (az erdők városa), illetve a mellette fekvő domb nem igen volt alkalmas. Talán azért, mert ugyanazon annakelőtte Baált tisztelték, ezért is hívták Kirját-Baálnak, azaz Baál városának, vagy egyszerűen Baálnak is.
Mert éppen a szerencsétlenségek, az elhagyatottság, a silói templom elpusztítása, amelyek gyászt borítottak a kedélyekre, egyszersmind a javulást is előmozdították. Azok, akik nem tompultak el egészen, felismerhették, hogy az eddigi vallási és politikai züllöttség okai a szerencsétlenségnek. A leviták, akik a silói templom pusztulása után megmenekültek és itt is, ott is letelepedtek, bizonyára nem mulasztották el a telkeknek az ősi Isten eszméje iránt fogékonyabbá tételét. Talán a frigyszekrénynek a filiszteusok földjéről való visszaküldése is megtette lelki hatását és a jobb idők reménységét fölébresztette. A népnek mind szélesebb rétegei vágyakoztak Izrael Istene után. Csak egyetlen, egész, komoly és lelkes férfira volt szükség, aki az elvakult népnek az utat megmutassa, aki a gyásztól lesujtottakat vezesse. S éppen idején lépett fel egy ilyen férfi, aki az izraelita történetet fordulóponthoz vitte.
Elkána fia, Sámuel volt az az egész férfi, aki az izraelita közösség régóta meglazult kötelékeit ismét szorosra fűzte és a bukást és belső romlást megakadályozta. Nagyságát megvilágítja az a körülmény, hogy nemcsak időbeli egymásutánra, de prófétai jelentőségre is másodikul sorolják Mózes mellé. Sámuel méltóságos egyéniség, erős jellem, komoly szigorúsággal maga és mások iránt. A nép között élt s vele állandó érintkezésben állt, de istenfélelemre, gondolkodásának magasságára, önzetlenségére tulemelkedett kortársain. De még inkább kimagaslott közülök prófétai tehetség dolgában. Lelki szeme áthatolt a felhőkön, melyek a jövendőt burkolták; hirdette látomásait s amit hirdetett, az be is következett.
Sámuel egyik legtekintélyesebb levita-családból származott, attól a Kórachtól, aki Mózes ellen összeesküvést szőtt. Családja Efráim törzsének területen telepedett meg és ezzel annyira összeforrt, hogy mint efráimi család szerepelt. Természetes, hogy ily jelentős személyiséget, ki a hangulatnak és a politikai helyzetnek oly nagy változását idézte elő, a népmonda dicsőséggel övezett körül. Mint a legtöbb, belső életet élő nagyember, Sámuel is anyjának köszönte lelkének gazdagságát. A népmonda ezt az anyát, Channát, Ráchel képe után alkotta meg. Mint ahogy Jákobnak két felesége volt, kik közül éppen az maradt gyermektelen, akit jobban szeretett, úgy Sámuel atyjának, Elkánának is egyik felesége, Penina több gyermeket szült, mig Channa, a második asszony, ki férje egész szivét bírta, sokáig magtalan volt. Valahányszor férjével a silói szentélyt felkereste, ájtatosan imádkozott istenhez, ajándékozza meg egy gyermekkel, akit néki vagy szentélyének ajánlt fel élete hossziglan. De oly halkan, alig észrevehetően mozgó ajakkal imádkozott, hogy Éli főpap, aki egyszer imaközben látta, ittasnak nézte és rendreutasitotta. Channa imáját meghallgatta Isten; Sámuelt szülte s miután az emlőtől elválasztotta, a silói szentélybe vitte és átadta a főpapnak, hogy a gyermek egész életét a sátortemplomban, szent szolgálatban töltse. Mig áldozatot mutattak be érte, felébredt a gyermek, aki addig anyja karján szunnyadt, mintha sejtelme volna arról, mi történik a szentélyben. Ellentétül Éli fiainak, akik a szentélyt lenézték; Sámuel már kora ifjúságában mélységes tiszteletet tanúsított iránta.
így lett Sámuel szolgálattévő levita a silói szentélyben. Naponként feltárta ajtait, segédkezett az áldozatoknál és az éjszakákat is a sátortemplomban töltötte. Már ifjan fölébredt benne — még öntudatlanul
— a prófétai tehetség. Mély álmában úgy vélte, hogy a szentély belső helyiségéből, midőn a frigyszekrény még ott állt, nevén szólitják. Azt hitte, Éli főpap hívta; fekvőhelyéhez sietett, de látta, hogy csalódott. Aztán másodszor is hallotta a kiáltást:
— Sámuel! Sámuel 1
Majd harmadszor is; újra, meg újra Élihez ment, aki végre megmondotta néki, hogy ha negyedszer szólitják, igy válaszoljon:
— Beszélj, óh Uram, a te szolgád hallgat reád!
Midőn a kiáltó hang negyedszer is elhangzott és Sámuel válaszolt reá, összefüggő beszédet hallott, mely Éli házának szomorú végét jelentette néki, mert Éli fiai Isten szentélyét annyira megvetették. Ez volt Sámuel első prófétai látomása. Nem sokkal ezután bekövetkeztek a szerencsétlenségek, az izraelita sereg veresége a filiszteusokkal szemben, a frigyszekrény elhurcolása, Élinek és két fiának halála, Siló elpusztítása. Sámuel szolgálata a szentély pusztulásával megszűnt és ő ismét visszatért
— kétségtelenül lesújtva és szomorúan — Rámába, atyja házába.
A szerencsétlenség, mely népére zúdult s különösen Siló pusztulása bizonyára kábító hatással volt a már ifjúságában a legmagasabb aszmékkel vívódó szellemére. A levita körökben, melyekben fölnevelke-
dett, erősen élt a meggyőződés, hogy az elszenvedett szerencsétlenség Izrael Istenétől való elszakadás következménye. Hogy a templom már nem létezik, ez annyit jelentett, mintha Isten elhagyta volna népét. Sámuel azonban, úgy látszik, lassankint beletörődött a megváltozhatatlanba és más gondolatokkal barátkozott meg. Nincs szentély, nincs áldozat! Vájjon az áldozat nélkülözhetetlenül szükséges-e az istentisztelethez és az áhítathoz? Ezt a gondolatot érlelte meg bensejében s adandó alkalommal hirdette is, hogy az áldozatnak csak alárendelt értéke van s hogy a kosok zsirja Isten tetszését nem nyerheti meg.
Miben álljon tehát az istentisztelet?
Szigorú engedelmességben mindazzal szemben, amit Isten rendelt. De mi Isten akarata? Sámuel, mig Silóban tartózkodott, nemcsak a frigyszekrényben őrzött kőtáblák tartalmával ismerkedett meg, hanem a törvénykönyvvel is, mely Mózestől származott. Ezzel telt be szelleme. Ezek a szent iratok Isten parancsa gyanánt jogról, méltányosságról, szelidségről és az izraeliták kaszt és osztálykülönbség nélkül való egyenlőségéről szólották. Sámuel, aki több évszázaddal állt közelébb az izraelita nép eredetéhez és az izraelita tanhoz, mint a későbbi próféták, éppúgy meg volt győződve róla, mint azok, hogy Isten nem azért szabadította meg Izraelt, hogy neki és ne másnak áldozzanak, hanem azért, hogy tanát gyakorolják. Ez iratok tartalma, vagyis a törvény: Isten akarata, melynek az izraeliták engedelmeskedjenek. Ez a törvény vált elevenné Sámuel lelkében, annak eszközéül érezte magát, hogy a nép szellemébe ezt a törvényt vésse.
Ezzel az elmélkedéssel Sámuel megtalálta élete célját. E cél a népnek Isten törvényére való nevelése és tanítása volt s leszoktatása a pogány erkölcstelenségről és a ferde képzetekről, amelyek évszázadok alatt természetévé váltak. Hogy mily eszközöket használt e nagy cél elérésére, az nem derül ki. Mindenekelőtt bizonyára az élőszót alkalmazta. Sámuelnek ragyogó, rábeszélő, meggyőző tehetsége volt; de száraz szavakkal nem éleszthette fel a kedélyeket. Még a nép képviselőit, akik tanácskozásokra gyűltek össze, hogy beszédeket mondjanak és hallgassanak meg, még azokat is aligha lehetett prédikációkkal, ha bármi meggyőző igazság nyilatkozott is meg bennük, lelkűkben megváltoztatni; annál kevésbbé tehát a lelki szegényeket, akik mögöttük álltak. A népet el kellett ragadtatnia — bármiként is — annak, aki élete szokásaitól és eddigi gondatlanságától akarta elszakítani.
A régi népek kivétel nélkül — még a görögöket is beleértve — csodákat kívántak. A legbölcsebb, legtanácsosabb és leghasznosabb dolgokat, rnelyeket kínáltak nékik, csak akkor fogadták el és követték, ha az istenség akaratául szerepeltek és csodák és jelek által lepték meg képzeletüket. Minden vállalatot, békét vagy háborút, kivándorlást vagy foglalást előbb jóslat hangjának, vagy egyéb jelnek kellett helyeselnie, csak azután határoztak felőle. Ha tehát Sámuel a népet vagy a véneket uj belső és külső átalakulásnak, vagy az istenhez való visszatérésnek akarta megnyerni, akkor nemcsak magával kellett ragadnia, hanem Isten nevében kellett beszélnie. Már most: Sámuel próféta volt, időnként drófétai álmok és látások lepték meg, melyek megnyilatkoztatták előtte, hogy a bensejében megérlelt elhatározások nemcsak a maga szivének és lelkének termékei, hanem hogy azokat valamely felsőbb lény is helyesli, sőt tán sugallja is. Ezek a prófétai megnyilatkozások, melyek tanítást vagy ösztökélést tartalmaztak, egyszersmind a legközelebbi jövő felfedésével kapcsolódtak össze s olyan jellegűek voltak, mintha jóslatok lennének.
Sámuelt magát is meglepték ezek a prófétai látomások s közölte őket hallgatóival, kezdetben bizonyára szülőházában, Rámában. Az ilyen közléseket, melyek valami rendkívülit, a szűk látókörön túlmenőt tartalmaztak, úgy látszik, kötött beszédben, versben tette, költői képekkel és hasonlatokkal, teljes tagozott mondatokban. E prófétai beszédek gondolati tartalma, a költői forma és a lelkesedés heve, melylyel előadta azokat, nem téveszthették hatásukat a hallgatóságra. Sámuelt, még mielőtt atyja házához visszatért volna, megelőzte hire, hogy Silóban ismételten prófétai megnyilatkozásra érdemesítette az égi kegy s hogy ezek a prófé-tálások be is váltak utóbb. Csakhamar hire futott Ráma szomszédságában, majd mind szélesebb körökben, hogy próféta támadt Izraelben. Hogy Isten szelleme, amely Mózesen nyugodott és Egyptomban és a pusztaságon népe megszabadítására és vezetésére ösztökélte, most Elkána fián nyugszik. A közbeneső időben, évszázadok hosszú során át egyetlen próféta sem volt, a szó teljes értelmében véve. Az a tény, hogy Isten második Mózest adott, felszította a reményt arra, hogy jobb idő közeledik.
Sámuel másodsorban arra fordította figyelmét, hogy a népet Baál és Astarte bálványimádásától elszoktassa és a teráfok (házi istenek) jóslataiban való könnyenhivéséből kigyógyitsa.
Elősegítette Sámuel törekvését az a körülmény, hogy a nép egy része hajlandó volt eddigi tévedéseiről letenni és Izrael Istenéhez visszafordulni. Sámuel lelkes beszédei abban csúcsosodtak, hogy a pogányok istenei nem istenek, segíteni és mentséget nyújtani nem tudnak, hogy dőreség, de egyszersmind vétek kikérni a teráfok csalóka jóslatait és követni a jövendőmondók szemfényvesztését s hogy Isten soha el nem hagyja népét, melyet neve hirdetőjének választott. Ezek a beszédek mind hatalmasabb visszhangot vertek azoknak a szive mélyén, akik a beszédeket hallották, vagy a beszédekről hallottak.
Sámuel nem várta .be, mig a nép ő hozzá ment, hogy meghallgassa, hanem felkereste a népet. Bejárta az országot, összegyűjtötte az embereket és hirdette a tömegnek, amit Isten szelleme sugallt neki. És a nép felhevült prófétai beszédeitől, felriadt kábultságából, melybe a filiszteusok által szenvedett szerencsétlenség döntötte, bízni kezdett Istenében és önmagában és a javulás útjára lépett. Megtalálta azt a férfit, akinek vezetését ez aggodalmas időkben követhette. A papság nem tudta megóvni a szerencsétlenségtől és a szolgaságtól, tehát a prófétaságba vetette reményét, amelyet Sámuel oly méltóan és tökéletesen képviselt. A nép tekintete ennek következtében ő reá irányult.
Sámuel azonban nem állt egyedül, különben a kedvező változást elő nem idézhette volna. Segítőtársak vették körül, akikre számíthatott. A levitáknak, akiknek Siló volt hazájuk, a város és a szentély pusztulásával futniok kellett s menedéküket elvesztették. Mit kezdhettek volna igy elszórtan? Másik kultusz-középpont mégnem volt, hogy odafordulhattak volna. Ezért néhány levita Sámuelhez csatlakozott, kinek jelentőségét már Silóban ismerték föl és Sámuel fel tudta őket használni céljaira. Lassanként annyira megszaporodtak, hogy bizonyos rendet (Chebel), vagy levita községet (Kehila) alkottak.
Hogyan szervezték ezt a rendet vagy egyesületet, s hogyan lépett ez fel és miként működött: minderről nem tud a hagyomány. Iskola, melynek tagjait Sámuel nevelte fel és képezte ki, bizonyára nem volt, mert ilyen nevelőintézet számára akkor semminő előfeltétel még nem volt. Inkább felnőtt ifjak és érett férfiak lehettek, kik hivatást éreztek arra, hogy jelentékeny mesterhez csatlakozzanak. Értettek a lantpengetéshez, tudtak a dobhoz, a hárfához, a kobozhoz. A gyújtó szó, melyet költői alakban és prófétai látományként adtak elő, bizonyára szövegéül szolgált a zenei ütemeknek. A kettő egyesítve pedig oly lelkesítő hatást gyakorolt a hallgatóságra, hogy az elragadtatásában szinte átszellemült. Ezek a próféta-tanitványok, akiknek Sámuel állt az élükön, s kiket Isten szelleme ösztönzött, lényegesen hozzájárultak a nép megváltoztatásához.
Még egy másik körülmény is arra szolgált, hogy a népet tompultságából kiemelje. A bírák korszakának egész tartama alatt Juda-törzse a legcsekélyebb részt sem vett a nyilvános és történeti eseményekben. Területének pusztaságaiban és virányaiban meghúzódva, szinte nem is létezett a többi törzsek számára. A két hősről, a Bárókról és Debóráról szóló dicsőítő dal egyáltalán nem említi Juda-törzsét sem magasztalóan, sem gáncsolóan. Elválasztottságában, Jákob név alatt, külön életet élt, nem érintve a Jordánon innen vagy túl lakó törzsek fájdalmától és örömétől, küzdelmeitől és diadalaitól. A keniták, idumeusok és jebusziták közt élő judaiaknak is meg lehettek a maguk harcai, de azokról még csak halvány emlék sem maradt fenn. Az alárendelt Simon-törzs megosztotta vele ezt a zárkózottságot és sorsának esetleges változásait.
A jebusziták, akik az Efráim és Juda-hegység között való területet lakták, választófal gyanánt álltak e két törzs és északon lakó testvéreik között Úgy látszik, mintha csak a filiszteusok ismételt támadásai az izraelita föld ellen rázták volna fel ezt a két törzset és szorították volna ki visszavonultságából. A judaiak kezet nyújtottak a testvér-törzsek felé, hogy védekezhessenek a makacs ellenséggel szemben, aki az ő nyakukra is a szolgaság igáját akarta tenni. A csatlakozást az a változás tette lehetővé, amely Judának a szomszéd népekhez való viszonyában beállott. Mert épen ez időben, mikor Sámuel a nép figyelmét magára vonta, béke uralkodott az emoriták és Izrael között, Valószínűleg a közös félelem, hogy az egyre hatalmaskodó filiszteusok mindkettőjüket leigázzák, hozta létre a békét. Juda-törzse ez idő óta mind közelebb húzódott északnak Betlehemig, Jebusz (Jeruzsálem) városának tájéka felé, mig azelőtt csak Hebronig települt meg.
Bármi körülmények idézték is elő ezt a helyzetet: bizonyos, hogy Sámuel napjaiban következett be Juda-törzsének, az alájarendelt Simon-törzszsel együtt, a közös történeti tevékenységbe való belépése. Jákob és Izrael, mely az országba való bevonulás óta letelt sok évszázad folyamán el volt választva egymástól, most egyesült és ez az egyesülés nyilván Sámuelnek a müve. Jehudának meg Jákobnak belépésével uj, erős, némileg megifjitó elem kerül a történetbe.
Jehuda-törzse azon a területen, melyet birtokába vett, sok várost és kifejlett városi életet nem talált. Az egyetlen nevezetesebb város Hebron volt; egyébként csak baromtenyésztők tanyái feküdtek szétszórtan e földön. Az az elfinomodás és elkorcsosodás, mely Föníciából indult ki, távol maradt a judaiaktól és a simonbéliektől. Baál és Astarte kultusza, erkölcstelenségével és durvaságával, nem terjedt el náluk. Megmaradtak legnagyobbrészt azoknak, amik az országba való bevonuláskor voltak: egyszerű pásztoroknak, kik szerették és megvédték szabadságukat, de hadi dicsőségre, hírnévre nem vágyakoztak. Ezért a patriarchák korából származó egyszerű erkölcsöket Juda tovább őrizte meg, mint a többi törzs.
Voltak ugyan a judai családoknak is egyes áldozati helyeik; a főhelyen, Hebronban bizonyára volt ilyen, de az áldozás módja itt egyszerű maradt s a szertartást Izrael Istene nevében gyakorolták. Közös áldozathely úgy látszik, a törzs déli határán, Beérsébában volt, melyet Simon-törzse is használt. Beérsébát régisége által megszentelt helynek tartották, melyen már az ősatyák, Ábrahám és Izsák is oltárt építettek. Még sok századdal utóbb is, mikor már jelentékeny középpontok támadtak, még akkor is bücsujáróhely maradt.
Teljesen pogány keveredés nélkül Jákob házának istentisztelete és szokásai sem maradtak. Mert nemcsak körül volt véve bálványimádó népekkel, hanem közepettük lakott és házasságkötések által vegyült is velük. De mert a judaiak oly sokáig úgyszólván paraszt együgyüségben éltek, a rút bálványimádó kinövések nem igen terjedhettek el közöttük. Jákob és Izrael házának egyesülése tehát politikai és vallási tekintetben nagy horderejű volt.
Sámuel parancsoló és tetterős alakja nélkül ez a politikai megizmosodás és vallási emelkedés létre nem jöhetett volna. Elkána fiát, noha nem volt hadak hőse, erős oszlopul tekintették, mely mindakét házat támogatja. Több éven át folytatta Sámuel buzgalommal és hévvel működését, a leviták próféta rendjétől gyámolitva. A nép szemében vezér volt ő.
Mikor a filiszteusok ismételten hadjáratra készültek Izrael ellen, összegyűltek a nép vénei és Sámuelhez mentek Rámába, hogy hárítsa el róluk ezt a veszedelmet. Sámuel természetesen késznek nyilatkozott a nép vezetésére. De egy főfeltételt kapcsolt hozzá: tisztuljon meg a nép az idegen bálványozástól, rombolja le a Baál- és Astarte-oltárokat, térjen vissza egész szivével atyái Istenéhez. Akkor Isten bizonyára megmenti a filiszteusoktól. Ebbe szívesen beleegyeztek azok a törzsek, melyek véneikkel képviseltették magukat Sámuelnél, azok a törzsek, melyeket a filiszteusok legközvetlenebbül fenyegettek: Benjámin, Efráim, Dán és Juda is.
Erre a fegyveresek Sámuel parancsa szerint Micpában gyűltek össze, ama város mellé, mely nem messze feküdt Rámától, hegyháton, amely körülbelül 500 lábnyira emelkedett a síkság fölé, s ahonnan az egész vidéket könnyűszerrel át lehetett tekinteni, úgy hogy az ellenfél közeledése már távolról észrevehető volt. Itt Sámuel ájtatos imával fordult Istenhez s báránykát áldozott .Noha az áldozást alacsonyabb rendű szolgálatnak tartotta, egészen nélkülözhetetlennek nem vélte. Közben a filiszteusok előrenyomultak és az izraelita harcosok megriadtak. Sámuel megnyugtatta őket. Villámlással, mennydörgéssel kisért erős zivatar rémitette meg a filiszteusokat, akik futva menekültek vissza területükre. Látva e futást az izraelita sereg, Micpától a síkságra sietett és üldözte Béth-Jasanig a menekülőket.
Ez a győzelem, melyet Ében-ha-Ézer közelében arattak, ahol a filiszteus sereg sok évvel azelőtt tönkretette az izraelita sereget és a frigyszekrényt hatalmába kerítette, tartós hatást gyakorolt. Fokozta az izraeliták bátorságát és csökkentette a filiszteusokét. Ezek ugyan még többször megkisérlették az országba való betörést, de Sámuel vezetésével, vagy bátorítására az izraeliták mindig megverték őket. Az izraelita városokat, melyeket birtokosaiktól elvettek, vissza kellett adniok.
Egy évtizeden át élvezhette a nép a béke kényelmét és Sámuel, hogy a szerencse ne rontsa el azt, amit a szerencsétlenség megjavított, komolyan törekedett arra, hogy a törzsek közti összefüggést, amely erői kölcsönzött nekik, továbbra is fenntartsa. Esztendöről-esztendőre összehívta a nép véneit, elmagyarázta nekik kötelességeiket, emlékeztette őket a szerencsétlen napokra, amelyeket a nép Istenről való megfeled-kezése, a bálványimádókkal való keveredése, erkölcstelenségeik követése által magára zúdított és óva intette őket a visszaeséstől. Ezeket az összejöveteleket Sámuel felváltva három városban tartotta, melyek Siló elpusztulása után jelentőségre tettek szert. Béthélben, amelyet Jákob emléke tett fontossá, Gilgálban, mely Józsua alatt volt egy ideig középpont és Micpában, ahol legutóbb megverték a filiszteusokat.
Szülővárosában, Rámában még gyakrabban voltak gyűlései a külömböző törzseknek, melyek vénei felkeresték, hogy fontos ügyekben tanácsot kérjenek tőle. Prófétasága révén Sámuelt egyes felek is felkeresték, hogy ítéletére bízzák peres ügyeiket. Elismerték legfőbb bírónak. Rámában s a három másik városban is egy-egy áldozati oltár állt. Mert az áldozás még mindig elengedhetetlen szertartás volt arra, hogy az ember Istenhez közeledjék. De Sámuel nem maradt meg a puszta áldozásnál. A leviták segítségével zsoltárokat, kardalokat és hárfajátékot honosított meg, s ezek emelt hangulatot keltettek. Sámuel által került egy uj elem a zsidó istentiszteletbe: az énekkel kisért dicsőítő zsoltár. Sámuel maga — ki ősatyja a később híressé lett korachita zsoltárköltőknek — kétségkívül az első zsoltárköltő is volt. Unokáját, Hémant, Ászaf és Jeduthun mellett a következő nemzedék mint zsoltárköltőt és zeneművészt ismeri. A kedves testvérpárt, amely egymást kiegészíti, a költészetet és a zenét, ő vette be a kultusz szolgálatába; az istentisztelet ezáltal ünnepélyesen magasztossá vált és maradandóan, nemesitően hatott a kedélyekre. Izraelben a költészet már ekkor méltó helyet kapott és nagy tisztességben részesült; valaminthogy a költészetet a zsidó nép már akkor is művelte, amikor még a föld többi népei — amennyire legalább hírünk van róla — nem is sejtették, hogy a nyelv szépsége és jóhangzása, ritmikus versekbe öntve, kellemes hatással van a lélekre s az emberek nemesítésének eszközéül szolgálhat. Még a jóniaiakat is megelőzte ebben a zsidóság, noha a régi népek közül ők vitték legtöbbre a költészetben.
Sámuel példája oly szorosan összekapcsolta a költészet és a prófétaság fogalmát, hogy a köitö és a próféta számára ugyanaz az elnevezés került bele a nyelvbe. Mindakettőt látónak hívták (róé, chóze, nabi) s költeni és jósolni (hitnabe) körülbelül egyet jelentettek. Két próféta, kik Sámuel alatt és az ő példaadása nyomán fejlődtek: Náthán és Gád a Sámuel vezette karhoz tartoztak. így a tan, melyet Mózes a népnek oly időben adott át, amikor még mély tartalmát meg nem érthette, megtalálta eszközét annak, hogy a szellem által a szellemre hasson. S ekként valóban azzá lett, aminek eredete szerint lennie kellett: a lélek vallása, mely a kedélyt deríti, az erkölcsöt nemesíti.
A levita-kórusok és a zsoltárének használata által az áldozás magától háttérbe szorult. A papokat, Áron fiait, akik a szomszéd népek hamis példájától félrevezetve, csupán az áldozat révén tekintették magukat közvetítőknek Isten és az emberek között, Sámuel kevésbé becsült polcra állította. Éli egyik unokája, Achitub, bátyja annak, akinek a frigyszekrény elfogatásának hírére, mint koraszülöttnek adott anyja életet, Siló pusztulása után Nób városába menekülve, mentette meg életét. A főpapi ruhákat is magával vitte és az Éfódot sem feledte el, amelynek segélyével jövendölni szoktak. Áron családjának valamennyi tagja Nóbban gyűlt össze azután, úgy, hogy Nób papi várossá lett. Úgy látszik, Achitub oltárt is állított itt és a silói mintájára, sátortemplomot is épített. Sőt Nóbban frigyszekrényt is készítettek, pótlásul a filiszteusoktól elrabolnak, tekintet nélkül arra, hogy leglényegesebb tartalma, a szövetség kőtáblái nem voltak meg benne. A nép azonban nem törődött ezzel, inkább a külsőségre tekintett, az edényre, semmint a tartalomra és csudatékony védőeszköznek tartotta.
Sámuel azonban nem törődött a nóbi áronitákkal, sem szentélyükkel, sem utánzóit frigyszekrényükkel, mintha csak el akarta volna feledtetni a néppel a papságot. Az ellentét az áronita papság és a levitaság között, mely később határozottan megnyilatkozott, már Sámuel korából származik.
De bármily jelentékeny és sikeres volt az a változás, amit Sámuel nagyszabású egyénisége és buzgalma előidézett, a nép állapota még mindig távol maradt attól, hogy a tökéletességet csak meg is közelítse. Jákob háza ugyan, vagyis Juda és Simon törzse belevonattak az egységbe, de a legfelsőbb északon lakó törzsek egyáltalán nem osztakoztak a változatos eseményekben, amelyek az ország közepén lejátszódtak. Mert Sámuel hatalma csak erre a középvidékre terjedt, Bemjámin, Efráim, Dán törzsére és a déli már megmozdított törzsekre. Ha tán az Efráimhoz tartozó Manasse-törzs hozzá is csatlakozott a szövetséghez, okvetlenül távoláiltak tőle: Zebulon és Iszáchar és a legészakiabbak, Aser és Naftali, valamint a jordánontuli törzseK. Nyilván eljutott híre Sámuel buzgó működésének s a testvértörzsek ezáltal való fellendülésének hozzájuk is, de egyetlen lépést sem tettek arra, hogy abban részesüljön és Sámuelt föl nem keresték. Rendkívül feltűnő ugyan, de mégis tény, hogy Sámuel működése nem terjedt ki a törzsek összességére. Bizonyos körülmények akadályozhatták meg a teljes egyesülést, de éppen abból, hogy ezeket az akadályokat legyőzni nem tudta, tűnik fel Sámuel tevékenysége némiképen hiányosnak. Csak a déli és a középtájakat kisérte Sámuel figyelemmel. Megöregedvén, helytartó és bíró gyanánt két fia közül az egyiket, Joelt
Bérsebába, Judába, tehát délre küldötte, a másikat Abiját Béthelbe; északon ellenben nem képviseltette magát. Sámuel egész egyéniségével és gondolkodásával ellenkezett, hogy bármi kényszert is alkalmazzon. Csupán azokat akarta vezetni, akik önként alája rendelték magukat. Irtózott az olyan uralomtól, amely fennállását és erejét az erőszaknak köszönheti. De ez a szelídség hátrányos következményeket vont maga után. Sámuel kora növekedtével nem tudott olyan tevékenységet kifejteni, mint ifjúi és érett férfi korában. Fiait nem kedvelték és azzal vádolták őket, hogy hivatalukkal, ajándékokat fogadván el, visszaélnek. Más tetterős férfiak pedig abban a körben, amely Sámuel körül alakult, nem voltak. A kötelék, amely a népet összetartotta, lassanként meglazult, mert a próféta már nem érintkezhetett a vénekkel oly gyakran, mint annakelőtte. Talán Izrael ellenségei is sejtették a prófétai vezér testi gyengeségét és a törzseknek újból fenyegető ziláltságát? Ismét mozgolódni kezdtek, hogy újra a törzsekre erőszakolják a rabság igáját. A filiszteusok Sámuel uralkodása alatt meghonosították a királyságot, vagy tán az öt-város egyik ura reájuk kényszeritette magát. Gáth városa lett a király fő- és székhelye. A filiszteusok a királyság által egységesebbé és erősebbé váltak.
Az uj filiszteus király nagyravágyása távol-területű hódításokra tört, ügy látszik, hogy még a föníciaiak ellen is szerencsével viselt háborút és elpusztította magát Szidon városát is. Ennek következtében a Szidóniák hajókon elmenekültek és mélyen a tengerbe nyúló sziklákon uj várost alapítottak, melyet Tyrusnak (Cór), szikla-városnak neveztek. Ezt a várost olyan ellenség, amelynek erős hadihajói nem voltak, meg sem közelithette. A filiszteusok azonban, Szidon elpusztításával az egész partvidék urai lettek, Gázától Akkón át Szidonig. Érdekükben állt tehát a közbeneső terület elfoglalása is. Megnövekedett hatalmukkal könnyűnek is látták egész Izrael leigázását. Ezért ismét véres harcok kezdődtek köztük és az izraeliták között.
Az ammoniták is felocsúdtak, akiket Jephtah megalázott és harcias királyuk, Náchás területét bővíteni igyekezett. Ez a király be-betört Gád és fél-Manasse városaiba. Védelmezni nem tudván magukat, követeket küldtek Sámuelhez, hogy hathatós segélyt szerezzen nekik s olyan szót mondottak ki, amely az agg prófétát a legmélyebben sértette, de a közhangulatot fejezte ki. Azt kívánták, hogy az izraelita államszervezet élére király állíttassák, akinek joga legyen arra, hogy a népet erőszakkal is egységes eljárásra kényszerítse, háborúba vezesse, győzelemre vigye. Királyt Izraelnek! Sámuel szinte megrémült e szavak hallatára. Egy egész nép egyetlen ember szeszélyétől és önkényétől függjön! A nép minden tagjának Isten és a törvény előtt való egyenlősége, minden családcsoport szabad önállósága, patriarkális főnöke alatt: olyannyira szokássá váltak, hogy ennek az állapotnak megváltoztatása teljesen érthetetlennek és a legnagyobb szerencsétlenségeket magában hordozónak tűnt fel. Abban az időben még a királyt Isten megtestesülésének vagy fiának tekintették, akinek a nép a maga egészében és külön-külön mindazzal, amivel rendelkezett, tulajdona volt. Azt tehette vele, amit jónak látott és alattvalóinak életét és legszentebb érzelmeit is áldozatul kívánhatta. Nemcsak engedelmességgel, hanem csuszó-mászó alázattal tartozott néki mindenki, s ha valaki vétséget követett el ellene, azt époly súlyos büntetés érte, mintha Istent káromolta volna.
Királyt tenni Izrael fölé, ez tehát Sámuel szemében éppenannyit jelentett, mintha Izrael Istene helyébe halandó embert tennének. A király Isten tana és a törvény felett állana, csak az ő akarata lenne irányadó. Szóval: az egész rend és a gondolkodás, mely Izraelben el volt terjedve s amelyre a törzsek szervezete épült, meg kellett, hogy változzanak. És Izrael egyszerre hasonlatossá lenne a föld valamennyi többi népéhez és labda volna a királya kezében.
Sámuel próféta, akiben minden ember egyenlőségéről és a szabadságon alapuló erkölcsiségről szóló szinái tan elevenen élt s aki a követelés teljes veszedelmes horderejét felismerte: Sámuel mintegy nyomasztó álomból riadt fel. Hatásos beszédben fejtette ki a vének előtt a királyság elmaradhatatlan következményeit: hogy ha a nép önként aláveti magát egyetlen ember akaratának, az öngyilkos szolgasággá fog elfajulni.
— „A ti fiaitokat elveszi és szekérvezetői lesznek néki és lovagjai és az ő szekere előtt futnak. És választ közülök ezer ember előtt járó hadnagyokat és ötven ember előtt járókat és hogy néki szántsanak és gabonáját bearassák, hadakozó szerszámokat és szekérhez való szerszámokat csináljanak. A ti leányaitokat viszontag elviteti a kenegetésre, szakács-ságra és kenyérsütésre. Továbbá szántóföldeket, szőlőhegyeiteket és olajtermő kerteiteknek javát elveszi és szolgáinak adja. És a ti véleményeitekből és szőlőitekből dézsmát vészén és az ő főembereinek és szolgáinak adja. A ti szolgáitokat és szolgálóitokat és ifjaitokat és szamaraitokat elveszi, hogy azokon az ő dolgát tegyék. A ti barmaitokból dézsmát vészén és neki szolgái lesztek. És akkor kiáltani fogtok a király miatt, akit választottatok magatoknak: de nem hallgat meg az Ur titeket az napon!"
De bármi óva intette is őket, a vének nem tágítottak attól, hogy csak király segíthet rajtuk ebben a szükségben.
Midőn az ammoniták, a jordántuli kalandozással be nem érve, uj vállalatokba fogtak, melyek már a jordáninneni törzseket is érintették, ezek is királyt követeltek. A filiszteusok megismételték támadásaikat és ez alkalommal csekély vagy semmi ellentállást találtak. Sámuel szava már nem tudta a törzseket egységes védelemre összegyűjteni. Vagy pedig az izraelita harcosok szerencsétlenül küzdöttek a filiszteusok ellen. Ezek győztek és felsőbbségüket és a leigázást nyomatékosabban és keményebben éreztették. Nem elégedtek meg a halárvárosok elszakitásával, hanem kiterjesztették uralmukat az ország egész széliében, csaknem a Jordánig, Efráim és Juda hegyén túl.
Néhány városba adószedőket küldtek, a jószág- és gabona-beszolgáltatás ellenőrzésére s ezek a tizedet — vagy ami egyéb dézsma volt — bizonyára erőszakkal zsarolták ki. Az adószedőket fegyveres legénység támogatta, mely az engedetleneket megfenyítette. így állván a dolgok, az a kívánság, hogy a király uralkodjék, aki a prófétáénál erősebb kézzel tudja a szabadságot visszaszerezni és meg is tartani, mind hangosabbá és sürgetőbbé vált. Izrael vénei szinte türelmetlenül követelték Sámueltől a királyt és nem engedték magukat elutasítani. Sámuel, bármennyire szabadkozott is, végre kénytelen volt a kívánságot teljesíteni. A prófétai szellem tudtára adta, hogy engednie kell a nép képviselői egyhangú kívánságának, királyt kell keresnie és fölkennie. Az uj kormányforma, mely az izraelita nép utjának más irányt volt adandó, szükséggé vált. Sámuel biztosan ítélő eszének el kellett vetnie, de prófétaleikének el kellett fogadnia. Az izraelita királyság fájdalmak közepett jött világra, nem szerelem szülte, atyja a kényszerűség volt. Ezért nem találta meg helyét az izraelita államszervezet épületében s az emelkedettebb lelkek, mint zavaró elemet, bizalmatlanul nézték.
HATODIK FEJEZET.
SAUL.
A királyság megalapítása. Saul: származása, jelleme. Titkos választása Micpában. A nép megalázott állapota a filiszteu-sokkal szemben. Jonathán ingerli a filiszteusokat; hadüzenés. Gyülekezés Gilgálban. Küzdelem Michmasznál. A filiszteusok veresége. Saul szigorú komolysága. Győzelem az ammoniták felett. Sault újra királylyá választják. Udvara és tisztviselői. A darabant-csapat és az állandó had. Győzelem az amale-kiták felett. Viszály Saul és Sámuel között Saul viszálya" a szomszéd népekkel. Harc a gibeoniták ellen. Kultusz-hely Gibeonban. Harc a filiszteusok ellen a terebintusok völgyében. Dávid és Góliát. Saul megismerkedik Dáviddal. Saul rosszkedve őrjöngéssé fajul. Féltékeny Dávidra és üldözi. Saul utolsó csatája a filiszteusolrkal. Veresége, balala.
király, akit a nép sürgető kívánsága és Sámuel húzódozó beleegyezése Izrael élére állított, még jobban bebizonyította, mint a Sámuel elmondotta ellenérvek, hogy a királyság nem volt alkalmas arra, hogy a kívánt áldást meghozza. A hatalom egy egyszerű, de kitűnő embert, kinek az uralom átvételéig sejtelme sem volt a nagyravágyásról, annyira vitt, hogy a kegyetlenségtől és az embertelenségtől sem riadt vissza, csakhogy méltóságában megmaradhasson. A magas állás és a képzelt kötelesség, hogy azt meg is kell tartania: elnyomták szivének veleszületett erényeit. A prófétai vezetés gondoskodott róla, hogy a király ne hasonlítson ahhoz az ijesztő képhez, melyet Sámuel rajzolt, hogy ne emelkedhessék minden törvény és korlát fölé, hogy eredetét soha el ne felejtse. Nem a büszke Efráim törzséből választotta Sámuel a királyt, nehogy ahhoz az Abimelechhez hasonlítson, aki gőgjében saját testvéreit gyilkolta meg és a legszebb városokat pusztította el, hanem a legszerényebb törzsből: Benjáminból. A jövendő király családja pedig — Matri volt a neve — még Benjáminban is a legcsekélyebb szerepet játszotta. Atyja: Kis, semmi különös által ki nem tűnt. Egyszerű földmives volt, akiről még utóbb sem lehetett egyebet mondani, csak azt, hogy derék ember volt.
Ebben a Matri családban volt ugyan egy tetterős ember, aki a királyságot hatalmassá tudta volna tenni és Izrael ellenségeit legyőzte volna. Ez Ábner volt, Nér fia. De nagyratörő volt és kíméletlen s ilyet Sámuel nem akart királylyá választani, mert előreláthatólag magát tette volna meg középponttá. Sámuel tehát nem választotta Abnert, hanem unokaöcscsét, Sault, aki az ekében és atyja nyájaiban lelte gyönyörűségét, akinek látóköre nem terjedt túl azon a városon vagy falun, amelyben született s akinek alig is lehetett fogalma arról, hogy vannak emberek, akiknek a a mások felett való uralkodás örömet okoz. Saul szinte póriasán szemérmes és emberkerülő volt. Noha érettkoru férfi s egy felnőtt fiú atyja volt, még mindig függő viszonyban élt atyjával, amint ez a patriarkális korban szokásos volt. Csak az atyja halála után jutott a fiú önállóságra. Ezek a körülmények és Saul e tulajdonságai biztos zálogául látszottak annak, hogy Izrael első királya gőgös és nagyratörő nem lesz. Föl lehetett tételezni, hogy engedelmeskedik a prófétának, aki alacsony helyzetébői a legmagasabb állásra emelte s őt mindig mint az isteni tan és törvény kifejezőjét s hangosan szóló lelkiismeretét tekinti.
Az a váratlan esemény, hogy egy ismeretlen gibeai földmives lesz Izrael királya, mint elképzelhető, sok szóra adott okot s az esetet különféleképpen mondották el. Az egyik verzió igy szólt: Saul atyjának néhány szamárvemhe veszett el s elküldte fiát egy rabszolga kíséretében, hogy keresse meg azokat. Három napig kószált Saul Efráim hegyében, de a szamarakat nem találta. Már éppen eredménytelenül akart visszatérni, mikor a kisérő rabszolga rábeszélte, keresse fel Sámuel prófétát, aki mindent tud s akinek minden jóslata hibátlanul beteljesedik. Saul azonban nem igen merte a prófétát meglátogatni, mert nem tudott ajándékot adni néki. Mikor azonban a szolga efelől is megnyugtatta, mégis elment Sámuelhez — s a próféta már várta, sőt elébe is ment. Mert a prófétai szellem kinyilatkoztatta néki: „Az a benjámini férfi, aki a következő napon jelentkezik nála, választassák királylyá s ez a férfi megmenti Izraelt a filiszteusoktól."
Saul megkérdezte a vele szembejövőktől:
— Merre van a látó háza?
Sámuel pedig ezt felelte:
— Én magam vagyok a látó, —- megnyugtatta az elveszett szamarak felől, áldozati lakomára hívta meg, elébe tette részét, melyet már előre neki szánt s végre megsúgta néki, hogy ő van a királyi méltóságra kiszemelve.
— Én a legkisebb törzsből való vagyok s családom a legcsekélyebb Benjáminban.
Sámuel azonban egész nap a legnagyobb kitüntetésekkel halmozta el, éjszakára is magánál tartotta s csak virradatkor kísérte ki a városból. Jeleket is jósolt neki, melyeknek elkövetkezéséből világossá válhatik előtte, hogy ő lesz a király. Ezek a jelek szószerint el is következtek s egyikük különösen hatalmas benyomást tett Saulra.
Az utón ugyanis — igy beszéli a bibliai forrás — a próféta tanítvá nyainak kórusával találkozott, akik hárfa-kisérettel magasztos dalokat énekeltek. Ez annyira meghatotta Sault, hogy ő is felmagasztosultan dalba kezdett és teljesen megváltozódnak érezte magát. Bármiként ismerkedett meg Sámuel Kis félénk fiával, annyi bizonyos, hogy Saul találkozása az ősz prófétával és a zsoltáréneklő karral, elhatározó befolyást gyakorolt életére. Első találkozásuk mindenesetre titkos volt s harmadik személy azon részt nem vehetett. Saulra mély benyomást tett ez a találkozás s belső változást idézett elő lelkében. Attól fogva a dolgokat és körülményeket nem a falusi lakó tompa tekintetével nézte s hivatást érzett arra, hogy súlyosan nyomorgatott népe megszabadítására közbelépjen. Mihelyt felismerte feladatát, hogy Izrael ellenségeivel félelem nélkül szembe kell szállania, bátorság ébredt benne. Midőn visszatért atyja házába s rokonai meghallották, hogy Sámuellel találkozott, kiváncsiak voltak reá, hogy mit közölt titokban Saullal a próféta. Nem volt ismeretlen előttük az a tény, hogy Sámuel megígérte a véneknek, hogy valakit királyul a nép élére helyez. Saul hangulatából és magatartásából következtethették, hogy valami változás történt rajta s hogy Sámuel szavai nem fontosság nélkül valók voltak. A nagyravágyó Abner különösen szerette volna kifürkészni, mit mondott Saulnak a próféta. De Saul hallgatásba burkolódzott.
Sámuelnek azonban, Ígéretéhez híven, meg kellett ismertetnie a népet azzal a férfival, akit, mint legalkalmasabbat, titokban királyul szemelt ki. E célból a véneket gyűlésre hívta egybe Micpába. Valószínűleg csak benjáminiták gyűltek össze. Saul is megérkezett a Kis családdal. Mielőtt a választás ügye szóba került volna, Sámuel szivére kötötte a jelenvoltaknak, hogy noha azzal a kívánságukkal, hogy királynak akarnak engedelmeskedni, hűtlenséget követnek el Isten ellen, ki Izraelt oly gyakran megmentette, de azért a prófétai szellem azt mondja néki, hogy a választásba beleegyezzék. Azt indítványozta, hogy sorshúzás utján döntsenek s a sors Saul mellett döntött. De eleinte nem tudták megtalálni, mert elrejtőzött. Mikor végre ráakadtak és a gyűlés elé vezették, a jelenlevőket meglepte Saul alakja. Saul valamennyi jelenlévőnél egy fejjel magasabb volt, délceg és szép s belső izgalmak által megnyerő hatást gyakorolhatott.
— Lássátok — szólt Sámuel — ez az a férfiú, akit Isten királylyá választott, hozzá hasonló az egész népben nincsen.
Az összegyűltek valamennyien, az ünnepélyességtől és Saul alakjától elragadtatva, egyhangúan kiáltották:
— Éljen a király!
Erre a próféta az újonnan kinevezett királyt szentelt olajjal megkente, ami által mintegy sérthetetlenné tette. Az olajjal való fölkenés ugyanis az érinthetetlen szentség jelképe volt. A vének örvendtek, hogy legbensőbb kívánságuk megvalósult, s király a nép vezére. Boldog napokat vártak ettől. Sámuel ez alkalommal, mint mondják, a király jogait a jelenlévők előtt kifejtette, tekercsre irta s a tekercset szent helyen tette le. Ennek az okiratnak tartalmából semmi sem került napfényre s a történet folyamán egyáltalán nem voltak reá tekintettel.
Elhatározó pillanat volt az izraelita nép életében a király megválasztása ; a nép jövőjéről döntött ez a tény. Az örvendetes és ünnepies hangulatba azonban zavaró elem is vegyült. Néhány elégedetlen, való-
szintileg Efráimbeliek, akik azt remélték, hogy a királyt ő közülük választják, hangosan kifejezést adtak csalódásuknak:
Ez ugyan nem sokat segít rajtunk!
Mig a többi vének a megválasztott királynak, általános szokás szerint, hódolati ajándékokat nyújtottak át, egyrészük, a bátrabbak Gibeába követte, hogy Izrael ellenségei ellen való vállalataiban támogassa, az elégedetlenek távol tartották magukat tőle, s minden elismerést megtagadtak tőle. De a király úgy tett, mintha a békédének nyilatkozatait nem is hallaná.
Saul bátorsága választása óta meggyarapodott, vagy váratlan fölemelkedése által annyira biztosnak tudta magát Isten segítségében, hogy máris arra a merészségre gondolt: szembeszáll a hatalmas ellenséggel s a szétzilált népegységet rendbe hozza. A nép helyzete, midőn Saul elfoglalta méltóságát, igen szomorú és nyomasztó volt, csaknem rosz-szabb, mint a bírák idején. A győzelmes filiszteusok kivétel nélkül mindenkitől elvették a fegyvert: íjat, nyilat, kardot, s még csak kovácsot sem hagytak az országban, aki uj fegyvereket készíthetett volna. Ekevasért és egyéb a földmiveléshez szükséges szerszámért az izraelitáknak a filiszteusok földjére kellett menniök. Az újonnan megválasztott királynak sem volt kardja, holott a kard volt minden népeknél és minden időkben a királyság jelképe. Választása is valószínűleg oly titokban történt, hogy a filiszteusok egyáltalán észre sem vehették. A filiszteus adószedők kiszívták az ország minden velejét s egyszersmind utasításuk volt arra is, hogy minden fölkelésféle mozgalmat elfojtsanak. Sőt annyira megalázták az izraelitákat, hogy egy részüknek a filiszteusokkal kellett vonulnia, testvérük leigázásában segítendő. Ezeket még az ellenség is megvetette. Csak csoda hozhatott volna mentséget, s ezt a csodát Saul és fia és rokonai meg is cselekedték.
Legidősebb fia, Jonathán, méltóbb lett volna a királyságra, mint atyja. Csaknem szerényebb és önzetlenebb volt, mint atyja, halálmegvetésig bátor, s e tulajdonságok megnyerő barátsággal és szelídséggel egyesültek lelkében, s szive oly hűséges melegen érző szív volt, hogy Jonathán már inkább túlságosan lágynak és engedékenynek lehetne mondani. Ez az előnye mint uralkodónak nagy hibája lett volna, mert az uralkodónak bizonyos szilárdságra, sőt zordonságra van szüksége. Egyébként Jonathán ideális egyéniség volt, rajongó lélekkel, kinek még szemlélése is örömet okoz. Őszinte természet, minden görbeségnek ellensége, véleményét egyenesen kimondó, még azt is kockáztatva, hogy állását, sőt életét is elveszti miatta. Mindez előnyei a nép kedvelőévé tették, mihelyt fölismerte azokat. Saul unokaöcscse, Abner egészen másfajtáju ember volt. Hajlithatatlan keménységű harcos némi ravaszsággal vegyültem ö is lényeges szolgálatot tett a szükség napjai-
bán a tapasztalatlan királynak és a népnek. Ezektől s a családjából kikerült többi hívektől s egész Benjámintól körülvéve, Saul felvette a kezdetben egyenetlen harcot a filiszteusokkal szemben.
A harcot Jonathán kezdte meg. Geba városában, vagy más néven Gibeat-Benjáminban, székelt a filiszteus adószedők egyike, harcosoktól körülvéve, akik parancsainak nyomatékot szereztek. Ezt a helyőrséget megtámadta Jonathán s a legénységet megölte. Ez volt az első hadüzenet. Valószínű, hogy Sámuel rendeletére vagy legalább jóváhagyásával történt A király ezután kürtharsogással egész Benjáminban kihirdettette, hogy a filiszteusokkal való véres küzdelem kezdetét vette. Sokan örömmel hallották ezt a hirt, mások bánattal és ijedelemmel. A bátrak összegyűltek, hogy királyukhoz csatlakozzanak és vagy megszabadítsák Izraelt gyalázatától, vagy meghaljanak. A gyávák a Jordánon túlra menekültek, vagy barlangokba, sziklahasadékokba, földalatti folyosókba rejtőztek. A kedélyeket nyomasztó érzés fogta el a harc kimenetele dolgában. Az izraeliták Gilgálban gyűltek össze, a filiszteusok földjétől legtávolabb fekvő városban. Ezt a gyülekezőhelyet Sámuel jelölte ki és meghagyta Saulnak, hogy ő is oda menjen s várakozzék reá hét napig s várja további rendelkezéseit is. Itt Gilgálban tartózkodott a próféták kara is, hogy zsoltárok és harcidalok éneklésével az izraelita harcosokba bátorságot és a haza megmentésére törekvő önfeláldozást öntsön.
Közben a filiszteusok megsemmisítő hadjáratra készültek az izraeliták ellen. Az a hir, hogy Jonathán egyik őrségüket megtámadta, felháborította őket, de inkább meglepetést tanúsítottak, semmint félelmet. Hogy is vetemedhettek az elnyomott, fegyvertelen izraeliták arra, hogy megtámadják uraikat, a filiszteusokat? Ezt a vakmerőséget — mert annak Ítélték — súlyosan meg akarták torolni rajtuk. Nagy sereg vonult, lovasságtól támogatva, a dél Efráim-hegység völgyein át, az egész országon keresztül Michmasig. Ezt táborozó helynek tették meg. Innen portyázó csapatokat küldtek szét három irányban, északkeletre, nyugotra és dél-nyugotra, hogy Benjámint, mert fel mert lázadni a filiszteusok ellen, pusztasággá változtassák, házait, épületeit lerombolják, kutait, forrásait betömjék. A legszégyenletesebb az volt ebben, hogy izraelitáknak kellett segédkezet nyujtaniok testvéreik leigázására. Veszedelmes pillanat volt ez Izrael számára.
Mig a filiszteusok lassanként Michmasig nyomultak elő, Saul, törzse bátraival, akik köréje gyűltek, Gilgálban várta türemetlenül, hogy Sámuel megérkezzék, prófétai tanácscsal ellássa és az izraelitákat harci bátorsággal töltse el. De nap nap után múlott és Sámuel csak nem jelent meg. Minden tétlenségben eltöltött óra mintha a kedvező kimenetelt hiúsította volna meg. Saulnak tartania kellett attól, hogy az ellenség a hegyekből a völgybe száll alá és megtámadva Gilgált, a maroknyi izraelitát, aki fegyvertelenül vesztegelt, tönkre veri vagy vad futásra kényszeríti. A csapatnak egy része már el is oszlott, mert Sámuel távollétét rossz jelnek vette. E türelmetlenség közepeit elhatározta Saul, hogy a hetedik napon megkezdi a harcot. Ősi szokás szerint áldozatot mutatott be, hogy az istenséget a csata kedvező irányítására megnyerje.
Mikor éppen az áldozati szertartással volt elfoglalva, hirtelen megjelent Sámuel és keményen megdorgálta, mert a türelmetlenségtől elragadtatta magát. Vájjon a hét napos határidő csak próba volt-e, hogy a próféta meggyőződjék róla, teljesiti-e az általa választott király az ő rendeletéit? Vagy tán más szándéka volt Sámuelnek: nem akart a szokásos módon áldozatot bemutatni? Bizonyos, hogy Saul engedetlenségét oly szigorúan büntette, hogy eltávozott Gilgálból, otthagyva Sault, aki sokat épített e veszedelmes vállalatában a próféta segítségére.
Miután Sámuel Gilgálból eltávozott, Saulnak sem volt ott maradása. Ezért a hozzá hü legénység maradékával Gébába ment, valamely déli útra, mert az északiakat a filiszteusok szállották meg. Gébában szemlét tartott serege felett és mindössze hatszáz embert tudott összeolvasni. Nem csodálkozhatunk tehát, ha Saul és Jonathán, látván a kicsiny sereget, mely azonfelül fegyvertelen is volt s melynek erősen fölszerelt ellenséggel kellett volna megvívnia: mélységesen bánkódtak. Csupán Saulnak és Jonathánnak volt kardja e napon. Az ifjú királyságnak szomorú mézeshetei voltak!
Legfájdalmasabbnak azt érezte Saul, hogy Sámuel elfordulásával meglőn fosztva attól a közvetítőtől, aki neki és népének Isten nevében utasításokat adhatott volna. Mert az ókor népei egyetlen fontos lépést sem tettek anélkül, hogy jelek által elébb meg ne bizonyosodtak volna afelől, hogy az ügy jól fog végződni. És mert Saul oldalán nem állott a próféta, pótlására olyan emberről kellett gondoskodnia, aki Isten nevében beszélhessen. Elhozatta Nóbból Éli főpap Achija nevű unokáját, Achitub fiát, aki a Siló pusztulásából megmentett Éfod birtokában volt. A prófétaság cserben hagyta, tehát a papságtól akarta megtudni Isten szavát. Kivonta tehát a papságot abból a homályból, amelybe Sámuel ragyogó megjelenése vetette. Achija magával vitte Gébába az elveszettnek pótlására készített frigyszekrényt is.
Közben Jonathán kedvező fordulatot idézett fel. Géba, ahol Saul egész legénységével táborozott, alig egy órányira fekszik Michmasztól, ahol a filiszteusok tanyáztak. A két helység között völgy húzódik, de az ut, mely egyiktől a másikba átvezet, harcosok számára használhatatlan, mert a völgyet meredek, csaknem függőleges sziklafalak határolják és ezek kelet felé szinte szakadékká szűkülnek, amely alig tíz lépésnyi szélességű. A nyugati oldalon, ahol a völgy vagy szoros szélesebb, a filiszteusok örsöt állítottak fel. Csak kerülő utakon közelit-
hették volna meg egymást az izraeliták és a filiszteusok annyira, hogy megütközhettek volna.
És Jonathán, kisérő fegyverhordozójával egy napon megpróbált puszta kézzel-lábbal felkuszni a michmaszi oldalon, a szoros legszűkebb felén, a meredek sziklafalon. Egyetlen félrelépés következtében a mélységbe zuhantak és szörnyet haltak volna. De szerencsésen felértek a fal párkányára. Mikor a filiszteusok megpillantották őket, elcsodálkoztak azon: mikép tudott a két zsidó harcos a meredek sziklafalon táboruk közelébe férkőzni. Azt vélvén, hogy a kettő után még több ellenség is felkuszik, a filiszteusok gúnyosan kiáltozták:
— Lám, lám, a zsidók kimásznak a lyukakból, amelyekbe elrejtőztek! Gyertek csak, gyertek, szeretnénk megösmerkedni veletek.
Jonathán és fegyverhordozója már előre megbeszélték egymás között, hogyha ilyen felszólítást hallanak, előbbre nyomulnak és bátran megtámadják az ellenséget. A filiszteusok, akik a vakmerőén felvergődőket látták, csakhamar abbahagyták a gúnyolódást, mert szikladarabokkal és parittyakövekkel a két izraelita húszat ölt meg közülük. A benjamin-beliek ugyanis különös ügyességre vitték a parittyakezelésben. Jonathán és kísérője pedig mind előbbre merészkedtek és tovább is szikladarabokat zúdítottak a filiszteusokra.
Ezek, megriadva a hirtelen támadástól, amely onnan következett be, ahol a sziklákon való feljutást teljesen lehetetlennek gondolták, azt hitték: természetfeletti lények állanak szemben velük, soraik megzavarodtak, vagy egymást támadták s azután mind futásnak eredtek.
Alig hogy Saul észrevette magas őrhelyéről az ellenfél menekülését, hatszáz bátor emberével a harctérre sietett és betetézte a filiszteusok vereségét. Azok az izraeliták, kiket a filiszteusok a testvéreik elleni harcra kényszeritettek, fegyvereiket csakhamar elnyomóik ellen forditották. Sőt, akik Efráim hegyének szakadékaiban és barlangjaiban rejtőztek, azok is megemberelték magugat a filiszteusok futásának láttára és szaporították az üldözők számát. Saul csapata, mely eleinte csak hatszáz emberből állott, egyszerre tízezernyi sereggé növekedett. És amerre a filiszteusok menekültek, Efráim hegyének minden városában, a lakosok megtámadták és egyenként ártalmatlanná tették őket.
Saul gyarapodó serege, noha fáradt és kimerült volt, a menekülő ellent Michmasztól Bethávenen át, hegyen-völgyön keresztül Ajalonig üldözte; csaknem nyolc óra járásnyira tehát A további üldözésben megakadályozta az izraelitákat egy csekélynek látszó esemény, melynek azonban akkor rendkívüli fontossága volt.
Saul megparancsolta embereinek, hogy az üldözés még a legcsekélyebb üditő étel vagy ital fogyasztásával se hátráltassák, s elátkozta azt, aki a legkisebb falatot is szájába veszi. Jonathán, aki mindig elő! járt,
mitsem hallott erről az átokról. S mert a hosszú harc és ellenségkergetés kifárasztotta, nem tarthatta vissza magát attól, hogy botját erdei mézbe ne mártsa s tikkadt ajkát azzal ne üdítse. Mikor pedig atyja szigorú tilalmára figyelmeztették, nyíltan megjegyezte:
— Atyám ezzel valóban nem tette boldoggá országát; mert ha a nép a filiszteusoktól elfoglalt élelmiszerekből jóllakhatik: annál súlyosabbá teheti a filiszteusok vereségét.
Midőn az éj leszállt és Saul megkérdeztette Istent Achijával, aki mindig mellette volt, vájjon az éjszakán át folytassa-e az üldözést: nem kapott feleletet. Ebből azt következtette Saul, hogy a nép közül valakinek bűnt kellett elkövetnie s igyekezett kifürkészni: ki a bűnös? Hozzátette, hogy még ha fia, Jonathán lenne is, akkor is áldozatul kell esnie. A nép jól tudta, hogy csakugyan Jonathán szegte meg atyja tilalmát, de nem árulta el, mert a hős már kedveltjévé lett. Saul erre sorsot huzatott és a sors úgy döntött, hogy a biin vagy őt, vagy fiát terheli. Saul olyan komolyan vette a dolgot, hogy megesküdött, hogy ha ő maga volna a bűnös, akkor magát is a halálnak veti martalékául. De mikor kiderült, hogy Jonathán az, és Jonathán be is vallotta, hogy valami kevés mézet evett: Saul újra esküt tett, hogy meg kell halnia.
De a nép erélyesen tiltakozott.
— Ugyan! — mondották a harcosok — Jonathán haljon meg, kinek ezt a nagy diadalt köszönjük ? Egyetlen hajaszálának sem szabad meggörbülnie.
A nép engesztelő áldozatot mutatott be érte, megmentette a haláltól, melytől atyja, esküjéhez ragaszkodva, külömben meg nem kímélte volna.
Ez esemény megakasztotta a filiszteusoknak Ajalontól nyugatra való üldözését. A szenvedett vereségtől lesújtva, fogaikat csikorgatva vonult a filiszteus harcosok maradéka saját földjükre vissza, azzal az erős elszánással, hogy még boszut áll a gyalázatért. Annál nagyobb volt a zsidók ujjongása a váratlanul kivívott győzelem felett. A michmászi nap ismét férfiakká érlelte őket. Elhárult róluk a gyámság szégyene, ismét voltak fegyvereik és királyuk alatt, kinek akaraterejét megösmerték, újra erősnek érezték magukat a küzdelemre. Saul pedig visszatért lakóhelyére, Gibeába, szerényen és alázatosan, mint ahogy onnan kiindult. Tovább szántotta atyja földjeit. A méltóságára való büszkélkedés még nem vakította el.
Közben az ammoniták mind gyakrabban támadták azokat a jordán-tuli törzseket, akik legelőbb áhítoztak a királyság után. Jephtah valamennyi hódítása veszendőbe ment, a gádiak és manassebeliek nem tudták azokat megvédeni. Nachas, az ammoniták királya a Jabokig — Gád törzsének és fél Manassénak határfolyójáig — nyomult előre és Jábes-
Gileád városát ostromolta, mely meg volt erősítve. A lakosok nem igen állhatták ellent s már alkudoztak Nachassal a meghódolás felől. Nachas, aki tudta, mily gyengék a Jordánon innen való törzsek és hogy ezek semmiesetre sem zavarhatják foglalásaiban, a jábesi gileáditáknak kemény, embertelen feltételeket szabott.
Izrael gyalázatára minden férfit meg kellett volna vakítani jobb szemén s akkor Nachas kegyesen felvette volna őket — mint meghó-doltjait — szövetségébe.
Mit kezdhettek volna a gileáditák? Hét napi haladékot kértek, hogy testvértörzseikhez követeket küldhessenek. Ha ezektől segély nem érkezik, bizonyára alávetik magukat a kegyetlen megcsonkításnak. Nachas megadhatta ezt a haladékot abban a meggyőződésben, hogy a törzsek, melyekről azt vélte: még a filiszteus igában görnyednek, nem vonulhatnak ellene.
Mikor Saul egy napon két ökrét ösztökélve, a mezőről hazatért, Gibea lakóit nagy izgalomban, könyezve találta. Csodálkozva tudakolta: mi a gyász oka, mire a jábes-gileádi követek elmondották, mi vár városukra, ha gyors segítség nem érkezik. Felbőszülve az ammonita-király aljas feltételén és azon a szégyenen, melyet egész Izraelre zúdítani akart, Saul azonnal elhatározta, hogy a jábesieknek segélyt visz.
Ekkor használta föl először királyi hatalmát.
Felszólitotta egész Izraelt, vegyen részt az ammoniták elleni hadjáratban ; Sámuel azzal adott nyomatékot a felhívásnak, hogy kijelentette, hogy maga is a sereggel megy. A két ökröt, melylyel a mezőről hazatért feldarabolta és a követeknek adta át, kiket a szomszédos törzsekhez küldött azzal a fenyegetéssel, hogy igy jár mindenki, aki hozzá és Sámuelhez nem csatlakozik. A nép még tudta, mily hajthatatlan szigorúsággal jár el Saul parancsai végrehajtásában. Tudták, hogy még a fiát sem kíméli. Ezért a harcraképes emberek minden haladék nélkül megjelentek felhívására a gyülekező helyen. A bírák korának züllött álla-potja megszűnt. Most már nem állt mindenkinek szabadjára, hogy azt tegye, ami neki tetszik: egy erős akarat uralkodott valamennyin.
Jelentékeny izraelita sereg vonult át a Jordánon és Saul három csapattá osztva, vezette embereit Nachas ostromló hada ellen. Délről, északról és nyugatról támadtatván meg, az ammoniták szanaszét futottak s közülük kettő sem tudott együtt maradni.
Jábes városa meg volt mentve és örök hálára kötelezve Saul és családja iránt azért a gyors és erős segítségért, amelyben részesítette. De az egész ország is hálás volt Saul iránt, mert visszaszorította az ammonitákat régi határaik közé és az izraelitákat hosszú időre megmentette igáiktól.
A Jordánon át való visszatérésekor Sault, az ellenségen aratott második győzelméért, riadó örömmel üdvözölték. A nép mámora teljesíthetetlen követelésben nyilvánult. Azok halálát kérte, akik Saul megválasztatásával való elégedetlenségüknek adtak kifejezést. De Saul eléggé higgadt tudott maradni és a követelést visszautasította.
— E napon, midőn Isten győzelmet adott Izraelnek — mondotta — senki se haljon meg!
Sámuel, aki ez örömmámornak tanúja volt, tanácsosnak tartotta, hogy prófétai hivatásához hűen, a királyt és a népet intse: nehogy a győzelmen való örvendezésük elbizakodássá váljék s nehogy a királyságot, amely csak eszköz, végcélnak tekintsék. Nagy népgyülést hivott e célból Gilgálba össze, hogy a királyságot újból s a többi törzsek képviselőivel is elismertesse; azokkal a törzsekkel, amelyek annak idején kényszerítő körülmények következtében Micpában meg nem jelenhettek. Egyszersmind figyelmeztetni akarta a királyt és népet kötelességeikre.
A gilgáli gyűlésen rendkivül sokan vettek részt. A Jordántuli törzsek is elküldték véneiket. Sámuel másodszor is felkente Sault királynak, a nép ismét meghódolt neki s örömáldozatokat mutattak be. Ez öröm közepette Sámuel beszédet tartott, mely tanúságot tesz szelleme magasztossága és prófétai nagyságáról. Futólag emlékeztette a népet szolgálataira, melyeket tett neki és a maga önzetlenségére:
— „Imhol azért tegyetek bizonyságot én ellenem az Ur előtt és az előtt, akit ő megkenetett, ha valakinek ökrét elvettem, vagy valakinek szamarát elvettem, és ha valakinek erőszakot cselekedtem, ha valakit megrontottam, vagy valakinek kezéből jutalmat vettem, hogy azért szememet ő róla elfordítottam volna: és visszadom néktek."
A nép hangosan kiáltotta:
— „Nem cselekedtél senkinek bántál mára."
Azután emlékeztette a népet Isten jótéteményeire mindazon óráig, s feltárta előtte a múltat. Noha Isten megszabaditotta Jákob fiait Egyptomból, a nép csakhamar elfeledte őt, ezért büntette Sziszera, a filiszteusok és a moabiták által; mihelyt a nép ismét feléje fordult, hősöket támasztott közüle, akik a szolgaságtól megszabadították: Jerubaált, Bárákot, Jephtaht és Sámsont.
— „Mindamellett, mikor láttátok, miképpen Nachas, az Ammon fiainak királya jőve tiellenetek, ti azt mondottátok nékem: Semmiképpen egyebet nem akarunk, hanem király uralkodjék rajtunk — holott a ti uratok Isteniek volna néktek királyotok. Most azért imhol a király, akit választottatok és akit kívántatok, és ime az Ur királylyá tette őtet tiraj-tatok. Hogyha félitek az Urat és szolgáltok néki és engedelmesek lesztek az Ő szavának, és az Ur szájából jött parancsolatok ellen véteni nem fogtok: mind ti, mind a ti királyotok, ki rajtatok uralkodik, megmaradtok, követvén a ti uratokat Istenieket. Hogyha pedig az Urnák szavát nem fogadjátok, az Urnák keze ellenetek lészen és királyotok ellen."
Riasztó zivatar és felhőszakadás zudult az égből hirtelen — szokatlan időben, a búzaaratás hónapjában, mikor Kanaán földjén nem szokott eső lenni, — mig a gyűlés Sámuel beszédét hallgatta. Az összegyűltek megijedtek ezen és Sámuel megintette őket: Isten nem haragszik rájuk ama hűtlenségük miatt, hogy királyt óhajtottak maguknak. A maga neve kedvéért nem fogja elhagyni népét. Csak ne forduljanak ismét a bálványok felé, akik erőtlenek, akik sem segíteni, sem megmenteni nem tudják őket. Végül felajánlotta Sámuel, hogy a népet és a királyt állandóan a jó és egyenes utón vezeti s tovább is könyörög Istenhez boldogságukért.
Saul két nagy diadala és a gilgáli gyűlés, mely megszerezte néki a legtöbb törzsnek hódolatát, tartós időre erősítették meg állását s általán a királyságét is. Bármennyire dicsőítette Sámuel a bírák sorát, a nép mégis érezte, hogy a király mégis jobban megvédheti, mint a bírák tehették. Szívesen feláldozta köztársasági szabadságát az egység s az ezzel elért erő kedvéért. Saul, aki önmaga előtt nem leplezhette, hogy a filiszteusok michmászi vereségüket türelemmel nem szenvedhetik, hanem megpróbálják ismét helyreállítani uralmukat Izrael fölött, intézkedéseket tett a jövőre nézve. Ahol bátor ifjakat és férfiakat vett észre, onnan maga köré vonta őket. Lassankint háromezer ilyen halálmegvető bátor-ságu férfit és ifjút gyűjtött össze. Kétezerét közülük Gibeában és a bétheli hegyen állított föl s ezer Jonathánnal Gibeát-Benjáminban táborozott. Ez volt a magja Saul hadseregének. Feltűnő, hogy a filiszteusok országának határán Saul nem tartott állandó hadsereget. Ez az állandó fegyverkezés természetesen hadvezért követelt. Saul vezérré unokaöccsét, Ábnért nevezte ki, akinek a győzelmek kivívásában nem csekély része volt.
Még egyéb változásokkal is járt a királyság.
Saulnak parancsai végrehajtására megbízható emberekre volt szüksége akik csak reá tekintsenek, csak az ő érdekét mozdítsák elő s hozzá jobban ragaszkodjanak, mint a néphez. Szóval tisztviselő vagy szolgaosztály kellett néki. Mindenekelőtt hadvezetőket választott, akik ezer-ezer vagy száz-száz embernek parancsoltak. Azután tanácsosokat és barátokat, akik asztalánál szoktak étkezni; sajátos szolgaosztályt alkottak a futárok vagy darabantok (rácim) a királyi parancsok engedelmes végrehajtói és egyszersmind rendőrei s ha kellett, hóhérai is. Ezek csak a király személyét ismerték s az ő intésére nyugodt lelkiismerettel még a népet is lemészárolták volna. Saul darabantjainak vezére Doég volt, születése szerint idumeus, aki Izraelhez csatlakozott és vallási szokásait felvette.
Az állandó seregek és a tisztviselők ott tartózkodása folytán Gibea, mely eddig csak kis város, vagy talán falu volt, székhelylyé emelkedett,
amelyben gyakran fordultak meg idegenek is. Hogy megkülönböztethessék az ugyanolyan nevű többi helységtől, melyek dombon feküdtek, a Gibeát-Saul nevet kapta.
Sámuel, aki a királyi hatalom emelésére bevezetett változtatásokat fejcsóválva nézhette, azért továbbra is barátjának maradt meg a királynak, akit ő kent fel. A változásokat a királyi méltóság szükséges következményeinek tekinthette s azért tűrte is őket. Még egyre abban reménykedett, hogy Saul mindenben engedelmeskedni fog az ő prófétai utasításainak. A király eleinte valóban engedelmesnek is mutatkozott. Midőn Sámuelt Isten nevében megbízta, hogy megsemmisítő hadjáratot vezessen az amalekiták ellen, Saul azonnal hajlandó volt erre s gyülekezést is hirdetett egy déljudai városban, melynek Telájim vagy Telem volt a neve. Az amalekiták elkeseredett ősellenségei voltak a zsidóságnak, pusztai vándorlásában, mikor fáradt és kimerült volt, rálestek és legyőzték. Mikor pedig az országba bevonultak, elzárták az utat a törzsek elől s jelentős vereséggel sújtották őket. De másként is szövetkezett Amálek Izrael ellenségeivel, hogy gyengítésére törjön. Királya, Agag, Saul idejében úgy látszik sok kárt okozott Juda törzsének. „Kardja asszonyokat gyermektelenné tett." És éppen Juda törzsének fenmaradása és megerősödése feküdt különösen szivén Sámuel prófétának. Ez az újonnan megnyert törzs, ha gyöngitetlen maradhat, a nép egész testének erősségét, frisseséget kölcsönözhet. De nem csekély feladat volt hadat viselni az amalekiták ellen. Agagot nagy hősnek tartották s köröskörül féltek tőle. Az amalekiták nagy bátorság hírében állottak. Mindamellett Saul egyetlen pillanatig sem habozott, hogy vállalkozzék a veszedelmes hadjáratra. Az amalekitákat az izraelita seregnek pusztán és hegyek közt kellett fölkeresnie. Köztük és mellettük a keniták laktak, ez a midiáni törzs, mely Izraellel és különösen Juda törzsével barátságos viszonyban élt, de mint szomszéd, Amalekkel is barátságot tartott. Mikor Saul hadával az amalekiták területéhez közeledett, felszólitotta a kenitákat, hogy Amalektől elváljanak, mert ő ama szolgálatok emlékére, melyeket ez a nép régebben az izraelitáknak tett, nem szívesen lenne ártalmukra.
Erre a keniták elszakadtak az amalekitáktól; ez az eljárás, mely hűtlenségnek is mondható, Amaleket meglehetősen gyengítette. A harcot Saul, úgy látszik, ügyesen és bátran vezette és az ellenséget tőrbe csalta, ezáltal sikerült elhatározó győzelmet aratnia. Bevette a fővárost (talán Kádest?) férfit, asszonyt, gyermeket felkoncolt és a félelmetes Agag királyt elfogta. Az amalekitáknak csak némi maradéka menekülhetett futással a szomszédos nagy sivatagba, mely Egyptom felé vezet. Az izraelita harcosok dús zsákmányt találtak az amalekiták országában, melyet ezek rablóhadjárataikban a kereskedelmi karavánoktól vettek el az Eufrátestől Egyptom felé vivő utón. Azonfelül az amalekitáknak sok nyája, barma, tevéje volt.
Ezeket a kincseket Sámuel parancsa szerint nem lett volna szabad használni, hanem meg kellett volna semmisíteni, hogy Amalek nyoma még az emlékezetből is kitöröltessék. A harcosok azonban a dús zsákmányt nem akarták a pusztulás martalékául vetni, hanem szerették volna fáradalmuk dija gyanánt hazájukba elvinni.
Saul, aki különben oly szigorú volt, a zsákmányolást hallgatagon elnézte s ezzel a próféta tilalmát megszegte. Talán arra gondolt, hogy a gazdag zsákmánynyal emeli népe jólétét, mely a filiszteus harcokban annyira elszegényedett.
A félelmetes amalekiták legyőzésére Saul igen büszke volt. Mit jelentettek ezzel szemben michmászi és jábes-gileádi fegyvertényei? A mindenütt félelmet keltő Agag királyt rabláncra verve, eleven diadaljelként vitte magával. A hadiszerencse megrészegítette, eddigi alázatossága kezdte elhagyni. Hazavonultában Karmel oázisán emléket állított győzelme jeléül, faragott magas sziklát, útmutató formájában, melyen felírás aligha volt.
E közben Sámuelnek prófétai látomása volt, mely szerint a király megbízatásának nem tett teljesen eleget, s hogy ezért a királyt elhagyta Isten. Ezt az intelmet el kellett volna mondani a győzelmére büszke Saulnak, de nehezére esett a prófétai parancsot teljesíteni. Egy egész éjen át imádkozva vívódott. Végre rászánta magát, hogy Saulnak elébe vonul. De midőn útközben meghallotta, hogy Sault annyira elfogta a gőg, hogy emléket állított magának, ahelyett, hogy alázatosan elismerné, hogy csak Istennek köszönheti a diadalt, a próféta úgy érezte, nem találkozhatik többé vele. Visszafordult és Gilgalba ment. Saul, midőn erről értesült, szintén odavonult, az elfogott és megláncolt királylyal és a zsákmánynyal egyetemben. Benjámin vénei és a szomszéd törzsekéi szintén Gilgálba gyűltek, hogy a királyi győzőt üdvözöljék. De félig-meddig tanúi lettek oly viszálynak, mely gonosz jeleket sejtetett.
Mintha misem történt volna, Saul e szavakkal kereste föl a prófétát:
— Végrehajtottam Isten parancsait.
Sámuel szigorúan megtámadta:
— Mit jelent hát a nyáj bégetése, melyet hallok?
— A nép tette, — felelte Saul — a nép, mely a birkanyájak és marhacsordák javát megkímélte, hogy Gilgálban az oltáron föláldozza őket.
E szavakra a próféta nem tudott gátat vetni haragjának. Szárnyas igékkel eképpen szólott:
— „Vájjon az égő és egyéb áldozatokban nagyobb gyönyörűsége vagyon-e az Urnák, hogynem mint az Ur szavához való engedelmességben ?
íme az engedelmesség jobb az áldozatnál, jobb az ő szavának megfogadása, hogynem mint a kosoknak kövérei.
Mert minémü nagy vétek a varázslás, olyan az Isten ellen való lázadás és az ő ellene való keménység, mint a bálványimádás.
Azért, mivelhogy te megvetetted az Urnák beszédjét, ő is elvetett téged, hogy ne légy király".
Sault megalázták a próféta e sértő szavai és komoly, zordon magatartása, bevallotta, hogy hibázott, s kérve-kérte Sámuelt, hogy Isten oltárához kisérje, hogy magát földre vethesse és Isten előtt megalázhassa.
— Nem megyek vissza veled, — felelte röviden a próféta s Gilgált elhagyni készült.
A király ekkor ruhájába kapaszkodott, hogy visszatartsa és oly erősen, hogy a próféta ruhája elszakadt. Sámuel pedig megjegyezte:
— „Isten ujjmutatása ez. Elszakasztotta a mai napon az Ur tőled Izrael országát s adta ezt a te felebarátodnak, aki jobb náladnál és Izrael örök Istene nem hazudik és nem változik, mert nem ember Ő, hogy megbánja tettét."
Saul mégegyszer esdve kérte a prófétát:
— „Becsülj meg engemet az én népemnek vénei előtt és Izrael előtt s térj vissza velem."
Sámuel ekkor meggondolta magát, az oltárhoz kisérte Sault, ahol a király megalázta magát. Sámuel erre megparancsolta, hogy a megkötözött Agag királyt elébe vezessék. Az amalekita király remegve szólt:
„Nemde, eltávozott tőlem a halálnak keserűsége?"
Sámuel pedig igy felelt felkiáltására:
„Miképpen a te fegyvered sok asszonynépeket fosztott meg fiaiktól: úgy minden asszonyok felett a te anyád megfosztatik magzatától."
Azután parancsot adott, hogy Amalek királyát darabokra vagdalják.
A Gilgálban jelenlevő vének talán nem hallották a király és a próféta között lefolyt erős szóváltást, de hogy feszültség állt be a nép két vezetője között, ez nem maradhatott titokban előttük. Sámuel elhagyta Gilgált, mélyen elszomorodva azon, hogy a királyság összeférhetetlen az Isten tanát képviselő prófétasággal. Szülővárosába, Rámába, tért vissza. Szomorúan hagyta el Saul is a várost, hogy Gibeába menjen. A gilgáli jelenet óta a király és a próféta kerülték egymást. A győzelem, melyet Saul Amalek fölött kivívott, vereségül lett számára: megalázta büszkeségét. Az a kijelentés, hogy Isten eltaszitotta, sötét árnyékot vetett leikébe. A mélabu, mely később őrjöngéssé fokozódott nála, azokban a fenyegető szavakban gyökerezik, melyeket Sámuel feléje kiáltott: „Elvette az Ur tőled Izrael országát, és adta azt a te felebarátodnak, aki jobb náladnál."
E szavak mindig félelmetesen csengtek vissza Saul fülében. Ameny-nyire húzódott a hatalom átvételétől, épp annyira félt attól, hogy azt kiadja kezéből. S e mellett érezte gyámoltalanságát. Mit kezdhetett volna a szigorú prófétával szemben ? Éreztesse vele hatalmát és meggyilkoltassa? Ha már a hála nem is, de az okosság lebeszélte ilyen véres lépésről. Mert ezzel csak siettette volna azt, amitől annyira félt, a népnek ellene való lázadását. Sámuel — Saul tudta ezt — a nép kedveltje volt, akit éppúgy szerettek, mint ahogy tiszteltek. Ha Sámuellel szemben erőszakot alkalmaz, a tömeget a végsőkig izgatja maga ellen. Isten prófétájával szemben a király tanácstalanul, tehetetlenül állott
S az a gondolat, hogy Sámuel azzal a tervvel foglalkozik, hogy más embert kenjen fel Izrael királyává, akit egy napon, mint méltóbbat mutasson be a népnek: ez a gondolat Saul lelkének legmélyét dúlta fel.
Hogy elkábitsa magát, hadakozáshoz fogott. Elég ellenség volt az izraelita ország határán, akikkel küzdeni lehetett. Viszályt kezdett a moabitákkal, az ammonitákkal s más 'szomszéd népekkel. Csak kisebb viszályok lehettek ezek, de elfeledtették a királylyal a lelkén rágódó gondolatot. Ha Saul a harcból győztesként tért vissza, s a nép körülujjongta, ez pillanatnyi kielégülést szerzett a királynak. Ilyenkor azzal hízeleghetett magának, hogy a nép, ha ama választás elé állítják, hogy közte és egy uj király között válaszszon, nem lehet annyira feledékeny és hálátlan s nem mond le egykönnyen róla.
Még másik eszközzel is megpróbálkozott Saul arra, hogy jelentőségét és egyéniségét a nép kedélyében erősen meggyökereztesse. Az ország belsejében még most is laktak az izraeliták közt kanaáni családok és kis törzsek, melyeket a föld elfoglalásakor nem szorítottak ki, mert nem szoríthattak ki. Ezek Izraelt hamis istenek tiszteletére, bálványimádó erkölcstelenségre csábították, ami — mint Sámuel intő beszédeiben mondotta — gyöngeséget és szolgaságot eredményezett. Saul azt hitte tehát, hogy különös nagy érdemeket szerez Izrael népe és tana körül, ha a bálványimádó szomszédokat kiirtja vagy az országból elűzi, így kezdett Izraelért buzgólkodni és az idegent és annak kultuszát Izraelből kivetni. Elég ereje volt e törzsek ellen, kik többnyire elszórtan laktak az izraeliták között s akiknek egymás között összefüggésük nem volt. Saul nagyon messze ment buzgalmában. A megtűrt idegenek közé tartoztak mindenekelőtt a gibeoniták, akik a bevonuló izraelitáknak önként alájuk vetették magukat s akiknek Józsua és a vének megigérték, hogy megtűrik s nyugodtan élni hagyják őket.
Saul nem tisztelte ezt az esküt s vérfürdőt rendezett a gibeoniták között, melyből csak kevesen menekülhettek. Gibebn városát Saul, úgy látszik, birtokába vette és rokonainak adományozta. Az idegen, kanaáni népekkel egyetemben üldözte Saul a bálványimádással összefüggésben álló varázslókat is. Ahol halottidézők, jelmagyarázók vagy egyéb titokzatos bűvészek űzték mesterségüket, megtámadta és megölette őket. Természetes, hogy teljesen ki nem irthatta ezt a fajtát; mert amig a babonát nem száműzik az emberi fejekből, amíg az a világos meggyőződés mindenkit át nem hatott, hogy az efféle titkos mesterségek vagy csaláson, vagy öncsaláson alapulnak, nem lehet hiány olyanokban sem, akik kizsákmányolják őket. Ha az emberek hisznek a boszorkányokban, vannak is boszorkányok, bármennyire dühöng ellenük a tűz és a kard. Saul maga sem tudott szabadulni a halottidézők művészetébe vetett hittől, és az erélyes üldözések csak látszatát akarták kelteni annak, hogy buzgó követője a vallásnak, mely az ilyen mesterségeket nem tűri. A király azt akarta, hogy a reá haragvó Sámuel próféta ne vethesse szemére, hogy nem Isten utjain járó. Magától értetődik, hogy Saul külömböző helyeken oltárakat épített, hogy jámborságának nyilvános tanujelét adja.
Ha Saul egyrészt némileg a nép kegyét és ragaszkodását kereste, és nemzeti és vallási tulbuzgalmával az isteni törvény szigorú végrehajtójának akart mutatkozni, másrészről igyekezett a nép lelkében a királyságtól való alázatos félelmét meghonositani, igyekezett a királyt, mint különös, magasabb lényt feltüntetni, akit a tömeg meg nem közelíthet, akit a külső pompa is megkülönböztet. Arany koronát tett fejére, s azt harcban sem tette le. Ez az arany korona a nép közül való kiemelkedését akarta tudomásul adni. Azt szerette volna, ha kortársai, akik őt még mint földmivest ismerték és hajlandók lettek volna vele, mint magukhoz hasonlóval bánni, feledjék el múltját s szokjanak ahhoz, hogy reá, mint Isten fölkentjére, a szent korona viselőjére, csodálattal tekintsenek. Aki a' királyhoz közeledett, annak arccal a földre kellett borulnia. Koronával és karddal akarta jövendő vetélytársának, kinek bemutatásával Sámuel fenyegetőzött, elvenni kedvét attól, hogy ellene föllépni merészeljen. Élt a királyok másik előjogával is, mely akkori fölfogás szerint az uralkodót megillette: több asszonyt, egész háremet tartott.
Első felesége, Achinoam mellé, akit még paraszt korában vett el, több más asszonyt is szerzett, közöttük a szép és bátor Ricpát. Udvarát Saul fénynyel vette körül. A dús zsákmányból, melyet a. legyőzött ellenségektől és különösen az amalekitáktól elvett, gazdagság került az elszegényedett országba. Ha az államszervezet célja, hogy közös működéssel jólétet teremtsen és terjeszszen, akkor a királyság már kezdettől fogva legjobban szolgálta ezt a célt, s ezt a jólétet Saul is megszerezte a zsidó közösségnek. A jólét annyira gyarapodott, hogy Izrael leányai finom, fehér egyptomi szövetet öltöttek magukra és biborszala-gokkal ékesítették magukat, sőt arany ékszereket is viseltek. Ha Izrael leányai igy öltözködhettek, hogyan ruházkodhattak Saul feleségei s két leánya: Méráb és Michál! Bizonyára az akkori idők királyleányait utánozták, akik hosszú, égszínkék biboröltönyt viseltek.
A harcokban, melyeket Saul a külső ellenségek ellen állandóan viselt, a buzgalomban, melyet a belső idegen elemek leigázásában tanúsított, a pompa és fény kifejtésében, melylyel körülvette magát, megfeledkezhetett a fenyegető szóról, melyet a próféta oly élesen kiáltott fülébe. De mielőtt maga is észrevehette volna, ez a szó kisértet gyanánt állott szemei előtt, testet és lelket öltött s egy szép ifjú alakjában lopózott útjára s őt magát is elbűvölte. A vetélytársat, akitől félt, s akit lehetetlenné akart tenni, neki magának kellett fölnevelnie, neki magának a trónra, maga mellé emelni, s a vetélykedésre bizonyos mértékben ösztökélnie. Neki magának kellett felidéznie a végzetet, mely később utólérte őt.
Saulnak ugyanis leggyakrabban a filiszteusokkal voltak súrlódásai. Ezek nem feledhették, hogy legyőzte őket, hogy megszüntette Izrael, sőt esetleg a kanaiták fölött való hatalmukat. Ha nagy háborút nem is kezdhettek Izrael ellen, kisebb rablóhadjáratokra vállalkoztak, kifosztották aratás idején a tele csűröket, vagy a velük szomszédos városokból és falvakból foglyokat hurcoltak el. Saul ilyenkor mindig odavonult állandó csapatával s üldözte és megfenyítette őket. A filiszteusok alapos és végleges leigázására azonban nem vállalkozhatott; ahhoz a filiszteusok még túlságosan hatalmasok voltak. Viszont a filiszteusok sem mertek nagyobb-szabásu harcot kezdeni a győzelmes király alatt megerősödött Izrael ellen. De végre mégis döntő küzdelemre került a sor.
A filiszteusok, akik fővárosukat a tengertől messze, a szárazföld belsejébe, Gáthba, tették át, nagy sereget vontak össze, Juda területét támadták és Szóchó és Azéka között egy hegyen táboroztak. Saul szintén sereget állított ki, az ellenség ellen vonult és táborát a terebintus-völgygyel szemben, egy hegyen ütötte fel. A völgymélyedés választotta el a két ellenfelet egymástól. Egy ideig a két ellenség csatasorai tétlenül állottak egymással szemközt, mintha mindegyik félt volna attól, hogy az első, következményekkel teljes lépést megtegye.
Ritka esetekben Kánaánban is hadiszokás volt, hogy az ellenfelek táborából egy vagy több harcos lépett elő és egymással végkimerülésig vagy halálig viaskodott. Az a harcos, aki ellenét legyőzte, ezzel egész seregének, vagy népének szerzett diadalt és az ellenfél hada, melynek párbajvivója elhullott, legyőzöttnek kellett, hogy kijelentse s az erősebb feltételeinek alávesse magát. Az ilyen párviadal istenítélet számba ment s az az előnye mindenesetre megvolt, hogy a sok vérontást megakadályozta. Ezt a hadiszokást akarták a filiszteusok a döntésre felhasználni. Kiállítottak soraikból egy párbajvivót és felszólították az izraelitákat, hogy maguk közül állítsanak valakit ezzel szembe sakét küzdő vívja meg a csatát.
A filiszteus párviaskodó — névszerint Góliát, Gáth városából — az anakiták, vagy refáim amaz óriás fajához tartozott, amely korábbi időkben a maga rettenetes embereivel oly nagy félelmet támasztott. Ez óriások közül a filiszteusok földjén a legtovább élt egynéhány, egy letűnt világ tanúi és maradékai gyanánt Góliát, e refáim egyik sarjadéka, hat rőf magas volt, fején acél sisakot, testén 5000 sékel súlyú pikkelypáncélt viselt, lábszárát érclemezek fedték, vállán rengő lándzsájának nyele vendégoldalhoz hasonlított és kardja 6000 sékelt nyomott. A monda valószinüleg túlozta Góliát fegyverzetét. Testvére, Lachmi, éppoly óriási termetű volt és éppoly vastag lándzsát forgatott. Még három anakita óriás élt ugyanabban a városban; az egyiknek minden kezén és lábán egy ujjal többje volt a rendesnél, a másiknak, Jisbi-nek, fegyverzete éppen annyit nyomott, mint Góliáté, s a harmadik, Szipái, hősiessége által tűnt ki.
Hogy a döntést párviadallal idézze föl, a küzdelemre kínálkozó hős az ellenfél seregét, népét, Istenét is gyalázó beszéddel szokta sértegetni, elmondván, hogy a nép gyáva és Istene tehetetlen. Ez a gyalázó kihívás arra való volt, hogy a másik táborban egy hőst a keztyü felvételére ösztökéljen. így tett Góliát is, valósággal dúskált Izraelnek és Istenének gyalázásábán, hogy Saul táborából egy vívót dühítsen magára. De senkisem vehette fel a harcot ezzel a súlyos fegyverzetű s egész testén védett óriással. Senkisem tehette a nép függetlenségét kockára a párviadal kétséges eredménye kedvéért.
Saul király szívesen látta volna, ha seregében akad vivő, dús ajándékot ígért neki az esetre, ha győz és atyja házának adótól s hadi szolgálattól való felmentését, sőt odaigérte a vállalkozónak egyik leánya kezét is. De még ezen az áron sem mert senki az izraelita seregből Góliáttal szembeszállni. Ekkor a közeli Betlehem városából véletlenül egy pásztorfiu jött a harctérre, aki azután eldöntötte az ütközet sorsát.
Ez a betlehemi pásztor közvetve és közvetlenül fordulatot hozott az izraelita nép és az egész emberiség történetébe. Dávid neve, melyet akkor csak Betlehem falujának vagy városkájának lakói ismertek, azóta ösmert név lett az egész föld kerekén.
Sámuel Saullal való viszálya óta azt a prófétai megbízatást kapta, hogy Betlehembe menjen és ott az ősz Jisái nyolc fia közül az egyiket Saul helyett királylyá válaszsza és felkenje. A próféta titokban tette meg az utat, mert félt Saul leselkedésétől. Áldozati lakoma alkalmával Jisáijal maga elé vezettette fiait. A legidősebb, Éliáb tetszett Sámuelnek, meri csinos, magas termetű volt, de a prófétai szellem azt mondotta neki, hogy ne tekintsen a testi nagyságra, hanem arra, ami a szemnek nem látható, a lelki magasságra. Ezt pedig Sámuel egyikben sem találta meg a Jisái bemutatott hét fia közül.
Végre a próféta felszólítására behívták a legifjabbat a mezőről, ahol a nyájat legeltette.
Mihelyt ez szép, csillogó szemével, üde arcszinével, arányos testével megjelent, Sámuel azonnal felismerte, hogy ez a fiú az isten-valasztotta jövendő király. Ez a fiú Dávid volt. Testvérei között kente fel Sámuel Izrael királyává. Ezt a jelentős horderejű, egyszerű aktust természetesen a legszűkebb családi körben hajtotta végre a próféta és a fiú atyja és testvérei mélységes titokban tartották.
Jisái, Dávid atyja éppenséggel nem a legelőkelőbb judai családból származott sőt, inkább — mint Betlehem valamennyi lakója — a legkisebb családok egyikének sarjadéka volt. Legifjabb fia hozott legelőször fényt erre a családra. Mikor a próféta felkente, Dávid csak serdülő ifjú volt: mindössze tizennyolc éves, s addig nagyon keveset tapasztalt, s még kevesebb nevezetes dolgot cselekedett. A Betlehem körül elterülő szép legelők: ez volt eladdig Dávid egész világa. De ebben az ifjúban olyan hajlamok lappangtak, melyeket csak ösztönözni kellett, hogy úgy felülmúlja szellemileg kortársait, mint felülmúlta azokat testileg Saul.
Mindenekelőtt hajlama volt Dávidnak költészetre és a hárfajátékra és nyájai mellett bizonyára sok dalt adott a hegyek visszhangjának ajkára. De lelkének mélyen költői vonása nem tette álmodozóvá; éles szemmel tekintette át a pillanat helyzetét és körülményeit, s volt elég megfontoltsága és okossága azok kiaknázására is. Ehhez járul, hogy egész lénye megnyerő, megvesztegető, úgyszólván elbűvölő volt s ezzel környezetét önkéntelenül is alattvalójává tette; valósággal uralkodónak született. Lelkes szeme olyan varázst gyakorolt, mely odaadó barátokat szerzett néki és elkeseredett ellenségeit lefegyverezte. De mindeme szellemi hajlamok és előnyök, mint mondottuk, csak szunnyadoztak benne, midőn Sámuel felkente.
De ez a fölkenés és kiválasztás már abban a pillanatban fölébresztette őket: „Isten szelleme szállta meg e naptól kezdve" — mondották akkor. Egyetlen pillanat elég volt arra, hogy az ifjút férfivá érlelje. Titkon, — mint ahogy jött — tért vissza Sámuel Rámába; de az ifjút, akit királylyá kent, nem tévesztette szem elől. Prófétai tanítványai körébe vonta. Ott nyert dús költői tehetsége kiképzést, ott töké-letesithette magát Dávid a hárfapengetésben. De mindennél többet is megtanult Sámuel környezetében; megtanulta az istenfélelmet. Szelleme Istennel telt be és belső ihletést kapott, hogy mindent, ami van és történik, Istenre vonatkoztasson, magát Istentől vezérlettnek érezze s magát Istennek szentelje. Sámuel környezetében tanulta azt a kedélynyugalmat és Istenben való megnyugvást, melyet Dávid a legveszélyesebb helyzetekben s a legnagyobb szomorúságában is megőrzött, olyan bánatában is, melyek a közönséges embert elkeserítették vagy kétségbe-ejtenék.
— Isten velem van, kitől tartanék hát ? Mit árthat nekem ember ? — ezt a mélységesen benső jámborságot, mely a zsoltárokban oly hatalmasan visszhangzik, ezt az Istenben való legfelsőbb bizalmat Sámuel befolyása ébresztette és erősitette Dávid lelkében.
Néha-néha visszatért Rámából Betlehembe, Sámuel levitái közül atyja nyájai mellé. Az a magasabb bátorság, melyet a felkenés következtében és Sámuel mellett nyert, nyája legelőin, Betlehem mezőin sem hagyta el. Egyszer oroszlán támadta meg nyáját és ugyanakkor medve is fenyegetőleg lebzselt feléje, hogy zsákmányt ejtsen. Dávid elvette az oroszlántól zsákmányát és az oroszlánt a medvével együtt megölte. Hűségesen őrizte atyja nyáját, megvédte s a kitartásban is gyakorolta magát, hogy később a népet is őrizni, védelmezni tudja.
Mikor a filiszteusok ellen való harc Betlehemtől nem messze kitört, Dávid nem tudott nyugodtan megmaradni nyája mellett és örvendett, mikor atyja üzenettel küldte bátyáihoz, akik a seregben szolgáltak. A táborba érkezve, egészen addig ment előre, ahol az ellenfelek sorai fenyegetően állottak egymással szemben és rémülve hallotta, hogyan gyalázza Góliát Izrael népét és Istent. Félénken adta tudtára a körülötte állóknak, hogy ő megmerne mérkőzni az elvetemedett filiszteussal, aki az élő Isten seregét annyira becsmérli; igy jutott a király fülébe a hir, hogy egy ifjú jelentkezik a párviadalra. Mikor Saul elé vezették, ez bizonyára elmosolyodott a vakmerő ifjún:
— Hogy’ harcolnál te a filiszteus ellen, te, az ifjú, a fiatalságától fogva hadban jártas óriás ellen ?
— „Az Ur, aki megmentett a medvével és az oroszlánnal vívott harcomban, segíteni fog a filiszteussal való küzdelemben is.“
így felelt Dávid.
Félig meggyőzve, félig gúnyosan: Saul megengedte neki, hogy a viadalra vállalkozhassék és a maga fegyverzetét ajánlotta fel számára. De Dávid nem fogadta el, mert nem szokta meg a fegyverzetet s a völgy éles és sima kavicsaival fölfegyverkezve csupán: Góliát ellen ment. Az első kavics, melyet gyakorlott kézzel parittyájával vetett, mesz-szünnen eltalálta a súlyosan fegyverzett és nehézkes óriást, aki földre zuhant. Dávid sietve rohant reá, kirántotta Góliát kardját hüvelyéből és levágta fejét. A filiszteusok, akik a hegyhátról látták elhulltál párbaj-vivójuknak, akit lebirhatatlannak tartottak, legyőzöttnek jelentették ki magukat s nem is kísértették meg a harc folytatását, hanem nyugotnak, megerősített városaik, Gáth és Ekron felé menekültek.
Az izraelita csapat ellenben, Dávid győzelmétől lelkesen, üldözte a menekülő ellenséget a városok kapujáig és gazdag zsákmányra tett szert.
A véres fejjel kezében vezették az ifjú győztest Saul elé, aki a párviadal napjáig mitsem hallott felőle, s akinek fülébe először csengett a betlehemi Jisái fiának, Dávidnak neve. A király nem is sejtette, hogy ez az ifjú, akitől az elismerést meg nem tagadhatta, az a vetélytárs, akit ő annyira rettegett. Saul csak örvendett a nagy diadalnak, fiát, Jonathánt, a nyílt, lágy, önzetlen lelkű férfit, valósággal megbabonázta a fiatal győző; leikét oly nagy szeretet és ragaszkodás fogta el Dávid iránt, mely erősebb volt a nőhöz való szerelemnél is.
Dávid neve csakhamar ismertté vált az összes törzsek városaiban; annak a diadalnak a híre, melyet Éfesz-Damim mellett, vagy a terebintus-völgyben bátorságával, ügyességével, Istenben való bizalmával kiküzdött, szájról-szájra járt. A filiszteusok ezek után kétszer is meggondolták, mielőtt újra háborút kezdtek volna Izrael ellen. Góliát kardját győzelmi jelvény gyanánt, Nóbnak, a papi városnak sátor templomába vitték. Dávid azonban, mintha misem történt volna, atyja házába tért vissza és tettének emlékéül csak Góliát koponyáját és fegyverzetét vitte magával.
Sokáig nem maradhatott atyja házában. Saul végzete ugyanis beteljesülni kezdett, s ennek eszközéül Dávid választatott. A rosszkedv árnyéka, mely a király lelkét a prófétával való viszálya óta meglepte, mind sötétebbé vált. Talán az bántotta, hogy ő, a hősök hőse, aki oly hatalmasan legyőzte az ammonitákat és az amalekitákat, a filiszteusokkal megküzdeni nem tudott, hanem a döntő lépést egy ifjúnak kellett megtennie. Ezt talán annak jeléül tekintette, hogy Isten elhagyta már. Elkedvetlene-dése állandó szomorúsággá, ez mélabuvá fajult s néha őrület jelei mutatkoztak a királyon.
Gonosz szellem szállta meg a királyt! — susogták egymásnak szolgái.
Csak a hárfajáték hatott rá jótékonyan, mert szebb napjaira emlékeztette, mikor a leviták kórusa hirtelen felvidította és egészen más emberré alakította át. Bizalmas szolgái tehát azt javasolták néki, vegyen udvarába egy művész hárfajátékost és költőt. Jisái fiát ajánlották, aki szép, bátor, okos ifjú és kitűnő hárfás. Saul beleegyezett és megkérte az ősz Jisáit, engedje meg, hogy fia, Dávid, időnként Betlehemből a csak néhány órányira fekvő székhelyre, Gibeába mehessen és őt hárfával és vidám beszédekkel szórakoztassa. Dávid el is ment és lényével és játékával egészen elbűvölte a királyt.
Valahányszor a királyon erőt vett mélabúja, Dávidnak csak a húrokat kellett megpendíteni és Saul megenyhült. Saul lassanként úgy megszerette Dávidot, mint saját gyermekét s végre megkérte atyját, hagyja egészen udvaránál a fiát. Mire fegyverhordójának tette meg Dávidot, hogy mindig mellette legyen és felvidíthassa. Ez volt Dávid emelkedésének első fokozata. De nemcsak a királyt bűvölte meg Jisái fia, hanem vonzotta Saul egész környezetét; — valamennyi szív feléje repesett. De legjobban mégis Jonathán szerette, kinek a betlehemi, tehetséges ifjú iránt való szeretete valósággal a rajongásba csapott át; jobban szerette Dávidot saját atyjánál, jobban önmagánál is. Neki ajándékozta ünneplő köntösét és fegyvereit s olyan baráti szövetséget kötött vele, mely mindkettejük utódaira is öröklődött.
Saul második lányának, Michálnak szivében is titkos hajlam ébredt Dávid iránt.
Saul udvarában tanulta meg Dávid a fegyverforgatás mesterségét, és a kobzot karddal cserélte fel. Mert bátorságban nem volt hiány nála. Csakhamar kitüntette magát kisebb harcokon, melyeken részt vett s már is sejttette a későbbi ügyes és nagytehetségü vezért. Saul mihamarabb egy portyázó csapat vezetőjévé tette, amely vagy az ellenséges területre csapott be néha, vagy az ellenség támadásait hiúsította meg. Az ilyen vállalatokról is szerencsével, dicsőséggel tért meg Dávid.
Mikor Dávid egy alkalommal érzékeny veszteséget okozott a filisz-teusoknak s az izraelita földön nagy öröm támadt e miatt, azokból a városokból, melyeket visszamenet érintett, szüzek és asszonyok dallal, dobbal, csengővel vonultak elébe, táncot lejtettek tiszteletére és diadalittasan üdvözölték mint győzőt; „Saul ezreket vert le, de Dávid tízezreket!"
Talán Saul fővárosában is ugyanily ujjongással fogadták. Ez a nagy kitüntetés, melylyel a fiatal hőst a nép oly hangosan és rajongóan elárasztotta, végre felnyitotta Saul szemét. Tehát az a jobb ember, akit Isten királylyá választott Izrael fölött, — amivel Sámuel fenyegette — a vetély-társ, kitől annyira félt, de aki eddig csak álmában jelent meg, — él, testi valóságában áll a szemei előtt, kedveltje a népnek, sőt kedveltje neki magának is, uralkodója minden szívnek! Megrázó felfedezés volt ez Saul számára.
„Nekem csak ezreket adnak, de neki tízezreket, már most fölibém helyezik; mi hiányzik még ahhoz, hogy király legyen?"
A daloló és táncoló asszonyi karok ujjongása ettől fogva fülébe rikoltotta és felriasztotta benne a próféta fenyegető szavát:
„Elvetett téged Isten!"
E felfedezésre Saulnak Dávid iránt való szeretete tüstént gyülöl-séggé változott s lelkét őrülettel töltötte be. Saul erős szellemű ember lehetett, hogy az őrület éjszakája teljesen beárnyalni nem tudta, hanem öntudatát mindig vissza-visszanyerte.
Már másnap, miután Dávid visszatért diadalmenetéről, Saul őrjöngeni kezdett és kétszer dobta feléje lándzsáját, mely elől Dávid csak ügyes félreszökésével menekedhetett. De ebben a sikertelen dárdavetésben is azt látta Saul, mihelyt az őrület elszállt leikéből, hogy ellenfelét maga Isten oltalmazza. Ettől fogva csellel igyekezett vetélytársától megszabadulni, mert nyíltan nem mert a nép kedveltje ellen törni. Külsőleg kitüntette Dávidot, állandó seregében ezer ember vezérévé tette s megbízta nagyobbszabásu és nagyobb veszélylyel járó hadimüveletek vezetésével is. Sőt megkínálta idősebb leánya, Méráb kezével is.
E látszólagos kegyek egyike — úgy remélte Saul — végre mégis biztos pusztulásba viszi gyűlölt ellenét. Méráb már akkor egy előkelő férfiúnak, a Mecholából való Ádrielnek felesége volt és Saul azzal kecsegtette magát, hogy Adriéi nem tűrheti közönyösen azt, hogy nejét elszakítják tőle, hanem halálos csapást mér az asszonyrablóra. Ha pedig Dávid meg is menekül a féltékeny férj kezétől, áldozatul esik a filiszteu-soknak. De az egyik veszély elől Dávid kitért: kijelentette, hogy sokkal csekélyebbnek érzi magát, semhogy a király veje lehetne.
Ekkor megtudta Saul, hogy második leányának, Michálnak szive titokban Dávid felé hajlik. S úgy vélte, hogy cselét ez utón is végrehajthatja. Bizalmasaival rábeszéltette Dávidot, hogy kérje meg a szerelmes Michál kezét. Ha Dávid nem mond ellent, akkor Saul úgy tervezte, hogy leányáért, a dús, királyleányt megillető jegyajándék helyett, melyet Dávid meg sem adhatott volna, másminőt kér. S mikor Dávid csakugyan megkérte a királyleány kezét, Saul azt követelte tőle, hogy jegyajándékul száz filiszteus fejét hozza elébe bizonyos határidőn belül. Dávidnak tehát, hogy ezt a nagy számot elérhesse, többször be kellett csapnia a filiszteusok területére; mily gyakran hozhatták volna vérbe fagyva holtan haza a küzdelem teréről! De ettől a veszedelemtől nem riadt vissza Dávid; mielőtt a határidő letelt volna, kétszerannyi filiszteus fejét szolgáltatta be a királynak. Saul kénytelen volt ígéretét megtartani és Michált Dávidnak nőül adni.
Saul elkeseredését csak fokozta Dávid egyre növekvő szerencséje és boldogsága. Halálos ellensége nem esett el a filiszteusok elleni harcban, sőt veje lett és csapatai egy részének a vezére is! Saul maga azáltal, hogy elakarta buktatni, még magasabbra emelte és a trónhoz közelebb vitte azt az embert, akit gyűlölt és akitől félt. Mivel a csel nem használt, Saul más eszközt alkalmazott Dávid tönkretevésére. A véletlentől már mitsem várt, mert a véletlen eddig mindig a vetélytársának kedvezett. Saul titokban rábeszélte bizalmasait és fiát, Jonathánt, hogy öljék meg Dávidot. De ez a terve sem sikerült. Saul nem tudta, mennyire ragaszkodik az ő fia Dávidhoz. A helyett, hogy kezét emelte volna ellene, Jonathán értesítette a veszélyről Dávidot és azt tanácsolta néki, hogy rejtőzzék el. Sőt azt is megkisérlette, hogy atyját rémképeitől megszabadítsa és rábeszélje a Dáviddal való kibékülésre. Elmondta neki, hogy Dávid a legkisebb vétket sem követte el ellene, sőt éppen nagy szolgálatokat tett neki. Emlékeztette atyját, mily nagy volt öröme, mikor Dávid legyőzte Góliátot, s ezzel oly hathatós segítséget szerzett Izraelnek; óva intette, nehogy ártatlan vért ontson.
Az a nagy szereiet, melylyel Jonathán barátja és atyja iránt viselte tett, akit attól féltett, hogy az esetleges erőszakkal magára zúdítja a nép gyűlöletét, ékesen szólóvá tette Jonathánt. Végre sikerült is atyja szivét meglágyítani és békülékenynyé tennie. Saul Isten nevére megesküdött fiának, hogy Dávidot megölni nem fogja. Jonathán gondoskodott arról, hogy Dávid egy rejtekből hallhassa a király szavait és maga is meggyőződhessék Saul kedélyének megváltozásáról. Dávid, bízva a király esküjében, visszatért hozzá, mintha misem történt volna. Jonathán büszke lehetett reá, hogy két, szivének oly drága embert, akiknek egyetértése Izraelt nagygyá tehette, s akiknek viszálya az országot a legnagyobb veszedelembe dönthette, ki tudott békiteni. A szeretet legyőzte a gyűlöletet.
De a békesség nem sokáig tartott. Csak újabb győzelemre volt szükség, melyet Dávid a filiszteusok felett aratott és Saul lelkében a gonosz szellem máris felébredt. Nem gondolva esküjére, a király ismét lándzsáját hajította Dávidra, s Dávidot ismét csak ügyessége menthette meg. Dávid nem maradhatott meg tovább olyan ember mellett, akit a gyülölség esküszegésre vitt, vagy akinek őrülete őt is megrabolhatta józan eszétől. Még ugyanazon éjszaka Dávid hazamenekült. De most már Saul is nyílt szakításra törekedett. Levetette álarcát, melyet eddig a nyilvánossággal szemben viselt. Még az éjjel katonákkal vette körül Dávid házát, hogy ellenfelét elfogassa.
De saját gyermekei is nem őt, hanem Dávidot pártolták. Mint korábban Jonathán, úgy most Michál tanácsolta neki, hogy azonnal fusson és segítette is a menekülésben. Mikor Saul küldöttei reggel behatoltak Dávid házába, hogy, ha kell, erőszakkal is a király elé vezessék, Michál azt jelentette Saulnak, hogy férje beteg. Saul erre meghagyta, hogy ágyában fekve is eléje hozzák Dávidot, mire felesége valami bábalakot fektetett az ágyba, feje helyébe pedig kecskeszőr-vánkost tett, hogy a küldöttekkel elhitesse, hogy a beteg Dávid fekszik benne s igy férjének közben ideje legyen a minél távolabb való menekülésre. Mig Saul haragját leánya ellen öntötte ki, mert ily csuful rászedte, Dávid már Rámában járt Sámuelnél.
A prófétának az üldözött hős elpanaszolta baját. De Sámuel nem azt tanácsolta Dávidnak, hogy tűzze ki a lázadás lobogóját, hogy a népet, amelynek kedveltje volt, vagy legalább Juda törzsét, mely benne megtisztelve érezte magát, köréje való tömörülésre hívja fel. Sámuel nem akarta a polgárháborút és a nép kettéoszlását felidézni. Nem tett egyebet, csak menedéket adott az üldözöttnek, egy Nauath (vagy Nájót) nevű helyiségben, Ráma közelében, valószínűleg azon a dombon, amelyen az oltár állt s amely menekülők oltalma szokott lenni.
Itt Dávid ismét hallhatta a zsoltárokat éneklő leviták kórusát, melybe azelőtt az ő hangja is vegyült. Saul azonban már oly mélyre sülyedt, hogy a szentélynek ezt a jogát sem vette tekintetbe. Mihelyt értesült róla, hogy Dávid Rámába menekült, azonnal követeket küldött, akik tartózkodási helyét kifürkészszék. De ezeket a követeket, mint a monda beszéli, az ének és a hárfajáték annyira elragadtatta, hogy egyáltalán nem tértek vissza a királyhoz. És ugyanígy történt azokkal is, akiket Saul másodszor és harmadszor küldött Rámába. Mikor maga ment el oda, az ének és a hárfa annyira megmámorositották, hogy bűvöletében földre roskadt, őrjöngve vetette le ruháit, és ilyen állapotban töltött egy napot és egy éjszakát. E jelenet nyomán alakult ki a példaszó: mit keres Saul a próféták között?
Mihelyt Dávid menhelye köztudomásúvá lett, futnia kellett Sámuel közeléből is. De hol rejtőzzék el? Az országban mindenütt elérhette a király keze. Saul azonban, ugylátszik, nyugodtabban tért haza Rámából és nem igen beszélt erről az esetről, mintha misem történt volna. Atyjának ezt a nyugodt hangulatát használta fel jonathán, hogy ismét kibékítse Sault Dáviddal. Gibeához közel titokban találkozott Dáviddal, hogy lelkére beszéljen. Dávid ez alkalommal óvatosabb volt s csak oly feltétellel Ígérte meg, hogy jobbját békére nyújtja, ha Jonathán atyja szivének minden redőjét átkutatja s úgy találja, hogy a gyűlölet utolsó nyoma is eltűnt onnan.
Mihelyt azonban Jonathán megkisérlette, hogy atyja jelenlétében kedvező szót ejtsen Dávid mellett, Sault düh fogta el, elvetemedett fiúnak nevezte Jonathánt, aki atyja gyalázatára ellenségével szövetkezik és mikor Jonathán folytatta kísérletét, Saul fiára is rávetette lándzsáját. Jonathán ezután értesítette Dávidot, hogy jobb, ha menekül. A két jóbarát zokogva búcsúzott el egymástól.
Dávid úgy érezte, hogy a veszedelem most már mindenfelől környékezi. Tudta, hogy Saul gyűlölete nem pihen s üldözni fogja. Merre irányítsa lépteit? Az országban sehol sem volt szabad mutatkoznia. Elhatározta tehát, hogy a filiszteusok királyánál, Áchisnál keres menedéket, aki — úgy gondolta — örvendeni fog, ha vendégszeretetében része-sitheti s ezzel egyik veszedelmes ellenfelét lefegyverezheti s biztosíthatja magát afelől, hogy ez támadásaival többé nem háborgatja. De érezte, hogy puszta kézzel, ahogy elmenekült, nem jelenhetett meg a filiszteus király előtt; legalább fegyverre volt szüksége. Még utravaló eleség sem volt nála. Tehát titokban Nóbba, a papi városba ment el, hogy élelmiszert és kardot szerezzen. Tőle, az állandó csapat egyik vezérétől és a király vejétől semmit sem tagadhat meg a főpap. A nóbi szentély élén akkoriban Éli egy másik unokája állott, Achimelech, valószínűleg testvére annak az Achijának, akivel Saul gyakran tanácskozott. A főpap átadta Dávidnak mindazt, amit kívánt, sőt meg is jósolta neki, hogy útja, melyre készül, sikerrel fog járni. A legszükségesebbekkel ellátva, Dávid a filiszteusok fővárosába, Gáthba ment. Valószínűleg előbb tárgyalt
Achis királylyal, s a király Saul vejének, aki ipával ellenséges lábon állt, kedvező fogadtatást ígért, hogy udvarához fűzze. De a király emberei rossz néven vették ezt a barátságot, melyet az ország ellenségével szemben tanúsított, akinek a filiszteusokon nyert győzelmei után az asszonyok ujjongva kiáltották: „Saul ezreket vert le, de Dávid tízezreket."
Dávid tehát félt Achis alattvalóinak ellenséges indulatától, akik, úgy látszik, életére törtek és cselt eszelt ki, amelylyel támadásaikat kijátszhassa. Őrültnek tettette magát, elváltoztatta beszédét, a város kapuira irkáit, nyálát szakállára eresztette. Az ókorban az őrülteket Istentől megszállottaknak, tehát sérthetetleneknek tartották. Achis király, aki a cselt észrevehette, maga gondoskodott róla, hogy Dávid bántal-matlanul hagyhassa el országát.
„Szükölködöm-é én bolondok nélkül, hogy ezt behoztátok, hogy itt előttem bolondoskodjék? Ennek kellett volna-é bejönnie az én házamba? így szólt és elbocsátotta Dávidot."
Most már teljesen tanácstalanul állt Dávid, nem tudta, hol lelhet biztonságot. Van Juda hegységének nyugati lejtőjén több, kamarával és fülkével ellátott barlang, mely elég tágas és szellős, hogy több embert is magába fogadhasson; ezekben gyakran egész nyájakat is elhelyeznek. E barlangok egyikében, mely Adullám városa mellett feküdt, keresett Dávid rejteket. Szülei és rokonai, akik értesültek róla, hol rejtőzik, odamentek hozzá, hogy közel legyenek Dávidhoz, vagy hogy Saul bosszúja elől menekedjenek. Lassankint más ifjak és férfiak is csoportosultak köréje, elégedetlenek, szorongatottak, kalandorok, harckeresők csatlakoztak Dávidhoz s egy kétségbeesett csapatot alkottak, mely vezetésére bízta magát s eleinte védelmet is nyújtott neki. Voltak közöttük vakmerő bátorságu és vad tetterejü férfiak, akik semmi veszélytől vissza nem riadtak, de semmi bűntől sem rettegtek. Mindenekelőtt ott volt Dávid három unokaöcscse, akiket különösképpen mindig anyjuk, Ceruja nevével neveztek: Joáb, Abisái és Aszahél, betlehemi tüzeslelkü ifjak, akik Dávid vezetése alatt hősökké lettek. Dávid egy másik rokona Elchánan, Jáir fia, szintén betlehemi, is csatlakozott az üldözötthöz. Ez, mint Dávid, később a filiszteusok egy óriás párbajvivóját győzte le. Ott volt azután három ifjú, akiket utóbb mint a legvakmerőbbeket ünnepeltek, Jesóbeám, Khámon városából, Eleázár, Áchoch városából és Sámá, Age fia, valószínűleg Efráim hegységéből, akik Dávid vezetése alatt igyekeztek merész kalandvágyukat kielégíteni.
Dávidhoz csatlakozott Jójáda is, Benajáhu fia, Juda területének egyik déli városából, Kabcielből, aki később egy téli napon barlangjában egy oroszlánt terített le s egyéb bátor cselekedeteket vitt végbe és fontosabb szerepet is játszott. Ezek és más bátor ifjak alkották törzsét annak a csapatnak, melyet együtt hősi harcosoknak (Uitibórim) neveztek. A vad erő és tett embereihez a szelíd szó egy képviselője is csatlakozott, Gád próféta — valószinüleg Sámuel levita rendjéből — aki prófétai jóslataival Dávid lépéseit vezette. Dávid követőinek száma lassankint négyszáz emberre gyarapodott, akik valamennyien elfértek az adullámi tágas barlangban.
Ebben a pillanatban ugyan a hívek e csoportja keveset használt Dávidnak; mert harcot nem kezdhetett fölkent ellenségével. Az ő szemében Saul mindig Isten fölkentje volt, akire büntetlenül senki kezet nem emelhet. Istenbe vetett bizalma is visszatartotta attól, hogy a saját kardjával szerezzen magának segítséget. Mindenesetre arra szolgált néki a négyszáz ember, hogy hirtelen meg nem támadhatták, s ellenfele elé nem hurcolhatták. De állandóan nyugodtan nem maradhattak meg barlangjukban. Dávid még mindig igen szorult helyzetben volt. Mielőtt ebből menekült volna, szüleinek igyekezett biztonságot szerezni, nehogy azok is áldozatául essenek Saul haragjának. Moáb országába vitte őket, melynek királyával annakelőtte barátságos viszonyban állott, hogy védelmére bízza őket. Hogy melyik utat választotta Dávid arra, hogy csapatával a Jordánon és a Holt-tengeren túlra jusson, anélkül, hogy Saul észrevenné, azt nehéz meghatározni. Ha a Holt-tengertől északra akarta volna a Jordánt átlépni, nem kerülhette volna el Saul kémeit, s a Holt-tengert délen a sivatagon át megkerülni, ez nem csekélyebb veszedelmekkel lett volna összekötve; ellenséges népekre bukkant volna. Talán Dávid és emberei a Holt-tenger sekélyebb részein gázoltak át? Ezt még ma is meg lehet tenni a Holt-tenger némely részein, melyeket természetesen ismerni kell.
Mikor Dávid csapatával Moábba érkezett, a király barátságosan fogadta és Micpe-Moáb magaslatán egy megerősített helyet jelölt ki számára. Innen összeköttetésbe lépett Náchással, Amon királyával is, akit Saul legyőzött, s aki ezért a király vélt ellenségét szívesen támogatta. Dávidnak, úgy látszik, az volt a szándéka, hogy hosszabb ideig tartózkodik Moáb földjén, de Gád próféta felszólította, hogy ne maradjon a pogány országban, hanem Judába térjen vissza. Mert a bálványimádó országban való lakás csatlakozást jelentett a bálványimádáshoz.
Dávid erre Juda nyugati részébe tért vissza és embereivel nem messze Keilától, egy erdőben tanyázott, délre az adullámi barlangtól, előbbi búvóhelyétől. Ha Dávid a Saullal való viszályt el akarta kerülni, rejtőznie kellett, de bármely pillanatban elárulhatták. Mert maga és emberei számára élelmiszereket kellett szereznie vagy a barátságos szomszédoknál összekoldultatnia. Törzstestvérei, a jehudaiak, akik még jobban szerették és tisztelték, mint a nép többi rétege, szívesen bocsátották rendelkezésére a maguk fölöslegét, hogy legénységét kielégíthesse.
De biztos lehetett-e abban, hogy nem akad egy hitvány, aki tartózkodási helyét Saul előtt elárulja? Ezért állandó aggodalomban élt.
De Sault még nagyobb izgalmak gyötörték, őrültségében azt hitte, hogy Dávid csak arra törekszik, hogy bukását előidézze és lelkifájdalmát fokozta ; hogy fia is ellenségével tartott és vele — úgy vélte — atyja ellen összeesküvést szőtt. Minden gondja arra irányult tehát, hogy megtudja Dávid hollétét s aztán egész hatalmával szétmorzsolja. Emiatt elhanyagolta népe és országa érdekeit, eltűrte, hogy a filiszteusok ismét vakmerőekké legyenek, mert csupán csak azzal volt elfoglalva, hogy Dávidot fürkészsze. Leányát, Michált, más férfinak adta nőül, hogy széttépje rokoni kötelékét Dáviddal. De őt magát nem érhette utói, akárhány kémet küldött is ki, hogy ellensége nyomát hajszolják. Hűséges szolgáit egy nyilvános gyülekezeten szigorúan megdorgálta, mert egyik sem törődik az ő lelke gyötrelmével és fia is szövetkezett Dáviddal és senkisem fáradozik azon, hogy ellensége után járjon. A király fenyegető beszédétől megriasztva, vagy saját gonosz szive sugallatát követve, Dőég, Saul testőrségének feje, elárulta, amit Dávidról tudott. Dóég jelen volt a papi városban, Nóbban, mikor Dávid menekültében odaérkezett és Achi-melech főpappal beszélt. Dóég elmondta, hogy a főpap eleséggel látta el Dávidot és átadta neki Góliát kardját, valamint jóslatot is mondott számára.
E hírre Sault őrült düh fogta el. ö emelte fel a porból Éli papi családját, ő alapított számára kultuszhelyet és most még ez a család is ellenségével tart? Achimelechet és valamennyi nóbi papot Gibeába hozatta — számszerint nyolcvanötöt — a főpapot szigorú kihallgatásnak vetette alája és meg sem hallgatta védekezését, hogy a király vejének és legfőbb hivatalnokának engedelmeskednie kellett. Saul megparancsolta, hogy valamennyi nóbi papot megöljék. De a darabantok nem mertek kezet emelni Áron ivadékaira, s igy Dóégnek kellett, aki nem izraelita származású volt, a hóhérmunkát Achimelechen és valamennyi rokonán végrehajtania. Ezenfelül Saul Nób minden lakóját is kivégeztette, hogy intő példát szolgáltasson. Még az ártatlan gyermekeket is megölette, a lakók barmait is elpusztittatta.
A balgaság, melyet Saul ezzel a tömeggyilkolással elkövetett, nem volt csekélyebb bűnénél. Miután a prófétaság már elfordult tőle, a papságot is ellenségévé tette. Dőreség volt, melylyel, mintha szántszándékkal mindenfelé gyülölséget akart volna magára zúdítani és híveket toborzani ellenfele köré. Achimelech egy fia, aki a haláltól megmenekült, sokáig bolyongott, mig Dávidra talált. Megvitte neki Saul véres tettének hírét. Dávid szive elszorult; magát tekintette a kegyetlenség okozójának, mert ő kérte fel Achimelechet, hogy segítséget adjon neki. Ezért kötelességének tartotta, hogy biztosítsa Abiathárt, a menekültet, mindhalálig való hálájáról és arról, hogy vigyázni fog reá, mint a szemevilágára.
De ekkor még a pap több szolgálatot tehetett neki, mint Dávid a papnak. Mert megmentette a nóbi Éfodot, melynek segítségével jövendői szoktak mondani. Ezzel Dávidnak tanácstalanságában utasításokat adhatott. Saul sem maradt papi támogatás nélkül, mert azt nem nélkülözhette. Akadt egy másik áronidára, aki másik családból származott, s aki Isten szavát előtte is kinyilatkoztatta. Úgy látszik, ez egy második Achitub volt, kinek Cádok nevű fia a főpapok törzsatyja lett. Saul Nób elpusztítása után Gibeónban, ahol rokonai laktak, uj kultuszhelyet alakított és ott működött az uj főpap családjával. Ott könnyebben szemmel kisérhette őket a király, nehogy áruló módon Dáviddal összeköttetésbe léphessenek.
A filiszteusok, akik Saul hősi szellemét elhomályosulva, karját megbénulva látták, eközben ismét rablótámadást intéztek Juda törzsének területe, Keila ellen. Dávid segítségére akart menni a városnak. De kénytelen volt kettőzött óvatossággal eljárni. Megkérdezte tehát a nála már főpapságra emelkedett Abiathárt, vájjon tervét, hogy a filiszteusokat megtámadja és a város szorongatott lakóit megsegítse, Isten szava javai ja-e? S mikor a főpap igennel válaszolt, Dávid harcra szólította embereit. Megtámadta a portyázó filiszteus csapatot, megverte s a város lakóinak ujjongása közepett vonult be Keilába.
Most már azt hitte Dávid: biztos menedékre akadt, mert Keila meg volt erősítve. E biztonságának nem sokáig örvendhetett. Mihelyt Saul kémeitől értesült, hogy Dávid egy megerősített városban tartózkodik, úgy vélte, könnyű a játék, mert a várost ostrommal kényszerítheti Dávid kiszolgáltatására. E célból útnak is indult csapatával. Saulnak e felvonulásáról azonban Dávid is hirt vett, mert neki is meg voltak a maga kémei. S mivel Abiathár révén megtudta, hogy Keila lakói szorultságukban esetleg kiadnák őt: elhagyta legénységével a várost.
De már nem tartotta eléggé tanácsosnak azt, hogy Nyugat-Judában, a filiszteus föld határán bolyongjon, hanem az ellenkező irányban fekvő tájékot kereste fel, Juda keleti részét, a pusztát, mely a Holt-tenger közelében nyulott el.
Még itt is rejtekhelyeket kellett felkeresnie, mert Saul még egyre hajszolta csapatával. Végre Dávid Zif mellett egy magaslaton állapodott meg, körülbelül egy órányi távolságban délre Hebrontól. Ebben a városban laktak Juda előkelő családjai s Dávid, úgy látszik, Zifből érintkezésbe lépett velük. Mig Saul hiába kutatta nyomát, — mert a judaiak nem árulták el a velük egy törzsből származott kedveltjüket — jonathán megtalálta a Dávidhoz vezető utat, s azt a megnyugtatást vitte neki, hogy atyja már maga is megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy Jisái fia lesz utódává.
Dávid már azt hitte, átengedheti magát a biztonság érzetének,
mikor tartózkodási helyét elárulták a királynak. Zif lakói tették ezt, vagy hogy valamely Dávidtól szenvedett sérelmüket megboszulják, vagy hogy haszonra tegyenek szert. Saul boldog volt, hogy végre nyomán van eleddig hiába fürkészett ellenfelének s Zif lakóival élén, felvonult seregével Dávid ellen. De Dávid értesült üldözője e mozdulatáról. Mielőtt a király Zifbe érkezett volna, ő már dél felé, Maori legelőjére vonult (másfél óra járásnyira odébb) és elsáncolta magát egy dombon, melyet a megoszlás sziklájának neveztek.
De mert Saul utána ment, Dávid elhagyta e dombot, hogy még délebbre meneküljön. Saul azonban kétfelől körülvette a magaslatot s már csaknem hatalmába kerítette ellenfelét, mikor — Dávid szerencséjére — azt a hirt kapta, hogy a filiszteusok felhasználták a királynak székhelyétől való távollétét arra, hogy ismét rablóhadjáratot intézzenek az ország ellen. Saulnak tehát pillanatnyilag abban kellett hagynia az üldözést, hogy a filiszteusok ellen vonuljon. Mihelyt azonban visszaverte őket, azonnal sietett ugyanerre a tájra, hogy Dávidot felkeresse. De Dávid már lejebb vonult a pusztában, a Holt-tenger partjáig, En-Gadi mellé.
Eorzalmas tájék ez, magas, sivár szikláktól körülvéve, melyek meredeken emelkednek a sik talajból. Lent, a szirtek lábánál, többszáz lábnyi mélységben fekszik a Holt-tenger partján En-Gadi termékeny oázisa. De amily kedves az oázis, a körülötte elnyúló hegyvidék éppoly sivár. Csak hegyi kecskék és gazellák adnak néki némi kis életet, amint szirtfokról-szirtfokra szökdelnek. A hegyi kecskék szikláinak barlangjaiban kellett Dávidnak és embereinek menedéket keresniök.
Saul még e rögös ösvényeken is tovább üldözte ellenét. Eközben egy napon valamelyik ilyen barlangba tévedt, mely annyira tágas volt, hogy Saul észre sem vette Dávidot és csapatát, akik a barlang mélyében tanyáztak. Dávid nem hallgatott környezete tanácsára — hogy pusztítsa el üldözőjét, — hanem beérte azzal, hogy köntöse egy csücskét levágta s bebizonyította ezzel, hogy a király ártatlanul üldözi. Lehet, hogy Sault Dávid ártatlanságának e bizonyítéka meghatotta, lehet, hogy belátta, hogy a zordon hegyvidéken nem érheti utói többé: bizonyos, hogy Saul elvonult és Dávid ismét Maon vidékére térhetett vissza és közeledhetett Zifhez.
A zifbeliek ekkor másodszor is elárulták. Azt hitték, hogy ez alkalommal szerencsésebbek lesznek és aljasságuk jutalmát megkaphatják. Saul ismét összegyűjtötte embereit Dávid üldözésére. A gyorsított meneteléstől kimerültén a csapat éppen a domb árnyékában pihent, mielőtt a hajszát megkezdte volna, midőn Dávid messziről megpillantotta a tábort, melyben Saul és emberei mélyen aludtak. Halkan odalopódzott Abisáijal együtt és behatolt a táborba. Nem hallgatott kísérője tanácsára, ki azt mondta, ölje meg Sault egyetlen csapással, hanem elvette a király lándzsáját és ivóedényét és észrevétlenül, ahogy odament, elhagyta a helyet és Chachila hegycsúcsára sietett.
Ott hangosan kiáltotta Ábner nevét, úgy, hogy ez és az alvók valamennyien felébredtek. Saul vezérének aztán szemére vetette, hogy urát oly rosszul őrzi, mert kis hijja, hogy a király soha többé föl nem ébredt volna. Saul erre ismét belátta, mily igazságtalanul cselekedett és megígérte, hogy soha többé Dávidot nem üldözi.
Mindazonáltal Dávid nem tartotta tanácsosnak, hogy Maon és Zif pusztájában való kósza életmódját folytassa s tovább is a véletlennek esélyeitől tegye függővé az üldözés elől való menekülését. Saul Ígéretére nem építhetett. De helyzete egyébként is kellemetlen volt. A körülmények arra szorították, hogy annak a környéknek a lakóitól, melyen bolyongott, kérjen, vagy fenyegetésekkel követeljen élelmiszereket maga és övéi számára. A tájék parasztjai és pásztorai többnyire önként megadták Dávidnak az éleimet, amire szüksége volt, ha néhány emberével kérette.
De azért előfordult, hogy a keményszivüek megtagadták az eleséget, melyet nem nélkülözhetett. Így cselekedett a karmeli Nabal s Dávid sarcolásra kényszerült. De Izrael jövendő királyának rossz ajánló levél lett volna az, hogy karddal zsarolta országa lakóit. Különben is két felesége volt már, az egyik az okos Abigáil, Nabal özvegye, aki oly nagylelkűen viselkedett vele szemben, s aki általán annyira csodálta Dávidot, hogy ura halála után, szívesen követte Jisáj fiát sátrába, a másik Achinoam, a judai Jezréel városából, aki valószínűleg egy előkelő férfi leánya volt arról a tájról, amerre Dávid bolyongott.
Dávid és emberei, az évek hosszat tartó kalandokba belefáradva, nyugodalmas életmódra áhítoztak. Hogy ezt a változást felidézhesse, Dávid oly lépést tett, amely bizonyára nagy önmegtagadásába került, mert eddigi foltatlan életére árnyékot vetett. Ismét alkudozásba bocsátkozott a filiszteusok királyával, Áchissal, hogy adjon neki védelmet országában. Ez a király, aki sohasem tévesztette szem elől az izraelita nép leigázását, s aki erre minden alkalmat felhasznált, elfogadta ezen ajánlatot, de olyan feltételeket szabott, melyek ellen Dávid hazaszeretete tiltakozott volna, ha helyzete nem lett volna tűrhetetlen.
Ezek a feltételek a következők voltak: Dávidnak és legénységének Saullal és hazájával szakítania kell, s kötelessége volt háború esetén a filiszteus csapatokhoz csatlakozni és testvérei ellen harcolni. Béke idején is vállalkoznia kellett arra, hogy Juda-törzsének távolabb fekvő részei ellen portyázó hadat visel és a szerzett zsákmány egy hányadát hübér-urának szolgáltatja át. Dávid természetesen azt tervezte, hogy megkerüli ezeket a feltételeket, vagy adott esetben testvéreivel szövetségese ellen egyesül. De utóbb mégis görbe utakra kellett térnie és kénytelen volt addig megőrzött őszinteségét megtagadni.
A filiszteus fővárosba, Gáthba való bevonulásuk alkalmával Dávid legénységének marcona alakjai — akik időközben hatszázra szaporodtak — nem a legkellemesebb benyomást gyakorolhatták a lakosságra. A filiszteus előkelők pedig éppenséggel nem voltak megelégedve azzal, hogy királyuk szövetségre lépett egy olyan vezérrel, aki a filiszteusokkal szemben már hadi dicsőséget vivott ki, s akit olyan legénység környezett, mely vakmerőségével még az egész országot veszedelembe dönthette.
De Áchis király oly sok jót várt ettől a szövetségtől, hogy nem adott emberei intelmeire. De Dávid maga is kényelmetlennek érezte, hogy állandóan a filiszteus lakosság között tartózkodjék, mely folyton figyelemmel kisérje őt is, népét is. S igen könnyen kényelmetlen súrlódásokra is kerülhetett a sor Dávid bátor emberei és a filiszteusok közt. Dávid tehát azt a kegyet kérte maga és hívei számára, hogy egy kisebb vidéki városban rendezhessék be lakóhelyüket. Ez a megoldás tetszett a filiszteus királynak: ezzel a maga közeiében tarthatta Dávidot s viszont elkerülhette azt, hogy népe az idegenekkel ellenségeskedhessék.
Sziklag városát adta nekik. Mihelyt elterjedt az a hir, hogy Dávid biztos várost kapott lakóhelyéül, azonnal még több harcra vágyó férfi csatlakozott hozzá — izraeliták és idegenek vegyesen — akik közül később néhányan ki is tüntették magukat.
így Szibcháj Chusából, aki utóbb a gáthi óriások egyikét párviadalban legyőzte; továbbá Éliám, Achitófel fia Gilóból, kinek leánya, Bathséba Dávid sorsának fordulását okozta; Célek, az ammonita; Nachrái, aki szintén idegen volt s később Jóáb fegyverhordozója lett; két kenita: Ira és Gareb, végül egy chitita: Urijá, Bathséba férje. Összesen harminchét elszánt hős (Gibbórim) környezte Dávidot, ezek közül hárman, mint a bátrak legbátorabbikai: Jesóbeám, Sámá és Eleázár különösen a csodálat tárgyát alkották. Ezekkel a vitézekkel és a hatszáz főnyi csapattal Dávid portyázásokra vállalkozott, melyek erkölcs tekintetében sokkal kevésbbé dicsőségesek, mint hadi szempontból.
A filiszteus földtől délre, a puszta szegélyén, amely Egyptom felé vezet, ember-emlékezet óta lakott egy nép, a gesuriták népe, amelyről nem tudni, vájjon kanaáni, idumeus vagy filiszteus eredetü-e, mindenesetre szövetséges viszonyban állt a filiszteusokkal. Ezek ellen harcolt Dávid vitézei élén. Zsákmányul ejtette ökör-, szamár- és tevecsordáit s egyéb ingóságait. Innen kiterjesztette rablóhadjáratait kelet felé, a keniziták ellen s az amalekiták maradékai ellen is. A zsákmányból a kikötött dézsmát Dávid beszolgáltatta hübérurának, Áchis királynak, azt állitván, hogy déli és keleti Judában szerezte.
Valamennyi foglyot, még az asszonyokat is, kardélre hányatta
Dávid, nehogy elárulják, hogy testvérei helyett a filiszteusok szövetségesei ellen háborúskodott. így cselekedett Dávid, amig Sziklagban lakott; egy esztendeig és négy hónapig. Áchis azt hitte, hogy Dávid az ő hűséges szövetségese, aki harcban való jártasságát, bátorságát saját testvérei megkárosítására használja fel s aki ezek után népével soha többé ki nem békülhet.
Ebben a tévhitében, melyet Dávid csele oltott leikébe, Áchis úgy vélte, döntő harcra vállalkozhatik Izrael ellenében. Saul búskomorságba merült és vejével való viszálya után csaknem teljesen elvesztette hadi kiválóságait. A legerősebb kar, amely eddig érte küzdött, a legtalálékonyabb fej, amely eddig érte gondolkodott: most ellene fordult Izrael legelszántabb ifjai és férfiai Dávidhoz csatlakoztak, őt szolgálták. Áchis tehát minden erejét összegyűjtötte, hogy döntő csapást mérjen Izraelre.
A filiszteusok most nem azon a sokszor megjárt utón akartak betörni az országba, amelyet eddig használtak, hanem északról tervezték a támadást, ahol Saul tekintéiye nem volt olyan erős még, mint Ben-jámin-törzsében és a határterületeken. Áchis a Jezréel síkságig vezette seregét, a Földközi-tenger partja mentén elnyúló rónáig, amely a föni-ciaikon aratott győzelmük óta a filiszteusoké volt. Itt egyszersmind könnyebb volt harciszekereket és lovasságot alkalmazni, mint a hegyi tájakon. Ezek ellen mitsem használt a benjaminbeliek nyila és parittyája, melynek kezelésében oly nagy ügyességet tanúsítottak. Egyezségük következtében Áchis felszólította Dávidot, hogy a Saul ellen vezetett nagyszabású harcban embereivel együtt vegyen részt.
Dávid nehéz szívvel indulhatott útnak, de más választása nem maradt, mert hiszen eladta magát népe ellenségeinek. Ám a filiszteus előkelők megszabadították kényelmetlen helyzetéből. Hangosan és erélyesen követelték királyuktól, hogy Dávidot legénységével együtt küldje haza, mert nem bízhatnak hűségűkben, hiszen ezeket az embereket azelőtt a filiszteusokon aratott győzelmeik miatt ünnepelték. így szólották Áchishoz: Mi egyébbel békülhetne ez könnyebben ki urával, ha nem a mi fejeinkkel? A filiszteus király, fejedelmeinek csaknem lázadó követelődzésére, kénytelen volt Dávidot elbocsátani és hűségébe vetett rendíthetetlen bizalmáról biztosítva Sziklagba hazaküldeni. Nagy szerencséje volt ez Dávidnak: megmenekült abból a kényszerhelyzetéből, hogy vagy népét árulja el, vagy szavát szegi meg a filiszteus királylyal szemben.
A filiszteusok ezenközben, százan meg százan, ezren meg ezren továbbvonultak és először annak az alacsony hegyhátnak déli lejtőjén táboroztak, ahol valamikor a midjaniták Gibeon ellen harcoltak: Szunem városa közelében. Saul, aki értesült a filiszteusok fegyverkezéséről és felvonulásáról, összehívta seregét és gyorsított menetekben ment ellene és eleinte Gilboa hegyének lábánál táborozott. Azután megkerülte a szembenfekvő hegyhátat, amelynek lábánál a filiszteusok táboroztak és északra vonulva csapataival, a hegység északnyugoti lejtőjén állapodott meg, Endor mellett, ahol a filiszteusok hadiszekerei és lovassága nem fejlődhettek ki oly kedvezően.
Ez által a filiszteusok is kényszerültek táborhelyüket megváltoztatni és a rónaságon hátrább vonulni, hogy az izraelita sereget maguk után csalogassák.
Saul a nagyszámú filiszteus sereg és különösen a lovasság láttára megingott, azok a szomorú napok, melyeket tulajdonképen ő maga okozott magának, elvették bátorságát. Úgy érezte, hogy Isten is elhagyta, mert a harc eredményét illető kérdésére sem pap, sem próféta által választ nem nyerhetett. Tanácstalanságában álom-magyarázatra adta fejét; akkoriban szokás volt, külön arra szentelt helyen, bizonyos szertartásokkal, böjtölés után lefeküdni és az álmokat, melyeket ebben az izgatott állapotban látott, az illető isteni kinyilatkozásul tekinteni. De az álom szelleme sem szólalt meg Saul számára. Kétségbeesésében egy endori hasbeszélő asszonyt keresett fel, aki az üldözés elől elmenekült és titokban gyakorolta mesterségét.
Volt valami végzetszerü abban, hogy Saulnak a varázslathoz kellett fordulnia, melyet pedig országából száműzni akart. Átöltözetben, hogy fel ne ösmerjék, éjnek évadján az endori büvésznőhöz ment el, s kérte, idézze fel számára sírjából Sámuelt, aki már valamivel azelőtt elhunyt. Később rémes történetet meséltek arról, ami Saul és a varázslónő között esett. Az asszony elmondta varázsló mondókáit, hogy aztán valakivel Sámuel helyett mintegy a ' föld mélyéből dübörgő hangokat hallasson. De a csalóka árnykép helyett valóban maga Sámuel jelent meg, agg alakjával, hosszú köpenybe burkolva, amitől az endori asszony maga is megdöbbent. Egész lelkében megrendülve hallotta Saul a sírjából felszált próféta fenyegető szavát: Isten elhagyta öt és Dáviddal van s a király fiaival együtt másnap sírba hull.
Az ijedtségtől Saul a földre zuhant s midőn magához tért, sem volt elég ereje arra, hogy megtegye a táborba vezető utat, mert megelőzőleg, hogy álmai legyenek, semmitsem evett. Csak szolgái és a varázslónő nógatására vett magához némi táplálékot.
Szomorú sejtelmekkel szivében kezdte meg a harcot Saul. S a csata, mintha a király csüggedése az egész hadat fogta volna meg, valóban szerencsétlenül is végződött. Vitézül harcoltak az izraeliták, a csata naphosszat eltartott, de a síkságon nem tudtak ellentáliani a lovasságnak és a hadi szekereknek, ezért a Gilboa hegységbe menekültek, de a filiszteusok üldözték és elpusztították őket. Saul három fia, a páratlan Jonathán, Abidanabbal és Malchisuával együtt elesett. —
Saul egyszerre csak magára maradt a csatatéren s csak kardhordozója volt mellette, mikor a filiszteus ijjászok megrohanták. Menekülnie nem lehetett, foglyul sem eshetett a filiszteusok gunyjának tárgyául. Tehát kisérőjét kérte, adja meg neki a halálos döfést.
Ez azonban nem merte a királyra emelni kezét és igy Saul nem cselekedhetett egyebet, minthogy a maga kardjába dőljön. így halt meg Saul, királyhoz méltó halállal. Fegyverhordozója is megölte magát. A vereség rettenetes volt. Az izraelita harcosok disze-virága hevert Gilboa hegyén és Jezréel síkján letarolva. Miután a filiszteusok a fáradságos napra következő éjszakát átaludták, hajnalban megtekintették a csatamezőt és az elesetteket ruháiktól és ékszereiktől megrabolták.
így akadtak rá a királynak és fiainak holttestére. Saul fejét és fegyvereit győzelmi jelül a filiszteusok földjére küldötték s a koponyát egy Dágon-templomban, a fegyverzetet egy Asztarte-templomban őrizték meg Izrael fölött aratott nagy diadaluk emlékére. Azután Jezréel síkjának és a keleti felső Jordánvidéknek városaiba hatoltak és megszállották azokat. A lakosság, a gilboai vereség hírére a Jordánon-tulra menekült.
A filiszteusoktól bevett városok közé tartozott Betseán is, az a termékeny tájékon fekvő tekintélyes helység, melyen át a keletről nyugatra vonuló karavánok szoktak menni. Ennek lakói is elfutottak, noha városuk meg volt erősítve. Az izraeliták szégyenére, a filiszteusok Saul fejetlen holttestét és fia Jonathán tetemét a város falára akasztották.
Úgy látszik, a filiszteusok kiaknázva győzelmüket, Gilboa hegyétől és Betseán városától délre vonultak és az összes fontosabb városokat megszállták. Saul fővárosában, Gibeát-Saulban, a filiszteusok közeledte olyan rémületet keltett, hogy Jonathán ötesztendős fiának, Mefibósetnek dajkája futás közben, sietségében elejtette a gyermeket, úgy hogy az lábát törte és egész életében sántított.
Szomorú állapotban hagyta hátra Saul az országot, még annál is szomorúbb állapotban, mint aminőben megválasztatásakor volt. Akkor — tiz év előtt — csak az ország kis része függött a filiszteusoktól: Benjámin és Dán törzse és némileg Efráim és Jehuda lakói. De Saulnak királyi hatalmára való féltékenysége következtében s elkövetett balgaságai miatt az ország egész közepe, északon Jezréel síkjától, délen Efráim hegyéig szégyenletes szolgaságba jutott. A vereség oly hatalmas és váratlan volt, hogy sehol egyetlen pillanatig ellentállásra nem gondoltak. Minden bátorság eltűnt.
Merészségszámba ment, hogy néhány jabes-gileádi férfi, hálából azért, amit Saul városuk érdekében tett, megkísértették megakadályozni holttestének meggyalázását. Éjjel a Jordánon át Betseánig nyomultak, levágták Saul és Jonathán tetemét a falról, városukba vitték, egy tere-bintus alá temették el s érette hét napig gyászt viseltek. A Jordánon innen való törzsekben vagy ez a bátorság, vagy ez a hála nem volt meg Saullal szemben, aki Dáviddal való viszálya révén tönkre tette az országot.
így ért véget az a király, kinek megválasztásába a nép olyan sok reményt vetett.
MÁSODIK KORSZAK.
A VIRÁGZÁS KORA.
HETEDIK FEJEZET.
DÁVID ÉS IS-BÓSET.
Dávidnak a filiszteusoktól való függése. Gyászdala Saul és Jonathán felett. Juda királyává választják. Is-Bóset és Ábner Machanájimban. A filiszteusok kiszorítása az országból. Viszály Juda és Benjámin között. Harag Is-Bóset és Ábner között. Mindkettőnek erőszakos halála. Dávidot egész Izrael királyává választják. Ción várának meghódítása. Jeruzsálem városának keletkezése. Dávid szakítása a filiszteusokkal. Hősi csapata. A frigyszekrényt Jeruzsálembe viszik. Az istentisztelet berendezése Dávid városában. Dávid tisztviselői és tanácsosai. A gibeoniták. Saul házának kiirtatása.
(1055—1035 körül. A rendes időszámítás előtt.)
intha a nép Dávidot is elfeledte volna, akibe pedig annak-előtte olyan nagy reményeket vetett. Mit tett Dávid, mig a haza vérzett? Akár tudták róla, hogy a filiszteusokkal együtt ő is felvonult, akár nem, okvetlenül föl kellett tűnnie mindenki előtt, hogy ebben a szomoruságos időben csak a maga személyének biztonságára gondolt, hogy távoltartotta magát minden veszedelemtől, a szorongatott népnek segítségére nem sietett, sőt éppen ellenkezőleg, fenntartotta a filiszteusokkal való szövetségét E pillanatban bizonyára fájt azoknak, akiknek érzékük volt a közélet eseményei iránt, hogy Dávid szövetségben állt az ellenséggel és hogy Áchis királynak országából való távollétében mintegy határőre volt a filiszteusok földjének.
Mikor ugyanis Dávidot, a filiszteus fejedelmek gyanakodása miatt a filiszteusi táborból eltávolították, Sziklag városát üszkeiben találta; asszonyok, gyermekek és mind, akik vele nem mentek, eltűntek. Az amalekiták, akik sokat szenvedtek Dávid portyázásaitól, felhasználták távollétét arra, hogy maguk vállalkozzanak rablóhadjáratra. Megtámadták a filiszteus föld déli részét, amelyen Sziklag is feküdt, az ott talált embereket fogságba hurcolták, minden értéket elraboltak és a várost felperzselték.
Azután fosztogatva vonultak végig Juda déli részén, Kháleb rétjéig; melyen Maon feküdt és gazdag zsákmánynyal megrakodva, az országot elhagyni készültek. Dávid embereinek fájdalma hazatértükkor, mikor családjaikat nem találták és a várost elpusztítva lelték, oly nagy volt, hogy felzudultak vezérük ellen és a halállal fenyegették, mert azt hitték, hogy ő az oka annak, hogy a filiszteusok táborába mentek. De közben Abiáthár főpap jóslatától ismét bátorságra kaptak és mert a jóslat azt mondotta, hogy a rablókat utolérik és a foglyokat és a zsákmányt elvehetik tőlük, Dávid és emberei azonnal meg is kezdték az üldözést és egy egyptomi rabszolgától, akit elhagyva, betegen találtak az utón, megtudták az amalekiták táborát és meg is lepték azt a megjelölt helyen, ahol a nagy zsákmány felett való örömükben ujjongva mulatoztak. De örömük csakhamar gyászszá változott, mert Dávid elkeseredett csapata oly rettenetes pusztítást vitt véghez soraikban, hogy legtöbbjük a harctéren maradt és csak kevésnek sikerült elmenekülnie.
A győzelemtől ittasan tért vissza Dávid és legénysége Sziklagba, amelyet újra felépítettek és berendeztek. Az amalekitáktól elvett zsákmányból Dávid hódoló ajándékokat küldött Juda véneinek és barát-jainak Bérsébától Hebronig sok városba szanaszét, sőt a hegyen lakó kenitáknak is, akik az amalekitáknak valamikor társaik voltak. Ezzel azt tervezte, hogy mindezek tudomást szerezzenek győzelméről és egyszersmind szeretettel is gondoljanak reá.
Sziklagban alig rendezkedett be újra, mikor az a gyászos hir jutott el hozzá, hogy az izraelita sereg a Gilboa körül rettenetes vereséget szenvedett és hogy Saul király és fiai elestek. A követ, aki ezt a hirt hozta, — egy az országban letelepedett amalekita — gyászt tettetett ugyan s megszaggatott ruhával és fejét földdel behintve jelentkezett nála, de jutalmat várt Dávidtól a híradásért, mert egyszersmind Saul aranykoronáját és ékszereit is átnyújtotta. A kérdezősködésre az amalekita azt válaszolta, hogy ő maga ölte meg Sault, aki erre remegve, sürgetve kérte volna föl, mert nem volt már jártányi ereje sem. Dávid első érzelme e hir hallatára a gyász volt, mélységes gyász a király végzetes halálán s még inkább Jonathán barátjának elpusztulásán.
S ki lehetett volna oly szívtelen, hogy ilyen hírre nyugodt és hideg maradhasson? Akkori szokás szerint Dávid megtépte ruháit fájdalmában és elkeseredésében azt is megparancsolta, hogy a követet, aki jutalmat várt, öljék meg, mert azzal dicsekedett, hogy a fölkent királyt megölte. Azután nyilvános gyászt rendelt el a király, Jonathán halála és Isten népének veresége miatt. A gyászszertartáson Dávid mély érzelmű elégikus gyászdalt adott elő, mely becsületére válik szivének és tanúságot tesz nagy költői tehetségéről.
E bérceken, óh, Izrael, Hullott le büszkeséged 1 Hős óriásid vesztek el, Oh, hogy igy értek véget 1
Gáthban a gyászhirt Senki ne mondja! El ne vigyétek Askaleonba 1 A filiszteus lánya Még örvendni találna, Még ujjongana rajta A vad pogányok ajka!
Gilboa hegység! Harmat és eső Rád sose’ essék! Eke ne szántson, Hol fertőbe ért A bajnoki vért, Hol Saulnak pajzsa Hullott véres sárba, Mintha nem lett volna Szent olajba mártva 1
Saulnak kardja sohse tért még vissza, Mig hösvérrel magát tele nem issza, Pogány zsír volt mindig Jonathán ijján, Mely sohse tért haza győzelem hijján !
Oh Saul és Jonathán 1 Ti dicsők, Kiket oly sok szeretet elárasztott, Kiket a halál ketté nem választott: Oroszlánoknál erősebbek voltatok S mozgékonyabbak, mint a gyors sasok.
Izrael lányai! Sault sirassátok, Aki selymet, bíbort, ékszert adott rátok! Aki aranydiszszel vonta be ruhátok’!
A hősök a harcba hogy estenek el! Jonathán e bérceken halva hever!
Oh, testvérem! Hogy’ fáj a szívem érted! Mily kedves volt énnékem drága élted! Oh, jobban csüngtem rajtad én, Mint a szerelmes kedvesén!
Jaj! Odaveszett minden támaszunk! Győzelmet többé hogyan várhatunk ?!
Bármily őszinte volt Dávid gyásza, annak hírére, hogy Saul meghalt, jezt a halált mégis ki kellett használnia. Ezentúl nem volt többé maradása sziklagi rejtekében, valami űzte, hogy a szereplés terére lépjen. A régi Hebront, a zsidó nemesség főhelyét, választotta tartózkodási helyéül. Ámbár a város vénei nem hívták meg, sőt némi tekintetben inkább kierőszakolta a dolgot, mert nagyon ártott neki a filiszteusokkal való szövetsége még a saját törzse szemében is. Hatszáz főnyi csapata és az élén álló válogatott vitézek vele vonultak Hebronba és családjaikkal együtt letelepedtek.
Ezt az önálló lépést az alatt az idő alatt tette meg, mikor a filiszteusok még győzelmük kiaknázásával voltak elfoglalva. Csak miután
Dávid Juda törzsének akkori székvárosában lábát megvetette, csak azután választották e törzs vénei királyukul. Azonnal érintkezésbe lépett a Jordánon túli törzsekkel is, hogy ezeket is megnyerje a maga számára. A Jordánon inneniekhez ellenben, akik még a filiszteusok hatalma alatt állottak, nem fordulhatott és nem is volt szabad fordulnia. Megelégedését s köszönetét fejezte ki Jábes-Gileád lakóinak, mert megőrizték hűségüket az elesett Saul királylyal szemben s megmentették a gyalázattól holttestét. Egyszersmind értesítette őket arról, hogy Juda törzse őt Saul utódjául választotta, jóakaratáról biztosítván őket Saulhoz való ragaszkodásukért. Pillanatnyilag Jábes-Gileád lakóinál ez a követség nem tette meg hatását, mert sem ezek, sem a Jordánon túli törzsek még csak nem is gondoltak arra, hogy Dávidot királyukul elismerjék. Bizonyára mélyen sértette őket, hogy Dávid még most is szövetségben áll népe ellenségével s egyetlen lépést sem tett arra, hogy hazáját az igától megszabadítsa. Szerencsétlen végzet még egyre a filiszteusok kötelékében tartotta. Okossága egyre küzködött hazaszeretetével. Ez utóbbi azt parancsolta, hogy mindent kockára téve, a szerencsétlen szövetségtől megszabaduljon, okossága ellenben azt tanácsolta, hogy a hatalmas szomszédot ne ingerelje, sőt inkább hágcsóul használja arra, hogy a magas méltóságot elérhesse. Áchis szabadjára hagyta Dávidnak, hogy Juda királya gyanánt viselkedjék s portyázó hadat viseljen a puszta határterületeken, ahol a vándortörzsek tanyáztak, mert a zsákmányból ő is kapott most is éppúgy, mint azelőtt; de ezen túl Dávidnak egyetlen lépést sem szabadott tennie.
Joábnak, akiben nagy hadvezér lappangott, be kellett érnie azzal a kicsinyes és szégyenletes szereppel, hogy a gesuriták, vagy a keniziták ellen való hadjáratokat folytassa. A gesurita királylyal, Tal-májjal, Dávid vagy szövetségre lépett s ennek zálogául kapta nőül a király leányát, Máchát, vagy valamely harcon ejtette zsákmányul. Máchátói született fia később még sok bajt okozott Dávidnak és egész népének. Ha már hatalma fejlesztésével nem emelhette Dávid királyi méltóságát, legalább soknejüségével akart pompát kifejteni. Mert Mácha már harmadik neje volt Dávidnak. Ez a szám még szaporodott, mert mig Hebronban székelt, három felesége mellé még másik hármat vett: Chágitot, Abitájt és Egláht.
Az országnak a filiszteusoktól való megszabadítását, melyre Dávid nem gondolhatott, mert kezei meg voltak kötözve, Saul vezére, Ábner, hajtotta végre. Ábnernek sikerült a gilboai nagy vereségből megmenekülnie és nem vesztvén el bátorságát, ezután azon volt, hogy Saul családjának hajótöréséből megmentse azt, ami még megmenthető. Más menekültekkel együtt a Jordánon túlra ment, ahol a filiszteusok nem érhették utói és ahol sok szívben nagy hála élt Saul iránt. Machanájim városát, mely a Jabbok folyótól észak-nyugatra fekszik és Gád s fél-Manasse közt határváros, választotta Saul háza híveinek gyülőhelyéül.
A karaván-ut, amely a Jordánon túl a Vörös-tengertől Damaszkuszba vezetett, ezen a városon vitt keresztül, ezáltal a város némi jelentőségre tett szert. Ide vitte Ábner Saul élve maradt fiát, Is-Bósetet és a szerencsétlen király-család valamennyi tagját, s ki tudta eszközölni, hogy a Jordánon túli törzsek királyokul elismerjék. Miután Ábner a vizen túli törzsekből és a benjaminitákból, akik csatlakoztak hozzá, fegyverbiró csapatot állított össze, megkezdte a filiszteusok elleni harcot. Ezek ugyan hátrahagytak — szokásuk szerint — a nagyobb városokban adószedőket, helyőrségekkel, akik a városok lakóit fékentartsák, de Ábner lassanként kiszorította a filiszteusokat a Jordánon innenről. Mindamellett csak négy vagy öt esztendő alatt tudta az egész országot megszabadítani. A legnehezebb volt Benjámin földjének fölszabadítása, mert annak területére a filiszteusok könnyen küldhették ki csapatokat. Mindegyik törzs, amelyet Ábner felszabadított, örömmel hódolt Saul fiának.
Ábner rendkívüli nagy munkát végzett. Nemcsak a függetlenséget vívta ki, hanem belevonta a közösségbe még azokat a törzseket is, amelyek Saul idejében engedetlenek, maradtak. Tulajdonképen ő alapította meg a tíz-törzs országát, vagyis Izrael tagjait szorosabban egymáshoz fűzte. De az ő győzelme és erőfeszítése után a nép egyszerre két országra oszlott, Juda és Izrael országára, melyek mindegyikén más király uralkodott. Juda-törzse, melyet még nem régen vont el Sámuel és Saul tevékenysége a különállásból, egyesítvén azt a többi törzsekkel, most ismét különvált azoktól. Ábner győzelme nem okozott örömet, mert kettéválást idézett föl. A történetíró tolla gyorsan haladt el ez esemény felett és csak néhány vonással jelölte meg.
Izrael házának Juda-törzsével való összeolvadásáról, a dolgok akkori állása szerint, szó sem lehetett. Nemcsak a két király: Dávid és Is-Bóset mondtak ellent az önkéntes egyesülésnek, mert akkor egyiküknek le kellett volna tennie királyi méltóságát, hanem talán még inkább híveik és különösen a két fővezér, Jóáb és Ábner, akik kölcsönösen féltékeny-kedtek egymásra. Sőt az alattvalók maguk sem lettek volna hajlandók az összeolvadásra; a judaiak és a többi törzsek idegenül álltak egymással szemben, mint két területileg egymáshoz közelfekvő, de életmódban és történeti fejlődésben egymástól teljesen elütő nép. Együttműködésük Saul uralkodása alatt csak nagyon rövid ideig tartott.
A judaiakat a többi törzsek, mint paraszt népet, kicsinylő szemmel nézték. Mivel egyik rész sem akarta magát az egység kedvéért önként a másiknak alávetni: a kardnak kellett döntenie. Háború esetén a judaiak lettek volna előnyben, noha számra nézve alig tették ki az izraeliták harmadát. De maguk közt egységesebbek voltak, mig a többi törzsek széthúzó elemeket tartalmaztak. Az efráimbeliek csak boszankodva tűrhették a kicsiny Benjámin-törzs uralmát, melyből a király származott. Dávidnak továbbá több hü és harcvágyó követője volt, mint Is-Bósetnek; végül pedig az ő hatszáz főnyi testőrsége és az élén álló vitézek egytől-egyig válogatott hősök voltak.
Az izraelita király nem állíthatott velük szembe hasonló erejű csapatot. De a legnagyobb sulylyal az hullott a serpenyőbe, hogy Jákob házát bátor és harcias király vezette, akit Sámuel próféta felkent, aki tehát megszentelt személy volt, ellenben Is-Bóset csak viselte a király-cimet, anélkül, hogy e méltóságában isteni Szó megerősítette volna. Is-Bóset ezenkívül egyénileg sem volt bátor ember. Egész hatalma hadvezére, Ábner kezében nyugodott. Izrael királya a Jordánon túli ország egyik félreeső zugában húzódott meg és alig is volt tudomása arról, ami a két néptörzs között történt, mig Juda királya törzse közepette székelt és Hebronból könnyűszerrel vezethette az összes ügyeket.
így aztán, mihelyt Ábner valamennyi törzset — Juda kivételével — Is-Bóset számára megnyerte, illetve visszahódította, polgárháború tört ki Juda-törzse és Izrael-törzsei, vagy inkább Dávid háza és Saul háza között, amely polgárháború két esztendeig tartott (1051—1049-ig). Az egyik oldalon Jóáb, a másikon Ábner vezette a küzdő csapatokat. A küzdelem részletei nem ismeretesek, csak utalás történik arra, hogy az izraeliták, számbeli túlsúlyúk ellenére, mindig a rövidebbet húzták. Ugylátszik a judaiak ez időben jutottak birtokába olyan területeknek, melyek egyrészt Benjámin, másrészt Dán-törzséhez tartoztak. Cárea és Estaól, teljesen dáni városok, az erdei város, Kirját-Jeárim, ahol a frigyszekrény állott, melyet a filiszteusok visszaküldték, a. magasan fekvő Micpa, ahol Sault királylyá kenték fel és több más város ettől kezdve Juda birtokához tartoznak.
Az északnyugoti határon Juda területe e hódítások következtében Gibeonig tágult. E város birtokáért, melynek nagyobb fontosságot tulajdonítottak, többször is harcoltak. Végre, mikor már mindakét fél kimerült, Ábner azt ajánlotta, hogy párviadallal döntsenek. Ezt az ajánlatot Jóáb is elfogadta. így mindkét részről tizenkét párbajvivó állt ki, némileg a tizenkét törzset jelképezve, s ember ember ellen kezdte meg a harcot. A judaiak ez alkalommal is győztek. A judai párbajvivók egyike, Jóáb testvére, Ászah-Él, annyira elbizakodott diadalában, hogy utána eredt a benjáminita vezérnek, hogy ennek az egyetlen embernek halálával, aki Is-Bóset királyi méltóságát támogatta, az izraelitákat teljesen megbénítsa. De noha Ászah-Él oly könnyedén futott, mint „az őz a mezőn", Ábnerrel szemben nem tudta megállani helyét és annak lándzsája kioltotta életét.
Ám ennek a hősi ifjúnak halála még jobban feltüzelte a judaiakat. Testvérei, Jóáb és Abisáj, vérbosszúra hívták fel csapataikat. De a benjáminiak is összefogtak Ábner körül, hogy egyetlen hősüket megmentsék. Véres hajsza támadt a két csapat között, mig végre Ábner egy dombról átkiáltott Jóábnak, hogy a testvérnépek között folyó vérontásnak vessenek már véget.
— „Hát örökre a kard dühöngjön? Nem tudod-e, hogy ebből szerencsétlenség lesz? Mért nem parancsolod meg embereidnek, hogy hagyják abba már testvéreik üldözését?"
Jóáb is tanácsosabbnak tartotta hüvelyükbe rejtetni a kardokat és csittitotta csapatát. Ö és emberei elvitték Ászah-ÉI holttestét Betlehembe, hogy ősei sírjába helyezzék és onnan Hebronba mentek. Ábner pedig embereivel átlépett a Jordánon és Machanájimba vonult.
A beállott fegyverszünet alatt tetéződött be Saul házának szomorú végzete. Ábner szemet vetett Saul szép ágyasára, Ricpára, aki két fiával együtt Machanájimban élt. Noha Is-Bósetnek sokat kellett eltűrnie hadvezérétől, akit nem nélkülözhetett, azt még sem nézhette el, hogy atyja özvegyével viszonyt folytasson. Is-Bóset meg is dorgálta ezért Ábnert, de ennek a királyra nézve szomorú következményei voltak.
A vezér sértve érezte magát, szemére vetette az árnyékkirálynak hálátlanságát és hátat fordított neki. Is-Bóset is a maga tehetetlenségében mitsem cselekedhetett a gőgös Ábner ellen, tehát lemondóan hallgatott. Ábner ekkor titokban érintkezésbe lépett Dáviddal s arról tárgyalt vele, hogy mind a tizenkét törzset megszerzi számára. Jutalmul azt köthette ki magának, hogy megtarthatja vezéri méltóságát továbbra is a tiz törzs felett. Dávid örömmel fogadta el az ajánlatot, de előbb a szövetség zálogául azt követelte, hogy legkedveltebb feleségét, Michált, kit Saul elszakított tőle és Gallimi Paltiélhez adott nőül, szerezze vissza néki.
Úgy látszik, Is-Bóset maga is belátta ennek a követelésnek jogosságát és semmi rosszat nem látott benne. Ábner ekkor azzal az ürügygyei hagyta el királyát, hogy kieszközli Michálnak férjétől való elválását, elment Benjámin földjére és kényszeritette Paltiélt az asszony elbocsátására. A férj egy darabig nagy könnyhullatás között el is kisérte feleségét, de később, Ábner fenyegetésére, szomorúan vissza kellett fordulnia. így nyerte vissza Dávid ifjúkori szerelmének tárgyát. Ábner ezután titokban bejárta a törzseket és igyekezett Dávidnak híveket toborozni. Lelke mélyén már sok izraelita kívánhatta, hogy a szerencsétlen polgárháború — akár Judának való meghódolással is — véget érjen, sőt néhány benjáminbeli sem volt ellene az egyesülésnek. Húsz hü barátjával, kiket Dávid számára megnyert, érkezett Ábner Hebronba, látogatását még mindig titokban tartva. Dávid gondoskodott róla, hogy Jóáb és testvérei, Ceruja féltékeny és bizalmatlankodó fiai, ne legyenek ez alkalommal Hebronban: portyázó harcra küldte őket.
Távollétükben Dávid élőszóval megbeszélte Ábnerrel és húsz párt-hivével, mi módon lehetne megnyerni a törzsek véneit Is-Bósetnek a tróntól való megfosztására és az ő királyságának elismerésére. Felvidulva azon, hogy céljához ily közel van már: Dávid lakomát adott a királyuk ellen összeesküvők tiszteletére. Ábner már elhagyta Hebront, hogy felhívást intézzen a törzsek véneihez, kövessék példáját és hódoljanak meg Juda királyának, mikor Jóáb és emberei a portyázásról visszatértek. Csak most értesült Jóáb arról, hogy Ábnert, Dávid házának ellenségét a király ünnepélyesen fogadta és a legkegyesebben bocsátotta el.
Ez annyit jelentett, hogy a király az ő háta mögött titkos tárgyalást folytatott és hogy a szövetségnek ő fog áldozatául esni: ezt elmaradhatatlan következménynek látta. Azzal a gyors elhatározással, mely Jóáb minden tettét jellemezte, követeket küldött Ábner után, mintha a király elfeledett volna neki még valamit tudomására adni. A követek utolérték Ábnert és visszatérésre bírták. Hebron kapujánál lestek rá Jóáb és Abisáj, s Ábner, aki gyanútlanul közeledett és akit a veszélyre senki sem figyelmeztetett, ott esett el kardjuktól. Látszat szerint Ceruja fiai csak testvérük, Ászah-Él halálát boszulták meg Ábneren, de valójában vetélytársukat akarták láb alól eltenni, aki esetleg háttérbe szoríthatta volna őket.
Dávidot mélyen lesújtotta Ábner halála. Azt a férfit, aki egyedül lett volna képes arra, hogy békés utón meghódoltassa néki valamennyi törzset, azt a férfit, épen terve kivitele előtt, orozva meggyilkolták! Vájjon nem neki tulajdonitják-e Ábner halálát, mint hogyha Is-Bóset hadvezérét és egyetlen támaszát tőrbe csalta volna, hogy aztán megölesse. Tudta, hogyha ez a gyanú él, akkor a törzsek kevés hajlandóságot fognak mutatni arra, hogy kezet nyújtsanak felszabadítójuk gyilkosának. Dávid kínos helyzetben volt.
Hogy ezt a gyanút elhárítsa magáról, Ábner halálán való gyászának ünnepélyes kifejezést adott. Feltűnést keltő temetést rendezett Ábnernek, Izrael elesett hősének Hebronban, megparancsolta valamennyi udvari emberének, hogy a koporsót gyászruhában kövesse, sőt maga is elkísérte utolsó útjára. A temetés napján bőjtölt és fájdalmát könnyes szemekkel elmondott gyászdalban örökítette meg. A költemény első sorai, melyek ránk maradtak, igy szólnak:
„Ó, bűnösként kellett meghalnod, Ábner!
Csuklód soha kötél el nem csufitá, Nem érintette béklyó lábadat, És mégis vétkes kéztől ért halálod 1“
Ez a dal a jelenlevőkre hatalmas benyomást gyakorolt. Mindnyájan sirva fakadtak, s mindnyáját meggyőzte az a hang, amelylyel Dávid a dalt előadta.
Mindamellett Ceruja fiait Dávid nem merte felelősségre vonni, sőt szemrehányást sem tett nekik, mert nem nélkülözhette őket. Csak meghittjei körében vádolta őket keserűen:
„Izraelnek nagy embere halt meg s én gyönge vagyok s nem az egész nép királya, s Ceruja fiai erősebbek nálamnál. Isten büntetése érje utói a vétkeseket!"
Ábner orvul való megöletésének hire nyomasztó hatással volt Is-Bósetre. Sejtelme sem lévén hadvezérének Dáviddal folytatott áruló tárgyalásairól, csak azt érezte, hogy elveszett, hűnek és pótolhatatlannak vélt hőse, trónjának legfőbb támasza. A népet époly mélyen sújtotta Ábner halála és bátorságától megfosztotta. Ki védi meg ezentúl a leselkedő ellenségektől? Dávid még mindig a filiszteusok szövetségese volt. De alig hogy a nép magához tért e hir okozta rémületéből, már másik sújtott le reá.
Is-Bóset királyt megölték ágyában! Saul háza összeomlott. Két elvetemült testvér, Recháb és Baána, a király csapatainak két benjámin-beli vezetője, ily módon aknázták ki Is-Bóset magárahagyatottságát, azt hivén, Dávidnak tesznek ezzel szolgálatot, melyet valamely magas állással fog megjutalmazni. Mig Is-Bóset egy meleg napon machanájimi házában nyugodott, s házának bejáratát csak egy ajtónálló asszony őrizte — vagy inkább ez sem őrizte, mert elaludt közben — Recháb és Baána behatoltak, a szunnyadó királyt megölték, fejét levágták és vele Dávidhoz, Hebronba siettek.
A hitvány emberek azt remélték, hogy a levágott fejért, melyet még a király vérétől meleg kézzel átnyújtanak, Dávidtól nagy jutalmat fognak kapni. De Dávid méltó haragjának egész súlyát éreztette velük, s megjegyezte, hogy a Saul halálhírét hozót, aki ezzel örömöt vélt okozni neki, kivégeztette, tehát annál inkább megérdemlik ezek az elvetemültek a halált, akik ártatlan embert, saját házában, ágyában fekve öltek meg. Intett szolgáinak és Rechábon és Baánán végrehajtották a halálos ítéletet. Levágott kézzel-lábbal akasztatta fel őket a hebroni tó partján. Is-Bóset fejét ellenben Ábner sírjába temettette. Saul házának élet-benmaradt tagjai a történtek folytán teljesen elhagyatottnak érezték magukat és úgy vélték, hogy az életük sem biztos.
Jonathán fia, Mefibóset, egy Máchir nevű nemes emberhez menekült Ló-Debár városába. Hogy Ricpa hová menekült Saultól származó két fiával, Armónival és Mefibósettel, azt nem tudjuk. Nem valószínű, hogy Gibeát-Saulban maradt volna.
Is-Bóset halála után a tiz-törzs országának önként is meg kellett hódolnia Dávid előtt. E törzsekben is voltak régi hívei, akik emlékeztek még a Saul idején a filiszteusok ellen végbevitt hadi tetteire, s tisztelték, mint akit Sámuel utján Isten kiválasztott. Másokat meg már Ábner nyert meg számára. Még azoknak is meg kellett gondolniok, akik Dávidnak a filiszteusokkal való szövetségén megütköztek, hogy egyéb választásuk nem maradt. így aztán a törzsek vénei Hebronba mentek, szövetségre léptek Dáviddal, megígérték neki, hogy hívek lesznek hozzá, s hódoló ajándékokat nyújtottak át uj királyuknak.
A benjáminbeliek is meghódoltak, ámbár nem egy közülük elfojtott haraggal tette ezt. Dávid szive vágya teljesült: apró törzsek urából annyi akadály és szenvedés után, végre egész Izrael királya lett. A Jákob és Izrael háza közötti szakadás e pillanatban át volt hidalva és a jelek kedvezőek valának számára. A papság és a prófétaság nem foglaltak állást ellene, mint Saul ellen, sőt egész lelkűkkel ragaszkodtak hozzá. Éli házának egy sarja, Abjáthár, aki Dávid kíséretében volt, épugy kivette részét a megpróbáltatásokból, mint ő s azonfelül a próféták lelke égett Dávidban, hiszen Sámuel tanítványainak köréhez tartozott. Egy másik próféta, Gád, szintén Dávid udvarához tartozott, sőt ennek a kornak egy harmadik prófétája, Náthán, belső tanácsadója volt a királynak. Tehát mindkét szellemi hatalom, a papság és a prófétaság is csak elősegítette vállalkozásaiban, s általán, az ország bensejében már egyengetve voltak ösvényei. De kifelé még nagy akadályokat kellett legyőznie, ha szabad király gyanánt akart uralkodni.
Mindenekelőtt a filiszteusokkal kellett Dávidnak szakítania, hogy önállóságra tehessen szert, s a nép szeretetét visszanyerje. Véres harcra kellett készülnie eddigi szövetségesei ellen. De a küzdelmet nem mindjárt velük kezdte meg; ahhoz még tulerősek voltak. Előbb másfelől akarta szabaddá tenni kezét. Benjámin törzsében volt még egy területrész a jebusziták birtokában, mert a honfoglalás korában nem tudták meghódítani. Cion magas dombját három oldalról keskeny völgyek és mesterséges védőművek tették hozzáférhetetlenné. Legnehezebben délről lehetett megközelíteni, hol a magaslat sziklafala csaknem merőlegesen emelkedik a völgyből. E dombon fekvő várból uralkodtak a jebusziták a környéken, biztonságban érezték magukat, azt hívén, hogy váruk bevehetetlen.
A köröttük élő benjaminitákkal és jehudabeliekkel, úgy látszik, régtől fogva szövetséges viszonyban álltak, mert még Saul sem támadta meg őket birtokukon. Dávid azonban hasznosnak vélte, ha a filiszteusok ellen megindítandó harca előtt hatalmába keríti Cion sziklavárát. Elébb felszólította a jebuszitákat, engedjék át neki önként és békességei a várat: talán váltságdíjat is felajánlott érte. De a jebusziták kikacagták s gúnyosan ezt mondották:
„Ide be nem jössz, hacsak a vakokat és bénákat le nem győzöd." A várost ugyanis a jebusziták hite szerint azok is meg tudták volna védelmezni. Dávid erre hozzáfogott Cion bevételéhez. Összehívta hősei csapatát és a legbátrabb számára jutalmat tűzött ki. Aki a meredek déli oldalról elsőül hág fel a sziklavár falára, az lesz a hadvezér. A hősök közt versengés támadt e jutalom kivívásáért. Igyekeztek felkuszni a sziklafalon, de a jebusziták természetesen kő és nyilzáporral fogadták őket. Mindamellett sikerült Joábnak, akinek érdekében állt, hogy a had-vezérséget megtarthassa, feljutni a vár falára és a jebuszitákat ott megtámadni. Az utánamenő harcosok segítségével megostromolhatta a várat és védelmezőit lemészárolhatta.
Mihelyt a jebusziták látták, hogy minden ellentállás hiábavaló, békét kértek és Dávid meg is adta ezt nékik. Megmaradhattak városukban, csak a várban nem tartózkodhattak. Dávid a város keleti oldalán levő Mórija dombjára letelepítette őket. Ez a nehéznek tartott, de könnyen keresztülvitt hódítás, mely a vakokra vonatkozó gúnyos megjegyzéssel kezdődött, szülte a később szállóigévé lett mondást:
Vakok és bénák őrzik a házat, jól meg van őrizve!
Cion várának meghódítása után, Dávid ide helyezte át székhelyét Hebronból és a várnak azontúl Dávidvárosa lett a neve. Az egész város is uj nevet kapott, Jeruzsálemnek (Jerusolájim) nevezték, — a név jelentése ismeretlen — és elvesztette régi Jebusz nevét. Itt telepítette le Dávid katonáit családjaikkal együtt és udvari embereit is. Azt a helyet, ahol legvitézebbjei laktak, ő utánuk a hősök terének, (Béth-há-Gibbórimnak) nevezték el.
így jött létre az a város, mely azóta, századokon át szentvárossá lett. E helynek fővárosul való kiválasztása az akkori viszonyok között szerencsés gondolat volt. Igaz ugyan, hogy Szichem, mert a törzsek középpontján feküdt, s környéke sokkalta termékenyebb volt, alkalmasabb lett volna fővárosnak, de Dávid nem tehette székhelyét egy efráimi városba, mert annak lakói nem a legjobb szándékkal voltak iránta, féltékenyek lévén amiatt, hogy a félig barbár Juda törzséből való király írjon törvényt számukra. Szüksége volt, mint erős támasztékra, a saját törzsére s ezt a célját elérte Jeruzsálemmel, mely Benjámin és Juda határán feküdt és a többi törzsek engedetlenkedése esetére védőművül szolgálhatott.
A környék, melyen az uj főváros feküdt, nem terméketlen, noha össze sem lehet hasonlítani Szichem vidékével. A völgyekben állandóvizű források csörgedeznek, délnyugaton a Siloa forrás és az Én-Rógel, nyugaton a Gichon forrás, melyek a száraz évszakban a várost és a földeket vízzel láthatták el. Jeruzsálemet három oldaláról védő és díszítő dombkoszoru veszi körül. Keleten magas dombhát nyúlik el, az Olajfák hegye (2724 láb), melyet a rajta zöldelő olajfákról neveztek igy el. Innen elláthatni kelet felé a Holt-tengerig és azon túl is egészen Gileád hegységéig. Az Olajfák hegye és a város között fekszik a meglehetősen széles szép Kidron-völgy, körülbelül 444 lábnyi mélységben; ez a völgy az esős időszak alatt vizzel telik meg.
Dél felé a domb alacsonyabb és a völgy, közte meg a város között, keskenyebb; ez a völgy később nagyon híressé lett és a Hinnom nevet nyerte, egy Hinnom nevű ember vagy család után (Géj-Hinnom, azaz Hinnom völgye, miből a 'gyehenna szó lett). Nyugaton az emelkedés még alacsonyabb, már dombnak is alig nevezhető; közte és a város között terül el a Refáim nevű völgy, vagy mert ennek az óriás fajnak sarjai valamikor itt laktak, vagy mert itt legyőzték őket. Északon a domb gyengédlejtésü rónasággá válik.
E dombok és völgyek Jeruzsálemet három felöl védik meg természetes falak és árkok gyanánt. Jeruzsálemen belül, a magasabb területen, a három völgy között, keleten, délen és nyugaton, három domb emelkedik a síkság fölé, melyek közül nyugaton Cion dombja a legmagasabb. Alacsonyabb az északi, amelylyel szemben a harmadik, Mórija fekszik, délfelé menő folytatásával, melynek Ófel a neve. A Mórija domb, noha jóval alacsonyabb Cionnál, később ezen is s a föld többi magaslatain is tulemelkedett jelentőség dolgában.
A filiszteusok nem téveszthették szem elől, hogy Dávidnak az összes törzsek által királylyá történt megválasztatása a köztük fennálló szövetséges viszonyt nemcsak meglazítja, hanem az egész izraelita népet ellenségükké teszi. De a szövetséget mégsem bontották fel. Ám Jebus-Jeruzsálem városának meghódítása s az a tény, hogy Dávid oda tette át székhelyét, már elpártolásnak előjele volt a filiszteusok szemében, s ezért siettek háborút kezdeni vele, mielőtt még ideje volna valamennyi törzs összes fegyverfogható legénységét harcra képessé tenni. Egy filiszteus sereg a síkságról a hegyvidék felé nyomult előre, hogy Jeruzsálemet megtámadja. Dávidot vagy meglepte a támadás, vagy el akarta kerülni azt, hogy fővárosa előtt kelljen harcolnia, tény, hogy elhagyta Ciónt s dél felé Adullámig vonult vissza. E meneküléshez hasonlatos visszavonulás által felbátorítva, a filiszteusok Refáim völgyén át Betlehemig nyomultak előre, s innen küldtek ki portyázó csapatokat Juda országának fosztogatására. Dávid habozott: megtámadja-e a filiszteusokat; serege valószínűleg nagyon gyönge volt s talán még csatlakozó törzsekre is várt.
Mindamellett, hogy a döntő harcot megelőző szünet alatt is bátorságra ösztönözte hőseit, azt az óhaját fejezte ki, hogy szeretne egy Betlehem mellett fekvő vízmedence vizéből inni, mely a filiszteusok birtokában volt. Három főhőse, Jesóbeám, Eleázár és Sámá azonnal útnak indultak, hogy Betlehemig menjenek; onnan vakmerőségükkel elriasztották a filiszteusokat, vizet meritettek a medencéből és Dávidhoz vitték Adullámba. Dávid nem itta meg a vizet, mert hősei életük kockáztatásával szerezték. Csak próbára akarta tenni őket.
Végre az izraelita sereg a filiszteusok ellen vonult és Bál-Perácim hegye mellett annyira megverte őket, hogy ezt a diadalt a Józsua vezér-sége alatt Gibeon mellett kivivott győzelemmel együtt emlegették. Vad futásuk közben a filiszteusok hátrahagyták bálványaikat is és az izraeliták elégették ezeket. A filiszteusok azonban még mindig nem mondottak le arról a tervükről, hogy az izraelitákat leigázzák. Ismételten betörtek az országba és egyszer megint Refáim völgyéig, máskor meg a Terebintus völgyben fekvő Efeszdámimig nyomultak előre, ahol Dávid Góliátot párviadalban legyőzte. Dávid serege együttesen és egyes hősei külön-külön párviaskodásokban a bátorság csodáit művelték, megverték a filiszteusokat és Gézer városáig üldözték őket.
Ekkor azonban Dávid nem érte már be a védelmi harccal, hanem átvette a támadó szerepét. Ha nyugtot akart szerezni népének ettől a kicsiny, de erős népecskétől, mely terjeszkedésre és harcra volt utalva, akkor ártalmatlanná kellett azt tennie, vagy mindig háborúra készen állania. Lehetséges, hogy az első vagy második tyrusi király, Hiram, ugyanez időben szintén megtámadta a filiszteusokat és a föníciaiaktól elvett tengermelléki területeikből kiszorította őket. Dávid jó viszonyban élt Hirammal s vele egyetértve, vagy általa támogatva, végre rászánta magát, hogy támadó harcot kezd a filiszteusok ellen.
Seregével az akkori filiszteus fővárosba, Gáthba vonult, mely Juda országához egészen közel feküdt. Természetes, hogy a filiszteusok itt makacs ellentállást fejtettek ki s ebből véres küzdelmek származtak, melyekben Dávid hőseinek bőséges alkalmuk nyílt arra, hogy kitüntessék magukat.
A filiszteusok, úgy látszik, szokásuk szerint, párbajokat ajánlottak fel, melyeket az izraelitáknak a filiszteusok refáita óriásaival kellett megvivniok. De az idők megváltoztak. Mig Dávid ifjúkorában egyetlen harcos sem akadt az izaelita seregben, aki Góliáttal felvette volna a harcot, most harmincnál is több jelentkezett, aki mind égett a vágytól, hogy párviadalra bocsássák őket. E harminc hős egyike, Szibcháj, Chusából, legyőzte a gáthi Szipájt és Betlehemi Elchánán leteritette Góliát testvérét, Lachmit, aki, mint Góliát, nehéz fegyverzettel vonult a harcba. Dávid unokaöcscse, Jonathán megküzdött egy óriással, akinek mindegyik kezén és lábán a rendesnél egygyel több ujja volt. Egy alkalommal maga Dávid is, az ütközetből fáradtan megtérve, abban a nagy veszedelemben forgott, hogy egy ilyen óriás, a gáthi Isbi leteriti. Szerencsére Abisái, Joáb testvére gyorsan segítségére sietett királyának,
legyőzte az óriást és lándzsájával háromszáz filiszteust ölt meg. Ekkor a hősök esengve kérték Dávidot, ne tegye ki magát a harc kockázatának, s egyáltalán ne vegyen részt az ütközetben, nehogy Izrael fáklyája kialudjon. Végre sikerült az izraelitáknak oly döntő csapást mérni a filiszteusokra, hogy azok fővárosukat, Gáthot, a környékén fekvő falvakkal egyetemben átengedték ellenségeiknek. A szerepek megváltoztak: Áchis, Dávid hübérura, most alattvalója lett. Annak a városnak, amely Jisáj fiát először mint segélyért könyörgőt és magát bolondnak tettetőt látta, most meg kellett hajolnia előtte.
A filiszteusok megalázása nagyon fontos esemény volt; a nép számára tartós nyugalmat és szabad mozgást szerzett Mert a filisz-teusokon kívül nem volt ellenség, mely az izraelitákat annyira szorongatta volna. De Dávid nem folytatta tovább a hódítást, a többi fontos városokat, Gázát, Askalont, Asdódot és Ekront nem háborgatta. Sőt, úgy látszik, Gáth városát is visszaadta később Áchis királynak. Bizonyosan volt oka rá, hogy a filiszteusokat a végletekbe ne kergesse. Valószínűleg fontosabbnak látta, hogy őket adófizetőivé tegye, mint azt, hogy á végső kétségbeesés harcát vivassa meg velük.
A filiszteusok felett aratott győzelem népe előtt nagyobb súlyt, a szomszédok szemében nagyobb tekintélyt szerzett Dávidnak. Hiram, a tyrusi király, aki a föníciaiak hatalmát megtörte, követeket küldött Dávidhoz, szövetségét ajánlott fel neki s egyszersmind cédrusfát és építőanyagot, hogy Jeruzsálemet méltóképpen fölépíthesse. Hiram bizonyára azért is örült a filiszteusok leigázásának, mert gyöngülésükben annak biztosítékát látta, hogy nem fogják mohó szemüket a föníciai partvidékre vetni. Egyébként is különös érdeke fűződött a tyrusi királynak ahhoz, hogy Dávidot szövetségeséül megnyerje, hogy ezáltal a* föníciai karavánok és áruik, melyeket Föníciából Egyptomba és vissza szállítottak, valamint általán a kereskedők, akik az izraelita földön jártak, biztonságban legyenek. Dávid készséggel el is fogadta az ajánlatot és igy némi barátság fejlődött ki közte és Hiram közt. Amit pedig Hiram küldött, azt arra használta fel, hogy uj fővárosát megerősítse és épületekkel díszítse. A föníciaiaknál az építőművészet már akkor nagyon ki volt fejlődve. A hajóépités létre hozta náluk a városépítést. Hazájukban, valamint gyarmataikon, melyeket alapítottak, arra törekedtek, hogy városaik, melyek egyúttal áruik tárházai is voltak, minél erősebbek legyenek és gazdagságuk arra vezette őket, hogy házaikat minél több külső csínnal építsék. Dávid Hirammal építőanyagot és építőmestereket küldetett magának, hogy Jeruzsálemet olyan tekintélyes várossá tegye, mely megállja a versenyt az akkori királyi székhelyek bármelyikével.
Mindenekelőtt megerősítette a várost és pedig legelőször valószínűleg az északi részén, ahol könnyebben meg lehetett közelíteni.
A nem túlságosan terjedelmes Ción-domb, vagy Dávid városa ugyanis nem volt elegendő ama lakosság számára, mely ott letelepedett, vagy ha elegendő volt is, számítani kellett a gyarapodásra is. Ez okból azt az alacsonyabb dombot, mely Cióntól északra feküdt, szintén belevonták a város kerületébe. Ción és ez északi domb között keskeny völgy nyúlik el, mely keleti, majd déli kanyarulattal a Siloa-forrásig halad és melyet később a sajtosok völgyének (Tyropőonnak) neveztek. A város második dombja Miliő nevet nyert (befoglalás); a régebbi Dávid városához viszonyítva, ez lett a második városrész. Morija-dombja és a hozzátartozó Ófel egyelőre a városból kizárva maradtak s akkoriban egyáltalán nem tartoztak Jeruzsálemhez, mert a megkímélt jebusziták laktak rajtuk. Dávid palotát is épittetett magának, cédrusfából, melyet a Libá-nonról hozatott. Joáb és Dávid kíséretének többi tekintélyes tagja is tágas, szépen épült házakat kaptak, ha nem is cédrusból, de cyprusfából.
Ám Dávid arra is gondolt, hogy Jeruzsálemet a vallásos élet középpontjává is tegye, hogy az egész nép szeme reá irányuljon. Intézkedett teháj, hogy a frigyszekrényt Kirját-Jeárimból, ahol a filiszteusok fogságából való visszakerülte óta Avinadab házában állott, Jeruzsálembe vitesse és Dávid városában remek sátort állíttatott föl, hogy abban elhelyezze. Később a monda ezt beszélte: Dávid fogadalmat tett, hogy mindaddig be nem költözik palotájába, mindaddig le nem fekszik ágyára, mindaddig szemét álommal nem üdíti, mig alkalmas helyet nem talál a frigyszekrény számára.
Nagy kisérettel ment el a király Kirját-Jeárimba (Jeruzsálemtől észak-nyugotra, körülbelül három óra járásnyira). E kíséretben sok levita volt. A frigyszekrényt vadonatúj szekérre tették, mely elé ökröket fogtak s Avinadab két fia közül Uca, vagy Eleázár, aki eddig a frigyszekrényt őrizte, a szekér mellett ment, mig a másik, Achja, az ökröket vezette. A leviták kórusa sokféle hangszer kíséretével dalokat énekelt s Dávid maga is résztvett az énekben. De útközben szerencsétlenség fordult elő: Uca, aki a szekér mellett haladt, hirtelen holtan rogyott össze. Ezen megriadva, Dávid nem merte a frigyszekrényt Jeruzsálembe bevinni, mert attól tartott, hogy épugy szerencsétlenséget hozhat lakóira, mint-ahogy a filiszteusokra és Bét-Semes városára. De mikor abban a házban, ahol három hónapra elhelyezték, semmi kárt nem okozott, Dávid másodszor is intézkedett, hogy a frigyszekrényt Cion-várába vigyék. Most azonban nem ökrösszekérre tették, hanem a leviták emelték vállaikra. Nagy néptömegtől kisérve, mámoros örömmel, kürtharsogással, tánccal szállították a számára berendezett sátorba.- A király, elfeledkezve méltóságáról, lelkesedésében maga is táncolt a frigyszekrény előtt, s neje Michál ezért gúnyos megjegyzést is tett reá.
Jeruzsálem, az uj főváros, a frigyszekrény által, épugy mint elébb Siló,
szent város rangjára emelkedett. A kultuszhelyhez természetesen pap vagy papság kellett. Magától értetődik, hogy Abiáthár, Dávidnak vándorlásaiban hűséges követője, emelkedett a cióni frigyszekrény mellett a főpapi méltóságra. De volt még egy másik főpap Gibeonban, akit Saul Éli családjának kiirtása- után tett meg főpapnak. Ezt teljesen háttérbe szorította volna Dávid? Ez által viszályt keltett volna. Elismerte tehát a gibeonit is főpapnak. Volt tehát egyidejűleg két főpap. Abiáthár Jeruzsálemben és Cádok Gibeonban. Természetes, hogy Dávid, aki a levita kórus tanítványa volt s maga is költő és zeneértő, Sámuel mintájára az ünnepies istentisztelet alkalmával karral kisért zsoltár okát akart bevezetni. Maga is költött dicsőítő zsoltárokat, olyankor, ha baj, vagy szerencsétlenség érte, vagy ha szivét az ellenségen aratott győzelmek, vagy egyéb sikerek Isten felé emelték s költői ihlet fogta el. A királyi zsoltárköltő mellett még más ugyané korból származó költőket és zeneművészeket em litenek, Ászáfot, Hémánt — Sámuel egyik unokáját — és Jeduthunt. Tőlük származnak az aszafiták és korachiták, akiknek Dávid meilett a zsoltárirodalomban jócsengésü nevük van.
Dávid úgy rendezkedett be, hogy Ászáf és kórusa a jeruzsálemi frigyszekrény mellett végezze a zsoltáros istentiszteletet, mig két művésztársa, Hémán és Jeduthun, ugyané szolgálatot Gibeonban teljesítse. Sámuel alkotása, a szellemi istentisztelet, Dávid által állandó alapot nyert, s noha az áldozásnak ő is hódolt, mégis a kedélyreható és nemesitő zsoltárokkal való istentiszteletet, mint az áldozattal egyen-jogútő vezette be. Oly időben tehát, mikor a föld többi népeinél a költészet még alig ébredezett, Izraelben már az istentisztelet főalkotórésze volt.
Amint vallásilag Dávid megalapítója a jámbor és magasztos istentiszteletnek, akként erkölcsileg ő a megteremtője az igazságon alapuló államszervezetnek. Ö maga mondott ítéletet, fáradhatlanul végighallgatta egyeseknek, vagy törzseknek egymás elleni panaszait és pártatlan szóval ült törvényt. Trónját nemcsak uralma és hatalma gyakorlására használta fel, hanem a jogosság és méltányosság terjesztésére is. Dávid az utókor szemében ideális király gyanánt áll, kinek trónja a jog támasza és királyi pálcája a belső béke irányítója volt. Jeruzsálem városa ő általa eszményi várossá lett, melyben a tisztaistenimádás és a magasztos méltányosság e földön otthont találtak. Egy később élő zsoltáros ezt énekli róla:
Jeruzsálem falai közt Testvériség mindenfelé, És minden törzs eped feléje, Istennek törzsei,
Mert Izrael gyűjtőhelye, Dicsőítésére Isten nevének, Ott állt a jognak trónusa Dávid házának trónusa . . .
Jeruzsálemet a jog, a hűség, az igazság városának tekintették. Mindemez események alapján, a filiszteusok igája alól való felszabadítás, a beállott nyugalom és a nagy igazságszeretete következtében, Dávid — miként ifjú korában — ismét a nép kedvencévé lett. A hü ragaszkodás magától elkövetkezett, nem kellett úgy kikényszeritenie. Az ország belső rendjét Dávid részben megváltoztatta, noha a törzsszerkezet változatlan maradt. A vének által a családok élén, s a legkorosabb család feje egyszersmind az egész törzs fejedelme (nászi, bét-áb) is volt. Ezek a fejedelmek képviselték a törzseket a király előtt. De a törzsek szabadságát harc esetére némileg korlátozták. Mindegyik törzsnek bizonyos számú embert kellett — húsz esztendőtől fölfelé — a seregbe küldenie. Ezt a sorozást egy külön e célra kirendelt magasabb tisztviselő végezte, aki egy tekercsre felirta a fegyverfogható legénységet, akinek ezért szófér, összeíró volt a neve, s akinek gondoskodnia kellett a feljegyzettek pontos beérkezéséről s a késlekedők kényszerítéséről is.
Ezt a tisztet Dávid egy Sáisa nevű emberre bizta, kitől aztán utódai örökölték. Ha a sereg együtt volt, a fővezér (szár ha-cába) vitte a parancsnokságot, mely Joab kezében volt, mig azelőtt a törzsfőnök szokta a saját tör-zsebelieket harcra vinni. Dávid zsoldos csapatot is tartott fenn, melyet harcvágyó pogányokból toborzott, a kréthiket, Kréthi környékéről, mely a filiszteus földön feküdt és a pléthiket, akik ismeretlen eredetűek. Benájáhu, Jójáda fia, a hősök egyike, volt a vezérük. Ezek a kréthik és pléthik nem olvadtak össze az izraelita sereggel, hanem külön csapatot alkottak a harcban; a hősök csoportjával sem valának egyesítve. Külön tisztviselőt nevezett ki Dávid arra, hogy fontos, vagy fontosnak tetsző eseményeket, a király körül való szolgálatokat, érdemeket, vagy ellene elkövetett vétségeket feljegyezze. Ennek a cime emlékeztető (maszkir) volt. A kegyenc-rendszer elválaszthatatlan a királyságtól. Dávidnak is meg volt a maga kegyence, akiben mindig megbízhatott, különösen olyan esetekben, melyek nem a nyilvánosság elé valók voltak. A kegyencet Chusáj-Arkhinak hívták. Erekh efráimi városból származott. Dávidnak ezenfelül egy okosságáról nagy hírre szert tett tanácsadója is volt: Achitófel, a Judeabeli Giló nevű városból. Akkoriban azt mondották, hogy tanácsai oly biztosak, mint Isten igéje, melyet a főpap által ad tudomásul. Dávidnak ez az okos, sőt tulokos tanácsosa később nagyon mélyen nyúlt bele a király életébe.
Egy alkalommal Dávid birói lelkiösmeretét kemény próbára tették az események. Az országban hosszantartó éhínség támadt, mert két esztendeig egyfolytában alig volt eső. A szükség fokozódott még, mikor a harmadik év tavaszán sem esett s a nép a királyhoz fordult segítségért. Ilyen nagy, országos szerencsétlenséget Isten súlyos büntetésének tekintettek akkor, valamely titokban elkövetett és megtorlatlanul maradt vétekért.
Dávid tehát Abiáthár főpap utján megtudakolta, mely nyilvános vétekért sújtja Isten a népet. A válasz igy hangzott: Saulért és a gibeoniták véres üldözéséért. Dávid erre a még életben levő gibeonitákat Jeruzsálembe hivta és megkérdte tőlük, minő engesztelést kívánnak, hogy aztán az áldás az országba visszatérhessen. De a gibeoniták pénzzel nem érték be, hanem engesztelő áldozatul azt követelték, hogy Saul hét utódját Gibeát-Saulban felakasszák. A gibeoniták követelése igazságosnak látszott, mert Saul mindenesetre esküjét megszegve rontott a gibeonitákra s a vérbünt — az akkori idők felfogása szerint — különösen, ha esküszegéssel együtt járt, csak vér moshatta le, esetleg a fiák vére az atya bűnét. Ha Dávid Saul utódait kímélni akarta volna, maga ellen izgatja a népet, mert az engesztelés megakadályozásával megakadályozza azt is, hogy a szerencsétlenség elmúljék az országról. De másfelől kitette magát annak a gyanúnak, hogy bosszúból, vagy egyéb önző érdekből Saul utódait tulajdonképpen ő akarja kiirtani.
Nehéz szívvel tett eleget nemcsak a gibeoniták, hanem az egész nép kívánságának. Saul ágyasától, Ricpától származó két fiát s Meráb nevű leányától született unokáit felkerestette és kiadta a gibeoni-táknak, akik hideg kegyetlenséggel sajátkezüleg akasztották fel őket Gibeát-Saulban, abban a városban, ahol atyjuk koronát viselt. Csak Jonathán fiát, Mefibósetet kímélte meg Dávid, mert visszaemlékezett arra az esküjére, hogy Jonathán utódait bántani sohasem fogja. A felakasztottak holttesteinek az akasztófán kellett maradniok mindaddig, mig az eső meg nem érkezik. Az eső azonban soká váratott magára. Ez alkalommal a szép Ricpa, aki miatt Ábner Isbósettel összeveszett, megmutatta, mire képes az anyai szeretet. Hogy megóvja fiait attól, hogy tetemüket az ég madarai és a sakálok emésszék meg: azon a sziklán ütötte fel tanyáját, melyen a holttestek hevertek s egész nyáron át őrizte őket, az óriási forróság ellenére is, s elűzte szeméről az álmot, hogy a hullákról a ragadozókat elriassza. Mikor végre ősszel megjött az eső, levették a hét holttestet és Dávid parancsára megadták nekik a végső tisztességet.
Ez alkalommal Dávid Saul és Jonathán maradékait is elhozatta Jábes-Gileádból, s rokonaival egyetemben a Kis család sírboltjában, Célában temette el azokat. Jonathán élve maradt fiát, aki a Jordánon túl egy tekintélyes ember házában lakott, Dávid Jeruzsálembe vitette, saját házában adott neki lakást, asztalának mindennapos vendégévé tette és úgy bánt vele, mint saját gyermekeivel. Átadta neki Saul földjeit is Benjámin területén, s kezelésüket egy Ciba nevű rabszolgájára bízta. Mindamellett a benjáminbeliek titokban panaszkodtak Dávidra, hogy Saul házát kiirtotta s csak az uralomra alkalmatlan, béna Mefibósetet hagyta életben. Midőn Dávid szerencséje később megfordult, az elkeseredett benjáminiták kővel is meghajigálták.
NYOLCADIK FEJEZET.
DÁVID.
(Folytatás.)
Dávid háborúi s győzelmei a moabiták, az ammoniták, az arameusok és az idumeusok felett. Az ország hatalmi gyarapodása. Dávid győzelmi zsoltára. A Batsébával való bűne és következményei. Achitófel cselszövényeit Amnon szégyenletes tette előmozdítja. Testvérgyilkosság. Absalom száműzetése és Jóáb beavatkozása. Az okos tékoabeli asszony. Absalom visszatérte és mesterkedései. Dávid készülődése nagy háborúra, zsoldos csapatok toborzása, népszámlálás, dögvész, a nép elégedetlensége, Absalom lázadása. Dávid menekülése. Elkeseredett ellenségei ragaszkodó barátai. A fiú harca atyja ellen. Absalom veresége és halála. Dávid hazatérése és a törzsek féltékenykedése. Séba felhívása Dávidtól való elszakadásra. Amáza és Joáb. Ábel és Dán ostroma. Dávid templomépitő terve, meghiúsulása. Utolsó zsoltára. Dávid fogyó életereje. Egyfelől Adoniját, másfelől Salamont kiáltják ki királylyá. Dávid halála, méltatása.
ikor Dávid már két évtizeden át uralkodott, több olyan háborúba keveredett, melyek megakadályozták abban a munkájában, hogy a belső békét és rendet szabályozza és az igazságszolgáltatást kezelje. Ezek a távoli népekkel való háborúi, melyekre akarata ellen kényszerült, hatalmát váratlanul meg-
gyarapitották és a nép sorsát meglepően fellendítették. Mindenekelőtt a moabitákkal viselt elkeseredett háborút, akik a Holttengeren túl laktak. Ezekkel vándorlásai idejében barátságos lábon állt és náluk vendégszerető fogadtatásban részesült. A háború okát nem ismerjük. Csak feltevés, hogy a moabita király Dávid szüleit, akit biztonságban vélt hátrahagyhatni nála, Dávid elvonulása után megölette. Valószínű, hogy a moabiták a szomszédságukban lakó Reuben törzs lakóit területükről kiszorították s bántalmazták, mígnem Dávid a reubeniták segítségére sietett. Bizonyára bosszuló hadjárat volt ez, mert győzelme után Dávid olyan kegyetlenséggel bánt el a foglyokkal, aminőt még egyetlen legyőzött néppel szemben sem tanúsított. Megkötözve, sűrűén egymás mellé fektették a földre a moabitákat, akiket kötéllel megmértek, s aztán két-két részt kivégeztek és csak egyet kíméltek meg. Moáb egész országát meghódította Dávid s a meghódolt országnak évenként adót kellett küldenie Jeruzsálembe. Dús zsákmánynyal megrakodva tértek haza az izraeliták ebből az első messze hadjáratukból. A döntő győzelmet Moáb felett Dávid hős-csapatának egyik tagja, Benájáhu, Jójáda fia szerezte, aki a moabiták két fejedelmét megölte.
Mikor kis idő múlva Náchás, az ammoniták királya meghalt és Dávid, aki vele barátilag közlekedett, követséget küldött fiához, Chánun-hoz, hogy részvétének kifejezést adasson, ez a figyelmessége gyanút keltett az ammoniták fővárosában, Rabbat-Ammonban. Az uj királyt hívei annyira bizalmatlanná tették, hogy elhitte, hogy Dávid követeinek célja csak a város kikémlelése, gyengéinek kifiirkészése, hogy aztán Dávid hadat indítson ellene és a moabita főváros sorsára juttassa. Chánun annyira elragadtatta magát gyanakodásában, hogy oly gyalázatot követett el Dávidon, melyet megtorlatlanul nem hagyhatott. A követeknek, akik a népjog értelmében sérthetetlenek, féloldalt lenyiratta szakállát, ruháikat leszaggattatta róluk és igy kergette ki őket országából. A küldöttek szégyeltek Jeruzsálem utcáin ilyen állapotban végigvonulni, megjelentették Dávidnak a történteket s a király azonnal harcra készült az ammoniták ellen. A sereget összehívta, hősei karddal övezték derekukat s a zsoldos csapatok (Krethi és Plethi), akiket valószínűleg akkor toboroztak először, hős vezérükkel, Benájáhuval élükön felvonultak.
Chánun, aki félt az izraeliták harckészségétől, segítségért nézett körül, araméusokat bérelt fel, akik a Hermón-hegységtől az Eufratesig való területeket lakták és zsoldért szívesen harcoltak. A legnagyobb számú csapatot, 20,000 embert, Hadadézer szolgáltatta, az Eufrates melletti Cóba királya. Dávid maga nem ment már a harctérre, hanem a fővezérséget a körültekintő és megbízható Jóábnak adta át. Mikor ez az izraelita sereggel a Jordánon átlépett, már ott találta az arameus zsoldos csapatokat Ammon fővárosa körül.
Seregét gyorsan két részre osztotta, az egyikkel ő maga támadta meg az araméusokat, a másikat, testvére, Abisái vezérletére bízta. Hada bátorságát néhány rövid, de erővel teljes szóval szította fel:
— „Harcoljunk vitézül népünkért és Istenünk városáért s Isten úgy fog cselekedni, ahogy jónak látja!"
S ezzel Jóáb nagy erővel az araméusokra vetette magát, megkergette őket. Ezáltal az ammoniták sorai is megzavarodtak, ez a sereg is annyira megrémült, hogy elhagyta a nyílt mezőt és fővárosa falai mögött keresett menedéket.
A szerencsés hadakozás napja volt ez. Az izraelita sereg minden csodás vagy csodáshoz hasonló esemény nélkül, pusztán bátorságával és harci erényeivel fényes diadalra tett szert. Jóáb azonnal Jeruzsálembe sietett, hogy jelentést tegyen a királynak és kifejtse tervét, mely szerint az araméusok most már teljesen megsemmisítendők, nehogy a jövőben bármikor is az ország dolgaiba avatkozhassanak. A király elfogadta ezt a tervet. A győzelmes sereggel, mely mindenekelőtt az ammonita területet tisztította meg s még erősítést is nyert, maga Dávid üldözte az araméus ellenséget a Jordánon túl is. Hadadézer király ugyan uj segélycsapatokat küldött megvert hada után az Eufrátes vidékéről s ennek élére Sóbach nevű vezérét állította, de midőn egy ismeretlen város, Chailam mellett csatára került a sor, az araméus had újra vereséget szenvedett és maga a vezér is elesett. A hatalmas Hadadézer adófizető fejedelmei siettek erre békét kötni Dáviddal: a rehóbi araméusok, a
Hermón-hegység északi részén és a amáchai, vagy bétmáchai araméusok a hegység keleti vidékén. Hámát királya, kinek Thói volt a neve s aki Hadadézerrel ellenséges lábon állt, fiát, Jórámot küldte el ajándékokkal Dávidhoz, hogy a közös ellen felett aratott győzelemhez szerencsét kivánjon neki.
Dávid folytatta a diadal kiaknázását és az ellenség üldözését Cóba területéig, sőt Hadadézer fővárosáig, az Eufrátes tájékáig. Harmadszor is megverte az araméusokat, kiknek lovassága és harci szekerei nem tudtak helyt állani az izraeliták előtt. Az elfogott sok lovat, ezernek a kivételével, melyet magukkal vihettek, megsántitották és Cóba gazdag városait megsarcolták. Cóba nagy területe, melynek számos fejedelem adót fizetett, megszűnt egységes országot alkotni. Hadadézer egyik tisztviselője, valami Récon nevű, Eljáda fia, utóbb csapatot gyűjtött és apróbb támadásokat intézett Dávid országa ellen, Damaszkuszig nyomulván előre. Damaszkusz királyát, aki segítségére volt Cóba uralkodójának, Dávid szintén legyőzte. Damaszkusz régi városa ez időtől fogva Izrael királyának engedelmeskedett. Valamennyi legyőzött araméus városba helytartókat helyezett el Dávid, akiknek az adót kellett behajtaniok. Magát Dávidot és seregét is meglephették ezek az eredmények, melyek messze tájon híressé és félelmetessé tették Izrael királyát és seregét.
Mindamellett az ammonita királyon még mindig nem torolta meg Dávid követeinek meggyalázását. Az araméusok ellen viselt háború miatt, mely csaknem egy teljes esztendőt vett igénybe, az izraelita sereg nem folytathatta Chanun ellen a harcot. Csak e nagy sikerek után küldte Dávid Jóábot és a sereget ismét Ammon ellen. De ebből a háborúból még egy másik is származott. Az idumeusok, kik a Holttenger déli részét lakták, az ailanitai öbölig, szintén segédcsapatok küldésével gyámolították az ammonitákat. Őket is meg kellett aláznia Dávidnak. Az idumeusok ellen Dávid másik hadvezérét, Abisáit, Jóáb öcscsét küldte. Ezeknek a népeknek — akik az araméusokhoz viszonyítva, csekély számuak voltak — leigázása oly könnyűnek látszott, hogy Dávid úgy vélte, megoszthatja seregét. De Jóábnak soká kellett viaskodnia az ammonitákkal, mert ezek nem mertek nyílt csatába bocsátkozni, hanem elsáncolták magukat megerősített fővárosuk falai mögé és onnan intéztek kirohanásokat.
Ostrom-szerszámokkal, faltörőkkel felszerelve az izraelita had nem volt. Csak a város magaslatai ellen való rohamtámadásai vezethettek tehát eredményre, ezeket azonban az ammoniták nyilasai többszörösen visszaverték. Végre sikerült Jóábnak a város egyik részét, a Vízivárost elfoglalni; ezt a győzelmet Jóáb azonnal megjelentette királyának és igyekezett rábirni, hogy a többi városrésznek rohammal való bevételénél személyesen legyen jelen, hogy a város meghódításának dicsősége csak őt illesse. Mikor Dávid uj csapatokkal Rabba elé érkezett, csakugyan sikerült is a várost elfoglalnia és nagy zsákmányra szert tennie. Az ammonita bálványnak, Malkomnak drágakövekkel kirakott arany koronáját Dávid a saját fejére tette fel. Úgy látszik, nem pusztította el Rabba városát, mintahogy eredetileg tervezte, hanem csak a férfi lakosságot, vagy a foglyokat Ítélte el súlyos rabszolgamunkára: boronálásra, favágásra és téglavetésre. Ugyanígy járt el Dávid a többi város foglyaival is. Hogy Chánun királylyal, aki Dávidot annyira megcsufolta, mi történt, azt nem tudni. Vagy megöletett, vagy elmenekült. Helyette, testvérét, Sóbit tette meg Dávid királynak.
Ez idő alatt Abisái az idumeusok ellen harcolt és a Sós-völgyben, valószínűleg a Holt-tenger mellett fekvő Kősó-hegy közelében megsemmisítő csapást mért rájuk. Állítólag tizennyolcezer idumeus esett el ebben a harcban. A többiek bizonyára meghódoltak. Ezért Dávid beérte annyival, hogy adószedőket rendelt föléjük, mint Damaszkuszban és a többi araméus városban.
Ezeket az adószedőket vagy helytartókat bizonyára izraelita csapatok támogatták, hogy a lakosságot engedelmességre kényszerítsék. De ugy-látszik, hogy az idumeusok később fellázadtak a helytartók és a helyőrségek ellen és lemészároltak őket. Mert Jóáb Iduméába ment, eltemet-tette a megölt izraelitákat s valamennyi idumeus férfit és gyermeket kivégeztette. Egy félesztendöt töltött ezzel az irtóhadjárattal s csak kevés férfi menthette meg életét futással; ezek közt volt Hadadnak, az idumeus királynak egy fia, vagy unokája is.
Dávid eme nagy győzelmei által, melyeket nyugaton a filisz-teusokon, délen az idumeusokon, keleten a Jordánon túl, a moabitákon és az ammonitákon és északon az araméusokon aratott, Izrael országának hatalma addig nem is sejtett magasságra emelkedett. Midőn Dávidot egész Izrael felett királyul ismerték el, országa határai Dán és Beérséba közé szorultak, most ellenben azon nagy területen uralkodott, mely Egyptom folyója (Rhinokolura, El-Áris) és az Eufrátes között nyulott el, vagyis hatalma Gázától Thapszakuszig terjedt. A legyőzött népeknek évenként hódoló ajándékokat kellett küldeniük, adót fizetniük, s talán jobbágyokat is rendelkezésére bocsátaniok, ha Dávidnak építkezésnél, vagy egyéb nehéz munkánál szüksége volt rájuk.
A nagy harcok és győzelmek még élénkebb fényt vetettek Dávid nagy lelkére mint korábbi, sokféle kényszerrel szorongatott élete. Szilárd és erős volt az olyan vállalkozásokban, melyekkel népe becsületét és biztonságát kellett megóvnia, de a kiküzdött siker után is szerény és alázatos maradt, a gőgnek minden nyoma nélkül. Nem állított magának oszlopot győzelmei emlékére, mintahogy Saul cselekedte, sőt ellenkezőleg,
mint nagy hadvezérét, Jóábot, őt is az a gondolat töltötte el, hogy csak Isten juttatta e diadalokhoz. Megőrizte nagy háborúiban is azt az Istenbe vetett bizalmát, mely akkor, mikor a refáita óriás ellen szállt harcba, e szavakban nyilatkozott meg:
„Az Űré a had és nemcsak fegyver és dárda által tart meg bennünket az Isten!"
Ennek az alapgondolatnak ad költői kifejezést Dávid abban a zsoltárában, melyet bizonyára a háborúk befejezte után énekelt a frigyszekrény előtt s melyben visszapillantást vet egész elmúlt életére :
Az Ur nevelte harcra karom,
S tanította ércijjat kifeszitni, Diadalmas pajzsomat Te adád, S a Te jobbod támogatott!
És én üldöztem ellenimet,
S elpusztítottam őket,
És nem fordultam vissza utamban
Mig mind le nem vala verve!
Te öveztél engem erővel a harcra, S térdre vetetted ellenfelemet, És őt sohasem segítetted. Megmentettél haragos népektől, Urává tettél nemzeteknek
Miket én nem is ösmerék azelőtt!
Elesnek az idegenek fiai S reszketnek váraikon, Ezért dicsérlek, ó Uram
S dicsőítem nevedet!
Ez a zsoltár, amely később az egész izraelita nép közkincsévé lett, Dávid lelkének legmélyéből fakadt.
Két egymásba kapcsolódó meggyőződés vésődött e nagy győzelmek folytán a nép öntudatába, két meggyőződés, amely a nép egész jövőjére döntő befolyással hatott. Az egyik sokféle változatban igy szól:
Nem mentheti meg nagy hada a királyt,
S a hőst sem óriás ereje, S ló sem szerez diadalt lovasának.
Csak Isten vezeti a harcot, juttatja végére, ad vereséget vagy győze-delmet, s neki könnyű a segítség, akár kicsiny a sereg, akár hatalmas. A második ezzel összefüggő meggyőződés igy alakult: Isten Izrael hadát, ha oly ügyért vonult harcba, mely Isten nevének dicsőítésére, vagy népe megmentésére szolgál, mindig diadalra viszi. Izrael Istenét tehát Dávid győzelmei következtében uj névvel ruházták fel, amely ezt a gondolatot teljes mértékben kifejezi. Adonái Cebáóthnak, a seregek Urának (tulajdonképen Izrael seregei Urának) nevezték, aki győzedelmet ad népének. Ezentúl minden harc előtt a seregek Urát hívták segítségül és az izraelita csapatok azzal az erős meggyőződéssel mentek csatába, hogy vereséget nem szenvedhetnek. Ez a bizalom aztán idők jártával csodákat müveit.
Amily szigorú volt Dávid ama népek bálványaival szemben, a melyeket legyőzött, mert csábítókul tekintette őket, époly kegyesen viselkedett magukkal a legyőzött bálványimádókkal szemben. Csak a moa-bitákat büntette meg kegyetlenül és az ammonitákat tette jobbágyokká, ellenben a többi leigázott népekkel csak adót fizettetett. Az előbbiek tehát bizonyára sokat vétettek ellene s a rendkívüli szigorúságot megérdemelték. Az országban élő idegen népeket nem zavarta, igy nem bántotta a jebuszitákat Jeruzsálemben és a kanaánitákat, vagy chititákat másfelé. Ezért hősi csoportjáöan sok olyan idegen és benszülött volt, akik nem izraelita származásúak, sőt ezek maguk is vezettek csapatokat Dávid zászlója alatt. A chitita Úrija, Dávid harminc legbátrabbjának egyike, aki később fontos szerepet játszott Dávid élete folyásában, lelkesen ragaszkodott az izraelitákhoz.
A nagy sikereken való örvendezés azonban csak rövid ideig maradhatott zavartalan. Államok boldogsága, épugy, mint az emberi boldogság, ritkán tartós, a derűs napokra borúsaknak kell következniük, hogy az erők el ne szunnyadjanak, hogy a jellemek a szerencsétlenség ellen való küzdelemben megacélozódjanak, hogy a rejtett belső érték napvilágra kerüljön. Dávidot alább elmondandó egyetlen ballépése nemcsak belső derűjétől és nyugalmától fosztotta meg, hanem megrázta az állam alapjait is, melyet oly nagy erőfeszítéssel sikerült leraknia.
Mikor Dávid az araméusok felett aratott győzelmeiről megtért és a harc fáradalmait kipihente, — mig Joáb a sereggel és a hősök csapatával még Ammon földjén folytatta a harcot, — magasan fekvő palotája tetejéről, ahol az esti órákban tartózkodott, egy fürdőző szép asszonyt pillantott meg. Leghívebb hősének, a chitita Úrijának felesége volt ez: Batséba. Hőseinek házai Cion várában, Dávid palotájának közelében állottak s igy láthatta meg Dávid a szép Batsébát. Hirtelen felbuzgó szenvedélyétől elragadtatva, Dávid nem fékezte vágyakozását, hanem követeket küldött az asszonyért, hogy magához hivassa.
Az asszony engedelmeskedett; talán azt hitte, királyától semmit sem tagadhat meg, még hitvesi tisztaságát és hűségét sem. Mikor aztán Dávid bizonyos idő múlva hírét vette Batsébától annak, hogy a házasságtörés nem maradt következmények nélkül, a király, becsületét megmentendő, mind mélyebben keveredett a bűnbe. Batséba férjét, Úriját,
visszahivatta a Rabba előtti táborból Jeruzsálembe, barátságosan fogadta és megengedte neki, hogy házába mehessen, magát kényelmesen kipihenje és a házasélet örömeit élvezze. Úrija azonban, aki a tábori életet és az Izrael üdvéért való harcot többre becsülte, mint a kényelmes pihenést és a házasság örömeit: nem élt a Dávid-adta engedélylyel, hanem a palota bejáratánál, a darabantok között aludt, akik a király személyét őrizték. Ez igen kellemetlen volt Dávidnak. Igyekezett mámorral eltéríteni Úriját tartózkodásától. Meghívta Úriját asztalához, s megrészegítette, azt remélvén, hogy mámorában hazamegy majd feleségéhez.
De a zordon katona ezen az északán is a palota előtt maradt. Dávid tehát valamely kivezető utat keresett, mely aztán bűnre vitte. Mert becsületét meg nem menthette, meg kellett halnia annak a férfinak, aki, értesülvén felesége hűtlenségéről, s a haláltól vissza nem rettenő katona lévén, talán Dávid életét is fenyegette, vagy társait, a hősöket a becsületről megfeledkezett király ellen közös lázadásra szította volna. Dávid tehát visszaküldötte Úriját Joábhoz, azzal az Írott izenettel, hogy a vezér Úriját, az ammoniták kirohanásai alkalmával a legveszedelmesebb helyre állítsa, ahol bizonyosan halál vár reá. A királynak ez a kívánsága teljesedett is, mert Úrija, egy ammonita nyilától találva, holtan roskadt össze. Dávjd ezt a hirt örömmel fogadta és ez a hir vigasztalta meg azokkal a veszteségekkel szemben, melyeket serege e napon az ammonita főváros előtt egyébként szenvedett. Batséba meggyászolta férjét, ahogy a szokás kívánta, a gyászidő letelte után pedig Dávid palotájába vitette, hitveséül. S Batséba fiat szült Dávid királynak.
Minden más államban a királynak eme szeszélyeit csak suttogva emlegették volna az udvar körében, alig rosszalták s mindenesetre elfeledték volna. A nép közé legfeljebb kósza hir jutott volna el az egészről. Mert hiszen mi is történt? Úrija elesett a harcban. Ki tudta, kinek az utasítására ? Csak Joáb egyedül. Az özvegy Batséba Dávid női palotájába került, — ki ütközhetett meg ezen? Fiat szült — talán néhány hónappal korábban a rendesnél. De ki számolhatta meg, vagy akarta megszámolni ezeket a hónapokat. A gyermeket Úrija árvájának tekinthették. De az izraelita államban volt egy szem, amely a mesterséges homályon át tudott hatolni, volt egy lelkiismeret, amely hangos szóval mondotta szemébe bűnét a bűnösnek, még akkor is, ha ez a bűnös a király volt. A prófétaság volt ez a mindent kifürkésző szem, ez a kérlelhetetlen, mindig éber lelkiismeret. Legszebb feladata ennek a prófétaságnak épen az volt, hogy a bűnt leplezgetés, szépitgetés által felburjánozni nem engedte, hanem ellenkezőleg éles világításba helyezte és megbélyegezte. Dávid azt hihette, hogy csak Batséba tudója a házasságtörésnek és Joáb Úrija halálának. Ebből a téves hitéből azonban csakhamar riadtan kellett kijózanodnia.
Egy szép napon megjelent Dávid előtt Náthán próféta és engedel-met kért arra, hogy panaszt tehessen. S nyugodtan elmondott egy parabolát. Egy városban dúsgazdag ember élt, akinek sok jószága, baromfia volt. Szomszédságában egy szegény ember élt, akinek csak egyetlenegy báránykája volt. Ezt a báránykáját felnevelte s úgy magához szoktatta, hogy a kis állat az ő falatjából evett, az ő poharából ivott, ölében aludt; szóval a szegény ember úgy szerette a báránykát, mintha gyermeke lett volna. Egyszer azonban vendég érkezett a gazdaghoz, s ez sajnált a saját nyájából egy juhot, hogy ebédet készítsen belőle. Hanem elrabolta a szegény ember báránykáját és abból csapott lakomát vendégének. Dávid végighallgatta e panaszt s igazságérzete fellázadt hallatára. Felháborodva jegyezte meg:
— A szívtelen dúsgazdag halált érdemelne; de legalább is sokszorosan kárpótolnia kell a szegényt azért az elrabolt bárányért.
A próféta erre igy válaszolt:
— Te vagy a dúsgazdag! te magad. Palotád sok asszonyával nem érted be, hanem elraboltad Úrija egyetlen feleségét, megöletted Úriját az ammoniták elleni harcban, mikor az ország becsületének védelmében életét tette kockára, s végül, mintha mi sem történt volna, magadhoz vetted ezt az asszonyt. Tudd meg tehát, hogy a kard fog dühöngeni a te házadban s a bűnben fogant gyermek nem marad életben!
Minden más király a megérdemlett büntetésben részesítette volna az erkölcsbirót, aki arra mert volna vetemedni, hogy a koronás főnek, Isten földi képmásának az igazságot a szemébe mondja. De Dávid, Sámuel próféta növendéke, mikor gonosz tette képét elébe tárták, bün-bánattól meggörnyedve igy szólt:
— Igaz, vétkeztem!
Bizonyosan sok ájtatos imát mondott el aztán, megalázta magát és engesztelő áldozatokat mutatott be, hogy Istentől bocsánatot nyerjen. Egy idő múlva azután Náthán próféta Isten nevében kijelentette neki, hogy bűne meg van bocsátva, hogy őt nem öli meg a kard a saját házában, hanem a vétek gyermeke meghal. Meg is halt a gyermek nemsokára, noha Dávid imával, böjttel gyötörte meg magát, hogy életet könyörögjön számára Istentől. Batséba utóbb második fiút szült neki akinek neve Jedidja és Salamon lett. Ez a fiú vált atyja kedveltjévé.
De ha Isten meg is bocsátotta a király vétkét, az emberek nem bocsátották meg s ez Dávid nyugalmára zavarólag hatott. Batséba, Úrija felesége, Éliám lánya volt, Dávid egyik hőséé és unokája Achitófelnek, a király tanácsosának. Az apa s a nagyapa becsületükben sértve érezték magukat azáltal, hogy a király elcsábította Batsébát s ezt soha meg nem bocsátották neki. De hallgattak és gyülölségüket magukba fojtották. De különösen Achitófel titkos haragja volt nagy s csak az alkalomra várt,
hogy a királylyal éreztesse is. Pedig Dávid mindent megtett, hogy csillapítsa őket. Batsébát első királynőül emelte maga mellé és titokban megígérte neki, hogy az ő fia lesz utóda s erre ünnepélyesen meg is esküdött az asszonynak. Mindezt Dávid csak azért tette, hogy Achitófelt, kinek tanácsát nem nélkülözhette, kibékítse azzal, hogy unokája fog egykor Izrael trónjára jutni. De Achitófel engesztelhetetlen maradt. Hogy a csomót még jobban összebonyolitsa, Dávid házában csúf esemény játszódott le, mely a király utolsó esztendeinek nyugalmát egészen elrabolta.
Legidősebb fia, Amnon, aki bizonyosnak érezte magát abban, hogy ő kerül a trónra, s ezért mindent megengedett magának, szenvedélyesen megszerette a mostoha húgát, Támárt, Máchának, a gesurita nőnek leányát, Absalom testvérét. Szenvedélyes, de bűnös szerelemmel. Könnyű dolog lett volna a leány kezét megkérnie, de ez eszeágában sem volt Amnonnak. Unokabátyja és jó barátja rossz tanácsát követve, Támárt — betegséget színlelve — szobájába csalta és meggyalázta. S szemérmetlenségét még csúfolódással tetézve, a leányt azután kiűzte szobájából, mintha az akarta volna őt — szűzies József gyanánt — elcsábítani. Kezét tördelve, zokogva, megszaggatva ruháit távozott Támár. Bátyja, Absalom, látta testvére izgatottságát, s okát meghallván, sötét terv villant lelkén keresztül. Megnyugtatta Támárt, rábírta, hogy titkolja a történteket és teljes bosszút ígért neki.
Dávid értesült a vakmerő csínyről és mélyen fájlalta, de sokkal szelidebb volt gyermekeivel szemben, hogy balgaságaikat, sőt bűneiket is el ne nézte volna. Absalomnak két évig kellett rejtegetnie szive mélyén gyűlöletét bátyja, testvére megrontója iránt és azt a tervét, melylyel vesztére tört. Nem szólt egyetlen barátságos szót sem hozzá, de ellenségeset sem, hogy őt is, atyjukat is biztonságba ringassa és elhitesse velük, hogy húga meggyalázását már elfelejtette. De Absalom époly ügyes volt a titkolódzásban, mint Achitófel. Lehet, hogy ez utóbbi szövetkezett is vele és tanácsokkal látta el, miként viselkedjék.
A királynak ama hat fia mellett, kik Hebronban születtek, még tizenegy fia volt, kikkel már Jeruzsálemben ajándékozták meg feleségei. E fiuk közül a felnőttek mindegyikének külön háza, háztartása és birtoka volt. Absalom birtoka Bál-Chácor (a Refáim völgyében) feküdt, nem messze a fővárostól. Oda hívta meg gyapjunyirás ünnepére — mely alkalommal lakomákat szoktak tartani — a király valamennyi többi fiát és a látszat kedvéért Dávidot is szolgáival egyetemben. Dávid azonban visszautasitotta a meghívást, amit Absalom előre tudott. De Absalom nem állt el attól a kérésétől, hogy engedje meg az összes királyfiaknak és Amnonnak is, hogy résztvegyenek a gyapjunyirás ünnepén. Ezt megengedte Dávid. Mig a királyfiak asztal mellett lakomároztak és borozgattak, Absalom szolgái, uruk parancsára, megrohanták Amnont és egy halálos döféssel földre terítették. Absalomnak e gyilkossággal kettős cél lebegett szeme előtt
Bosszút állt húga gyalázatáért s azt remélte, hogy bátyja megölése által biztosítja magának a trónt. Abigail fia, aki a trónra másodsorban igényt tarthatott volna, már meghalt, s igy ő, mint harmadik, biztosra vette a maga dolgát. A kiontott rokonvér láttára a királyfiak rémülten hagyták el a lakomát. Attól tartva, hogy ők is áldozatául esnek Absalom gonoszságának, öszvéreikre kaptak és a főváros felé menekültek. A szárnyon járó hir megelőzte őket s hamar elterjedt Jeruzsálemben. Sőt arról beszéltek, hogy Absalom valamennyi herceget megölette. Dávid maga is oly rossz véleménynyel volt fia felől, hogy a rémhírt elhitte és ruháit fájdalmában megszaggatta. A királyfiaknak épségben való megérkezése megcáfolta ugyan az álhirt, de Dávid lesújtott szivét nem vigasztalhatta meg. Fiát meggyilkolták! Fia testvérgyilkos! Vájjon nem jár-e ez a véres tett egyéb következményekkel is? Csak Istenbe vetett erős hite óvta meg Dávidot attól, hogy ő is eszét ne veszítse, mint egykor Saul. Pedig őt valóságos sorscsapások érték s nem gyanakvó képzelet rémlátásai üldözték.
Dávidnak az volt az első gondolata, hogy testvérgyilkos fiát, aki nagyapjához, Talmáj, gesuri királyhoz — jjudea határának délnyugati részére — menekült, felkutatja és a megérdemelt büntetéssel sújtja, még akkor is, ha fegyveres erőt kell alkalmaznia. Ámde e terv ellenében más befolyások érvényesültek, valaminthogy Batséba esete óta általán megkezdődött az intrikák játéka Dávid udvarában. Joáb ellenezte a csak röviddel azelőtt született Salamon trónöröklését, vagy azért, mert az idősebb Absalom pártján állott, vagy mert az öröklési rend megváltoztatása esetén zavaroktól és viszályoktól félt, vagy mert a királyfi születésének nem egészen egyenes körülményein jobban megbotránkozott, mint a testvérgyilkosságon. Achitófel, Dávid nélkülözhetetlen tanácsosa is Absalom életben hagyását kívánta, mert arra számított, hogy atyja ellen eszközül használhatja majd fel.
Viszont Dávid negyedik fia, Adonija, testvére szigorú megbüntetését követelte, mert könnyebbnek vélte a gyermek Salamonnak, mint a mitől sem visszarettenő Absalomnak a trónöröklésből való kiszorítását. Ha Absalomt a testvérgyilkosságért megbüntetik, akkor reá került volna az öröklés sora. Adonija és anyja, Chágit, ezért bizonyára Absalom ellen ösztökélték a királyt. De Jóáb és Achitófel bölcsebbek voltak és meg tudták akadályozni a királyt abban, hogy a szökevény ellen vagy nagyatyja ellen, aki védelmébe vette, hadjáratot vezessen. Természetes, hogy nyíltan nem vallhatták szint, mert akkor Dávid felfedezhette volna rejtett szándékukat.
Mikor azonban Dávid mégis elhatározta, hogy vérrel szennyes fiát vagy felkeresi, vagy kiadatását követeli, — noha Absalom már három esztendeje volt távol hazulról — Joab cselhez folyamodott, hogy a királyt ettől a tervétől eltérítse. A közeli Thékoa városából egy asszonyt hivatott magához, kinek az volt a hire, hogy igen ügyesen és okosan tud beszélni, s tervet állapított meg vele, mely szerint az asszonynak élénk színekkel kellett ecsetelnie Dávid előtt, mily szörnyűség az, ha egy atya a fiát testvérgyilkosság miatt meg akarja öletni.
Az okos thékoai asszony ennek következtében gyászruhában a király elé ment s mint hogyha igazságszeretetéhez akarna folyamodni, magát mélyen meghajtva, panaszos hangon kiáltotta:
— Segíts, ó, uram, király, segíts!
Mikor pedig Dávid a kívánsága után tudakozódott, az asszony egy mesét mondott el neki. Elmondta, hogy özvegy asszony és hogy két fia volt. Nemrég az a szerencsétlenség érte, hogy az egyik fiú a másikat veszekedés közben megölte. S most elhunyt férje családjának valamennyi tagja vérbosszúból az ő megmaradt egyetlen fiának halálát követeli s ezzel őt egyetlen utódjától akarják megfosztani. Dávid, aki eleinte nem vette észre, hogy csak mesét hall, mely reá magára vonatkozik, megnyugtatta az asszonyt s neki és fiának védelmet ígért. De az asszony tovább is beszélt és még több biztosítékot kért testvérgyilkos fia számára a királytól, aki végre is megesküdött, hogy a bevádolt fiúnak a vérbosszút követelők egyetlen hajaszálát sem görbíthetik meg. Az asszony erre engedelmet kért a királytól, hogy még egy megjegyzést tehessen, amivel beszéde tulajdonképeni célját akarta jelezni. Nagyon ügyesen, finom fordulattal beszélt tovább, anélkül, hogy a király méltóságát érintette volna, de mégis úgy, hogy a dolgot tiszta megvilágításban tárja szeme elé.
— „Hogy hihetsz ilyet, — folytatá beszédét a nő — Isten népének gyermekei felől? Mert a szó, amit mondottál, oh király, megbélyegzése volt annak a tettnek, hogy életére törnek a szökevénynek. Mik is volnánk; elmúlnánk, elvesznénk, mint a lefelé folyó vizek, ha Isten föl nem emelné lelkünket és nem ösztönözne pl. arra, hogy lehetségessé tegyük, hogy a száműzött is visszatérjen valaha".
Most újból meséjére tért vissza és úgy tett, mintha csak azért jött volna, mert féltette fiát, de a király Ígérete tökéletesen megnyugtatta.
Ez utólagos fordulat ellenére is Dávid megértette a célzást a saját viszonyaira s őszinte feleletet kért az asszonytól arra a kérdésre, vájjon Jóábnak nincs-e szerepe ebben a meséltetésben?
Mikor a thékoai asszony bevallotta neki az igazat, Dávid maga elé hivatta Joabot és biztositotta arról, hogy Absalomnak nem történik semmi baja, sőt meghagyta neki, hogy fiát Jeruzsálembe hozza. A thékoai asszony ügyes beszéde meggyőzte arról, hogy a fia ellen való vérbosz-szuval önönmagának mondana ellent.
Jóáb személyesen ment el Absalomért és vitte haza, Jeruzsálembe. De Absalomnak nem volt szabad atyja előtt megjelennie, hanem száműzött gyanánt kellett a saját házában élnie. Jóáb ezzel, anélkül, hogy maga sejtette volna, meghonosította a viszályt Dávid házában. Mert Absalom, a kegyvesztettség magányában éjjel-nappal azon töprengett, miként buktathatná meg atyját? De emellett adta a bűnbánó fiút, hogy atyja biztonságban érezze uralmát. Ehhez mindenekelőtt arra volt szüksége, hogy legalább külső megbékülés történjék. Jóáb által akarta ezt kieszközölni, de Jóáb gondosan kerülte Absalomt, akinek különös cselhez kellett folyamodnia, hogy Jóábot a vele való találkozásra kényszerítse. Szolgáival felgyujttatta Jóáb árpaföldjét, mely az ő birtokával volt határos. Jóáb erre a királyfihoz sietett, hogy nála panaszt tegyen és ezzel Absalom elérte célját. Felhasználva Jóáb jelenlétét, lelkére kötötte neki, hogy mondja el apjának, a királynak, mennyire fáj az ő szivének ez a kegyvesztesség, hogy inkább meghal, semhogy tovább is igy éljen. Jóáb, akinek magának is érdekében volt, hogy a fiú apjával kibéküljön, bizonyosan erősen latba vetette szavát Absalom mellett. Mert Dávid elhatározta, hogy megengedi fiának, akit két esztendeig száműzött maga melől, hogy megjelenjék előtte. A találkozás alkalmával Absalom az alázatos, a bűnét megbánt fiú szerepét játszotta és Dávid atyailag megcsókolván fiát, kibékült vele.
Hét év telt el már Amnon halála óta.
Ekkor ismét kezdetüket vették az udvari fondorkodások. Absalom bizonyára többször is találkozott titokban Achitófellel és az ő tanácsai szerint járt el. Most már úgy lépett fel, mint a trón jövendő örököse. Egyptomból lovakat és szekereket hozatott magának, ötventagu testőrséget szervezett maga köré s általán királyi külsőségek közepeit élt és minden reggel korán fölkelt, hogy beszéljen azokkal az emberekkel, akik peres ügyekben a királyhoz jöttek. Kikérdezte őket, elbeszéltette velük ügyüket, mindegyiknek a dolgát igazságosnak mondotta, de sajnálkozott azon, hogy a király mindenkit meg nem hallgathat és mindenkinek igazságot nem szolgáltathat. Mellékesen megjegyezte, hogy ha ő volna a biró, senki sem panaszkodhatnék jogainak megcsonkítása felől. Ezenfelül mindenkivel szemben leereszkedő és barátságos volt. Ha valaki lába elé akart borulni, megakadályozta ebben s azt tettetve, mintha vele egyenlőnek érezné magát, felemelte és megcsókolta. így járt el Absalom csaknem négy esztendeig egyfolytában atyjával való kibékülése után. A maga korának legszebb férfia volt — körülbelül harmincesztendős — férfiereje teljességében. Testén tetőtől talpig egyetlen hiba sem volt, dús szép haja oroszlánsörény gyanánt omlott nyakára és vállára. Egyszóval mindenkit megbabonázott, aki közelébe került szeretetreméltóságával,
barátságosságával, s Dávid elég vak volt ahhoz, hogy észre ne vegye, miként rabolja el tőle fia az alattvalói szivét. Absalom csak kedvező alkalomra várt, hogy nyíltan fellépjen atyja ellen és megbuktassa, sőt meg is ölje tán, s magának az uralmat megszerezze. Ez az alkalom nemsokára kínálkozott is.
Dávid uralkodása utolsó évtizedében nagyszabású tervvel foglalkozott. Nagy háború gondolatával, melyhez roppant seregre lett volna szüksége. Hogy melyik ország ellen indította volna a háborút, nem tudhatjuk, de valószinüleg Egyptom ellen. Dávid uralkodása előtt Egyptom három fejedelem alatt állt, akiknek egyike Taániszban székelt. Hogy hatalm át növelje, a taániszi dinasztia egyik királya a szomszéd országokra vetette szemét, még pedig mindenekelőtt a parti területekre, ahol a filiszteusok laktak. Dávid ezt megelőzendő, fegyverkezett; minthogy bizonyosra vette, hogy Filisztea után a szomszéd Izraelre kerül a sor. Uj zsoldos csapatokról gondoskodott, köztük hatszáz chiteus-ról, élükön a hős Hájjal, Dávid egyik leghübb vitézével. A király most tudni akarta a húsz éven felüli fegyverfogható férfiak s azonfelül valamennyi izraelita törzs lakosságának számát, hogy mérlegelje, vájjon vállalkozhatik-e velük az előreláthatólag nehéz és hosszadalmas háborúra. A fegyverfogható nép megszámlálását a király Joab fővezérre s hadserege többi vezetőire bízta. Ezek a népszámlálást a Jordánon túl Ároerben kezdték meg, mely az Arnon folyó partján fekszik. Onnan Jáezerbe mentek és Gileádba a Hermon-hegység lábáig, fölkeresték Dánt és Ijont, átvonultak az északi törzsek városain és Beérséba földjén is. Valószínű, hogy a törzsek fővárosaiban történt a népszámlálás. A nagy munka és a hosszú utak miatt kilenc hónapig és húsz napig tartott ez.
A ránk maradt számokból — ha ugyan pontosak — az következnék, hogy az egész ország 1.300,000 fegyverfogható ifjút és férfit állíthatott ki, az összlakosság négy milliónyi volt.
Ez a népszámlálás azonban hibás intézkedésnek bizonyult, melyért Dávidnak súlyosan bűnhődnie kellett. Rendkívüli módon felizgatta a nép elégedetlenségét. Már magában véve sem lehetett kedves ez a tény, mert hosszú háborúra való sorozást helyezett kilátásba. Ehhez járult még az a félelem, hogy — az akkori idők véleménye szerint — a népszámlálás veszedelmes következményekkel járt. Mikor közvetlen ezután rettenetes járvány óriási embertömeget pusztitott el, a nép szilárdan meg volt győződve arról, hogy ezt a járványt a népszámlálás idézte elő. Dühöngő pestis ugyanis három nap leforgása alatt hetvenezer embert ölt meg. Az eseményt a következőképpen beszélik. Jóáb maga, akinek a népszámlálást vezetnie kellett, kérve-kérte a királyt, álljon el szándékától, s csak akarata ellenére, s nehogy engedetlen legyen a király parancsával szemben, fogott a munkához. S mikor a királynak átadta a népszámlálás eredményét, a királyt lelkiismereti mardosás fogta el, s ugyanaznap éjjel nyomasztó álma volt, mely tudatára juttatta meggondolatlanságát. Mikor másnap reggel szomorú kedélylyel ébredt, Gád próféta látogatta meg, s elmondta néki, hogy választása van három rossz közül, melyek egyikét meggondolatlansága következtében el kell szenvednie. Ez a három rossz a következő volt: vagy három esztendei ínség pusztít az országban, vagy három hónapig háború, avagy három napig pestis. Dávid az utóbbit választotta, ezzel a megjegyzéssel:
— „Inkább essünk Isten kezébe, mert nagy az ő irgalma, semmint emberek kezébe." — Természetes, hogy a főváros szenvedett a legtöbbet, népének zsúfoltsága miatt. A hullahalmok, vagy az akkori képes beszéd kifejezése szerint „a pusztulás angyalának" láttára, mely a népet magával hurcolta, Dávid igy esdekelt:
— „Én vétkeztem, szegény nyájam ártatlan. Ó, Uram, bár rám és atyám házára sújtana kezed!"
Mórija dombját, ahol a jebusziták laktak, megkímélte a pestis, ezt Gád próféta sietve jelentette a királynak: Ezen a dombon emeljen a király oltárt és mutasson be áldozatot, akkor a pestis megszűnik Jeruzsálemben. Dávid habozás nélkül egész kíséretével odament. Mikor a jebusziták főnöke, Arna, távolról közeledni látta, elébe ment, alázatosan üdvözölte, s megkérdezte, mit kíván. Dávid elmondta, hogy meg akarja vásárolni a dombot, hogy oltárt építtessen rajta.
Arna előzékenyen ajándékba akarta adni a királynak ezt a helyet és mindent, ami rajta volt. De Dávid ezt nem fogadhatta el. Mihelyt nagy gyorsan felépítették az oltárt és áldozatot mutattak be, azonnal megszűnt a pestis Jeruzsálemben. Mórija dombját azontúl szent helynek tekintették, amelyet a veszedelem nem tud megközelíteni, s a melyen már Ábrahám is járt, mikor az Ur próbára tette a benne való bizalmat.
Ha Joab annyira ellenezte a népszámlálás tervét, akkor valaki másnak kellett lennie Dávid környezetében, aki a javaslatot hathatósan támogatta s akinek szavát olybá vették, mintha isteni kijelentés volna. Bizonyára Achitófel adta ezt a veszedelmes tanácsot, Achitófel, kinek gyűlölete unokája meggyalázója iránt esztendők forgásával csak nőtt s aki előre látta, hogy a népszámlálás által a nép között nagy elégedetlenség tör ki, ami előmozdítja az ő tervét, meiylyel Dávidot megrontani igyekezett. A pestis következtében csakugyan elfordult a nép Dávidtól, még sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy a gonosz tanácsadó várta. A nép a király rovására irta a sok ezernyi áldozatot, akiket a „pusztulás angyala" elragadott. A népnek ezt az időleges ellenszenvét használta fel Achitófel arra, hogy bosszút álljon Dávidon és bosszúja eszközéül Absalomol akarta fölhasználni.
Összeesküvési tervet állapított meg vele, amely, szerinte, kudarcot nem vallhatott
Absalom titokban mindenfelé követeket küldött, hogy értesítsék híveit, akiket már megszerzett magának, arról, hogy mihelyt megharsan a kürt, őt Hebronban királyul ismerjék el és kiáltsák ki. Hebronban, Juda törzsének fővárosában kellett a Dávid-ellenes összeesküvésnek és lázadásnak megkezdődnie. A hebroni véneket Absalom már megnyerte a maga számára. Hogy apját hebroni utjának célja felől félre vezesse, Absalom azt mondotta Dávidnak, hogy Gesurban való tartózkodása idején fogadalmat tett, hogy, ha visszatérhet békességgel Jeruzsálembe, akkor Hebronban áldozatot mutat be. Dávid gyanútlanul bocsájtotta útnak.
Barátaitól és testőreitől és kétszáz tekintélyes jeruzsálemitől kisérve, akiket Absalom valamely hazug ürügy alatt hivott meg s akiknek sejtelmük sem volt az összeesküvésről, érkezett meg Dávid fia Hebronba. A kétszáz jeruzsálemi, a maga ártatlanságában, előmozdította a rossz ügy sikerét. Mert mikor Hebronban látták, hogy előkelő jeruzsálemi férfiak is Absalomhoz pártoltak át: Dávid ügyét végleg elveszettnek tartották. Achitófel, aki azzal az ürüggyel távozott az udvarból, hogy szülőföldjére megy — szintén Hebronba érkezett s nyíltan Absalom mellett foglalt állást és ezzel az egész dolognak nagy súlyt adott, mert mindenki tudta, hogy Achitófel Dávid jobbkeze.
A hebroniak, úgy látszik, Dávid leghatározottabb ellenfelei voltak, vagy mert a király Jeruzsálem megalapítása által az ő városukat, az egykori fővárost minden jelentőségétől megfosztotta, vagy — ami egyre megy — ennek a városnak legtekintélyesebb családjai, a khalebiták, Jisáj valamikor jelentéktelen családjával szemben háttérbe szoritottaknak érezték magukat. Az áruló terv teljes sikerrel járt. A hebroniak és a többi jelenlevők, mig áldozatot mutattak be, Absalomt királylyá kiáltották ki és elszakadtak Dávidtól. Még Dávid családjának néhány tagja is csatlakozott Absalomhoz, igy nagybátyja, Amáza, aki kitűnő hadvezérnek hitte magát s úgy vélte, hogy a király Joab kedvéért mellőzi.
Azonnal futárok mentek szét az országban és megadták az előre megbeszélt kürtjelet s az Absalom számára megnyert összeesküvők egybegyűltek és igy kiáltottak:
— „Éljen Absalom király 1“
S magukkal ragadták mindazokat, akik még fel voltak háborodva a Dávid által elrendelt népszámlálás miatt. Valamint mindazokat, akik a változásból és a nyomán támadt zavarokból hasznot reméltek. A ben-jáminitákat, akik Dávid alatt elvesztették Saul idejében élvezett kiváltságokat; az efráimbelieket, az örök elégedetleneket, akik különösen örvendtek Dávid bukásának s annál szívesebben csatlakoztak a trónbitorlóhoz, mert azt hitték, hogy Dávidnak a tróntól való megfosztása által régi tekintélyükhöz, vagy régi szabadságukhoz juthatnak. A hiú Absalommal szemben, akit a nép kegye nem sokáig fog kisémi, úgy vélték könnyebb dolguk lesz, mint Dáviddal. Valamennyi törzs sok városából küldöttek érkeztek Hebronba, hogy az uj királynak hódoljanak s Absalom követőinek száma napról-napra növekedett.
Eleinte a vezetők titokban tartották összeesküvésüket, senkinek sem volt szabad Hebronból Jeruzsálembe mennie, nehogy a hirt megvigye. Dávid tehát csak akkor értesült arról, hogy fia megfosztotta trónjától, mikor egyszersmind azt is tudomására adták, hogy Juda és Izrael házának törzsei is elszakadtak tőle. Fájdalmas pillanat volt ez a király életében. Önnön fia mesterkedett megrontásán 1 De Dávid hamar határozott; semmi esetre sem akarta, hogy polgárháborúra kerüljön a sor, noha Ceruja fiai és a többi hü emberei ezt tanácsolták. Valamennyi törzstől elhagyatva, fővárosában kellett volna megvonulnia. Ez pedig nem állhatván ellen nagy sereg támadásának — ebben bizonyos volt Dávid — tudta, hogy a gonosz Absalom attól sem riadna vissza, hogy Jeruzsálemben vérfürdőt rendezzen.
Legjobban az fájt Dávidnak, hogy Achitófel is szövetkezett bitorló fiával s ez vette el leginkább bátorságát is. Csak nagy későn fedezte fel, hogy ez az összeesküvés régóta készül ellene. Ezért világosan átlátta azt is, hogy az összeesküvők éretten megfontolták tervüket, az ellentállás tehát csak az ő hátrányára szolgálhatna. Tudtára adta tehát embereinek, hogy sietve elhagyja Jeruzsálemet, nehogy készületlenül találkozzék Absalom nagy hadával.
Menekülésekor derült ki, hogy Dávidnak olyan barátai is voltak, akik mindhalálig hűségesen követték. Alighogy ideje maradt a rendelkezésre, hogy feleségei, gyermekei és szolgái kövessék futásában — s palotája őrizetére csupán tiz ágyasát hagyta hátra. Azoknak, akiket nagygyá tett, nem adhatott parancsot, mert nem tudhatta, vájjon engedelmeskednek-e néki? Mikor palotájából a kenőcsárusok terére érkezett, a város délkeleti végére, nagy örömmel vette észre, hogy nagy kiséret vonul utána. Nemcsak fővezére, Joab és annak testvére Abisáj, nemcsak hősei csoportjának legnagyobb része, hanem vele tartott a krétik és plétik zsoldos csapatja is, élükön Benajáhuval, ott volt Itáj is, a chiteus, hatszáz emberével, kiket Dávid csak nemrégen fogadott szolgálatába. Itájtól nem fogadhatta el Dávid azt az áldozatot, hogy a számkivetésbe kövesse. Ám Itáj nem akart visszafordulni és megesküdött, hogy a király oldala mellett marad életre-halálra.
A város egész lakossága hangosan sirt, mig Dávid a Kidron-völgyön átvonult főembereivel, hogy az Olajfák hegyén át a Jordán sivár vidékére meneküljön. Városban menedéket keresni nem mert, mert félt az árulóktól. Csakhamar utána érkeztek Jeruzsálemből Cádok és Abjáthár főpapok, a levitákkal egyetemben. Magukkal hozták a frigyládát, a földre állították, és Abjáthár mellette maradt, mig mindannyian, akik Dávidot követték, el nem vonultak. A király azután utasította a papokat, vigyék vissza a frigyszekrényt Jeruzsálembe és szelíd hangon jegyezte meg:
— „Ha Istennél ismét kegyet találok és visszavezet engem Jeruzsálembe, akkor újra látom a frigyszekrényt és a sátrat, ha pedig elvetett engem az Ur, akkor megadással elviselem, amit szent akarata reám mért".
Egyszersmind úgy vélekedett, hogy a két főpap is inkább hasznára válhatik Jeruzsálemben, mint a száműzetésben. Látszat szerint meghódolhatnának Absalomnak, igy, mint papok, mindenről^értesülhetnének s titokban hirt adhatnának neki fia szándékai felől.
Megmondotta nékik, merre akar menni, hogy az érintkezést fenntarthassa velük. Mig a papok és leviták gyorsan visszamentek a frigy-szekrénynyel Jeruzsálembe, Dávid felfelé haladt az Olajfák-hegyén, mezítláb, köpenyébe burkolva fejét, könyeket hullatva, mire egész kísérete zokogásba tört ki, látván, hogy az a király, aki oly sokat tett népéért s aki oly hatalmas nemzeteket győzött le, ilyen körülmények között kénytelen fia elől menekülni. De mikor már bánata és kétségbeesése a legfájdalmasabbá fokozódott, az Olajfák-hegyének tetején egyik barátja jött szembe vele, aki segítséget hozott számára.
Az Erech városából, Efráim törzséből való Chusáj bizalmas embere volt Dávidnak és nem kevésbbé bölcs tanácsadó, mint Achitófel. Gyászöltözetben, megszaggatott ruhával közeledett, fejét földdel meghintve; ő is osztani akarta a király sorsát. Dávid azonban ezt nem engedte, mert mint agg ember csak akadályozta volna futásában. De Absalom mellett ő is nagy szolgálatokat tehetett királyának, meghiúsítván Achitófel tanácsait és Dávidot egyről-másról értesítvén. Erre Chusáj visszament Jeruzsálembe. Mint a hűség, épugy ragaszkodott az önzés is Dávidhoz, hogy hízelgéssel nyerje meg a királyt. Mikor Dávid keleti irányban leszállt az Olajfák-hegyéről, elébe sietett Saul házának első szolgája, Ciba, akit Dávid, barátja, Jónathán fia mellé adott jószággondozóul. Szamárháton kenyeret, gyümölcsöt, bort hozott, hogy a pusztai utón a király üdités hijján ne legyen. S hogy Dávid Cihától ura, Mefi-bóset felől tudakozódott, a ravasz szolga igy válaszolt:
— Mefibóset Jeruzsálemben van és arra vár, hogy Izrael háza visszaadja neki a királyi méltóságot, mely szerinte nagyatyjáról szállt reá örökségül.
Holott Mefibóset gyászban ült otthon, gyászolva jóltevője siralmas sorsát és arra várt, hogy Ciba visszavigyen számára egy felnyergelt szamarat, melyen aztán Dávidot el akarta kisérni pusztai útjára. A szolga azonban nemcsak megcsalta, hanem meg is rágalmazta urát. S Dávid félrevezettetve Ciba sima nyelve által, Mefibóset birtokát neki ajándé kozta. Az első város, melyen menekülése közben Dávid átvonult, a benjámini Bachurim volt. Barátságos fogadtatás helyett itt csak sértegetés, gúnyolódás várt reá. Egy benjámini, Simi, Géra családjából, átkozta és gyalázta Dávidot:
— „Te vérszopó, te elvetemedett — mondotta neki — Isten most visszafizeti néked, amit Saul házával cselekedtél, melynek koronáját elraboltad!“
Jó darabot utána is ment a királynak s a domb tetejéről porral-kővel dobálta meg, úgy, hogy a királyt hőseinek kellett megvédeniük.
Abisáj meg akarta fenyiteni a vakmerőt.
— „Miért átkozza ez a döglött eb a királyt?"
Ám Dávid visszatartotta.
— „Csak hadd kiáltozzon, ha Isten úgy akarja, ki tehet ellene? Ha a saját fiam életemre tör, akkor ez a benjáminbeli csak káromkodhatik!"
Megalázva és kimerültén érkezett Dávid kíséretével a pusztán át Jerichó környékére. Itt a szerencsétlen király hevenyészett sátorok alatt időzött kíséretével, hogy kipihenje testi és lelki fáradságát, s várja a Jeruzsálemből érkező hirt, melyet hűséges emberei juttatnak el hozzá.
Mig Dávid menekülő utján a Jordán vidékét elérte, addig Absalom az összeesküvőkkel és árulókkal Jeruzsálembe érkezett, magával hozván Achitófelt, a gonosz tanácsadót. Achitófel arra ösztökélte a trónbitorlót, hogy még több elvetemültséget kövessen el, hogy atyjától ezáltal még jobban elszakadjon és vele való kibékülése lehetetlenné váljék. Achitófel azt tanácsolta Absalomnak, hogy apja nőinek palotáját keresse fel és az ottmaradt tiz ágyasát gyalázza meg. Mert ha a nép látja, hogy teljesen szakított atyjával, akkor eltűnik a leikéből az a titkos félelem, hogy apa és fia kibékülhetnek és csak a nép fog megbünhődni hűtlenségéért. Mit törődött Achitófel azzal, hogy ez az újabb szégyenletes tett csak gyűlöletessé teszi Absalomot a nép szemében? Achitófel mindenáron boszut akart állani Dávidon s meg akarta buktatni. Absalom csak eszköz volt a kezeiben. A gyöngefejü bűnös, aki királynak cimeztette magát, de aki tanács nélkül bármi vállalkozásra képtelen volt, meg-cselekedte azt, amit Achitófel tanácsolt neki.
De mig Absalom a maga vétkeiben tobzódott, már közelében volt az az ember, aki utóbb megakadályozta gonosz terveit. Chusáj meghódolt szinleg az uj királynak, s biztosította arról, hogy őt époly hiven fogja szolgálni, mint atyját szolgálta. Hamis játékot űzött a hamis fiúval, aki azonban bizalmával ajándékozta meg. Absalom ezután tanácskozást tartott afelől: mit kezdjen, hogy atyját legyőzhesse és tönkretehesse. A tanácskozásba a törzsek jelen volt véneit is belevonták. Achitófel ördögi tanácsot adott: haladéktalanul, még az éjjel, nagy sereggel kell Dávidot megtámadni, a meglepetés erejével és a legénység túlnyomóan nagyobb számával szétverni kíséretét, őt magát kimerültségében és roskadtságában — igy képzelte a királyt Achitófel — foglyul kell ejteni és megöletni. Dávid halála után az egész nép minden lelkiismereti furdalás nélkül és őszintén az uj királyhoz csatlakoznék.
Ezt a tervet a nép vénei is helyeselték s a terv Absalomnak is tetszett. Minél előbb holt embernek szerette volna tudni atyját; a fiúi szeretetnek leghalkabb sugallata sem szólalt meg lelkében.
De ridegségének és gonoszságának következményei csakhamar utólérték. Ö maga idézte fel büntetését. Chusájt is belevonta a tanácskozásba és közölte vele a támadási tervet, de Chusáj teljesen kilátástalannak mondotta Achitófel tanácsának keresztülvitelét. Chusáj látszat szerint oly meggyőző érveket csoportosított, hogy sikerült hálóba kerítenie Absalomot. Chusáj igy nyilatkozott: Helytelen Achitófelnek az a feltevése, hogy Dávidot meg lehetne lepni. Épen ellenkezőleg, az a valószinü, hogy, mint gyakorlott katona, nagyon vigyázatos lesz és épenugy, mint Saul által való üldöztetésekor, rejtekhelyeken fog tartózkodni, melyeket elébb fel kell kutatni, ami sok időt venne igénybe. S ha már ezeket a rejtekhelyeket Absalom emberei fel is fedezték, akkor sem hagyja magát Dávid hőseivel és a chiteusokkal egyetemben egyszerűen elfogatni, hanem vitézül harcol s felveszi a küzdelmet Absolom 12,000 katonájával is, sőt esetleg le is győzi őket. De a legjobb esetben is, ha a vereség azonnal nem is következnék el, ily csekély legénységgel mégis rosszul végződhetnék a hadjárat Mert megtörténhetnék, hogy az első támadást az olyan hősök, mint Dávid és az ő emberei, visszaverik, s ha Absalom hívei veszteségeket szenvednek, az a félelem, amely Dávid nevét hadi dolgokban mindenütt megelőzi, a kis balesetet is nagyítaná s akkor a legvitézebbeknek sem igen maradna bátorságuk arra, hogy Dávid és annyi győzelmet aratott hősei ellen felvegyék a harcot. Chusáj tehát azt tanácsolta, hogy ilyen kis haddal ne támadják meg Dávidot, hanem Dántól Beérsébáig az egész haderőt összegyűjtve, a sereg túlsúlyával tegyék tönkre Dávidot.
Oly sok harcosnak kell együtt lennie, hogy a tábor úgy lepje el a nyílt mezőt, mint a harmatnak cseppjei és ha Dávid valamely városba vonulna vissza, a katonák a védőfalat kötelekkel a völgybe vonhassák, úgy, hogy egyetlen rögöcske ne maradhasson a helyén.
Chusáj tanácsa még Achitófelénél is jobban tetszett Absalomnak, tehát ezt fogadta el. A rögtönös üldözést elhalasztották és a hadjáratot akkorra tervezték, mikor már nagyszámú legénység gyűlt össze. Chusáj természetesen azonnal értesítette Dávidot a tanácskozás eredményéről, Jonathán és Achimáác, a két főpap két fia által, akik Rógel forrásánál, a Kidron völgyében a hirvivésre készen állottak. Egy Dávidhoz hű szolganő vitte meg nekik a Chusájtól való utasítást, melynek értelmében Dávidnak nyomban át kellett kelnie a Jordánon. A két buzgó ifjút csaknem elárulták, mert Absalom egyik szolgája, látván, hogy a szolganővel beszélgetnek, gyanút fogott és jelentést tett urának. Nagynehezen juthattak el Bachurim városába, mert üldözőik nyomon kisérték őket. De Bachurim városában egy házaspár, mely Dávid hive volt, elrejtette a hírvivőket egy vízmedencében és az üldözőket más irányba terelte. Csak a veszedelem elmúltával osontak ki Jónathán és Achimáác rejtekükből és siettek Dávidhoz, hogy az izenetet átadják neki. S a király még napkelte előtt átkelt a Jordánon egész kíséretével együtt.
Az első fordulat, amely Dávidnak kedvezett, az volt, hogy Achitófel eltávozott Jeruzsálemből és szülőhelyén, Gilóban felakasztotta magát azon való elkeseredésében, hogy Absalom elvetette tanácsát, vagy mert belátta, hogy, ha Dávid időt nyer, akkor Absalom ügye elveszett és őt is utóléri megérdemlett büntetése. Achitófel öngyilkossága súlyos csapás volt a trónbitorló Absalom számára. Mert hívei közt egyetlen embere sem volt, aki Achitófelt pótolhatta volna és ő maga sem a hadvezetéshez nem értett, sem elegendőképpen előrelátó nem volt. Vezére, Amáza csekély hadi tudományról tett tanúságot. A sereget ugyan gyűjteni kezdték, de még mielőtt együtt lett volna, Dávidnak már tekintélyes előnye volt. Machanájimba ment és e város lakói époly előzékenyen fogadták, mint egykoron Saul menekülő fiát.
Az izraeliták a Jordánon túl valamennyien Dávid rendelkezésére szegődtek, hogy gonosz fiát legyőzni segítsék. Különösen két gileádi férfi versengett abban, hogy mennél figyelmesebbek legyenek a szerencsétlen király és atya iránt s ellátták őt és övéit minden szükségessel. Ezek a roglimi agg Barziláj és a ló-debári Máchir valának, az utóbbi annak az Amidnek fia, aki Jónathán fiának is menedéket nyújtott. Ammon királya: Sóbi, Náchás fia, akit valószínűleg Dávid ültetett Chánun helyébe a trónra, szintén figyelmesnek mutatkozott a királylyal szemben.
Mikor végre Absalom, vagy Amáza elég nagy haderőt gyűjtött össze, a sereg átkelt a Jordánon és Machanájim felé tartott. Ez a város egy sürü erdő közelében feküdt, melyet Refáim erdejének neveztek, mert azon a tájékon azelőtt óriások laktak. Ezen az erdős vidéken táboroztak az absalomiták, ugylátszik minden terv és rend hijján. Dávid ellenben három szakaszra osztotta seregét, az egyiket Jóáb, a másikat Abisáj, a harmadikat Itáj alá rendelve, akik mindahárman harcban jártas katonák és vezérek voltak. Mindegyik csoport ezer-ezer emberből álló csapatokra volt felosztva s ezek ismét száz-száz emberből állókra, melyek élén egy százados állott.
így vonultak ki Absalom ellen. Dávidot magát nem engedték a vezérek velük menni, mert ismerték gyöngeségét fiával szemben, akit minden elvetemültsége ellenére is szeretett. A király azonban lelkűkre kötötte, hogy Absalon személyét kíméljék s ezt a figyelmeztetést az egész sereg hallhatta. A küzdelem megkezdődött és sok emberéletbe került. Noha Absalom hívei szám szerint túlsúlyban voltak, mégis vereséget szenvedtek, mert nem harcoltak rendben és az erdőben sem igen tudták a járást. Dávid csapatai ellenben mint egy ember küzdöttek. És az absa-lomiták között az erdő még a kardnál is jobban pusztított. Vagy húszezer embernek okozta vesztét. A Refáim-erdő Absalomra nézve is végzetes volt. Hosszú haja, melyre olyan hiú volt, egy hatalmas tölgyfa ágában akadt meg és öszvére, melyen ült, elfutott alóla. Mig görcsösen azon igyekezett, hogy magszabadulhasson, Dávid seregének egyik harcosa rátalált, de nem mert kezet emelni rája, mert a király meghagyta, hogy kíméljék fiát. Jelentést tett tehát Jóábnak, Jóáb pedig tiz fegyveressel odasietett a fához, melynek ágán Absalom ég és föld között függött és három dárdát döfött szivébe. Különös végzet volt ez, hogy maga Jóáb adta meg a kegyelemdöfést annak, akit azelőtt támogatott, amivel lázadási tervét akaratlanul is előmozdította. Jóáb azonnal megfuvatta a kürtöt, hogy Dávid serege hagyja abba a küzdelmet s az absalomiták, akik meghallották királyuk halálát, vad futásban szóródtak széjjel és visszamentek a Jordán másik partjára
A második polgárháború tehát, mely Dávid uralkodása alatt lefolyt s amely annál természetellenesebb volt, mert egyik oldalon az atya, a másikon fia állott, szintén véget ért.
Ennek a harcnak utókövetkezményei is szomorúak voltak. Mindenekelőtt hírül kellett adni Dávidnak a győzelmet s ez kínos feladat volt; mert mindenki tudta, hogy Dávidot le fogja sújtani elfajult, de mégis szeretett fiának halála. Jóáb tehát egy étiópiait küldött a hírrel Dávidhoz, egy szolgát, aki a király kíséretéhez tartozott. Ettől senki sem várhatta, hogy a király érzelmeit kímélni tudja. Dávid megrémült a hir hallatára és zokogva ismételte:
— „Ó fiam, fiam, Absalom fiam, bár én haltam volna meg helyetted!"
Mert az apai szív mélységei kifürkészhetetlenek. Dávid talán inkább úgy vélekedett, hogy fiát Achitófel hálózta körül és ösztönözte a lázadásra. A harcosok nem mertek győzők gyanánt bevonulni Machánájimba, inkább úgy lopództak be a városba, mintha valamely vereség miatt szégyenkeznének. Dávid senkit sem látni, sem hallani nem akart, egyre fia halálán jajongott.
Végre Jóáb összeszedte bátorságát és kemény szavakkal vetette szemére a királynak, mily hálátlanság e gyásza saját harcosaival szemben.
— „Megszégyeníted ma a te szolgáidat, akik megmentettek téged és a tiéidet, szeretvén ellenségeidet és gyűlölvén barátaidat. Elárultad ezzel, mily kevésre becsülöd vezéreidet és szolgáidat, s hogy jobban szeretnéd, ha Absalom még élne és mi haltunk volna meg valamennyien 1“
Joab még azt a fenyegetést fűzte ehhez — hogy a királyt felrázza bánatából — hogy, ha azonnal nem mutatkozik katonái előtt, s barátságos szóval nem szól hozzájuk: hívei mindnyájan még az éjjel elhagyják sakkor segedelem nélkül magára marad. A kemény, de hű Jóáb e szavai megtették hatásukat, a király erőt vett önmagán s megjelent katonái előtt.
Absalomnak és lázadásának csak egyetlen nyoma maradt. Holttestét a refáimok erdejében gödörbe vetették és fölébe nagy kőhalmot emeltek. Fiút nem hagyott maga után, csupán egy szép leányt; három fia született ugyan, de azokat a halál még lázadása előtt elragadta, mintha nem lett volna szabad fiúgyermekének maradni annak, aki atyja életére tört. De Jeruzsálemben való uralkodásának rövid ideje alatt pompás síremléket emeltetett magának a Királyvölgyben, hogy nevét megörökítse; de az az emlék, melyet Absalom emlékének neveznek, csak szégyenét örökítette meg. Ám gonosztettei több nyomot hagytak a történetben.
A háború befejezte után Dávid vissza akart térni Jeruzsálembe; de nem akarta rákényszeríteni magát a törzsekre, jobban szerette volna bevárni, mig bűnbánóan visszatérnek hozzá és ismét meghódolnak neki. Feltűnő, hogy épen az északi törzseknél állt be legelőbb a hangulatváltozás. Eszükbe jutott az a biztonság és önállóság, amelyet Dávidnak köszönhettek s szégyenkeztek, hogy ilyen királyt hagytak cserben Absalom kedvéért. A nép szinte odakiáltott véneinek:
— „Annak a királynak, aki bennünket ellenségeinktől és különösen a filiszteusoktól megmentett, menekülnie kellett Absalom elől az országból; Absalom most meghalt, miért nem vezettek bennünket sietve vissza Dávidhoz? Jertek, vigyük őt régi otthonába!"
Erre a vének felszólították Dávidot, vonuljon be ismét fővárosába és házába; s ezzel másodszor is királyokul ismerték el. Ezzel szemben Juda törzse meglepően tartózkodó viseletét tanúsított, s természetesen Benjámin követte ebben. Egyetlen lépéssel sem közeledtek a király felé. Talán restelkedtek a judaiak amiatt, hogy a lázadás az ő fővárosukból, Hebronból indult ki, s ezért nem mertek bocsánatot kérni Dávidtól? Vagy tán az az elégedetlenség, mely őket a lázadásba kergette, még ekkor is fennállt? Avagy tán Absalom vezére, Amáza, aki bocsánatra nem számíthatott, tartotta vissza őket a kibéküléstől? Úgy látszik, Amáza, aki a gileádi erdőben való veresége után Jeruzsálembe menekült, nagy befolyást gyakorolt Juda törzsére. Midőn Dávid látta, hogy Juda még most is neheztel, elküldötte a két Jeruzsálemben maradt főpapot, Cádokot és Abjátárt, hogy Juda véneit meggyőzzék arról, hogy kötelességük a királyt visszatérésre felszólítani.
— „Ti vagytok Dávid húsa és vére, miért akartok hát az utolsók lenni, akik a királyt visszahívják; hiszen a többi törzsek már mind meghódoltak néki!"
Ugyané főpapok által Amázának bocsánatot ígért Dávid, sőt vezér-séget is ajánlott fel neki. Csak ezzel tudta megnyerni Dávid Amázát, aki most már nemcsak maga volt hajlandó Dávidhoz visszatérni, hanem rábeszélte Juda véneit is a meghódolásra. Erre a judaiak is meghívták Dávidot s követség vonult a király elébe, hogy Gilgálban fogadja.
Benjámin törzse ezáltal zavarba jutott. Mit kezdjen már most? A benjáminbeliek nyiltan megmutatták Dávidnak, mikor Jeruzsálemből az ő területükön át menekült, azt, hogy ellenséges érzelmekkel vannak iránta. Akkor nem tartották lehetségesnek, hogy még visszatérjen és trónját ismét elfoglalja. S ime, oly fordulat állott be, hogy nemcsak az északi törzsek, hanem már Juda is meghódolt újból a királynak. Szivük nem vonta őket Dávidhoz; de vájjon igy különállva is megmaradjanak-e ellenségeinek? Akkor a király haragja lesújtana rájuk. Simi, az a benjáminita, aki a maga, szidalmaival annak idején annyira megnehezítette Dávid amúgy is fájó szivét s akinek ezért leginkább kellett tartania a király haragjától, a következő tanácsot adta: mutassanak a benjáminiták még nagyobb buzgalmat a királylyal szemben, mint a többiek, tegyék előzékenységük által szelíddé, szóval használják fel a király nemeslelküségét a maguk javára. Ennek következtében ezer benjámini hajlandónak nyilatkozott arra, hogy Dávid elé siet s valóban csatlakoztak is a judai küldöttséghez és a Jordánhoz érve, hidat vertek rajta, hogy Dávid számára megkönnyítsék az átkelést.
Ezalatt a király elhagyta Machánájimot s közeledett a Jordánhoz, egész háza, szolgái és ama hivei kiséretében, akik a Jordánon túl csatlakoztak hozzá. Simi, mindenkit megelőzve, a király elé futott, mikor a folyón éppen átkelőben volt, lábához vetette magát, beismerte, hogy vétkezett, mikor a királyt annyira káromolta és bocsánatért esedezett. Kiemelte, hogy egész József törzséből és Izrael házából ő az első, aki a királyt fogadja. A hirtelen természetű Abisáj most is úgy vélekedett, hogy a káromlót halállal kell büntetni, mert Isten felkentjét szóval sérteni merészelte, de Dávid csittitotta vezérét, igy szólván :
— „Ma senki meg ne ölessék, mert ma tudtam meg, hogy még király vagyok Izraelben".
Dávid sokkal nagyobb kísérettel tért vissza a Jordánon át, mint amekkorával menekülő útjára indult. Vele volt a judai követség, vele az ezer benjámini és azok a hivei, akik a Jordánon tűiről adták meg neki a diszkiséretet. A Jordánon való átkelés után következő első város Gil-gál volt. Itt gyülekeztek össze a Jordánon inneni törzsek követségei, hogy a királynak hódoljanak s meglepetéssel, sőt sértődéssel látták, hogy a judaiak már megelőzték őket és a Jordánon túlra a király elébe vonultak. Ezek a törzsek ugyanis azt várták, hogy a judaiak velük egyesülve mennek majd Dávid elé s ebben a buzgalomban, melyet egészen őszintének sem tartottak, annak jelét látták, hogy Juda háza Izrael rovására akar a király kegyébe lopódzni.
Az izraelita vének rosszkedvűket nem is titkolták, sőt Dávid előtt fennhangon nyilvánították is. A judaiak sem maradtak adósak a válasszal.
Ebből a kérdésből heves viszály támadt, a judaiak erős feleleteket adtak és még jobban maguk ellen haragították az izraelitákat. Nagy volt a feszültség és az egymás ellen való elkeseredés mindkét részen. Dávid, úgy látszik, a judaiakhoz hajolt. Egy Séba nevű benjáminbeli felhasználta most az általános zűrzavart, kürtjébe fújt és igy kiáltott:
— „Nekünk semmi részünk a királyban és semmi közünk Jisáj fiához! Minden izraelita a maga sátorába siessen!"
Ezt a felszólítást követve, az északi törzsek vénei eltávoztak és Séba után vonultak. Csak a judaiak maradtak hívek Dávidhoz és kisérték Jeruzsálembe. A visszatérés öröme tehát bánattal vegyült. Uj szakadás tört ki és uj polgárháború előtt állottak. Ebben a szomorú helyzetben Dávid oly lépést tett, melyet egyképen lehet okosnak is, meggondolatlannak is magyarázni. Jóáb, amióta Dávid megtudta, hogy ő ölte meg Absalomot, kegyvesztetté lön előtte; nem akarta tovább is megtartani a vezérségben. Szerette volna ezenkívül Amázának adott szavát, mely szerint vezérré fogja kinevezni, lehetőleg beváltani.
Mert most csupán Juda törzsére volt utalva, még jobban érezte annak szükségét, hogy kedvező hangulatban tartsa Amazát, akinek nagy befolyása volt a judaiakra.
Tehát Jóáb tudtán kívül felszólította Amazát, hogy a judai sereget három napon belül gyűjtse össze és vonuljon a lázadók ellen. Ez a határidő azonban eltelt és Amaza nem jelentkezett. Dávid már nyugtalankodott. Talán megcsalta Amaza és egy követ fuj a lázadókkal? A dolog már nagyon sürgős volt, nehogy Séba kísérete túlságosan megnőjjön, vagy ideje legyen arra, hogy megerősített városba vesse magát. Dávid számára tehát nem maradt egyéb hátra, minthogy Ceruja fiaihoz forduljon, kiknek változatlan hűsége a gyakran tapasztalt méltatlanság ellenére sziklaszilárd, s hadi tudománya kipróbált volt. Mindamellett Dávid nem adhatta a fővezérséget Jóábnak, hanem testvérét, Abisájt, bízta meg vele. Ez a krétiekkel és plédekkel, valamint a hősök csoportjával vonult ki, mely a magvát alkotta az útközben gyűjtendő legénységnek. Jóáb elfeledte a Dávid részéről elszenvedett sérelmet és csatlakozott a csapathoz, vagy inkább a vezetője volt neki. Úgy látszik, felhívást is bocsátott ki, mely a népet felszólította a zászlaja alá való gyülekezésre.
Mikor a testvérek Gibeonba értek, Amáza jött szembe velük. Jóáb azonnal elhatározta, hogy ezt az embert eltakarítja a maga utjából. Barátságosan közeledett hozzá, megkérdezte, hogy érzi magát, de gon doskodott arról, hogy a kardja mintegy véletlenül kicsússzék hüvelyéből s aztán a pengét Amáza bordái közé döfte. Egyetlen döfés elegendő volt Amáza meggyilkolására. Minden késedelem nélkül tovább sietett aztán Jóáb és Abisáj, hogy üldözze Sébát. Egyik hívüket azonban hátrahagyták, hogy a gyülekező katonaságnak odakiáltsa:
— „Aki Dávid embere, vonuljon Jóáb után!"
Mivel sokan megálltak Amáza vérben heverő holtteste mellett, Jóáb megbizottja a szabad mezőre vonszolta ki és betakarta egy lepedővel. így a judaiak, akiket Amáza szerzett meg a királynak, utána vonultak Ceruja fiainak. Ezek az északi törzsek területén mentek át, s amerre elhaladtak, mindenütt találtak Dávidhoz hü és hozzá csatlakozó harcosokat. Séba ellenben annál kevesebb követőre akadt. Az északi törzsek, ugylátszik, mégis vonakodtak attól, hogy polgárháborúba rohanjanak egyetlen ember kedvéért, aki még annyira jelentéktelen is, mint Séba.
Csekély legénységével Ábel megerősített városába vetette magát. (Ezt a várost, megkülönböztetésül a többi hasonló nevűtől, még Béth-Máchának is nevezték.) Kísérete egy része pedig megszállta az egy órányira keletre fekvő Dánt, a Hermon lábánál és nem messze a Jordán forrásától. Jóáb, anélkül, hogy a lakosságot megadásra szólította volna fel, sáncot vonatott Ábel városa köré, árkokat ásatott és hozzáfogott a falak lerontásához. A lakosok nagyon megijedtek ettől. Ekkor egy okos asszony odakiáltott az árok-ásóknak: hívják elő Jóábot. S mikor a vezér a falhoz közeledett, az asszony szemrehányó hangon igen meggyőzően ezt mondta:
— „Előbb tán beszélni kellett volna, megkérdezni Ábelben és Dánban, vájjon eltüntek-e Izraelből a békességesek és a hűségesek? Miért akarod Izrael anyáit és gyermekeit elpusztítani? Miért akarod Izrael örökét tönkretenni ?“
Jóáb erre azt felelte, hogy ő nem Izrael örökének elpusztításában jár, hanem csak azt az embert akarja hatalmába keríteni, aki vakmerőségében a királyra emelte kezét. Mihelyt azt a benjaminitát kiszolgáltatják neki, ő azonnal elvonul. Az okos asszony megígérte Jóábnak, hogy a lázadó fejét kis időn belül átvetik a falon. Az okos asszony meg is tartotta szavát. Titokban sikerült rábeszélnie polgártársait arra, hogy Sébát csekély számú híveitől elcsalják és megöljék. Séba véres fejét aztán a falon keresztül kivetették és Jóáb erre megszüntette az ostromot, elbocsátotta legénységét. Jeruzsálembe ment vissza, hogy átadja Dávidnak a győzelmi hirt. A királynak akarata ellenére is meg kellett hagynia Jóábot a hadvezéri méltóságban.
Megtisztult kedélylyel tért meg Dávid a fővárosába. Vétkeiért kétszeresen megszenvedett és megbünhődött. Egyik hűséges szolgájának nejét titokban meggyalázta, most a saját fia gyalázta meg az ő felesé geit. Dávid Úrija vérét ontotta; de a vérnek egész áradata omlott most az ő házában s őt magát is majd hogy el nem nyelte ez a vérfolyam. Szomorúan tapasztalhatta, mily kevéssé számíthat még a szelíd és jó király is népe szeretetére. Hatalmas terve, hogy egy nagy háborút indít, hajótörést szenvedett. Ezért kezdődő vénségét, uralkodásának utolsó esztendeit arra használta fel, hogy az ország belügyeit hozza rendbe. Meg akart valósítani még halála előtt egy gondolatot, mely régtől fogva élhetett már lelkében. Izrael Istenének szeretett volna pompás templomot építeni, Izrael Istenének, aki őt annyi bajából mentette meg.
Dávid egy erős templom építésével vélte kifejezhetni háláját Istennel szemben. Ez egyszersmind hozzájárult volna az ország belső megerősítéséhez is. Jeruzsálem, mint főváros, még nem vert elég erős gyökeret a nép öntudatában. Mint politikai főhely: Szichem versengett vele, sőt Juda törzsében Hebron, ha nem is múlta felül, de legalább egyenrangú volt vele. Vallási középpontul Gibeon állt előtte, ahol Saul nagy oltárt épített. Siló tekintélyét Gibeon örökölte. Egy nagyszabású templom mind e vetélkedő helyeket háttérbe szorítaná, a népet arra bírná, hogy ünnepek idején Jeruzsálembe zarándokoljon és ezt a várost az ország egyetlen középpontjának tekintse. Mielőtt azonban Dávid tervének kiviteléhez fogott volna, megbeszélte Náthán prófétával; a próféta akkor a pap felett állott.
— „Én cédrusházban lakom és Isten frigyszekrényének még mindig könnyű sátorban a tanyája. A frigyszekrénynek is cédrusházat akarok épiteni".
Náthán helyeselte ezt a tervet.
— Mindent tégy meg, amit gondolsz; mert Isten veled van.
Ugyanez éjszakán azonban Dávidnak jelentős álma volt. S másnap Náthán próféta elment a királyhoz, hogy megmondja neki Isten nevében, hogy nem ő van hivatva a templom felépítésére, mert ő sok vért ontott. Fia számára van fentartva ez a feladat. Egyszersmind azt is kinyilatkoztatta a próféta Dávidnak, hogy trónja hosszuéletü, hogy az ő utódaiból a királyok nagy sorozata fog Isten népén uralkodni, ha ezek az utódok Isten útjait járják. Bármennyire szivén feküdt Dávidnak az a kívánság, hogy szép templomot építtessen Jeruzsálemben, mégis alávetette magát a Náthán által megnyilatkozó isteni akaratnak és nem foglalkozott tovább a tervvel. De egy ájtatos imájában, melyet a frigyszekrény előtt mondott el, hálát adott Istennek azért a kegyéért, amelyre méltatta, hogy a porból felemelte, s uralkodni hagyta népe felett, melyet Egyptomból kivezetett és a maga népéül választott. De különösen hálás volt azért a kijelentésért, hogy trónja és családja hosszú, hosszú ideig fenn fog maradni. Ugyanez érzelmeket fejezte ki Dávid egy zsoltárban is, mely azonban már nem éri utói előbbi költeményeinek lendületét, s amely talán hattyúdala volt néki:
Ekként szólott Dávid, Jisáj fia,
A férfi, ki ur volt Izráelen,
Felkentje Jákob Istenének,
Ki szerze Izraelnek kedves éneket:
„Az Urnák lelke szólott énbelőlem, Az ő szava volt nyelvemen.“
így szólt Izrael Istene,
Izrael őre igy beszélt:
„Igazsággal uralkodj az emberek felett, Uralkodj istenfélelemmel.
Olyan lész akkor, mint a reggel,
Midőn a nap világit,
Miként a regg, amely felhötelen, Midőn a napsugártól, az esőtől A föld füve kisarjadoz
Mert hosszuéletü az én házam az Urnái, Örök szövetséget kötött velem, És védi házam’ át minden koron,
S mindent üdvömre tesz
És minden óhajtásom teljesíti . . .
Mert elpusztítja ő a rosszakat, Úgy, mint a megvetett tövist, Amelyhez kézzel nem nyúl senki sem, Hanem aki érinteni akarja, Vassal kell, hogy kezét felfegyverezze, Vagy lándzsának nyelével, Hogy aztán tüzbe vesse a bogáncsot . . .
Ha Dávid nem is kezdette meg a templom építését, mégis nagy előkészületeket tett reá. Abból a zsákmányból, melyet a legyőzött népektől elvett, egy részt a szentély számára ajánlott fel. Az istentisztelet rendjét is megállapította kétségtelenül és pedig Sámuel szellemében, úgy hogy az uj templomban az áldozatok mellett levita-kórusok, hárfajáték és zsoltárok is szerepeltek. Öt tartották több hangszer feltalálójának, melyeket később az istentiszteletbe bevittek.
Ezenközben Dávid életereje megfogyatkozott, mielőtt még hetvenedik esztendejét elérte. Ifjúkorának fáradalmai, háborúinak vesződségei, a házában lefolyt izgalmas események, Amnon gyalázatos vétke, Absalom lázadása: korán megvénitették. Testének melege eltűnt; Jeruzsálem forró égalja alatt is didergett; a takarók, melyekkel magát beburkol-tatta, nem pótolhatták teste hiányzó melegét. Környezete különös esz közt ajánlott fel neki. Egy szép ifjú leányt, a szunemi Abiságot vitték palotájába feleségéül, abban a reményben, hogy a leány ifjúi forrósága megeleveníti az aggot.
Dávid ereinek csökkenését negyedik fia, Adonija, akit Hebronban szült Chagit, arra használta fel, hogy a trónöröklést magának szerezze meg. Amnon és Absalom halála után reá került az öröklés sora, de attól félt, hogy megfosztják ettől, ha atyja haláláig kell várakoznia. Valószínűleg tudott arról a titkos megállapodásról, melynek értelmében Bath-séba fia, Salamon, Adonija becséinek egyike lesz a trónörökös. Adonija nem akart fellázadni atyja ellen, mintahogy Absalom tette, hanem a maga trónöröklését mint befejezett tényt akarta odaállítani s magát az ország méltóságai által elismertetni.
Ezért tanácskozott Dávid szolgáival, akik Salamon trónöröklése ellen foglaltak állást, különösen Joábbal, aki őt — saját romlására — éppúgy támogatta, mint annak idején Absalomot.
Adonija másik bizalmasa Abjáthár volt, a főpapok egyike. Dávid, úgy látszik, mellőzte Abjáthárt, noha annak idején, mikor a főpap családját kiirtották és ez Dávidhoz menekült, Dávid biztosította Abjáthárt arról, hogy mint drága zálogot, úgy fogja megőrizni. Ám Dávid éppen azokkal a híveivel szemben volt legkevésbbé előzékeny, akik kezdettől fogva hűséggel viselkedtek iránta; inkább azokhoz húzott, akik valamelyik ellenséges párt mellől csatlakoztak hozzá. Cádok, akinek családját egykor Saul ültette bele a főpapi méltóságba, Dávidhoz pártolt s a király, hogy Cádokot hűségében megtartsa, úgy látszik, biztosította neki az első állást a szentélyben. Abjáthárnak fájt ez a mellőzés s nehogy Dávid utódjánál is ugyanez legyen a sorsa, Adonijához csatlakozott. A többi királyfi is Adonija trónöröklését szerette volna biztosítva látni, nehogy a náluknál fiatalabb és kétes házasságból származó Salamonnak legyenek alája rendelve.
A fondorkodások Dávid udvarában ismét kezdetüket vették. Adonija csaknem épp oly szép volt, mint Absalom és épp úgy meg tudott nyerni minden szivet; azonfelül épp oly meggondolatlan és az uralkodásra épp oly képtelen is volt, mint szerencsétlen véget ért testvére. Ö is királyi pompával igyekezett a tömeg figyelmét magára irányítani, kocsikkal, lovassággal látta el magát és ötven darabantot tartott, akik előtte jártak, ha kilovagolt. Dávid vele szemben is épp oly gyenge volt, mint Absalom-mal szemben, mindent megengedett neki s ezzel hallgatólag örökösének ismerte el. Egy napon Adonija meghívta bizalmasait, Jóábot, Abjáthárt, valamennyi királyfit — Salamon kivételével: és a király néhány szolgáját, valamint Jeruzsálem több lakóját egy lakomára, Rógel forrása mellé. Egy szikla mellett áldozatot mutattak be és az áldozat közben a beavatottak Adoniját királyul kiáltották ki, e szavakkal:
— „Éljen Adonija király!"
Ennek hire a városba, sőt a palotába is eljutott, csak Dávid nem hallott felőle semmit. Didergő testtel, szobájába zárkózva élt a király és napjait ágyán fekve töltötte.
Az első ember, aki megütközött Adonija trónöröklésén, Náthán próféta volt. A próféta szintén tudta azt a titkot, hogy Dávid megesküdött feleségének, Bátsébának, hogy Salamon fogja a trónt örökölni. Azt is kijelentette Dávidnak, hogy Isten Salamont szemelte ki utódjául. Úgy látszik, a próféta jobban bízott Salamon jellemében, mint Adonijáé-ban, s több jót is várt uralkodásától. Náthán ezért felkereste Batsébát, elmondta neki a történteket, s tervet beszélt meg vele Adonija trónöröklésének meghiúsítására. Batséba erre a királyhoz ment, emlékeztette esküjére s figyelmeztette arra, hogy, ha Adonija lép trónra, ő és fia ennek áldozatául esik és Dávidnak vele való házasságát, mint szégyenletes cselekedetet fogják megbélyegezni. Alighogy Batséba zokogva elmondta, mily gyászos sors vár reá Salamon mellőzése következtében, Náthán próféta is jelentkezett a királynál. Elbeszélte a királynak is azt, ami történt, s elősorolta mindazokat, akiket Adonija nem hivott meg a lakomára, mert ezek ellene és Salamon mellett foglaltak állást. Adonija Cádok főpapot, Benajáhut, a zsoldos csapatok vezérét, Simít, a király testvérét, Irát, Dávid meghitt barátját zárta ki a lakomából és elsősorban őt, Náthánt, a prófétát, akinek pedig fontos szava volt a trónöröklés rendezése dolgában. '
Dávid hamar határozott s határozatát még aznap végre is hajtotta. Nagy és fontos érdeke volt, kogy esküjéhez híven Salamonnak adhassa át a kormánypálcát. Magához hivatta azokat a méltóságokat, kik Adonijával nem szövetkeztek, Cádokot, Benájáhut és a hősöket s tud-tukra adta azt a szándékát, hogy Salamont még életében királylyá keneti. Parancsa kivitelét rájuk bízta. Mindnyájan ünnepélyesen megígérték, hogy Salamont elismerik királyokul. Erre Dávid a krétiket és plétiket hivatta össze, hogy Salamont kisérjék. A királyfi gyönyörű öszvéren vonult Cionból Gibon völgyébe, a város nyugati részére. Nagy néptömeg csatlakozott a menethez, s mikor Cádok főpap és Náthán a sátortemplomban őrzött szent olajkorsóból felkenték Salamont és a katonák kürtjeikbe fújtak, az egész nép felkiáltott:
— „Éljen Salamon király!"
Nagy izgalom uralkodott e napon Jeruzsálemben. A keleti hegyek ezt a kiáltást visszhangozták:
— „Éljen Adonija király!"
A nyugatik pedig ezt verték vissza:
— „Éljen Salamon király!"
Ha mindkét királyfi s kísérete megmaradt volna a szándéka mel lett, ismét polgárháborúra kerül a sor. De Adonija nem volt olyan, mint Absolom, a lázadásig nem akarta vinni. Ebben nem is támogatták volna legtekintélyesebb hivei, Abjáthár és Jóáb. Mihelyt Adonija megtudta, hogy Salamont atyja parancsára királylyá kenték, s Dávid maga mellé ültette a trónra utódát, Adonija bátorsága eltűnt. A cióni szentély oltárához menekült, hogy ott keressen menedéket. Salamon, aki a kormányzás gyeplőjét magához ragadta, megüzente neki, hogy hagyja el az oltárt, egy haja szálát sem görbiti meg mindaddig, amig derék ember marad és semmi rosszat el nem követ. Ekkor Adonija az ifjú királyhoz ment, meghódolt neki, s kegyesen elbocsátva távozott.
Ezzel a trónviszály véget ért. Dávid gyöngesége mind nagyobb lett s negyven esztendős és hat hónapos izgalmas uralkodás után 1015-ben (a rendes időszámítás előtt) örök nyugalomra tért. Öt temették elsőül a királysírokba, abba a sziklasirboltba, melyet a Cion hegyén (a déli lejtőn) építtetett.
Bizonyos, hogy Dávid halála miatt nagy volt a gyász, mert ő tette a népet önállóvá, hatalmassá és boldoggá. A halál megdicsőitette alakját. Csak miután lelke elhagyta porhüvelyét, ébredt a nép tudatára annak, ki volt valójában Dávid és mit tett érette. Befelé: egyesítette a törzseket, melyek a maguk külön érdekeik szerint elszakadtak egymástól, s szorosan egybetartozó néppé tette őket.
Absolon és Séba lázadása bebizonyította, mily erős volt az anyag, mely az egyes tagokat összetartotta. Izrael háza nem használta fel az alkalmat Dávid halálakor arra, hogy Jákób házától elváljék, s bármennyire féltékenykedtek' is egymásra, együttmaradtak továbbra is. De egyébként is elhárított minden alkalmat a szakadásra, s szelídségével nagy hatást gyakorolt. Az ő kormányzása alatt a papság és a prófétaság együttműködött. Salamont Cádok főpappal és Náthán prófétával kenette fel. Mindkét papi családot, Eleázárét és Ithamárét, melyeket Cádok és Abiáthár képviselt, egyetértésben tudta tartani. Elnyomásról senki sem panaszkodhatott a népben; amennyire belátása és ereje megengedte, mindenkinek igazságot szolgáltatott. Minden igazságtalanság mélyen felháborította.
Megtörvén a filiszteusok hatalmát, akik oly sokáig igába görnyesz-tették a velük szomszédos törzseket, a népeket meg az Eufrátesig maga alá vetvén, nemcsak az ország belsejében teremtett jólétet, hanem nagy birodalmat alapított, mely hatalomra nézve Egyptommal mérkőzhetett s az Eufrates és Tigris melletti országokat, a kaldeust és az asszírt elhomályosította.
És ezzel a népben büszke öntudatot ébresztett. Isten hatalmas népének érezte magát Izrael, egy isteni tan hordozójának, a szomszéd népek fölé emelkedőnek. Dávid ballépéseit lassanként elfeledték; hiszen sokszorosan és súlyosan megbünhődött értük. Az futókor enyhébben ítélkezett felette, mint kortársai. Visszaemlékezve nagy tetteire, s szelíd, Isten előtt megalázkodó természetére, a nép az eszményi király vonásait látta benne, s valamennyi későbbi uralkodó előtt mintául lebegett alakja, mint olyan királyé, aki mindig Isten utjain járt és azokról soha el nem tért. Ö lett azzá a mértékké, amelyhez a házából származó összes királyokat hasonlították, akár olyanok voltak, mint ő, akár elütöttek tőle. Dávid uralmának ideje az idő távlatában ragyogóvá lett, azzá a korrá, amelyben jog és igazság, Istenfélelem és egyetértés uralkodtak, hatalom és szerénység egyesültek. Dávid alakjának megtisztulása évszázadról-évszázadra nőtt s Dávid, népe képzeletében, mintaképe lett az erényes királynak, a szent énekesnek.
KILENCEDIK FEJEZET.
SALAMON.
Salamon jellemzése, bölcsesége és költészete. A másál. A királyi hatalom túlbecsülése. Adonija és Joab kivégeztetése. Abjathar megaláztatása és Cádok előléptetése főpappá. A zsidó birodalom kiterjesztése. Salamon háreme és Pszuszennesz leányával való házassága. Salamon királyi udvartartása. A kanaánita lakosság leigázása, robotmunka, előkészületek a templom és palota építésére. Salamon tisztviselői és a törzskötelékek megszüntetése. A Morija-hegyi templom és fölavatása. Jeruzsálem megerősítése és más építkezések. Salamon trónja. A gazdagság forrásai Salamon idejében. Kocsik és lovak be- és kivitele. Hajózás Ophirba. Közutak. Salamon hivatalnokai.
(1015—975 körül a rendes időszámítás előtt.)
még a legkésőbbi nemzedékek is uralkodásából kiáradó sugarakban sütkéreztek. Ha ávid után oly rendben maradtak Izrael közügyei, hogy utódja, hacsak gyöngeelméjü, gonoszra hajló vagy rossz tanácsadók hatalmába nem került, kevés fáradsággal folytathatta az uralko-kodást. Csakhogy Salamon nemcsak, hogy folytatta, hanem ennél sokkal többet tett. Oly nagy, nem is sejtett fényre derítette Izrael országát, hogy a Salamon valamely király valamely államnak hatalmát és tekintélyét, bár meg alapítója nem ő volt, föntartja, megerősíti és fölgyarapitja, ha emellett népével a béke áldásait élvezteti, ha a gazdagság bőségszaruját ontja országaiba, úgy hogy általa a szükség még a legkisebb kunyhóból is kipusztul, ha népe számára uj utakat nyit erői érvényesítésére, s ezeket nagy anyagi erővel kifejti, s ha végül mindezek mellé még arra való érzéke is van, hogy lendületet adjon a szellemi törekvéseknek, hogy még a szépérzéket is fölkeltse és fokozza, továbbá ha mindezen szellemi és anyagi tevékenységével a kormányzott országot oly mintaállam nívójára emeli, minőhöz fogható előtte soha és utána is csak ritkán akadt: akkor az ily király bizonyára teljesen kiérdemelte azt a dicsőítést, amivel neki az utókor adózik. Salamon alkotásai nagyságától megvesztegetve, az utókor gyöngéi iránt elnéző volt s bennük csak az emberi tökéletlenség elkerülhetetlen következményeit látta. Salamon nagy vonásai félreösmerhetetlenek. Mindenekelőtt országa békéjét óvta, noha azokkal az eszközökkel, amiket apja hagyott rája, uj hódításokra is könnyen tehetett volna szert. Népeszámára jólétet és kényelmes életet teremtett. Evvel eloszlatta nyomott hangulatát és szorongó érzését. Bölcse-séggel, igazságosan uralkodott és pártatlanul ítélkezett egyesek vagy a törzsek vitáiban. Városokkal gazdagította az országot és gondoskodott a közutak meg a karavánjáratok biztonságáról. Jeruzsálem városát pompá val töltötte el és Izrael istenének dicsőségére fölséges templomot építtetett. A művészeteket és különösen a költészetet maga is ápolta, amivel népének életét méltón szépítette meg. Végül nagy célokat tűzött népe elé. Evvel közvetlen környezetén túlérő látókört nyitott meg a számára. Ezért joggal dicsőítik benne a bölcs királyt.
De a szigorúan ítélő történetet a ragyogó erények és érdemek még nem tehetik annyira elfogulttá, hogy azokat a foltokat, melyek uralkodásához tapadnak, meg ne lássa. El nem hallgathatja, hogy mint minden anyaszülte, Salamon sem volt hiba nélkül való. Miből volna különben kimagyarázható az az áldatlan szakadás, mely még friss sírja fölött keletkezett? Salamon uralkodásának kezdetén nem hiányoztak a vérfoltok és a végén nem a gomolygó felhők, melyek annak fényét elhomályosították. Pompaszeretete ártott az erkölcsiségnek, megteremtette a despo-tizmust, s a népre oly jármot rakott, amit ez sokáig elviselt ugyan, de a kínálkozó alkalommal mégis csak lerázott magáról. Salamon a királyi méltóságot szigorú egyeduralommá változtatta át. Akarata előtt minden más akaratnak alázattal kellett meghajolnia. Az uralkodása idején keletkezett alkotások nagyságának fénye azonban túlragyogja a foltokat. Hogy Salamon egyéniségének e hibákban mennyi volt a része, meg hogy mennyi írandó belőle túlbuzgó szolgái és annak a kényszerű szükségnek terhére, ami a rohanó hatalmak forgatagába a legmagasabb állásuakat épugy belerántja, mint a kicsinyeket, azt ma már eldönteni nem lehet. A királyi hatalom átka éppen az, hogy a koronának legméltóbb viselőit is méltóságuk megóvása végett oly lépésekre ragadtatja, minőket nyugodt mérlegelés esetén saját lelkiösmeretük is kárhoztatna, meg aztán az, hogy a szolgák gaztetteit is a királyok terhére írják.
Amikor Salamon uralomra jutott, még fiatal volt, talán alig húsz éves. Nagy lélek lakozott benne, amely minden gondolatát afelé a cél felé irányította, hogy Izrael tekintélyét emelje, jólétét megalapítsa, fényt adjon neki és a legnagyobb népek egyikévé tegye. Midőn trónralépte után Gibeonban a nagy oltárt meglátogatta, álomképben — igy beszéli a forrás — úgy tetszett neki, mintha Isten fölhívta volna, hogy nyilvánítsa szive legbensőbb vágyát, mely csalhatatlanul valóra válik. Nem hosszú életet, nem gazdagságot és tisztességet és nem ellenfelei halálát kívánta, hanem bölcseséget, hogy népének igazságos bírája lehessen. Ez a bölcse-ség, mely abban nyilvánul, hogy a biró az előtte megjelenő pörlekedő felek lelkiállapotába és hangulataiba tud behatolni, hogy a helyes tényállást és az igazságot a tárgy mellett és ellene szóló beszédek homályából azonnal kihámozza, hogy itél, a látszattól és a cifra szótól meg nem tévesztve, — az ifjú királynak nagy mértékben adatott meg. Ismeretes a salamoni ítélet. Két anya egy gyermek tulajdona miatt perlekedett. Mindegyikük azt állította, hogy a gyermek az övé. Salamon oly döntéssel,
melynek folytán az igazi anyai érzületnek kellett megnyilatkoznia, kiderítette azt, hogy melyik részén volt az igazság és melyikén a színlelés. „Vágjátok kétfelé a vitás gyermeket — igy ítélt — s adjátok oda mindenik anyának a felét" Az igazi anya ily döntést természetesen nem fogadhatott el és inkább lemondott gyermekéről, szólván: „adjátok oda a gyermeket, de meg ne öljétek". — „így az anya beszél, ítélkezett erre Salamon, övé a gyermek". Salamon egyáltalában sokat adott a jogra és az igazságosságra. Az elve az volt, hogy birodalmában igazságtalanság senkin se történjék. Az a mondás, hogy az igazságosság megerősíti a trónt, mely Salamon Példabeszédeiben talált helyet, az ő fenséges felfogását tükrözteti vissza.
Salamon bölcseségét költői tehetségéért is dicsőítik. Meséket (másálim) gondolt ki. A legmagasztosabb és a legsilányabb dolgok képviselőiként megszólaltatta a. Libanon magas cédrusait és a fal hasadékaiból kibúvó törpe füvet, továbbá a négylábuakat, a magasan szárnyaló madarakat és a csúszómászó férgeket, de még a néma halakat is. E meséit valószínűleg tanulságul szolgáló arany-mondással fejezte be. Kissé túlozva jegyezték föl róla, hogy háromezer mesét s azonkívül ötezer dalt, vagy bölcsmondást költött. A meseköltést nem Salamon találta föl. Ezt a műfajt az izraeliták már jóval elébb kultiválták. Gideon biró fia, Jótham, Szichem elvakult népét elmés meséivel figyelmeztette eljárása következményeire. Náthán próféta azt a feddő beszédét, melyet Dávidhoz Báthsébával való vétkezése miatt intézett, parabolába foglalta. De ha ennek a költői műfajnak nem is Salamon volt a föltalálója, fenkölt szellemének mégis dicsőségére válik az, hogy szabad idejét annak továbbképzésére fordította. Salamon szellemének kiválósága még másban is kifejezőre jutott. Abban állott ez, hogy személyekről és dolgokról magasabb vonatkozásaikban burkoltan szólva, azokat ismertető jeleikből megsejttetni s megfejttetni tudta. Ezek a költői mezbe öltöztetett talányok mint elmejátékok, pillanatnyi kellemes hatást idéztek elő. Akkoriban divat volt, hogy vendéglátás és ünnepségek alkalmából rendezett lakomákon tréfás talányok föladásával és megfejtésével mulattak. Az ily elmejátékokkal való szórakozást a királyok sem vetették meg.
Salamon tehát sokoldalú és mindenképpen kiváló nagy szellem volt. Mindazonáltal nem egy hibát követett el. A legtöbbjének királyi méltóságának túlbecsülése volt a forrása. A szomszéd államok, Tyrus és Egyptom királyaitól, akikkel élénk összeköttetésben állott, eltanulta azt a halandó embernek vakmerő gőgös fölfogást, hogy a király lelke központja, foglalatja az államnak, hogy egyedül tőle indulhat ki minden, hogy a nép az semmi, hogy minden kezdésnek és cselekedetnek csak akkor van értéke, ha a korona viselője jóváhagyja. A király személye, a felkent uralkodó irányadó mindenben és az ő akarata törvény.
Ebbe a botránykőbe Salamon bölcsesége is beleütközött. Sámuel prófétának a király választásra vonatkozó intelmei a bölcs királyra még inkább illettek mint utódaira.
Szerencsétlenségre Salamon az ifjabb fiú volt, aki szokásjog ellenére jutott a trónra, holott a tömeg bátyját, Adonijat, akit egy párt már ki is kiáltott királylyá, tekintette a jogosult örökösnek. Amig ez élt, addig Salamon uralkodása nem volt biztos, vagy pedig ő maga nem érezte magát biztonságban. Adoniját tehát el kellett tenni láb alól. A testőrség vezére, Benájáhu, házába rontott s megölte. Ezt a véres tettet avval mentegették, hogy Adonija Dávid fiatal özvegyének, a szép szunamita Abiságnak kezére pályázott, és evvel kifejezésre juttatta áruló szándékát, mely öcscsének trónját vitássá akarta tenni. Mihelyt Adoniját eltávolították, Joab megsejtette, hogy reá, mint Adonija pártfelére, hasonló sors vár. A nagy hadvezér, aki Izrael népe hatalmának növelésére és Dávid háza fényének emelésére oly sokat tett, mint valami gonosztevő rohant föl, segítségért könyörögve, a Cion-hegyén levő oltárhoz, azt hívén, hogy annak az árnyékában élete biztosítva van. De tévedett, mert Benájáhu az oltár előtt vágatta le Dávid király hajdani dicső hadvezérét. A véres tett szépitgetésére azt a hirt terjesztették, hogy maga Dávid halálos ágyán hagyta meg trónutódjának, hogy Joab ősz fejét békében sírba hanyatlani ne engedje, mert két érdemes hadvezérnek, Abnernek és Amazának béke idején szúrta kardját a szivükbe. Bená-jahu, akiről nem tudni, hogy Salamonnak akarat nélkül való eszköze, vagy pokoli tanácsadója volt-e, elfoglalta Joabnak hadvezéri állását.
Adonija papi pártfelét, Abjáthárt, Salamon nem merte kivégeztetni, csak főpapi méltóságától foszttatta meg és Jeruzsálemből Anatóthba (Jeruzsálemtől északkeletre mintegy órajárásnyira) száműzte. Attól fogva egyedül Cádok volt a főpap, holott Dávid idejében ketten működtek. A főpapi méltóságot Cádok utódai egy évezrednél tovább viselték, ellenben Abjathar utódait lefokozták.
De volt még egy ember, kinek áskálódásaitól Salamon nagyon tartott: a benjaminita Simi, aki Dávidot Jeruzsálemből való menekülése idején szidalmakkal halmozta el, de később bocsánatot nyert és a történtek feledését eszközölte ki tőle. Neki módjában állott volna az, hogy Salamon megbuktatására és Saul valamelyik utódjának trón raj uttatása érdekében lázadást szítson. Salamon ez okból értésére adta, hogy tartózkodjék állandóan Jeruzsálemben, ahol könnyebben megvigyáztatliatja és megfenyegette, hogy amennyiben a Kidron völgyét a benjaminiták földjére való távozás céljából elhagyná, kiontott vére a saját fejére fog visszaszállani. Simi engedelmeskedett és attól fogva a fővárosban lakott. Három évig nem is volt bántódása, midőn azonban egyik rabszolgája Gáthba szökött és ő utána ment, hogy visszakövetelje,
Salamon ezt, bár Sírni a Kidron völgyét el sem hagyta, szószegésnek tekintette és utasította Benájáhut, hogy őt is tegye el láb alól. Salamon csak igy vélte biztosítottnak trónját. Három véres tett árán szerezte meg a biztonságát.
Ugyanakkor nagy gondot fordított Salamon arra, hogy udvarát szokatlan fénynyel vegye körül, ami olyan királynál, akinek szavát Egyptom határától az Eufrateszig és Gazától Thapszakuszig (Thipsach) fogadták meg, természetes is volt, A királyok fényéhez abban az időben a sok asszony is hozzátartozott. Dávid királynak mintegy tizenhat asszonya volt. Egyptom és Phönicia királyainak háreméhez mérve, akiknek udvari életét Salamon például választotta, ez a szám csekélynek mondható. Salamon tehát azon volt, hogy sokkal több asszonynyal vegye magát körül, de valószínűleg nagyit a följegyzés, amely azt mondja, hogy asszonyainak száma ezerre rúgott volna (700 fejedelemnő és 300 közönséges asszony). Nőinek száma mindenesetre nagy volt.
Első felesége Nááma (a bájos), egy ammonita király leánya volt, akit talán már Dávid vezetett karjaiba. Voltak a moabita és az arameus udvarokból származó asszonyai, sőt chititeus és kanaánita nőkkel is házasságra lépett, tehát oly népek leányaival, amelyekkel törvény szerint összeházasodni nem volt szabad. Ezek az asszonyok, igaz, egyben a békét is biztosították. Hiúságát legyezgette az, hogy a szomszédos királyok mind sógorságba jutottak vele. Legjobban pedig az hizelgett a büszkeségének, hogy egy egyptomi király szintén neki adta a lányát. Abban az időben Egyptomban uj királyi család (a XXI. királyi ház) került uralomra, mely alsó Egyptom Tánisz(Coan) városát választotta székhelyéül, tehát közelebb jutott Izrael országához, mely iránt nagy figyelemmel viseltetett. Ennek az egyptomi királyi családnak utolsó királya, Pszuszennesz, aki a filiszteusok ellen hadat viselt, Gézért és területét meghódította és súlyt helyezett rá, hogy Izrael királyával szövetséges viszonyba jusson, a lányát hozzáadta és hozományul ezt a filiszteus várost ajándékozta neki. Salamon azt hitte, hogy nagy politikai tett volt, hogy Egyptom királyával rokonságba lépett, hogy ezzel birodalmát nagyon megerősítette, csakhogy ennek éppen az ellenkezője következett be. Ennyire rosszul látnak még a bölcs királyok is.
Pszuszennesz leányát természetesen a legnagyobb figyelmességek közepette vezették be az izraeliták fővárosába, Salamon asszony házában ő lett az első királynő. De a király szinte megszégyenítőnek találta, hogy ennek a királynőnek nem bocsájthatott valami fényes palotát a rendelkezésére. Mert mit is jelentett a Cion-hegyén Dávid-épitette cédruspalota az egyptomi királyok épület-óriásai és palota-labirinthusaihoz képest ? Salamon első gondolata tehát az volt, hogy a Faraó leánya számára hozzá méltó palotát emeltessen. Az egyptomi királyi házzal való összeköttetés folytán Izrael körébe különben is nagy horderejű újítások találtak utat. Hirámmal, Tirus királyával, akivel már Dávid is jó szomszédi viszonyt tartott, Salamon benső barátságban állott Valószínűleg ennek házából való felesége is volt. A Salamon és Hiram közt keletkezett szoros kapocs is messze kiható vállalkozásokra vezetett.
A nagy asszonyházhoz szerfölött sok szolganép kellett. Salamonnak udvartartása is fényes volt. Az adófizető és barátságos királyok követeit, akik a királynak hódolni, vagy adót fizetni Jeruzsálembe szoktak jönni, fényes fogadtatásban kellett részesítenie. Salamon különben a legnagyobb súlyt helyezte arra, hogy mindenkor pompában, tündököljön. Udvartartása nagy összeget igényelt. Asztalának napi szükséglete, a források szerint, ez volt: tiz hizlalt bika, húsz legelőről való bika, száz juh, harminc khór (mintegy II8V2 hektoliter) legfinomabb búzaliszt és még egyszer ennyi a szolgaszemélyzet számára. Továbbá szarvasok, őzek, más vadak és hizlalt madarak. Vájjon miből fedezte e tulnagy kiadásokat? Valami nagy magánbirtokai a királyi háznak nem voltak. Tehát a népnek kellett a költségeket viselnie. Az egész országot tizenkét részre, vagy kerületre osztották be s mind a tizenkét kerület élére egy-egy hivatalnokot, vagy necibet állítottak, akinek a megbízatása és kötelessége az volt, hogy kerülete lakosaitól az illetményeket: a lakomák számára állatokat, búzát, sőt a lovaknak való árpát és szalmát is természetben beszedje. A tizenkét kerület beosztása nem volt azonos a tizenkét törzsnek szigorúan elhatárolt régi területével. Ellenkezőleg, a törzsterületeket földarabolták. Ebben a beosztásban, úgy látszott, valami szándékosság volt. A régi törzsalkotmányt és különállást meg akarták szüntetni. Benjámin területe sokkal kisebb volt, hogysem földarabolható lett volna. Ellenben Efráim területéből elvágták a Jordán mellett és a tenger partján elhúzódó síkság részeit. Ezeket uj területté vonták össze. Az innenső Manasse-törzs területét még jobban földarabolták. Három kerületet alakítottak belőle, három hivatalnokkal vagy adószedővel. Régi területük határain belül az északi törzsek sem maradhattak meg és a három innenső törzset is, úgy látszik, két kerületbe vonták össze. Területét érintetlenül, kiváltságos és királyi létére, csak a Juda törzs tartotta meg. A tizenkét hivatalnokot mind egy főhivatalnoknak rendelték alája, akinek ügyelnie kellett arra, hogy az adót rendesen szállítsák be.
Salamon építkezéseivel is fokozta a fényt. Mindenekelőtt arra törekedett, hogy Izrael istenének az ország fővárosában pompás templomot emeltessen. Apja, aki ennek tervével már foglalkozott, az uralkodása idején keletkezett háborúk és lázadások miatt nem építkezhetett. Salamon fölvette az elejtett fonalat és kortársai meg az utókor ámulatára elkészíttette a remek alkotást. Nem vehette közömbösen, hogy amig a szomszédos országokban, Egyptomban és Föníciában, melyeknek ural-
kodéival barátságot tartott, az isteneket óriási templom-épületekben tisztelték, addig az ő országában a szentély még mindig csak sátorban legyen elhelyezve. Salamon ezért mindjárt trónralépte után előkészületeket tett a szentély építésére. A Mórija halmon, a város éjszakkeleti részén, Miliő városrészszel szemben, ahol Dávid a pestis megszűnése után oltárt emelt, a hely már ki volt szemelve. Ezüst és arany is készen állott hozzá, de egyéb épületanyagot, követ és cédrusfát szereznie kellett. A főváros közelében kő is volt elegendő. De olyat, aminőt az építkezésnél használni lehetett, rendes kockákat és tömböket sziklákból kellett kifaragni a föld alatt Jeruzsálem éjszaki részén a föld alatt még ma is óriási kőbányák láthatók, melyek mintegy 700 láb hosszúak és helyenkint épp ily szélesek is. Merő kőbe faragott labirinthusok ezek; a tetőket hordó kőoszlopok mai napig megmaradtak. Ezekből a kőbányákból nagy, szabályos tömböket fejtettek ki oly célból, hogy részben a templom alapozásához, részben a falakhoz használják föl. A falakba beépítendő kockákat olyan eresztékekkel látták el, melyek egymásba illettek és összezáródtak.
De a fáradságos kőfejtésre, a faragásra és a kövek szállítására vájjon honnan került elő a sok munkás? Ipjától, Pszuszennesztől eltanulta Salamon, mint lehet nagy költség nélkül sok munkást szerezni. Izrael országában még ott éltek a kanaánita népnek maradványai, kiket sem Józsua leigázni, sem az őt követő vezérek kipusztitani képesek nem voltak. Saul megpróbálkozott ugyan avval, hogy kevesbítse őket, de Dáviddal való csatározásai miatt ellenük nyomatékosan eljárni nem tudott. Mivel a kanaániták az izraelitákkal békésen megfértek, sőt a filiszteusok és más ellenségek ellen viselt háborúikban szolgálatukra is állottak, Dávid nyugton hagyta őket. Minél jobban elhatalmasodtak az izraeliták, ártalmukra ez a benszülött nép annál kevésbé lehetett. Salamon király aztán egy napon az emoritákat, a chititákat, a feriszitákat, a chivitákat, akik Betsean körül, Jezreel síkságán, éjszakon Zebulon, Aser és Naftali, nyugaton pedig Dán területén laktak és a jebuszitákat is, akiknek Dávid engedte meg, hogy Jeruzsálemen kívül lakhassanak, félrabszolgáknak nyilvánította és robotmunkára kényszeritette őket. Vagy 150,000 ifjút és munkabíró férfit tett meg igy Dávid fia állandó munkáshadának. Az özönvíz utáni nemzedékek törzsatyja, Noé, a kanaánitákat megátkozta és rabszolgaságra ítélte, mert atyjuk, Chám, tiszteletlenül viselkedett a tulajdon atyjával szemben. Salamon nyilván evvel okolta meg tettét. Ezeket a rabszolgaságra kárhoztatott őslakókat háromezernél több izraelita felügyelő fogta munkára. A felügyelőkre és a munkásokra egy főfelügyelő, Adoniram, ügyelt. A szerencsétlenek közül nyolcvanezret foglalkoztattak a kőbányákban. A bybloszi mesterek (Giblim) útmutatása szerint éjjel,
nappal, lámpafény mellett faragták a nehéz kockákat a sziklákból, mindkét oldalukon kisimitották és szegélyeikre rendes eresztékeket véstek. A lámpafény nyomai a bányák megfeketedett, telefüstölődött fülkéinek kőzetén ma is fölismerhetők. A bányák mélyéből hetvenezer rabszolga emelte ki a nehéz köveket és szállította az építkezés helyére. Félkemény-ségü mészkockák voltak, melyek a szabad levegőn szilárd kőzetté keményedtek.
A templomépitéshez szükséges cédrusfát Salamon barátja, Hiram, föníciai király szállíttatta. A törzseket a Libánonon vágták ki. Szakértő ácsokat, főképpen szidonbelieket, szintén Hiram bocsájtott Salamon rendelkezésére, akik tudták, mely törzsek alkalmasak az építkezésre és mint kell azokat kivágni. A szálfákat a Libanonról Tyruszba vagy valamely más kikötőbe szállították, ott tutajokká rótták össze és a Közép-tenger Japho (Joppe) kikötő városig eveztek el rajtuk, innen azután hegyen-völgyön át, legalább tiz órányi utón, nagynehezen Jeruzsálembe vitték. A cédrus- és ciprusszálfák kivágására és az építés helyére való szállításához vájjon minő munkásokat vettek igénybe? A kanaánita rabszolgákból erre nem tellett, de idegenbe való küldésük tanácsosnak sem látszott. Salamon tehát ezeket a munkákat izraelitákkal végeztette. Egy-egy hónapra tízezres turnusokban az erdőkbe küldte az izraelitákat, hogy a fákat ott kivágják és elszállításukról gondoskodjanak. A hónap elteltével ezeket a munkásokat más tízezerrel váltották föl. Azután visszatértek otthonukba, hogy két hónap múltán újra kirendeljék őket.
Hiramtól nem lehetett azt kívánni, hogy cédrus- és cipruserdőit ingyen irtsa és ácsait, meg szakértő építőit díjtalanul bocsássa rendelkezésre. Salamon tehát, amíg az építkezések folytak, évről évre 20,000 khór (mintegy 80,000 hektoliter) búzát és sok bort, meg olajat küldött neki ellenszolgáltatásul. Saját terméséből Salamonnak erre nem tellett, mivel Juda királyainak magántulajdonuk csak Sziklag volt, ezen pedig az említett szükségletek éppenséggel nem voltak kitermelhetők. A gabona-, bor- és olaj-illetmények lerovására tehát nyilván megint csak a nép termését és fáradságát kellett igénybe venni. A templom belsejének díszítésére való aranyat szintén Hiram adta kölcsön. Salamon flottája, mely ezt a nemes ércet Ophirból hozta, akkor még nem exisztált. Salamon az aranykölcsönért az Áser-törzs birtokából Izrael területén s a föníciai határon húsz várost engedett át Hiramnak. Jelentéktelen városok voltak és Hiram igényeit ki nem elégítették, de mégis izraelita terület volt, amit átengedtek a föníciaiaknak. Hiram különféle népeket telepitett le bennük. E miatt nevezték ezt a területet a népek kerületének (GeliI ha-gójim) és később Galileának.
Mihelyt a kő- és épületfaanyag a tempíomépitésre kiszemelt területen föl volt halmozva, a föníciai építőművészek vezetése alatt bele kaptak a föníciai stilü épitkezésbe. A munkára három év kellett. A templom kockakövekből épült, a belső falakat ciprusfával bontották. A faburokra pálma, nyitott virágkehely és cherub figurákat (emberarcú, szárnyas lények) illesztettek s ezeket aranynyal vonták be. A templom térfogata hosszában 60 rőf, szélességében 20 rőf és magasságában 30 rőf volt.
Az épülettömb két részből állott. A 20 rőt szélességű és hosszúságú, szabályos négyzetalaku főszentélyből (debir, hátsóterem) és a szentélyből (héchal), melynek hossza 40 rőf volt. A főszentélyben, melynek színvonala, úgy látszik, magasabban feküdt, mint a szentélyé, két, egyenkint 10 rőf magas cherub állott, aranyozott olajfából. Szárnyaik egyenkint 5 rőfnyire terültek szét. A szentély bejáratához nyitott előcsarnok (ulam) vezetett a szentély egész szélességében, a hossza pedig 10 rőf volt. Ezelőtt a csarnok előtt két ércből öntött oszlop állott, melyeket nagy műremeknek tartottak. Egy félvérü zsidómüvész, Hiram, akinek apja tyruszi, anyja meg Naftali törzséből származott, készítette. Az oszlopok dereka magasságban 18, körülfogva 12 rőfnyi volt. Min-deniken liliomalaku diszitett fej nyugodott, melyek körül két zsinegen 100—100 ércből való gránátalma csüngött. A két oszlop közül a balfelül állót Boaznak, a jobbról állót Jachinnak hitták, de hogy nevük mit jelent, senkisem tudja. A többi három oldalon félmagasságban oldalépületek (jacia) emelkedtek, amelyek 5 rőf magas szobákkal három emeletre tagolódtak. Az oldalépületek szobái vagy csarnokai nyilván a papok és leviták tartózkodására és kincses-kamarákul szolgáltak. A hosszoldalokon, az emeletek fölött, rácsos ablaknyilásokat alkalmaztak. A hátsó oldalon ablak nem volt. Ez az oldal a kelő nappal szembe, nyugotnak nézett s a bejárat, más templomokétól elütően, a keleti oldalon volt. Kerülni akarták a látszatát is annak, mintha az izraeliták a napot, melyet az akkori összes népek istenítettek, imádnák.
A templom belsejébe csak kevés sugár tudott behatolni, félhomályban kellett annak maradnia és akik benne imádkoztak, a napnak hátat fordítottak. A templom tetejét cedrusfából való gerendák és kockalapok borították. A főszentélyhez vezető ajtó aranyozott cherubokkal, pálmákkal és nyílt virágkelyhekkel diszitett olajfából, a szentélybe nyíló szárnyasajtók ugyanilyen díszítésű ciprusfából és a padló arannyal kivert ciprusfából készült. A főszentélyben csak a törvénytáblás frigyszekrény befogadására szolgáló cherubok voltak láthatók. A szentélyben pusztán egy cedrusfából való, minden oldalán aranyozott oltár, aztán jobbról balról öt-öt aranyozott gyertyatartó és végül aranyozott asztal állott tizenkét kenyérrel.
A templomot nagy udvar fogta körül, mely a szentélynél mélyebben feküdt. Ez három sor kőkockából és egy sor ácsolt és faragott cédruspalánkból készült. Az előudvar berendezése egy nagy ércoltár és egy nagy térfogatú víztartó volt, amit „érctenger“-nek neveztek. A víztartály,
melynek párkánya fölött köröskörül kehelyszegély és liliomvirágok, alatta pedig kolokintoszból képzett disz futott, nem a padlón állott, hanem ércből öntött, tizenkét bikán nyugodott, melyek közül három-három egy-egy irányba nézett. Ez az érctenger, miként a két oszlop is, sokat csodált műremek volt, mely szintén a Hiram művészetét dicséri. Az áldozó papok kezének és lábának megmosására szolgáló víz, ami akkor kellett, ha a szentélybe készültek lépni, valószínűleg fordítható csapokon folyt ki belőle. Még tiz, művésziesen kidolgozott, kerekeken járó kisebb víztartó állott az udvaron, melyeket ide-oda tolhattak. Salamon király ezeken kívül részben aranyból, részben más csillogó ércből sok templomi szert, áldozati és tömjéntálat készíttetett. A templom minden külső és belső részén általában gazdagság és fény áradt el.
Gondot fordítottak arra is, hogy az áldozások mellé énekkel és huros hangszerekkel kiegészített fölemelő istentisztelet sorakozzék. Erre a célra Salamon szantálfából hárfákat és lantokat készíttetett.
Hét évig tartó munka után, melyben oly sok ezer ember vett részt, a szentélyt (1005. körül a rendes időszámítás előtt) ünnepélyesen fölavatták. Azt a hónapot választották erre a célra, amelyben a betakarítás és a szüret befejeződött. Meghívták a törzsek főnökeit, a családok véneit és az ország minden részéből sok nép özönlött egybe, hogy megcsodálja a templom fényét és hogy a ritka látványosságnak részese lehessen. Az ünnepséget avval kezdték, hogy Dávid városából, a Cion-hegyéről, a frigyládát átszállították a Morija-hegyére. A leviták a templom bejáratáig a vállukon vitték, az áro-niták pedig beállították a főszentélybe, a cherubok lebegő szárnyai alá. A frigyládán még meg voltak a pusztai vándorlás idejéből származó hordórudak, melyek úgy voltak elhelyezve, hogy tőlük az ájtatoskodók az ókor szent maradványát, a tízparancsolat két kőtábláját szabadon láthatták. A frigyláda átszállítása közben és az avatás tartama alatt sok ezer áldozatot mutattak be, de bizonyára zsoltárokat is énekeltek. Valószínűleg ezek maradványa a következő vers:
Kapuk, emeljétek föl fejetek, Nyíljatok meg, örök ajtók Hogy a dicsőség királya bevonuljon! „Ki a dicsőség királya ?“ IHVH az erős és hatalmas, IHVH, ki a harcban hatalmas. Kapuk, emeljétek föl fejetek, S nyíljatok meg ti örök ajtók, Hogy a dicsőség királya bevonuljon! „Ki a dicsőség királya?" Az Ur Cebáóth, A dicsőség királya ő.
Miután a frigyszekrényt a főszentélybe bevitték, az egész templomterületet oly sürü felhő borította el, hogy az áronidák nem is tudták szolgálatukat teljesíteni. Isteni kegyelem jelének tekintették ezt a tüneményt, mely azt adta hírül, hogy hazának avatása Isten szellemében történt, hogy a templomot elösmeri hajlékának, hogy szívesen látja, ha benne tisztelik és jelenvaló voltát kinyilatkoztatással fogja benne tudatni. A megjelent tömeg hangulata ez okból a fölavatás során emelkedett és ájtatos volt.
Az épület arányai és a templom pompája fölemelő hatással jártak, amit az Isten kegyelmének látható jele még csak fokozott. A résztvevők érzelmeit a király e rövid néhány szóval találóan juttatta kifejezésre: „Isten kijelenté, hogy felhőben lakozik, szilárd hajlékot építettem, ó Isten, Teneked, hogy örökre szóló helye legyen jelenlétednek." A Morija-hegy igy oly jelentőségűnek tetszett, mint a Szinái-hegye, ahol Isten szava sürü felhőben nyilatkozott meg. A nép ettől fogva hódolattal vette körül a templomot, melyet az eget és a földet betöltő Isten látható székhelyének tartott. Utjai dolgában, melyeket majd járnia kell, innen várta a megbízható kijelentéseket. Isten a két cherubból, akik a törvénytáblás frigyszekrényt védve őrzik szárnyaik alatt, szól majd szolgáihoz, amiként szólott Mózeshez a Szinái-hegyén. Egy jelenvolt próféta (talán a silóbeli Achija) Isten nevében jelentette Salamonnak: „Ha törvényeimet betartod, rendem szerint cselekszel és követed parancsaimat, beteljesítem ígéretemet, amit apádnak, Dávidnak tettem. Izrael fiainak körében fogok tartózkodni és nem hagyom el népemet."
Az ősz ünnepét, ami az aratás ünnepével egyidőbe esett, abban az évben boldogan ünnepelte a nép. Az a benyomás, amit az aranytól, érctől ragyogó, építkezésében egyszerű és valamely istenség képe nélkül való, de általa láthatlanul övezett, fenséges templom keltett, mély és maradandó volt. „Az Isten háza" megjelölésben — e két fogalom gondolatkapcsolásában, amit később föl is ösmertek, ellentét van — az a csapongó fantázia, amely a szellemit érzékelhető hüvely nélkül el sem tudja képzelni, kézzelfogható alapot talált. Isten háza, ahol IHVH népe körében tartózkodik és megnyilakozik, vagy ahol nevét nevezik, idők folyamán a nép szivéhez nőtt. A frigyládát, hogy győzelmeket arasson, háborúba nem vitték magukkal, de úgy háborúban, mint minden bajban, mely az országot meglátogatta, a Morija-hegyén levő templom felé fordultak a lelkek, hogy az ott tisztelt, láthatlan istenséghez fohászkodjanak: szabadítsa meg őket a szerencsétlenségtől. A templomot „Izrael büszkeségének és hatalmának, szeme gyönyörűségének" nevezték.
A templom fölavatásával egyidejűleg oly papirend alapjai bontakoztak ki, minő elébb sem Silóban a frigysátor szerény viszonyai mellett sem az átmeneti időben, a Cionon levő sátorban, nem keletkezhetett. A papi osztály korábban is meg volt ugyan és kizárólag az Áron utódait foglalta magában, de a ranglétrát akkor még nem ösmerték, a magasabb rendüeket az alacsonyabb rendüektől még meg nem külöm-böztették. Csak Salamon idejében állították a többi élére a főpapot s akkor honosították meg a rangkülömbséget is. A főpapi méltóságot, miután maga az apa meghalt, Azarjára, Cádok fiára 'ruházták. Melléje sorakoztak az alsóbbrendű papok.
A leviták számára, akik az áronidákat szolgálták, uj rendet szabtak meg. Egy részük az áldozatok körül teljesített szolgálatot, egy másik részük a templom négy oldalán őrtállott és a templomi szerekre, meg az áldozó és füstölő anyagra ügyelt, végül néhány családot az énekesek és huros hangszereken játszók élére állítottak. Mert akármily mértékben vált is Salamon idejében az istentisztelet központjává az áldozás, a lelket vonzó és fölemelő költői és zenei müvek kultuszának is helyet biztosítottak. Ezt a kultuszt három mester vezette: Héman, Sámuel próféta unokája fiaival, a korachiták, Aszaf és fiai s végül Jeduthun.
A leviták, úgy tetszik, ettől fogva tagolódtak három külön álló osztályba. És pedig a kehatitákéba, mely az énekesek osztálya volt (mesorerim), a gersonitákéba, mely az áldozások segédszemélyzetét (mesaretim) adta és a meraritákéba, mely az őrszolgálatot teljesítette. Az énekes osztálynak az istentisztelet keretébe való beillesztését Sámuel, Náthán és Gád prófétáknak, meg a müvészetkedvelő Dávid királynak tulajdonították. Nyilván ez utóbbitól és Ászaitól valók a zsoltárok, melyek különösen szombatonként és ünnepnapokon csendültek meg a templomban az Urnák, Izrael Istenének dicsőségére.
Jeruzsálemet az ország fővárosává valósággal a templom és a meghonosított rend tette. Az őszi ünnepek idején zarándokok érkeztek minden törzsből, hogy azokon az ünnepélyes istentiszteleteken, melyekhez foghatót a törzsek oltárai nem nyújthattak, résztvegyenek.
Mivel Jeruzsálem lassan-lassan jelentékeny kereskedő-várossá is fej-dött, ahol a külföldi áruk és ritkaságok legelébb kerültek szem elé, amellett nagy idegenforgalma is volt, ennélfogva az összes törzsbeliek egyre jobban törekedtek a fölkeresésére. Jeruzsálem, mely Izrael országának városai közül a legfiatalabb volt, mind a régebbit hamar túlszárnyalta és túlragyogta.
Salamon az általa vezető helyre juttatott Jeruzsálem városát minden oldalról megerősittette, sőt a megerősítés keretébe a templom hegyét is belevonta. Három oldalról maguk a dombok nyújtottak természetes védelmet. Ez oldalokon az építkezésre a hepe-hupák kitöltésén kívül egyéb föladat nem hárult. De az éjszaki oldalon, ahol a hegy kidudoro-dása ellapul s még inkább abban a mélyedésben, melyet a Kidron-völgye alkot, a város és a Mórija vagy templomhegy között erős és egyben magas falat kellett emelni. Mivel a Cion-halma körül már korábban, Dávid idejében volt ilyen fal, mely ama városrész védelmére szolgált, az éjszakkeleti részen tehát kettős fal állott, melynek a rendeltetése az volt, hogy a völgyet éjszak felől megközelithet-lenné tegye.
A királyi palota építésére tizenhárom évnyi idő kellett. De a rezidencia egész sereg épületből állott, melyek Miliő városrészben, az éjszaki halmon nagy területet foglaltak el. A bejárathoz legközelebb a Libanon erdőháza épült, mely a sorjában tizenötönként elhelyezett, sok cédrusoszloptól nyerte a nevét. Ez a ház a király védelmére szolgáló fegyverek tára volt. Háromszáz aranylándzsás és pajzsos darabant, kik a királyt a templomba szokták kisérni, állott benne őrt. A törvény- és tróncsarnok fölszerelésére Salamon igen nagy gondot fordított. A padlótól a menye-zetig cédrus-fallal burkoltatta és aranyozott faragványokkal diszittette. Ebben a csarnokban állott Salamon trónja, melyet mint ritka műremeket dicsőítettek. Csupa elefántcsontból készült és arany volt veretje. Hat lépcsőfokon lehetett a székéhez jutni. Ezek mindenikén a királyi méltóság erejének jelvényeként, két-két művésziesen faragott oroszlán kuporgott. A trónszék két karján is egy-egy oroszlán pompázott. Salamon ebben a nyitott törvényházban hallgatta meg a pörös feleket és tőn igazságot. A bírói tisztséget a királyi méltóság egyik legfontosabb és legszentebb kötelmének tekintette. Itt fogadta sok ország követeit is, akik hódolni, vagy szövetséget kötni jöttek udvarába.
A király szolgaszemélyzete és asszonyai számára külön palota épült. De rangban első felesége, az egyptomi királyleány, Salamon többi asszonyától és ágyasától elválasztva, külön házban lakott. Dávid városából, ahol az épület elkészültéig az egyptusi asszony lakosztályai voltak, saját termeibe való átköltöztetése, úgy látszik, nagy ünnepélyességek közt történt meg.
A királyi épületek egész területét kőfal fogta körül, melyen belül kert volt. A város és templom vízszükségletének ellátására Salamon vízvezetéket épített, mely a várostól délfelé, mintegy órajárásnyira eső, Ain-Etham gazdag forrásaiból táplálkozott.
De nemcsak Salamon, hanem az ország nagyjai, akik Jeruzsálemben állandóbban tartózkodtak, a hercegek, a főhivatalnokok és a kegyencek cédrusfából szebbnél-szebb épületeket emeltettek. A fényüzési hajlamot, mely a felsőbb osztályokra a királyról származott át, abból a gazdagságból, mely három főcsatornán ömlött az országba, ki lehetett elégíteni. Nem nagyítás nélkül való ugyan, de mégis helyes képet ad a Salamon király idejében kifejtett pompáról az a leírás, mely szerint Jeruzsálemben az ezüstöt kószámba és a cédrust csak annyiba vették, mint az egyszerű szikomora-fát.
A főemberek palotái, mivel Dávid városában elég hely nem akadt, szintén a Miliő halmán épültek. Ez a városrész, melyet a másodiknak (misne) neveztek, túlragyogta Ciont, amelyet már csak a Dávidra való emlékezés és a Cion déli lankáján eltemetett királyok sírjai tettek tiszteletreméltóvá. Salamon óta Jeruzsálem négy városrészből állott: a régi városból, vagy Cionból, a második városból, mely éjszak felé, szemben feküdt tőle s völgy választotta el, továbbá a Mórija, vagy templomhegyből, az ároniták és leviták lakóhelyéből és végül az Ophelből (Ophla), a templom-hegy déli nyúlványából, ahol a templom rabszolga-személyzete, a gibeoniták, kiket későbben nethinimnek hívtak, a templom szolgálatára rendelt favágók és vizhordók laktak. A kenőcs-kereskedők megvetett osztálya is, mely valószínűleg föníciaiakból állott, az Ophel városnegyedben telepedtek le. De lehettek Jeruzsálemben tekintélyes föníciai kalmárok is, akik nagyban kereskedtek, pénzváltók és pénzes emberek voltak és kölcsönöket adtak kamatra. Ezek külön testületetet vagy céhet alkottak, a Salamon és Hiram közt létesült szövetséges szerződés védelme alatt állottak és saját törvényeik, erkölcseik és szokásaik szerint élhettek. Még istentiszteleti, vagyis inkább bálványimádó kultuszukról sem kellett lemondaniok.
A gazdagságnak az a három forrása, mely aranyesőt hullajtott a fővárosba: a hatalmi viszonyok, az egyptomi összeköttetés és az indiai kereskedés voltak. Azok a népek, amelyeket Egyptom folyamától egészen az Euphratesig terjedő területen Dávid hajtott jogara alá, fia idejében változatlanul maradtak meg alattvalói helyzetükben, melyből szabadulni nem tudtak. Azok a fejedelmek, akik Dáviddal békeszerződésre léptek, ezt utódja idejében is föntartották s barátságát még mások is keresték. Mindezek a fejedelmek és népek, már amint az szokásban volt, részben adót, részben hódolatuk jeléül ajándékot és pedig arany- és ezüstedényeket, drága ruhákat, füszerszámot, lovakat és öszvéreket nagy bőségben küldöttek Salamon udvarába. De az egyptomiakkal való összeköttetés még több haszonnal járt. Ez az ország, melynek síkságai a lótenyésztésnek nagyban való folytatását tették lehetővé, a lovakban szegény, hegyes országokba hadiméneket szállított. Az egyptusiak hadiszereket is készítettek, melyeket idegenben is nagyon megbecsültek. Aram és az eufrateszi országok fejedelmei ló- és kocsi-szükségletüket ezelőtt közvetlenül Egyptomból szerezték be és a filiszteus síkságon át maguk szállították a Földközi tengerhez. Salamon ezt a szabad átvitelt nem engedte meg. A Palesztinától északra lakó népeket arra kényszeritette, hogy ló-
és kocsi-szükségletüket az ő kereskedőitől szerezzék be, a vele barátságos lábon álló egyptomi udvarral pedig oly megállapodásra lépett, hogy a szőbanforgó országok részére az eladási jog egyes-egyedül az általa támogatott kereskedőtársaságot illesse. A társaság e megállapodás folytán nagy keresetre tett szert s az országnak is nagy jövedelmet biztosított.
Salamon a saját országa számára természetesen Egyptomból hozta be a lovasságot és a hadiszekereket. Külön lovas- és lóvárosokat alapított, még pedig a tenger közelében elterülő síkságon. Nevük is: a „hadiszekerek háza“ (Bet-ha-merkabót) és „lóudvar" (Chacar-szuszah) innen származott. Állítólag tizenkétezer paripát és ezernégyszáz hadiszekeret tartott két-két lóval, amely célra négyezer istállóval terjedelmes épületeket építtetett. A kocsik és lovak elhelyezésére magában Jeruzsálemben is külön városrészről kellett gondoskodni, amelybe a keleti falban törött kapuján át lehetett eljutni.
A legnagyobb jövedelmet a tengeri kereskedelem hajtotta, melynek útjait országa számára Salamon király nyitotta meg. Indiával, melyet az ő tengerük partjairól könnyebb volt elérni, kereskedelmi összeköttetést legelőször a babilóniák szereztek; a föníciaiak ennek a csudás országnak duzzadó gazdagságától ösztökélve, szintén megkísérelték, hogy nyomukat kövessék; csakhogy rájuk nézve a nagymessze országba való utazás addig, mig a Vörös tenger környéke, az ott tanyázó vad és rabló természetű népek miatt, bizonytalan volt, nagyon sok veszélylyel járt. Útjaikra tehát csak a perzsa tengeröböltől indulhattak volna, az öböl éjszaki partjain kikötőket kellett volna teremteniük és áruik ki- és bevitelét csak hosszú és bizonytalan utón bonyolíthatták volna le.
Hiram, tyruszi királynak és Salamonnak barátságos érintkezése az Indiába való utazásra közelebb és biztosabb utat teremtett. Az a földszalag, mely Juda országának déli határától az Idumeus-hegységig és innen a Vörös tenger keleti öbléig, az Ailat- és Eciongeber-hegyéig terjedt, az után pusztító hadjárat után, melyet Dávid az amalekiták és idumeusok ellen folytatott, fölszabadult. Ettől fogva Jeruzsálemtől és a tengertől a Vörös-tenger éjszaki csúcsáig biztossá vált az ut, megtehették azt bátran megterhelt tevéikkel a zsidó meg a föníciai karavánok.
Hiram tanácsára Salamon Eciongeber révében erős és tágas hajókból (úgynevezett Tarsis-hajók) álló flottát építtetett és szereltetett föl. A flotta személyzetét Hiram a legjobb tengerészeiből, akik a tengerjárást ösmerték, állította össze. Melléjük a Dán és Zebulon törzséből való izraelitákat adták, akik a tengerparton laktak és a tenger szeszélyeivel tisztában voltak. Ezekkel a hajókkal tették meg a hosszú tengeri utat az Indus torkolatáig. Az áruk, amiket Salamon emberei a hajókon a távoleső földrészekre hordtak, föníciai származásúak voltak; bíbor, üveg félék, vagy a nyugat termékei, amiket a föníciaiak az ő áruikért kaptak cserébe. A hajórakományokat valószínűleg Salamon, vagy valamely kereskedelmi társulat megvette a tirusiaktól, hogy távoli vidékeken más értékekkel cserélje el. Izrael országának akkor még kevés oly terméke volt, amit a külföld megbecsült volna, de mégis akadt egy, ami aranynyal ért föl: Gileád balzsama, amit az ókorban mint gyógyító és csillapító szert különösen nagyratartottak.
Hogy az izraelita flotta útra készen volt, elindult Eciongeber kikötőjéből, kievezett a Vörös tengerre, amely Arábiát a szemben fekvő országoktól: Egyptomtól, Nubiától és Ethiopiától elválasztja s a part mentén a délarábiai partot mosó tengerszorosig, meg azután az Indus torkolatáig, Ophirig (Abhira), a mostani Szindig haladt. A kikötőhelyeken, ahol a hajók megállapodtak s ahol piacok is voltak, az izraelita kereskedők a magukkal hozott árut mindenütt eladogatták. De észak és Keletindia különböző népeinek leggazdagabb piaca Ophir országában volt, itt (talán Minna-Gura kereskedő-városban) folyt össze a különböző országok gazdagsága, hogy egymással kicserélődjék. Azokért a termékekért, amiket az izraelita tengerészek hoztak, nyers aranyat kaptak, amit a felső Indus fölyamterületéről szállítottak Ofirba.
A salamoni flotta első útjáról három év elteltével gazdagon megrakodva tért vissza. A hozott kincseket a fővárosba, Jeruzsálembe, az egész lakosság nagy ámulata között, hosszú tevesorok vitték be. A szállítmány több mint négyszáz talentumnyi (kikar) aranyból, nagy mennyiségű ezüstből, elefántcsontból, ébenfából, rut majmokból és díszes tollú pávákból, szantálfából és illatos növényekből állott. Az elefántcsontból Salamon bírói trónját készíttette el, a szantálfát pedig a templomi hangszeresek hárfáinak és lantjainak díszítésére használták föl. Ebből a ritka és drága fanemből készítették annak a hídnak karfáit is, mely a palotából a templomba vezetett.
Az ophiri vagy indiai utat Salamon többször megismételtette. Valamennyiről uj gazdagsággal és látványosságokkal tértek vissza az országba. A tenger-öböl kikötőjének városa, Ailat, igy nagy jelentőségre tett szert, judeaiak telepedtek meg benne. Izrael országa ezáltal uj kiterjedést nyert. Végső határait most már a Vörös tenger, Aram és az Eufratesz alkották.
Hogy az araméus országokba és az Eufrates vidékére egyptomi lovat és kocsit, a föníciai árukat meg a kikötőig lehessen szállítani, az utaknak járhatóvá tételéről és a karavánok biztonságáról kellett gondoskodni. Salamon ebben az irányban is intézkedett. Hegyes-völgyes országban a teherhordó állatok és a lófogatok csak nagynehezen tehetnek meg nagy utakat, mert hol meredek magaslatok, hol hirtelen szakadékok, hol sziklagörgetegek akadályába ütköznek. Salamon ezért utakat egyengette-
tett, melyek Jeruzsálemtől északra és délre vezettek. Ezek voltak a királyutak.
Az utcsinálásra, amint a többi nehéz épitő-munkával elkészültek, valószínűleg a rabszolgasorba lefokozott kanaánita őslakókat használta föl. Halmokat, dombokat lehordták, szakadékokat kitöltöttek, köveket hengergettek el az útból és meglazult sziklákat erősítettek meg. Ezeken az utakon délről északra és a Jordántól a tengerig akadálytalanul közlekedhettek a kocsik, a karavánok pedig nehézség nélkül járhattak-kelhettek.
Egész sereg vár óvta a közbiztonságot s szolgált egyben szállóhelyü is. Jeruzsálemtől északra felső és alsó Bethoront és vele egyvonalban nyugatra Gézért, a filiszteusok városát, melyet Faraó leányával hozományul adott Salamonnak, a király megerősittette, továbbá arrébb északnak Baalot-ot Benjámin törzse területén, Megiddot-ot Jezreel sikján, még arrébb északnak Chacort, a volt észak-kanaanita fővárost és egyre arrébb még több várost Izrael országának északi határáig. A karavánjáratok számára Aram országában is állomáshelyeket erősittetett meg, melyek közül a Damaszkus és Eufratesz közt való termékeny oázison, forrásokkal és pálmaligetekkel megáldva Thadmor (később Palmyra) volt a legnevezetesebb. Thadmor vásárhelylyé lett, ahol a Föníciából, Aramból, az eufrateszi országokból és Babilóniából való kereskedők gyülekeztek. Az adófizető fejedelmek akaratuk ellenére is kénytelenek voltak Salamonnak megengedni, hogy területükön óvott helyekkel ellátott országutakat csináltathasson. A megszálló-, kocsi- és lovasvárosokon kívül Salamon még raktárvárosokat is alapított, melyekben a rossztermésü esztendőkre való gabonakészleteket halmozták föl.
Az izraelita államéletet Salamon igy minden irányban rendezte és jövőjéről is gondoskodott. Aki a rendezésben segítségére lett volna, olyan élesszemü tanácsadója, minő Dávid mellett Achitófel, Salamonnak nem volt. Egyesegyedül a bölcsesége segítette. Megbízható hivatalnokokat tudott kiválasztani, akik rendelkezéseinek nyomatékot adtak és terveit pontosan végrehajtották. Az államnak és házának nagy terjeszkedése uj tisztségek létesítését követelte. Nagy udvartartása számára, a sürü vendégjárásra való tekintettel, palota felügyelőt (al-ha-bájit) kellett alkalmaznia. Ezt a tisztséget Achisur látta el, de Salamon utódai sem törölték el s később nagy jelentőségre tett szert. Annak a tizenkét hivatalnoknak az élére, akik az udvartartás szükségleteiről gondoskodtak, főhivatalnokul (al-ha-necibim) Aszria ben Náthánt nevezte ki. Azoknak a felügyelőknek élére, akik a templom, a palota, az utak és erődök építésénél foglalatoskodó sok ezer robotmunkásra vigyáztak (al-ha-masz), szintén magasabbrangu hivatalnokot állított: Adoniramot, Abda fiát. Ez volt a három főbb hivatal, melyeket Salamon teremtett meg. A már előbb alapított három hivatal betöltője: a tábornagyé, a krónikásé (szófer) és a kancelláré (maszkir) ugyanazok maradtak,akik Dávid idején viselték, vagy pedig fiaik következtek utánuk.
Izrael országát a belső rend, a külső terjedelem és a gazdagság, mit Salamon összehalmozott, szilárd alapon álló nagyhatalommá tette, amely az ókor legnagyobb államaival bátran fölvehette a versenyt. Fejedelmek és népek, kik nem tudtak egymással megegyezni, fölkeresték e hatalom urát, hogy őt, kinek bölcseségét ország-világ dicsőítette, béke-birónak kérjék föl. Salamon uralkodásának legnagyobb áldása a béke és az ország zavartalan biztonsága volt. Az izraeliták, „mindenki a maga szőlőtőkéje és mindenki a maga fügefája alatt" Dántól egészen Beér-sébáig nyugodtan élvezhették otthonukat.
TIZEDIK FEJEZET.
KÖZÁLLAPOTOK ÉS VÁLTOZÁSOK.
TÖRVÉNY ÉS SZOKÁS.
MŰVÉSZET ÉS IRODALOM.
Az ország megnövelése és termékenysége. Kereskedelmi utak. Pénzértékek. Időbeosztás. A lakosság osztályai, a bennszülöttek, a félrabszolgák és az idegenek. Sába királynője. Az egyenlőség az izraelita jog szerint, a menedékvárosok, a jogszolgáltatás. A szeretet és szemérmetesség törvényei. A házasság. A nők helyzete. A zene és költészet fejlődése. Salamon utolsó évei. Jerobeam lázadása. Salamon halála.
^em minden változik a nap alatt, csak az élőlények, ellenben v a lomha tömegek, a föld testével szorosan összenőtt szikla, a kemény jégtáblák és jéghegyek, melyek a föld sarkszéleit alkotják, ha valami külső hatás meg nem mozdítja őket, az ezredek örökkévalóságán keresztül is ugyanazon állapotban maradnak. De az élőlények közül is a nagyobb képességűek változnak a legtöbbször és változnak oly formán, hogy az eredeti vonásokat a változat magasabb-rendü megjelenésében a fölületes szem már föl sem ösmerheti, sem az egyes emberen, sem az emberi közösségeken, sem a népeken. A változás ezen törvényéből az a következtetés vonható, hogy amely népeknél mélyreható változás és fejlődés mutatkozik, azoknak nagyobb képességüek-nek és tehetségben gazdagabbaknak kellett lenniök, mint az oly népeknek, melyek ősrégi, eredeti állapotukból alig mozdultak ki, s évszázadok meg évezredek múltával, ha annyi ideig egyáltalán éltek, ugyanoly képet mutattak, mint létük kezdetén. Valamely nép változásai és alakulásai, ha e változások és alakulások maradását és életét egyébként nem érintik, az illető nép életrevalóságának és derék voltának a legbeszédesebb tanujelei.
Az alatt a félezred év alatt, mióta az izraeliták lettek Kanaán főtulajdonosaivá, az ország őslakói alig-alig változtak. A kanaániták, a moabiták, az ammoniták, az idumeusok, sőt még a filiszteusok és föníciaiak is mindig megmaradtak a maguk egyformaságában. Avagy megváltoztak, de anélkül, hogy ennek hire átszármazott volna az utókorra? Ha ez igy van, annál rosszabb rájuk nézve. Mert anuak a bizonysága, hogy legsajátabb lényüket és átalakulásukat á következő nemzedékek számára megörökíteni, emlékjelekbe vésni nem tudták. Avagy talán mégis hagytak emlékjeleket, de az idő vasfoga elpusztította azokat? Szegénységüket akkor még inkább bizonyítják avval, hogy emlékjeleik föntartá-
sára a későbbi nemzedékek oly kevés gondot fordítottak, hogy az emlékezetből még a hirük is teljesen kiveszett.
Egészen mások voltak az izraeliták. Ugyanazon csaknem félezredévnyi idő alatt, bevonulásuktól egészen Salamon idejéig, szembetűnő módon változtak meg és mindenkori változásukról maradt korkép, amiből még a mostani és a későbbi nemzedékek is ráösmerhetnek. A népéletnek minden megnyilatkozásában kifejezésre jut ez a változás. A hordozható sátor és a lenge kunyhó, az elmaradottabb legelő-területektől eltekintve, nagyrészt eltűntek és a ciprus törzsekből való szilárd épületek léptek a helyükbe. A hegycsúcsokat megerősített városok koszoruzták, a legelésző nyájakkal és pásztorokkal benépesített rétek megritkultak, a völgyekben és lankás hegyoldalokon gabonaföldek terültek el, melyek, ha esőben hiány nem volt, bőven ontották isten áldását. A föld nemcsak búzát és tönkölyt termett, hanem terebélyes fákat és izes gyümölcsöket is. A szőlőtőke fölkúszott a hegyoldalon és a gondosan ápolt földből a nedvet, az izzó napból a tüzet szíttá magába. „Szőlőtőkéhez kötötték a szamarat és a csikót a nemes borághoz, borban mosták a ruhát és szőlőnedüben áztatták a köntöst, bortól piroslott az ábrázat és tejtől fehéredett a fog“. Salamon idejében földmivelés, kertgazdaság és bortermelés volt az izraeliták főfoglalkozása. Sima országutak szelték keresztül-kasul az országot, melyeket megterhelt tevék vagy gyorsan poroszkáló lovak hosszú sorai népesítettek be. A király nem járt már az ekeszarva mögött, de díszkocsin hajtatott. A bíráskodó Debóra idején még az volt az előkelők kiváltsága, hogy fehér szamarakon jártak-keltek. Dávid már öszvéren ült és a fölkenés és koronázás ünnepélyes menetén ezen pompázott a fia is. Salamonnak már az öszvér sem volt elég előkelő. Ö már büszke egyptomi lovakon rándult ki üdülni Etham tündén szépségű vidékére s ragyogó fehér ruhát viselt. S miként a király meg udvara, úgy a nép vagyonosabbjai is ruházatban, edényekben és étkezésben észrevehetőleg fényűzésre adták magukat, ami a magasabb kultúra alapja és föltétele. Arany bőséggel volt az országban, az ezüst pedig elvesztette korábbi értékét. Amint az ország Dávid és Salamon uralkodása idejében oly nagy hatalommá vált, melynek szava messze ér, úgy a nép is közel járt ahoz, hogy a szidonitákkal és tiru-sziakkal való versengésben kereskedelemmel és hajózással foglalkozó néppé változzon. A kereskedő állammá való alakulás alapjai már ki is alakultak.
A külfölddel való üzleti összeköttetés folytán rendezni kellett a pénzügyet is. A legrégibb időben az áruk értékét aprómarha (keszita) szerint becsülték föl, vagy számitották ki hozzávetőlegesen, mert tulajdonképpen csereüzleteket kötöttek. Később kis hengeralaku ezüstdarabok (gerah) kerültek forgalomba. De Salamon már szükségét látta annak, hogy a nemesebb ércek értékét, melyek az adásvétel közvetítői voltak, babiloni és föníciai mintára, egységes súly szerint szabályozza. Bizonyos megállapított, határozott súlyú kövecske (sekel) volt az egység. Ezt, amint az egyengetett országutakat királyutnak: királyi kőnek (eben ha-melech) hívták. A nagy sekel neve a szent súly (sekel ha-kodes) volt. Mivel a nagyban való kereskedésben a kisebb pénzek vesződséges lemérését és olvasgatását időtrablónak tartották, aranyból és ezüstből nagy kerek, tányéralaku tömböket öntöttek, melyek 3000 sekel (klikhar) súlyúak voltak. A pénzértékek súlyának megbízható megállapítására két-két fülalaku serpenyővel fölszerelt pontos mérleget kellett készíteni. Miként a súly, úgy nyilván a hossz- és az ürmértékrendszert is már Salamon idejében képezték ki.
Hát az időbeosztás minő volt? Vájjon két jelenség vagy két cselekmény közé eső, röpke, észrevétlenül elmúló távolságot a természetadta elhatároláson kívül is kisebb és nagyobb szakaszokra osztották-e föl ? Okmányok e részben nem adnak fölvilágositást. De valószínű az a föltevés, hogy mint a többi régi nép, úgy az izraeliták sem ösmerték a napnak 24 órára való beosztását. A napot csak három részre tagolták: reggelre, délre és estére (bén-ha-arbajim), az éjszakát meg, amint háborúban a szükség hozta magával, az éjjeli őrök fölváltása céljából, három éjjeli őrségre (asmóra). A hetet, az egyptusiaktól eltérően, nem tíznaposnak vették, a napkalendárium szerint, hanem a hold négyszeri változásához képest, hétnaposnak, aminthogy általában a hold járása volt a naptár irányitója. Minden ujhold-nap egyúttal ünnep volt. Kérdés már most, hogy a hónapok majdnem kétnapnyi fölöslegét a négyhetes számítások keretében hogyan tudták kiegyenliteni ? Efelől, valamint más időszámítás felől nem maradt ránk semmiféle adat.
Az aratás vége jelentős időszak volt, úgy hogy az év őszszel kezdődött. Másrészt azonban az Egyptomból való megszabadulás emlékére az első tavaszi hónappal kellett az időszámítást kezdeni, úgy hogy az év eleje összeesett a tavaszszal és az őszi ünnep a hetedik hónapban került sorra. Hogyan egyenlítették ki vagy egyeztették össze a kétféle évszámítást? Talán az egyik a polgári, a másik meg a vallásos életben volt használatos? Ki szabályozta a havi, évi és ünnepi naptárt? Külön hatósága volt-e ? Avagy az ároniták kezébe volt a naptár ügye letéve ?
Hétéves (engedményes év), hétszer hétéves (Jóbélév) vagy ennél is nagyobb időszakok az izraeliták életében Salamon idejéig nem igen szerepeltek, legalább az addigi történetben semmi nyoma annak. Az Egyptomból való kivonulással kezdődő időszámítás a polgári életben használatos alig lehetett. Valószínűleg csak az ároniták és leviták, akik a múlt emlékeit hivebben őrizték, éltek evvel az időszámítással. De Salamon uralkodása óta a közéletben az vált állandó szokássá, hogy a királyok uralkodásának évei szerint számították az időt. Evvel az egyptomi királytiszteletet utánozták s azt juttatták kifejezésre, hogy minden életnyilván.ulásnak a királyság a központja. Ez az izraelita területre átplántált szokás, valamint általában a Salamon által meghonosított idegen elemek, megbontották és elfeledtették a régibb rend eresztékeit.
Salamon uralkodása idejében a lakosságnak uj osztályrendje keletkezett. Az általa robotmunkára használt, nem csekély számú őslakosság külön osztály volt. Nem egyesek vagy családok, hanem az állam rabszolgái voltak, s az összességet képviselő király örökszolgáinak tekintették őket. Ezen örökszolga őslakók egy csoportját, a gibeonitákat, a templom mellé rendelték s ily minőségükben az oltár számára fát vágtak és vizet hordtak. Másokat, akik a főváros közelében telepedtek le, valószínűleg a királyi palota és közmunkák alsóbbrendű szolgálataira használták föl. Ez az osztály egyes emberekkel szemben szabad volt ugyan, de annyiban mégis rabszolgacsoport volt, hogy tagjait bizonyos szolgálatok teljesítésére kényszerithették. Ezek közül a félszabadok közül nyilván csak kevésnek volt földbirtoka, jobbára két kezük munkájából éltek. Amikor e birtoktalan lakók közmunkával elfoglalva nem voltak, bérért mezei vagy egyéb munkát végeztek. Ezért béreseknek (szecharim) is nevezték őket. Egy ily elnyomott néposztály mindig hátrányos az állam életére nézve, mert elébb-utóbb megtámadja a rendjét.
Dávid és még inkább Salamon idejében ezek mellett a félszabadok mellett külföldiekből, bevándorlottakból és idegenekből (gérim) álló osztály keletkezett, mely Izrael országának állandó lakosságává vált. A kereskedelmi összeköttetések, az ország jóléte és a Salamon uralkodása idejebeli hosszú béke által teremtett létbiztonság közelebbi és távolabbi szomszédcsaládokat, moabitákat, ammonitákat, idumeusokat és egyptusiakat vonzottak az országba. Valószínű, hogy az izraelitáknak sajátlagos, a bálványimádás fölött álló istentisztelete is, melynek a jeruzsálemi templom ragyogó szintere volt, arra ösztökélte a fölvilágo-sodottabb külföldieket, hogy részt kérjenek belőle és Izrael istenének szárnyai alá vonuljanak. Salamon idejében az országot, a népet és Izrael istenét messze földön ösmerték.
Az izraelita tengerészek, akik annyi kikötőben, tengerparti országban és városban fordultak meg, továbbá az izraelita kereskedők, akik a külfölddel összeköttetést tartottak fönn, hazájuknak hírét nagy távolságokra és sok idegennyelvü néphez hordták szét. A bölcs, hatalmas, nagy fényt kifejtő Salamon király dicsőségéről akkor mindenfelé tudtak. Kora szemében növelte dicsőségét annak az istennek, akinek tiszteletére oly pompás templomot emelt. Az izraelita hajósok és kereskedők Izrael istenének a bálványimádó népek közt öntudatlanul is első hirdetői voltak.
Jeruzsálemben egy szép napon nevezetes látogatás keltett föltünést A Vörös-tenger partján fekvő s az izraelita nép által látogatott Szabea-ból (Sába, Seba), a fűszerben gazdag országból nagy kísérettel jött Jeruzsálembe egy bölcs királynő, ki Salamon dicsőségéről és Izrael istenének nevéről oly sok és szokatlan dolgot hallott. A fülébe eljutott hírek igaz, vagy hazug voltáról akart tulajdon szemével meggyőződést szerezni. Salamon nagy figyelemmel fogadta és Sába királynője (a mohamedán monda Belkisznek nevezi) sokat tárgyalt vele, csodálta bölcse-ségét, isten házát, amit építtetett és udvarának rendjét, meg a fényét. Böl-cseségét találós kérdésekkel tette próbára, melyeket, mint ámulva látta, rendre megfejtett. Nem is állhatta meg, hogy ki ne jelentse, miképpen a király minden várakozását fölülmúlta és bölcseségeért, igazságosságáért a királyt dicsőítette és dicsőítette Izrael Istenét, aki oly nagy nép trónjára ültette.
Amint Sába királynője, úgy kétségkívül más külföldiek is eljöttek Jeruzsálembe, hogy Salamon királynak bemutassák hódolatukat, s abban az országban, ahol érzékelhető kép és fajtalan szertartások nélkül járó tiszta istentiszteletet találtak, állandóan megtelepedtek. De ezek a külföldiek, mert a föld a bennszülött izraelitáké volt s eladásra nem került, földbirtokot nem szerezhettek. Hogy a letelepedésre való jogot mégis megnyerjék, izraelita családokhoz kellett csatlakozniok. Izrael országában eszerint négy- vagy ötféle osztályú lakosság volt: bennszülött izraeliták (ezrach), bennszülött kanániták, béresek, akiknek még részben meg volt a földbirtokuk, továbbá bevándorlott idegenek, akik egyes családok védencei voltak és végül rabszolgák, akik részben a hadifoglyok, részben azok közül a kanaániták közül kerültek ki, akik rabszolgákul adták el magukat.
A leigázott törzsek és idegenek az ókor minden népe körében teljesen jognélküliek voltak, bárki megbánthatta és bántalmazhatta őket, de az igazság képviselői panaszaikra rá sem hederitettek, s a bírák arra föl sem voltak hatalmazva, hogy érdekeik védelmére keljenek. Ellenben az izraelita törvény, még a legrégibb is, különös védelmébe fogadta az idegent és meghagyta, hogy az idegent sem megbántani, sem elnyomni nem szabad, mert az izraelitáknak mindig emlékezniök kell arra, hogy egykor maguk is idegenek voltak Egyptom országában s ott az igazságtalan elbánás miatt kimondhatatlanul sokat szenvedtek.
Az izraelita jogban a teljes egyenjogúságnak bizonyos ideális vonása általában kezdettől fogva megvolt. Azt a fölháboritó különbséget — amely pedig egészen a keresztény középkorba elhúzódott — hogy t. i. gyilkosság és emberölés esetén is minden az osztályhoz való tartozandó-ságtól függ és ha az uralkodó nép valamely tagján követtetett el,.
szigorúbb büntetés alá esik, — a zsidó törvény nem ösmerte. Aki embert ölt, bármely osztálybelit, azt halállal kellett büntetni, mert „minden ember az isten képmására teremtetett". A rabszolgán elkövetett gyilkosság is ugyanazon büntetéssel járt, még akkor is, ha tulajdon gazdája volt az, aki életétől megfosztotta. A rabszolga bántalmazása folytán, mely testi sértéssel járt, a gazda elvesztette a rabszolgához való tulajdonjogát és szabadon kellett azt bocsátania.
De a vérbosszú az izraelitáknál is szokásban volt. A forróvérű délvidéki embernek nincs annyi türelme és meggondoltsága, hogy a . gyilkos ellen irányuló bírói eljárást és igazmondást be tudja várni, vagy pedig a pártatlanságában nem bízik meg annyira, hogy a gyilkos felelősségre vonásában és elítélésében hinni tudna. A meggyilkolt rokona ez okból fölkereste a gyilkost, vagy emberölőt, hogy vérért vérrel fizettessen. Lassanként a család • becsületbeli ügyévé vált, hogy a gyilkost a vérrokon keze ejtse el. A törvényben ezért meg volt az a törekvés, hogy a vérbosszút megszüntesse, vagy legalább is csökkentse az esetek számát. A szándékosság nélkül gyilkolok számára úgynevezett menedékvárosokat kerestek ki, ahova a vérboszu a szerencsétlenség ártatlan okozóit nem követhette. De csak akkor, ha ártatlanok voltak. Mert ha kitűnt, hogy szándékosan öltek, nem védhette őket maga az oltár sem. Ha ezt a törvényt valaha végrehajtották, úgy az nyilván Salamon idejében történt, aki a jognak és igazságnak igaz őre volt. Menedékhelyekül hat megerősített várost jelöltek ki, hármat az innenső, hármat a túlsó törzsek számára. Emiit délen Hebront, középütt Szichemet és északon Kadest, amott Bécert, Ramoth-Gileadot (vagy Micpát) és Gólant. Ha a gyilkos ezen városok valamelyikébe menekült és a gyilkosság szándékta-lan volta bizonyítható volt, akkor a vérboszura kiszolgáltatni nem volt szabad. Ezek a menedékhelyek nemcsak az izraelitákat, hanem a kanaanita társlakókat és az idegeneket is hasonló módon védték.
A törvénylátás és a büntettek és kihágások megtorlása eredetileg minden város községét (édah) illette meg, a községet a vének képviselték, aminthogy általában a közügyeket vezetni és tanácsüléseket (szód) egybehívni ők szokták. A község hivatottjai (kerue ha-edáh) volt a nevük. A királyság keletkezésével, mely minden hatalmi jogot, a biróia-kat is, magához ragadott, úgy látszik, a vének birákká való kinevezését a király kezdeményezte, vagy a megerősítésük jogát tartotta fönn magának. A királyság idejében tehát megosztott igazságszolgáltatás keletkezett: a polgári mellett a királyi. A rend az volt, hogy csak fontosabb és bonyolultabb bűnügyek, vagy jogi viták kerültek a király itélöszéke elé. A bírói ítélet a város kapuja előtt elterülő tágas téren nyilvánosan folyt. Benn a városban a szűk utcákban erre való hely egyáltalán nem akadt. A bírák a gyülekezet közepén magasabban ültek, a nép pedig a bírói székek körül, származás és rang szerint, körben foglalt helyet.
A jog forrásának, az igazság védőjének magát az istent tekintették, „előtte, az egész világ bírája előtt, utálat az igazságtalanság". Az volt tehát a fölfogás, hogy az igazságszolgáltatásra isten szeme vigyáz, a törvénytlátó községben bizonyos tekintetben maga az isten is jelen van és ügyel arra, ami történik. Mivel a bíráskodás istené, kerüljék a bírák az igazságtalan itéletmondást, egyéni tekintélyt figyele-mbe ne vegyenek, a kis embert és az előkelőt pártatlanul hallgassák meg, szolgáltassanak igazságot az idegennek és a törzsbelinek és különösen a megveszteget-tetéstől óvakodjanak. Valamely panaszlott elmarasztaltatásának bizonyítékául legalább két tanúnak a vallomása kellett. Salamon, aki az igazságosság gyakorlására igen sokat adott, kétségkívül gondoskodott arról és ellenőrizte is, hogy az igazságot szigorúan kezeljék.
A szinái törvényhozás folyománya, az őszsidó törvény, a szigorú jog ápolása mellett kioktatott arra és a lelkekre kötötte azt is, hogy a szükséget látók, az örökségből kitagadottak és a gyöngék iránt jónak kell lenni. Izrael fiainak egymásközt való egyenjogúságának alapelvéből kellett következnie továbbá annak, hogy oly sok bűn és háborúság forrása: a gazdagság és szegénység közt való különbség megszűnjék. Bár a jómódúra nézve nem volt lehetetlenné téve az, hogy tovább gazdagodjék, a zsidó állam területén senkinek sem volt szabad koldusként sinylenie. És a felebaráti szeretet azon alapelvénél fogva, hogy: „szeresd testvéredet mint tenmagadat" — az elszegényedett testvért „meg kellett támasztani, hogy el ne essék", föl kellett karolni, hogy még mélyebbre ne sülyedjen.
Elsősorban a családtagok kötelességévé tették, hogy az elszegényedett rokont erőteljes segítséggel önállósága visszaszerzésére tegyék képessé. Salamon idejében még nem akalmazták azokat a nagy jelentőségű mózesi törvényeket, melyeknél fogva, ha valamely izraelita adósságba keveredett, adósságát a hetedik év megszüntette; vagy ha örök birtokát eladta s a rokonok a számára vissza nem vásárolták, az a jóbél évben ingyen visszaszállott rája; vagy ha valamely szabad ember szükségből rabszolgául eladta magát, a hetedik év meghozta a szabadságát. Ezeknek a törvényeknek, melyeknek az volt hivatásuk, hogy a fokozódó elszegényedést és a szegények, meg a gazdagok közt folyó csöndes harcot megakadályozzák, a salamoni kormányzás idején uralkodó általános jólétben nem. volt talajuk.
De mégis akadt egy egész birtoktalan osztály, mely a jobbmóduak támogatására szorult, nevezetesen a Lévi-törzsbeliek, akik az ország elfoglalása idején nem kaptak termőföldet s „a talaj kövérségének meg az ég harmatjának áldásaiból" nekik nem jutott. A leviták már szárma zásuknál fogva szegények volfak és mert az ősbirtokokat eladni nem volt szabad, ingatlant sohasem szerezhettek s vagyonra ez okból szert sohasem tehettek. Az államalkotmány egész rendje odairányult, hogy a leviták földhöz ne köttessenek, hogy a birtokkal együtt el ne zülljenek. De hogy a szükségben el ne vesszenek és le ne alacsonyodjanak, létfentar-tásukról gondoskodni kellett. A leviták azon részéről, akik a templomi áldozások ügyét kezelték: az áronitákról kétségkívül történt valamelyes gondoskodás, amennyiben az áldozásokból élelmiszer járt ki nekik. Azok a leviták azonban, akiknek a munkakörük más volt: a templom ajtónállói, az áldozások segédszemélyzete és az énekesek, meg a zsoltárosok csoportja az áldozati adományokból részt nem kaptak. Ezek voltak a gyámoltalanok és mindenből kitagadottak, akik vagyon-talanságuk folytán, ha más utón nem történt volna róluk gondoskodás, éhen veszhettek volna. Salamon minden valószínűség szerint gondjukat viselte és pontosan hajtatta végre a tizedtörvényt. Minden földmivesnek és állattenyésztőnek ugyanis az volt a kötelessége, hogy termésének és növendék állatainak tizedét szolgáltassa be a leviták számára. Azokkal a keményszivüekkel szemben, akik e kötelesség alól ki akarták magukat vonni, a törvény nem rendelt ugyan kényszereszközöket, de a királynak hatalma elegendő volt arra, hogy nyomatékot adjon a- törvénynek s ne hagyja meg holt betűnek. Salamon nyilván élt is evvel a hatalommal. Azokat a levitákat, akiknek a templom körül dolgot nem adtak, kétségkívül a városokban a törzsek között helyezték el. Itt valószinüleg tanítás volt a feladatuk. Ezekről a született szegényekről, akikre a gazdagságnak még a reménysége sem mosolygott, Salamon uralkodása idején szintén történt gondoskodás.
Valamint az igazságosztásra és a szegények iránt köteles jótékonyságra, éppúgy a női szemérem védelmét is különös figyelemmel szolgálta a törvény. Eme gondoskodás folytán a szeméremérzet már Dávid idejében is oly mélyen vésődött a lelkek mélyébe, hogy oltalmazója a közérzület volt. Valamely szűznek megbecstelenitése, fölháboritó, durva cselekedet számba ment, aminek Izrael körében nem volt szabad előfordulnia. Azoknak, akiknek az volt a rendeltetésük, hogy később családanyákká legyenek, tisztán és szüzességük teljességében kellett férjük hajlékába bevonulniok. Nővéreik szüzességét a fitestvérek védték és az ellene irányuló támadásokat megboszulták a vétkezőn. Következik ez Amnon esetéből, de még inkább Simon és Lévi eljárásából, kik rettenetes boszut állottak a szichemieken, mert fejedelmük fia meggyalázta nővérüket, Dinát. És mikor atyjuk, Jákob, ezért szemrehányást tett nekik, nagy méltatlankodva feleltek: „Hát úgy bánjanak a nővérünkkel, mint a kéjhölgygyel ?“ Azonban kéjvágyók telhetetlenségének kielégítésére,
úgy látszik, mégis megtűrték a szabad szerelmet, melynek osztogatói külföldi nők voltak, akik ebből kenyérkeresetet csináltak.
A házasságtörés súlyos bűn volt, melyet a törvény halállal kívánt megtorolni, a közerkölcs pedig megvetéssel sújtott. Azok a csapások, melyeket Dávid önmaga ellen felidézett, a házasságtörés következményei voltak, amit az emberek nem tudtak neki megbocsájtani. A leányt akarata ellenére atyja nem adhatta férjhez. A vőlegény az apának nászajándékot (mohar) adott a lányért, ami nyilván maradványa volt annak a régi szokásnak, amely szerint az apa a lányát eladta.
A házassági szertartás egyszerű volt. A szűzi menyasszony lakodalma napján menyasszonyi koszorút — nyilván virágból valót — viselt. Innen származik a menyasszony héber elnevezése: kallah, ami azt jelenti, a megkoszorúzott. Szülői házából igy fölékesitve vezették ipja házába, de ezt megelőzőleg egy erre az alkalomra különösen földiszitett helyiségben (chuppa) hozták össze a vőlegénynyel.
Minden férjnek rendszerint csak egyetlen felesége volt s csak szükség esetén, ha a házasság gyermektelen maradt, hozott még egy asszonyt a házhoz. Utánzás okából és a szomszédos udvarok példáját követve, asszonyaik házában csak a királyok tartottak sok feleséget s ezek is csak oly királyok voltak, akik a házasságot játéknál egyébnek nem tekintették. Saul elvette a lányát Dávidtól, amidőn gyűlölni kezdte vejét s máshoz adta feleségül és Dávid nem habozott, hogy ugyanazt a nőt, ki közben másnak volt a felesége, hogy hatalomhoz jutott, újból visszaszerezze.
Az izraelita nők helyzete éppenséggel nem volt oly alárendelt és rabszolgaszerü, mint sok más ókori s nehány ifjabb jelenkori népnél. Díszes női börtönök, melyekben az asszonyoknak, mint a görögöknél, elzárva kellett volna tartózkodniok, a zsidóházakban nem voltak. Szabad mozgásuk a házon kívül is meg volt. Szüret idején a lányok nyilvánosan táncolni mentek. Abigail, a karmelita Nabal szép felesége, Dávid elé nyargalt, hogy csillapítsa haragját. Saul és Dávid elé, győztes csatáikból való visszatértük alkalmából, női karok vonultak ki és dicshimnuszokat énekeltek. A nők szabad helyzete tette lehetővé azt is, hogy támadhattak köztük olyanok, kik’ népük sorsának intézésében kiválóbb részt vettek. A prófétalelkü Deboráht fölkeresték a nép vénei, hogy szellemével világosítsa föl őket. Az okos thekoita nő parábolát terjesztett Dávid elé, hogy a fiával való kibékülésre hajlandóvá tegye. Thebec városában és Ábel városában asszony volt az, ki a polgárháborúnak véget vetett; az abeli a fal tetejéről okos beszédet intézett a férfiakhoz. Az izraeliták mintaképeknek az ősanyákat tekintették, akik férjeikkel egyenjogúak voltak és általuk különös tiszteletben tartattak. A törvény teljesen egyenlővé tette a férfit és a nőt és a fiakat arra intette, hogy anyjukat épugy tiszteljék, mint apjukat. Az azonban az erkölcsi közfelfogásba ütközött, ha utakon és tereken az asszonyok túl sokat mutatkoztak a férfiak között. Körük a sátor, vagy a ház volt. Itt nap-nap után kenyeret sütni és szőni, fonni szoktak. Ha a nyilvánosság előtt jelentek meg, akkor az asszonyok arcuk egy részét, átlátszó félfátyollal (ceif) szokták takarni, ami a szemet szabadon hagyta. Ezt a félfátylat gömbölyű orrpálcikával erősítették meg, mely a homloktól az orr közepéig ért. Ezt kell érteni a héber nészem alatt, amit orrgyürünek fordítanak. Ami tévedés. A zsidó nő sohasem viselt orrgyürüt. Nészem az orr fölött elhelyezkedő, a fátyolt összetartó pálcika volt, minőt a jobb mohamedán nők ma is viselnek.
Salamon korában a jólét emelkedése, az arany és drágakövek közkeletű volta folytán az asszonyok természetesen többet költöttek magukra, mint a korábbi időkben. A félfátyoltartó orrpálcikákat, melyek előbb ércből készültek, aranyból csináltatták. Karjukat, nyakukat ékszerekkel diszitették, ujjaikon gyűrűk pompáztak. Ragyogó bíborhoz és hófehér vászonhoz könnyű szerrel juthattak, Fönícia és Egyptom nem voltak megközelithetetlenek, az országot pedig bejárták a kereskedők, akik ékszereket és illatos kenőcsöket kínáltak vételre.
A királyság keletkezése óta nemcsak az élet külső szépségei jutottak lendülethez s nemcsak az eredetileg barbár állapot durvaságait küszöbölték ki, hanem a művészetek is fölvirágoztak. Legelőbb is a költészet és a vele együttjáró zene talált gondosabb ápolásra. Korábban az asszonyok rendszerint kézidobbal (toph-tupim) kisérték az éneket, Sámuel és Dávid idejében uj hangszerek terjedtek el (kelé-sir): a hárfa (khinor), a lant (nébel), még egy húros hangszer, melyre sokszor tiz húr volt felhúzva (nébei-aszor) és a fuvola (chalil/ Annak emléke, hogy mily természetűek voltak a melódiák és az ének, nem maradt ránk. A salamoni időből származó költészet alakjáról és tartalmáról az emlékezés szintén tájékozatlanul hagy ugyan, mindamellett akad egy és más vonatkozás, amiből következtetni lehet rájuk. Néhány költő neve is megmaradt az emlékezetben. Salamon király és a leviták mellett egykorú költők is éltek. így a Juda törzsében való Ethan, ki a Zerach családhoz tartozott és három fitestvére vagy rokona: Heman, Khalkhol és Darda a Peerez családból, kik Machol fiai voltak.
A poézis, mely a népiélek mély forrásából ered s annak lényét és legbensőbb alkotó részeit juttatja kifejezésre, az izraeliták körében nem puszta játék volt, melynek az unalom óráinak elűzése, mithológai képzelgéseknek vonzó formába való öltöztetése, vagy a mohó fantáziának uj, meg uj anyaggal való táplálása a célja. Még mikor tréfált is, komoly volt. A héber poézis kezdettől fogva öntudatlanul is odairányult, hogy fölemelje a lelket, nem pedig arra, hogy elpuhitsa és álomba ringassa; a gondolatokat szárnyalásra ösztökélte s nem álmodozásra, a szív érzéki mozzanatait és tévedéseit lefogni akarta, nem pedig fölbiztatni. Ezt a vonását megőrizte anélkül, hogy mindig vallásos jellegűnek mutatkozott volna. Sőt a vallásos poézis mellett akadt oly fajta is, melyet világinak nevezhetnénk. Az isteneszmének szóló zsoltárok és dicsérő énekek mellett mesék, parábolák és találós mesék ketetkeztek. Salamon királyt mint a poézis ezen fajának például szolgáló mivelőjét dicsőítik. De ez a világi poézis magasabb célokat tart szem előtt: az erkölcsiség birodalmát és a hasznos életműködést.
A héber irodalom egy találós formába öltöztetett kérdés és felelet-játékot meg is őrzött. Ez annak a költői műfajnak színét és szellemét viseli magán, amelyet Salamonénak vallanak. Élettapasztalatokról szól, melyek bizonyos erkölcsi vagy társadalmi viszonyok közt haszonnal alkalmazhatók :
Kérdés:
„Mely három dolog, mi be nem telik soha," S a negyedik, mely soh’sem mondja „elég?" Felelet:
„A sir meg e test kapuja, A föld, mi be nem telhet vízzel, S a tűz nem mondja soha, hogy „elég."
Kérdés:
„Mi három az, mitől a föld megremeg, S mely negyedik, mit el nem viselhet?" Felelet:
„A rabszolgától, ha hatalomra jut,
Az alattvalótól, ha kenyérrel jóllakott, A rut nőtől, amikor férjhez megy, S a rabnőtől, ha úrnője helyére lép." Kérdés:
„Mily négy kis lénye az a földnek.
Mi oly okos és ötletes?"
Felelet :
A hangya, mely bár tehetetlen népség, Aratás idején előre gyűjt eleséget.
A hegyi nyulacska, bár gyönge népség, Sziklára rakja házikóját.
A sáskáknak meg nincs királyuk, Sereggel járnak-kelnek mégis.
S a gyik bár kézzel is lefoghatod, Királypalotákban lakhatik.
A poézist oly sokra becsülték, hogy régibb dalokból már jókor állítottak össze gyűjteményt. Ebbe foglalták bele Józsuának a kanaáni-tákon aratott győzelméről szóló diadalénekét, Dávidnak Saul és Jonathán halálára irt gyászdalát, valószínűleg a Debóra-dalt és másokat is. Az igy összeválogatott költemény-szemelvényeket a dalok tekercsének nevezték.
Termékenyebb és mélyrehatóbb volt a nemzeti poézis, mely az izraelita nemzet jelentőségével foglalkozik. Derült önérzet, a jövőbe vetett az a hit jutott benne kifejezésre, hogy az Istentől vezérelt népre magasabb rendeltetés vár s hogy sohasem fog elpusztulni. A Dávid korabeli harcok nagy vívmányai és a Salamon idejebeli béke során megnövekedett hatalom eredményei fokozták ezt az önérzetet. De azért nem tévedt nagyralátásra és erejét túl nem becsülte. Ellenkezőleg, Istenre utal, akitől ezek az eredmények származnak, mindent tőle remélt s a nép saját erejétől, meg a vezetőitől semmit. Az áldásnak azt a teljességét, mely Izraelnek osztályrészéül jutott, erkölcsi világa és szent élete következményeinek tulajdonította a poézis. A népnek prófétai hangon nyilatkoztatták ki:
Erőszakot nem látni Jákobnál
És Izraelnél nem gonoszkodást, IHVH az Isten véle van S körében a király kegye.
Isten, ki elvezérelé Egyptomból,
(Adá) neki az óriások méretét. Nem árt varázsige Jákobnak, S a jósbeszéd nem fog Izraelen.
Mily szépek sátraid, ó Jákob !
Lakásaid, ó Izrael!
Miként völgyek, melyek mivelve vannak,
Mint kertek a folyamnak partjain,
Mint aloé, mit ültetett az ur, Mint víz mellett a cédrus.
Addig azonban, mig valamely nép csak a poézist ápolja, a mivelt-ségnek alacsony fokán fölül még nem emelkedett. Mert a költés a vívódó népiéleknek legbensőbb érzelmei kifejezésre juttatásában csak az első állomás. Érett voltát a népszellem avval bizonyítja, ha közélete eseményeit tapasztalatait, vizsgálódásait és gondolatait képek és hasonlatok nélkül, kötetlen beszédben, nyugodtan és szenvedélytelenül képes már föltárni. Az izraelita nép Dávid és Salamon korában erre a színvonalra is eljutott. A nemzet csodálatos történetét, mesterkéletlen, de mégis költői színnel és drámai élénkséggel foglalták írásba. Az irás művészete természetesen fejlett volt. Dávid Uriászra bízta a Joabnak szóló végzetes levelet. A hadi szolgálatra hivatottak számontartásával megbízott főhivatalnok a harcoló legénység neveit egy tekercsre szokta írni s a kancellár köteles volt a király szemében kedvelt vagy megbélyegzett embereket és csele kedeteiket följegyezni. Az ugyan meg nem állapítható, hogy ez időben az izraelita történetkönyveknek mely részei készültek, de annyi bizonyos, hogy az előző korok történeti ismertetését már megkezdték. Hiszen kétségtelen, hogy ez időben történeti elbeszélés formájában valami röp-iratfélét bocsájtottak közkézre oly célból, hogy a rendteremtő és egyesitő királyság előnyeit a bírák korának ziláltságával, rendetlenségével és bűnös önkényével szemben megvilágítsák és nyilvánvalóvá tegyék.
Hogy azokat, akik talán sajnálták, hogy a királyság a korábbi szabadságokat megnyirbálta, amúgy igazában meggyőzzék afelől, hogy mennyivel volt rosszabb a bírák kora, evégből Salamon idejében két irat készült, melyek annak az ok nélkül sajnált időnek zabolátlanságait és erkölcstelenségeit igyekeztek megbélyegezni. Mindkét iratnak célja történetileg megjeleníteni azt, hogy amig Izraelnek nem volt királya és mindenki azt tehette, amit jónak vélt, borzasztó bűnök és gonosztettek, nemcsak bálványimádás, hanem nyilt erőszak és rablás, asszonyok nyilvános meggyalázása, idegenekkel szemben vendégszeretet hiánya, lázadás és dühöngő polgárháború fordulhattak elő. A köztársasági szabadság, vagyis inkább a laza erkölcsű törzsalkotmány volt ily gonosztettek szülőoka : ezt akarta a két irat megérttetni és egyúttal bebizonyítani, hogy ily szörnyűségek és elvetemedettségek (nebalah) a királyság idejében lehetetlenek. De ezeknek az állítólag a bírák korából eredő, ártatlannak látszó elbeszéléseknek mellesleg más céljuk is volt. A Dávid alapította királyságnak Benjámin törzsében titkos ellenfelei voltak, akik nem tudták feledni, hogy Saul idejében a hatalom az övék volt, de Juda törzse elkaparitotta tőlük. Saulnak egykori székvárosában Gibeaban kétségkívül voltak elégedetlenkedők, akik lesték-várták az alkalmat, hogy a Dávid háza által elkövetett koronarablás miatt boszut álljanak rajta és az uralmat újra Benjámin kezére játszák. Gibea, mely egy darabig az ország központja volt, Jeruzsálem föllendülése 'folytán közönséges vidéki városka színvonalára sülyedett. Amint a benjáminita Bichri családból származó Seba a Dávid korában fölmerült zavarokat arra használta föl, hogy kitűzze a lázadás lobogóját s azt kiáltsa: „Dávidhoz nekünk semmi közünk", úgy Salamon idejében is arról álmodoztak némelyek, hogy adandó, kedvező alkalommal Dávid házától a bitorolt méltóságot elrabolják. Az egyik röpirat tehát abban mesterkedett, hogy Gibea városát megbélyegezze, hogy leleplezze és erősen kiszínezze egykori bűnös tetteit s e város méltatlan voltát nyilvánvalóvá tegye.
E röpirat előadása szerint Gibea lakói a régi időkben bűnt bűnre halmoztak. Egy érdemes embertől megtagadták az éjjeli szállást, a feleségét megbecstelenitették és a körükben időző gonosztevők megvédelme-zésére fegyvert fogtak egész Izrael ellen. Mégis ezt a várost akarnák egykor megint központtá és egész Izrael fölött úrrá tenni! Gibeán kívül a gileadok városát, Jabest is, tehát azt a várost, mely oly hiven kitartott Saul mellett, ostorozták. Gibea gyalázatosságainak megtorlására egész Izrael öszegyült, csak Jabes lakói maradtak távol, ők tehát rendjén valónak találtak a gyalázatosságokat, minélfogva joggal vonattak bele abba a bünhődésbe, amit Gibeára mértek. Saul hű követői ebből okulhattak.
Midőn Seba Dávid ellen lázadásra szólította a népet, visszhangra és védelemre csupán az éjszaki danitáknál talált. Ezek a daniták tehát Saul házához való ragaszkodásukat és Dávidtól való idegenkedésüket szintén kifejezésre juttatták. A másik irat ennélfogva őket ostorozza és Dán városának nem éppen dicsőséges származását bizonyítgatja. A bírák korában, amikor Dán a kolóniájukat megalapította, nyilvánvaló erőszakoskodásokat és rablást követett el s ráadásul még bálványimádásra is vetemedett. A dánaiták egészen a bírák korának végéig tiszteltek egy bálványt, mely mellett törvény és hagyomány ellenére a papi teendőket egy levita látta el.
A szóbanforgó két iratnak ez a vázolt háttere. Nagy művészettel csinálták meg mind a két elbeszélést oly célból, hogy a nem tetsző törzseket és városokat és a bírák korának egész vadságát megbélyegezzék és hogy gyöngéden rámutassanak arra: mennyivel áldásosabbá és erkölcsösebbé tette a királyság a közállapotokat.
Az első irat elmondja, hogy valami Micha nevű ember az Efráim hegyén bálványt faragott magának és elébb fiát, azután egy Jonathan nevű levitát, Mózesnek unokáját állította melléje papnak, meg aztán hogy a kivándorló dániták a bálványt és papját önhatalmúlag, a tulajdonos ellenzésére nem is ügyelve, miként szöktették meg. A mellékkörülmények is csúf fölfogásról tesznek tanúságot. Az ezüstöt, amiből a bálvány készült, Micha elébb az anyjától lopta el, de mert az anya a tolvajt megátkozta, a fia indíttatva érezte magát arra, hogy visszaadja azt, mire az anya az ezüstöt a bálványra adta. Dán városában ezt a tolvajlásból származó bálványt állították föl s a dániták a bírák egész kora során imádták, Jonathán levita utódai pedig papokként szerepeltek mellette.
Valamint az első elbeszélés az otromba bálványimádást, úgy a második Saul fővárosának, Gibea lakosainak még nagyobb ocsmányságát bélyegezte meg. Tartalma ez: Egy levita, aki tőle megszökött feleségét Betlehemből visszahozta, Gibeában meg akart hálni, de senki sem akadt, aki vendégszerető hajlékot adott volna neki. Csak egy Gibeában lakó idegen szánta meg őt és a feleségét. Éjjel azonban Gibea valamennyi lakosa összegyűlt, hogy agyonverje a közéjük betért levitát. Midőn fölháborodásuk lecsillapítására a feleséget kiszolgáltatták nekik, oly embertelenül elégítették ki vágyaikat a szegény asszonyon, hogy élettelenül esett össze. A levita ezt a gonosztettet az összes törzsekkel közölte, minek folytán ezek összegyűltek és fölhívták a benjaminitákat, hogy megbüntetés végett adják ki nekik a gibeai bűnösöket. De azok magukévá tették az ügyet s a többi törzs ellen még harcba is szállottak. Ebben mindkét részről sok ezren estek el, mig végre a szövetségeseknek csellel erőt venniök sikerült a benjaminitákon, akiket azután annyira tönkretettek, hogy csak az a 600 maradt meg közülök, akik egy sziklára menekültek. Ezután Jabes-Gileád lakóin is rajtaütöttek, akik a gonosztevők ellen harcba hivó szózatnak nem engedelmeskedtek és hallgatólag Gibeának pártjára állottak. Minden törzs esküvel fogadta meg akkor, hogy leányaik közül egyet sem adnak feleségül a benja-minitákhoz. De hogy a Benjámin törzse teljesen ki ne pusztuljon, mégis meggondolták a dolgot, adtak nekik 400 leányt, akiket Jabes-Gileádban foglyul ejtettek, a többi 200-nak pedig megengedték, hogy a Silóban szüret alkalmával rendezni szokott táncból, melyre a családapák lányaikat is el szokták vinni, a maguk számára lányokat raboljanak. Ebből a hatszáz benjaminitából és a rablóit lányokból Benjámin törzse újra fölvirágzott.
Mindkét elbeszélés stílusa sima, világos, drámai és élénk. Fölismerhető belőle, hogy a folyékony prózába foglalt történetirás akkor már nem ment újságszámba, hanem fejlett fokon állott. Minden bizonynyal volt történelmi irodalom, ebből származnak a birák és Sámuel mostani könyvei. Amint a héber poézis kor dolgában az összes népek költészetét fölülmúlja, azonképpen a héber történeti próza is a legrégebbinél : a görögnél négy évszázaddal idősebb. A görög művészi tökéletességét el nem érte ugyan, de későbbi folyamatában egyszerűség, szem-lélhetőség, megkapó bensőség és kedvesség tekintetében különb annál. Szülőjének, a poézisnek nem egy vonását viseli magán.
Az ékesszólás is, mely szépen indult, a poézis himes köntösét öltötte magára. A thekoita nőnek Dávid királyhoz intézett, finom, gyöngéden vonatkoztató beszédébe poétikus virágok szövődtek. E kor prófétáinak ékesszólása, bár nem volt kötött formába foglalva, szintén költői színeket viselt.
A héber nyelv már tökéletesen ki volt képezve és szigorú formákat öltött. A nyelvjárásszerü különbségeket az összes törzseknek Dávid és Salamon idejében egymáshoz történt közeledése oszlatta el, a forma és még az írásmód is mindnyájuknál ugyanaz volt, ellenben a föníciaiak még sokáig ingadoztak, hogy azt a keveset, amit írásba foglalva akartak megőrizni, minő beszédformában juttassák kifejezésre s hogy a hangok megjelölésére minő betűket használjanak. A királyság keletkezése óta lefolyt eseménydus múlt gazdaggá tette a héber nyelvet s a közérdekű események följegyzésére hajlékonyságot és simulékonyságot kölcsönzött neki. Példabeszédek jártak szájról-szájra, melyek történeti eseményeknek köszönik származásukat: „Saul a próféták közt?" — „Vakok és sánták (őrzik a házat), — nem lehet tehát bemenni a házba." „Gonosztevőktől csak gonosztett származhat."
A poézison és a történetíráson kívül a héber nép szelleme más művészetekre Salamon idejében sem adta magát. A föniciaiaktól bizonyos kézügyességeket: fegyverkovácsolást (charás), házépítést, erődítési munkát (maszger), nemes fémek olvasztását és a belőlük való dísztárgyak készítését eltanulták ugyan egyes izraeliták s a nyelv a művészek és finom művészi munkák megjelölésére is teremtett kifejezéseket, de tökéletességre az izraeliták egyetlen képzőművészeti ágban sem tettek szert.
Sőt abban sem, aminek e nemzet lelkét kellett alkotnia: az istenismeretben és a vallásról való fölfogásban sem tudtak az első fokon fölülemelkedni. A durva bálványimádás Sámuel óta csökkent ugyan, de egészen még sem szűnt meg és az egyetlen szellemi lényü Isten ismerete a nép körében annyira gyökeret még nem vert és meg nem erősödött, hogy a sivárabb fölfogásba való visszasülyedés teljesen ki lett volna zárva. A vallásos érzület részben mindenesetre megnemesedett és megtisztult, Isten fenségéről és tiszteletének méltó voltáról a nép szellemi kiválóbbjainak, a levitáknak és a prófétáknak fölfogása tiszta volt. A jutalom várása nélkül való egyszerű életmód az, amire törekedni kell és ami Istennek tetsző : az igazak és egyszerűek (temimim) Isten kedveltjei.
Csakhogy a tömeg a testiséget Istentől elválasztani nem tudta, mert a tiszta szellemi lényről való gondolat világosságáig fölemelkedni képes nem volt. IHVH, Izrael Istene, aki oly sok csodát tett a népért, melynek seregeit győzelemre vezette s amelyet nagygyá tett, a legfőbb Isten volt ugyan, de alája rendelve még más Isteneket gondolt a tömeg, amelyeknek a látszólagos létnél nagyobb jelentőséget tulajdonított. Dávid és Salamon idejéig magában az istenségben a nép inkább azt a mindenhatóságot tisztelte, amivel a bűnösöket és a kiválasztott nép ellenségeit összezúzza, mint az örökszeretetet, amely a gyöngéknek és szenvedőknek pártját fogja. Az a nézet, hogy Isten a vétkest nem taszítja el egészen, hanem a megtérésre utat nyitott neki, már fölszinre vetődött ugyan, de általában mégis a harag Istenének gondolták IHVH-t, aki az egyszer elkövetett bűnt meg nem bocsájtja. Haragját azonban igazságszeretetéből származtatták le, mert az egész világ birájának tekintették, aki igazságot tesz, a gonoszát és az erőszakot pedig gyűlöli. Isten szentséges voltáról átment a köztudatba annyi, hogy az aljasat, az alávalót, az állati fajtalanságot és kicsapongást utálatosnak tartja.
A bálványimádás korából való régi fölfogás általában mindig vívódott és harcban állott az uj szinái tannal. Az esküt magától értető-leg IHVH nevére való hivatkozással tették le. Istennek az igaz ság vagy a szerződés tanúsítására való minden szólitását ünnepélyes és szent cselekedetnek tekintették. Mindamellett a hetes szám szimbólumát is szem előtt tartották s maga az esküvés (histabea) erre a számra emlékeztetett, mert őspogány felfogás szerint minden fogadkozás a hét hatalmasra (kabirim) való hivatkozással szokott történni. A hetes számot ennek a pogány fölfogásnak következtében általában szentnek tekintették. Attól a fölfogástól, hogy az istenséget haragja elforditására, szándéka megváltoztatására és jóakaratra áldozattal rá lehet venni, a nép szabadulni nem tudott. Salamon temploma, mert sok áldozatot mutattak be benne, ezt a fölfogást még jobban táplálta. Az a Sámuel által érvényre emelt gondolat, hogy Isten tetszését az áldozatok és adományok meg nem nyerik, újra elhomályosodott és háttérbe szorult. Ennek az erősen térfoglaló nézetnek megtisztulását csak az az intézkedés segítette elő, mely a templomban az áldozat mellett a zsol-táros, énekes és húros hangszeres lelki istentiszteletet is meghonosította.
Az uj nagy templomban a papi rend becsültebb, hivatalosabb álláshoz jutott. Salamon idejében a főpapi méltóságot Cádok fia, Aszaria viselte. Ez a tisztség távolról sem járt olyan hatalommal, miként a föníciaiaknál, ahol egyenrangú vala a királyi állással. A főpapot a király nevezte ki (természetesen az Ahron-törzsbeliei közül) és a királynak alárendeltje volt. A főpapi méltóság, miután Salamon Abiathar utódait lefokozta, a Cádok-családban örökségként szállott apáról fiúra. A cádokistákat általában megbecsülték, mig Éli házának ivadékai teljesen elzüllöttek. A főpapot éppúgy fölkenték, mint a királyt. Szolgálat közben a tisztesség és disz jeléül pompás ruhákat viselt: egészen kék bíborból való ünneplő palástot, mely bokáig ért és amelyet köröskörül gránátbojt és arany csengők szegélyeztek. A ruhát tarkán hímzett öv fogta össze. Fején fehér bisszusból való kötés volt. Homlokán arany diadém ragyogott, e két bevésett szóval: „IHVH-nak szentelve". Vállára és mellére különféle bíbor-, arany- és bisszus-szálakból szőtt vállkkendő-féle (efod) borult. Erre aranyláncokkal és karikákkal a mellső oldalon arasznyi vért volt erősítve. A mellvértbe (chosen) négy sorban különféle drágakövet foglaltak, melyekbe a tizenkét törzs neveit metszették. Épp igy a vállfedőkön is volt egy-egy drágakő hat-hat törzsnévvel. A mellen szikrázó köveknek kétségkívül eszmei jelentőségük volt, mit megértett a hozzáértő. Fényt, fenséget, valódiságot és igazságot (úrim és tummim) jelképeztek. A főpap, aki viselte, ennek révén a törzsek összességét képviselte az Ur előtt és egyúttal ő volt hivatva arra, hogy a nép és az ezt képviselő király kétséges helyzetében fölvilágositással szolgáljon. Az általa ünnepélyesen adott szó magasabb kijelentés számba ment. Salamon idejében a főpapot, ha nem is helyezték a próféták fölé, de velük egyenrangúvá tették. Nagy ünnepi gyülekezetek végén a népet meg szokta áldani. Az áldásmondás, amivel élt, a bálványimádó népeknél használatostól eltérően, nem homályos, misztikus varázsigékre emlékeztető, csengő formulákból állott, hanem világos, mindenkinek érthető gondolatot juttatott kifejezésre: Isten áldja és óvja a népet, fordítsa feléje kegyelmét és ajándékozza meg békével.
A Cádok házából való többi pap bisszusból való rövid ruhát, magas fehér süveget és övét viselt. A szomszéd népek papjaitól eltérően, akik hajukat és szakállukat le szokták vágni, az ahroniták természetes állapotban hagyták meg hajzatukat. Holttestekkel és a halállal nem volt dolguk, ellenkezőleg, a hullákkal való érintkezéssel járó tisztátalanság-tól távol kellett magukat tartaniok. Aminthogy a halottkultusztól, mely a pogány népeket annyira lesülyesztette, Izraelt megóvta törvénye. Nem gyászoltak sohasem istent, mint a bálványimádók, nem metszették föl testüket és nem dühöngtek önmaguk ellen az effölött való gyászban. Az egyetlenegy, végnélkül, örökön élő, a világot fönntartó, igaz istenben való hit Izraelt ilyen kicsapongásoktól visszatartotta.
A vallásos élet az izraelitáknál is, mint minden népnél, azokban a nagy népünnepélyekben összpontosult, amelyek a földmivelés fontosabb időszakaival estek össze. Ilyenek a tavaszi árpaaratás idején a keletien kenyér ünnepe; ötven nappal később, a búzaaratás idején az arató ünnep és végül a gyümölcs- és borszüret idején, az ősz kezdetével, a begyűjtés ünnepe. Ezek alkalmából a családok a legközelebb eső istentiszteleti helyre zarándokoltak. Innen a nevük is: vándorünnepek (regalim). Salamon idejében az uj templom különösen a begyűjtő ünnepre minden törzsből roppant számú látogatót vonzott Jeruzsálembe. A templom fölavatására vonatkozó örvendetes visszaemlékezés előmozdította azt, hogy az ezen ünnepen való részvétel nagyobb legyen. Ez okból megkülönböztetésül zarándokünnepnek (chag) nevezték. Azok a vidékiek, akik Jeruzsálembe jöttek anélkül, hogy ott vendéglátó gazdára akadtak volna, aki hajlékot adott volna nekik, sátrakat ütöttek, hogy az ünnep nyolc napját azokban töltsék. A tavaszi és az őszi ünnepeket azonban a történeti emlékekkel hozták kapcsolatba. A keletien kenyér ünnepe az egyptomi kivándorlás, az őszi ünnep a pusztai sátoros életre emlékeztetett. A hét ünnepnapot áldozással, mulatsággal és társaslakomával ünnepelték. A tavaszi és őszi ünnep utolsó napját, különösebben is szentnek és komolyabban ünneplendőnek tartották. A látogatók e napokon a templom területén időztek és tartózkodtak az ételektől. Ez okból az önmegtartóztatás napjának is nevezték.
Mivel Jeruzsálem nem feküdt az ország közepén, a többi ünnepek alkalmából templomában csak a közelebb lakók jelenhettek meg. Még a pászka ünnepén sem, melyet a tavaszi ünnep előestéjén ültek meg,
jelenhettek meg mindnyájan a központban. Mivel a megszentelt magaslatok, a főtemplom megépítése után is megtartották jelentőségüket, a pászkabáránynyal minden családapa a legközelebb eső áldozó helyet kereste föl.
A központot alkotó templom és Salamon törekvései dacára a törzseknek egy néppé való egyesítése még mindig nem sikerült. Csak Benjámin törzse forradt jobban a Juda törzséhez. Mert Jeruzsálem és a templom benjaminita területen épült, az uj városban valószínűleg előkelő benjaminita családok telepedtek meg s a törzs külső tagjainak is kényelmesen esett a templomlátogatás, még inkább, mint a déli határszélen lakó jehudeusoknak. Salamon a benjaminitákat, valószínűleg úgy mint a saját törzsbelieit is, a többi törzsbelieknek elébe helyezte. Ellenben Izrael házának és Jákob házának, vagyis az északi és déli törzseknek egymás iránt való kölcsönös idegenedése meg nem szűnt. Az éjszaki törzsekben, ama jólét dacára, melyhez őket is juttatta, Salamon ellen irányuló mély elégületlenség sarjadt. Csak annak a tehernek nyomását érezték, ami az udvar számára szükséges termények szállításából és az építkezésekhez szükséges kényszerű szolgáltatásokból háramlóit reájuk. Az elégedetlenkedés tartózkodó volt ugyan, de csak alkalom kellett, hogy nyílt ellenszegülésként lobbanjon föl. Bármily bölcs volt is Salamon, annyira a jövőbe látó még sem volt, hogy észrevegye, miképpen az állam szilárd épületét elkövetett hibáival maga ingatta meg.
Salamon azon hivatalnokai között, akikre építkezései felügyeletét bizta, akadt egy világosfejü, bátor és még inkább nagyralátó efraimita. A Jordántól nem messze eső Zareda, vagy Zarthan nevű városkából való: Jerobeam, fia Nebatnak. Korán jutott árvaságra, úgy, hogy apai fegyelemben sohasem részesült, minélfogva saját egyéniségét ellenhatás nélkül fejthette ki. A Jeruzsálemet körülfogó falak megerősítését Jerobeam nagy ügyességgel és a robotmunkások szigorú fegyelmezésével vezette és Salamon annyira meg volt vele elégedve, hogy Efráim és Manasse területén magasabb tisztséget bízott reája. Jerobeámnak itt volt alkalma tudomást szerezni azokról az elégedetlenkedő nyilatkozatokról, melyekben a nép a Salamon által reá rótt terheket panaszolta, oly nyilatkozatokról, melyek a mindig elégedetlen efraimiták közt hangosabbak lehettek, mint egyebütt. Ez az elégedetlenség nagyravágyó, titkos terveibe éppen belevágott. Föltette magában, hogy föl is használja s csak a kedvező alkalomra várt. Ez is sorra került.
Salamon elkövette azt a balgaságot, hogy megtűrt oly áldozó helyeket, melyek a bálványimádás kultuszát szolgálták. Akár külföldi asszonyai csalták ki tőle öreg korában ezt az engedményt, akár külföldi, föníciai és más népek tagjai, akik Jeruzsálemben tartózkodtak, kaptak szabadságot arra, hogy istenüket Izrael országában a maguk módja szerint tisztelhessék, elég az hozzá, hogy az Olaj-hegyén és pedig ennek is magas éjszaki csúcsán, a szidoniták Asztarteja, az ammoniták Milkhomja, a moabiták Kemosa és még más bálványok számára is bálványimádó oltárok keletkeztek.
A nép érzéke még nem erősödött meg annyira, hogy a vallási visszásság ezen példájának láttára vissza ne sülyedhetett volna a bálványimádásba. Egy prófétának, talán a silóbeli Achijának, volt annyi bátorsága, hogy ezt a lanyhaságát a királynak szemére lobbantotta és megfenyegesse azzal, hogy Izrael fölött való uralmát elveszítheti. Erre a figyelmeztetésre Salamon, ugylátszik, nem sok ügyet vetett. Eme közömbösség miatt való fölháborodásában a silói próféta, Achija fölkereste Jerobeámot, hogy Salamon megfenyitésére őt használja eszközül. Nagyravágyó terveivel nyilván tisztában volt. Midőn egy ízben Jerobeám Jeruzsálemből távozni készült, a próféta eléje toppant, megragadta felső ruháját, tizenkét darabra tépte és tizet e szavakkal nyújtott át neki: „Fogadd ezt a tiz darabot, tiz törzset jelképeznek, amelyek Dávid házától el fognak szakadni és te lész az ő királyuk." Nagyravágyó terveinek követésére Jerobeámnak sem kellett több. Hiszen egy próféta hagyta jóvá s a fölkent király ellen való lázadást méltányolta Isten nevében 1 Sietve ment Efráim területére és fölszólította az efraimitákat arra, hogy szakadjanak el Dávid házától. Salamon erről időközben tudomást szerzett és még mielőtt a lázadás nagyobb mérveket öltött volna, odaküldte poroszlóit, hogy öljék meg a bujtogatókat. Kerülő utakon, valószínűleg a Jordánon túl eső országrészen, Jerobeam elmenekült Egyptomba.
Ebben az országban, mely mint később a bizánci birodalom, inkább súlyával, mint erőkifejtésével tartotta fönn magát, — abban az időben uj királyi család (a XXII. dinasztia) jutott a trónra, mely Bubasztisz városába tette át a székhelyét. Sesenk (Sisak, Szeszonchoszisz, uralkodott 980—959 közt) a belőle való első király vagy a tanita uralkodó családból származó utolsó fáraó leányával örökölte a koronát, vagy erőszakkal kerítette hatalmába a trónt. Az a kötelék, mely eddig Izrael és Egyptom között Salamonnak az egyptomi királylánynyal való házassága folytán fönnállóit, ezen uj király idejében megszakadt. Sesenk az izraelita birodalom ellen, melyet tulhatalmasnak tartott, inkább ellenséges szándékkal viseltetett. Ez okból, hogy Salamon ellen eszközül használhassa a lázadó Jerobeámot, aki hozzája menekült, barátságába fogadta.
Sesenknél Izraelnek még egy ellensége, egy idumeus fejedelem fia, aki bosszút forralt az izraelita nép ellen, talált barátságos fogadtatásra és védelemre. Hadad (vagy Adad), fia annak az idumeus királynak, akit Dávid legyőzött, még gyermekkorában menekült meg abból a vérfürdőből, melyet Joáb egy lázadás folytán ebben az országban rendezett. Hadadot az idumeus királyi ház barátai a szinai (Midjan) sivatag egy oázisára vitték, ahol fölnevelkedett s mindaddig tartózkodott, amig Salamon ipja ült az egyptomi trónon. Mihelyt Sesenk került a trónra, az idumeus királyfi Egyptomba sietett s nála jóakarata fogadtatásra talált. Sesenk a királyné húgát adta hozzá feleségül és elsőszülött fia (Genubat) az egyptomi királyfiak közt nevelkedett. Hadad Egyptomban birtokot is kapott és általában a kedvében jártak. Hadad mindazonáltal vissza kívánt térni Edomba, hogy a tőle elhódított országot megint visszaszerezze. Tervét nyilván Sesenk támogatásával végre is hajtotta, mert tudta, hogy az a harcias szellem, mely Dávid és Joáb idejében uralkodott, Salamon békés kormányzása idején csökkent s hogy a kicsinyben folytatandó háború a hegyes országban kevés veszélylyel sok hasznot hajthat. Hadad és az a csapat, melyet összetoborzott, az idumeus területre érve, Salamon karavánjaiban, melyek az ailati tengeröböltől az izraelita határokig oda s visszaszállították az árukat, sok kárt tett, amit Salamon harcosai nem voltak képesek megakadályozni. Nem volt már meg az a sereg, Dávid serege, mely a legnagyobb veszedelmekkel bátran nézett szembe. Apró előjelek, hogy az izraelita állam ereje csökkenőben van.
Éjszakon még egy más kisebb felhő verődött össze, amire Salamon ügyet nem vetett s amelyből később romlás szakadt Izraelre. A cóbai királynak, Hadadeszernek, akit Dávid legyőzött, volt egy vezére, kit Reconnak hívtak és aki ura leveretése után rablócsapatot gyűjtött maga köré és az Eufrát meg a Libanon éjszaki nyúlványai közt elterülő vidéken portyázott. Recon csapata és evvel együtt bátorsága és hatalma szerencsés vállalkozások folytán egyre növekedett. Végre még Damaszkus régi városa ellen is megkísérelhette a támadást, amelyet bevennie s magát királyául föltolnia sikerült. Az izraeliták és éjszaki szövetséges társaik ellen Recon szintén folytatott csatározást, anélkül, hogy ebben Salamon megakadályozhatta volna. Vagy irtózott a háborútól, vagy pedig nem volt harci legénysége, mely éjszakon és délen a támadó ellenséget leverhette volna. Kis kísérletekből itt is, ott is ellenséges hatalmak támadtak a boldog Izrael ellen, melyeket még csirájukban könnyű lett volna elnyomni. Éhez még belső szakadás is járult.
Izraelnek sorsáról nem az volt megírva, hogy hatalmas állam maradjon. De az elkövetkező balsorsot és birodalma elgyöngülését Salamon nem érte meg. Mintegy hatvanéves korában (977—975) meghalt békességben. Hült tetemét valószínűleg nagy pompával tették a királyok sziklasirjába, melyet Dávid Cion hegye déli oldalán építtetett. Később azt beszélték, hogy e sirbarlangok belsejében levő fülkékben úgy Salamon, mint apja mérhetlen nagy kincseket tartogattak, melyeket sok századdal később zsidó királyok emeltek volna ki.
Ámbár Salamonnak sok felesége volt, mégis, úgy látszik, kevés utódja maradt. Csak egy fiáról, Rehabeamról és két lányáról, Tapatról és Boszmatról, akiket apjuk két helytartójával házasított össze, történik említés. A trón Rehabeamra szállott és az ő sorsa volt, hogy nevéhez fűződjék a birodalom kettéválása.
Az utókor, mely Salamon szellemi erejét és bölcseségét az emberi mértéket meghaladó csodálatban túlbecsülte, a titkos szellemek és démonok fölött való hatalommal is fölruházta, akik intésének engedelmeskedve, összegyűltek vagy szétoszlottak. Még az oly gyűrű is, amibe neve volt vésve, mindig hatalmas varázserőt gyakorolt a démonokra, melyeket az féken tudott tartani.
A Salamon által nagygyá tett izraelita birodalom dologtevő szellemek által fölépített varázsvilághoz hasonlított. Halálával a varázslat eltűnt, varázsgyürüjét nem hagyta fiára örökül.
MÁSODIK KÖNYV
HARMADIK KORSZAK.
A HANYATLÁS IDEJE.
ELSŐ FEJEZET.
A BIRODALOM MEGOSZLÁSA
ÉS A
MEGÚJÍTOTT prófétaság.
Rehabeam. A trónöröklési jog. Jerobeam felforgató terve. Szichemi események. Rehabeam menekülése. Szétválás két államra: a tiztörzs államára és a kéttörzs államára. Jerobeam a kéttörzs államának királya. Szichem és később Thirca mint fővárosok. Jerobeam tévelygései. Bikakultusz Béthélben és Dánban. A léviták magatartása. A birodalom kettéosztásának újabb következményei. Sisák benyomulása Judába s ottani hódításai. A hűbéres államok elszakadása. Súrlódás a két állam között. Jerobeam házának bukása. Baesa és Éla uralkodása a tiztörzs államában. Ásza uralkodása Judában. A Baesa-ház bukása. Omri. Tervei. Samária mint főváros. Báál- és Astarte-imádás. Szövetség Tyrussal és Judával. Achab és Izebel. A próféták üldöztetése. Eliáhu próféta. Buzgólkodása. A názirság keletkezése. A karmelhegyi események. Achab harcai Ben-Hadad, Aram királya ellen. Jósafat mint az Omri-ház szövetségese. Az uj próféta-iskolák. Az Omridák bukása.
Jéhu kiirtja az Omri-házat és eltörli a Báál-kultuszt.
(977—887.)
mióta Izraelben a királyságot megalapították, Salamon király halála után történt első Ízben, hogy a trónöröklés minden különösebb nyugtalan mozgalom és pártokra való szakadás nélkül eshetett meg. Atyjánál és nagyatyjánál szerencsésebben, Rehabeam minden megtámadtatás nélkül vehette át kormányát az immár nagy hatalommá fejlődött államnak, melynek annyi néptörzs volt adózója, s az uralkodói hatalom és szerencse rózsás álmaiban ringatózhatott. Akár azért, mert Rehabeamnak nem volt fivére, ki a koronáért viszályt kezdhetett volna, akár azért, mert Salamon a magánbirtokra vonatkozó amaz öröklési régi jogtételt, mely szerint az elsőszülött mindig előjoggal bir, a kormányzás birtokba való vételére is alkalmazta, — elég az hozzá, hogy Rehabeam nyugodtan foglalta el atyja trónját. Rehabeamot senki sem zavarta trónralépésekor, külömben tán nem is követhette volna atyját. Lázadást alig tudott volna leverni. Mert bár személyes tulajdonságairól meglehetősen keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy atyjához nem hasonlított, s szellemi fejlettsége még a középszerűnél is jóval alul állott. Mint minden bíborban született királyfi, kinek kiváló jellemnagyság nem jutott osztályrészül, ő is rövidlátó volt és fennhéjázó, amellett meg oly gyámoltalan, hogy soha sem tudott önállóan gondolkozni. Egy csöpp hadvezéri képessége sem volt, s a nagyszerű iránt sem bírt érzékkel. Azt gondolta, hogy a trón csak arra való, hogy hatalmat, édes pihenést és kellemes életet biztosítson. Ez az álom azonban, amelyet igy szövögethetett, csak rövid ideig tartott. Riasztó ébredés következett nyomában. Váratlanul toppant eléje az ellenség, aki elrabolta hatalmát, nyugalmát, derűs életét, magán a zsidó államon meg oly sebet ütött, melyet soha többé behegeszteni nem lehetett.
Az Efráim törzséből való Jerobeam, Nebát fia, ki már Salamon uralkodásának utolsó esztendeiben kibontotta a felkelés lobogóját, de egyelőre sikertelenül, úgy hogy Egyptomba kellett menekülnie, —
amint Salamon halálhírét meghallotta, visszatért hazájába, hogy becsvágyó terveivel — melyeket egy próféta is helyeselt — újra előtérbe lépjen. Valószínű, hogy hazatérését pártfogója, Sesenk (Sisak), az egyp-tomiak királya segitette elő, s talán hajón juttatta egyik izraelita kikötőbe. Alig hogy ez a vakmerő, semmitől vissza nem riadó efraimita Szichembe, a birodalom második városába érkezett, az ellenszegülésre mindig kész Szichembeliek között egyszerre felütötte fejét a lázadás. Meghívták Jerobeamot a népgyülésre, — vagy jobban mondva, ő járta ki, hogy a népgyülést egybehívták — hogy megbeszéljék a legközelebbi tennivalókat, még pedig olyformán, hogy anélkül, hogy a régi hagyományokkal hirtelen szakítanának, mégis elérjék a kitűzött célt. Egyéb törzsek véneit is meghívták, hogy a Szichembeliek mozgalmában részt vegyenek, s ily módon az ellentállásnak nagyszabású, a népakarattal megegyező jelleget adjanak. Mindenekelőtt azt határozták el, hogy a törzsfőnökök nem mennek el — mint eddig szokásban volt — Jeruzsálembe, hogy az uj királynak hódolatukat bemutassák, hanem a királyt hívják meg Szichembe, hogy a hódoló küldöttséget itt fogadja. Ez volt az első lépés a lázadás felé. Rehabeam — bár valószínűleg ellenszenvvel — elhatározta magát erre a lépésre, talán abban a hitben, hogy megjelenésével lecsillapíthatja az esetleges lázongást. Végzetes pillanat volt ez és következményeiben nagy horderejű Izrael történelmére nézve.
Tanácsosai elkísérték Rehabeamot Szichembe; az öregek, kik még atyja mellett állottak, s a fiatalok, kiket ő vont maga közelébe. Számolva minden eshetőségre, magával vitte a robotmunkások felügyelőjét, Adoni-ramot is, ki szokva volt ahhoz, hogy makacskodó munkásokat sötét pillantással s korbácscsal engedelmességre tanítson. Amint Rehabeam Szichembe érkezett, a törzsfőnökök elébe járultak, hogy panaszaikat előadják. Szónokukul Jerabeamot választották, ki a nép panaszait a lehető legérdesebb módon adta elő: „Atyád — igy szólt Rehabeam — kemény igát vetett nyakunkba s nehéz szolgaságra kárhoztatott bennünket. Ha megígéred, hogy a nehéz jármon könnyitesz, akkor engedelmes alattvalóid leszünk". Rehabeam megütközve hallotta ezt a kihívó beszédet s elfojtott haraggal azt válaszolta, hogy három nap múlva jelenjenek meg újra előtte, akkorra megadja a választ. De milyen is legyen az a válasz, amelyet a törzsfőnököknek adni kell? Eleinte maga sem tudta, miért is tanácskozásra hívta egybe tanácsosait. Az öregek engedékenységet ajánlottak, a fiatalok szigort követeltek, s az oktalan király az utóbbiak szavára hallgatott. Mikor harmadnapon a törzsfőnököket és Jerobeamot újból fogadta, olyan válaszszal támadt rájuk, melyről azt hitte, hogy hatása lesújtó lesz: „Az én kisujjam súlyosabb lesz, — igy felelt, — mint atyámnak ágyéka! Ha ő vesszővel fenyitett meg benneteket, úgy én skorpiókkal teszem majd". Ezt a választ Jerobeam szinte várta, s egész tervét erre alapította. A kezdettől fogva Rehabeam megdöntésére vágyó efraimita, szavait a nép véneihez intézve, igy szólt: „Semmi részünk nekünk Dávid házában, semmi örökünk Jisái fiában. Térjetek meg sátraitokhoz, izraeliták, te pedig, Dávid sarja, vigyázz, hogy megőrizzed a te házadat!"
A lázadás lobogóját kibontva, Jerobeam erre egybegyüjtötte a Szichembelieket, akik szívesen sorakoztak melléje, hogy Rehabeam iránt érzett ellenszenvüket kifejezésre juttassák.
Mind az az irigység és gyűlölet, amelyet az efráimiták Dávid és Salamon uralkodása alatt alárendeltségük és állítólagos mellőzésük miatt titokban tápláltak, egyszerre kitört. Megragadták az alkalmat, hogy Dávid király házától elszakadjanak s újból — mint egykor a bírák idejében — a törzsek élére álljanak. Fegyverrel kezükben s Jerobeamtól vezetve, megostromolták azt a házat, melyben Rehabeam lakott. Rehabeam Adoniramot, a rabszolgák felügyelőjét küldte az ostromlók ellen, hogy mint lázadó rabszolgákat, fűzze őket páronként rabláncra. De kőzápor fogadta Adoniramot, amely nyomban meg is ölte. Rehabeam, kinek élete szintén veszélyben forgott, kocsiján szökött meg Szichemből és Jeruzsálembe menekült. A szakadás ezzel végleg megtörtént s nem akadt senki, ki orvosolta volna.
Bármennyire fel volt háborodva s bárhogy is lesújtották Rehabeamot a szichemi események, mégis, mielőtt a további lépésekre elhatározta volna magát, bizonyosságot kelle szereznie arról, vájjon számithat-e még hü párthivekre.
Mi történnék, ha a fővárosa közelében lakó törzsek, a szichemiták példájától elcsábítva, szintén megtagadnák az engedelmességet? Ez az aggodalma azonban alaptalannak bizonyult. Juda törzse, mely Dávid házával szorosan egybeforrt és ezt a saját lénye legszebb virágjának tekintette, hü maradt Dávid iránt való ragaszkodásához. Simeon törzse annyira függeléke volt Judának, hogy az önálló törzsek között számot sem tett, s szokva volt ahhoz, hogy Juda törzsét kövesse. De a Ben-jamin-törzs is hü maradt Rehabeamhoz; Juda és Benjámin egy volt, úgy hogy sorsát ettől el nem választhatta. A legtöbb benjaminita városban egyúttal judeaiak is laktak s ezek bizonyára meggátolták volna a lázadást. Jeruzsálemben magában több benjaminita, mint judeai lakott. Ezek a törzsek tehát Rehabeam pártján maradtak. Amint Rehabeam erről az oldalról biztositva volt, s tudta, hogy két vagy három törzs szorosan melléje állott, természetesen arra gondolt, hogy a szichemitákat és efraimitákat fegyverrel kényszerítse engedelmességre, s ez talán sikerült is volna, ha Jerobeam nem keresztezte volna terveit. El tudta hitetni az efraimitákkal azt, hogy a veszedelmet,
amely őket Rehabeam részéről fenyegeti, csak király háríthatja el, s csak ha királyuk lesz, lesznek képesek azt a szigorú büntetést, mely rájuk, mint lázadókra vár, elhárítani. Ök maguk is körülbelül úgy voltak meggyőződve, hogy csakis egy közülök való király szerezheti meg nekik a többi törzsek fölött való hatalmat. Elhatározták tehát, hogy ellenkirályt választanak. Ki lett volna erre alkalmasabb, mint Jerobeam ? Egyedül ő mutatott bátorságot és ügyességet, azonfelül pedig efraimita volt. Az efraimita vének ki is kiáltották őt királyuknak, s a többi törzsek követték őket. A Manasse-törzs mindig Efráim nyomában járt, a többi északi törzsek pedig, ha akarták volna is, sem tudtak volna ellent-állani. Judától területileg el voltak választva, önálló szövetség alkotásához pedig hiányzott minden szükséges feltétel. Ezek is Efraimmal tartottak hát. A túloldali törzsek szintén Jerobeamnak hódoltak, hihetőleg azért, mert ők is nehezteltek Dávid házára és Rehabeamtól könnyebbséget nem vártak. így aztán a sötétségből hirtelen felszínre került zeredabeli Jerobeam Izrael tiz törzsének urává lett. (Manasse törzsét ugyanis, mely két részre oszlott: a jordáninnenire és jordántulira, két törzsnek kell tekintenünk.) Dávid háza mellett csak Juda-, Benjamin-és Simeon-törzsek maradtak; de mivel ez utóbbinak semmi jelentősége sem volt s Juda teljesen a maga körébe vonzotta, a Rehabeamhoz hü maradt területet a kéttörzs államát alkotta, mig Jerobeam birodalmát a tiztörzs államának nevezték.
A nép tehát megint két részre szakadt. Izrael háza, mely alig egy század előtt egyesült Jákob, illetve Juda házával, újból különvált. A két rész egybeolvasztása ellen mindkét fél tiltakozott. Mindkét birodalom jobbjait kétségtelenül fájdalom és gyász töltötte el a beállott szakadás miatt, de azt megakadályozni nem tudták. A kitörni készülő polgárháborút Sémája próféta akadályozta meg, ki a judeaiaknak és benja-minitáknak kivonulásuk alkalmából Isten nevében odakiáltotta: „Ne vonuljatok harcba Izrael-házbeli testvéreitek ellen, mert a szakadás tőlem származott!"
Csak kisebb csatározások fordultak elő egy ideig a testvérbirodalmak között, amint az elkeseredett szomszédok között másképp nem is lehetett, de ezek döntést nem hoztak.
Ezalatt mindkét király ráunt arra, hogy folyton hadilábon és állig felfegyverkezve álljanak egymással szemben. Szövetséges társakkal igyekeztek tehát erejüket öregbíteni s az ellenség esetleges támadásait eleve is meghiúsítani. — Rehabeam az újonnan keletkezett damaskusi királysággal lépett szövetségre. A Salamon alatt Rezon rablóvezér által alapított eme ország idővel nagy jelentőségre vergődött és Rezon, vagy utódja Tabrimmon, több araméus országot egyesitett Damaskussal, úgy, hogy nagy terület fölött uralkodott. A tiztörzs birodalmának megalakulása folytán ez az uj királyság határállamává vált a damaskusi Aramnak. Rehabeamnak a damaskusi királylyal kötött szövetsége megakadályozta Jerobeámot abban, hogy a judeai birodalom ellen tartós harcot folytasson. Ez ismét más hatalommal lépett szövetségre, hogy Juda királyát rettegésben tartsa.
Jerobeámot becsvágyó terveiben Sesenk, (Sisak) egyptomi király, akihez annak idején menekült, a leghatékonyabban támogatta. Sőt állítólag feleségének idősebb nővérét, Anot nőül adta hozzája, éppúgy, miként feleségének másik nővérét meg az idumeai királyfiával vétette el, ki szintén oltalmat keresett nála. Valószínű, hogy Sesenk adott arra is módot, hogy hazájába visszatérjen. Úgy látszik, hogy Jerobeam vele kötött szövetséget Juda ellen. Ez akadályozta meg Rehabeamot abban, hogy Izrael ellen nagyobbszabásu harcot kezdjen. Rehabeam, hogy úgy az egyptomi, mint az izraelita oldalról védve legyen, fővárosa körül több órajárásnyira várakat emeltetett, többnyire dél és nyűgöt felé, mig északra kevésbbé. Hanem ez az intézkedés a veszedelem óráiban nem sokat érőnek bizonyult. Sisak tudniillik hadjáratot indított Rehabeam ellen nyomasztó mennyiségű gyalogost, lovast és hadiszekereket vivén a harcba. Kíséretében nubiaiak, ethiopiaiak és egyéb népek voltak. A túlerőtől elnyomva, a megerősített helyek egymásután meghódoltak az egyptomi seregnek, s Sisak egész Jeruzsálemig nyomult. Úgy látszik, hogy a főváros minden ellent-állás nélkül megadta magát. Az egyptomi király ennek folytán megelégedett azzal, hogy azokat a kincseket, melyeket Salamon király palotájában és templomában egybegyüjtött, hadizsákmányul magával vigye. Összeszedett minden aranyat, ami Jeruzsálemben található volt, még azokat az arany vérteket és pajzsokat is, melyekkel felszerelve, a testőrök a királyt templomba vonulásakor kisérni szokták. Juda királyságát azonban továbbra is meghagyta, Jeruzsálem falait nem is érintette és Rehabeamot is meghagyta a trónon. Sisak, harcaiból megtérve, hadi tetteit és Juda fölötti győzedelmeit, valamint egyéb diadalait írásban és képben megörökítette. Egy thébai templom romjainak egyik falán — a falba félkiemelkedéssel bevésve — egész sereg (156) félalak látható, melyekről a nyakukra vetett hurokról határozottan megállapítható, hogy foglyok. Ammon isten vezeti őket a diadalmas király elé. Ezek a félfigurák, melyeknek törzse pajzsokban végződik, nem egyes fogoly személyeket jelképeznek, sem Rehabeam királyra nem vonatkoznak, mint azt azelőtt hitték, hanem a városoknak azt a sorozatát jelzik, melyek az egyptomi királynak meghódoltak. A pajzsokon fel vannak sorolva a legyőzött városok nevei (persze a legtöbbje értelmetlen és olvashatatlan). Ezek között egy pár olyan is van, melyet Rehabeam erősittetett meg. A templomfal egyik részének hieroglif-felirataiban Ammon isten dicsőíti Sesenk királyt azért, hogy Thebában s egyéb helyütt templomot emelt az ő tiszteletére, s valósággal elárasztja őt dicsérettel, hogy északnak és délnek népeit annyira leigázta, hogy azok királyai előtte földre vetették magukat.
Az a szövetség, melyet Salamon Egyptommal kötött, s melynek záloga az egyptomi királyleány lett volna, csak nagyon rövid ideig tartott. Már a fiának módjában volt, hogy megismerje az ilyen szövetségek hivságos voltát, s hogy kitapasztalja, mily kevés megbízhatóságuk van az okosan kieszelt terveknek s az államférfim elővigyázati rendszabályoknak. Bölcseségében rövidlátó, Salamon az Egyptommal való szövetségnek s Fáraó leányával való házasságának áldozatokat hozott, palotát építtetett számára és pár év múlva, hogy szemeit lehunyta, úgy e palotának, mint a többi fejedelmi épületeknek minden kincsét és drágaságát egy egyptusi király rabolta el.
Salamon birodalma dicsőségének és nagyságának vége volt. Jóformán egy nap alatt dőlt romba. A birodalom legnagyobb része elszakadt s a megmaradt rész Egyptom hűbérese lön s talán adót is fizetett évente Egyptomnak. Az eddig adózó néptörzsek, filiszteusok, idumeusok kétségkívül felhasználták Juda gyöngeségét, hogy függetlenítsék magukat. Hisz az edomi Hadadot Sesenk éppúgy pártfogolta, mint Jerobeamot. Rehabeam, elvesztvén Iduméa fölötti hatalmát, nem küldhetett többé hajókat az aranytermő Ofirba, s igy a gazdagság legkiadósabb forrása elapadt. Egy királyi kereskedelmi társaság eddig sikeres közvetítő kereskedést űzött lovakkal és hadiszerekkel Egyptom felől s kereskedelmi cikkeiket egész az Euphrates vidékéig szállította. Ez is abban-maradt, mivel az északi országok felé irányuló kivitelnek a tiztörzs-állam keletkezése útját vágta. A salamoni idők aranykorszaka Rehabeam alatt Júdeábán megszűnt, a varázskép eltűnt.
Hogy legalább külsőleg tudjon valami pompát kifejteni, Rehabeam templomba menet kisérő testőreinek a Sesenk által Egyptomba vitt arany vértek és paizsok helyett ércből valókat adatott. Juda szegény ország lett, mely — miként a királyság keletkezése előtt — csak föld-mivelésből tartotta fenn magát.
De a tiztörzs államában sem ment minden úgy, ahogy Jerobeam szerette volna. Székhelyéül természetesen Szichemet választotta, s azt tette a birodalom központjává, hogy Jeruzsálemmel versenyezzen s azt elhomályosítsa. Erődökkel is ellátta e végből. A tiztörzs birodalma őstörzsét Efráim képezte, amelyet egyaránt Efráimnak, József házának, vagy Izrael házának neveztek. Csakhogy a Szichembeliek, Efráim törzsének vezetői, kik Jerobeam trónralépését elősegítették, sohasem voltak megbízható szövetségestársak, s még kevésbbé bizonyultak engedelmes alattvalóknak. Amilyen hevesen támogattak minden újítást, épp oly kevéssé volt elég türelmük és higgadtságuk ahhoz, hogy tovább is tűrjék azt, ha terhessé kezdett válni. Éppúgy mint a bírák idejében Abimelech-chel tették, kit előbb királynak kiáltottak ki, támogatták gonoszságait, hogy aztán nem sok idő múlva ellenséges indulattal álljanak vele szemben, hasonlóképpen cselekedtek Jerobeammal is, amint az utóbbi királyi tisztét komolyan vette, s szigorú fölényt gyakorolva fölöttük, engedelmességet kívánt tőlük. Úgy látszik, hogy Jerobeam és a szichemiták között súrlódások keletkeztek, amelyek folytán Jerobeam elhagyta Szichemet és egy másik várost, Thircát (most Taluza) tett meg székhelyéül, mely Szichemtől vagy egy órányira északra, magas dombon feküdt, forrásdus és termékeny vidéken, ahol még most is kiterjedt olajfaligetek virulnak. A várost Jerobeam megerősítette, palotát építtetett benne, mely egyúttal védő erősségül is szolgált. A Jordánon túl is megerősített egy pár várost, hogy ellenséges törzsek támadását kiállják, többek között Penuelt vagy Penielt, a Jabboktól északra. A moabiták és az ammoniták tudniillik a szakadás következtében valószínűleg épp úgy elváltak Izraeltől, mint az idumeusok Judától.
Az ország bensejében Jerobeam kénytelen volt mindenféle újításokat életbe léptetni. Szokásból-e, vagy meggyőződésből, az északi törzsekhez tartozó egy pár család ugyanis a birodalom szétválása után is, őszszel az aratási ünnepre a jeruzsálemi templomhoz zarándokolt, hogy ott a kép nélkül való isteni kultuszban részt vegyen. A judeai főváros felé irányuló ez a vonzalom, — bárha csak a nép egy töredékénél nyilvánult is az meg — gondot okozott Jerobeamnak. Ha a nép egyre a jeruzsálemi templomhoz zarándokol, nem békülhet-e ki Dávid házával és nem buktathatja-e el királyát épp oly gyorsan, mint amily gyorsan a hatalom polcára emelte? Hogy ezt az esetleges bukást kikerülje, Jerobeam gyalázatos tervet gondolt ki, mely Izraelt újra visszavetette a barbárság s bálványimádás idejébe.
Jerobeam sok esztendei Egyptomban való tartózkodása alatt az ottani bálványkultuszt teljesen megismerte, s azt tapasztalta, hogy az állatok, főleg pedig a bikák imádása a királyoknak különös előnyükre szolgált. Az állatimádás a népet annyira elbutitotta, hogy minden tétovázás nélkül, mindazt, amit a királyok tettek, jónak és helyesnek ismerte el, s nem ütődött meg azok hibáin és túlkapásain. Ilyen, politikailag előnyöket adó kultusz — úgy vélte Jerobeam — neki, az előtérbe nyomuknak is csak előnyöket hozhat. Összeült tehát tanácsosaival, s azt a tervet eszelték ki, hogy ezt a kultuszt a tiztörzs országában is meghonosítják. Kiszámította, hogy ez a kultusz más oldalról is hasznot hajthat neki, amennyiben az egyptomi udvar további kegyét biztosítja számára. Izrael ekképp csak függeléke lenne Egyptomnak, s mindkettőnek egyenlő istentisztelet és egyenlő szokások mellett közös érdekeik is lennének. Az egyptomi szokások egyébként is közel állottak hozzája, mivel a felesége valószínűleg egyptomi nő volt s a királyi házból származott. Nehogy azonban úgy tűnjék fel, mint aki az istentiszteletnél újításokat akar behozni, azt tervezte, hogy a bikakultuszt úgy tünteti fel, mint az izraeliták ősvallását. Hisz az izraeliták Egyptomban és még később is saját államukban az Ápis-Abir-tiszteletet is kultiválták. A jeruzsálemi templomban az istenség képe nélkül való istentiszteletet Salamon újításaképpen tüntette fel Jerobeam, melylyel szemben ő mint az ősizraelita vallás helyreállítója szerepelne. Ravasz számításokkal telített tervét végre is hajtotta Jerobeam. Mindenekelőtt eltiltotta a jeruzsálemi templomhoz való zarándoklásokat, s Izrael istenét fiatal bika képében ábrázolta. Két ilyen képet készíttetett aranyból, vagy legalább is aranynyal borítva és két, eddig is szent helyeknek tartott városban: Béthélben és Dánban állíttatta föl azokat, egyiket a déli, másikat az északi törzsek részére. Jerobeam megkönnyítette a törzseknek, hogy a messze lakók ne legyenek kénytelenek az aratási ünnepre nagy utat megtennni. Amint a két bálványt felállittatta, azonnal kihirdettette: „Ez a te istened, Izrael, ki téged Egyptomból kivezetett." Béthélben, melynek istentiszteletén maga is részt kívánt venni, nagyobb templomot építtetett (Bét-bámoth), amelyben csak egy áldozó oltárt állítottak föl. Hogy a népet elszoktassa attól, hogy a jeruzsálemi őszi ünnepen résztvegyen, úgy rendelkezett, hogy az ünnepeket egy hónappal későbben (a hetedik helyett a nyolcadikban) üljék meg. Valószínűleg uj naptári számítást is vezetett be és pedig az egyptomi esztendő-formát, a hosszabb napévet a rövidebb holdév helyett. A nép nagyjában nem is ütközött meg az újításon, melyet tényleg az őskultusz helyreállításának vélt. Egyébként is evvel az isten egységéről szóló és immár meggyökeresedett őstan amúgy sem volt érintve. Jerobeam nem a többistenséget vezette be, hanem egyedül Izrael egyetlen istenének (IHVH) alakot adott, mely az erőt és a termékenységet akarta jelképezni.
A még mindig érzéki népnek jobban is tetszett a képletes módon feltüntetett istenség; Isten szellemi volta, mely külső jelek által nem ábrázolható, akkor még távolabb feküdt képzelőtehetségétől, mint annak egységessége. Durva érzéki kicsapongások és fajtalanság a bika-kultusszal nem volt egybekötve, mint a Kanaánbeli Báál-kultusznál, az erkölcsi érzéket tehát ez nem sértette. így a nép lassankint megszokta, hogy a nagy ünnepre Béthélbe, vagy Dánba zarándokoljon, egyébként azonban otthon áldozott, vagy a legközelebbi régi megszentelt helyen. Jerobeám tökéletesen célt ért; a nép elbutult s rabszolga engedelmességgel követte őt.
Csak a Lévi-törzs okozott nehézségeket. Nem akadt lévita, ki a bikakultusznál a papi tisztet betöltötte volna, olyan nyomatékosan hatott Sámuel prófétai tana erre a törzsre. Nehogy őket rákényszeritsék a bika kultusznál asszisztálni, az izraelita városokban letelepedett léviták
Juda birodalmába vándoroltak ki. Mit tehetett Jerobeám? A leviták s főleg Áron házának ivadékai alkották a papi törzset és áldozataik és vallásos cselekedeteik révén ők voltak a közvetítők az Isten és az emberek között. És éppen ezek hagyták cserben, amivel elvetették, megbélyegezték eljárását. Papokat azonban nem nélkülözhetett. Ott szedte össze tehát őket, ahol találta. A legelső ajánlkozót megtett papnak.
Egyik ünnepen ő maga látta el a papi tisztet, hogy azt a nép szeme előtt emelje, vagy pedig, hogy az egyptomi szokásokat utánozza, melyek szerint a király papi funktiókat is végezhetett. Azt beszélték későbbi időben, midőn Jerobeámnak a keze megbénult, hogy egy Judabeli próféta, aki szemrehányást tett neki újításaiért, hozta rá ezt a bajt. Jerobeám tudniillik, mikor mérgében felkiáltott: Fogjátok el őt, — kinyújtotta kezét s az akkor bénult volna meg. így haladt Jerobeám azon a vég-zetszerü lejtőn, mely az izraelita alapeszmék megsemmisítésére vezetett.
Pedig eléggé óvták, hogy ne maradjon meg amellett, hogy a népet a bálványimádás tévutjára csábítsa. Az ősz silói próféta, Achija, aki Nebat becsvágyó fiát Dávid háza elleni támadásra bátorította, aggsága miatt nem léphetett fel ellene, hogy eljárását megbélyegezze. De midőn egyszer Jerobeám felesége Silóban felkereste, hogy fia betegségének kimeneteléről tudakozódjék, (álruhában jelent meg nála, hogy ne tudják kicsoda) a próféta, fölismervén a látogatót, szomorú bukást jósolt Jerobeám házának. Ámde Jerobeám, a dolgok akkori állapota folytán, immár nem térhetett vissza. Ha eddigi útját megszakítja, az bizonyosan odavezet, hogy a tiztörzs birodalma kibékül Dávid házával. Önfentartási ösztönből is kénytelen volt az eddigi ösvényen haladni. Az uj kultusz ilyformán a tiztörzs-birodalom egész fennállása alatt fenmaradt. Jerobeám utódjai meg sem kisérlették, hogy változtassanak rajta, jóllehet, a nagy próféták erősen kikeltek ellene és maró gúnnyal illeték. A tiz törzs-birodalomban lakó izraeliták még mindig azt hitték, hogy atyáik istenét imádják IHVH név alatt, ha azt képben s még hozzá bika képében is ábrázolják. Nem is gondolták akkor, mennyire vissza-sülyedtek azáltal, hogy „Isten nagyságát egy füevő barom képében képzelték". A nép teljesen elzülött. „Efráim hasonlatos lett az észnélküli, együgyü galambhoz, újból a gondolat nélkül való babonához jutott el, mely minden érthetetlenséget isteni ige nyilatkozatának vette." „Egy darab fától kért jóslatot, s egy bottól kérdezte meg a jövendőt." — így követelték ezt parancsolói, kik sokkal jobban zsarnokoskodtak fölötte, mint a Salamon-korabeli tisztviselők, anélkül, hogy a sok palotaforradalom dacára, merészelte volna az igát nyakáról lerázni.
Judea országában, vagy Jákob házában az állapotok nem fajultak el ennyire. Politikailag ugyan meggyengült: a törzsek szétválása és az egyptomiaknak Sesenk király alatti támadásai olyan sebeket ütöttek rajta,
melyek behegedéséhez sok idő kellett, ám vallásilag és erkölcsileg még nem romlott meg. Rehabeam, úgy látszik, nem sokat törődött az erkölcsi és vallási állapotokkal; egyáltalában elernyedt, s minekutána büszkesége megtörött, napjait valószínűleg tétlenségben töltötte el. Hanem egyrészről a templom, másrészről a leviták, kik tömegesen tódultak Jeruzsálembe, megakadályozták a végromlást. Legalább külsőleg minden a réginél maradt, úgy, mint Salamon idejében. A magaslatokon az oltárok (a tiltott bámót) még most is fennállottak ugyan, a családok évközben ott mutatták be áldozataikat, de az őszi ünnepek alkalmából felkeresték a templomot. Az ősi istentisztelettől való eltérések csak szórványosan fordultak elő, s inkább csak az udvarhölgyek körére szorítkoztak. Ha Salamon pogány feleségeinek oltárait eltűrte, Rehabeam sem lehetett szigorúbb. Felesége, Maacha, Absalom leánya, vagy unokája előszeretettel űzte a fajtalan kanaánita kultuszt. Palotájában Astarte-képet állíttatott fel s melléje templomi szabadszemélyeket, úgynevezett papnőket rendelt, amellett még valami szemérmetlenséget is létesített (Miflécet), melynek jelentősége szerencsére nem maradt az utókorra. Rehabeam mindezt tűrte. Csakhogy ez a fajtalankodó újítás nem terjedt el valami széles körben. Mindamellett, ha a bálványimádó tévelygés Júdeábán nem is tudott tért hódítani, mégis akadályául szolgált annak, hogy Rehabeam uralkodása alatt valami magasabb törekvés lépjen előtérbe. Valami bágyadtság állott be, miként ha a népet aggkori gyönge-ség emésztené. Eltelt vagy két század, mire bizonyos magasabb szellemi mozgékonyság megnyilvánult. És nem akadt próféta, ki ébresztő és korholó hangjával e bágyadtságnak véget vetett volna. Emleget ugyan a krónika egy pár prófétát Júdeábán, többek közt Sémáját és Iddót, de tetteikről, vagy beszédeikről nem maradt fenn semmi emlékeztető. Dicstelenül telt el Rehabeam tizenhétéves uralkodása (977—961) s dicstelen volt egész ideje. Fiának, Abijámnak három éves uralkodása (960—958) sem volt külömb. Ez is viselt holmi apróbb csatározásokat Jerobeammal, melyek azonban szintén eredménytelenek maradtak. Anyjának, Maachának bálványimádó undokságait ő is tűrte. Mivel Abijam — amint sejteni lehet — fiatalon halt meg és egyenes leszármazottja nem volt, testvére, Ásza jutott a trónra (957—918). Fiatal volt ő is, helyette az anyakirályné, Maacha kormányzott eleinte. Úgy látszik, hogy a bálványimádó és erkölcstelen kultusznak nagy lendületet adott, vagy legalább is akart adni; ezáltal magában Júdeábán is szakadás állott volna be. Ámde egy, a tiztörzsállamban beállott forradalom ezt a merényletet meggátolta s egész más fordulatot hozott.
Nadab, ki Jerobeamot annak halála után a trónon követte (955—954 körül), a filiszteusok ellen harcba szállt és Gibbton, dánita várost, melyet a filiszteusok erőszakkal elfoglaltak, megostromolta.
A táborban egy Baesa (Báása) nevű harcos ellene támadt, s megölte. A táborból a fővárosba, Thircába vonult s az egész királyi házat megsemmisítette (954). Ennek a háznak megalapítóját nem kente fel próféta, nem is tartották személyét sérthetetlennek, mint Sault és Dávidot, azért nem is rettegett a gyilkos keze, hogy a dinasztia megalapítójának fiát megölje. A gyilkosság elkövetése után Baesa azonnal hatalmába kerítette a trónt s birtokába vette az államot. Fővárosul meghagyta Thircát, mert ez jobban a birodalom közepe táján feküdt s különben is már meg volt erősítve. Ha Baesa a bikakultuszt eltörli, talán a judeai birodalom jobbjai melléje állanak, mivel ezek Maachának bálványimádó újításaiért, melyek még rosszabbak voltak, mint az izraelita állam tévelygései, minthogy erkölcstelen kicsapongásokkal s templomi botrányokkal jártak, mód fölött föl voltak háborudva. Jeruzsálemben is felmerült valami hasonló aggodalom, de Ásza rajta volt, hogy a következményeket elhárítsa. Vagy a saját szántából, vagy valamelyik próféta fölhívása folytán, az anyakirálynét megfosztotta a kormányzástól, Astarte-kultuszát eltörölte, a templomi buja nőket eltávolitotta és elégette azt a szemérmetlen képet, melyet Maacha a Kidron-völgyében közimádatul felállittatott. Evvel az elszánt tettével Ásza egyszeriben a maga részére hódította a judeai birodalom jobbjait.
A két birodalom között Ásza és Baesa alatt is ismétlődtek a régi eredménytelen ellenségeskedések. Ásza, ugylátszik, egy pár várost hódított el Efráimtól és a saját birodalmába kebelezte be azokat.
Hogy Judeától biztonságban legyen, Baesa is szövetséget kötött Egyptommal, felbiztatván azt egyúttal arra, hogy ellensége ellen hadjáratot indítson. Egy Szerach (Ozorkon ?) nevű egyptomi hadvezér ethiopiakból álló, nagy hadsereggel fel is vonult, s egész Maresáig nyomult (mintegy tiz órányira Jeruzsálemtől délnyugatra). Ásza a Juda és Benjámin-törzsek hadkészültségével fogadta az ethiopiai sereget s azt Maresától északra megvervén, egész Gerar környékéig üldözte s nagymennyiségű zsákmánynyal megterhelten tért meg Jeruzsálembe (943-ban). Az egyp-tom-ethiopiai hadseregen kivívott győzedelem által felbátorítva, Ásza a szomszédos Izrael országba valószínűleg többször is berontott. Ez Baesát aggodalommal töltötte el, s hogy a veszélyt elhárítsa, az arameai királylyal, a damaszkuszi Ben-Hadaddal akart szövetségre lépni, ki eddig a judeai birodalom szövetségestársa volt, s mint ilyen a Judea elleni támadásokat megakadályozta. Ben-Hadad, Tabrimmon fia, fel is mondta Ászának a szövetséget és Baesa mellé állott. így ez, hátvéddel ellátva, Juda meghódítását vette tervbe. Mindenekelőtt elfoglalta Rámát, Sámuel próféta születési és tartózkodási helyét, mely addig Benjáminhoz tartozott. Meg is erősítette aztán a várost, hogy innét intézhessen támadásokat a szomszédos területekre, mert azt tervezte, hogy hódító had járatát folytatni fogja. Ásza félelemtől eltöltve, azon volt, hogy Damaszkusz királyával újra szövetségbe lépjen. Követeket menesztett hozzája s palotájából, valamint a templomból vett nagymennyiségű arany és ezüst kincset küldött neki. Ben-Hadad ráállt, hogy megváltoztassa eddigi magatartását; hizelgett neki, hogy két állam is keresi kegyeit, melyek mindegyikének adózói voltak ezelőtt az arameusok. Úgy igyekezett, hogy mindkét állam gyöngeségéből a maga javára húzzon hasznot. Nagy sereget küldött Izrael országának északi részébe, meghódította Ijjont, Dánt és a szomszédos Ábelt (Bet Maacha), továbbá a Hárfató környékét és a Naftali-törzs egész hegyvidékét. Ásza a testvértörzs rovására megmenekült, s Baesának hóditó terveiről, valamint Rámáról le kellett mondania. Ásza erre az összes fegyverfogható férfiakat Rama ellen küldte, hogy az erődítményeket lerombolják. Az ez utón nyert terméskövekkel és gerendákkal két szomszédos várost erősített meg: Gébát és a fensikon elterülő Micpát. Nem sok idő múlva (933-ban) Baesa meghalt, mire a fővárosban, Thircában, újabb forradalom ütött ki, úgy, hogy Ásza erről az oldalról immár békességben volt. Micpát, mely egy magaslaton előnyösen helyezkedett el, fontos várrá alakította át, a sziklába pedig mély és széles ciszternát vágatott, hogy ostrom idején elegendő vízkészlete legyen a városnak.
A tiztörzsállamban eközben véres események játszódtak le, melyek mindkét félre nagy fordulatot hoztak. Baesa után fia, Éla (933—932) következett. Lomhasága mellett még iszákosságra is adta magát. Mialatt harcosai a filiszteusokkal hadakoztak, s Gibbont újból megostromolták, azalatt ő állandóan tobzódásokkal töltötte idejét. Ezt a körülményt egyik szolgája, Simri (Zimri), ki a Thircában visszamaradt hadiszekerekre ügyelt, a maga előnyére használta föl. Mialatt ugyanis Éla udvarnagyá-nak házában dőzsölt, Simri (932-ben) rátört és megölte, mire kiirtotta az egész Baesa-házat, s nem kímélte meg még a Baesa-ház barátait sem. Természetesen elfoglalta a trónt is, ámde uralkodása nagyon rövid ideig, csak pár hétig tartott. Amint a gibboni sereg a thircai királygyilkosságról értesült, azonnal Omrit, az izraeliták hadvezérét, kiáltotta ki királynak. Ez aztán a hadsereggel a főváros elé vonult. A kapukat zárva találván, megszállotta a várat, s a falon rést ütött. Simri észrevette, hogy elveszett. Nem akarván magát annak a szégyennek kitenni, hogy idegen kéz foszsza meg életétől, felgyújtotta a palotát s a lángok közé vetette magát. Ez már a harmadik volt Izrael öt királya közül, aki természetellenes halállal múlt ki. Csak kettőt temettek abba a sírhelybe, melyet Jerobeam létesitett. Rövidesen a negyedik király is gyilkosság utján vesztette el életét.
Omri a maga számára akarta az árván maradt trónt lefoglalni, de ellenzésre talált. A főváros lakosságának egy része ugyanis ellenkirályt állított fel Thibni, Ginat fia személyében, akiről nevén kívül mást nem tudunk. A hadsereg azonban Omri mellett szilárdul kitartott. így aztán két párt keletkezett az izraelita fővárosban, kik egymással állandó harcban állottak és Thirca utcáit vérrel festették vörösre. Éppen csak polgárháború hiányzott Efráimban, hogy a mérték tökéletesen megteljék. Teljes négy évig tartott az a párttusa (932—928). Végre a harcosok pártja győzött, Thibnit megölték és Omri egyedül uralkodott (928). Thircában azonban kényelmetlenül érezte magát. A királyi palota Simri halála óta romokban hevert, s a négyesztendei polgárháború alatt bizonyára egyéb pusztítások is megeshettek. A legyőzött párt természetesen ellenséges indulattal volt iránta eltelve. Omri tehát más főváros után nézett. Szichemet nem választotta, mert az ottani lakosság nyugtalan és lobbanékony szelleme nem nyújtott neki biztonságot. Egyéb jelentős város pedig nem volt az ország közepe táján. Elhatározta tehát, hogy uj fővárost építtet. Egy sik tetejű dombot, egy pár órányira Szirtiemtől, alkalmasnak vélt arra, hogy ott az uj főváros alapját megvesse. Megvásárolta tehát a területet tulajdonosától, Somortól, épületeket emelt rajta, királyi palotát és egyéb házakat épittetett, megerősítette a várost s elnevezte Somrónnak (Samaria). Vájjon honnét telepítette az uj lakosokat ? Nem lehetetlen, hogy a pártján álló harcosok számára rendeztetett be lakásokat, mint egykor Dávid az újonnan felépített Jeruzsálemben tette. Ellenkirályán kivívott győzelme után egy évre (927-ben) Omri elhagyta Thircát s az uj fővárosba, Samariába vonult, mely két évszázadon át Jeruzsálem versenytársa volt, s kétszáz esztendői elhagyatottság után újból feléledve, újabb ellenségeskedést kezdett Juda és Jeruzsálem ellen. Samária örökölte Szichemnek Jeruzsálem iránt táplált gyűlöletét s azt még meg is tizszerezte. Az uj város a tiztörzsállamra ruházta át nevét, a később egyszerűen Samária országának nevezték.
Omri, Samária első királya nem volt valami erős és harcias férfi, de körültekintő és okos. A trón, melyhez inkább az idők kedvező kegye, mint saját tettereje folytán jutott, nem elégítette ki. Nagynak és hatalmasnak akarta látni országát és népét s gazdaggá kívánta azt tenni. Nem lehetne-e — úgy vélte — a salamoni időket Izrael részére föltámasztani ? Persze, persze, hogy a nép gyenge volt, különösen azért, mert gyengítette a testvérharc. Ámde szükséges-e az, hogy a két törzs állandóan harcban álljon egymással, kardélére hányva egymást? Nem köthetnének-e békét s nem haladhatnának-e egy utón, hisz fajrokonságuk és együttes érdekeik úgyis egymásra utalták őket. Omri mindenekelőtt azon volt, hogy a Dávid-dinasztiával békét kössön s meg-érttesse vele, mily előnyös leend mindkettőjükre nézve, ha békés politikát követnek, mivel igy az egykori hűbéres államok fölött újból hatalmat nyerhetnek. Jó ideig tényleg egyetértés uralkodott a két állam között s ettől kezdve támogatták, segítették egymást az eddigi háborúskodás helyett. Omri törekvése ezenkívül oda is irányult, hogy a föníciaiakkal barátságos viszonyt tartson fönn. Abban a gazdagságban, melyet ez országnak kiterjedt hajózása és kereskedelme nyújtott, a tiztörzs államának is részesednie kellett.
Ebben az időben Tyrusban is egymást követték a királygyilkos királyok, mig végre Ithobal (Ethbaal), Astarte egy papja került trónra. A föníciai fővárosban lefolyt véres események az országot nagyon meggyengítették. Előkelő családok kénytelenek voltak kivándorolni, s az afrikai északi partokon kolóniákat alapítani. A hatalmassá vált damaszkuszi királyság most odatörekedett, hogy a javakban oly dús föníciai partvidék az ő birtokába jusson. Ithobalnak tehát törekednie kellett, hogy szövetséges társakkal növelje erejét s erre a célra legalkalmasabbnak Samária látszott, mely legközelebb esett. Omrinak és Ithobalnak tehát közös céljuk volt; az tudniillik, hogy egymással véd- és dacszövetséget kössenek. E mindkettejük általóhajtott szövetséget a beállott sógori viszony pecsételte meg. Omrinak fia, Achab tudniillik elvette Ithobal leányát, Izebelt (Jezabel), mely házasság sok tragikus eseménynek vált okozójává.
Omri tehát immáron erről az oldalról megerősítve, hadi vállalkozásokra irányíthatta figyelmét. Moabtól — mely Jerobeam alatt önállósította magát, — több várost hódított el, s az országot újból adófizetővé tette. Gyapjas bakok és kosok egész nyájait kellett hübérváltság címén minden esztendőben adnia. Ámde Moab és Aram között kölcsönös segélynyújtás okából bizonyos egyezség állott fenn, amellett Aram amúgy is féltékeny szemmel nézte Izrael hatalmának növekedését, minélfogva Damaszkusznak araméus királya, I. Ben-Hadad, Omrinak hadat izent s a tiztörzsállamtól jó darabot szakított el. Omri kénytelen volt igen szigorú feltételek mellett békét kötni s Ben Hadadnak azt is megengedni, hogy az izraelita birodalomban részére karaván-uta-kat tartsanak szabadon és kötelezte magát még arra is, hogy damaszkuszi csapatok bántalmatlanul vonulhatnak át Izrael országán.
Annál bensőbben csatlakozott Omri a tyrusi birodalomhoz s az volt a terve, hogy saját népét teljesen kanaánizálja. Miért is zárkóznék el Izrael szomszédaitól továbbra is ? Mi előnye volt az eddigi elkülönülésnek! Nem lenne-e okosabb és hasznosabb, ha a tiztörzsállam teljesen föníciai vagy tyrusi jelleget venne fel ? Nyelvben és szokásban amúgy is rokonok lévén, nem olvadna-e még szorosabban egybe a két nép, ha a föníciai vallásforma Izraelben is meghonosodnék? Ennek az egybeolvadásnak kezdte egyengetni útját Omri. A Báál- és Astarte-imádást hivatalos vallássá tette; fővárosában, Samáriában, Báálnak templomot építtetett, papokat hivott meg a templomba s megparancsolta, hogy mindenütt áldozzanak Báálnak és Astartenek. A béthéli és dáni bika-imádást eltörölni igyekezett, mert az még mindig nagyon izraelita színezetű volt s a föníciaiak és az izraeliták között határfalat képezett. Hogy IHVH — látható képpel-e vagy anélkül — képezi az imádat tárgyát, még mindig igen nagy ellentétet alkotott a tyrusi Báállal, vagy Adoniszszal szemben. Ezt az ellentétet igyekezett eloszlatni Omri, nem annyira a Báál-kultusz iránt való különös előszeretetből, mint inkább politikai számításból, hogy igy Izraelt föníciai néppé idomítván át, a szövetséges állam előnyeinek részesévé tegye őt. És Izrael Omri alatt tényleg bővelkedett aranyban és ezüstben. A király fia megtehette azt, hogy egyik palotáját elefántcsonttal rakatta ki, ami még Salamonnak sem állott módjában, aki pedig ugyancsak szerette a pompát, mégis meg kellett elégednie azzal, hogy a trónusa legyen elefántcsontból.
Omri újítása sokkal nagyobb horderővel bírt, mint Jerobeamé, vagy hogy a forrás szavaival éljünk, „még bünösebben cselekedett, mint elődje". Jerobeam a bika-képet még Izrael istenéül tüntette fel; Omri ellenben meg akarta fosztani a népet istenétől és származásától, vagy legalább is el akarta feledtetni vele, hogy föladata az, hogy külön — a bálványimádókkal ellentétben álló — népet alkosson. Mikor Omri Samária felépítése után hat évre (922-ben) meghalt, változtatásai az addigi szokások és nézetek mélyére nem hatoltak. Fiának, Achabnak (922—901) jutott feladatául, hogy atyja munkáját folytassa, mikéntha erre végrendeletében utasította volna. Természetesen a Tyruszszal és Juda királyával való benső összeköttetést ő is fenntartotta.
Csakhogy az ilyen mélyreható fölforgatást célzó tervek olyan körülményektől és rendeltetésektől függ, melyeket a legbölcsebb ember sem képes előre kiszámítani. A tiztörzsállamának kanaánizálásának két nagy akadály állotta útját: Az egyik Achab temperamentumában rejlett, a másik váratlan ellenlökésből keletkezett, mely az erőszakos ütést meggyengítette, ha ugyan teljesen meg nem bénította. Hogy a nép Fönicia függelékévé változzék át, eltávolodva önmagától, múltjától és emlékeitől, ennek véghezvitelére törhetetlen akarat s kíméletlen szigor kellett volna, hogy minden ellenállást könyörtelenül megtörjön. Achab azonban mindezeknek jóformán ellenkezője volt. Gyenge, szelíd, aki szerette a békét és a nyugalmat és aki inkább hajlandó volt arra, hogy zavarok és akadályok elöl kitérjen, semhogy azokat felkeresse és eltávolítsa. Ha rajta egymagán áll vala, akkor atyja rendszerét elejtette volna s a jövővel nem sokat törődve, megelégedett volna azzal, hogy a királyi hatalom nyújtotta élvezeteket végigkóstolja. Még csak harcias sem volt. A szomszédos királyoktól olyan gyanúsításokat is szó nélkül fürt, melyek félig-meddig jellemszilárd uralkodót fellázítottak és kétségbeesett ellentállásra izgatottak volna. Ámde, amint egy rokoncátlan szomszédja ellen, kedve és akarata ellenére, harcba vonulni kényszerült, az izraelita nép ellen való harcot abba kellett hagynia. Atyja oly nőt vétetett el vele feleségül, ki vele ellentétben, erős, férfias akarattal volt felruházva és azt minden szigorral és kegyetlenséggel érvényre is tudta juttatni. Izebel (Jezabel) a föníciai király leánya, kinek atyja, királysága előtt az Astarte-kultusznál papi tisztet töltött be, át volt hatva azon igyekezettől, hogy Izrael népének kanaánizálását végrehajtsa, akár azért, mert hazájának vallásformáihoz ragaszkodott, akár pedig politikai számításból, hogy Izrael népét egyesítse szülőföldjével s a tyrusiakat és az izraelitákat egységes néppé tegye. Az Omri által megkezdett munkához tetterővel és kíméletlenséggel látott hozzá s akaratgyenge férjét minden erőszakoskodásra s bűntettre könnyen rábírta. A királyi hatalmat ő ragadta magához, Achab csak eszköz volt a kezében. — Izebel sötét és dacos természete s semmitől vissza nem riadó tettereje nyomában forrongás és mozgás keletkezett a tiztörzsállamban, mely véres jelenetekben bővelkedett ugyan, de mint pusztító zivatar egyúttal megtisztította a levegőt. Mindenekelőtt Samáriában, fővárosában nagy Báál-templomot építtetett Izebel. Ilyen templomhoz három oltár tartozott, továbbá képek s csucsoszlopok, melyeket valamely isteni hármasegységnek szenteltek, még pedig Báálnak, feleségének, Astartének s a tűz, vagy pusztítás istenének, Molochnak, vagy Chammonnak. Egész sereg papot és Báálprófétát telepitett le Izebel az országba, hogy a hét főbálványnak szolgáljanak. A Báál-kultuszhoz 450, az Astarte-kultuszhoz 400 papot rendelt. Valamennyi a királyi ház költségén élt, a királyné asztalánál étkeztek s részben a Samáriabeli áldozások szolgálattételét látták el, részben pedig bekóborolták az országot, hogy a városokban és falvakban térítsenek és prédikáljanak. A föníciai papok és próféták női ruhában jártak, orrukat s szemüket aszszony-módra kifestették, karjaikat válHg nem takarta ruha és késeket, bár-dokat, korbácsot, kereplőt, sípot, citerát és dobot hordtak magukkal. Táncolva és üvöltözve, körben forogtak, időnként fejüket a földre bocsát-ván, hajukat az utca sarába mártották. Azután összeharapdálták karjaikat, testüket szablyákkal és késekkel összemetélték, hogy a vérük csurgóit, melyet a vérszomjas istennőnek ajánlottak fel. Őrjöngésük közepette sokan megférfiatlanitották magukat s undorító felvonulásokat rendeztek. Templomi szabadszemélyek (kedésót), akik Astarte tiszteletére s a papok hasznára űzték gyalázatos mesterségüket, valószínűleg szintén nem hiányoztak. A Báál-papok és Astarte-őrjöngők eme seregével vélte Izebel az izraelita népet a Mindenható hitétől eltántoríthatni és teljes nemzeti átalakulását véghezvihetni. A föníciai papság élén egy főpap állott, ki alárendeltjeit kioktatta, hogy miként végezzék dolgaikat. Mindenekelőtt elpusztították Izrael istenének szentelt oltárokat s más, kanaánita formájú,
szemérmetlen értelmű oltárokkal helyettesítették azokat. A béthéli és dáni oltárokat valószínűleg szintén igy alakították át. Az áldozatra sóvár népet arra kénszeritették, hogy Báál és Astarte oltárain hozzanak áldozatot, hogy igy ehhez hozzászokjanak.
És mily könnyű dolog, ha a hatalom birtokosai csellel és erőszakkal célt érni igyekeznek, egy népet szokásai és sajátosságai elhagyására és idegen tulajdonságok elfogadására indítani! Különben is félszázadja múlt, hogy a Judától elszakadt izraeliták távol voltak a szellemet fejlesztő jeruzsálemi központból, a bika-kultusz is butította őket, úgy, hogy szegények maguk sem tudták, mittevők legyenek.
Az elfajulásban elüljártak a városok, melyeknek az érzéki és erkölcstelen Baál- és Astarte-kultusz nagyon is tetszett. A városok kétségkívül legnagyobbrészt bele is élték magukat az uj kultuszba, vagy nagyon csekély ellentállást tanúsítottak ellene. Főképpen ezek között tört magának utat az átalakulás és az elerkölcstelenedés. Csak nehány ezren maradtak állhatatosak és nem térdepeltek Báál előtt és nem hódoltak neki tisztaságuk föladásával. A nép zöme, a falusiak, a földmivesek, a pásztorok és iparosok, képzeteiben és cselekedeteiben ide-oda ingott, s nem tudván, hogy Adonái az igaz isten, vagy pedig a Báál: emezt nyilvánosan tisztelte, amazt meg titokban. A feszültség és zavarodás korszaka volt ez, ami a történelmi újjáalakulásokat megelőzni szokta. Ki kellett derülnie, hogy Izrael istenében vetett ősrégi hit s annak szentségéhez kötött követelések elég mély gyökereket vertek-e s volt-e elég életképességük és erejük, hogy az ellentéteket legyőzzék és az idegent kiküszöböljék.
Ilyen időben az olyan erőteljes egyéniség, akiben a jobb érzés fölébredt s úgyszólván uralkodik egész lényén, — az ilyen egyéniség döntőleg léphet fel, szilárdságával, hevével és rettenthetetlenségével a tétovázókat magával ragadhatja, a gyengéket megerősítheti, a tunyákat cselekvésre ösztönezheti, hogy ily módon aztán a védelmezőknek egész seregét összetoborozva, az elidegenítés veszélyében álló sajátos tulajdonokat megmentse. És ha ezt az egyént éppen az ellenséges ellentét helyezi előtérbe és sarkantyuzza tetterőre, akkor az úgy hat, mint maga a duzzadó ösztön és régi és uj elemekből alkotott újjáalakulást hoz magával. Ilyen egyén lépett fel a feszültség ez idejében Eliáhu próféta személyében (920—900).
Honnét származott ez a mindenkit magával ragadó, csodás tetterejű próféta? Melyik törzsben ringatták bölcsőjét? Kik voltak a szülei és kik a hozzátartozói? Minderről semmit sem tudunk. Egyszerűen csak a thisbei Eliáhunak (vagy rövidesen Éliának) nevezték. Gileadban, a Jordán túlsó felén, nem volt illetékes, hanem csak az ország úgynevezett féljogosult letelepedettei közé (tosabim) tartozott. Elszánt és roppant akaratú ember volt, ki semmiféle körülményt nem véve figyelembe, mindig készen volt, hogy életét meggyőződéséért megfontolás nélkül odaadja. A későbbi kor, mint a vallásos és erkölcsös buzgalom megtestesülését (kanna) tisztelte. Viharban lépett fel, s miként a vihar, úgy tört a gyenge, felesége járszalagán vezetett Achab királyra, szédítő szót dörögvén fülébe s miként a vihar vonult tovább s soha őt megállítani nem lehetett. És viharban is tűnt el hirtelen a cselekvés színteréről. Eliáhut egyedül és csupán az az érzés lelkesítette, hogy Izrael istenének emlékét, mely a nép leikéből immár tünedezni kezdett, megmentse; ennek az eszmének szolgálatában állott, ennek az eszmének szentelte életét.
Külsőleg viselete által vált felismerhetővé. Ellentétben a Báál-és Astarte-imádók asszonyos, buja és különös öltözékével, alsó ruházata körül bőrövet viselt, fölötte szőrmeköpenyt s haját hosszúra növesztette. A Báál-imádók kicsapongó életmódja ellenében bort sohasem ivott. Ő honosította meg a nazireusságot, melynek föltétele épp az volt, hogy követői nem ittak bort, s nem nyiratták le hajukat. Ebben az öltözetben s evvel az életmóddal valószínűleg mint legelső lépett fel Gileadban, ahol ezt az egy eszmét hirdette: egyedül IHVH az isten! Itt, hol a Jordán a Báál-próféták seregeinek útját állta, s Achabtól és Izébeltöl való félelem a kedélyeket nem bénította meg, még akadtak Izrael istenének hű követői. Nyilván ezek közül valók voltak azok, kik Eliáhut mint elsők meghallgatták, s kiket később heves mivoltával magával ragadva, tettre is ösztönzött. Egy-kettőre nagyszámú próféta, vagy prófétainak (bené-nebiim) támadtak, kik készek voltak arra, hogy az őstulajdonért életüket átdozzák fői. Ezek is Eliáhu életmódját követték és nazi-reusok lettek. Az újjáalakított körnek az volt a jelszava, hogy egyszerű életmódot kell követni, s nem szabad városokban lakni, hol bujaság s puhaság uralkodnak, hanem csak sátorfalvakban; tartózkodni kell a borivástól és vissza kell térni mindenben a régiek életmódjához, egyszerűségűkhez, hitűkhez és erkölcsösségükhez. Jonadob, Rechab fia, ki kétségkívül Eliáhu követői közé tartozott, elsőnek állapította meg ezeket a regulákat a maga és háza számára. Utódainak véghagyományképpen meghagyta, hogy bort ne igyanak, szilárd házakat ne építsenek s főleg soha szőlőtőkét ne ültessenek. Eliáhu nemcsak a pillanat számára keltett életre s lobbantott lángra az örökölt tant védelmező mentőket, hanem a jövő részére is uj irányt szabott. A puhaság és élvezetvágy helyébe az egyszerűséget és tartózkodást juttatta érvényre.
Eliáhu a próféták s prófétaifjak seregével, IHVH iránt való buzgólko-dásában a Báál-papok és próféták ellen indult. Valószínűleg városról városra sietett, összehívta a lakosságot s magával ragadta őket ékesszólásával, mely oda csúcsosodott ki: „egyedül IHVH az isten, Báál és Astarte néma, holt bálványok." Valószínű, hogy erőszaktól sem riadt vissza, hogyha Báál-papokkal összeütközött. Izebel nem nézhette nyugodtan a buzgó thisbita dolgait; hisz azok az ő terveit merőben keresztezték. Kiküldte tehát darabontjait Eliáhu serege ellen, s kik kezeik ügyébe kerültek, azokat kíméletlenül meg is gyilkolták a kiküldöttek. Ezek voltak az első mártírok, kik az ősizraelita hitért vérüket ontották. Izebelé, Ethbáál, Astarte-pap leányáé az a kétes dicsőség, hogy a hitüldözők legelejeként szerepeljen. Eliáhut magát azonban, pedig éppen őt akarták volna megsemmisíteni, az üldözők sohasem tudták utóiérni s mindig kimenekült kezeik közül. Buzgósága máris jelentős hatással járt: Achab palotafelügyelője, Obadiáhu, titokban visszatért az őshithez, s kinek az volt a „megbízatása, hogy az prófétaifjakat üldözze, két barlangban százat rejtett el közülök, valószínűleg a Karmel hegyén, ötvenet-öivenet egy-egy barlangba bujtatva, ellátván őket kenyérrel és vízzel. Valószínű, hogy Obadiáhu nem is állott egyedül, hanem voltak szövetséges társai, kik titkos rendeletéi szerint cselekedtek. Eliáhu ez által hatalommá vált, mely egykönnyen nem volt megtörhető. Hogy védekezhetett volna Izebel láthatatlan ellenség ellen, akinek a saját házában voltak segítő társai 1
Egy napon Eliáhu, bár követőitől megfosztva, Achab közelébe férkőzött, hogy — ismerve gyenge, befolyásolható jellemét, az általa tűrt gonoszságok miatt ráijesszen. Achab előszeretettel épített és különösen érdeklődött a városok megerősítése iránt. Az ő intézkedésére erősítette meg a béthéli Chiel Jerichot, mely az izraeliták bevonulása óta falak nélkül szűkölködött. A város tulajdonképpen Benjámin törzséhez tartozott, de a tiztörzs-állam és Juda között folyt harcok idejében elszakították Benjámintól és Efráimhoz csatolták. Achab a szép Jezreel fensikon uj székhelyet is létesített, hogy ott töltse a zord téli hónapokat. Samáriát csak nyári székhelyül vette igénybe. Az uj város, név szerint Jezreel — mely tragikus események szinterévé vált — nagy pompával épült fel. A királyi pár elefántcsontból építtetett magának palotát. Jezreel nagy részét Achab kertekkel plántálta be, amellett nagyon szerette volna megszerezni a palotája mellett levő szép szőlőt, mely Jezreel egyik legelőkelőbb polgárának, Nábothnak a tulajdona volt, melyet atyjától örökölt és amelyet semmi szin alatt sem volt hajlandó a királynak átengedni. Achab más szőlőt akart érte adni, nagy pénzösszeget is kínált érte, de Náboth álhatatos maradt. Ősei örökétől sehogy sem akart megválni. Ez Achabot annyira elkedvetlenítette, hogy még enni sem tudott. Ebben a hangulatban találta őt Izebel, s persze kigunyoJta gyermekes kedvetlensége és gyáva tanácstalansága miatt. „Majd én megszerzem azt a szőlőt" szólt és meg is szerezte. A király nevében leveleket intézett Jezreel azon véneihez, kiknek szolgai megadását biztosra vette, hogy hívjanak egybe bíráskodó gyülekezetei, s állítsanak fel két tanút, kik Nábóthot azzal gyanúsítsák, hogy az isteneket és a királyt káromolta. A gyáva, vagy elvetemedett vének nem sokat aggályoskodtak a fölött, hogy ártatlant juttatnak vérpadra. Midőn a törvénykezési gyülekezet Jezreel egyik kapujában egybegyült és Nábóth, mint rangban legidősebb, a gyülekezet élén helyet foglalt, két elzüllött ember jelentkezett, kik amellett tanúskodtak, hogy hallották, midőn Nábóth az isteneket és a királyt gyalázta. A két tanú vallomásával szemben mit sem használt, hogy a vádlott ártatlanságát hangoztatta. A gyülekezet halálra ítélte, s a halálos ítéletet azonnal végre is hajtották, nemcsak rajta, hanem fiain is. A kivégzettek javai a király birtokába menvén át, Izebel diadalmaskodva szólt: „Most már birtokodba veheted Nábóth szőlőjét, mert már nem él a gazdája." Amint Eliáhu ezt a becstelenséget meghallotta, nem bírta magát tovább türtőztetni. Azonnal Jezreelbe indult, s éppen akkor találkozott a királylyal, mikor az Nábóth szőlőjét nézegette. Mögötte két férfi lovagolt, egyikük Nábóth későbbi megboszulója. Mennydörögve kiáltotta oda a próféta a királynak: „Gyilkoltál, ugy-e, s most örökölsz? Tudd meg, hogy Nábóthnak és fiainak ártatlanul kiontott vérét az Ur meglátta. S tudd meg, hogy ezen a helyen fogod érte büntetésedet elvenni." Ez a fenyegetés kábító hatással volt a nem valami kemény természetű Achabra; — magába szállt s megadóan sanyargatta magát. De hogy teljesen megváltozzon, azt a gonosz Izebel, ki a gyenge emberen korlátlanul uralkodott, nem engedte.
Eliáhu, ki épp oly hirtelen tűnt el, amilyen hirtelen jött, másodszor is közeledett Achabhoz, hogy hírül adja neki, miképpen egész országában éhínség fog pusztítani. S ekkor újra eltávozott. Eleinte a Jordán közelében tartózkodott, majd Sarepta, föníciai városban egy özvegyasszonynál, később a Karmel-hegy egyik barlangjában lakott. Eközben éhínség pusztított az országban s még a király lovai és öszvérei számára sem jutott takarmány. Ebben a nyomorúságban Achab egyre-másra küldte a követeket mindenfelé, még a szomszédos államokba is, hogy a sötét prófétát keressék fel, s jussanak békés megegyezésre vele, de a próféta tartózkodási helyét nem tudták kipuhatolni. Egy napon Eliáhu Obadiáhu palotaparancsnok előtt megjelenve, igy szólt: Menj, mondd meg Uradnak: Eliáhu van itt! Mikor később Achab megpillantotta, kifakadt: Te vagy az, te, Izrael megszomoritója? Mire a próféta felelt: Nem én szomori-tottam meg Izraelt, hanem te és atyád háza, mivel Báál követői vagytok. S mint ha ő lett volna parancsok adására hívatott, fölszólította a királyt, hogy a Báál-papokat hivassa össze a Karmel-hegyére, hogy ott kiderüljön, ki az igazi és ki a hamis próféta.
A Karmel-hegyi események, ahol t. i. a vitát dűlőre vitték, rendkívüli hatással járhattak; tudósításaink azonban hézagosak e tárgy bán. Achab az összes Báál-prófétákat a hegyhez rendelte, maga is odajött. Nagy néptömeg szintén egybegyült, kíváncsian arra, hogy a király s a próféta közötti viszálykodás hogy fog végződni, s hogy a vita eldőltével az állandóan tartó szárazság elmulik-e? A Karmel-hegyi barlangban valószínűleg az a száz próféta volt elrejtve, kiket Obadjáhu mentett meg és tartott el. Valószínűleg ők is ott voltak a döntő ütközeten. Eliáhu, ki a gyülekezet főszemélye volt, igy szólt a megjelentekhez: „Meddig akartok, miként madarak, egyik ágról a másikra szállani. Ha IHVH az Isten, úgy imádjátok őt, ha Báál az, úgy maradjatok ő mellette!" Erre aztán meghagyta a Báál-prófétáknak, hogy állítsanak oltárt, áldozzanak s hívják fel istenüket valami csodatételre. A Báálpróféták teljesitették is a kívánságot, a maguk módja szerint késekkel és szablyákkal addig szurkáiván magukat, mig vér borította testüket, amellett hajnaltól délig kiabálva: Oh Báál, hallgass meg bennünket. — De semmi sem történt. Eliáhu maró gunynyal — mely a prófétai szónoklatoknak alapvonásává vált — ösztökélte őket, hogy duplázzák meg erőlködéseiket, hátha mégis csak tudnak Bááltól valami életjelt kicsalni? „Kiáltsatok hangosabban, szólt. Talán el van foglalva, vagy értekezik valakivel, vagy valami mulatságon van, esetleg utón jár, vagy alszik. Kiáltsatok, hogy felébredjen!“ Midőn a Báál-papok szégyenkezve odább állottak, Eliáhu tizenkét kövön oltárt állított, áldozott rajta s áhítattal imádkozott: „Hallgass meg engem, Ábrahám, Izsák és Jákob istene, hogy a nép elismerje, hogy te isten vagy, hogy én a te megbízásodból cselekedtem s hogy az ő érzéseiket te irányítod." Erre hirtelen jel támadt, oly hirtelen, hogy az egész jelenvolt gyülekezet arcra borulva felkiáltott: egyedül IHVH az isten! „Hirtelen villámütés — igy tartja a tradíció — felemésztette az áldozatot, s mindent, ami az oltáron volt, még a vizet is fölszántotta. Eliáhu azután megtorlással élt a Báálpapokkal szemben. Megparancsolta a népnek, hogy fogják el s öljék meg őket, hulláikat lökjék az ott folyó Kisonba. Achab jelen volt ugyan, de az eseményektől teljesen elkábitva, nem mert ellenkezni.
Ám a vérszomjas Izebel nem nézte a dolgokat ily egykedvűen. Amint a történtekről értesült, megfenyegette Eliáhut,hogy ha hatalmába kerítheti,olyan sorsra juttatja, aminőre ő jutatta a Báálpapokat. Eliáhunak tehát menekülésre kellett gondolnia. Juda országába szökött, de, úgy látszik, hogy az akkor Judában uralkodó Jósafat király nem fogadta oltalmába, mivelhogy Achabbal szövetségben állott. Eliáhu tehát tovább menekült, Beérsabát is elhagyva, s annyira kétségbeesve, hogy már-már halálát kívánta. Majd álomképet látott, melyben azt az utasítást nyerte, hogy vándoroljon tovább a pusztában a Hóreb-hegyig. A látománytól megerősítve, követte a fölhívást. Ott, ahol a tiszta, egyszerű isteni tan és az erkölcsi rendről való törvények kinyilatkoztatása megtörtént, ott kelle értesülnie arról, hogy a tanokért való buzgólkodásában kelleténél tovább ment. A Szináj-hegy egy barlangjában, borzalmas egyedüllétben, hol csak saját hangját hallotta, panaszra nyíltak ajkai: „Érted, Adonái, harcoltam, mert az izraeliták elhagyták szövetségedet, oltáraidat szétrombolták, prófétáidat elemésztették; és én magamra maradtam, s még életemre is törnek." Ekkor jel utján választ kapott, hogy „az Ur nem viharban beszél és nem földrengésben, nem is tüzcsóvában, mert szelíd suttogás az ö hangja!“ Értésére adatott, hogy forduljon vissza útjáról, válaszszon utódot maga helyett s a cselekedetek mezejét hagyja el. Kíméletlen buzgósága, mely még a vérontástól sem riadt vissza, a Hóreb hegyén feddésben részesült.
Eliáhu hosszabb távolléte alatt valami fegyverszünet-féle jöhetett létre az Omri királyház és a Thisbita követői között. Achab, ki a Karmelhegyi események szemtanúja volt, megingott egy kissé Báál iránt való hitében, s az IHVH-próféták üldöztetését, amennyire hatalmában állott, megakadályozta. Ezek meg, úgy látszik, kissé alábbhagytak buzgóságukkal. Gilgalban, hol már Sámuel alatt is volt próféta-rend, próféta-ifjak körei keletkeztek, ilyenek támadtak Jerichoban és Béthélben is, anélkül, hogy bántotta volna őket valaki. Csak egyetlenegy e próféták, vagy prófétaifjak közül mutatkozott engesztelhetetlennek Achab iránt: Michájhu (Micha), Jimla fia. Valahányszor Achab valami vállalkozásba bocsátkozott s Michától a jövőre nézve jóslatot kért, Micha mindig szerencsétlenséget jósolt. Achab mindamellett életben hagyta, s megelégedett azzal, hogy őrizet alá helyezte. A tiztörzs-állam királyát egyébiránt elég szerencsétlenség érte, melyek óvhatták volna, hogy visszás utjain ne haladjon tovább. Az arami király, II. Ben-Hadad, egyre hatalmasabb lett, egyre jobban terjeszkedett és egyre nagyobb aggodalommal töltötte el szomszédait. Nemcsak lovassága és harci szekerei voltak, de kíséretében harminckét király járt, kiket valószínűleg harcban győzött le, hűbéreseivé téve őket. Ezekkel a szövetségesekkel vagy hűbéresekkel egyesülve, Achab ellen harcba szállt, a maga javára fordítván a csapásokat: az éhínséget és a belső zavarokat, melyek a tiztörzs birodalmát sújtotta, gyengítette. Ben-Hadad Achab birodalmának nagy részét hódította meg s utoljára Samáriát is ostrom alá fogta (904-ben). Achab sarokba szo-rittatván, békét kért, de Ben-Hadad szigorú, megalázó feltételeket szabott. Nemcsak aranyát és ezüstjét, de feleségeit és gyermekeit is kérte Izrael királyától. Ez elernyedtségében már majdnem ráállott, hogy a békét ezen az áron is megvásárolja, de tanácsosai, meg a nép is, azt követelték, hogy inkább az utolsó emberig folytassák a háborút.
A támadt elkeseredés és kétségbeesés, mint sok más esetben, most is csodát miveit. A kis izraelita sereg egy éjjelen, mikor az elbizakodott arameusok javában dőzsöltek, megtámadta és szétverte őket. Ben-Hadad is csak gyors futás révén menekült. A hagyomány szerint egy próféta
Achabnak szorultsága közepette e váratlan győzelmet megjósolta, s még azt is jelezte, igyekezzék a rákövetkező esztendőre harcképessé tenni magát, mivel a damaszkuszi király a jelzett időben támadásait megújítja. Ben-Hadad tényleg újból hadat üzent s a Jezreel-fensikon Afekig nyomult Achab azonban idejében mozgósította seregeit, egész hadinépességét harcba indította, s az ellenség elé vonult. Achab serege újból győzelmet aratott, s az ellenséget annyira megverte, hogy Ben-Hadad még csak menekülni sem tudott, hanem kénytelen volt Afekben elrejtőzni. Most már ő könyörgött a békéért. Tanácsadói azt a reményt keltették benne, hogy Achab nem fog bosszút állni a szenvedett sérelmekért, mivel Izrael királyai szelídek és bocsánatra készek. Gyászöltözékben, durva ruhákkal testükön és zsineggel nyakukon léptek Ben-Hadad emberei Achab elé, magukat foglyokul felajánlva és királyuk életéért könyörögve. Achabnak nagyon hizelgett, hogy hatalmas ellenségét megalázva s életéért esdekelve látja maga előtt, s a kérelmezőknek meg is ígérte, hogy Ben-Hadadot életben hagyja. Késedelem nélkül előhozták hát Ben-Hadadot rejtekéböl s Achab kocsiján maga mellé ültette. Így, váratlanul kegyelemhez jutva, az arameus király Ígéretekben nem fukarkodott. Azt mondta, hogy mindazokat a városokat visszaadja Achabnak, melyeket atyja, I. Ben-Hadad az izraelita birodalomtól elhódított s a saját birodalmába bekebelezett. Megígérte, hogy Damaskus területén Izrael számára kereskedelmi utakat engedélyez s azokat megvédelmezi. A tegnapi ellenségek jó barátokká váltak, szövetséget kötöttek és nyakra-főre esküvel erősítették meg szövetségüket, hogy aztán már holnap esetleg megszegjék esküjöket. Ezt a meglehetősen könnyelmű esküszegést jogosan kifogásolta egy próféta, s meg is jósolta Achabnak, hogy ennek révén veszedelmeknek teszi ki magát.
Ben-Hadad szerencsés menekülése után csakugyan nem volt hajlandó a békefeltételeket és ígéreteit teljes mértékben teljesíteni. A Naftali-hegység meghódított városait odaadta ugyan, de a túloldali városokat, névszerint Rámót-Gileádot, a területnek úgyszólván súlypontját, nem akarta kiadni, Achab meg elég lanyha volt, hogy a város kiadását nyomatékosan ne követelje. Minél tovább tétovázott vele, annál terhesebb lett a kívánságához ragaszkodnia, mivel Ben-Hadad időközben uj erőre tett szert. Egymagára és seregére utalva, Achab talán nem is vállalkozhatott volna arra, hogy Rámót-Gileádot fegyveres erővel támadja meg. Kapóra jött azért Jósafat, judai király (918—895) látogatása, kivel szoros szövetségben állott. Vele egyesülve, nekibátorodott, hogy Ben-Hadad ellen táborba szálljon. Valóban meglepő volt, hogy a két egymással ellenséges állam képviselői annyira közeledtek egymáshoz, hogy egyike a másikát meglátogatta. Ez annál feltűnőbb volt, mert Jósafat valószínűleg megvetette Achab és Izebel bálványimádó kicsapongásait. Mert ő azon volt, hogy országában a hit tisztaságát megtartsa, s esetleges idegen befolyásoktól megtisztítsa. Az Astarte-kejnők maradékait, kik nagyanyja, Máácha után az országban maradtak, birodalmából kikergette. Ha Jósafat nem is volt az őstan oly buzgó harcosa, mint azt a későbbi kor felőle hitte, mégis fel kellett, hogy háborítsa a Báál- és Astarte-kultusznak Samáriába történt erőszakos meghonosítása és a próféták véres üldöztetése. Mindennek dacára az Omri-házzal szoros barátságban állott, s egy cseppet sem aggályoskodott azon, hogy Achab leányát, Athaliát el ne vétesse fiával, Jehórammal, sógorságba jutván igy a bálványimádó királylyal. Valószínűleg politikai okok játszottak közre. Mert Jósafat ép oly kevéssé volt harcra termett, mint Achab, s az erősebb tiztörzs-államhoz történt közeledése által valószínűleg ellenséges támadások ellen kívánt jobb védelemhez jutni. Bár úgy látszik, hogy Idumea újból Juda fennhatósága alá került és zsidó helytartó uralma alatt állott, nincs azonban megmondva, hogy Jósafat ez ország uralmához fegyverek révén jutott volna. Egyébként sem valami túlságos módon volt a szerencse kegyeltje. Idumea birtokában Ecjongeber kikötőből újra felvette az ófiri hajójáratot, mely a Salamon halála után beállott gyengeség nyomán megszűnt. Hajóépítő helyén hatalmas flottát építtetett, ámde egy vihar tönkretette a hajókat s Jósafat, ebben isteni ujjmutatást látva, abbanhagyta merész vállalkozását.
Jósafat valószinüleg azért szánta el magát arra a feltűnő lépésre, hogy Samáriában látogatást tegyen, mert az Achabbal való szövetséggel erejét kívánta növelni, ez pedig kapott az alkalmon, hogy felkérje királyi vendégét, hogy Ben-Hadad ellenében támogassa. „Akarsz-e velem Rámót-Gileád ellen harcba szállni?" — kérdé tehát. Jósafat késznek mutatkozott erre és népét és lovasságát rendelkezésére bocsátotta. Mindamellett valamely igaz próféta utján bizonyosságot akart szerezni a felől, hogy a háborúnak előnyös kimenetele leend, rábeszélte tehát Achabot, hogy tegyen kérdést egy ilyen prófétánál. Báál-prófétához nem volt bizalma Jósafatnak. Szövetséges társa iránt való előzékenységből Achab ráállott a dologra, s a gilgali, béthéli és jerichoi prófétá-ifjaknak megengedte, hogy Samáriába jöjjenek s itt nézetüket szabadon nyilvánítsák. Úgy mondja a hagyomány, hogy vagy négyszázan gyűltek egybe, kik arra a kérdésre: Menjünk-e Rámót-Gileád ellen? — egyhangúlag azt felelték: Menj, s az Ur azt a király kezeibe fogja szolgáltatni.
Jósafatnak azonban ez az egyértelműség nem igen tetszhetett, mert abbeli nézetének adott kifejezést, hogy szeretné annak a Michájhunak is a véleményét hallani, kit Achab őrizet alatt tartott. Achab kedvetlenül ugyan, de ebbe is beleegyezett s megparancsolta egy eunuchnak, hogy a felügyelet alatt álló prófétát vezesse a két király trónusa elé. A kérdésre Micha eleinte látszólag úgy felelt mint a többi prófétaifju: „Vonulj harcba s légy boldog, mert az Ur Rámót-Gileádot a király kezeibe adja." Ámde Achab, ugylátszik, a próféta hangján megismerte, hogy ez a mondás nem a lélek mélyéből jött, könyörgött hát neki, hogy mondja meg IHVH nevében a tiszta igazságot. Ekkor Michát elragadta prófétai ihlete s önmagáról megfeledkezve igy szólt: „Láttam egész Izraelt szétszórtan, miként nyájat pásztor nélkül, s IHVH szólt: nincs uruk, ám térjenek vissza békében házaikba." A többi papok jóslásával szemben való ellentétes álláspontját egy megjegyzéssel igazolja Micha, mely a prófécia lényébe enged némi betekintést. „Láttam — igy szólt — a Mindenhatót; jobbról és balról az égi seregek s hallottam, midőn az Ur szólt: „„Ki akarja Achabot rábeszélni, hogy Rámót-Gilead ellen induljon és ott elessék ?““ Ekkor jelentkezett a prófétai szellem és szólt: „„Én fogom megcselekedni. Prófétái szájába azt a hamis biztatást adom, hogy csak induljon harcba, győzedelmeskedni fog, hogy a király azt meghallván, szót fogadjon és elveszszen."" Cidkaja, az egyik próféta, ki biztos győzelmet jósolt, sőt odáig ment, hogy vasszarvakkal szemléltette, miként fogja szétzúzni az ellenséget Achab király, erre Michához közeledett, arcára ütött és szólt: „Mi utón távozott el Istennek szelleme tőlem, hogy veled beszéljen?" Mire Micha igy felelt: „Ezt megtudod azon a napon, mikor a legrejtettebb szobádban fogsz búvóhelyet keresni." Achab félig bízva, félig bizalmatlanul a kíméletlen prófétát még erősebb őrizet alá tétette és megparancsolta, hogy addig, mig visszatér, kenyeren és vizen tartsák. Majd harcra szerelt, királyi ruháját azonban mégis levetette s álruhát öltött, hogy az ellenség fel ne ismerje s igy végzetét kikerülje. Oly soká tartó ellenséges szétválás után most újra izraelita és judeai harcosok együttesen mentek háborúba. Midőn azonban Achab Jósafattal a Jordánon átkelt s Rámót-Gileádhoz közeledett, még mielőtt a tulajdonképeni harc megkezdődött volna, egy ellenséges nyit eltalálta Achabot, ki hadiszekerét vezette, halálos sebet ejtvén rajta. Achabnak volt még annyi lelki ereje, hogy a kocsisnak meghagyta, hogy vigye ki a tömegből. A harcosok erről nem tudtak s estig tovább hadakoztak. Csak midőn a király teljesen elvérzett s lelkét kiadta, szóltak a herol-dok hangosan: „Ki-ki a saját országába, ki-ki a saját városába!" Az izraelita és judeiai seregek ennek folytán visszatértek a Jordánon át s az arameusok a harcteret és a megostromolt hegyi várost, Rámótot továbbra is birtokukban tartották. Achab hulláját Samariába vitték s ott temették el.
Fia, Achazja követte. Első ízben, hogy a korona a tiztörzs-áliam-ban az unokára is átszállt. A második Omrida nagyon rövid ideig uralkodott (901—900) s oly kevés emléket hagyott hátra, hogy lénye nem eléggé ismeretes. Természetes, hogy az óvójelek dacára is szülei nyomdokain haladt, sőt felül is múlta őket. Jósafat királyt rá akarta beszélni, hogy az ófiri hajójáratokat a baleset dacára (hogy a vihar szétszórta) újra indítsa meg, ellenben a moabiták ellen, kik Achab halála után fölszabadították magukat, Juda királyával együttesen sem mert harcba indulni. Midőn Acházját egyszer Samariában baleset érte (kiesett palotája ablakából) és ágyba került, elküldött egy akkor nagyon nevezetes bálványhoz, Baál-Zebubhoz (Bel-Zebub) Ekronba, megkérdezendő, hogy kiheveri-e az esés következményeit?
Eliáhu ebben az időben tért vissza hórebbeli vándorlásáról, ámde az ott kapott ujjmutatást figyelembe véve, nagyon visszavonultan élt, valószínűleg a Karmel-hegyen. Az események menetébe nem akart befolyni. Utódjául Elisát, Safat fiát választotta a Jordán vidékéről. Ez a választás legjobban jellemzi Eliáhut.
Elisával a mezőn találkozott, ki éppen abban szorgalmaskodott, hogy egy ökrös fogattal atyja földjét munkálja. Eliáhu hozzálépett, szótlanul ráteritette komor próféta köpenyét s eltávozott. Ha Elisa méltó volt rá, hogy utódja legyen, úgy ezt a jelt meg kellett értenie. Elisa tényleg utánairamodott s arra kérte, hogy csak addig várjon, mig szüleit megcsókolja és búcsút vesz tőlük. „Hát térj vissza; felelt Eliáhu röviden, — hát mit cselekedtem én te veled?" Elisa elértette, hogy avégböl, hogy isten buzgó prófétája lehessen, el kell hagynia atyját és anyját, fel kell áldoznia szive vonzalmait s életének szokásait. Anélkül, hogy szülei házába visszatért volna, követte s szolgálta Eliáhut, vagy miként abban az időben mondták: vizet öntött kezeire. Csupán egyszer szerepelt még Eliáhu a nyilvánosság előtt. Azoknak a követeknek, kiket Achazja Báál-Zebubhoz küldött, elébök ment s igy szólt hozzájuk: „Mondjátok meg a királynak, ki benneteket küldött: ,,„Nincs-e Izraelnek istene, hogy te Ekronba küldesz Baál-Zebubot betegséged felől megkérdeztetendö"" ? — A követek visszatértek Samariába s jelentették, mit hallottak a rendkívüli embertől. Lényének és ruházatának leírásából Achazja megtudta, hogy Eliáhu újból az országban van s meghagyta követeinek, hogy szólítsák fel arra, hogy jöjjön el hozzá. Hosszas tétovázás után Eliáhu félelem nélkül Samariába ment s kijelentette Achazja előtt, hogy betegágyából nem fog többé felkelni. Nem sok idő múlva meg is halt a király s utódja, mivel gyermektelen volt, fivére Jehoram (Joram 899—887) lett.
Eliáhu is eltűnt ez időben a szintérről. Hová lett? Talán ő is a halandók útjára tért? Növendékei s növendékeinek tanítványai nem bírták elhinni, hogy ez a lángelme porrá és hamuvá válva, sírba jusson s azt beszélték, hogy vihar közepette az égbe szállott fel. Folyton vele levő tanítványa Elisa észrevette, hogy a mester szabadulni akar tőle, ő azonban annál inkább igyekezett közelében maradni. Eliáhu még meglátogatta a gilgali, béthéli és jerichói prófétaiskolákat s Elisa folyton nyomon követve őt, nem merte megkérdezni, hová vezet útja. Végül mindketten száraz lábbal átkeltek a Jordánon, minekutána Eliáhu összesodrott prófétaköpenyével a vizet kétfelé osztotta. Hirtelen tüzes lovaktól vont tüzes szekér állott elő s a próféta vihar közepette az ég felé vonult, Elisa pedig nem látta őt többé. Ugylátszik, hogy a Jordánon túli országban, ahol hirtelen feltűnt, nyomtalanul el is tűnt
A csodák közül, melyeket Eliáhu életéből följegyeztek, a legnagyobbnak mondják azt, hogy egy özvegyasszony meghalt gyermekét életre keltette. Pedig sokkal nagyobb csodát miveit. Ezreket támasztott életre. Egy népet mentett meg a haláltól — egy időre legalább.
Szövetkezet is maradt, melyet ő alapított és mely szükség szerint nyíltan, vagy titokban ellentállt a tévelygéseknek. Az általa alapított próféta-iskola külön községet képezett a tiztörzsállamban s lényegesen különbözött a Sámuel rendjébe tartozó prófétáktól, akik, citerajátéktól kisért sok zsoltárt énekeltek s inkább látnokok voltak, mint erkölcs-birák és tanítók. Dávid és Salamon ideje óta, folyton a király környezetében lévén, azok tanácsadóikká váltak, udvari levegőt szivtak be, melynek ellenében önállóságukat kellett odaadniok. Nem tudtak letenni arról a szokásról, hogyha tanácsot, vagy felvilágosítást kértek tőlük, hogy azért ajándékot el ne fogadjanak. Ellenben az Eliáhu iskolája visszautasította az adományokat. A tanítványok két kezük munkájából éltek, egyszerűen és szegényesen. Eliáhu eltűnése után a szövetségnek vezetőre volt szüksége, s a még fiatal Elisa állott a tanítványok élére. Azt mondták, a thisbitai maga adta neki szellemi gyermekeire vonatkozó elsőszülöttségi jogát, s neki hagyományozta prófétaköpenyét. Elisa eleinte teljesen mestere nyomdokain haladt, visszavonult minden társaságtól s többnyire a Karmel hegyén időzött. Lassankint azonban elvegyült a nép közé, minekutána sikerült egy tetterő sembert arra felbátorítania, hogy a gyűlölt Omri-házat döntse meg s a Báál-kultuszt irtsa ki.
Jehoram, az Omridák harmadika (899—887) nem igyekezett annyira a bálványimádást terjeszteni, mint anyja, Izebel; sőt egy helyről, hol az nagy megbotránkozást keltett, Báálnak egy szemérmetlen oszlopát vagy Jezreelben, vagy Béthélben eltávolította. Mindamellett annyira ellen-szenvezett vele Elisa, hogy még szemébe sem tudott nézni. Testvére halála után Jehoram háborúba bocsátkozott a moabiták ellen, hogy királyukat, Mezát (Mésát) lázongásáért megbüntesse s újra leigázza (899—94 között). Egymaga azonban nem akart hadba szállni, hanem rábírta Jósafatot, kivel elődjeihez hasonlóan, ő is barátságos viszonyt tartott fenn, s ki egyébként sógora is volt, hogy seregével álljon oldala mellé. A csapatokat Idumeán keresztül, a Holt-tengertől délre vezényelték Moab felé, s arra számítottak, hogy Idumea királya, vagy helytartója, ki Jósafat hűbérese volt, segélycsapatokkal erősiti majd az egyesült zsidó seregeket. Útjában Jehoram Jeruzsálemet is érintette, ahol a szövetséges királyt nagy ünnepélyességgel fogadták. Úgy tetszik,
mintha a szétválás után Izrael és Jákob házai sokkal jobb barátságban éltek volna, mint mig egy államot alkottak. Jósafat ezúttal is ragaszkodott ahhoz, hogy IHVH egy prófétáját kérdezzék meg a háború kimeneteléről, s mivel Elisát, Eliáhu utódját találták erre legméltóbbnak, őt szemelték ki erre. Ez ebből az alkalomból Jeho-ramnak szemébe mondta: „Ha nem tekinteném Jósafat királyt, látni sem akarnálak. Fordulj atyád és anyád prófétáihoz". Mert a való az, hogy csak a királyok éltek jó barátságban. Juda népe sohasem bocsájtotta meg Izrael népének, hogy az Egyistentől elfordult és az erkölcstelen Báált imádták. Elisa külömben szerencsés kimenetelt jósolt.
Moab királyát, Mésát, ki seregével a szövetségeseket országának déli határain várta, a zsidó seregek legyőzték. Jehoram, ki a moabi-táken bosszút akart állni, mindazokat a városokat, melyeken a szövetkezett sereg keresztülvonult, megsemmisítette, a termékeny szántóföldekre köveket szóratott, a forrásokat betömette, s a gyümölcsfákat halomra vágatta.
Kir-Chareset, hegyi erőditményét, hova Mésa menekült, a győzedelmes csapatok körülfogták és kődobókkal megostromolták. Mésa megpróbálta ugyan, hogy egy pár száz emberrel áttörje az ellenség falát, hogy Edóm királyához jusson, kinek árulásra hajló érzelmeit ismerte. De mivel nem birt áthatolni, feláldozta legidősebb fiát a vár falán, az ostromlók szemeláttára, hogy istenét, Khemost (a háború istenét) kiengesztelje, mert azt hitte, hogy leveretését az ő haragjának tulojdonit-hatja. Időközben Jehoram táborában valami járvány ütött ki, úgy hogy kénytelen volt szövetségeseivel elvonulni. Moabország ugyan jórészt el volt pusztítva, de Mésa mégis lassankint talpra állhatott.
Rövid idő múlva, Jósafat halála után, Edóm is függetlenné tette magát. Már a Moab elleni hadjárat alkalmából bizonyos, hűségesnek nem igen mondható vonásokat lehetett felfedezni Edómon, ki a szövetkezett sereg elvonulása után Mésával szövetségre lépett. Mintha az Omri-házzal való szoros barátság s sógori viszony Dávid házára is szerencsétlenséget hozott volna. Joram (Jehoram), Jósafát fia, az izraelita királynak és sógorának névazonosa (894—888) a samáriai királyi háznak annyira befolyása alatt állott, hogy országában még a bálványimádó tévelygéseket is rendszeresitette. Kétségkívül feleségének, Atha-liának, nagy része volt ebben, mert anyjához, kebelhez hasonlóan fanatikusan ragaszkodott Báál undorító kultuszához. Mivel az idumeiak királyt választottak, Joram harcot indított ellenük, hogy újból uralma alá hajtsa őket. — A döntő harcot Coarnál, a pálmavárosnál, a Holttenger délkeleti részén, Edóm és Moab határainál vívták meg. Joramot hirtelen körülfogták minden oldalról, leverték s az egész judeai sereg királyával együtt futásban igyekezett menekülést keresni. Majd félszázadig tartott, mire Edóm újból Juda fennhatósága alá került.
Végre mégis be kellett teljesednie az Omri-ház végzetének s abból a Dávid-ház is kivette a maga részét. A végrehajtás szálait Elisa szőtte. Damaskusban dinasztia-változás állott be. II. Ben-Hadadot, ki Achab királylyal annak idején harcban állott, egyik szolgája megfojtotta s a gyilkos, Chazael volt a neve, birtokába vette a trónt. A prófétatanítványok azt rebesgették, hogy ebben a palotaforradalomban nagy része volt Elisának. Damaskusban való tarrózkodásakor ugyanis Ben-Hadad király jóslatot kért tőle arra nézve, hogy felépül-e betegségéből. A küldönc, kit a király az izraelita prófétához küldött, éppen ez a Chazael volt. Elisa azt izente, hogy Ben-Hadad nem fog ugyan betegségébe belehalni, de mégis elpusztul. Chazael elértette az intést s elpusztította a királyt. Chazael, amint a damaszkuszi trónra lépett, odatörekedett, hogy a tiztörzsbeli hajdan elfoglalt területeket, melyek Ben-Hadad alatt elvesztek, háború utján újból visszaszerezze. Mindenekelőtt támadásait a Jordán túlsó oldalán lakó törzsek ellen irányította. Az Izraelbeli Jehoram erre seregével Rámót Gileád felé vonult, hogy ezt a fontos erődöt megvédelmezze. A sziklavárért való harc, úgy látszik, nagyon elkeseredett lehetett; maga Jehoram király is veszedelmes sebet kapott. Hogy sebét gyógyittathassa, Jezreelbe vonult vissza, s egyik vezérét, névszerint Jéhut, megtette a sereg főparancsnokává. Egy napon Elisa megbizásából egyik próféta Jéhuhoz ment s vezérkara köréből egy egyedülálló sátorba vitte, ahol felkente Izrael királyául, meghagyván neki, hogy az Omri-házon hajtsa végre a rég megjósolt büntetést, azután épp oly hirtelen eltűnt, mint ahogy jött. Midőn Jéhu újra megjelent tábornokai körében, ezek észrevették, hogy valami változás történt rajta. Kíváncsian kérdezték, hogy a próféta mit nyilatkoztatott ki előtte. Jéhu eleinte vonakodott szólni, végül azonban tudtukra adta, hogy Elisa megbizásából a tiztörzsállam királyává kenetett fel. Tábornokai azonnal meghódoltak neki, a palota legmagasabb lépcsőfokára lerakták biborruháikat, igy mintegy trónt alkotva, harsonák hangjai mellett igy kiáltottak: Éljen Jéhu király!
A hadseregtől igy Jehoram utódjául elismertetvén, Jéhunak határozottan és gyorsan kellett cselekednie, hogy az összeesküvést eredményre vigye. Mindenekelőtt eltorlaszolta a Rámót-Gileádból Jezreelbe vezető utakat, nehogy a történtekről a királynak hirt vigyenek. Majd seregének egy részével átkelt a Jordánon s egyenesen Jezreelnek tartott, hol Jehoram még mindig betegen feküdt. A fékevesztett lovaglásból, melyet az őrség messziről észrevett, a király azonnal Jéhura ismert, mert más nem lovagolt úgy. Gyanús volt a királynak, hogy a Jéhu elé küldött követek közül egy sem tért vissza. Jehoram azért maga ment Jéhu elé, hogy minél hamarább megtudja, miért igyekezik Jéhu oly sietve Jezreelbe. Unokaöcscse, Achazja, Juda királya, aki rövid idővel ezelőtt követte atyját, Joramot a trónon (888—887) s ki épp látogatóban volt beteg nagybátyjánál, elkísérte öt kocsijában. Jéhuval Nábóth földjén találkoztak, akit Izebel tudvalevőleg megöletett. Mikor a közeledő Jéhut meglátták, Jehoram odakiáltott: „Békes-séges-e a dolog, Jéhu?" — „Micsoda békesség, — felelt rá Jéhu, — holott Jezabelnek, a te anyádnak, paráznaságai és varázsolásai igen sokak!"
Jehoram azonnal menekült s odakiáltott Achazjának, hogy ő is tegyen úgy, mert életükkel játszanak. Ebben a percben eltalálta Jehoramot Jéhu nyila s nyomban megölte. Jéhu a holttestet Nábóth földjére dobatta s figyelmeztette a kocsiban ülő Bidkart, hogy mindketten tanúi voltak ama prófétai fenyegetésnek, melylyel Eliáhu Achab ellen ezen a földön élt. íme, ő volt arra hivatva, hogy az Omri-ház végzetét beteljesitse. Ugyanaznap Achazja is elesett. Jéhu és kísérete által Jezreel és Jibleam között üldöztetve, egy nyíl találta. Megiddoig aztán elvonszolta ugyan magát, ott azonban holtan rogyott össze. Teljes felfordulás állott be; az egész Achab-ház elpusztult s senki védelmére nem sietett.
Jéhu akadály nélkül vonult Jezreelbe. Az anyakirálynéban, kebelben volt annyi állhatatosság, hogy gazdagon felpiperézve, a palota ablakából letekintvén, odakiáltott Jéhuhoz: „Hogy vagy te, királygyilkos, méltó társa Zimrinek!" Jéhu ekkor megparancsolta a palotabeli eunu-choknak, hogy lökjék le a királynét az utcára. Ezek engedelmeskedtek s a királyné, aki annyi rosznak volt az okozója, a lovak patája alá került s vére befecskendezte a palota falait s a lovakat. Mikor Jéhu később megparancsolta, hogy királyleányhoz méltó módon temessék el, csak a koponyáját találták meg, meg a kezeinek s lábainak egy részét. A többit már mind felfalták az ebek. Még azok a kortársak is, kik emlékeztek arra a napra, midőn Nábóthot és gyermekeit gonosztevőképpen kivégezték, borzadva látták ezt a megtorlást. A fiú és nagyanya halálával mindamellett még nem volt befejezve a dolog. Még mindig éltek Jehoram fiai, unokái és rokonai közül vagy hetvenen, kiket Samaria legelőkelőbb emberei neveltek s gyámolítottak Jéhu most ezekhez fordult, hogy azok közül ültessenek valakit trónra. A vének azonban azonnal látták, hogy a dolognak nincs komoly alapja, nem mertek tehát önállóan cselekedni, hanem alávetették magukat annak a hatalmának, aki két királyt megölt. Jéhu ekkor meghagyta nekik, hogy a főkkel Jezreelbe jöjjenek. Elértették, hogy mit akart s a győzőnek Achab hozzátartozói fejeivel kedveskedtek. A szerencsétlenségben ily kevés ragaszkodással voltak Achab-háza irányában. A rendőrfőnök, a palotaparancsnok, a többi tisztviselők, a tanítók és a vének mind elmentek Jezreelbe, hogy az Omridák levágott fejeivel együtt hódolatukat is bemutassák. Jéhu a város kapuja előtt a fejeket éjjel két sorba rakatta s másnap reggelre meghitta Jezreel lakóit, hogy ott megjelenjenek. Az eltorzult koponyák előtt kijelentette, hogy ő csak Jehoram ellen járt el; ezek mások kezei által estek el s Eliáhu szavai az Achab-ház fölött beteljesedtek. Jéhu ravaszsága elhatározottsággal párosult. Az Achab-ház mindama tisztviselőit s főbbjeit, kik a véres áldozatokat hozták, gyilkosokként kivégeztette. Mivel most már az egész házból senkisem maradt, ki a trónt elfoglalta volna, Jéhu vette azt birtokába és Jezreel lakosai meghódoltak neki.
Hogy a nép jóindulatát megnyerje, intézkedéseket tett, hogy a Báál-kultuszt, annak központjából, Samáriából kiirtsa. Bizalmasaival oda indult, útközben azonban találkozott Achazja, judeai király testvérével és rokonaival, kik a közelmúlt eseményeit nem ismerve, Izebel segítségére siettek. Vagy talán Jéhu véres cselekedeteit akarták megboszulni, bár az sincs kizárva, hogy Athalia, Achazja anyja zavarta el őket Jeruzsálemből, hogy tervbe vett ocsmány cselekedetét zavartalanul végrehajthassa. Jéhu egy intésére az összes judeai hercegeket elfogták, halomra ölték, s a holttesteket egy ciszternába lökték. Még mielőtt Samáriába ért volna, Jonádabra akadt, aki az Eliáhu által prédikált nazireusságot családjában meghonosította. — Az vagy-e most is hozzánk, ki egykor voltál? — kérdé tőle Jéhu. — Mindenesetre, felelt Jonádab. — Úgy nyújtsd ide jobbodat. Jéhu elmondta Eliáhu tanítványának, hogy mi a terve a Samáriabeli Báál-papokkal, s kocsiján magával vitte, hogy lássa, miként fog ő buzgólkodni. Samáriában megérkezve, Báálnak összes szolgáit meghatározott napra a templomba hivatta egybe s megparancsolta, hogy a szolgálatukhoz szükséges ruhákat öltsék magukra. Titokban ezalatt dara-bantjait fegyverbe állíttatta s a Báál-templomba és annak környékére rendelte ki őket. Ő maga Jonádabbal bement a templomba. Mig látszólag áldozatot hozott, az összes papok és Báálimádók maguk estek áldozatul. Darabantjai a templomban gyilkolták le őket, a menekülőket kívülálló nyolcvan zsoldos pusztította el. Azután benyomultak a szentélybe, elégették a bálványképet, lerombolták az oltárt, a csucsoszlopokat, végül magát a templomot s helyét trágyadombbá tették. Később az egész országban elpusztittatta a gyalázatos bálványimádást, amennyiben az nyilvános volt, kiadván magát Eliáhu tanítványának, IHVH követőjének. Csak Jeruzsálemben maradt fen a Báál-kultusz, vagy jobban mondva, csak ott honosította meg egy asszony, Izebel leánya, anyjának méltó ivadéka.
MÁSODIK FEJEZET.
DÁVID KIRÁLY HÁZA ÉS A JÉHUIDÁK.
Athalia. Buzgólkodásaa Baál-kultuszért. Összeesküvés Athalia ellen. Jojada főpap és Joas, a királyi gyermek. Athalia bukása. Az istentisztelet megtisztítása Jeruzsálemben. Elisa próféta és a prófétaiskolák. A templom kijavítása. A templomi ajándékok. A főpap helyzete. A tiztörzs birodalmának gyengesége Jéhu és Jóachaz alatt. Joas meggyilkoltatása. Amacja elfoglalja Edomot. Elisa próféta jelentősége. Legendák Elisáról. Háború Amacja és Jehoas közt. Jeruzsálem első elfoglal' tatása. A tiztörzs országának kiterjesztése II. Jerobeám alatt és Judea ország hanyatlása Amacja halála után. Az ioniak az első judeai foglyokat Európába viszik.
(887—805, a rendes időszámítás előtt.)
eltűnő jelenség, hogy a nők, a tiszta erkölcsöknek és szemér-metességnek e született papnői, az ókorban milyen leküzdhetetlen vonzalommal viseltettek Báál és Astarte erkölcstelenséggel és kicsapongással járó kultusza iránt. Maacha, a judai anyakirálynő Jeruzsálemben, Izebel Samariában és Athalia ugyan csak Jeruzsálemben hajlékot emeltek a bálványimádásnak. Athaliának külömben nem ez volt egyetlen és nem is a legnagyobb bűne. Izebel leánya túltett anyján kegyetlenség és vérszomj tekintetében. Izebel csak prófétákat és az ősi tanok merev követőit végeztette ki, mindenesetre csak olyanokat, akikről azt hitte, hogy ellenségei, mig Athalia saját rokonait, legalább férjének és fiának rokonait ölette meg.
Mihelyt meghallotta, hogy fiát, Achazját Jibleam vidékén meggyilkolták, darabantjaival kivégeztette Dávid házának még Jeruzsálemben hátramaradt összes tagjait, alkalmasint Achazja feleségét, a Beersebából való Cibját is. Még a legfiatalabb sarjat, az alig egyéves Joás királyfit is el akarta tenni láb alul, de ez sajátságos módon megmenekült. Mit akart Izebel vérengző leánya ezzel a mészárlással elérni ? Csak a nagyra-vágyás hajtotta-e a bűn fertőjébe, hogy hatalmába kerítse a trónt és vetélytárs nélkül uralkodhassék ? Vagy a Báál-kultuszt akarta megszilár-ditani és kiterjeszteni Jeruzsálemben és Judában és ezért pusztította el Dávid házának maradványait, hogy senkise állhassa útját vakmerő terveinek ?
Bármily alávaló szempontból cselekedett is Achab és Izebel méltó leánya, Judea népét oly borzasztó félelemmel töltötte el, hogy senkisem mert ellentállani. A nép is, a papság is vakon engedelmeskedett neki. Még Jojada, a főpap is, aki a királyi házzal sógorságban volt, mély hallgatásba burkolódzott. Jeruzsálemben felállították a Báál képét szemérmet sértő oszlopokkal és oltárokkal s a Miiló nevű városrészben Mattan, a Föníciából hozatott Báál papjával, egész sereg kisebb-nagyobb pogány pap telepedett meg, ugyanakkor, amikor Jéhu a bálványimádás jeleit Samariában leromboltatta.
Megszentségtelenitette-e vájjon Athalia a salamoni templomot ? Úgy látszik, hogy ezt nem merte; erre csak későbbi királyok vetemedtek. Báált nem állított föl Mória szentélyében, de az Egyisten tiszteletét sem tűrte meg benne. Zsoldos csapataival és darabantjaival őriztette a templom kapuját, hogy oda senki be ne tehesse a lábát. Hat esztendeig (887—881 a r. i. e.) tartott Athaliának erőszakos politikai és vallási uralma a nép felett; az előkelő judeai családok alkalmasint pártján voltak. Csak a királyi ház legközelebbi rokona, Jojada főpap, ragaszkodott híven az ősi tanokhoz és Dávid király házához. Jóram király leánya, Josabat (Jehosabat), volt a felesége, aki atyai részről testvére volt a Jéhu által megöletett Achazja királynak.
Mialatt Athalia a Dávid király házának utolsó tagjait kérlelhetlenül kiirtotta, Josabat megmentette fivérének legkisebb gyermekét és dajkájával együtt a templom ama részébe vitte, ahol a leviták hálni szoktak. Itt rejtegették sokáig a királyi gyermeket; atyjának nővére gondozta akadálytalanul, minthogy Athalia nem igen törődött azzal, mi történik a hívektől elhagyott templomban és az ahronidák és leviták hűségesen ragaszkodva Jojadához, nem árulták el a titkot.
Éppen ifjúsága miatt fokozott részvéttel volt mindenki a Dávid király házának utolsó sarja iránt. Azalatt a hat esztendő alatt, mig Athalia uralkodott Jeruzsálemben, Jojada szakadatlanul fáradozott a királyi gyermek érdekében. Bizalmas tanácskozásokat tartott a káriai zsoldosok és darabontok főembereivel, kiket lassanként beavatott a nagy titokba, hogy Dávid király egy fiatal sarja még él és Isten és ember előtt ezt a gyermeket illeti meg Judea koronája. Miután Jojada megbizonyosodott arról, hogy a katonák gyűlölik Athaliát és készek az elrejtett királyi gyermeknek megszerezni a koronát, bevezette őket a templomba és megmutatta nekik a hétéves Joást, akinek arcvonásai is igazolták, hogy ő Judea trónjának törvényes örököse. Jojada erre megeskette a tiszteket, hogy hiven fogják szolgálni a gyermeket és minthogy azok feltétlenül számíthattak katonáikra, csakhamar megállapították az összeesküvés végrehajtásának módját és idejét. Egy szombati napon az őrtálló darabontok és káriai zsoldosok egy csapata elfoglalta kijelölt helyét, a többiek pedig, vagy kétharmadrésze a katonaságnak, megszállotta a templom bejáratát.
Valamennyien azt a parancsot kapták, hogy mindenkit mészároljanak le, aki ellenséges szándékkal lépi át a templom pitvarának korlátáit. Miután a királyi gyermek minden támadás ellen biztosítva volt, Jojada a néptömeget is behívta a templom előudvarába. És abban a pillanatban, amikor a káriaiak és a darabantok megvillogtatták kardjukat és a főtisztek már kezükben tartották Dávid díszfegyvereit, a főpap kihozta Joást, a királyi gyermeket rejtekhelyéből, fejére tette a koronát, fölkente királylyá és beleültette abba az oszlopos trőnszékbe, amelyet a királyok számára a templom udvarában felállítottak. E közben megharsantak a trombiták és a darabantok csörtették fegyverüket; a nép tapsolt és ezer meg ezer ajkról felhangzott az üdvkiáltás: Éljen Joás király I
Az ujjongó néptömeg örömzaja elhallatszott Athalia palotájáig és a trónbitorló királynő csak ekkor vette észre, hogy esztelenül bízott zsoldos csapatainak hűségében. Néhány kísérőjével a templomtérre sietett, ahol rémülten látta meg a kis gyermeket fején a koronával. Megborzadva tapasztalta, hogy az általa elzárt helyre tódult népet az őrség védelmezi és hogy az általa kitartott katonaság a gyermek körül seregük.
Azonnal tisztában volt azzal, hogy elárulták. Kétségbeesésében széttépte ruháit és igy kiáltott: „összeesküdtek ellenem ! Összeesküdtek ellenem !“ A főtisztek erre rárohantak, kivezették a templom udvarából és kerülő utón elhurcolták a palotába és ott megölték. így lelte halálát az Omri-ház utolsó sarja. Úgy élt, úgy cselekedett, mint az anyja és úgy is végezte be életét, mint az anyja.
A Tyruszszal kötött benső szövetségnem hozott áldástakétbirodalomra. Anya és leánya, Izebel és Athalia olyan volt mint istennőjük, az Astarte, romlás, halál és pusztulás okozója. Sok híve aligha volt Achab leányának Jeruzsálemben; halála pillanatában senki sem védelmezte. A Báál papjai nem segíthettek rajta, azok is áldozatul estek a nép haragjának.
Jojada a nagy fordulat után most már intézkedéseket tett oly irányban, hogy ilyen szomorú jelenségek Jeruzsálemben többé meg ne ismétlődhessenek. Kiaknázta az ifjú királynak és a népnek örömteljes és emelkedett hangulatát, hogy a Báál-kultusz nyomait eltüntesse és a népet visszatérítse az egy igaz Isten imádásához. A templomban felszólította a királyt és az egész gyülekezetei, tegyenek ünnepélyes fogadalmat, hogy ezentúl Isten népe lesznek, hogy híven ragaszkodnak ősi vallásukhoz és idegen isteneket nem imádnak. A király és népe hangosan letette a fogadalmat és szövetséggel pecsételte meg. Jojada még többet is tett, hogy ennek a vallási fogadalomnak állandóságát biztosítsa. Mózes törvénykönyvét és tanításait eddig csak az ahronidák és leviták ismerték, a népnek alig volt sejtelme azokról; csak homályos szájhagyományok révén tudta, hogy atyáinak istene elődeit kiszabadította az egyptomi fogságból, hogy megnyilatkozott nekik a Szináj hegyén, csodákat miveit érettük, hogy ő vezette ide őket ebbe az országba. A nép isten választott népének érezte ugyan magát, de nem tudta, hogy ez a dicsőség mily kötelességeket ró reá. Még a tízparancsolatot sem ismerte tökéletesen; a tízparancsolat táblái ott hevertek a frigyládában, a templom legszentebb helyén, mint ősi időknek szent emléke. A nép úgy tekintett a frigyládára, mint amely nehéz időkben védőpajzsa lesz, de hogy ezek a táblák irányítsák minden cselekedetét, arra régóta nem tanították.
Az ahronidák és leviták nem ismertették meg a néppel a szentirás tanításait. Miként az egyptomi és talán a görög papok is, kétféle vallást követtek; egy külsőségekben megnyilvánulót, amely áldozatokból és szertartásokból állott, az avatatlanok számára — és egy belsőt, amely bizonyos tanokat és hagyományokat foglalt magában, a fölszenteltek számára: igy tán az izraelita papság is távoltartotta a népet Mózes tanításaitól, mert hite szerint a profán lelkek nem tudták azokat megérteni. Csak Jojada főpap rontotta le ezeket a korlátokat és megismertette a néppel a törvények tartalmát. Különösen azokat a fejezeteket olvasta föl a népnek, amelyek az akkori helyzetre illettek. Az egyik fejezetben arról van szó, hogy Isten másodszor is megnyilatkozott Mózesnek a Szináj hegyén. Amikor a pusztában vándorló népet az aranyborjú imádása miatt újra ki kellett oktatni, Isten lekiáltott neki a hegyről, hogy ő ugyan irgalmas és türelmes, szeretetét és hűségét megőrizte a nép iránt, kegyelmét ezeriziglen megtartja és nem fogja őt megsemmisíteni, de egyúttal féltékeny Isten is és az atyák bűneit megtorolja harmad-és negyediziglen. Isten újra frigyre lépett a néppel és megígérte neki, hogy olyan csodákat mivel vele, aminők az egész földkerekségén és az összes népek közt még nem fordultak elő. De óva intette a népet attól, hogy az ország bálványimádó népeivel összeházasodjon, mert az ilyen frigy csak szerencsétlenséget hozhat reá. Ellenben rombolják le a bálványok oltárait, zúzzák össze a szemérmetlen oszlopaikat és vágják ki Astarte fáit. „Ne imádj más istent, mert az Örökkévaló féltékeny Isten."
A szomszéd népekkel való szövetség következtében vegyes házasságok keletkeznének és a bálványimádók leányai megmételyeznék Izrael fiainak lelkét és megingatnák istenfélelmét. Egyáltalán ne csináljon a nép magának ércből Isteneket.
E felolvasott fejezet hallatára a jelenvoltak találva érezhették magukat. Minden szó ráillett akkori helyzetükre. Hiszen Omri és Achab és utána a judeai királyok szövetséget kötöttek a tyrusiakkal. És ennek a következménye lett, hogy Izebel és Athalia bálványimádásra csábították férjeiket, végzetes szerencsétlenségbe döntvén azokat.
Jeruzsálem lakói mély megindulással hallgatták Jojada intelmeit; szivükben felébredt az egy igaz Isten félelme; megrohanták a Báál templomát, amelyet Athalia emelt, lerombolták az oltárokat, összezúzták a faragott képeket és megsemmisítették a pogány szertartás minden holmiját. A nép maga vállalkozott az ősi vallás épségének megóvására.
És miután az Istennel megújított frigyet a fiatal király és a nép megerősítette, Joást diadalmenetben vitték a csapatok, a darabontok és a nép ezrei a templom-hegyről a darabontok kapuján át a palotába és beleültették atyáinak trónjába. Jeruzsálem örömmámorban úszott. A megölt királynő hívei csöndesen viselkedtek és nem merték megzavarni az ünnepi hangulatot.
Feltűnő, hogy a nagy politikai és vallási átalakulásban, amely gyors egymásutánban Samáriában és Jeruzsálemben lezajlott, Elisa nem szerepelt. Egyik tanítványa utján megeskette Jéhut, hogy boszut áll az Omri-házon, ő maga a háttérben maradt és a Báál ledöntésén sem volt jelen. Jéhu királylyal nem is érintkezett. Talán azon ütődött meg, hogy az uralkodó, bár a föníciai bálványimádás ellen buzgólkodott, mégis szemet hunyt — inkább politikai szempontokból, mint meggyőződésből — a béthéli és dáni bika-kultusz előtt. És még kevésbbé vett részt Eliáhu első tanítványa Athalia megbukásában és a Jeruzsálemben lábrakapott bálványimádás eltörlésében. Elisa, úgy látszik, főképp azon fáradozott, hogy minél több ifjú lépjen a próféták nyomdokaiba. Eliáhu példája lebegett előtte, de mert külsőleg nem úgy viselkedett, mint mestere, nem mindenki ismerte el Eliáhu utódának. Béthéli prófétainak nyirottfejünek gúnyolták, mert nem viselt hosszú hajat, mint Eliáhu.
Elisa abban is különbözött mesterétől, hogy nem zárkózott el a világtól, hanem folyvást érintkezett az emberekkel. Eleinte, az Omridák alatt, Karmel hegyén élt ő is és innen utazgatott a tanítványokhoz a Jordán vidékére, amikor Géchazi volt állandó kísérője. Szunemben, egy istenfélő ember házában szokott enni és egyszer a ház asszonya egy kis emeletes szobát ajánlott fel neki, melyben nem volt más, mint ágy, asztal, szék és lámpa; Elisa elfogadta az ajánlatot, hogy fáradalmas útjában megpihenhessen. Később a jéhuida királyok alatt állandóan Samáriában telepedett le és messze földön úgy ismerték, mint a „samáriai prófétát". Érintkezésének barátságos, előzékeny formáival nagy befolyásra tett szert az emberek közt és tanítása mind több követőre talált Tekintélyes férfiak keresték föl, hogy tanácsot és felvilágosítást kérjenek tőle. Rendesen szombati napokon és ujhold napján látogatott el hozzá a nép. De Juda országát és Jeruzsálemet sohasem látogatta meg.
Miért kerülte ezt az országot? Vagy miért nem maradt fenn semmiféle emléke annak, hogy járt ebben az országban? Hiszen lelkirokonságban volt Jojádával és ugyanazok a törekvések és célok hevitették, mint a főpapot. Úgy látszik, hogy azért a rajongó buzgól-kodásért, amely Eliáhu és Elisa életét jellemezte, Jeruzsálem népe nem tudott lelkesedni. Jeruzsálemben az a céltudatos vallási és erkölcsi törvény uralkodott, amelyet az ahronidák és leviták tanítottak és ez a törvény ellensége volt a prófétai rajongásnak, amely nem igen törődött a törvénynyel és szájhagyományokkal. A jeruzsálemi papság helytelenitette azt, hogy Eliáhu Karmel hegyén oltárt emelt és ott áldozott, bár ugyanannak az istennek nevében cselekedte, amelynek Jeruzsálemben temploma volt; ellentétben volt az a törvénynyel. Elisát nem látták volna szívesen Jeruzsálemben. A szabad prófétaság, amely meggyőződését és szabályait a pillanat benyomásaiból merítette és a törvényhez és utasításhoz kötött papság: nem tudott megférni egymással, egy utón nem járhattak.
Jóas király trónralépése óta Jeruzsálemben a figyelem főképp a szentélyre és a törvényre irányult. A templom Athália alatt erősen megrongálódott. Nemcsak a cédrusfa-berendezés ment tönkre, de a falakon is az erőszakos pusztítás nyomai látszottak és a templomnak más része is elpusztult. A fiatal király mindjárt uralkodása elején foglalkozott a templom kijavításával, miben Jojada természetesen csak megerősíthette. Csakhogy a király nem rendelkezett a szükséges anyagi eszközökkel, mert a templom kincseit, a korábbi királyok ajándékait és más jámbor hívők adományait, Athália elvitette a templomból és a Báál-kultusz céljaira fordította.
A király tehát rendeletben meghagyta a papoknak, hogy gyűjtsenek pénzt a templom kijavítására azzal a buzgalommal, mintha a maguk ügyét végeznék. Rendes templomadó akkor még nem volt, de nem is volt rá szükség, mert a jámbor hívők önként járultak hozzá a szentély minél gazdagabb felszereléséhez. Különben bevett szokás volt, hogy minden népszámláláskor minden harcképes ember húsz éves korától kezdve egy fél sekelt fizetett vezeklésül a járványtól való megmenekülés végett, amely a népszámlálás idején állandó rettegésben tartotta a lakosságot. Azonkívül szokásban volt, hogy férfiak és nők kiállott veszedelmek után adományokat ajánlottak föl a templom javára. Joás rendelete meghagyta a papoknak, hogy ezt a sajátságos fejadót és egyéb ajándékokat hajtsák be az illetőktől, ha azok fogadalmuk beváltásában késlekednének. Az ahronidák vegyék át ezeket a pénzeket ismerőseiktől és a begyült összegen fedezzék a templom helyreállításának költségeit. De a templom sokáig megmaradt elhanyagolt állapotában, talán azért, mert a begyült pénz nem volt elegendő, vagy mert a papok saját céljaikra fordították a rájuk bízott összegeket. Végre a király magát Jojada főpapot utasította (864 táján), hogy kösse a nép lelkére a templom helyreállításának ügyét. A templom pitvarában egy ládát állítottak föl és minden hivő egy nyíláson át beledobta, vagy a pap által beledobatta a maga önkéntes adományát. Mindenki a vagyoni viszonyai szerint adakozott, nem kény-szeritettek senkit sem reá, de hogy a nép még se feledkezzék meg kötelességéről, ünnepnapokon felolvasták Mózes könyvéből a negyvenéves pusztai vándorlás történetét, a frigysátor építésére vonatkozó részt,
amelyben az van elmondva, mint vetélkedtek elődeik az arany és ezüst, az érc és bíbor adományozásában, hogy az uj szentély minél fényesebb legyen és minél méltóbb a szent eszméhez. Akkor annyi ajándék gyűlt össze, hogy Mózesnek ki kellett hirdetnie, hogy szüntessék meg az adományozást, a nép áldozatkészsége túllépte a megengedett határt. A nép, amely eddig nem ismerte a frigysátor építésének részleteit, most már áldozatkészen hozzájárult a templom felujitásának költségeihez és a begyült adományokból bőségesen beszerezhették a cédrusfát és a kőanyagot és fizethették a kőmiveseket, ácsokat és művészeket. Valószínű, hogy Jojada főpap ez alkalommal újra kidolgozta a papság és a leviták szervezetét és újra megállapította viseletűket, az áldozás módját és azokat az illetékeket, melyek azért az ahronidáknak kijárnak. Ez intézkedéseinél is bizonyára hivatkozott Mózes törvénykönyvére és abból olvasta föl az erre vonatkozó helyeket. Egyáltalán Jojada a királyi jogarral egyenlő rangra emelte a főpapi hatalmat, amely addig a legjobb királyok alatt is csak alárendelt szerepet játszott. Hisz a főpap buzgalma és bölcsesége mentette meg a királyságot. A Dávid-ház utolsó sarja is elpusztult volna, ha Jojada meg nem buktatja a vérszomjas Athaliát. Joggal követelhette tehát, hogy a főpapnak az állami ügyekben is döntő befolyás biztosittassék.
Jojada felhasználta tekintélyét arra, hogy a törvénynek tiszteletet szerezzen és hogy az Egytlenegytől való eltántorodás szomorú korszaka többé fel ne újulhasson. Ennek következtében súrlódásnak kellett bekövetkeznie a királyság és a főpapi hatalom közt, minthogy azt természeténél fogva szeszélyek is kormánnyozzák, mig emez szilárd törvényre hivatkozik. Amig Jojada élt, akinek Joás mindent köszönhetett, ez a torzsalkodás csak lappangott. Hálából és tiszteletből Joás alkalmazkodott a főpap rendelkezéseihez és mikor Jojada meghalt, tetemeit a királyok sírboltjában helyezték örök nyugalomra. Jojada halála után azonban fia és utóda, Zacharia, összeveszett a királylyal és e viszály a főpap halálát okozta. Közelebbi részletek tragikus sorsáról nem maradtak fenn, csak annyit tudunk, hogy Joás parancsára Juda nehány fejedelme a templom pitvarában agyonkövezték Jojada fiát és hogy a fiatal főpap haldokolva igy kiáltott föl:
— Lássa ezt az Isten és Ítélkezzék.
Egyébként az Omri-ház összes tagjainak elpusztulása után, amely ház annyi rázkódtatást és súrlódást okozott Samáriában és Jeruzsálemben, nyugalom állt be mind a két birodalomban. A helyzet tűrhető volt, csak az volt a baj, hogy Judában a magánoltárok, rendesen a hegytetőkön, még mindig divatban voltak és a tiztörzsek országában még mindig a bika faragott képében imádták Izrael istenét. De a Báál-kultuszt eltörölték mind a két országban.
Kifelé egyik ország sem volt szerencsés. Jéhu, a merész lovastiszt, aki az Omri-házat Jezreelben és Samáriában kiirtotta, nem tanu-sitott hasonló bátorságot egy erős külső ellenséggel szemben. Damasz-kuszban palota-forradalom volt. Ben-Hadad királyt, akivel az Omridák hadakoztak, mint már elmondottuk, egy Chazael nevű szolgája megölte és a gyilkos királylyá kiálttatta ki magát.
Chazael harcias, vállalkozó szellemű, nagyravágyó ember volt és élete céljául tűzte ki, hogy Damaszkusz országát hatalmas, rettegett állammá fejleszti. A tiztörzs birodalmára esett tekintete, amely elődjétől több engedményt csikart ki. Nem törődvén a kötött szerződéssel, elárasztotta seregeivel az izraeliták országát, rohammal bevette a városokat, felgyújtotta a házakat, nem kiméivé a gyermekeket és az áldott állapotban levő asszonyokat sem. Lerombolta a Jordánon túl levő városokat is. Ebben a pusztításban, úgy látszik, szövetségese volt Mésa király, ugyanaz, akit Jerobeam oly keményen szorongatott. Mésa király most lerázta Izrael hübéruralmát, elűzte az izraelitákat a moabita városokból és felépítette országának romjait. E felszabadulás emlékére fekete kőből emléket emelt és ráíratta megörökítésül a felszabadulás történetét. Az az emlékkő csaknem harmadfél évezrednél tovább maradt fenn, 1870-ben megtalálták, de a beduinok (a Bené-Hamide törzséből) nem akarták kiszolgáltatni, inkább darabokra zúzták. Ezeket a darabokat később nagy fáradsággal összeszedték, összeállították, de teljessé a kő, melyet Mésa köve név alatt ismer a tudomány, sohasem vált. A fölirás nyelve a régi moabita nyelv, mely rokona a hébernek és testvére az araméus nyelvnek. A fölirás betűi föníciai betűk. Palesztina legtöbb kanaáni népe ezzel az Írással élt.
Chazal és Mésa a Manasse, Gad és Reuben egész vidékét a Basan-hegységtől az Arnonig elszakították a tiztörzs birodalmától, lakóikat rabszolgaságba hurcolták és sokan közülök a legborzalmasabb kínzások közt lelték halálukat.
Jéhu nem birt helytállani Chazael királylyal szemben, talán azért nem, mert Tyrus királya is ellenséges indulattal viseltetett iránta, akinek rokonait és szövetségeseit kiirtotta. Még keservesebb sors jutott osztályrészéül Jéhu fiának, Jehoachaznak (859—845). Chazael és fia, III. Ben-Hadad, oly keményen szorongatta az országot és annyira meggyengítette az izraeliták fegyveres hatalmát, hogy mindössze 10,000 gyalogos, ötven lovas és tiz hadiszekér maradt fenn. Időnként az arameusok is por-tyáztak Izraelben és ilyenkor nemcsak értékes dolgokat cipeltek magukkal, de elhurcoltak embereket is, akikkel azután rabszolga módjára bántak és akiket el is adogattak. Jehoachaz gyalázatos békét kötött a hóditóval és megengedte neki, hogy seregei szabadon átvonulhatnak országán. Erre Chazael a filiszteusok földjét támadta meg és rövid ostrom után hatalmába kerítette Gáth városát. Innen Jeruzsálem elfoglalására is készült, de Joás önként megadta magát és pénzen váltotta meg a békét. Talán a gyáva kapituláció miatt, vagy mert sokan nem voltak megelégedve uralkodásával, Juda néhány kiváló embere összeesküdött Joas ellen és ketten közülük, Jozachar és Jehozabad megölték egy, idegen házban, ahol a király véletlenül időzött (843.). Csak Jehoas izraelita király alatt (845—830.) sikerült lassankint megtörni az arameusi birodalom fenhatóságát, alkalmasint azért, mert a szomszéd chittiteusok királyai az Euphrates mentén, szintúgy az egyptomi királyok féltékeny szemmel nézve a damaszkuszi birodalom terjedését, szintén az araméusok ellen fordultak.
III. Ben Hadad ugyanis, hogy a tiztörzs birodalmát végképpen megtörje, sőt megsemmisítse, Samária fővárost oly keményen ostromolta, hogy ott minden élelmiszer elfogyott és egy szamárfej nyolcvan sekelen és egy mázsa turfa öt sekelen kelt el. A csatalovakból alig volt még egynéhány és ezek is annyira lesoványodtak, hogy felmondták a szolgálatot. De váratlanul az araméusok abbahagyták az ostromot és sietve eltakarodtak, visszahagyva sátraikat, lovaikat, a szamarakat, sok drágaságot és élelmiszereket. Kiéhezett, fekélyes emberek, akiket a városból kiutasítottak, vették legelőször észre az ostromló sereg elvonulását, mire nekiestek a talált élelmiszereknek és aztán jelentést tettek a városi kulcsároknak. A királynak hamar megvitték az örvendetes hirt, de ő eleinte nem akarta elhinni és csak akkor örült igazán, mikor a kiküldött követek is azt jelentették neki, hogy egyetlen arameusit sem láttak és hogy Samáriától a Jordánig az egész ut tele van ruhákkal és fegyverekkel, melyeket Ben Hadad elmenekült seregei hánytak el maguktól.
A váratlanul bekövetkezett szabadulás felbátorította Jehoást és most már maga lépett föl támadólag az araméusok ellen. Három csatába szállt Ben Hadad ellen, mind a hármat Jezreel síkján vívta meg és mind a háromban fényes győzelmet aratott. Damaszkusz királya ennek következtében kénytelen volt békét kötni Izrael királyával és vissza kellett adnia azokat a városokat, amelyeket ő és atyja, Chazael a tiztörzs országából elszakított.
A damaszkus-arameusi birodalom hanyatlása hasznára vált Judea országának is, ahol Amacja király, a meggyilkolt Joás király fia (843— 816) uralkodott. A damaszkusi birodalom megvédte Moab, Ammon és Edom népét Izrael és Judea támadása ellen. Ben Hadad megalázása felbátorította Amacját arra, hogy visszafoglalja a Dávid-ház egykori birtokait. Edom már egy félszázaddal azelőtt függetlenítette magát. Egyik királya a Széir hegyen uj fővárost alapított, amely mészkő és porphir-sziklán négyezer lábnál magasabban emelkedett a tenger színe fölött. Egy lépcső-ut vezetett fel oda a völgyekből. Ebben a sziklavárosban
(Szela, Petra, tizenöt mérföldnyire a Holt-tengertől déli irányban) biztonságban hitték magukat az edomiták minden ellenséges támadás ellen. Büszkén kérdezte Edom: „Ki vállalkozik engem levinni a magasból a mélységbe." Amacja vakmerőségében sziklaváraikban kereste föl az edomitákat. Nagy sereggel (10,000 ember) vonultak ugyan elébe és a Sósvölgyben a Holt-tenger közelében ütközetre került a dolog; de Amacja úgy megverte őket, hogy a megmaradtak futásban kerestek menedéket és Amacja akadálytalanul elfoglalhatta a sziklavárost.
Miután megszállotta azt, nevét egy judeai város után Jokteél-K változtatta, máig sem tudni, mily okból. Kétségtelen, hogy az edomi hadjárat szerencsés kimenetele bőséges zsákmányt eredményezett. Edom rendkívül gazdag ország volt nemcsak nyájakban, de ércekben is. Amacja ezért igen büszke volt e háború szerencsés befejezésére. De elbizakodottságát* ő is, népe is nagy szerencsétlenséggel fizette meg.
A tiztörzs birodalma és Juda között Jéhu és utódai alatt barátságos viszony állott fönn, ha nem is volt olyan benső, mint az Omridák és Jósafat s ennek utódai között. Közös érdekükben állt a Báál-imádók leküzdése és megfigyelése annak az összeköttetésnek, amely ezek között és a bálványimádó külföld között fennállott. Jehoás is, Amacja is az ősi valláshoz ragaszkodott. Az egyik Adonái prófétái szavára hallgatott, a másikat a törvény irányította tetteiben. Fontos tudni azt is, hogy Amacja halállal büntette ugyan atyjának gyilkosait, de annak fiait a barbár szokás ellenére, nem bántotta. Alkalmasint a főpap, vagy a törvény más képviselője szivére kötötte, hogy Izrael tanításai tiltják, hogy a gyermekeket az atyák bűneiért és az atyákat a gyermekek bűneiért megöljék.
Jehoas, izraelita király mély tisztelettel viseltetett Elisa iránt és fontosabb esetek alkalmával mindig kikérte tanácsát és a mikor Elisa több mint ötvenéves működése után (900—840) halálos ágyán feküdt meglátogatta, sirt közelgő halála miatt és e szavakkal szólitgatta: Izrael atyja és oltalmazója. Elisa halála után Gechazinak, aki ennek állandó kísérője volt, mindent el kellett beszélnie, amit Elisa cselekedett és annak a szunamita nőnek, aki iránt a próféta érdeklődött, visszaadatta házát és földjeit a jövedelemmel együtt, melyet távollétében egy idegen ember bitorolt.
Mily kiválónak kellett lennie Elisa személyiségének és működésének, hogy a király alárendelte magát vezetésének. Izrael vallását is diadalra juttatta. Egy tekintélyes bálványimádó, aki az araméusok országában rangra mindjárt a király után következett, Naamatin hadvezér, önként lemondott a Báál és Astarte kultuszáról és az Egyetlenegy hívei közé állt, miután Elisa tanitásai meggyőzték arról, hogy csak Izraelben imádják az igaz istent. Izrael országából földet hozatott magának Damaszkuszba, hogy házioltárát szent földön állíthassa föl.
A két országban egyre erősebb lett az idegen szokásoktól való fel szabadulás vágya és a hü ragaszkodás az ősi hagyományokhoz, de a belső ellentét már annyira meggyökeresedett, hogy a közös cél elérésére mindegyik más utat választott. Mig Izrael országában a nazireusi éietmódot bizonyos tekintetben a valláserkölcsi élet betetőzéseként csodálták és magasztalták, addig Judában és Jeruzsálemben az önmegtartóztató és rajongó nazireusoknak alig volt valamely tekintélyük. Ott nem igen becsülték meg azokat, kik az élet örömeiről élethossziglan lemondottak.
A törvény előírása szerint, ha valaki fogadalmat tett arra, hogy bort nem iszik és haját le nem vágatja, azaz názirságra vállalkozott, ezt 3 fogadalmát be is kell tartania, mint minden más fogadalmat, de csak bizonyos ideig. Az előirt áldozás után az ilyen ember ismét ihatik bort. Izrael országában ezzel szemben a názirság az egész életre szólt.
Ha a papok sem tudtak megegyezni a két országban, mennyivel kevésbbé fértek meg a korona viselői, akik mindenekfelett a hatalmi kérdést tartották szem előtt. Amidőn Amacja győztesen hazatért az edomi háborúból, az a merész terve támadt, hogy a háborúban bevált seregével a tiztörzs birodalma ellen vonul, hogy újból egyesítse Dávid házának birodalmával. Hogy a támadásra ürügyet találhasson, fia számára feleségül kérte az izraelita király leányát és ha e követelését visszautasítanák, azonnal megizeni a háborút. Gúnyosan válaszolt az ajánlatra Jehoas:
— A tüskebokor egyszer elküldte követét a Libanon cédrusához: „Add a leányodat a fiamnak feleségül".
„Erre a cédrus a Libanon fenevadjait ráuszította a tüskebokorra és a vadállatok egy pillanat alatt összetaposták azt. Mert Edomot legyőzted, azért még nem kell olyan merészszé lenned. Ne tedd kockára hírnevedet. Maradj otthon. Miért akarsz belerohanni a szerencsétlenségbe? Juda is veled együtt elpusztulna".
De Amacját nem lehetett letériteni eltökélt szándékáról. Seregével a tiztörzs birodalmának határára vonult és Jehoás, aki akkor már bátorságot szerzett az arameusok felett aratott győzelméből, elébe ment. A határszélen Beth-Semesben összeütközött a két sereg és a judaiak nagy vereséget szenvedtek és elmenekültek. Amacja maga is az izraelita király fogságába került. Bizonyára szelíd lélekre vall, hogy Jehoas a fényes győzelemmel nem élt vissza, nem is aknázta ki teljesen. Hiszen megfoszthatta volna a fogoly Amacját trónjától, a Dávid-házat kihaltnak nyilváníthatta volna és Juda országát bekebelezhette volna a saját országába ? De nem tette ezt, hanem megelégedett azzal, hogy Jeruzsálem falait az Efráim kaputól éjszakra — négyszáz rőfnyi hosszúságban lerombolta és a várost, a királyi palotával és a templommal együtt kifosztotta. Jeruzsálem városát, amely a végzet akaratából annyiszor elpusztult, ezúttal először kerítette hatalmába és pusztította el egy izraelita király. Az elfogott királyt ellenben nagylelkűen szabadon bocsátotta Jehoas, de biztosítékul túszokat adatott magának. Ez az enyhe bánásmód bizonyára Elisa próféta, vagy tanítványa befolyásának tulajdonítható. Jehoas halála után (830) Amacja még vagy tizenöt esztendeig uralkodott, (830—816) de boldog többé nem volt.
Izrael országa ezalatt, Jéhu dédunokája alatt olyan hatalmas és nagy lett, mintha Dávid király korszaka ujult volna föl. II. Jerobeám, a harmadik jehuida vitézebb volt minden elődjénél a birodalom felosztása óta és a szerencse állandó kísérője volt. A sors hosszú élettel ajándékozta meg; hat évtizednél tovább (830—769) uralkodott és ez alatt a hosszú idő alatt sok háborút viselt és sok győzelmet aratott. Mindenekelőtt az araméusok ellen fordította fegyverét. Jerobeám harci tetteinek részletei nem ismeretesek, de eredményük következtetést enged azok nagyságára. Izrael országának határai újra elnyúltak a Hamathba vezető úttól a délkeleti folyóig, amely a Holt-tengerbe ömlik. E korszak egyik prófétája, Jóna, Amitái fia, aki Gáth-Chépherben, egy zebulonita városban lakott, ösztönözte Jerobeámot az araméusok ellen viselt háborúra. II. Jerobeam Moab vidékét is elfoglalta és újra egyesítette a tiztörzs birodalmával.
Amacját ellenben egészen megtörte a szenvedett megalázás. Minthogy Jeruzsálem érődéit lerombolták, nem mert háborút kezdeni és örülnie kellett, ha őt nem bántják ellenségei. A falakat föl nem építhette, ezért kezeskedtek a túszok, akik Izrael fővárosában szigorú őrizet alatt állottak. Úgy látszik, a nép és az országnagyok zúgolódtak ellene. Elbizakodottsága romlásba döntötte az országot. Merő hóditási és harci vágya miatt Jeruzsálem erődítései romokban hevertek és a város tárva-nyitva állott az ellenséges támadásoknak. Az Izraelbe küldött túszok kétségtelenül a legtekintélyesebb családok fiai voltak és éppen ezeknek kellett számkivetésben élniök. Az általános elégedetlenség utóbb az országnagyok összeesküvését okozta a király ellen, ami véres utcai harcokra vezetett. A nép vagy az összeesküvők pártjára állt, vagy közönyösen szemlélte az eseményeket. Amacja magára hagyatva, szökésben keresett menedéket, de az összeesküvők Lachisig üldözték, (vagy tizenöt órányira Jeruzsálemtől). Ebben a hegyen épült városban keresett menedéket a szerencsétlen király, de üldözői oda is követték és meggyilkolták. Ö volt Dávid nemzetségéből a harmadik király, kit fegyver pusztított el és a második, aki összeesküvésnek esett áldozatul.
Amacja halála után még szerencsétlenebb napok következtek Jeruzsálemre és Juda országára. Juda nagyjai, akik a királyt megfosztották trónjától és megölték, nem eresztették ki kezükből a kormány gyeplőjét,
amelyet magukhoz ragadtak. Amacja egyetlen fia, Azarja (Azaria, rövidítve Uzia) még csak négy-öt éves gyermek volt atyja halála után és az országot köröskörül ellenség környezte. A gyöngeségnek és gyámoltalanságnak ezt az állapotát először az edomiak aknázták ki, akik nem tudták elfelejteni Amacjától szenvedett csúfos megaláztatásukat. Megindították a boszuló hadjáratot Juda ellen és Egyptom ezúttal éppúgy melléjük állt, mint Rechabeam idejében. Borzasztó vérontást vittek véghez és a romokban heverő falakon át berontva Jeruzsálembe is, sok embert vittek foglyul magukkal. Közelebbi részletek hiányzanak az edomiak e betöréséről. Joda országától a legtermékenyebb vidékeket elszakították és részben Edomhoz, részben Egyptomhoz csatolták.
A marcona katonák a foglyul ejtett zsidó fiukat és leányokat borral és kéjnőkkel cserélték el. A többi szomszédnépek kárörvendve nézték Juda gyöngülését, sőt egyik-másik tevékenyen hozzájárult az egykor virágzó ország pusztulásához. Izrael országa, ahol akkor II. Jero-beám, a harmadik jehuida király uralkodott, csak arra az ellenségeskedésre emlékezett vissza, amelyet Juda részéről tapasztalt, de nem érezte a vérrokonság által is reá rótt azt a kötelességet, hogy a szorongatott testvérnépet támogassa. A filiszteusok kettős kegyetlenséggel bántak a judeaiakkal. Azokat a hiszékenyeket, akik városaikban kerestek menedéket, kiszolgáltatták a edomiaknak és a fogságba ejtett fiukat és leányokat, akiket borért és kéjnőkért megvásároltak, tovább adták el az ioniak-nak, akik akkor, éppúgy mint a föníciaiak, rabszolga-kereskedést űztek. A tyrusiak sem bántak el emberségesebben Judea lakosságával, megfeledkezve arról a szövetségről, amelyben Dávid király házával állottak. Ebben az időben (815—805) olyan volt Juda országa és Dávid király háza, „mint egy bedőlt kunyhó". Akkor indult meg először a zsidók szét-szóratása messze országokba, ahová az ioniak a zsidó rabszolgákat eladták. Ezek a zsidó rabszolgák elvetették a nyugati népek közt a magasabb erkölcsi felfogás és világnézlet csiráit. Mert a foglyok közt nemes ifjak és előkelő, szép hajadonok is voltak, akik környezetükből és népük gazdag történetéből magasabb okulást merítettek, melyet az idegenben jobban megbecsültek, mint hazájukban.
HARMADIK FEJEZET
AZ UTOLSÓ JÉHUIDÁK ES UZIA KORA.
Juda nyomorúságos helyzete, ijesztő természeti tünemények: földrengés, szárazság és sáskajárvány. Uzia uralkodása. A szomszédnépek leigázása. Jeruzsálem megerősítése. Uj hajózás a Vöröstengeren. II. Jerobeam hatalmának nagyobbodása. Gazdagság mindkét birodalomban. Erkölcsi romlottság a samáriai királyságban. A prófétaifjak. Ámosz próféta. A prófétai ékesszólás. Jóéi és jövendölései. Hosea próféta, Beéri fia. Az örök béke próféciája. E korból származó zsoltár. Összeesküvés az utolsó jéhuidák ellen. Zacharját meggyilkolja Sallum. Sallumot meggyilkolja Menachem. Polgárháború. Uzia uralkodásának utolsó évei. Súrlódások a királyság és a főpapság között. Uzia bitorolja a főpapi méltóságot. Betegsége és uralkodásának megszűnése.
(805—758 körül a rendes időszámítás előtt.)
niacja erőszakos halála után a belső villongások és külső támadások annyira meggyengítették Juda birodalmát, hogy egy akkor élő próféta „Dávid düledező sátrá“-nak nevezte és kétségbeesetten kiáltott fel: „Ki fogja Jákobot újra felépíteni?" De mégis kiheverte a sok bajt és az aggasztó elgyengülésből a hatalom oly magasságára emelkedett, hogy szomszédjait félelembe tudta ejteni. Első sorban gyógyítani kellett a belső szakadásokat. Ama előkelő családok ellen, kiket most már a második királygyilkosság bűne terhelt és kik minden zűrzavarnak az okozói voltak, felkelt az egész nép és kikiáltotta királynak az ifjú Ázarját, vagy Uziát, a volt király fiát. Ez a tizenhatéves király, ki éppoly soká uralkodott mint kortársa, II. Jerobeam (895—755 körül), bátor, elszánt és körültekintő volt és igy sikerült is „Dávid düledező sátrát" felépítenie és megerősítenie. Első dolga volt, hogy apja holttestét Lachisből Jeruzsálembe hozza, hogy a Dávid-dinasztiabeli királyok sírboltjába helyezze el. Hogy megbüntette-e atyja gyilkosait, nem tudjuk. Azután hozzáfogott az ország mély sebeinek orvoslásához. Nehéz feladat volt, mert nemcsak belső és külső ellenségek, hanem mostoha körülmények ellen is kellett küzdenie. Mintha az ég is összeesküdött volna az ország ellen, a természeti csapások egész sorát zúdította reája és a legbátrabbat is csüggedés töltötte el..
Először jött a földrengés, mely az egész népet rettegésbe ejtette, minthogy a tünemény Palestinában teljesen ismeretlen volt. A könnyű házak összeomlottak és némely város romhalmazzá vált. A földrengést kisérő tünemények még fokozták a borzalmakat Hirtelen képződött sürü ködök homályositották el a napot és sötétséget vontak köröskörül, melyet csak olykor-olykor világítottak meg a félelmesen cikkázó villámok. A hold és a csillagok, mintha elvesztették volna fényüket. A tenger a rázkódás következtében iszonyatosan háborgott és ijesztő moraja messzire elhallatszott. A természet háborgása okozta félelem annál nagyobb volt, mert a tiztörzs birodalmában egy próféta két évvel azelőtt megjövendölte azt. Isten nevében szólott Ámosz próféta: „íme, megropogtatom alattatok a földet, amint ropog a szekér, mely tele van kévékkel. Hasztalan a gyorslábú futása és a hős nem bir menekülni; az íjász nem állhat meg a helyén és a lovas nem mentheti meg életét és a legbátrabb a leventék között meztelenül futamodik meg azon a napon." A fenyegető jövendölés beteljesedése rettegéssel töltötte el a sziveket; azt hitték elpusztul a világ.
Alig múlt el ez a csapás, mikor egy uj szerencsétlenség következett be. A rendes esőzés elmaradt, a harmat sem frissítette fel a földet, a tartós szárazság elpusztította a növényt, a víztartók kiapadtak, a nap izzott, mint a tűz és a termékeny mezőket és réteket sivataggá változtatta. Nemcsak az emberek, hanem az állatok is elepedtek a szomjúságtól és az eledelhiánytól. Az erdők sűrűjében senyvedve bolyongtak szerteszéjjel a vadak. A városok lakói sóvárogva jártak helységből helységbe, hogy lecsillapítsák szomjúságukat, de hiába. Ez a szárazság azokon a vidékeken is uralkodott, ahol a sáskacsapatok rendesen tartózkodni szoktak, mint pl. Palestina északkeleti részén, a Hauran lávavidékén. A sáskák, már most, minthogy otthonukban eledelt nem találtak, átrepültek a Jordánon és elpusztítottak Juda, valamint a tiztörzs országában mindent, amit a szárazság még meghagyott. A napot elhomályosító, sürü csapatokban rajzottak elő és amerre elvonultak, kopasz maradt utánuk szőllőtő, füge-, gránát-, pálma- és almafa. A sáskajárás több éven át ismétlődött és a nyomort a kétségbeesésig fokozta.
Juda országában, melyet a sok hadi szerencsétlenség is elég nagy nyomorba döntött, a csüggedés a legmagasabb fokot érte el. Azt hitték, kogy Isten elhagyta az ő népét, országát és templomát, és szégyennek és nyomorúságnak engedte át. Nyilvános gyászünnepeket és fohászkodó meneteket rendeztek a szerencsétlenség elhárítására. Jóéi próféta, Pethuel fia, aki a nagy szükség idejében szebb napokról jövendölt a népnek, enyhítette némileg az általános lehangoltságot. Velős és mély-értelmü szavai nem maradtak hatás nélkül, kiváltképen akkor, amikor a szárazság és a sáskajárás csakugyan szűnni kezdett és kiadós esőzés után újra pompázó virágzásba öltözködött mező és rét, megteltek a patakok és ciszternák és a vízhiánynak és éhínségnek vége szakadt.
A fiatal Uzia király azonnal felhasználta a bekövetkezett javulást, hogy Juda ellenségeit megfenyítse. Először az idumeusok ellen fordult, megverte őket, minthogy az egyptomiaktól többé támogatást nem kaptak. Hatalmába kerítette Ailat városát is, mely a Vöröstenger öblénél feküdt és igy ismét megkezdhették a dúsan jövedelmező hajózást Arabia és Ofir (India) felé. A maontták vagy mulatták, kiknek Idumea belsejében,
Maon városa tájékán egy kis területük volt, szintén alávetették magukat Uziának. Majd megfenyítette a filiszteusokat, kik kiskorúsága alatt sokszor megtámadták a judabelieket, és a zsidó kivándorlókat és menekülőket az idumeusoknak szolgáltatták ki. Elfoglalta a közelfekvő Gát, Asdod és Jábne (Jamnia) városait, a filiszteusok országából egyáltalában nagy részt szakított el és Judához kapcsolta, amelyet azonkívül sok erődit-ménynyel is ellátott.
Különösen nagy gondot fordított Jeruzsálem megerősítésére. Az északi fal, atyjának, Jehoasnak Izraellel vívott harcai alatt annyira megrongálódott, hogy vagy négyszáz rőfnyi hosszúságban teljesen romban hevert. A főváros képtelen volt emiatt az ellenséges támadásokkal szemben védekezni. Ezt az északi falat Uzia újjáépítette és talán még az előbbinél is erősebben. Kétségtelen, hogy közte és II. Jerobeám között barátságos viszony állott fönn, különben nem végezhette volna a megerősítést háború nélkül. Három helyen emeltetett Uzia százötven rőfnyi magasságú tornyokat, északon az ormoskapun, délen a Hinnom völgybe vezető kapun és még egy harmadik helyen, talán az északkeleti sarkon, a Chananél-tornyot. A falak párkányaira és tornyaira bizonyos gépeket (chisbonot) helyeztetett el, melyeknek a segítségével súlyos köveket dobálhattak messzire. Uzia általában sok ügyet fordított a hadi felszerelésre. A harcosokat pajzszsal, vérttel és dárdával látta el. Lovasságot szervezett és hadi szekereket hozatott Egyptomból, mint egykor Salamon király. Uzia, ugylátszik, általában Salamon uralkodását vette mintául. A Vöröstengeren, az Ailat kikötőben, melyet az idumeusoktól foglalt el, újra fejlődésnek indult a hajóforgalom, még pedig arra a célra szerzett nagy Tarsishajókon. Ezáltal Judába és Jeruzsálembe ismét gazdagság és jólét költözött. „Az ország megtelt ezüsttel és aranynyal és nem volt vége a kincseinek és megtelt lovakkal és nem volt vége a hadiszekereinek." Uzia oly magasra emelte az ország tekintélyét, hogy a szomszédok ismét rettegni kezdtek tőle, sőt Egyptomban is becsülték Uzia nevét
Ugyanebben az időben a tiztörzs birodalma még magasabb hatalomra emelkedett II. Jerobeám alatt, aki éppoly harcias volt, mint Uzia. Hosszú uralkodása alatt sokszor harcolt az arameusok ellen, elfoglalta a fővárosukat Damaszkuszt és hódítva nyomult egészen Chamat városáig, melyet szintén elfoglalt. A népességek, melyek a Libanontól az Euphrátesig laktak és a damaszkuszi birodalomhoz tartoztak, eme hódítások következtében Izrael királya adófizetőivé lettek. II. Jerobeámnak nem volt többé oly vetélytársa a szomszéd hatalmak között, aki az ő uralkodását veszélyeztethette volna. A föníciaiakat nagyon gyengítették a belső villongások, melyek fővárosukban, Tirusban, Ithobal király utódai között kitörtek. II. Jerobeám uralkodása alatt, ugylátszik, polgár-
háború dühöngött Tyrusban, melynek lakossága egyrészt az ifjú Pygmalion király körül, másrészt annak nővére, a Melkart bálvány főpapjával egybekelt Elissa (Didó?) körül csoportosult. A főpap meg akarta fosztani sógorát a tróntól, hogy maga tegye fejére a koronát, de a király hívei a főpapot megölték. A legyőzött felkelők Elissával együtt Afrikába menekültek és megalapították ott, vagy talán csak megerősítették — a később oly híressé vált Karthágót (812 körül). Az előkelő családok kivándorlása révén nagyobb hatalomra jutott Tyrusban az addig elnyomott nép, mialatt a városok, melyek az elhatalmasodott Tyrust szolgálták, felhasználták a kedvező alkalmat, hogy magukat függetlenítsék. Fönícia, mely hosszú időn át nagy-hatalomként szerepelt, elvesztette azóta jelentőségét és befolyását. II. Jerobeám tehát akadálytalanul terjeszthette ki uralmát ebben az irányban.
A sok hadi zsákmány és talán az újra felvirágzott kereskedelem Samáriában is nagyobb jólétet teremtett. Nemcsak a királyi udvarban, hanem az előkelő családoknál is pompa és fényűzés dívott, talán még nagyobb mint Salamon idejében. Jerobeamnak nyári és téli palotája volt; elefántcsonttal diszitett nagy kőházak emelkedtek a város minden részében. A kettészakadt birodalom megnövekedett hatalma könnyen abba a csalódásba ringathatta a szemlélőt, hogy a salamoni kor folytatását éli és hogy más változás nem esett, mint az, hogy egy király helyett kettő uralkodik. Jerobeam és Uzia, ugylátszik, békét tartottak egymással, különben nem érhettek volna el ily eredményeket. Az izraeliták akadálytalanul zarándokolhattak a beérsebai szentélyekhez. És némelyek meglátogatták bizonyára a jeruzsálemi templomot is. Egy politikailag boldog kornak utolsó felcsillanása volt ez. Mert a belső romlottság, melyet a jóllét úgy a tiztörzs valamint Juda birodalmában előmozdított, csakhamar véget vetett a boldog napoknak és az országot a bukás felé sodorta. A tiztörzs birodalmában tovább űzték a bikakultuszt. Béthél és Dán mintájára Samariában és Gilgalban szintén felállítottak bikaképeket. Úgy látszik külömben, hogy Béthél lett Jerobeam székhelye. Ide építették a főszentélyt. Itt működött egy Amacja nevű főpap, ki nagyon féltékeny volt a hivatalára és akinek Béthél körül nagy birtokai voltak. De mintha még ez az eltévelyedés sem lett volna elegendő, vagy mintha a gondtalan jólét következtében beállott bujaság még újabb vallási formákat tett volna szükségessé, ismét bebocsájtatást nyert a Báálkultusz és a vele kapcsolatos, fajtalan Astarte-imádat. Vájjon pár-tolta-e ezt a testet-lelket emésztő kultuszt a király, vagy csak tűrte? Elég feltűnő, hogy a kultusz, melyet Jéhu király annyi buzgó-sággal és annyi véráldozattal száműzött, ismét meghonosodhatott és felvirágozhatott unokájának uralma alatt. A bálványimádás természetesen erkölcstelenséget, fajtalanságot és romlottságot vont maga után. Gazdagság volt mindenkinek a vágya, mert csak azzal lehetett a szenvedélyeket kielégíteni. A vagyonosabbak uzsoraüzleteket csináltak és követeléseiket oly kegyetlenséggel hajtották be, hogy az elszegényedett és fizetésképtelen adósokat vagy azoknak gyermekeit rabszolgákká tették és mint ilyeneket el is adták. A gazdagok gabonával is uzsoráskodtak. Szűk esztendőkben megnyitották magtáraikat és élelmiszert árusítottak, aminél gyakran hamis mértéket is használtak. És a szegények, kik fizetni képtelenek voltak, odaadták nekik a ruhájukat, vagy beállottak hozzájuk rabszolgáknak. Ha a szerencsétlenek a népgyülésen panaszt emeltek a jogtalanság ellen, meg nem hallgatták őket. A bírák a gazdagoknak cinkostársaivá szegődtek és az igazság hangjával szemben süketek maradtak. A felhalmozott kincseket a naponként ismétlődő fajtalan kéjelgésben pocsékolták el a birtokosok. Drasztikusan festi a buja dőzsölést ama kor prófétája, Ámosz: „Elefántcsontágyakban hevernek és nyújtózkodnak fekvőhelyeiken, kövér juhokat költenek el és hizlalt fiatal marhákat; cincognak a lantokon, azt hiszik, hárfáznak mint Dávid: korsókból iszszák a bort és kenik magukat a legfinomabb olajjal." Az előkelő asszonyok követték férjeik példáját, sőt még túl is tettek azokon, a tivornyákon ők buzdították férjeiket: „Hozzatok még, hozzatok még, hadd igyunk!"
De a zsidónép között nem harapódzhatott el a romlottság annyira, hogy megszokott renddé váljon. Az erkölcsnek, igazságnak és tiszta istentiszteletnek is voltak képviselői, kik egyre hangosabban emelték fel intő és dorgáló szavukat az előkelők züllöttsége ellen. Körülbelül egy évszázad múlt el, amióta Eliáhu próféta Achab és Izebel gaztettei ellen fellépett, de a prófétaiskola, melyet alapított, még most is fennállott és folytatta működését a mester szellemében, a mester buzgalmával. A nép közül is sokan megundorodtak az erkölcsi romlottságtól és nagy számban csatlakoztak a prófétaifjakhoz Béthélben, Gilgalban és Jericho-ban. Az a nemzedék, melyet Elisa nevelt és oktatott, felvette ugyan annak külső jelvényeit, a naziri tartózkodó életmódot és a hullámosán leomló hajviseletet, de nem állapodott meg ezeknél a külsőségeknél, hanem kikelt hevesen a vallási eltévelyedések, a bujaság és az erkölcstelenség ellen. A fiuk birákként léptek fel apáik erkölcsei ellen. Az ifjak tartózkodtak a bor-ivástól, mig a férfiak és az öregek nagy boroskorsók mellett dorbé-zoltak. A prófétaifjak csapata képviselte az intő lelkiismeretet. A király és a nagyok előtt szónokoltak a népgyüléseken a gazdagok elfajulása és a Báálkultusz ellen. Mi védte őket vájjon az üldözés ellen? Vagy Jerobeam király türelmesebb volt tán, mint ama elve-medett Izebel, ki százával gyilkoltatta le a prófétaifjakat ? Vagy talán egyáltalában nem törődött a beszédeikkel ? Mindenesetre figyelemreméltó jelenség, hogy a buzgólkodó ifjaknak bántódásuk nem esett. Legfölebb az, hogy a tivornyázók kényszeritették őket, hogy igyanak velük és nem hagyták őket szóhoz jutni. Gyűlölték ugyan ezeket az erkölcsbirákat, kik pellengére állították fajtalanságukat, de nem üldözték őket.
Ezt a szólásszabadságot használta fel a tiztörzs birodalmában egy próféta, az eszmei tartalmat és költői formát egyesitő nagy próféták sorában az első: Ámosz, Tekoa vagy Eltheke városából. Nem tartozott a próféta-céhhez, nem járt a próféta-növendékek közé, nem viselt szőr-köpenyt, mint Eliáhu, nem növesztette hosszúra a hajfürtjeit, hanem egyszerű földmíves és nyájtulajdonos volt. Mialatt a nyájat őrizte, megszálta a prófétai ihlet, mely nyilvános fellépésre ösztönözte. „Ha az örökkévaló Ur szól, ki ne teljesítené a prófétai hivatást?" A prófétai ihlettől űzve, Béthélbe ment, hogy II. Jerobeam ideiglenes székhelyébe, a királyi szentély előtt ostorozza a gazdagok bűneit. Béthélben bizonyára nagy feltűnést keltett, hogy egy vidéki ember, ki külseje után ítélve, juhpásztornak látszott, beszélni mer a nyilvánosság előtt. Mindenesetre magas fokon állhatott a miveltség a samáriai birodalomban, ha egy pásztor pompás beszédeket tud tartani a legszebb, arányos formában és a nép meg bírja érteni. Vájjon Amosz volt-e az első, aki ezt az ékesszólást kezdte? Ha visszatekintünk a próféták során egészen Sámuelig, azt tapasztaljuk, hogy azok intő és dorgáló beszédeiket egyszerű szavakban mondották el, költői lendület és emelkedettség nélkül, csak olykor szőttek a beszédeikbe egy-egy parabolát. Michának, Jimla fiának fennmaradt beszédei már némi közeledést mutatnak a költői tagozottsághoz. Ámosz és utódainak beszédei azonban egészen más természetűek; egyesitik a próza folyékonyságát és könnyen érthetőségét a poézis tagozottságával, arányosságával és jóhangzásával. Élénk hasonlatok és gazdag fantáziájú költői képek emelik a hatást. Ezeket a beszédeket tehát semmiesetre sem mondhatjuk prózának, de nem vehetjük, szigorúan ítélve, költői műfajnak sem, talán a leghelyesebben csak a költői ékesszólás elnevezéssel jelölhetjük.
Ámosz beszédei maguk is elárulják a próféta foglalkozását. Hasonlatokat használ, melyeket a pásztoréletből kölcsönzött. Látszik, hogy nyája mellett gyakran hallotta az oroszlán ordítását és hogy magányos éjjeleken a csillagok szemlélésébe merült el. És ezek a sajátságok még kedvesebbé teszik a beszédeit.
Ámosz még a földrengés előtt lépett fel Béthélben és prófétai előrelátással jövendölte meg a bekövetkezendő szerencsétlenséget. — Beszédét igy kezdte:
Az Ur menydörögni fog Cionból És Jeruzsálemből hallatja hangját. És gyászba borulnak a pásztorok rétjei És a Karmel hegye eltikkad.
Ilyen bevezetés után a béthéli hallgatóság dorgáló prédikációt várhatott és csakugyan fenyegetődzés következett utána, de nem Izrael országa ellen, hanem a szomszédországok, Damaszkus, Gáza és a filiszteusok ellen, Tyrus, Edom, Amnon és Moab ellen; megjövendölte mindegyiküknek a bukását azzal az ismétlődő bevezetéssel, hogy „a háromszoros és négyszeres bűn miatt nem maradhat el a büntetés". A hallgatók egyre feszültebben figyeltek, minthogy látszólag őket nem érintette a dorgálás. De Ámosz lassanként közeledett feléjük is és beszélni kezdett Juda háromszoros és négyszeres bűnéről, majd áttért a samáriai birodalomra:
így szól az Örökkévaló:
Izrael háromszoros
És négyszeres bűne miatt Nem engesztelődhettem ki Mert ártatlant adtak el pénzért És szegényt saruért, Mert reátaposnak a föld porában A szükölködök fejére.
És elferdítik a jámborok útját, Apa és fiú mennek a paráznához, Hogy meggyalázzák szent nevem. Zálogbavett ruhán hevernek Minden oltár mellett És bort isznak büntetéspénzen Istenük szentélyében.
E bűnök miatt jövendölte meg Ámosz Isten Ítéletét, hogy megroppan alattuk a föld és a gyorslábú hős és a lovas sem fog megmenekülni :
Mint a pásztor az oroszlán szájából Megment két térdet vagy egy fülcimpát, Úgy menekülnek Izrael fiai, Kik Samáriában laknak A fekvőhely darabjaival És az ágy töredékeivel.
Azon a napon,
Midőn megtorlóm Izrael bűnét, Meglátogatom az oltárokat Béthélben, Levágatnak az oltár sarkai És a földre hullanak.
Szétzúzom a téli palotát a nyári palotával együtt,
Rombadőlnek az elefántcsontházak,
Elpusztulnak a nagy épületek, így szól az Örökkévaló.
A földrengés minden iszonyatosságával együtt csakugyan bekövetkezett és rettenetes pusztítást vitt véghez. A különböző csapások, melyek követték, a szárazság, az éhínség és a sáskajárás éppúgy sújtották a tiztörzs birodalmát, mint Judát. Ámosz és a hasonló gondolkodásúak azt remélték, hogy a súlyos büntetés erkölcsi javulást fog előidézni. De csalódtak. E javulni nem akaró makacsság ellen kelt ki oly hevesen
Ámosz: Menjetek hát Bettiéibe s vétkezzetek, Gilgalba és vétkezzetek még többet, Mutassatok be áldozatot reggelenként És tizedet minden harmadik napon. Hozzatok hálaáldozatot a rablottból, Hirdessétek ki ajándéktokat, kiáltsátok ki. Mert ebben telik kedvetek, Izrael háza! Fogak ürességét adtam néktek városaitokban, Kenyérhiányt minden helységtekben És nem tértetek meg hozzám. Megvontam esőtöket három hónapig aratás előtt, Esőt bocsátottam az egyik városra És a másikra nem bocsátottam esőt. Az egyik rét megázott, A másik eső nélkül elszáradt, Két, három városból vándoroltak egy városba És nem találtak élelmet És nem tértetek meg hozzám. Sújtottalak benneteket perzseléssel és éretlenséggel, Kertjeitek, szőlőitek, füge- és olajfáitok termését Megette a sáska És nem tértetek meg hozzám. Dögvészt küldtem reátok, Mint egykor Egyiptomra, Karddal ölettem meg ifjaitokat És lovaitok legszebbjeit, Táborotok bűze orrotokba szállt És nem tértetek meg hozzám. Pusztítottam közietek Mint Szodomában és Gomorában És olyanok voltatok, mint a tüzből kimentett üszők, És még sem tértetek meg hozzám. így szól az Örökkévaló: Ezért teszem ezt veled, Mert megteszem veled, Készülj Istened elé, Izrael!
Ámosz megjövendöli ezután a rettenetes napot:
A város, mely ezret állít, Százat kap vissza, És amelyik százat állít, Tizet kap vissza.
Mert a szegényekre tapostok,
S gabnakamatot vesztek,
A kockaköves paloták, miket építettek,
Lakatlanok lesznek
S a szőlőből, mit ültettetek, Nem fogtok bort inni soha.
Azután azok ellen fordul, kik a prófétai intelmekre gúnyos megjegyzéseket tettek, vagy akik erejükkel, jámborságukkal vagy származásukkal büszkélkedtek és sérthetetleneknek tartották magukat:
Jaj azoknak, kik vágyakoznak az Ur napja után 1
Minek nektek az Ur napja?
Sötétség az és nem világosság az.
Mint midőn oroszlán elől menekül az ember
És megtámadja a medve,
A házba siet, a falra támasztja kezét
És megmarja a kígyó.
Valóban, sötétség az Ur napja
És nem világosság,
Éjféli sötétség
Csillagfény nélkül.
Gyűlölöm, utálom áldozataitokat,
Nem kell ajándékotok.
Távolitsd el tőlem dalaid zajongását, És hárfáid énekét nem akarom hallani.
Minél javíthatatlanabbak voltak az előkelők, annál hevesebben fakadt ki ellenük Ámosz. Eleinte csak jelezte a büntetés bekövetkezését, most már határozottan ki is fejezte: hogy Izrael száműzetésbe megy.
Elpusztulnak Izrael oltárai, Szentélyei romba dőlnek, Karddal kelek Jerobeam háza ellen, Izrael száműzetik országából.
Ezt a merész beszédet nem tűrhette tovább a béthéli főpap, Amacja. Feljelentette tehát a prófétát Jerobeam királynál, aki bizonyára ezelőtt is tudomással birt már Ámosz működéséről, de — nem tudni mi okból — nem igen törődött vele. Jerobeam, úgy látszik, Amacja figyelmeztetése után sem üldözte a prófétát és a főpap csak a maga nevében üzenhette meg Ámosznak: „Térj vissza Juda országába, edd ott a kenyeredet és prófétálj ott, de Béthélben ne jövendölj többet, mert a király szentélye az és a birodalom székhelye." Ámosz azonban nem riadt meg és csak tovább folytatta beszédeit: „Nem vagyok én próféta, sem próféta-növendék, hanem juhtenyésztő és földmivelő, de az Ur szólt hozzám: Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek." A legkeményebb szavakkal fejezte be aztán fenyegető dorgálásait:
És elsötétítem a napot délben
És elhomályosítom a földet fényes nappal,
Gyászra változtatom ünnepeiteket
És dalaitokat siralmakra.
Éhséget és szomjúságot küldök az országba,
Nem éheznek kenyérre, Nem szomjaznak vizre, Hanem, hogy hallják Isten szavát Vándorolni fognak tengerről tengerre És északról délre
És bolyongni fognak nyugatról keletre,
Hogy keressék Isten szavát
És nem találják.
Láttam az Örökkévaló Urat, Amint az oltáron állott és szólt: Üsd az oszlopfejeket, Hogy megrendüljenek a talpak, Szétzúzom őket mind És gyermekeiket kard élére hányatom. Senki se meneküljön meg előlem, Senki se szabaduljon meg. Ha a mélységbe rejtőznek, Kezem felhozza őket onnan is, Ha a magasságba szállnak, Lesújtom őket onnan is. Ha elbújnak a Karmel ormára, Felkeresem őket ottan,
És ha elrejtőznek előlem a tenger fenekére, Utánuk küldöm a szörnyetegeket, Hogy megmarják ottan.
Ha fogságba mennek az ellenség előtt, Utánuk küldöm a kardot, Hogy megölje őket.
Reájuk fordítom szememet, De szerencsétlenségre és nem boldogságra.
Figyelemreméltó jelenség, hogy a tekoai pásztor-próféta heves haragja nem annyira a vallási, mint inkább az erkölcsi kihágások ellen irányult. Itt-ott gúny tárgyává teszi a samáriai és a dánbeli bálványokat, a béthéli és gilgali oltárokat és a beérsebai búcsúkat is, de a leggyakrabban háborodik fel prófétai lelke az igazságtalanságon és jogtalanságon, amelyek miatt különösen a szegények szenvedtek sokat. Ámosz volt az elnyomottak első buzgó harcosa.
Figyelemreméltó továbbá, hogy Ámosz a Dávid-dinasztia uralma alatt álló Juda iránt kíméletesebb volt. Ennek a birodalomnak a bűneit nem részletezi annyira, csak általánosságban beszél róluk:
Juda háromszoros És négyszeres bűne miatt Nem engesztelődhetem ki, Mert megvetik Isten tanait, S nem tartják be törvényeit, Félrevezették a hazugságok, Melyek után őseik jártak.
Sőt a Juda-birodalomnak szerencsés jövendőt is jósol. És ha „Izrael házáról" azt mondotta, hogy:
íme, Isten szeme a bűnös birodalom felé fordul, Hogy elpusztítsa a föld színéről,
mindjárt hozzá tette:
De nem pusztul el Jákob háza.
Prófétai látomásában, midőn uj csapások közeledtét látta, kegyelmet kér Istentől Juda számára:
Oh, Örökkévaló Ur,
Ne bántsad őt, Ki emelhetné fel Jákobot, Mely oly kicsiny!
A sok gyengítő csapás, mely Judát Amacja halála után érte és amelyet Uzia uralkodásának első éveiben még nem hevert ki egészen, részvétre hangolta Ámosz prófétát. Nem akarta a betegségéből lábadozó birodalmat elcsüggeszteni. Ámosz hite és meggyőződése volt, hogy a zsidó nép nagy jövője Judából sarjadzik ki. Meg is jövendölte, hogy a testvértörzsek Dávid házának uralma alatt fognak majdan egyesülni.
Ama napon
Felépítem Dávid dülledt sátrát, Kijavítom újra a réseit, Felállítom újra a romjait, Felépítem, mint hajdanán.
Visszaviszem Izrael foglyait is,
Felépitik az ódon városokat,
Szőllőt ültetnek és bort isznak, Kertet mívelnek és gyümölcsét eszik. Visszatérítem őket a földjükre S nem hagyják el többé a talajt, Melyet adtam nékik. Szól az Ur.
Ezek voltak a tekoai nagy próféta utolsó szavai. Életéről és sorsáról egyebet nem tudunk.
Ugyanabban az időben Jeruzsálemben lépett fel egy másik próféta,
akiről még kevesebbet, vagy tulajdonképpen semmit sem tudunk: Jóéi Petuél fia. A próféták legtöbbnyire a homályból léptek elő és működésük befejeztével ismét homályba tértek vissza, anélkül, hogy saját személyiségükről valami nyomot hagytak volna hátra. Személyiségük mintegy beleolvad a működésükbe; együtt tűnnek fel és együtt szűnnek meg. Jóéi abban az időben lépett fel, amidőn az egymásra következő csapásak az idumeusok és a többi szomszédnépek betörései, a huzamos földrengések, a szárazság, a sáskajárások és egyéb szerencsétlenségek reá nehezedtek a kedélyekre és a nép csüggedtsége egészen a kétségbeesésig fokozódott. Jeruzsálem és az ország lakossága mély gyászba borult, hosszú böjtöket rendeztek, megszaggatták ruháikat és a templom köré gyülekeztek, hogy gyászdalokkal, könyekkel és siralmakkal engeszteljék ki Isten haragját. A papok is elvesztették fejüket és nem voltak képesek az áldozatok bemutatására sem, ami a népet még jobban elszomorította. Jóéinak tehát egész más feladata volt, mint Ámosznak. Ö nem tarthatott dorgáló beszédeket, neki bátorítani, vigasztalni kellett és enyhíteni a kétségbeesést. Nem volt szabad ostoroznia a nép bűneit és eltévelyedéseit, legfölebb csak célzásokat tehetett a tivor-nyázókra, kik most bor nélkül szűkölködtek, a bünbánás nélkül való vezeklésre, mely csak külsőségekben, böjtölésben és a ruha megszagga-tásában nyilatkozik meg, továbbá arra a félszeg felfogásra, hogy Istent csak áldozattal lehet kiengesztelni. Ékesszólásának egész erejével iparkodott Juda és Jeruzsálem lakosságában azt a meggyőződést kelteni, hogy Isten kegyelme nem fordult el végképen a zsidó néptől, hogy Cion továbbra is megmarad Isten szent hegyének, hogy újra kegyébe fogadja Jeruzsálemet, mert az Ur irgalmas és el fogja hárítani a szerencsétlenséget engesztelő áldozat nélkül is.
Jóéi ékesszólása túlszárnyalja Ámoszét. Nagyszerű leírásokkal tudja fokozni a hatást; a sáskajárás pusztításait és a többi csapásokat oly megragadó szemlélhetőséggel festi, hogy az olvasó szemtanúnak képzeli magát. Az egyetlen beszéd, amely tőle megmaradt, két részre oszlik; az egyikben a szerencsétlenséget írja le és célzásokat tesz a nép ferde felfogására, jelezvén egyúttal a javulás módjait is; a másik részben reményt önt a csüggedők szivébe, akiket erősebb és szebb jövővel vigasztal. Leírását igy kezdi :
Halljátok, ti vének,
Figyeljetek mind, az ország lakói 1 Történt-e már ilyen a ti napjaitokban, Vagy őseitek napjaiban?
Beszéljétek el fiaitoknak
S fiaitok beszéljék el unokáitoknak
S unokáitok a későbbi nemzedékeknek.
Egy nép vonult át országomon Hatalmas és számlálhatatlan Fogai oroszlánfogak
S agyarai, mint a leopárdéi.
Elpusztult a szőllőtő
Elfonnyadt a fügefa
Gránátalma és a pálma,
A mező fái elszáradtak Eltávozott az öröm az emberektől
Oh, hogy el epednek az állatok Tévelyegnek a csordák, Mert nincsen legelőjük, Bűnhődnek a juhnyájak is.
Hozzád kiáltok Isten,
Mert tűz emésztette el a rét kunyhóit És láng perzselte meg a mező fáit
A mezei állatok is feléd sóvárognak, Mert kiszáradtak a vizmedrek
A tűz emészté el a puszták legelőit.
A jelen szenvedéseinek festései után, melyet a Templomhegyen összegyűlt nép bizonyára sirva és zokogva hallgatott végig, Jóéi mintegy magasabb nézőpont felé iparkodott terelni a csüggedt kedélyeket. A csapások, melyeket Isten küldött, csak előkészítői az igazi rettenetes időnek, „a nagy és félelmetes napnak", mely megtisztítja a világot és magasabb erkölcsi rendet hoz létre. A pillanatnyi szenvedések gyorsan el fognak múlni és még gyorsabban fogják elfelejteni. De azután bekövetkezik a nagy nap:
Fújjátok meg a harsonát Cionban
Riadjatok szent hegyemen, Reszkessenek a föld lakói mind, Mert jő az Ur napja, Mert közeleg már!
Joel politikai fellendülést jövendölt a zsidó népnek. Juda és Jeruzsálem foglyai, kiket a tyrusiak és filiszteusok a jóniaknak adtak el és akiket eme emberkereskedők a világ minden részébe szórtak szét, vissza fognak térni. A népeket pedig, akik kegyetlenül bántak velük, utói fogja érni az Ur ítélete „az istenitéiet völgyében" (Érnek jehosafat), ahol a világ népei sorra vonulnak az Ur itélőszéke elé. Egyiptom és Idumea megbünhődik a sok vérontásért és végleg elpusztul a föld színéről, Juda és Jeruzsálem pedig megnépesedik „nemzedékről nemzedékre." Aztán bekövetkezik az uj, magasabb erkölcsi világrend. Minden teremtményt áthatja az isteni, prófétai szellem.
És azután reáöntöm szellememet minden testre
És prófétáinak fiaitok és leányaitok, Véneitek álmokat álmodnak És ifjaitok látomásokat látnak, S a rabszolgákra és rabszolganőkre is Reáöntöm szellememet Azon a napon.
Jóéi próféciája kilátásba helyezi Mózes ama kívánságának beteljesedését, hogy „bárcsak próféta volna Isten népének minden fia, hogy az Ur reá-árasztaná szellemét." Sőt Jóéi jövendölése szerint nemcsak a született izraeíiák, hanem az idegenek is, kik mint rabszolgák éltek a zsidó családok között, részesei lesznek a prófétai szellemnek és az uj erkölcsi élet üdvösségének. A prófétai felfogás már akkor felülemelkedett a nemzeti korlátokon. Jóéi volt az első próféta, aki Ábrahám áldását a föld összes népeinek közkincsévé tette.
A Jerobeám és Uzia korabeli harmadik próféta Hóséa, Beéri fia volt. Az ő életéről és működéséről szintén alig tudunk valamit; még az sem állapítható meg, hogy a tiztörzs birodalmában, vagy Judában mondotta-e el beszédeit. De valószinü, hogy Samáriában, vagy Béthélben lépett fel. Mig Ámosz csak az erkölcsi kihágásokat ostorozta és gúnyolta, Hóséa a vallási sülyedés miatt dorgálta a népet, minthogy a tiztörzs birodalmában ismét a Báálnak hódoltak. Az ő ékesszólása nem vetekedhetik két kortársáéval, beszédében hiányzik a tagozottság és arány mérték; inkább közeledik a próza felé. Szónoki folyékonysággal, széles mederben részletezi a művészi képeket, melyeknek alkalmazását, úgy látszik, az akkori próféta-iskolában sajátította el. A Báálkultusz befogadását úgy tünteti fel, mint egy asszony hűtlenségét a férje iránt, a népnek Istenhez való megtérését pedig, melyet a jövendőben kilátásba helyez, a hűtlen asszonynak urához való visszatéréséhez hasonlítja. Ezt a fejtegetést még bevezetés előzi meg. A próféta elmondja, hogy egy látomásában parancsot kapott az Úrtól, hogy vegyen magához egy házasságtörő asszonyt, aki gyermekeket fog tőle szülni. A próféta teljesiti a parancsot és a házába fogadott parázna nő három gyermeket szül neki. Először egy fiút, akit „Jezreel"-nek nevez el, azután egy leányt, akinek „Szeretetlen." (ló-ruchama) nevet adja, és végre ismét egy fiút, aki „Nem-az-én-népem“ (ló-ami) nevet kapja. A próféta ezután megmagyarázta a nevek jelképét. Az elsőnek, Jezreelnek kettős értelme van. Először, hogy Isten meg fogja torolni Jéhu házán az ősei által Jezreelben ontott vért, minthogy az is ugyanabba a bűnbe esett, amely miatt Omri házának Jezreelben pusztulnia kellett. Azonkívül azt is jelenti Jezreel, hogy Isten szét fogja zúzni Izrael hadi erejét Jezreel völgyében. A leány neve azt jelképezi, hogy Isten nem fogja többé szeretni Izraelt, a második fiú neve pedig arra mutat reá, hogy Isten eltaszitja magától Izraelt és nem tekinti többé a maga népének. E bevezetés és magyarázata után megkezdte a próféta beszédét:
Perlekedjetek anyátokkal, perlekedjetek,
Mert nem az én hitvesem többé
És én nem vagyok az Ura;
Hadd dobja el hűtlenségét magától
S paráználkodását emlői közül; Mert még levetkőztetem meztelenre S odaállítom úgy, mint születése napján, Elhelyezem a sivatag földjére És megölöm szomjúsággal; A gyermekeit sem kímélem majd, Mert a hűtlenség gyermekei azok.
Ezután nagyterjedelmesen írja le a próféta Izrael hűtlenségét, tovább folytatva a megkezdett képet. Izrael egy házasságtörő asszony, aki kedvese után futkos, mert azt hiszi, hogy ami gazdagsága és bősége van, az tőle eredt és megfeledkezik arról, hogy férje az, aki gabonával, borral, ezüsttel és aranynyal látta el eddig. De Isten megfosztja majd mindenétől és annyit sem hagy meg neki, amivel meztelenségét takarhatná be. Szükségében majd be fogja látni, hogy vétkezett, és mély bünbánattal fogja mondani: „Vissza akarok térni első férjemhez, mert akkor jobb sorom volt, mint most."
A megtérést is szélesen kikerekitve irja le a próféta. A bűnbánó asszony be fogja látni, hogy milyen romlott volt és megtisztult szívvel fordul ismét hitveséhez, akit „férjemének és nem „uram“-nak fog szólítani, mert maga ez a szó „Ur“ (Báál) is gyűlöletes lesz előtte. És Isten kibékül majd a bűnbánóval:
És eljegyezlek magamnak örökre
És eljegyezlek magamnak joggal és igazsággal
És kegyelemmel és irgalommal,
És eljegyezlek magamnak hűséggel
És meg fogod ismerni Istent.
Az Ur irgalommal fordul megtért hitvese felé, a zsidó nemzet felé, mint az Egyiptomból való kivonulás idején. Visszavezeti a sivatagból a hazájába, hogy ott újra dicsdaiokat és hálaénekeket zenghessen neki, mint ifjúsága idején, azon a napon, midőn Egyiptomból kiszabadult. A frigy, melyet Isten megújít vele, oltalmazni fogja a vadállatoktól; ijj és lándzsa pedig eltűnnek, mert a háború mngszünik örökre. Jezreel, a végzetes név áldást fog jelenteni (az Ur beplántálja az országába), a bekövetkezik az uj, magasabb erkölcsi világrend. Minden teremtményt áthatja az isteni, prófétai szellem.
És azután reáöntöm szellememet minden testre
És prófétáinak fiaitok és leányaitok, Véneitek álmokat álmodnak És ifjaitok látomásokat látnak, S a rabszolgákra és rabszolganőkre is Reáöntöm szellememet Azon a napon.
Jóéi próféciája kilátásba helyezi Mózes ama kívánságának beteljesedését, hogy „bárcsak próféta volna Isten népének minden fia, hogy az Ur reá-árasztaná szellemét." Sőt Jóéi jövendölése szerint nemcsak a született izraeliák, hanem az idegenek is, kik mint rabszolgák éltek a zsidó családok között, részesei lesznek a prófétai szellemnek és az uj erkölcsi élet üdvösségének. A prófétai felfogás már akkor felülemelkedett a nemzeti korlátokon. Jóéi volt az első próféta, aki Ábrahám áldását a föld összes népeinek közkincsévé tette.
A Jerobeám és Uzia korabeli harmadik próféta Hóséa, Beéri fia volt. Az ő életéről és működéséről szintén alig tudunk valamit; még az sem állapítható meg, hogy a tiztörzs birodalmában, vagy Judában mondotta-e el beszédeit. De valószínű, hogy Samáriában, vagy Béthélben lépett fel. Mig Ámosz csak az erkölcsi kihágásokat ostorozta és gúnyolta, Hóséa a vallási sülyedés miatt dorgálta a népet, minthogy a tiztörzs birodalmában ismét a Báálnak hódoltak. Az ő ékesszólása nem vetekedhetik két kortársáéval, beszédében hiányzik a tagozottság és aránymérték; inkább közeledik a próza felé. Szónoki folyékonysággal, széles mederben részletezi a művészi képeket, melyeknek alkalmazását, úgy látszik, az akkori próféta-iskolában sajátította el. A Báálkultusz befogadását úgy tünteti fel, mint egy asszony hűtlenségét a férje iránt, a népnek Istenhez való megtérését pedig, melyet a jövendőben kilátásba helyez, a hűtlen asszonynak urához való visszatéréséhez hasonlítja. Ezt a fejtegetést még bevezetés előzi meg. A próféta elmondja, hogy egy látomásában parancsot kapott az Úrtól, hogy vegyen magához egy házasságtörő asszonyt, aki gyermekeket fog tőle szülni. A próféta teljesiti a parancsot és a házába fogadott parázna nő három gyermeket szül neki. Először egy fiút, akit „Jezreel“-nek nevez el, azután egy leányt, akinek „Szeretetlen11 (ló-ruchama) nevet adja, és végre ismét egy fiút, aki „Nem-az-én-népem“ (ló-ami) nevet kapja. A próféta ezután megmagyarázta a nevek jelképét. Az elsőnek, Jezreelnek kettős értelme van. Először, hogy Isten meg fogja torolni Jéhu házán az ősei által Jezreelben ontott vért, minthogy az is ugyanabba a bűnbe esett, amely miatt Omri házának Jezreelben pusztulnia kellett. Azonkívül azt- is jelenti Jezreel, hogy Isten szét fogja zúzni Izrael hadi erejét Jezreel völgyében. A leány neve azt jelképezi, hogy Isten nem fogja többé szeretni Izraelt, a második fiú neve pedig arra mutat reá, hogy Isten eltaszitja magától Izraelt és nem tekinti többé a maga népének. E bevezetés és magyarázata után megkezdte a próféta beszédét:
Perlekedjetek anyátokkal, perlekedjetek,
Mert nem az én hitvesem többé
És én nem vagyok az Ura;
Hadd dobja el hűtlenségét magától S paráználkodását emlői közül; Mert még levetkőztetem meztelenre S odaállítom úgy, mint születése napján, Elhelyezem a sivatag földjére És megölöm szomjúsággal ; A gyermekeit sem kímélem majd, Mert a hűtlenség gyermekei azok.
Ezután nagyterjedelmesen írja le a próféta Izrael hűtlenségét, tovább folytatva a megkezdett képet. Izrael egy házasságtörő asszony, aki kedvese után futkos, mert azt hiszi, hogy ami gazdagsága és bősége van, az tőle eredt és megfeledkezik arról, hogy férje az, aki gabonával, borral, ezüsttel és aranynyal látta el eddig. De Isten megfosztja majd mindenétől és annyit sem hagy meg neki, amivel meztelenségét takarhatná be. Szükségében majd be fogja látni, hogy vétkezett, és mély bünbánattal fogja mondani: „Vissza akarok térni első férjemhez, mert akkor jobb sorom volt, mint most."
A megtérést is szélesen kikerekitve írja le a próféta. A bűnbánó asszony be fogja látni, hogy milyen romlott volt és megtisztult szívvel fordul ismét hitveséhez, akit „férjemének és nem „uram“-nak fog szólítani, mert maga ez a szó „Ur“ (Báál) is gyűlöletes lesz előtte. És Isten kibékül majd a bűnbánóval:
És eljegyezlek magamnak örökre
És eljegyezlek magamnak joggal és igazsággal
És kegyelemmel és irgalommal,
És eljegyezlek magamnak hűséggel
És meg fogod ismerni Istent.
Az Ur irgalommal fordul megtért hitvese felé, a zsidó nemzet felé, mint az Egyiptomból való kivonulás idején. Visszavezeti a sivatagból a hazájába, hogy ott újra dicsdaíokat és hálaénekeket zenghessen neki, mint ifjúsága idején, azon a napon, midőn Egyiptomból kiszabadult. A frigy, melyet Isten megújít vele, oltalmazni fogja a vadállatoktól; ijj és lándzsa pedig eltűnnek, mert a háború mngszünik örökre. Jezreel, a végzetes név áldást fog jelenteni (az Ur beplántálja az országába), a
„szeretetlen" (ló-ruchama) felé szeretettel fordul az Ur és a „Nem-az-én-népem" (ló-ami) ismét Isten népe lesz.
De ha Hóséa fényes jövendőt tárt is az Isten kegyébe újra felvett tiztörzs elé, távolról sem akarta őket áltatni azzal, mintha e megjövendölt idő már közel volna. Egy másik beszédében, mely valószínűleg nem teljesen maradt reánk, szól arról, hogy hosszú szerencsétlen idő vonul még el, mielőtt a tiztörzs megtérésének és a biinbocsánatnak nagy napja bekövetkezik. Ezt a beszédét is egy látomás elbeszélésével vezeti be: Isten ismét megparancsolta, hogy vegyen magához egy asszonyt, akit a férje nagyon szeretett, de ő mégis hűtlen lett hozza. De ettől az asszonytól tartsa magát távol, sőt vigyázzon reá, hogy más férfi se közeledjék feléje. Ez a látomás azt jelentette a próféta szavai szerint, hogy Izrael, akit Isten szeretett, hűtlenül bálványok után járt, Astarte- és Chammon-képekkel paráználkodott; ezért büntetésből sokáig marad majd magára, nem lesz sem királya, sem fejedelme, sem igaz oltára, sem bálványoszlopa, sem ephodja, sem terafimja. A szükségben azonban okulni fog és „az idők végén" visszatér majd Istenhez. A tiztörzs birodalmának később teljes pusztulást jövendölt Hóséa. Ezzel szemben hangsúlyozta — jobban, mint a többi próféta-kortársai — hogy Dávid házára és általában Juda birodalmára nagy jövő vár.
Azután visszatérnek Izrael fiai És keresik majd Istenüket És királyukat, Dávidot Az idők végén.
Mellesleg célzást tesz a hadi szervezésre, melynek Uzia király oly nagy fontosságot tulajdonított:
Szeretni fogom Juda házát, És segítem őt magam. Nem íjjal, karddal és háborúval Segítem majd öt, Sem lovasokkal, hadiszekerekkel,
Az erkölcsi sülyedés az egyik birodalomban és a szerencsétlenség a másikban, napvilágra hozták a mélységekből a prófétai ékesszólás nemes ércét, mely nagy feladatok teljesítésére volt hivatva. Achab és Izebel gonoszságai Eliáhut serkentették fellépésre, II. Jerobeam és nagyjainak bűnei Ámoszt és Hóséát szólították a nyilvánosság elé. Gondolataik és meggyőződésük, fájdalmaik és reményeik mindig nagyobb és nagyobb kör közkincseivé váltak és igy hatásuk egyre szélesebb rétegekre terjedt. Buzgó, lelkes prófétanövendékek lesték a szavaikat, melyeket mélyen a szivükbe véstek, esetleg föl is irtak. Első lapjai voltak ezek annak a prófétai irodalomnak, mely később felrázta a föld elsatnyult népeit. És midőn Ámosz, Hóséa és Jóéi prófétai látomásaik-
bán egy szebb jövő képét tárták a nép elé, egyszersmind biztosították is a zsidó nép jövőjét. Mert egy nép, mely oly szép jövőnek néz elébe, megacélosodva töri át magát a jelen viszontagságos körülményein és nem kell félnie sohasem az elpusztulástól. Az említett próféták egyike képet vázolt a jövőről, melyből a nemes lelkek szívós erőt merítettek és merítenek még mostan is.
És leszen az idők végén Felépül Isten házának hegye A bércek ormán,
S kiemelkedik a hegyek közül, S odaözönlenek a népek mind. És nagy nemzetek mennek mondván: „Feli Siessünk Isten hegyére Jákob istenének csarnokába, Tanítson útjaira
Hogy járhassunk ösvényein." Mert Cionból fog áradni a tan. És Isten szava Jeruzsálemből, ítélni fog a népek között S hatalmas nemzeteket dorgál, S szétzúzzák kardjaikat ekékké S lándzsáikat vincellérkésekké. Nem emel fegyvert nép nép ellen És nem tanulnak többé harcolni.
Ez a fenséges kép az örök békéről, melynek Cionból kiinduló és a harc szerszámait áldásthozó békeeszközeivé átváltoztató Izrael tana áital kell valóvá válnia, felülmúl minden alkotást, melyet azóta a művészet létrehozott. Aki az ember nemesedésében hisz, szorosan ragaszkodik ama reményhez, hogy nem maradhat el soká az idő, amidőn a véres harcok és a népek öngyilkos marakodásai megszűnnek és a hadi eszközök a termékeny munka segédeszközeivé változnak át. Az örök béke azonban csak magas, tiszta erkölcsi fölfogás mellett jöhet létre és állhat fönn. Erkölcstelenség és erőszak szülik a háborút. A zsidó próféták megjövendölték, hogy ezt a magas erkölcsi emelkedést elő fogja idézni a tan, mely Cionból sugárzik ki és elterjed az egész világon. És a történelem folyása nem hazudtolta meg eme jövendölésüket, mely az akkori szellemekre beláthatatlan hatást gyakorolhatott. A prófétáktól hirdetett ideál, azt a gondolatot plántálta a zsidó telkekbe, hogy Cion tana valami rendkívüli misszió betöltésére, s mintegy a világ átalakítására van hivatva. Hízelgő, de egyszersmind felemelő gondolat volt.
Az események további fejlődésére a tiztörzsbeli két próféta fellépése a Jéhu dinasztiája elten nem maradhatott hatás nélkül. Valamint Elisa és tanítványai felfegyvereztek egy nagyravágyó embert az utolsó omridák ellen, úgy Hosea és Ámosz buzgólkodása is ellenséget léptetett fel az utolsó jéhuidák megbuktatására. II. Jerobeam hosszú és szerencsés uralkodás után magas korban s békés viszonyok között halt meg, de alig lépett trónra fia, Zacharja (769 körül), összeesküvés támadt ellene, melynek élén Sallum, Jábes fia állott. Sallum megölte Jéhu negyedik ivadékát Jibleamban, a Jezreel-sikságtól nyugatra. Zacharja csak hat hónapig uralkodott. Gyilkosa épp oly kegyetlenül üldözte II. Jerobeam családját, mint egykor Achab házát Jehu. A gyilkosság végrehajtása után Sallum Samáriába sietett, hogy elfoglalja a királyi trónt, de csak egy hónapig ülhetett rajta. Ellene is összeesküvést szőttek, még pedig a tircabeli Menachem, Gedi fia vezetése alatt, aki aztán nagy csapattal vonult Samária ellen. A lakosság minden ellentállás nélkül nyitotta meg a főváros kapuit az összeesküvők előtt, akik a királyi palotába vonulva, Sallumot és hozzátartozóit felkoncolták. De ha Samáriában nem is talált ellentállásra Menachem, a többi városok nem akartak olyan könnyen meghódolni. Különösen sokáig védekezett az ostrom ellen Tipszach (Tappuch) városa, mely Tircától keletre fekszik. Menachem azonban merészebb volt elődjénél és merészségét Sallum kegyetlenségével párosította. Az engedetlen várost mindaddig sanyargatta ostrommal, mig végre megadásra kényszeritette, amire aztán az egész lakosságot, nőt, gyermeket és aggot sem kiméivé, kard élére hányta. Az iszonyatos vérengzés után visszatért Samáriába és a Jéhuidák trónjára ült. Az ilyen kegyetlen király természetesen alig nyerhette meg az alattvalók szivét. A báál-kultuszt, úgy látszik, megszüntette Menachem, de a bika-kultusz továbbra is fennmaradt. Életéről és tetteiről többet nem tudunk; tiz esztendeig uralkodott (768—758 körül). Az ő uralkodása alatt kezdett belenyúlni a tiztörzs sorsába ama hatalmas birodalom, mely később Izrael házát véglegesen elpusztította.
Ha a tiztörzs-birodalom elfajulása és a próféták buzdítása arra bírta a nemesebbeket, hogy Juda vagy Jákob házához csatlakozzanak, úgy nagy csalódás érte ezeket ott is. Jeruzsálemben Uzia uralkodása alatt belső villongások dúltak, melyekre, úgy látszik, szándékosan fátyolt borítottak. Uzia figyelme egyedül a hadierő fejlesztésére irányult, szellemi ügyekkel keveset törődött, vagy talán ellenszenvet is táplált minden szellemi mozgalom iránt. Az áronidák ellen bizonyára vétett is egyet-mást, különösen minthogy nagyatyja, Jóas óta a békés viszony a papság és a királyság között alaposan megromlott. Ha a király hatalma ki akart terjeszkedni a templom fölé, úgy szemben találta magát a főpapokkal, akik szintén hatalmat képviseltek és ép úgy voltak felkenve a szent olajjal, mint Dávid utódai. Alkalmat a főpap és Uzia király közötti feszült viszony kiélesitésére, ugylátszik, a leviták szolgáltattak. A leviták elégedetlenek voltak az alárendelt szerep miatt, melyet a templomban az áronidák nekik juttattak és azonkívül jövedelmüket is nagyon megszorították a papok. Az énekes osztály, mely hárfával és zsoltárdallal az istentisztelet legnemesebb részét végezte, alig állott rangban és jövedelemben a templomszolgák s gibeoniták fölött. Az énekesek és a többi leviták bizonyára a királyhoz fordultak panaszukkal, aki, úgy látszik, pártjukat fogta. De bármi lett légyen az ok, tény, hogy Uzia uralkodásának utolsó éveiben súrlódás támadt közötte és Azarja főpap között éppúgy mint egykor Jóas és Zacharja között. A királynak eszébe jutott, vagy talán mások figyelmeztették reá, hogy az ősrégi időkben az elsőszülöttek is teljesíthettek papi szolgálatot. Ami hajdanában törvény és szokás volt, azt fel lehet eleveníteni újra. Hogy a főpapok tekintélyét megcsorbitsa, Uzia merész lépésre határozta el magát. Behozta a régi rendet. Ő maga ment be a szentélyek szentélyébe és az aranyoltáron meggyuj-totta a tömjént és elvégezte azt a funkciót, melyet csak a főpap végezhetett. Az áronidák felháborodása határtalan volt. A főpap, Azarja, ki nyolcvan segédpappal a király után sietett, megfenyegette őt szigorú szavakkal: „Nem téged illet a tömjén bemutatása, hanem a felszentelt főpapot Áhron családjából. Hagyd el, hagyd el a szentélyt, mert szen-ségtörést követsz el és lakolni fogsz érte."
Hogy mi történt ezután, ismeretlen. Minthogy Uzia uralkodásának utolsó éveiben gyógyíthatatlan betegségbe esett és élete végéig elkülönítve kellett élnie, a nép isten büntetésének vette a súlyos betegséget az elkövetett szentségtörés miatt. Azarja főpap pedig bizonyára felhasználta a kedvező alkalmat, hogy a népet a papság sérthetetlenségére oktassa és hogy reámutasson arra, hogy az áronidák rangbeli elsőbbsége, valamint a leviták alárendelt helyzete Isten akarata. A levitákat az áronidák mellé rendelte az Isten, hogy azokat papi funkciójukban támogassák és hogy a szentélyt őrizzék, de az oltárhoz nekik sem szabad közeledniük.
A királyság és papság között kitört viszályban a papság lett a győztes. Fegyverük volt az oktatás, mely jobb hadieszköznek bizonyult, mint a kard. Csak szellemi hatalom vehette fel a harcot a papsággal és ez a szellemi hatalom csakhamar jelentkezett is. Megszületett Jesaja, I. Zacharja, II. Micha és II. Hosea próféta, akik egyszerre hadat üzentek az önző papságnak, valamint az öntelt királyságnak.
NEGYEDIK FEJEZET.
A TIZTÖRZS BIRODALMÁNAK PUSZTULÁSA, DÁVID URALKODÓ HÁZA, AZ ASSZYROK BEAVATKOZÁSA.
Menachem király. A babiloniak és asszyriak. Az asszyr hódítások. Samária meghódítása. Pekach, Recin és Elulái. Jothám Uzia utódja. Tettei. A judai fejedelmek elvetemedettsége. A főudvarmester. Jesája próféta. Prófétai ékesszólásának ereje és sajátossága. Jesája próféta iskolája. Az anavok köre. A leviták zsoltárköltészete. Egyiptom. Az aethiopiai dinasztia. Sabako hóditásai. I. Zacharja próféta.
(758—740, a rendes időszámítás előtt.)
gyógyíthatatlan betegsége miatt visszavonult Uzia király helyett ifjabbik fia, Jótham vált a judai birodalom urává. A tiztörzs birodalmában ugyanekkor a kegyetlen trónrabló, Menachem zsarnokoskodott. Mindkét birodalom csendesen vészes felhők tornyosulnak, melyek nem is sejtve, hogy a messze távolban haladt a régi kerékvágásban, reájuk is vészszel és jajjal telnek meg. Észak felől közeledett a veszedelem a két zsidó birodalom súlyos megpróbáltatására.
A Tigris és Euphrat vidékén ősidőktől fogva, még a héber pátriárkák előtt két birodalom állott fönn, melyet a sors arra szemelt ki, hogy mélyen belenyúljon Izrael történetébe.
Sineár alföldjén, ott, ahol, az örmény fensikról jövő két ikerfolyam: a Tigris és az Euphrat, az egyik lassú méltósággal, a másik nyilsebesen a Perzsa öböl felé közeledik, keletkezett a vízözön után az ó-babyloni birodalom, Bábel várossal, mint központtal. Az Euphrat szabályos áradásai iszappal borítják el a vidéket, mely ezáltal a legtermékenyebb földdé válik és bőven termeli a gabonát és a buja keleti gyümölcsöt. A folyam közvetítette a hajóforgalmat a Perzsa tenger felé. Ezen a sineári síkságon lakott ősrégi időkben egy nép, mely sémi, chámi és áriái vegyülék volt, melyről az a felfogás terjedt el, hogy ő volt a nagy vízözön előtt elpusztult emberiség menekültje, és hogy később, fajok szerint széttagolva terjedt el a földön. Ettől a néptől származnak aztán a világ összes népei.
Az ó-babyloni birodalom első alapítójának, Nimródot mondják, akiről sokáig szólt a közmondás, hogy „vadászhős, mint Nimród." Nagy városok keletkeztek itt, melyeknek romjai még ma is bámulatot keltenek. Elsősorban Bábel, mely óriási terjedelmével (12 mérföld) kőfalakkal, Bél-tornyaival (600 láb magas), palotáival és forgalmával az ókorban csodálat tárgya volt. Ez óriási város mellett híres volt még Erech (Orchió, most Waraka) és Káiné (most Nipur, Niffor). Bábeltől északra terült el Szippara (Szeparvájim) az Euprath mellett, ahol a legenda szerint a félistenek bölcseségéről szóló művek vannak elásva és attól délre Kutha. A régi babyloniak kultúrája sok tekintetben felülmúlta az egyiptomiakét és a föníciaiakét. Babyloni szőnyegek voltak a fényűzés és pompa kifejezői. Építészetük tökéletessége bámulatot keltett, annál is inkább, mert ők nem szerezhették be építőanyagukat, mint az egyiptusiak, kőbányákból, hanem égetett téglákra voltak utalva, melyeket az Euphrat és egy kis mellékfolyójából, az Iszből kihalászott gyantás agyaggal vegyítettek.
Maradandó érdemet szereztek a babyloniak, kiket később calde-usoknak is neveztek, a csillagászat fejlesztésével és az idő pontos beosztásával. A messze elterülő síkságok alkalmasak voltak arra, hogy a rendesen tiszta éjjeleken az égi testek rendszerét és változásait megfigyeljék. Messze földön sehol sem hegy, sem domb, mely a látást, a megfigyelést gátolná. Babyloni tudósok számították ki legelőször a nap-és holdfogyatkozásokat, az állatöv forgását, és az egyes csillagok járását. Hogy az időt pontosan meghatározhassák, hogy megállapítsanak valamely időszakot, pl. az esztendőt, összhangba kellett hozniok a nap és a hold pályafutását. Ezen alapszik a szökőév intézménye, melyet a babyloniak honosítottak meg. Egy hatvan éves ciklust (12 szer 5) számítottak ki, melyben a nap és a hold körforgási ideje három napi külömbségnyire közelednek egymáshoz. Ezt a három napi külömbséget is kiegyenlítették egy tízszer hatvan esztendős ciklusban és igy megállapították a hónapokat, melyek időtartamát 29 napra 12 órára és még bizonyos töredékre tették. A hónap astronomiai meghatározása tette lehetővé a rendszeres naptárév megállapítását és egyáltalán az idő fölosztását.
De a babyloniak nemcsák a csillagvilág mérhetetlen területének kiszámításával foglalkoztak, hogy nagy időszakokat foghassanak át, hanem az apróra, a kicsinyre is ügyet fordítottak és ennek a számára is kerestek mértéket. Hogy a nap és a hold körforgási idejének, a csillagok fel és letűnésének, a hold és napfogyatkozás ismétlődésének kiszámítása asztronomiailag pontos legyen, szükség volt nemcsak a nagy időszakoknak a hatvan és hatszáz esztendős ciklusoknak, az évnek és a hónapnak megállapítására, hanem meg kellett határozni a kisebb időmenyiségeket, az órát és annak töredékeit is. És a babyloni bölcsek erre is találtak mértéket, a melyet a tömeg is használhatott. Ők hozták be az órarendszert. Feltalálták a nap- vagy árnyékórát, az éjjeli órákra pedig a vizedényt, melyből a viz bizonyos kimért időtartam alatt folyik ki. Olyan szerszámot is alkottak, melynek segítségével megállapították a nap és föld tengelyének és az időszakok állását.
Az idő mérésével párhuzamosan fejlesztették a súly és ürmértéket is. Egy köbláb esővíz adta a babyloni sulyegységet, a tálentumot, melyből a többi mértékegység fejlődött. A mértékismeretet és az asztronómiai tudományt tőlük örökölték a többi népek, sőt a müveit görögök is, akik tulajdonképen a babyloniak tanulékony* tanítványai voltak. A számok kezelésében is otthonosak voltak a babyloniak, magasabb számfejtésekre táblákat készítettek, melyeket nemrégiben ástak ki Északbabyloniában.
De miként az egyptomiak, föníciaiak, görögök és a többi népek, a babyloniak is bizonyítékot szolgáltattak arról a megdönthetetlen igazságról, hogy tudomány és művészet nem menthet meg egy népet az erkölcsi romlástól. Csillagászati ismereteik, asztrológiai játékokká fajzottak, azt hitték, hogy az égi testek találkozásából következtetni lehet, a föld és az emberek sorsára. „Az ég beosztói a csillagokba néztek és megjövendölték hónapról-hónapra, hogy milyen végzet vár az emberekre." Istenről való fogalmuk és tanuk még oktalanabb volt. A Sineár völgyében letelepedett külömböző népek külömböző isteneket hoztak magukkal, melyeket később mind elfogadtak, úgy hogy a babyloniak tizenöt főistent és egy egész sereg alistent imádtak, természetesen him-és nőnemben. A főistenek Báál és társnője, Baaltisz (Beltisz, Mylitta) voltak. Mellettük szerepeltek a nap, a hold és a szabad szemmel felismerhető öt planéta: Merodach, vagy Bél-Merodach (Jupiter), Nin (Saturnus), Nergal (Mars), Iszthar (Venus) és Nebó (Merkúr).
Mindeme isteneket és istennőket szobrokba mintázták és a szobrokat imádták. Bélusnak, a főistennek tiszteletére emelték a híres, magastornyu bábeli templomot, melyben a bálványnak több aranyból öntött szobra állott. Ezek elé rakták aranyasztalokon az isteneknek szánt ételeket. (Lechisternia).
Beltis istennőt fajtalansággal tisztelték. Minden nőnek el kellett egyszer mennie a templom helyiségébe és várnia, amig az első alkalmas férfi egy pénzdarabot dob az ölébe és ezekkel a szavakkal: „Segítségül hívom Mylitta istennőt" félreeső sátorba vezeti. A pénz az istennőé, vagy inkább a papoké volt. A Mylitta-kultusz következtében a nők erkölcsi érzése a legmélyebbre sülyedt. Leányok és asszonyok, a legelőkelőbbek is, az isteneknek szentelt közlakomáknál levetettek magukról minden szemérmet. A házassági tisztaság Babyloniában ismeretlen fogalom volt.
Bábelből egykor egy hóditó indult ki, aki az északi területeket és a folyamköz (Mezopotámia) magasabban fekvő vidékeit elfoglalta. Ennek a hódítónak a neve Asur volt. Ő utána nevezték el, az uj főváros, Ninive körül, a Tigris és a Lycus közt elterülő vidéket Asurnak (Asszyriának, Athusának).
Ninive is óriási terjedelmű város volt, „három óra járású" és romjai még ma is egykori nagyságáról tanúskodnak. Assur kelet, nyugat és észak felé mindjobban kiterjeszkedvén és megerősödve, az anyaországtól, Bábeltől elszakadt és önálló, független állammá vált. (Körülbelül a zsidó bírák korában, 1200—1300 körül, a rendes időszámítás előtt). Minthogy a magasabban fekvő ninivei vidék kiimája zordabb mint Sineáré, a lakosság itt sokkal edzettebb volt és nem puhult el annyira, mint bábeli fajrokonai. Hódításai csak emelték harckedvét, úgy, hogy mindjobban terjeszkedett, mind több népet hajtott igája alá, médusok, skiták, örmények és arameusok utóbb maga az anyaország Babylonia is Ninivének, illetve Asurnak hódolt. Asszyria Egyptom után a legnagyobb állammá fejlődött.
De ha el is homályositotta Ó-Babylonia dicsőségét, az állami életben és a kultuszában mégis Bábelt vette mintául. Az uralkodó osztályok mindakét államban törzsrokonságban voltak egymással és ugyanazt a nyelvet beszélték, amely különböző dialektusok keverékéből alakult és a melynek a főalkatrészeit a sémi és a héber felé közeledő araméus elemek is szolgáltatták. Az irás is egy volt mind a két népnél, az úgynevezett ékirás. Az asszyrok istenei ugyanazok voltak, melyeket a babyloniak tiszteltek, csakhogy ők még egy uj istent is soroztak a nagy sokaság közé, Asurt, országuk és hatalmuk megalapítóját, akit többre becsültek az összes isteneknél. A fajtalanság és termékenység istennőjének, Mylittának a tisztelete náluk is dívott. Idővel Asur, a tanítvány sok tekintetben túltett a mesteren. Ninive épületei, melyekhez nem csak égetett téglákat, hanem a hegyekből vájt köveket is használtak, még nagyobbak, még hatalmasabbak és még díszesebbek voltak Bábeléinél. A házakat kívülről és belülről faragott és festett képek ékesítették. Az asszyrok nemcsak a birodalom megalapítóját becsülték többre az isteneiknél, hanem általában mind a királyaikat. Az uralkodók óriási palotái mellett egészen eltörpülnek és szegényeseknek látszanak az istenek templomai. Az asszyr királyok felváltva harccal és vadászattal foglalkoztak. Hegyeik hemzsegtek a vadtól, ami bő lakomákra, minőket más országokban nem is igen ismertek, szolgáltattak alkalmat. A királyok palotáik falaira rendesen úgy ábrázoltatták magukat, amint ijjal és tegezzel fölfegyverkezve leteritik az ellenséget vagy a vadat, vagy telt serleggel a kezükben, lakománál ülnek. Az asszyr nép harciassága nem ismert határt, hóditóvágyuk kemény harcokba keverte őket, melyekből rendesen mint győztesek kerültek ki. Lovaikat az örmény hegységekből szerezték és mint jeles lovasoknak, könnyű volt diadalt aratniok az ellenük vonuló gyalogosok fölött. Egy judeabeli próféta igy irja le az asszyrokat:
Száguld gyorsan és könnyen Nincs köztük sem fáradt, sem gyönge. Nem szunnyad, nem szendereg. Nem lazul ágyékának öve S nem szakad szét a sarukötöje. Nyilai hegyezettek És ijjai feszülnek, Lovainak patái mint a sziklák És hadiszekerei, mint a szélvész, Ordít mint az oroszlán Megragadja a zsákmányt, Elhurcolja magával, És senki tőle meg nem mentheti.
Az asszyroknál, a görögök és rómaiak kivételével, mint az ókor ösz-szes népeinél, a királyoké volt minden hatalom, a nép csak követte őket, mint a nyáj, melyet a legelőre, vagy a mészárszékre terelnek. Az asszyr királyok vették fel először a „Nagy király" címet. Királyok akár-hányan voltak alárendeltjeik közt is. Észak, kelet és nyűgöt felé megerősödve, az asszyrok dél felé fordultak. Elsősorban a föníciai partvidékeket akarták hatalmukba keríteni, hogy a híres kereskedő nép gazdagsága is birtokukba jusson. Azután Egyptomra vetették szemüket, melynek gazdagsága és fénye szintén csábította a hódítókat. Lehetséges, hogy II. Jerobeám eljárása, aki Damaszkust és Hamatot foglalta el, birta az asszyrokat arra, hogy az Euphrat nyugati részén és a Libanon vidékén lakó népek ügyeibe avatkozzanak. A legyőzött araméusok talán segítséget kértek a ninivei udvartól. így jelentek meg először asszyr csapatok Izrael földjén, melyet azután egy fél évszázadon keresztül állandóan rettegésben tartottak. Phul volt az első király, aki izraelita területre betört. Damaszkusból és Hamatból vezette ide az asszyr sereget, először a Jordán keleti vidékeire és elfoglalta a gileadita városokat, mivel átkelt a Jordánon és a Zebulon és Naftali törzsek vidékeit kezdte pusztítani, mindenütt sok foglyot és zsákmányt hurcolva magával. Menachem király még csak védekezni sem mert. A belső zavargások úgyis nagyon meggyengítették az erejét. A királygyilkosság átka keményen sújtotta őt is, országát is. A nép gyűlölte Menachemet. A kegyetlenkedés, amelylyel a trónt elfoglalta, még mindenkinek emlékében élt és a meggyilkolt király barátainak gondjuk volt arra, hogy ez a gyűlölet el ne múljék. Mikor Phul az izraelita földön feltűnt, úgy látszik, kéréssel fordultak hozzá Menachem ellenségei, hogy szabadítsa meg a népet az erőszakosan feltolakodott királytól. De Menachem megelőzte őket. Ö is az asszyr hóditóhoz fordult és óriási aranymennyiséget Ígért neki, ha ural mát megerősíti. Phul, aki nem tudni mi okból, ezen a területen gyökeret verni nem akart, vagy nem tudott, elfogadta a Menachemtől felajánlott kincseket és a szerzett foglyokkal és hadizsákmánynyal kivonult az országból. A váltságdíjat Menachem nem saját pénzéből fizette, hanem megsarcolta annak erejéig ellenségeit.
így köszöntött be a vég kezdete, beteljesedvén Ámosz próféta jövendölése, aki egy fél évszázaddal ezelőtt megjósolta, hogy egy távoli nép Damaszkuson át messze földre viszi fogságba Izraelt. Az első izraelita foglyokat a Tigris vidékein telepítették le az asszyrok. A tiztörzs birodalma azonban külsőleg még nem volt megtörve. Menachemnek voltak lovasai, hadiszekerei és egyéb harci eszközei, melyekben nagyon is bízni látszott. De észrevétlenül is „az aggkor lepte meg a népet", amint egy próféta igen találóan kifejezte.
Midőn a kegyetlen Menachem meghalt és fia, Pekachja követte a trónon, (757) a belső szakadások már teljesen megingatták az államépület alapjait. Pekachja ellen összeesküvést szított saját hadvezére Pekach, Remaljahu fia, aki a királyt samáriai palotájában meggyilkolta, hogy ő ülhessen a trónra (756). Ennek a királygyilkosságnak, mely a tiztörzsbirodalom keletkezése óta a hetedik volt, nem ismerjük a részleteit. Úgy látszik, hogy Pekachnak még két vetélytárssal is kellett leszámolnia, mielőtt a trónt elfoglalta, t. i. Argob és Arjéh ellenkirályokkal. Három király pusztult el egy hónap alatt. Szerepet játszott e királymészárlásban 50 gileadita is, csakhogy a források szövegéből nem tudható, hogy mint cinkostársak, vagy mint áldozatok.
Remaljahu fia, Izrael utolsó előtti királya (755-től 736-ig,) szilárd, kíméletlen és erőszakos férfiú volt és még jobban nyomta el a népet, mint elődjei. Egy próféta hűtlen pásztornak mondotta, „aki a nyáját martalékul szolgáltatja ki, a sebzetteket nem gyógyítja, a betegeket nem ápolja, az egészségeseknek a húsát pedig megeszi." Hogy az asszyrok támadásai ellen védekezhessék, belépett abba a szövetségbe, melyet a szomszéd népek uralkodói a ninivei nagyhatalom ellen kötöttek. A szövetség eszméje valószínűleg Damaszkusból indult ki, ahol abban az időben ismét független király uralkodott (Recin) és amely legelőször volt kitéve az asszyr hóditó kedvnek. Szövetséges társai voltak a Hamath és Coba fejedelemségek és valószínűleg Tyrus is, minthogy a föníciaiaknak, akik fölött akkor Elulai király uralkodott, szintén volt okuk félni az asszyr hatalom terjeszkedésétől. Tyrus szigetét, mely a hajók főállomása volt, akkor erősítették meg védfalakkal, bástyákkal és tornyokkal, hogy Juda birodalma is résztvett-e a szövetségben, nem tudhatni.
Mikor Juda királya, Uzia meghalt, trónralépett Jotham (754—740), ki azelőtt is, mig atyja gyógyíthatatlan betegségben sínylődött, sokáig kormányozta az országot. Jótham nem volt sem vállalkozó szellem, sem államférfit! és általában nem volt megáldva semmiféle kiemelkedő tulajdonságokkal, csak csendesen haladt az atyjától megjelölt utón. A belső békét nem zavarta meg; közte és a főpap között egyetértés uralkodott. Külsőleg fennállottak mindama hatalmi viszonyok, melyeket Uzia teremtett. Volt lovasság, voltak hadiszekerek, társishajók, melyek kereskedelmet űztek, volt fény és gazdagság, mintha mi sem változott volna.
Jeruzsálemet az uj király még jobban megerősítette, különösen a keleti oldalt, ahol a templom állott és a Móriadombot. Az Ófel lejtőjét védte ugyan a Kidronvölgy és a körülötte ásott sánc, de az csak olyan hadicsapatokkal szemben volt elegendő, melyek az ostrom művészetében nem eléggé jártasak. Ezeket könnyen vissza lehetett szorítani kődobással és ijjlövéssel. De a kellő harci eszközökkel és ostromművekkel ellátott seregnek ellentállani nem tudott, Jótham tehát megerősítette a keleti falat. De minthogy itt volt a templom bejárata, meg kellett erősítenie a kaput is. Ezt a keleti kaput „felsőkapu“-nak nevezték, minthogy a domb és a fal ezen a helyen emelkedettebb volt. A templom keleti oldalán levő falat tovább vezette délre az Ófeldomb körül. A város eme része bizonyára most már lakottabb volt mint régente és azért gondoskodni kellett a védelméről. A Judahegységen lévő városokat Jótham megerősítette és az erdős magaslatokon erődöket és tornyokat emeltetett. A tiztörzs birodalmával, illetőleg annak királyával Pekachchal békés viszonyban élt, sőt körülbelül szövetség állott fenn közöttük.
E nagy barátságos viszony egyrészt, másrészt meg a nemesség elhatalmaskodása, a judai, de különösen a jeruzsálemi erkölcsökre a lehető legrosszabb hatással voltak. Jótham uralkodása alatt ugyanis előttünk ismeretlen események folytán, egyes előkelő családok valóságos versenytársaivá lettek az uralkodó dinasztiának. „Juda fejedelmei" határoztak minden fontosabb állami ügyben, magukhoz ragadták az igazságszolgáltatást és lassanként annyira elhomályosították Dávid házának hatalmát, hogy az szinte árnyékká sülyedt. A királyi család mellett egy hercegi család, a „Náthán háza" virágzott Jeruzsálemben, mely eredetét szintén Dávidig vezette vissza és állítólag annak egyik fiától, Náthántól származott. Ez a család, mely nagy befolyásra tett szert, egyenrangúnak vallotta magát a királyi családdal, melylyel nyíltan versenyezett. Egyik tagja rendesen a főudvarmesteri tisztséget viselte, mely állásában sokszor helyettesítette a királyt, vezette az ország ügyeit, büntetett és jutalmazott, úgy, hogy a nép őt tekintette az ország tulajdonképpeni kormányzójának. Az előkelő családok fejei, Juda „vénei" szintén nagy önállósághoz jutottak, körükben önkényesen uralkodtak és nem igen törődtek a király parancsaival. Ha összejátszottak a főudvarmesterrel, szabadon garázdálkodhattak, zsarnokoskodhattak a népen és nem kellett semmitől sem tartaniok.
És minthogy ők tartották kezükben az igazságszolgáltatást és a közigazgatást, tehát a lakosok életét, vagyonát és közbiztonságát, senki sem mert ellenük még csak felszólalni sem. Eme nagy uraknak, „Juda feje-delmei“-nek csoportja volt a rákfene, mely a judeai állam orgánizmu-sában pusztított. Pártoskodás, törvénytelenség, nyomor és erkölcstelenség, mely a nemesség uralmát mindenütt követni szokta, itt is beköszöntött.
A judai nemesség sem volt jobb, más uralomra vergődött nemességnél. Mindenütt, ahol a fészkelődő nemességnek nem állja útját vagy erős királyi akarat, vagy az összetartó nép ereje, ott kizsákmányoltatás és elnyomatás a nép sorsa, és igy volt ez Jeruzsálemben is akkor, mikor nem tudni miért, Jotham király elveszítette tekintélyét és a nép uraivá egyes előkelő családok váltak.
„Juda fejedelmei" csak arra törekedtek, hogy minél nagyobb gazdagságra tegyenek szert és minél jobban kitágíthassák a birtokaikat. E cél elérésére semmiféle eszközöktől sem rettentek vissza. Kisebb földtulajdonosoknak pénzt, vagy gabonát adtak kölcsön, és ha ezek meg nem tudták fizetni idejében az adósságot, elvették a földjeiket, földönfutókká változtatván igy számtalan kis exisztenciát. Még égbekiáltóbb igazságtalanságokra is vetemedtek. Semmis ürügyek alatt elfoglalták szegény emberek házát, vagy földjét és ha ezek a bírósághoz fordultak, nem hallgatták meg őket, miután a bírák is a nemesség befolyása alatt állottak, vagy egyenesen cinkostársaik voltak. így támadt ama szerencsétlen állapot, mely mindenhol megvan, ahol óriási birtokok roppant nyomorral állanak szemben. A nemesi családok úgy látszik kiterjedt latifundiumokat szereztek, melyeket rabszolgákkal, vagy rabszolgákká alacsonyitott szegényekkel miveltettek meg. Nem rettentek vissza attól sem, hogy a kifosztottak gyermekeit, ha azok adósságaikat kifizetni nem tudták, rabszolgákká tegyék és malmokat hajtassanak velük.
Ezt az embertelen erőszakoskodást még egy másik súlyos bűn kisérte. Juda túlságosan gazdag „fejedelmei" élvezni akarták az életet és mámoritó örömök között akarták eltölteni a napokat és az éjeket. Reggeltől estig lakomák és a tivornyák járták, melyeket tánc, zene és ének kisért. De ez csak ártatlan játék volt a többi élvezetekhez képest.
A bor elkábitja a szégyenérzetet és érzéki vágyakat gerjeszt. Ám a szigorú szináji törvény ellensége a fajtalanságnak és amig az fennállott, nem is elégíthették ki korlátlanul a felizgatott szenvedélyeket. Kapóra jött tehát Juda fejedelmeinek a tiztörzszsel való szövetkezése, minthogy azoknak fővárosában, Samáriában, nemcsak hogy el nem Ítélték a fajtalanságot, hanem még szentté is avatták, amennyiben egyik alkatrésze volt az ott divó Báál- és Astarte-kultusznak. A királyok, kik II. Jerobeá-mot követték, szinte államivá tették ezt a kultuszt. A templomi paráznák száma egyre nőtt, áldozatokat mutattak be a hegyek csúcsán, tömjént füstölteitek a dombokon és a tölgyek és terebintusok árnyékában a bálványimádással járó kultuszszá emelt fajtalanság tanyázott. A mámortól elkábult nagyok fadaraboktól kértek orákulumot „és a bot hirdette nekik a jövendőt". A tiztörzs birodalma eme nagyjaitól „Efrájim részegeseitől" tanulták el „Juda fejedelmei" a dorbézolást és a tivornyázást. Erkölcstelenség dolgában megszűntek a két birodalom között a határok. Juda nagyjai jó tanítványoknak bizonyultak, követték mindenben mestereiket. Meghonosították a bálványimádást, még pedig ennek leggyalázatosabb fajtáját: a Báál és Astarte-kultuszt. Ezüst- és aranybálványokat készíttettek maguknak, hiszen gazdagok voltak és az ország megtelt bűnnel, szenynyel és födelemmel.
A jeruzsálemi templom istentisztelete még hivatalos jelleggel birt ugyan, níég hódolt neki a király, még szolgálták az áhronidák és a leviták, de ez egyáltalában nem zavarta a nemeseket a Báál-kultusz tovább-üzésében. Izrael és Juda testvéri egyesülésének az volt a következménye, hogy a szennyes bálványimádás, a nemi kicsapongás, az iszá-kosság, a gőg és az igazság kigúnyolása mindkét birodalom közös sajátja lett.
De bármennyire sülyedt is a zsidó nemesség, annyira még sem romlott, hogy a bűnről ne tudta volna, hogy az, hogy az elvetemedett-séget jónak, a gonoszságot törvényes állapotnak vallotta volna. Az erkölcsi fekély csak ott terjed ki az egész államra, ahol elveszett a megkülönböztető tehetség a jó és a rossz között, sőt a feslettséget erénynek, az embertelenséget igazságosságnak teszik meg. Ugyanebben az időben alapult Róma (753). A római község alapja kezdettől fogva az egyenlőtlenség volt. Néhány előkelő család hatalmában tartotta a néptömeget, a plebejusokat, a kirekesztetteket és jognélkülieket, akikkel kényük-kedvük szerint bánhattak. Itt senkinek se volt szabad ezt az államrendet megbolygatnia, ha súlyos büntetéssel nem akart lakolni merészségéért. Az egyenlőtlenség és a kiáltó igazságtalanság és elnyomás a római államrend alaptörvényeihez tartoztak és azoknak is maradtak évszázadokon keresztül. És éppen igy volt az ókor többi államaiban is. Az izraelita népnél nem juthatott odáig a dolog, hogy az igazságtalanságot nyilvános jognak ismerjék el. Itt akadtak férfiak, akik az igazság kigúnyolását és a vagyontalan osztály elnyomását hangos szavakkal elitélték ; akadtak mindig, „akik a gyengét a hatalmassal szemben a meggyőződés teljes erejével védelmükbe vették." Éppen abban az időben, melyben Jótham, judeai király és Pekach tiztörzsbeli király uralma alatt az erkölcstelenség annyira elharapódzott, léptek föl istentől ihletett férfiak, kik a nagyok züllését lángoló beszéddel ostorozták. A nagy próféták harmadik nemzedéke volt ez, Elijáhu, Elisa, Micha első és Ámosz, Jóéi, Hóséa a második prófétai csoport után. A legjelentékenyebb közöt-
tűk Jesája, Ámoc fia volt Jeruzsálemből. Kortársai, Zacharja, II. Hosea és II. Micha mellett a legnemesebb bátorsággal és a legkíméletlenebb szigorral bélyegezi meg az elfajultságot, az igazságtalanságot és a jogtalanságot. Felülmúlja kortársait, valamint elődjeit az eszmék és gondolatok bőségével, a forma tökéletességével, a költői kifejezések fenségével, a képletes hasonlatok finomságával és a prófétai előrelátás világosságával, Jesaja prófétai ékesszólása összeköti az átlátszó egyszerűséget a mérhetetlen mélységgel, a nyelv tömörségét a könnyen érthetőséggel, a találó, sebző gúnyt az utólérhetetlen fennszárnyalással. Ha szónoki képessége is oly mélyreható volt, mint beszédének tartalma, úgy igen mélységes hatást gyakorolhatott a hallgatóságra.
Jesája életének körülményeiről keveset tudunk. Volt felesége, aki szintén prófétai látomásokat látott. Szokásos prófétai ruhát viselt, kecskeszőrből készült általvetőt. Prófétai hivatását élete feladatának tekintette, éppúgy, mint Élijáhu. Egész működése odairányult, hogy a bűnt pellengérre állítsa, a népet a vétektől intse és hogy a jövőnek ama ragyogó ideálját tárja eléje, melyet a zsidó népnek meg kell valósítania. Fiainak szimbolikus neveket adott, melyek a bekövetkezendő eseményeket jelezték. Az egyiket „Sear-Jasub“ (A maradék visszatér) névvel illette, amivel ázt akarta jelezni, hogy a nép egy része megtér istenhez, de csak egy maradéka. Egy másik fiának a „Máhér-solal-chas-báz“ (gyorsan martalékká lesz) nevet adta, amivel azt akarta jelképezni, hogy Dávid házának két veszedelmes ellensége martalékul esik az asszyr hatalomnak. Több mint negyven esztendeig töltötte be prófétai hivatását teljes odaadással, fáradhatatlan buzgósággal és rendületlen állhatatossággal. A legsúlyosabb viszonyok között, amikor mindenki, nagy és kicsiny, király és fejedelem kétségbeesetten nézett a jövő elébe, lépett ő fel a remény szózatával, bizalmat öntvén a csüggedőkbe.
Uzia király halálának évében (755) lépett fel először Jesája. Körülbelül 30 esztendős lehetett ekkor. Előadta a népnek — talán a szentély hegyén — az ő első látomását, hogy miként avatta az Ur prófétává.
Jesája első beszéde egyszerű volt. Elmondotta a látomását, melynek mélységes értelmét könnyen föl lehetett fogni. Elbeszélte, hogy látta a seregek urát, amint magas trónon ült és'körülötte a szárnyas szeráfok. A szeráfok „szent, szent, szent IHVH Cebaóth" kiáltásaitól megrendültek a szentély oszlopai. „És szóltam: „„Jaj nekem, elveszek, mert tisztátalan ajkú ember vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom és szemeim látták a Seregek urát!““ Ekkor hozzám repült a szeráfok egyike, kezében izzó kődarab volt, melyet az oltárról vett le, megérintette vele ajkamat és szólt: „„Amint ez megérintette ajkaidat, eltávozik a bűnöd és vétked megbocsájtatik!““ És hallottam az Ur hangját: „Kit küldjék?" És ki megy majd el?" És feleltem: „„Itne, itt vagyok, küldj engem."“
És szólott: „„menj és szólj ahhoz a néphez; hallgassátok csak és ne fogjátok fel, lássátok és ne értsetek meg! Tedd érzéktelenné a nép szivét, tedd süketté a nép fülét, tedd vakká a szemeit, hogy ne lásson szemeivel, ne halljon füleivel és ne értsen szivével, mert különben megtérhetne még és meggyógyulna. ““ Én pedig szóltam: „„Még meddig, óh Uram?““ És felelt: „„Mig a városok kietlenek lesznek, lakó nélkül, a házak emberek nélkül és a föld egészen pusztasággá változik. IHVH eltávolítja az embereket, az elhagyatottság nagy lesz az országban. Ha csak a tizedrésze marad is meg, az is elpusztul, de mint a megkoppasz-tott tölgy, vagy a terebintus, melyből a törzs megmaradt, úgy marad meg a törzs is, melynek magva szent!““
Mily gazdag tartalom van ebben az egyszerű elbeszélésben. A szentély a magasztos szent IHVH lakóhelye, egy tisztátalan ajkú, süket, vak és érzéktelen nép közepette! Hogyan egyenlítődik ki ez az ellentét ?
Ha nem áll be a javulás, úgy csak a megsemmisítés vethet véget ennek az ellentétnek a szent isten és a szentségtelen nép között. De eme megsemmisülés nem lesz teljes, a törzs meg fog maradni. A súlyos veszedelem azonban még mindig elhárítható, még bekövetkezhet a gyógyulás, ha a nép látni, hallani és érezni akarna. Ezt a gyógyulást pedig Jesájának kell előidéznie. Ő maga ajánlkozott fel eme küldetésre.
Első beszédében Jesája csak általánosságban célozgatott az előkelők züllöttségére, reámutatván arra, hogy nincs fogékonyságuk az igazság iránt. Egy másik beszédében már felsorolja „Juda fejedelmeinek" bűneit és elébük tartja elvetemedettségüknek és balgaságuknak tükrét. Gúnyosan és vakmerőén felelnek azok a próféta intésére: „Siessen hát Izrael szentje és valósítsa meg a tervét szaporán, hogy mi is lássuk, hadd következzék be az elhatározás, hogy megismerjük öt." A próféta erre ostorozza rövidlátásukat és fennhéjázó gőgjüket, majd újból reámutat bűnös életükre, jogtalan eljárásukra, rablásaikra, bujaságukra, asszonyaik fényűzésére és illetlen maguk viseletére és utal végre mindennek elviselhetetlen következményeire.
Ezt a beszédet, enyhe, felemelő szavakkal kezdte. Szólt Izrael ideális föladatairól, a tanról, melyet ápolnia kell, a szentélyről, melyből az kiindul, ismételvén egy elődjének örökké emlékezetes, dicső beszédét:
„Az idők végén fölmagasztaltatik a szentély hegye. Fenségesebb lesz minden bércnél, hozzá zarándokolnak a népek. Mert Cionból indul ki a tan és az Ur neve Jeruzsálemből. Ennek a szellemében nem törnek egymás ellen fegyverrel a népek és a harc mesterségét ne.m tanítsák többé."
Majd igy folytatja a próféta:
Jákob háza, jertek,
Hadd járjunk Isten világosságában!
De te elhagytad néped tanait, Jákob háza!
Mert tele vannak kuruzslásokkal
És időjósokkal, mint a filiszteusok
És idegenek szülöttjeivel fajtalankodnak.
Megtelt az országa bálványokkal, Imádkozik ahhoz, mit keze alkotott, Mit ujjai formáltak;
így sülyedt az ember, így alacsonyodtak le a férfiak! Menj a sziklák közé, Rejtőzz el a porba IHVH haragja elől, Fenségének fénye elől 1 Ha majd eljön, Hogy megfélemlítse az országot!
Mert eljön a nap, minden büszke és magas ítéletnapja : Libánon magas cédrusaira, Básán minden tölgyére, Minden magas hegyre És minden emelkedett dombra, Minden magas toronyra És minden emelkedő bástyafalra, Minden társis-hajóra És minden gyönyörű palotára És lesülyed az ember magassága És a férfiak gőgje lealacsonyodik, Csak az Ur lesz hatalmas Ama napon.
A nép ne bízzék vezéreiben, mert azok is oly állhatatlanok, mint a bástyafalak és a magas tornyok. Elpusztul minden támasz, a hős, a harcos, a bölcs, a tanácsadó, a jós, a próféta.
Népem vezérei a pusztítói
És asszonyok uralkodnak rajta. Népem! Vezéreid tévútra vezetnek És elrontják ösvényeidet.
De az Ur pörbe száll népének véneivel és fejedelmeivel:
„Letallóztátok a szőllőkertet, Házatokban a szegények jószága, Miért nyomjátok el népemet? Miért dolgoztattok a malmoknál A szegények gyermekeivel ?“
Jesaja reámutat azután a baj eredetére, mélyből a vallási züllöttség és jogtalanság fakadt: az élvezethajhászaira és a bujaságra, melyet az asszonyok szítottak, akik, hogy vágyaikat kielégíthessék, a férfiakat minél nagyobb vagyonszerzésre, rablásra és a szegények kifosztására ingerelték. „És asszonyok uralkodnak népem fölött1“ fakadt ki a próféta elkeseredetten.
Mert Cion leányai oly dölyfösek,
Járnak kinyújtott nyakkal,
Buján integető szemekkel, Hosszú, lelógó ruhában És tipegnek lábaikkal, Azért az Ur fekélylyel borítja el Cion leányainak koponyáját.
Egész részletesen írja le a próféta Cion leányainak fényűzését, felsorolja az egyes ékszereket, a lábláncot, az aranyhálót, a félholdacskát, a fülönfüggőt, a koronácskát, a drágakővel telerakott övét, a himes kendőt, a turbánt és a szidoni ruhát.
A balzsam helyére rothadás lép,
Az öv helyére kötél,
A finom fejdisz helyét kopaszság,
A szépség helyét vérző sebek foglalják el.
Ifjaid elhullnak kard által, Férfiaid a háborúban.
És gyászolnak Cion elhagyatott kapui És a földre ül kifosztottan.
És tiz asszony kapaszkodik egy férfiúba
És szólanak:
„Kenyerünket fogjuk enni, Ruhánkat fogjuk viselni. Csak a nevedet add nekünk És törüld le rólunk a szégyent."
De a próféta vigasztalni is tudta népét és ezt a beszédét is reményt keltő hangon fejezte be:
És ama napon
Disz és dicsőség lesz az ur sarja,
Az ország termése büszkeség és tisztelet
Izrael menekültjeinek.
Aki megmarad Cionban,
Aki megmenekül Jeruzsálemben,
Szent lesz a neve,
Mindenki, aki életre van szánva,
Jeruzsálemben lesz,
Ha majd az Ur megtisztította
Cion leányainak szennyét
És Jeruzsálem férfiainak vérbünét
Az igaz ítélet szellemével
És a megsemmisítés szellemével.
Aztán — folyatta tovább beszédjét — bekövetkezik a kegyelem ideje és a régi boldog idők visszatérnek. Cion magaslatán újra ott lebeg az Ur felhőoszlopa nappal és tüzoszlopa éjjel és megoltalmazza minden veszedelemtől.
Egy másik próféciában gyönyörű hasonlatban ugyanezt az eszmét fejti ki Jesája:
Hadd énekeljem kedvesemnek
Barátomnak énekét A szöllőkertről.
„Barátomnak szőlőkertje volt egy termékeny sziklasarkon. Megtisztította a kövektől, felszántotta és nemes szőlőtőt ültetett beléje. Tornyot is épitett a közepére, és pincét is ásott benne. Azt remélte, hogy dús szőlő fog teremni benne, de csak egrest hozott. És most Jeruzsálem lakói és Juda férfiai, ítélkezzetek köztem és a szőlőkertem között. Mit lehetett még tenni szőlőkertem érdekében, amit meg nem tettem? Miért termett hát szőlő helyett egrest? És most megmondom hát néktek, mit fogok cselekedni a szőlőkertemmel. Eltávolítóm a kerítését, hogy barmok legeljenek rajta, ledöntöm a falát, hogy szabadon taposhassák. Kietlenné teszem, hogy ne szántsák, ne boronálják és ne gyomlálják, a felhőknek pedig megtiltom, hogy bocsássanak reája esőt."
Igen, az ur szőllőkertje Izrael háza
És Juda népe az ö kedvenc ültetvénye, Igazságosságot remélt és ime elnyomás, Jogot és ime jajkiáltás I
Oh, ti, kik szereztek házat ház mellé, Szántóföldet szántóföld mellé, Hogy nem marad másnak hely
És egyedül foglaljátok el az országot t
Kik korán kelnek részegítő italt keresni És késő éjjel felgerjednek a bornál.
Kik a jót rossznak nevezik És a rosszat jónak,
A sötétséget világossá teszik És a világosságot sötétséggé, Keserűnek mondják az édeset
És édesnek a keserűt,
Kik okosak a maguk szemeiben És azt hiszik, hogy bölcsek. Hősök a borivásnál, Bátrak a részegitő ital körül, Kik felszabadítják a gonoszt A megvesztegetés dijáért És megtagadják az ártatlanok jogait.
Az Ur ítélete utóléri a népet, mely ily bűnökbe esett, amidőn az lett volna a hivatása, hogy a népeknek mintaképül szolgáljon. Az Ur elpusztítja Ciont is, melyből az igaz tannak kellett volna szerteáradnia, de ahelyett romlottság és vétek tanyázik benne. Isten ítéletét Jesája jövendölése szerint egy idegen nép fogja végrehajtani:
Az Ur felemeli a zászlót
Egy nép felé a messzeségbe És int neki és előhívja A föld széléről.
És ime, jön sebesen 1
Hogy milyen hatást gyakorolt ez a lángoló beszéd a hallgatóságra, nem tudhatjuk. Ha nagy is volt pillanatnyi hatása, állandó javulást nem idézett elő. Jesájának és próféta kortársainak még sokszor kellett ezeket a bűnöket ostorozniok. A nemesség nem javítható olyan könnyen, gúnyos mosolylyal nézi az elébe tárt jövendő képet. De eredménytelenül még sem hangzottak el ezek a súlyos szavak. Hatást értek el olyan körökben, melyekről nem is szóltak és hatást gyakoroltak messze országokban, idegen népekre a későbbi időkben is. Mint a menydörgés hangjai rázták fel a szunnyadó lelkiismeretet.
De Jesája nem érte be a bűnösök korholásával, hanem magasztos erkölcsi ideált is domborított ki magának, ennek a teljesedésétől várta az emberiség jövendő üdvösségét. A király igazságosan uralkodjék és ne a külső szin ulán Ítéljen. „Aki igazságos utón jár, őszinteséggel beszél, megveti a jogtalanságot, nem fogad el megvesztegetési dijat, az fog majd felemelkedni." A külsőséges istentiszteletről, mely az ajkakkal istent dicséri mig a szív távol van tőle, a legnagyobb megvetéssel szól Jesája. Gúny tárgyává teszi az áldozatbemutatást is, melyet nem őszinte bünbánat kisér:
Minek nekem a ti sok áldozatotok?
Szól az Örökkévaló,
Jóllaktam már az égőáldozati kosokkal,
S a kövér tulkok zsiradékéval, Nem kell nekem a juhok vére, Bárányok és kosok húsa.
Ha eljösztök szemem elé,
Ki kérte tőletek,
Hogy tapossátok udvaromat,
Ne hozzatok többé hamis ajándékot. Utálat előttem a ti tömjénetek, Ujhold, szombat és ünnephirdetés Elviselhetetlen előttem, Böjteiteket és avatóünnepeiteket, Ujholdaitokat és szombataitokat gyűlöli lelkem, Terhül vannak nekem.
A bujasággal és kicsapongással szemben, melyet a gazdagság szült, mintául veszi Jesája a pásztorélet egyszerűségét és annak a követésére buzdít. Az isten-fogalmat, mint a tiszta erkölcsiség forrását, egyértelműnek hirdeti a szentség fogalmával. Istent Izrael szentjének mondja, akinek dicsősége betölti az egész földet.
Jesája azonban, úgy látszik, nem csupán csak lángoló beszédekkel igyekezett Juda valláserkölcsi állapotán javítani. Miként Sámuel és Elijáhu, ő is maga köré gyűjtötte a rokonérzelmüeket, vagy ifjakat nevelt, kikre a maga szellemét árasztotta. Olyan egyéniség, mint Jesája, annyi tökéletesség, olyan lángoló lelkesedés hogyne vonzotta volna a jobbérzelmüeket és különösen az ideálisan gondolkodó ifjúságot. A próféta különösen a lelkiismeretlen elnyomás és igazságtalanság áldozatai közül szemelte ki magának az érzékenyebb és fogékonyabb lelkeket, akiket körébe vont, tanítványainak, gyermekeinek tekintett.
Az ő kora különben is inkább kedvezett tanítványok nevelésének, mint az előző idők. A meghasonlás nem volt oly nagy, mint Sámuel idejében, a tanulságra pedig több alkalom volt, mint Elijáhu korában. A rámái látnok az ő hárfajátékával nagy hatást gyakorolhatott ugyan a hallgatóságra, de nem birt tiszta, világos képzeleteket és eszméket kifejezésre juttatni. A zene volt abban a prófétarendben a főelem, a szó csak alárendelt szerepet vitt. A Tisbibeli bálványostromlónak prófétaiskolája állandó életveszélyben forgott és meg kellett elégednie azzal, hogy a nagyon is elterjedt és a királytól is elismert Báál- és Astarte-kultusznak további térfoglalását megakadályozza. Jesája tanítványainak ellenben oltalmat nyújtott „Izrael szentjé“-nek temploma, ők nem voltak ilyen kisértéseknek kitéve és ennélfogva szabadabban fejlődtek. Azonkívül Jesája „gyermekeinek" nem kellett ellenkirályokat felkenniök és nem kellett véres trónharcokban résztvenniök. Jesája nem harcias, ostromló hevességre tanította őket, hanem a szelídség, a türelmesség és Isten előtt való teljes megadás erényére. Jesája tanítványainak „anavim" (alázatosak) volt a nevük. Legtöbbnyire szegényeknek születtek, vagy a gazdagok szívtelensége tette őket szegényekké. Maguk is „szegényednek (Dallim, evjonim) nevezték magukat. Jesája közelében megtanulták,
hogy teljes megadással viseljék sorsukat és hogy ne zúgolódjanak a végzetük ellen. Ezek az alázatosak külön községet alkottak és igy Jesája, valamint később az ő utódai, ezeket tekintették a nép magvának és alapjának, ezektől várták az egész nép megújhodását. „Bizodalmám IHVH. Ha el is rejtette arcát Jákob házától, mégis bízom benne. íme, én és a gyermekek (tanítványok), kikkel Isten megáldott, jelül és mintaképül szolgálnak Izraelnek." Az alázatosak között voltak természetesen leviták is, akiket a papság elnyomott és félrabszolgáknak tekintett és ezek között lehettek olyanok is, kik énekhez és hárfajátékhoz is értettek és kik zsoltárokba lehelték istenbe vetett sziklaszilárd hitükből és lemondó megadásukból fakadó hangulataikat. Újfajta zsoltárok voltak ezek, melyek különösen az érzelmek mélységével tűntek ki. Ez a zsoltárirodalom, mely magán hordja Jesája szellemének bélyegét, ha mindjárt nem is tőle, hanem csak utódaitól és követőitől származik, eljutott a templomokba és dómokba és vigaszul szolgált különböző időkben az emberiség millióinak, valahányszor erőszak és bűnös embermegvetés zugó viharként vonult át a gyengék és erőtlenek feje fölött.
A levita énekeseknek, kik állandóan a templom körül voltak elfoglalva, legfőbb vágyuk volt, hogy isten házában zavartalanul dicsérhessék a világ urát:
IHVH az én fényem és üdvösségem,
Kitől kell hát félnem ?
Isten életemnek sziklavára, Kitől kell hát rettegnem ? Ha hadi tábor jönne ellenem, Szivem akkor sem ijedne meg, Ha háború támadna ellenem, Akkor is bíznám benne!
Egyet kérek Istentől, Csak azért könyörgök, Hadd lássam az Ur dicsfényét, Hadd lakozhassam csarnokában, Egész életemben.
Örömáldozatot mutatnék be,
Az Ur sátorában
Magasztalnám és dicsőíteném, Mert ha elhagy apám és anyám, Magához vesz az Isten.
Az éneklés ihlete magasan a szenvedések fölé emelte ezeknek az alázatosoknak a lelkét. A legváltozatosabb fordulatokban fejezték ki ugyanazt az eszmét és érzelmet. Énekük alaphangja az istenbizalom, a szerénység, a tűrés és alázatosság dicsőítése:
Kegyelmezz nékem, óh Isten, kegyelmezz nékem, Mert csak Benned bízik az én lelkem.
A te szárnyaid árnyékába rejtőzöm, Mig elmúlik a szerencsétlenség.
Szilárd az én szivem, óh Isten, szilárd az,
Hadd énekeljek dicsdalokat.
Ébredj, óh lelkem, ébredj!
Lanttal és hárfával ébresztem a hajnalt, Terjesztem dicsőséged, óh Uram, a népek között, Dicsőitlek a nemzetek között,
Mert az egekig ér a te kegyelmed S a fellegekig a te jóságod.
Ugyanebből a körből való az elégedettség ama érzéssel teli zsoltára, mely bölcsődalként hat a kedélyre:
Isten az én pásztorom,
Nem lesz hiányom semmiben, Füves mezőkön pihentet, Csendes vizekhez vezet el.
Felüditi lelkemet,
Vezérel az igazság ösvényein
Szent nevével.
Ha járnék is a halál árnyékának völgyében, Nem félnék a szerencsétlenségtől, Mert te vagy énvelem.
Vessződ és botod vezetnének engem,
Asztalt terítenél előttem,
Ellenségeim láttára Megkennéd olajjal a fejemet, Megittasitnád serlegemet, Csak jóság és kegyelem kisérne Életem minden napjában.
Egy másik ilyennemü zsoltár szembeállítja az „alázatosokat" a gonoszokkal.
Mily jó hálálkodni Istennek, És dicsőíteni nevedet, óh legfelsőbb 1 Hirdetni reggelenként kegyelmedet És jóságodat éjjelenkint, A tizhuroson, a lanton és a hárfán.
Mily nagyok a te tetteid, óh Isten, Mily mélységesek a te gondolataid, A balga ember meg nem érti
És a dőre fel nem fogja,
Az igazságos virul mint a pálma, Növekedik mint a cédrus a Libánonban Beültetve Isten háza körül,
Virulnak az Ur udvarában.
Ezt az emelkedett hangulatot keltette Jesája az ő tanítványai lelkében. A fénykör, mely ebből a nagy prófétából kiáradt, melegítő sugarakat bocsátott ki, és elősarjadtak a szináji tanban élő ama eszmecsirák, melyek Isten népének szellemi uralmát biztosították. Az olyan igazság, melynek ilyen hirdetői és terjesztői vannak, nem pusztulhat el, annak diadalmaskodni kell az idők viharain.
Jesája működése forduló-pontot jelent a zsidó nép belső életének fejlődésében. De Jesája látóköre felülemelkedett a nemzeti korlátokon. Az ő prófétai tekintete idegen népekre is irányult, de különösen ama két hatalmasabb államra, mely Izrael és Juda birodalmát fenyegette: Egyptomra és Asszyriára.
A Nílus országa, mely egykor olyan félelmetes volt, elgyengült a belső szakadások következtében. Bokchoris király uralma alatt pártokra szakadt a lakosság és egymást kezdték emészteni.
Egyptom eme hanyatlásáról is beszélt Jesája és megjövendölte, hogy egy hatalmas király le fogja igázni mind a pártokat, az ország pedig rabszolgaságra jut.
íme, száguld az Ur könnyű fellegen,
Egyptom felé,
És megremegnek Egyptom bálványai
És megdermed minden szív.
„Felfegyverzem Egyptomot, Egyptom ellen
És egymás ellen fognak harcolni
Város város ellen, környék környék ellen,
És odalesz Egyptom bátorsága
El fogom homályositani a tanácsát,
Hiába könyörögnek a bálványhoz,
Az írástudókhoz, a hasbeszélőkhöz és varázslókhoz Kiszolgáltatom Egyptomot egy hatalmas ur kezébe, Kérlelhetetlen király fog uralkodni rajta: így szól az Ur.
Kiszárad a viz a tengerből
És kiapad a folyam,
Eliszaposodnak a patakok
És kifolynak Egyptom csatornái...
Az erdők a folyam mellett,
A folyam partvidékén
És a vetés a mezőkön
Elfonnyadnak, elasznak és eltűnnek, Sóhajtozni fognak a halászok,
Gyászolni mind a horogvetők.
Valóban balgák Táánis fejedelmei, És dőrék Fáraó tanácsadó bölcsei. Hogy mondhatjátok Faraónak: „Bölcsek fiai vagyunk® Hol vannak hát a bölcsek?
Hadd hirdessék neked, Mit határozott az Ur Egyptomról!
És valóban súlyos végzet érte utói ebben az időben Egyptomot. Ethiopiából, mely addig Egyptom egy részét alkotta és amelylyel az egyptomi királyok mindig a legmostohábban bántak, egy Sabako nevű vezér tört az országba, fogságba ejtette Bokchoris királyt és trónjára ült. (740 körül). Sabako alapította meg Egyptomban az ethiop dinasztiát, mely egy fél évszázadig uralkodott. Bokchoris barátai és rokonai, valamint a többi pártfők elrejtőztek a mocsaras vidékeken és nem volt sem bátorságuk, sem erejük ahhoz, hogy az ethiopiai benyomulókkal szembeszálljanak. A trónrabló király vasököllel kormányozta a büszke Fáraók országát. Fegyverének sikerei uj harcra tüzelték a hóditót, aki hatalmát Egyptomon túl is ki akarta terjeszteni. Seregei behatoltak a filiszteus síkságon át a föníciai partvidékekre, egész az arameusok országáig. De az inkább betörés volt, mint hóditó hadjárat. Sabako beérte a zsákmánynyal és a foglyokkal. Ettől a betöréstől Juda országa is sokat szenvedett. Jótham király, úgy látszik, ugyanolyan módon vásárolta meg a békét, mint Menachem egy évtizeddel azelőtt az asszyroktól. Adót kellett fizetnie Egyptomnak. Az egyptomi adótisztviselők átvonultak az országon és behajtották az ígért összeget. Mindkét zsidó birodalom elvesztette azt a hatalmat, melyre II. Jerobeám és Uzia uralkodása alatt szert tett. Mindakettő körülbelül hűbéresévé vált ama két nagy birodalomnak, melyek délen és északkeleten mint két óriási bajvívó léptek fel, és egymásra törve a közöttük fekvő országokat tűzték ki harci díjul.
„A nyugodtak Ciónban és az elbizakodottak Samáriában" fölriadtak nyugalmukból, midőn a veszedelmet közeledni látták. Sok család siratta hozzátartozóit, kiket Egyptomba, vagy Asszyriába rabszolgaságba hurcoltak. Csak a könnyelműek tették túl magukat a jövő aggodalmain, a nép nyugtalankodni kezdett. Éhez járult még egy rossztermésü esztendő, mely az eső elmaradása folytán következett be és mely fokozta a csapások súlyát és a szivek csüggedését. De a prófétáktól hirdetett igazságok még nem hatották át az egész népet, és a szükség idejében még sokan ahelyett, hogy megemberelték volna magukat, a bálványoktól kértek tanácsot. A mumiaszerü háziistenek (terafim) és az álomfejtők hirdették a népnek a jövendőt.
Eme oktalanság ellen egy próféta lépett fel, úgy látszik, szintén Jeruzsálemből: Zacharja, Jibrechjáhu fia, vagy I. Zacharja. Eme tüzes-
szavú próféta ékesszólása nem hasonlítható össze kortársa, Jesája ékesszólásával. Hiányzik belőle az erő és az összefüggés. Zacharja nyelvezete költőiesen színes és mértékes, de nem ragaszkodik szigorúan a költői formákhoz. Képei és hasonlatai nem mindig választékosak, gyakran használja a hasonlatot a pásztorról és a nyájról, melyeket a királyokra és a népre alkalmaz. I. Zacharjának főfeladata a nép fölbátoritása volt. Meg kéllett vigasztalni a csüggedőket, kiket az egyptomi hadjárat és a szűk esztendő csapásai teljesen kétségbeejtettek. A próféta a nagy jövőről festett képével akarta elfelejtetni a szomorú jelent.
Kilátásba helyezte, hogy a szomszédnépek, melyek gyakran léptek fel a zsidó nép ellenségeiként: az araméusok, a tyrusok, sőt a filiszteusok is Izrael istenéhez fognak megtérni és az Ur kegyelmébe fogadja őket, ha levetik gőgjüket és megtisztulnak bűneiktől.
Hadrach és Damaszkus országában lesz az Ur nyughelye, Mert Isten felé fordul minden emberi szem,
Miként Izrael törzsei,
Chamatban is, mely határánál van, Tyrusban és Szidonban is.
Megremeg Askalom, Ekron és Gaza,
Kiragadom vérbiinét a szájából, Utálatosságát fogai közül. És Istenünk felé fordul És olyan lesz, mint Juda egyik törzse És Ekron, mint Jebuz (Jeruzsálem). Ujjongj, ujjongj, Cion leánya! Örvendj, Jeruzsálem hajadona I íme, feléd jön a királyod, Türelmes és szamárháton nyargal. Megsemmisítem Efrajim hadiszekereit, Békét hirdet népének a király És uralma kiterjed tengertől tengerig És az Eufrat folyamtól a föld határáig.
Zacharja próféta megjövendölte, hogy Isten egyesíteni fogja a két birodalmat, Juda és Efrajim házát és a foglyokat visszahozza az idegen országokból. És ha szét is szórják őket a népek között, ha a messzeségben Istenhez fordulnak, meghallgatja majd fohászukat és visszahozza őke| gyermekeikkel együtt Gileádba, a Libánon országába. „Asszyria gőgje lealáztatik, Egyptom jogara eltörik!"
A reményteljes jövő megjóslása után Zacharja meg kezdte nyugtatni a népet a jelen szenvedései felől. Kérjenek csak esőt az Istentől, és megfogja őket hallgatni. Mert a házi istenek hazugságokat hirdetnek, a kuruzslók hiábavalókat, az álomlátók hamis álmokat látnak, balgasá gokkal vigasztalnak és mert a nép ezekre hallgatott, azért tévelygett, mint a nyáj és azért szóródott szét, mert nem volt pásztora.
De ezt a szelíd vigasztalással teli férfiút is legyőzte, a sok bűn láttára, a lángoló prófétai harag. Szerencsétlenséget jósol ő is. Egy másik beszédében hevesen kikel a királyok ellen, mint a lelkiismeretlen pásztorok ellen, kik a nép eltévelyedésének az okozói. Ez a beszéd erőteljes bevezetéssel kezdődik:
Nyisd meg, Libánon, kapuidat!
Hadd emészsze el a tűz cédrusaidat.
Gyászolj, ciprus, mert kidőlt a cédrus, Hatalmas pálmák leomlottak! Gyászoljatok Básán tölgyei! Mert elpusztult a nagy erdő. Hallgassátok a pásztorok jajszavát 1 Mert megsemmisült az ékességük.
A beszéd azzal a jövendöléssel végződik, hogy az egész népnek csak egy harmadrésze fog megmaradni, de még ezt a harmadrészt is meg fog kelleni tisztítani, miként a salakos ezüstöt.
Megvizsgálom, ahogy megvizsgálják az ezüstöt, Megtisztítom, ahogy megtisztítják az aranyat, És kiáltani fogja az én nevemet És én meghallgatom őt.
így szólok hozzá: „Népem !“ És ő szól: „IVHV, az én Istenem".
A beszéd folyamán a próféta bővebben fejti ki hasonlatát a hűtlen pásztorokról, kik a nyájat elhanyagolják, a beteget nem gyógyítják, a gyengét nem erősitik, sőt maguk ölik meg az egészségeseket is. Különösen világos célzást tartalmaz Zacharja beszéde Pekach királyra.
A próféta bizonyára kénytelen volt burkoltan beszélni és azért folyamodott rejtélyes fordulatokhoz: Isten pásztort rendelt a nép mellé és két botot adott át neki. Az egyiket „kegyelem" nek (nóam) nevezte, a másikat „frigy“-nek (chovelim). De mivelhogy a nép elpártolt Istentől, elfordult tőle Isten is és először eltörte a kegyelem botját, azután eltörte a frigy botját is, hogy megszűnjön a szövetség, melyet Isten Izraellel kötött.
ÖTÖDIK FEJEZET.
A TIZTÖRZS BIRODALMÁNAK VÉGE ÉS A
DÁVID HÁZA.
Achasz kormányzása és jellege. Recin és Pekach szövetsége. Az Asszyrok Tiglat-Pileszer idejében. Juda és Dávid háza veszedelemben. Jesája közbelépése. Achasz szövetsége az asszyrokkal. Recin és Pekách megfenyitése. Izrael birodalmának leveretése. Pekach halála. Achasz meghonosítja Júdeábán az asszyr szokásokat. A nap- és a csillagkultusz Jeruzsálemben. Achasz Hinnom völgyében emberáldozatot mutat be. A prófétáknak miatta való haragja. II. Micha. A hamis próféták.
(739-725.)
testvéri kötelék, mely Uzia és Jótham korában Judát és Izraelt összekötötte, Jótham halálával csakugyan megszakadt, amint azt Zachariás próféta megjövendölte. A helyébe egyenetlenség lépett. A szakadás okát csak gyaníthatjuk. Juda uj királya, t—725), aki huszonötéves korában jutott a trónra, nem nagy elméjű és nem nagy jellemű ember volt. A gondolkodása zavaros volt és veszedelmek idején nem tudott mihez fogni. Uralkodása idején messzireható politikai bonyodalmak támadtak, melyekbe ő is belekeverődött, anélkül hogy azokból szabadulni tudott volna. Alighogy trónra lépett, nagy horderejű kérdés vetődött Achaz elé. Afölött kellett határoznia, hogy abba a szoros szövetségbe, melyet Izrael és Damaszkus királya s valószínűleg Tyrus királya, valamint más kisebb fejedelmek és országok kötöttek, belépjen-e vagy sem. Ezek az országok ugyanis szükségét látták annak, hogy szorosan csatlakozzanak egymáshoz és a két oldalról is fenyegető veszély ellen erős szövetséget alkossanak. Egyfelől Egyptom fenyegetett, mely Sabako idejében újra összeszedte magát, másfelől meg Asszyria, melynek szintén olyan hóditó szándékú királya volt, aki az elszakadt vazallus országokat erős kézzel újra Asszyriához csatolta. Phul király halála után, aki egy sok ideig uralkodó királyi háznak, a Derketádáknak, utolsó sarja volt, úgy látszik, az asszyr birodalomban lázadások törtek ki. A törvényes trónutód hiányát több tartomány, mely elnyomottnak érezte magát, szabadsága visszaszerzésére használta föl. Az alkalmat erre egy uj népvándorlás szolgáltatta. A vad Északról, a Kaukázuson túlról, a Feketetenger és a Káspi-tó partjairól elszakadtak a kimmeriek, a taurok, a skythák, vagy szákok, kik mindannyian uj otthont kerestek. Az elsők, kik az asszyr igát lerázták, úgy látszik, a Káspi-tó közelében elterülő fensikon élő médusok voltak.
Erre Babylon is megszerezte önállóságát. Az asszyrok babyloni legyőzője, Nabonasszar, fölvette a királyi címet. Ennek a királynak az asszyr elnyomók ellen irányuló gyűlölete oly nagy volt, hogy Babyloniá-ban a föliratokat is megsemmisítette, melyek az asszyr királyok győzelmeiről adtak hirt.
Ezzel a királylyal uj számítás kezdődött Babyloniában: a nabo-nasszari időszámítás, melynek kezdete kb. 747-re (a rendes időszámítás előtt) esik.
Az asszyrok e megaláztatását több adófizető, vagy meghódított nép arra használta föl, hogy újból függetlenné tegye magát, ezek között voltak a damaszkusi araméusok és az izraeliták Pekach király alatt.
Asszyriában ekkor tetterős király jutott a trónra, aki a züllésnek indult Asszyriát nemcsak hogy megmentette, de meg is nagyobbitotta, határait jóval kitolta. Ez a király Tiglat-Pileszer (II. Tukultipalesara) volt. A monda azt tartja róla, hogy a királyi kertek fölvigyázója, vagy ilyennek a fia volt, aki az elődjeinek halálával megüresedett trónt hatalmába kerítette. Tiglat-Pileszer az elszakadt tartományokat visszahódította. Csak Babylont és környékét, mely független voltát meg tudta óvni, nem kapcsolta vissza. Miután Mezopotámiában több megerősített várost elfoglalt és lerombolt, az Eufrátesztől nyugatra és a Libanon környékén fekvő országok ellen fordult, hogy ezeket az országokat, melyeket Phul tett vazallusokká, újra Asszyriához kapcsolja. Hogy országaikat megvédjék, Recin Damaszkus királya és Pekach az izraeliták királya szoros véd- és dacszövetséget kötöttek és ebbe Achaszt, Juda királyát is igyekeztek bevonni. Csakhogy ez nem állott közéjük, minélfogva a két király és pedig, úgy látszik, a filiszteusokkal és más szomszéd népekkel szövetkezve, Juda ellen hadat indított.
Dávid házát erre nagy aggodalom fogta el, annál inkább, mivel a szövetségeseknek arról az elhatározásáról is értesült, hogy Jeruzsálem elfoglalása után nemcsak Achazt fogják trónjától megfosztani, hanem Dávid királyi családját egyáltalában mellőzik és a velük szövetséges Ben-Tabelt teszik meg Juda királyává.
A helyzetet Jeruzsálemben még rosszabbá tette az, hogy magában a fővárosban is volt egy párt, mely a szövetségesekkel tartott és Achaz iránt ellenséges szándékkal viseltetett. Ennek a pártnak, mely nyilván Juda fejedelmeinek egy részéből állott, nem tetszett Achaz ingadozó eljárása. A szövetséget e rövidlátók ezért is óhajtották, mert az asszyr elleni hadjárattól gazdagodást és terjeszkedést reméltek. Lehet, hogy e párt vezére Jeruzsálemben Ben-Tabel volt. De a nép jobbjai, különösen pedig a próféták és dalnokok, Achaz mellett tartottak, nem méltó volta miatt, hanem ragaszkodásból Dávid háza iránt, akinek emléke idők múltával egyre ragyogóbb fényben tündöklőit.
A Dávid háza iránt való kedvező hangulat javára vált Achaznak, mert Juda azon fejedelmeit, akik az ellenséggel összeköttetésben állottak, ez akadályozta abban, hogy ellene lázadjanak. Időközben a veszély egyre közeledett. Recin és Pekach csapatai betörtek Júdeába, a nyílt országot megszállották és foglyokat hurcoltak el. Az arameus seregnek egy része elportyázott Edomba, a judeai koronának ezt az országát, valamint nagyjelentőségű kikötővárosát is, Adatot meghódította, a Salamon, vagy Amacia óta itt lakó judeusokat elkergette és a várost átadta az idumeusoknak. Ezek, miután Juda vazallusi kötelékéből újra fölszabadultak, be-betörtek a birodalom déli részeibe, a filiszteusok pedig az északnyugati részeken léptek föl ellenségekként és itt hódítottak el több várost. így Bet-Semest, Ajjalont, Gazért Szochot, Timnaht és Gimszot (Emmausz). A két főszövetséges a főváros felé közeledett és megszállására tett előkészületeket. Achaz természetesen ellentállásra készült. Az erődöket védelmi állapotba helyeztette és különösen a város északnyugati részét a felső tó mellett, ahol a terület inkább sik, erősittette meg. De az aggodalom kétségbeesett vállalkozásba hajtotta bele Achazt. Titokban követeket küldött Tiglat-Pileszerhez, az asszyr királyhoz s a fenyegető ellenség ellen tőle kért segítséget. Ennek ellenében Asszyria vazallusának ajánlotta föl magát. Ez nagyon meggondolatlan tett volt. Hozhatott ugyan pillanatnyi segítséget, de veszélyeztette az egész jövendőt. Mert az asszyrok, mint később a rómaiak is, azokat az országokat, amelyek barátsággal és szövetséggel kínálták meg őket, oly szorosan szokták magukhoz fűzni, hogy utóbb szégyenletes rabszolgaság vált belőle. Emellett a szomszédos Egyptom felől is veszély fenyegetett. Ez a birodalom nem nézhette nyugodtan, hogy az asszyr birodalom egészen az ő határáig terjeszkedjék. Ennek tehát elébe akart vágni és igy Judának az volt a sorsa, hogy két tulhatalmas birodalom civakodásának okául szolgáljon és ezek pusztító hadoszlopainak csataterévé váljon. Achaz rövidlátása azonban ezekkel a veszedelmekkel, mert a jövő méhében rejlettek, számot nem vetett. Csak a közvetlenül fenyegető veszedelmet akarta elhárítani és ezért az előnyért még országa önállóságáról is kész volt lemondani.
Jesája jó szeme azonban mélyen belelátott a jövőbe és a tulnagy aggodalom miatt való sietségtől óva intette a királyt. A felső tó melletti téren, ahol az erődítési munkákat vezette, fiával együtt fölkereste és mindenekelőtt aggodalmát igyekezett eloszlatni. Világos érthető szavakkal és mégis lendületes beszédben tárta föl előtte a jövőt:
Vigyázatos légy és nyugodt,
Ne félj, szived ne csiiggedezzen
Haragtól füstölgő tüzek két parazsától, Recintől és Aramtól és Remaljahu fiától.
Bár Aram balsorsod elhatározá, Efráim és Remaljahu fia beszélék: Mi Juda ellen törni, szorongatni, Részünkre megnyerni akarjuk És benne királylyá tesszük „Tabel fiát 1“ — szól az isten: Nem áll meg, nem marad meg, Mert Damaszkusz feje csak Aram marad, S Damaszkusz feje Recin marad, És hatvanöt év múltán Aram lesülyedetten népet nem alkot. Samária feje marad Efráim feje, S Samária feje Remaljahu fia. Ha nincs bizalmad, Meg sem erősödhetsz.
Azután jelezte a veszedelmeket, mik az Asszyriával való szövetség esetén fenyegetik:
Az Ur reád, népedre s apád házára oly napokat küld,
Minők be nem. köszöntöttek
Mióta Efráim Judától elszakadt :
Asszyría királyát.
Az Ur előfüttyenti a legyet, Mely az egyptusi folyó végén vagyon És a méhet Asszyr országából, Ezek pedig ha jönnek, tanyázni fognak Minden völgyben s sziklaszakadékban, Minden tüskés bozótban, S minden szúrós bokor alatt.
Jesája itt újra a jelenre fordította a beszédet. Elmondta, hogy sugallat hagyta meg neki: írná föl nagy betűkkel egy nagy tekercsre a nép Írása szerint: „A gyors zsákmány — gyors fosztogatás (maher salai chas baz)“. Két hitelt érdemlő tanút, Uria főpapot és Yibrekjahu fiát, Zakariás prófétát kellett a kinyilatkoztatás megbizonyitására maga mellé vennie. De többet is tett. Midőn feleségének, a prófétanőnek, fia született, prófétai sugallat folytán ezt a nagyjelentőségű nevet adta neki: „Maher salai chas baz“. Ezen előjeleknek annak a tanúsítása volt a hivatásuk, hogy „mielőtt még az újszülött prófétafiu apja és anyja nevét tudná kimondani", Damaszkusz vagyonával és Samaria zsákmányával Asszyría király előtt fölvonulást rendeznek. Majd afelé az áruló párt felé, mely titkon a szövetségesekkel tartott, fordult a próféta:
Mivel e népek Siloa vizét lenézik,
Mely lassan csörgedez tova
S örülnek Recinnek s Remaljahu fiának, Ezért bizton reájuk ontja majd az isten Az Eufrát nagy és hatalmas árjait, Asur királyát és egész hadát.
Kilép minden mederből,
A partokat elönti mindenütt, Besodratik Judába is, Nyakig fölér az áradása És szárnyainak terpedése Országod szélét, hosszát méri Ó, Izrael!
De, jelentette ki Jesája a beszéde végén, Juda mindazonáltal el nem pusztul.
Tudjátok meg, ti népek,
Halljátok földnek messzeségi, Készüljetek csak, mégis megtörettek, Készüljetek csak, végetek lesz mégis. Csak üljetek tanácsba, nem lesz fogantatása, Csak szóljatok egy szót is, nem lesz maradhatása, Az Isten mert velünk van I
Achaz azonban nem hajtott a szóra. Inkább bízott Tiglat Pileszer-ben, mint Izrael istenében, végzetét tehát ki nem kerülhette. Amint az asszyr király tudomást szerzett arról, hogy több fejedelem és nép szövetkezett ellene, seregeit ezeknek országába vezette. Először a damaszkuszi Áramot kezdte pusztitani, minek folytán Recin kénytelen volt Jeruzsálem ostromát abbahagyni és saját országa védelmére sietni. Pekach is félteni kezdte országát, úgy hogy ő is csakhamar Samáriába tért vissza. Jeruzsálem tehát megmenekült. A két ellenséges király, „a füstölgő fadarabok csonkjai" eljárásuk következményeinek útját vágni nem tudta. Tiglat-Pileszer először Damaszkuszi fogta ostrom alá, ezt elfoglalta, Recint foglyul ejtette és megölette. Damaszkusz lakóit, akik makacs ellentállást tanúsítottak, messze földre rabságba vitette és a Kaspi-tó nyugoti oldalán, a Kir (Kyros) folyó mellett telepítette le őket. A paradicsomi szépségű Damaszkuszban és környékén asszyrok telepedtek le s ettől az időtől fogva ez a város tisztára asszyr város volt, az asszyr királyok egyik székvárosa. Ettől kezdve az egész egykori Áramot Asszyriának, vagy rövidebben Szyriának nevezték.
Miután Tiglat-Pileszer Damaszkusban megvetette a lábát, a tiztörzs országát innen árasztotta el hadaival. A hegyes országrész, a tenger- és Jordán-vidék megerősített városait, Naftáli, Áser, Zebulon területeit és azt a földszalagot amely a Jordán forrásánál és a Hermon lábánál a dániták kezén volt, rendre elfoglalta. Pekách a védekezést úgy látszik, meg sem kísérelte, hanem gyáván megadta magát. Tiglát-Pileszer azért nem bántotta az életét, azonban az éjszaki városok, Ijjon, Dán, Ábel-Beth-Maacha, Janoach, Kedes, Chacor és az ország túlsó részének lakóit (738 körül) rabságba cipelte és a nagy asszyr birodalom egyes vidékein szanaszét szórva, letelepítette őket.
Az a bünhődés, amit Amosz két emberöltővel elébb megjósolt, ekkor részben beteljesedett. Mivel a tiztörzs országának északi része rendkívül termékeny volt, Tiglat-Pileszer aligha hagyta néptelenül, valószínűleg asszyrokat vagy más meghódított népeket telepitett oda. Izrael birodalma ettől az időtől fogva úgy terület, mint népesség dolgában a felére zsugorodott össze, s ami megmaradt belőle, az is az asszyr birodalom hübér tartománya volt, amelynek adót és a király számára ajándékokat kellett évről-évre beszolgáltatni. Pekach ellen, aki vakmerőségével a szerencsétlenség fölidézője volt, az ellen a „balga pásztor ellen, aki föláldozta a nyáját", kétségkívül nagy volt az elégedetlenség, ami utóbb összeesküvéssé fajult. Ela fia, Hosea, volt az összeesküvés vezére, aki Pekacht, miután népe és országa kárára két évtizeden át uralkodott, (736-ban) megölte.
Ez időtájt Juda országában is mélyreható változás esett. Achaz csupa félelemből behódolt Asszyría királyának, vazallussá lett. Ez okból hódolásra kellett jelentkeznie Tiglat-Pileszer előtt, aki a legyőzött királyokat és fejedelmeket arra kényszeritette Damaszkuszban, hogy vazallusvoltukat ismerjék be előtte. A megaláztatás a gyáva és ferde fölfogásu Achazt nem igen szomorította meg, sőt nagyon örült a látott dolgoknak és föltette magában, hogy otthon egyet-mást meghonosít azokból, avagy hogy egészen asszyrrá teszi országát. Legfőképen az az oltár tetszett meg neki, amit Tiglat-Pileszer Damaszkusban épittetett. Az asszyr oltárok kőlapokból készültek, legömbölyített cifra főfalakkal s az izraeliták, föníciaiak és arameusok oltáraitól teljesen elütöttek. Még mielőtt Achaz Jeruzsálembe visszatért volna, meghagyta Uria főpapnak, hogy a beküldött rajzok alapján ilyen alakú oltárt létesítsen. A főpap ily oltár építésében semmi kifogásolni valót nem talált. De bizonyára nagyon elcsodálkozott ő is, amidőn Achaz visszatérte után, maga áldozott ezen az oltáron. Miként az asszyr királyok, kik isteni származásuk alapján, papi közvetítés nélkül állhatták az oltár elé. Achaz is maga akart áldozatot bemutatni. Ahelyett, hogy megalázottnak érezte volna magát, még büszkébben tért vissza Damaszkuszból. Meghagyta, hogy az asszyr mintára készült uj oltárt a Salamon korából származó ősi oltár helyére tegyék azt pedig a szembenfekvő oldalra, észak felé állítsák. Az áldozást a nagy kőoltáron kellett végezni, a kisebb ércoltár pedig a király számára volt fönntartandó arra az esetre, ha papi funkció végzése jutna az eszébe. Uria főpap mindezt ellenvetés nélkül fogadta, mert sokkal inkább alkalmazkodott, mint az Uzia idejebeli főpap. Nyilván a papoknak abba az osztályába tartozott, amely nem annyira a tanokat tartja szem előtt, amelyeknek szolgálása a hivatása, mint inkább a saját jólétét és hasznát. Különben sem akart áldozatul esni.
Az asszyr királyok utánzása dolgában Achaz ennyivel sem érte be.
Meghonosította Jeruzsálemben a nap- és csillagkultuszt is. A nap sugaras képét valószínűleg elhelyezték a templom bejáratában, a napistennek pedig lovakat és kocsikat szenteltek. A lovakat oly csarnokban tartották, mely egy eunuchtól, Nathan-Melechtől kapta a nevét. Az öt, szemmel látható nagy bolygó tiszteletére, mivel ezeket csak éjszaka lehetett látni, Achaz, a babyloniaiak példájára, saját palotája tetején oltárokat emeltetett. És a magaslatokon és hegyormokon mindenütt oltárokat építtetett. Achaz a bálványimádás dolgában még túltett Izrael királyain. Uralkodása idején Judában egyéb asszyr elemek is tért kezdtek hódítani. Az asszyr nyelvet, mely sokban hasonlít az arameushoz, az udvarhoz tartozók megtanulták, hogy parancsoló urukkal megértethessék magukat. Az asszyr dolgok utánzása révén nem egy hasznos intézményt is meghonosítottak. így a nap- vagy árnyékórát, ezt a kaldeus találmányt szintén Achaz hozta Jeruzsálembe. A palota közelében helyezte el, a nevét is tőle kapta. Achaz ideje óta Jeruzsálemben a pontosabb időszámításra is gondot fordítottak. Még mást is eltanultak az asszyroktól a Judabeliek. Különösen a szobafestést, a cifrázatok készítését, amik növelik a formaérzéket. E téren az asszyriaiak nagyon sokat tudtak nyújtani és a görögök mesterei is ők voltak. A jeruzsálemi építkezések is uj stílushoz jutottak.
Az asszyrok utánzásának mindamellett túlnyomó volt az árnyoldala. A zsidók ősi jellege, a megtisztult isteneszme és a magasabb erkölcsi érzület az asszyr dolgok utánzása révén újra csorbát szenvedett. A majmolásban Achaz határt nem ismert. Midőn egy Ízben veszély fenyegette, arra vetemedett, hogy fiát egy képzelt istennek, a molochnak áldozta föl. Ez a rettentő kegyetlenség is az asszyr bálványimádás természetéből folyt. A gyönyörű Hinnom, vagy Ben-Hinnom völgyében, melyet tulajdonosáról neveztek igy, a Kidron völgy délkeleti kibővülésénél, ahol a Siloaforrás és más csobogó vizek buja termésűvé tették a növényzetet, tűzhelyet (tophet) létesittetett és egyik fiát, az ártatlan teremtés szivettépő jajgatására ügyet sem vetvén, szénné égettette benne.
Micsoda fenyegető veszély indította Achazt arra, hogy apai szivét érzéketlenné téve, oly bűnt kövessen el, minőt egykor Mésa, Moab királya? Úgy látszik, valamely asszyr király, talán Tiglat-Pileszer, vagy utódja ellenséges támadásától borzadt meg annyira, hogy isten haragjának engesztelése végett ily áldozatra szánta magát. A nagy asszyr királytól való ez a félelem vette rá arra is, hogy a templomon változtatásokat tegyen. A toló vizhordó kocsik ércléceinek cifrázatait leszedette és a tizenkét ércbikát, melyeken a víztartó medence, vagy az érctenger, Salamon korának ez a műremeke nyugodott, elvitette és a víztartó medencét köalapra helyeztette. Egy födött ülőhelyet, mely a templom bejáratában állott, ennek belterületére állíttatott. Annak akarta-e ezzel elejét venni Achaz király, hogy ily művészies díszek az asszyr királynak szemébe ne ötöljenek? Avagy azért távolitotta-e el, mert ezek az izraelitáknak Egyptommal és Föníciával ápolt összeköttetéseire emlékeztettek? Annyi bizonyos, hogy a nagy asszyr királylyal szemben roppant nagy lehetett a félelme. De bármily nagy volt is szolgai alárendeltsége, országa fönnállása és saját élete miatt való féltő gondjait ez meg nem szüntette. Hiába halmozott fonákságot fonákságra, hiába kötötte le magát a szigorú nagyurnak, mégis remegnie kellett pillája minden rándulásától.
Achaz ferdeségei hatás nélkül természetesen nem maradhattak. Juda fejedelmei, akik azok iránt a külföldi szokások iránt, amik az ő vágyaikat kielégítették, különben is előszeretettel viseltettek, az asszyr hatalomhoz ezt az alkalmazkodást még szívesen is látták. Achaz király gyöngesége csak elősegítette azt, hogy erkölcstelenségeiknek még jobban hódoljanak, mint elébb és a néppel szemben folytassák igazságtalan bánásmódjukat. A fonákságok a papokat is hatalmukba ejtették. A királynak és az országnagyoknak bűneit haszonlesésből vagy félelemből elnézték, vagy a szájuk ize szerint beszéltek. Pénzért a hatalmasok kedvére formálták tanításaikat. A prófétáktól elvetett az a gyalázatos magyarázat is valamelyik Achaz korabeli elfajult paptól százmazhatott, hogy az elsőszülött föláldozását Izrael istene semmiesetre sem nézi rossz szemmel, sőt szívesen látja. Szerinte a Mózes által kinyilatkoztatott törvénynek parancsa volna az, hogy az elsőszülötteket istennek kell szentelni, vagyis, hogy tüzáldozatokul volnának rendelve.
Szerencsére az őstannak és a tiszta erkölcsnek is akadtak olyan képviselői, akik eme gonoszságok, hűtlenségek és eme végtelen elfajulás ellen hatalmas ékesszólással és szilárd meggyőződéssel emelték föl szavukat. Jesája tüzes nyelve bizonyára kipellengérezte őket, de ebből az időből való prófétai beszédei nem maradtak ránk. Csak egy töredékről, egy oly néposztály ellen irányuló beszédéről tudunk, mely fonák képzeteket ápolt és juttatott kifejezésre:
Szentnek ne mondja senki,
Mit szentnek állitnak ez emberek, Mit ők tisztelnek, azt ne tiszteljétek, Az Ur Cebaót, őt szenteljétek meg, A tisztelet csak neki jár ki tőletek.
Remélek én az Urban,
Bár Jákob házától elfordította arcát, Reményem Ö.
Ennek a kornak egyik prófétája nemcsak nevén nevezte a gazságot, hanem arra a magra is rámutatott, amelyből eredeti. A Moresából, Judea délnyugati részének egy városkájából származó II. Micha ez a próféta. Valószínűleg Jesája iskolájából került ki. Ő is azt választotta hivatásául, hogy a vétkezőknek lelkűkre beszéljen és föltárja előttük elvakultságuk következményeit. Jesájának sem ékesszólása, sem bája, sem mélysége nem volt meg benne, de annál inkább maró iróniája. Beszédében szerette a szójátékot; a gondolatok megvilágítására kérdő formát használt és a szájról-szájra adott mondások beleszövésével ezeknek képtelen voltát igyekezett kimutatni. Nyilván állandó lakója volt Jeruzsálemnek. Mivel azonban a vidéki városok és falvak hangulatát is ösmerte, ezekre is több tekintettel volt, mint a többi próféták. Egyik beszéde, melyet Achaz király idejében mondott el, a vallási és erkölcsi romlást egész meztelenségében mutatta be:
Mit mond az Ur, a szót hallgassátok, Perelj, no rajta a hegyekkel. A dombok hadd hallják szavad. Halljátok hát hegyek, Isten pőrét, S ti sziklák, földünk alaperödei, Mert pörben áll népével Istenünk, Izraelen kívánja igazát.
„Népem, mit tettem ellened, Mivel terheltelek túl ? Vallj ellenem 1 Talán mivel Egyptomból kihoztalak, Megváltottalak szolgaságodból, S elébed küldtem Mózest, Áront, Mirjamot? Te népem 1 Emlékezz, mit határozott Moab királya, Bálák. S amit felelt neki Beór fia, Bileám (Mikor a Jordánon vezetve átvitt) Sitiimtől Gilgalig, Isten kegyét hogy ismerjed meg! Mivel legyek kedvére Istenünknek? Mivel jutalmaznám magasság Istenét? Egyéves barmok áldozásával keressem a kedvét, Kosok tízezreit fogadná tán szívesen Istenünk, Avagy olajfolyam tízezreit? A vétkemért lelkem bünhőtleniteni Elsőszülöttemet, testem gyümölcsét adjam-é? Hiszen mi jó, ó ember, azt már megjelenté Neked Egyistened, s azt is, hogy mit kíván ? Nem mást, csak hogy igazságos legyél, embert szeress És Istened előtt ismerj alázatot!"
A romlás eközben mindazonáltal tovább harapódzott és az egészséges részeket is megfertőztette. Hamis próféták támadtak, akik hogy a hatalom urainak hízelegjenek, az Egyetlenegy nevében is a bűnök és fonákságok mellett szólották. Ezek az álpróféták szintén lelkes hangon beszéltek, szintén avval hozakodtak elő, hogy látomásaik voltak, a prófétákéhoz hasonló szólásmódokat használtak és evvel megbénító fogalomzavart idéztek elő. A nép megtévedt s nem tudta eldönteni, kinek higyjen: vájjon a korholóknak és erkölcsbiráknak-e, avagy a festetteknek és szépitgetőknek ? Jesája ezekre az álprófétákra csupa lenézéséből nem sok ügyet vetett. Csak odavetőleg mondotta róluk, hogy:
Kiknek vezetni kellene a népet, Tévútra épp azok viszik.
Micha azonban haragja választóvizével öntötte végig a hamis prófétákat:
így szól az Ur azokról a prófétákról,
Kik népemet vezérelik tévútra, Akik ha van fogukkal mit harapni, A béke hirdetői.
De harcra bujtogatnak ám az ellen,
Ki mit se vet a szájukba.
A hamis próféták főképpen azok elten a pályatársaik ellen bujtogat-hattak harcra, akik a hatalmasok önzését, a bírák megvesztegethetőségét, a bálványimádók dőreségét ostorozták. Mert mint Izebel idejében IHVH prófétáinak, ha a halál fiai tenni nem akartak, megint el kellett rejtőzniök. Gáncsot vetettek eléjük, hogy belebotolva, etessenek.
Achaz királynak ebben a vigasztalan korában,- melyet Athalia hatéves, káros kormányzásával is alig tehet egybevetni, midőn a király az őstanokat lábbal tiporta, bálványimádó garázdaságokat honosított meg, erkölcstelenséget erkölcstelenségre halmozott, amikor a hatalmasok szenvedélyeiknek korlátlanul áldozhattak, a hamis próféták a bűnöket szépit-gették s az igazság meg a jog prófétáit számkivetették, — nagy horderejű dolog történt. Hozzáférhetővé tettek jegy oly könyvet, melyet méltán nevezhetünk a „könyvek könyvének", mert az erkölcsös és vallásos élet szabályait egyszerű és mégis fönséges beszédben állapítja meg, minden irányban megvilágítja, dicsőíti és a bűnöket és fonákságokat ilyenekül jelöli meg.
A helyzet az volt, hogy a próféták egymás elten nyilatkoztak. Amit kárhozhatott az egyik, azt dicsőítette a másik. Melyik beszél tehát igazat? Mihez igazodjanak azok, akiket az általános romlottság forgataga még nem ragadott magával ? lHVH-e az Isten avagy Báál ? Szabad-e Asztarte fajtalan szolgálata, avagy kárhoztatandó-e ? A gyermekek föláldozása meg van-e engedve?
Az általános kavarodásban csak két tény állott minden kétségen fölül, még azok szemében is, akik az idegent, amibe teljesen belevesztek, oly sokra becsülték. Az egyik tény a nép megszabadítása Egyptomból, a másik tény az első prófétának a megszabadítás ezen művében való szerepe. Ezekre az eseményekre azok, akik általában egészen még el nem tompultak, élénken emlékeztek, szinte maguk előtt látták őket. Vala hányszor a próféták megszólaltak, ehhez fűzték mondanivalóikat, vagy legalább is példálóztak velük. A nép nagy ősei és vezérei közül senkinek sem volt akkora tekintélye, mint Mózesnek. Neve oly szellemi nagyságéként élt az emlékezetben, akivel Isten benső viszonyt tartott és vele kinyilatkoztatásokat, tanokat és törvényeket, intelmeket és tanulságokat közölt. Amit Mózes úgy adott át a népnek mint Istentől eredőt, azt igaznak, jogosnak és üdvösnek tekintették. De ami Mózes utján került kinyilatkoztatásra, mindabból a nép tudatába édes-kevés hatolt be. A tan, amit Mózes „Jákob közössége számára" örökségül rendelt, csak a beavatottak, az áhronidák és leviták körében élt. Egyes fejezeteket csak helylyel-közzel és alkalmilag közöltek belőle. A kor romlottsága indított tehát arra, hogy ezt a tant a maga teljességében a nép közös kincsévé tegyék. Ebből kellett nyilvánvalóvá lennie, melyik az igazi ut, az-e, amit IHVH prófétái, avagy az-e, melyet a hamis próféták jeleztek és ajánlottak. Mózes hangja Isten nevében volt megszólalandó, az igazságot hirdető és az eltévelyedéseknek útját vágó.
Hogy Mózes tanát tartalmazó szentül őrzött könyve közzétételének időszerű gondolata kitől eredt: próféta vagy papi körökből származott-e, az el nem dönthető. Bizonyos csak az, hogy Achasz idejében vált ismertté Jeruzsálemben és Juda országában. A Mózes által Izraelnek átadott tannak magának kellett közbelépnie, hogy a fertőbe merült Jákob ivadékát újból megmentse.
HATODIK FEJEZET.
A TÓRA.
Jellege, alakja, jelentősége; törvény és történet váltakozása. A kosmogónia a Tórában és a görög meg kaldeai mitosban. Az ember jelentősége a teremtés bibliai történetében. A bűn és hatása; a testvérgyilkosság, Kain bujdosása. Lemech két-nejüsége. Seth és ivadékai. A vízözön. Noáh és utódai. A bábeli torony. Ábrahám családfája. Ábrahám erényei. Izsák és Rebeka jelleme. Jákob és Ézsau; József erényei. Juda viszonya testvéreihez. Az egyptomi megszabadulás. A megszabaduláshoz fűződő törvények. A szináj-hegyi kinyilatkoztatás. A törvénycsoportok. A bűn fogalma. A sivatagbeli vándorlásnak elbeszélése. Az első győzelmek. Bileam áldása. Mózes halála. Végső intézkedések.
nagyjelentőségű könyv, melyre az a feladat várt, hogy az eltévelyedett népet újból Istenéhez fűzze, eredetéhez méltóvá tegye, felemelje, megtisztítsa, joggal a Tóra (oktatás) nevet viseli, amenyiben helyes cselekedetre, helyes gondolkodásra és helyes érzésre oktat. Lényegileg törvénykönyv, de távol ról sem száraz felsorolása törvényeknek, vagy ezeknek csupán csak gyűjteménye. Oktató mű, mint a neve mutatja, de oktatása nem rideg és nem iskolamesteri, hanem beható és meggyőző. Előadása vonzó, sőt lebilincselő, egyszerű és mégis magasztos, gyermeki és mégis mélyértelmü. Alkotóelemei: a történet és a törvény, amelyek egymáshoz fűződnek, egymásba fonódnak és egymástól alig választhatók el. Ennek az egybeolvadásnak jóleső változatosság a hatása.
Az Egyptomból való kiszabadulásig és a szináji kinyilatkoztatásig a történet dominál. Ezentúl a törvények lépnek előtérbe és történeti elemekkel még csak annyiban találkozunk, amennyiben háttérül szolgálnak hozzájuk fűződő törvénysorozatoknak. Nincs azért könyv, amelyet össze lehetne hasonlítani a Tórával, mely népkönyv ugyan, de sohasem száll le a néphez, hogy annak kedves meséket regéljen. Történeteivel olyan érzéseket és gondolatokat kelt, melyek törvények megsziv-lelésére és azok teljesítésére vezetnek. A Tóra ezenkívül egyrészt fenséges gondolkodású, tisztult erkölcsű alakokat vezet elénk, másrészt az elvetemültség példáit mutatja be, az előbbieket, hogy kövessük, az utóbbiakat elrettentés céljából. Mindenben és mindenhol, közvetve vagy közvetlenül, oktatni akar, még olyan elbeszélésekben is, melyek látszólag egész ártatlanok. Mert még ezekben is mély tanulság rejlik. És ha a nép a maga összeségében nem is hámozta ki azok értelmét, okvetet-lenül felismerte azt és a szóburokban rejlő mély gondolat magvát mindenesetre megtalálta az az osztály, melynek számára a Tóra elsősorban íródott. A történeti előadás emellett művészi tökéletességre vall, sehol hiányos, vagy felesleges vonás, fény és árnyék mindenhol kellőkép elosztva, a cselekedetek és párbeszédek drámai erejűek, — azért oly nagy eme elbeszélések vonzó-ereje és ezért oly mély a benyomásuk nemcsak a nép egyszerű fiára, de a mély gondolkodású tudósra is.
A Tóra elbeszélése a világ teremtésével és az ember őstörténetével kezdődik. A népek származását rövid vonásokkal vázolja, hosszasabban időzik az ősatyák történeténél és életűknél, melyet mintaként állít elénk és azoknak a törzseknek a történeténél, melyek őslakói, vagy szomszédjai voltak az országnak, melyet az izraeliták meghódítottak. Legkimeritőbben tárgyalja a pátriárkák utódainak viszontagságait és életét, a nemzetté tömörülés pillanatától egészen odáig, mig a Jordán túlsó partjára eljutottak, hogy az Ígéret földjére vonuljanak.
A világ keletkezése oly mesteri egyszerűséggel van előadva, hogy a népek kénytelenek voltak annak igazságát meggyőződésszerüleg magukévá tenni. A Tóra egy Istent helyez a természet és az ember fölé és e magasztos tant nem homályositja el kalandos regékkel, istenek származásáról és harcairól szóló gyermekes mesékkel, amint ezt még a görög bölcsész, Heziod is megteszi az uralkodó hellén fölfogás nyomán. Heziod szerint a föld az első őslény, mely az eget és a tengert szüli világra, továbbá a szörnyetegeket, az egyszemű ciklopokat, a százkaru óriásokat. Egyik főisten, Kronosz, elnyeli saját gyermekeit, mig végre fia, Zeusz, megdönti uralmát. Az istenek irigyek az emberekre, az ember ártatlan, az istenek bűnökkel telvék, a bűnök forrása az istenekben van és az ember miattuk szenved.
A kaldeus kosmogónia a világ eredetét még esetlenebből adja elő. Kezdetben volt a sötétség és a viz vegyülete, melyben szörnyetegek nyüzsögtek, állattestü, kétfejű emberek, kétnemű lények, százfejü barmok. Mylitta, az ősanya uralkodott felettük. Ezt Bél isten kettéhasitotta és részeiből az eget és a földet alkotta: majd a fényt hozta létre, mely a szörnyetegeket kipusztitotta, mire saját fejét lemetszve, kihulló vérével megtermékenyítette a földet. így keletkeztek az emberek, a háziállatok és a fenevadak.
Mennyire más a bibliai teremtés története a maga egyszerűségében és fönségében! Isten szavára megpirkad a világűr fénye, amint kezdetben eget és földet teremt, mikor a föld még terméketlen vala és sötétség honolt a mélység fölött. A fény létrejöttét a teremtés rendje követi. A légréteg elválasztja a felső vizeket az alsóktól, ezek tengerekké egyesülnek, kialakul a szárazföld, növények sarjadnak, fák növekednek nemeik szerint, miközben a világűrben a fénytartó égitestek elfoglalják állandó helyüket, hogy rendeltetésük szerint a földre világítsanak, de nem azért, hogy emberi imádat tárgyai legyenek. A légben és a vízben élő állatok után a szárazföldi lények következnek és végül az ember, Isten ünnepélyes kijelentése nyomán: „alkossunk embert saját hasonlóságunkra — hogy uralkodjék a természet fölött!"
Az embert a héber tan nem úgy állítja elénk mint bűnös lényt, hanem a többi teremtmény fölé emeli, mint az isteni szellem részesét. Istennel szemben por és hamu ugyan, de a természetnek ura és mestere. Minden, mit Isten alkotott, „jó" és igy természeténél fogva, az ember is. De akkor honnan ered az ember bűnössége és szenvedése? Itt kapcsolódik be a biblia magasztos tanitása, hogy a büti képezi a szenvedés eredetét. A bűn a balsors szülőoka. Az ártatlanság állapotában az ember boldog. De az ártatlanság állapotának véget vetnek az álokoskodás és a túltengő vágyak. Az ember szabadságánál fogva ezek fölött uralkod-hatik, vagy kényökre hagyhatja őket, utóbbi esetben előáll a bűn és annak következtében a szenvedés. Erről szól Éden kertjének allegóriája. A büntetés pedig nem egyéb, mint az emberi nem nevelésének eszköze. A megismerés fájának gyümölcsét élvezte az első emberpár és midőn saját esze után indul mindenben, meghonosítja a bűnt a földön; ez a bűn nyilvánul Kain testvérgyilkosságában, Lemech kétnejüségében, Lemech vérontásában, Tubal-Kain fegyverkovácsolásában. A bűn vetése fölburjánzott. Az özönvíz nemzedéke teljesen megrontotta útját az Úr előtt, „az emberek hajlama csak a rosszra irányult." Mennél jobban elszaporodtak és kiterjeszkedtek a földön, az állapotok annál rosszabbra fordultak. Az óriások, kik magukat Isten fiainak nevezték, erőszakossággal töltötték meg a földet. A bűnös nemzedék megérett az ítéletre, el kellett pusztulnia. Az özönvíz hullámaiból csak Noé és családja menekül, kiben az erkölcsi jó iránt való hajlandóság tovább öröklődik.
Noéval Isten szövetséget köt; ezzel lényeges esemény megy végbe az emberiség nevelése körül. A tudás fájáról szakított homályos megismerés vezette eddig az embert; Noé ennek hiúságát belátja és tudatosan alárendeli magát az isteni akaratnak, mely számára törvény alakjában nyilvánul. A szövetség tartalma szerint az özönvíz veszedelme nem fenyegeti többé a földet, az ember azonban köteles embertársa életét tiszteletben tartani. „Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék." A törvény nevelő ereje irtsa ki az erőszakosságot, a vérontást. Ne csak a szükebb család, hanem az emberi összeség őrködjék az emberi élet szentsége és sérthetetlensége fölött. Ugyancsak megtiltja a törvény Noé ivadékainak az állatok vérének élvezését, mert a vér az indulat eleme. Ezzel a törvény a durva és nyers életmódtól akarja elszoktatni az embert, kiindulva azon alapfölfogásból, hogy az életmód hatással van az ember erkölcsi alkatára és fejlődésére. Folytatólag Noé Utódairól szól a szentirás. Noé fiainak Sem, Cham és Jáfetnek ivadékai benépesítik a földet és különböző irányú és fejlődésü csoportokat képeznek.
fajt sorol föl a Tóra, visszavezetve azok eredetét Noéra, mintegy jelezve, hogy a nemzetek testvérei egymásnak és mint testvérek, háború és elnyomás helyett jóindulattal tartoznak viseltetni egymás iránt. A Tóra tanítása szerint Sem és Jáfét kiválóbb rendeltetéssel bírnak, mint Cham, — „áldja Isten Sém sátrait és legyen Cham szolgasorban náluk" — „terjessze ki Isten Jáfet tulajdonát és lakozzék Sém sátraiban" — mert különböző utón bár, ketten együtt lesznek az emberi művelődésnek nagyrahivatott tényezői.
Most a Tóra elbeszélése elhagyja a többi nemzetek történetének mezejét és Izrael népének kezdeteivel, az ősatyák életével foglalkozik. Arpachitis hegyvidékéről származik Arpachsad, a patriarchák őse, kinek utódai Arménia határszéléről Ur-Kaszdim városába vándoroltak. Ott született Terach fia, Ábrahám. Terach Kanaán felé vette útját, de már a mezopotámiai Cháránban, a karavánutak ezen gócpontján állandó tanyát ütött. Azonban Ábrahám Isten hívására elhagyja szülei házát, családját és lakóhelyét, hogy oly országba menjen, melynek eladdig nevét sem tudta.
Ábrahám szerette Istent és habozás, tanakodás nélkül megvált törzsrokonaitól és családtagjaitól és 75 éves kora dacára vándorbotot vett kezébe. Az emberiség ősapja, Ádám ellenszegült az isteni parancsnak, Ábrahám föltétien engedelmességgel engedte át magát az isteni szózat vezetésének.
Az Ádám bűnétől eredő átkot Ábrahám engedelmessége megszünteti. Ábrahám ilymódon áldást hoz a föld nemzetségeire. Megérkezve rendeltetése helyére, Ábrahám oltárt emel Istennek, aki neki megjelent. Minthogy azonban a kanaániták ezen a viz- és legelődus környéken már meggyökeresedtek, Ábrahám inkább tovább vándorol dél felé és beéri kevésbbé termékeny, köves vidékkel Béthél és Áj között. Itt ismét oltárt épit Istennek.
Ábrahám erényei révén volt méltó arra az áldásthozó hivatásra, mely neki jutott, igy tanít a Tóra. Ezen erények sorában kiemeli az önzetlenséget és békeszeretetet. Midőn civódás ütött ki Lót és Ábrahám pásztorai között a legelők miatt, Ábrahám átengedi unokaöcscsének a Jordán pázsitdus alsóvölgyét Szodomáig és maga megelégszik a kevésbbé termékeny hebroni sikfölddel. Midőn Lót később idegen hódítók fogságába esik és a Jordán-katlan városai is kárt szenvednek, 318 szolgájával és szövetségeseivel megtámadja az ellenséges csapatokat és Lótot a többi foglyokkal együtt kiszabadítja, de Szodoma hálás királyától nem fogad el a visszahódított prédából maga számára egy saruszijjat sem. Békeszereteténél csak áldozatkészsége és önzetlensége nagyobb.
Sziklaszilárd volt Ábrahám hite és bizalma Istenben, midőn neki késő ivadékot ígért és azt hirdette, hogy leszármazói több nemze déken át idegen országban fognak sínylődni és csak azután veszik birtokba az Ígéret földjét. Abrahám szövetséget kötött Istennel, mely szövetségnek külső jele a körülmetélés, és elvállalta a kötelezettséget, hogy utódai Isten előtt fognak járni, egyeneslelküek és igazak lesznek és a szív megátalkodottságát kiküszöbölik.
Ábrahám vendégszeretetét, ellentétben a Szodomaiak és Gomorrha-beliek szeretetlenségével és bűnös romlottságával, mely ezen városok borzasztó végpusztulását vonta maga után, a három vándor irányában tanúsított szives előzékenység leírásával szemlélteti a Tóra. Megható vonás Ábrahám kitartó könyörgése a bűnös Szodoma és Gomorrha városokért. De legvilágosabban mutatja Istenhez való benső ragaszkodását ama súlyos megpróbáltatása, midőn késő-szülött, forrón szeretett egyetlen fiát, kinek életéhez az isteni ígéretek bevalósodása fűződött, követelte tőle áldozatul Isten. Ábrahám a Tóra elbeszélése szerint habozás nélkül oltárt emelt Mórija-hegyén és már azon volt, hogy fiát föláldozza, midőn az égi szózat visszatartotta. Ezzel az elbeszéléssel a Tóra azt a gondolatot is kifejezi, hogy Isten nem fogadja el az emberáldozatot.
A családfőnek magasztos példaképét mutatja be végül a Tóra a gyászoló Ábrahámban, midőn nejét, Sárát a Machpéla barlangjában eltemeti, miután megsiratta és meggyászolta és midőn fiának, Izsáknak feleséget segít keresni családjának leányai közül.
Ábrahám a teremtés könyvének elbeszélése szerint tökéletes és gáncstalan volt, Isten parancsait, törvényeit és tanait hűségesen követte.
A második házaspár, melyet a Tóra bemutat, jellemben elüt az elsőtől. Izsák erényeiről keveset beszél a szentirás. Beteljesednek rajta Ábrahám áldásai, sorsa kedvező, vagyona gyarapszik és megpróbáltatásoknak nincs kitéve; a cselekvésben kevés önállóságot tanúsít. Mélyebben hat a család sorsára hitvese, az elszántlelkü Rebeka, az ősanyák eszményképe. Ikergyermekei közül Ézsau, a szilajtermészetü vadász, inkább az apának kedvence, az anya szive az eszmélkedésre hajló szelid-lelkü Jákobon csügg. Melyik legyen a családi hivatás letéteményese: az elsőszülött Ézsau, vagy pedig a nemesebb érzésű Jákob? Ézsau maga nem sokat törődik az elsőszülöttség jogán őt megillető magasabb hivatással és eladja előjogát egy tál lencséért. Ézsau többnejüsége is azt bizonyítja, hogy nem birt kellő fogékonysággal a családi élet tisztasága, sem az Ábrahámtól eredő hagyomány iránt. Feleségeit ezenkívül Chéth leányai közül választotta. Rebeka tehát csellel odahatott, hogy Izsák Jákobot részesítse áldásában. Izsák is belátta, hogy Ézsau, ki kanaánita nőket vett feleségül, nem lehet az üdvösség eszméjének örököse és képviselője és önként újból ráadta Jákobra azt az áldást, melyet előbb megtévesztés folytán adott reá. A kanaánita nők erkölcstelensége mélyen elkeserítette
Rebekát és igy kiáltott föl: „Ha Jákob is Chéth leányai közül venne feleséget, akkor mirevaló az élet énnekem!"
Ézsau 12 idumeai nemzetség törzsatyja lett; ivadékai előbb jutottak országhoz és hatalomhoz, mint Jákob gyermekei; anyagi áldásban meg volt a része, a lelki áldás Jákobra szállt. De annak foganatosságát hosszú szenvedések árán kellett kiküzdenie.
Jákob életsora szenvedésekben és megpróbáltatásokban gazdag. Vele kezdetét veszi ama gyötrelmes állapot, melyet Ábrahám prófétai vízióiban előre látott. Az ő élete előképe népe történetének. Egyik megpróbáltatás a másikat éri. Ézsau haragja elől Lábánhoz bujdosik, 14 évi szolgálat fejében akarata ellenére kettős házasságba jut. 7 évig szolgált Ráchelért és akkor Lábán csalárdul Léát adta hozzá és csak újabb 7 évi szolgálat fejében kapta feleségül szive választottját, Ráchelt. 14 évi szolgálat után nejeivel, rabnőivel, gyermekeivel és jószágával vissza akart térni hazájába; ebbeli szándékát is csak Lábán akarata ellenére hajthatja végre. Az üldöző haragjától szerencsésen megmenekülve, aggodalommal készül a veszedelmes viszontlátásra bátyjával, Ézsauval. Útközben a Jabbok-folyónál, midőn estenden egyedül maradt, egy férfiú megtámadja és küzd vele hajnalhasadtáig. Jákob győz, de a küzdelemben egyik czombja megrándult és béna maradt. E győzelemben kecsegtető előjelet lát, hogy hatalmak és emberek ellenében küzdve, mindig győztes leend. Ekkor veszi föl az Izrael nevet; Jákob és Izrael (a hatalmakkal küzdő) egy és ugyanaz a személy. Találkozása Ézsauval kedvező kimenetelű volt; tehát Ézsau is elismerte erkölcsi hivatottságát és elsőszülöttségi jogát. Most már letelepedett Sálem, vagy Siló környékén, de ekkor Szichem fejedelmének a fia elrabolta leányát, Dinát; ezt a merényletet Simon és Lévi erőszakos fegyvere véresen torolja meg. Jákob most tovább vándorol Béthél felé, oda, ahol mint gyermekifju vándorutja küszöbén ama magasztos és biztató álmot látta volt, hogy a lajtorján, mely a földről az égbe vezet, az Úr angyalai föl- s alájárnak. Ekkor hal meg felesége Ráchel, nemsokára eltűnik fia, József, kit testvérei eladnak és vérbemártott köpenyét viszik atyjok elé halála bizonyítéka gyanánt.
József Egyptomba kerül. A Tóra a 12 testvér közül legelőnyösebb színben Józsefet mutatja be. Testvéreinek szembetűnő hibáit kiemeli, mig József életének részletes rajzában minden tiszta és megnyugtató. Erkölcsössége megoltalmazza rabszolgaságában Potifár feleségének csábításai ellen és midőn rágalmazás folytán börtönbe jut, derekassága kivívja fölügyelőinek elismerését. Később hatalomra jut Fáraó udvarában és az éhínség idejében viszontlátja testvéreit. Utóbb atyja és testvérei hozzá költöznek Egyptomba és letelepednek Gósen földjén. József régen megbocsátotta testvéreinek bűnét és atyjuk halála után is nemeslelkü és szeretetteljes marad irántuk. Jákob Egyptomban hal meg, ahová hetven lélekkel költözött. Életének tartalma békeszeretet és türelmes szenvedés. Halála előtt megáldja gyermekeit és Judát jelöli meg mint testvérei vezérét. Teste őseinek sírhelyén talál örök nyugodalmat. Bár tiszteletben állott Egyptomban, ragaszkodott ősei honához és ott kívánt pihenni.
A Tóra második könyve Jákob elszaporodott ivadékainak egyptomi szenvedéseit ecseteli. Hasonlóképpen eleven és szemléltető módon írja le a kiszabadulást. A megváltás történetének előterében Mózes áll, de az ő nagysága és kiválósága nincs méltatva, mintha az elbeszélő vonakodnék tulajdon érdemeit megvilágítani. A tiz csapás megtöri Fáraó szivét és az elsőszülöttek halála után szabadon bocsátja Izraelt.
Folytatólag leírja a kivonulás könyve az átkelést a Sás-tengeren, a népet környező veszedelmeket, a csodás menekülést. Majd áttér a kinyilatkoztatás elbeszélésére. Ragyogó színekkel és drámai élénkséggel állítja elénk a Tóra a kinyilatkoztatást. Ez a főesemény áll a történeti előadás homlokterében. Meglátszik a nyelvezeten, hogy küzd a kifejezéssel, igyekezve a magasztost és megfoghatatlant megfoghatóvá és érthetővé tenni. Az egész nép hallja a kinyilatkoztatást, de nem látja az Istenséget mint alakot. A kinyilatkoztatást megelőzi ez az ige: „Ti láttátok, mit cselekedtem Egyptommal és hogy titeket sasszárnyon vittelek és magamhoz hoztalak; ha megőrzitek szövetségemet, akkor kiváló birtokom lesztek minden népek között, noha enyém az egész föld. Legyetek számomra papok birodalma és megszentelt nép 1“ A szövetség főelemét a tiz ige képezi. Súlyt helyez a Tóra arra, hogy a nép nem látott alakot, csak hangot hallott a kinyilatkoztatásban, tehát Istent nem szabad képekben imádni. Az istentisztelethez elég egy földből rakott oltár, de csak azon a helyen, amelyre az Úr nevét ruházni engedi, a kőoltár se legyen lépcsős emelvény és ne legyen vassal, a háború és vérontás eszközével faragva. Minden, ami szentségtelen, maradjon távol az Úr oltárától.
Következnek a „Szövetség könyvének" törvényei. Ezek csoportokra oszlanak; minden csoport 10 törvényből áll — a tízparancsolat mintájára. Ezen alaptörvényeket Mózes a népnek fölolvasta a tízparancsolat kiegészitésekép és a nép azokat egyhangúlag elfogadta és ezzel a szövetséget megpecsételte. Mialatt Mózes ezenközben visszatért Szináj hegyének felhős ormára és ott 40 napig időzött, hogy a törvények kőbevésett szövetségtábláit átvegye és útmutatást hozzon a törvénytáblák elhelyezésére szolgáló sátortemplom építése tárgyában: azalatt a nép tévútra tért és az Istent aranyborjú képében akarta szemlélhetővé tenni. A Tóra nagy részletességgel adja elő ezt az esetet, mintegy elriasztásul. Mózes forró könyörgésére Isten megnyilatkozik kegyelmességében, irgalmasságában és bűnbocsátó szeretetében.
A legfontosabb törvények nyomatékos ismétlése után sorát ejti a Tóra elbeszélése a templomsátor építésének és fölavatásának. Az áldo zatok rendjét a Mózes által tanított törvény állapítja, meg (Mózes III. könyve). Áhronnak nincs joga attól eltérni hajszálnyira sem. A templomsátor fölavatásának emberi müve elő volt készítve, de annak valódi szentségét égi jel adja meg. Mikor már Áhron fölemelte karjait, hogy a népet megáldja, Mózes belépett a templomsátorba és akkor Isten dicsősége cikkázó villámban szállott alá és meggyujtotta az oltár füzét; ennek láttára a nép arczraborult és hangos kiáltásban tört ki, éppen úgy, mint Illés próféta Karmelhegyi áldozatánál. Az első oltártüz ily-módon égi származású volt és az első oltártüzet a papok keze nem hagyta többé kialudni, hanem folyton táplálta. Áhron két fia, Nádáb és Abihu földi tűzzel próbálta az oltárt föllobbantani, de ugyanazon villám, mely az áldozatot elhamvasztotta, őket is lesujtá. Ez intésül szolgált, hogy a papok őrizkedjenek önkényes cselekményektől és éppen mert az oltárhoz közelebb állanak, legyenek mindenkor tudatában annak, hogy nagy felelősséggel bírnak.
E fejlemények újabb törvényekre szolgáltak alkalmul; a papok őrizkedjenek szeszes italok élvezetétől; az ő hivatásuk a népet tanitani, hogy megkülönböztessék a szentet és szentségtelent, a tisztát és tisztátalant ; főleg őrizkedjenek a pogányok halotti áldozataitól. A holttetem tisztátalan és a szentélytől, valamint a papoktól távoltartandó. Idecsatlakozik az engesztelőnap törvénye is. Még a főpap se lépjen minden időben a szentséges szentélybe, csakis egyszer az esztendőben, midőn áldozat és bünvallomás által engesztelési hoz önmagának, a papi törzsnek és az egész népnek. Az engesztelőnapot munkától és eledeltől való meg-tartózkodás által kell ünnepelni. Az idegennek is része van az engesz-telésben és az isteni kegyelemben. A szentély maga, mivel a nép bűnössége környezi, az engesztelés által évről-évre újra lesz avatva.
Ezek után rátér a Tóra ama bűnökre, melyek undorítók az Ur szemében és melyek miatt Kanaán országa „kiokádta lakóit". Az egyp-tomiak és kanaánbeliek undokságaitól őrizkedjenek az Izraeliták. Két, tiz-tiz tételből álló törvénycsoport szól a nemi élet tisztaságáról. A Tóra eme harmadik könyve, melynek tartalmát főképpen a törvény képezi (nevezetesen az áldozati, az étkezési, a bélpoklosokra vonatkozó törvények stb.), a nemi élet tisztaságára tartozó szabványok által védőbástyája az erkölcsiségnek. A vérfertőzés, a házasságtörés, a nemi kicsapongások és a fajtalanság tilalmához hozzáteszi a Tóra az intelmet: „Ne szennyezzétek be magatokat mindezzel; mivel a népek ezen aljasságokat űzték, azért üldöztem ki őket előletek!" Megszivlelésre méltó intelem ez, melyet a népek történetének menete és hullámzása igazol.
Az előbbiekkel más törvények függnek össze, bevezetve ez igével: „Szentek legyetek, mert szent vagyok én, a ti Istenetek!" Ezek a törvények is láthatólag a tizes szám szerint vannak csoportosítva, u. m.:
a szülök tisztelete, az ünnepnapok megtartása, a szegények és idegenek részesítése a föld termésében, a lopás, a hazugság és letagadás, a hamis eskü, a zsarolás és elnyomás, a rablás, a bér-visszatartás tilalma; hasonlókép a süketek szidalmazásának, a vakok megejtésének, az igazság elárulásának, a személyválogatásnak, a rágalmazásnak, a hirhordásnak, a testvérgyülöletnek tilalma a nyílt baráti megintés, a boszutervek mellőzésének és az általános felebaráti szeretetnek kötelmével egyetemben.
A földmivelésre, az állattenyésztésre, a bálványimádás kerülésére vonatkozó törvények után megint visszatér a Tóra az idegenek iránt való igazságosság és szeretet parancsára. Majd büntető rendelkezések következnek a gyilkosság, a testi sértés, a fajtalanság, a vérfertőzés és a bálványimádás eseteiben, Izrael kiválasztottságának és megszentelt hivatásának ismételt nyomatékos hangsúlyozásával.
A kizárólagosan papi törvényeket áldozati törvények követik, ezzel az ünnepek fölsorolása függ össze közvetlenül. A szombat után a peszach-ünnepet tárgyalja a Tóra, 50 napra rá az aratóünnep tartandó, más néven a hetek ünnepe; a hetedik hónap kezdetére kürtös ünnep esik, ezen hónap első harmadát befejezi az engesztelő nap, végezetül jön a sátrak ünnepe.
Az évek forgása meghozza a szántóföld szombatját, a termőföld ünnepét. Minden hetedik évben a szántóföld ugarol és a kert parlagon marad. Ami magától terem, gazdátlan dolog, mindenki tulajdona, a szolgák, az idegenek, a szegények leszedhetik. Minden ötvenedik év amellett szabad év (Jóbei), melyben a rabszolga fölszabadul és családjához visszatér, az eladott földbirtok pedig az őstulajdonosra vagy az örökösére visszaszáll. Szántóföldek, nyílt városokban lévő kertek, házak, örökre el nem idegeníthetők, mert a föld az Istené. A tulajdonos vagy annak családja a Jóbei előtt is visszaválthatja az eladott birtokot. Erősített városokban a házak visszaváltási joga egy év alatt elenyészik, mert a várak a nemzet közbirtokát képezik, ennélfogva közönyös, hogy kik a házak időleges birlalói. Ezen közgazdasági intézkedések a közjóiét biztosítását célozzák. Ezeken alapszanak a szegények gyámolitására vonatkozó hiteltörvények, a tartozásuk fejében eladott rabszolgák megváltását szabályozó rendelkezések, a rabszolgákkal való emberi bánásmódra vonatkozó parancsok. Zárköve ezen jogrendszernek az intés, mely szerint törvények megtartása termékenységet biztosit a földnek és megőrzi a nemzeti önállóságot, ellenben a törvény megszegése és elhanyagolása terméketlenséget hoz a földre, fokozott szerencsétlenséget, háborút, idegen igát és végül a szétszóratás borzasztó végítéletét a nemzetre. Ezek a törvények, szabványok és tanok Istennek szövetségét képezik a néppel a szinájhegyi kinyilatkoztatás alapján.
A Tóra negyedik könyve az izraeliták útjáról szól, arról az útról,
mely a Szináj hegyéről a Jordán partjáig vezet. A kivonulás második évének elején Mózes a törzsek véneivel egyetemben népszámlálást tart, melynek eredménye szerint, a levitákat nem számítva, 603,556 férfi volt a táborban az indulás előtt. A levitákat külön számlálták; összesen férfinemüek az egy hónapos kortól fölfelé 22,000-en voltak. Az izraeliták 20 éves kortól kezdve számíttattak, a nők és gyermekek mellőzésével. A leviták szolgálati ideje a 30. életévtől az 50. életévig terjedt. Ilyen korú leviták száma 8580. Három csoportra oszlottak, u. m.: Keha-titák, Gersoniták, Merariták. Csak a szentély körül teljesítettek szolgálatot, a szentélybe való belépés az áhronidák előjoga volt. A levitákat szolgálatukra külön avatták. Ezen történeti előadásnak is oktató célzata van, mely a következő törvényekben csúcsosodik ki. A bélpoklosok és más tisztátalan betegségben szenvedők a táboron kívül helyezendők el. Gtt, ahol a szent szövetség ládája lel tanyát, nincs helye tisztátalanság-nak. Ide sorakoznak a papok hivatására vonatkozó törvények is. A házasságtörés gyanújában álló, vagy férjétől alaptalan féltékenységgel gyötört hitves ügyében a pap a szó és tett eszközeivel kideríti az igazságot; a papok megáldják Isten nevével a népet és érette könyörögnek; a papok mellett bizonyos szent jelleggel bírnak a nazirok, megfelelő fogadalmak révén, meghatározott időtartamon át; de nem egyenrangúak a papokkal, sőt fogadalmuk lejártával a pap mutat be érettük áldozatot. Pótlólag ide vannak iktatva a törzsfejedelmeknek a templom fölavatása alkalmával fölajánlott adományai.
A második év második havának 20. napján útra kerekedett a tábor. A füstoszlop, mely nappal a szentély fölött lebegett, éjjel pedig tüzfényben ragyogott: most eltűnt, jeléül az indulásnak. Rendezett menetben, öt csapattestben vonultak rendszerint az izraeliták, Juda két másik törzszsel a menet élén, utána hasonlóképp társtörzsekkel együtt előbb Ruben, mögötte Efráim, társtörzszsel utóbb Dán, végül Lévi törzse a szentélylyel.
Néhány élénken szemléltető jelenet leírása után, melyek az ut viszontagságait jellemzik és a nép zúgolódásairól tesznek emlitést, ama számos közbeeső állomás mellőzésével, melyeket az izraeliták Chaceróth oázisától Kadesig érintettek, a Tóra most már leginkább az utolsó állomás környékén, Czin vagy Párán pusztájában történtekről közöl részletesebb tudósítást; nevezetesen a kémek kiküldéséről, azok visszatéréséről és a lehangoló hírekről, melyeket magukkal hoztak, a nép kicsinyhitüségéről és elégedetlenségéről, minek Isten büntetése, a negyven évi pusztai zarándoklás volt a következménye. Ezen sivatagbeli vándorlásról kevés adatot szolgáltat a Tóra; menetét közbe-közbe egyes törvények megalkotása szakítja meg.
Kiemelkedő esemény a sivatagbeli vándorlás időszakában Korach és társainak zendülése, mihez ismét újabb — a papok rendjére vonatkozó — törvények fűződnek. Folytatólag arról van szó, hogy Mózes és Áhron sem kerülhették el az isteni igazságszolgáltatás szigorát, amennyiben nem mehettek be az ígéret földjére. Az utolsó vándorlások megkerülik Edóm földjét, ekkor meghal Áhron Hór hegyén, anélkül, hogy a szent földet megpillanthatta volna.
Körülményesebben adja elő a Tóra Bileamnak, a pogány varázslónak történetét, akit Bálák meghívott, hogy megátkozza Izraelt, ő azonban fölismerve ennek a népnek nagyságát és életerejét, ellenkezőleg azt hirdette, hogy Izrael le fogja igázni ellenséges szomszédait. Majd a báál-peori bűnös üzelmek leírása következik Pinchasz erélyes föllépésével, melylyel a halálos vészt elhárította a népről. Ekkor az izraeliták irtó-háborut vezettek a Midjaniták ellen, akik őket csábításaikkal megrontották. Ez alkalommal népszámlálást tartottak, mely szerint 601,730 fegyverfogható férfiú volt a táborban. Egyidejűleg névszerint fölsorolja a Tóra Izrael hetven családját, intézkedik az ország fölosztása, az örökösödési jog és a nők örökösödési viszonyai felől.
Mózes Józsuát szemeli ki utódjául, Áhron utódja Eleázár főpap. Gad és Manasse törzse a Jordán keleti partvidékét kapják birtokul, azon kikötéssel, hogy a testvértörzseket a honfoglalás harcaiban fegyveres kézzel tartoznak támogatni. Az izraeliták által megerősített városok fölsorolása után azon állomások jegyzékét találjuk, melyeket Ramzesz városától Egyptomban a Jordán partjáig haladtukban érintettek.
A bevonulás előtt Mózes búcsút vesz ama nemzedéktől, melyet fölnevelt és ismét szivükre köti, hogy őrizkedjenek a bálványimádástól, annak jelvényeit, szobrait és kirakott képeit rombolják szét, az oltármagaslatokat dúlják föl, nehogy a csábítás folytán megtántorodjanak. Végezetül megszabja a Tóra a szent föld határait, fölsorolja a férfiakat, akik az ország fölosztásánál közreműködnek, megállapítja a leviták lakóhelyeit és elrendeli a menedékvárosok fölállítását.
Ezzel be van fejezve a tulajdonképeni és a szó szorosabb értelmében vett Tóra tartalmi vázlata. Az V. könyv, mint „Törvényismétlés Könyve" külön tárgyalást igényel a történeti előadás keretében.
Ez az eddig tárgyalt sajátos jellegű és egyöntetű isteni mü kerek egészet képez, melyben tanítás, történet és törvény egymásba kapcsolva, azt a kezdettől végig áthúzódó vezéreszmét hirdeti, hogy Isten a világnak és az embernek teremtője, aki a halandónak tulajdon szellemi hatalmából részt adott és a föld urává tette; amit Isten alkotott, jő, mindaddig, mig a szabadelhatározásu emberi lény meg nem rontja. Az ember ne csak szive vágyát és ne csak saját eszejárását kövesse; az első emberpár gyermekes éretlenséggel a pillanatnyi kielégülést kereste és a paradicsomot elvesztette. A bűn tovább burjánzott és a föld szenvedett súlya alatt. De Ábrahám kivált magas erényeivel. Általa és benne erkölcs, jog és igazság származik a földre. Az ő ivadékai a szenvedések iskolájában erre a hivatásra készülnek; a kinyilatkozás fölavatja őket; e kinyilatkozásban van a kárhoztatása a múlandó alkotások istenitésének, . . . a nemi kicsapongásoknak ... az igazságtalanságnak és erőszaknak. Ez a hármas tan követeli a láthatatlan Egyisten imádását, aki Izrael történetében mint megváltó működött, továbbá az erkölcsi önmegszentelést, végül a szegények és gyöngék gondozását, istápolását.
Ez alaptanok törvényekben jutnak kifejezésre, a törvények az életet szabályozzák, hogy Ábrahám ivadékaiban testté váljon a szent népről szóló ige, áldásul a föld minden nemzetségeinek.
Mennyi mélység, gazdagság és változatosság egy aránylag nem nagyterjedelmü könyvben! Valóban nincs irodalmi alkotás, melyet a Tórával össze lehetne hasonlítani.
HETEDIK FEJEZET.
SAMÁRIA PUSZTULÁSA ÉS A DÁVID
DINASZTIA.
A samária! birodalom Pekach halála után. Anarchia, rablás és gyilkolás. Ingadozás Asszyria és Egyptom közt. Próféták üldöztetése. II. Hosea próféta. Hosea király. Sa'lmanaszar hadjárata Phönicia és Samária ellen. Hosea vazallussága és elpártolása. Háború Hosea ellen. Samária ostroma és vége. A tiztörzs. Chiszkija király. Jóslat Chiszkija királyról. Chiszkija manifesztuma. Sebna a palotafelügyelő. Chiszkija reformjai. Az uj naptár. Chiszkija jelleme és ingatag kormányzása. Chiszkija asszyr politikája. Jesája működése. Diplomáciai tárgyalások Egyptommal.
(736—711.)
samáriai birodalomban, mely a keleti és északi részének elszakadása folytán nem volt többé a tiztörzsek országának nevezhető, a régi korrupció és a könnyelmű kormányzat mind mélyebbre ásta a közrendet és az állam tekintélyét. Azok a sebek, amelyeket az asszyrok ütöttek rajta, nem tudták megalázni a nagy urak gőgjét és önzését. Dacosan szóltak, gúnyt űzve a siralmas valóságból. „A téglaépitvények bedőltek, hát kövekből fogunk építeni, kivágták a sikomor-fákat, hát cédrust ültetünk helyükbe." Az efráimi nemesség ivásnak adta magát, ezért sem birt tudatára ébredni annak, hogy az eddigi csapások okvetlenül az ország teljes pusztulására fognak vezetni, ha férfias tettekre el nem határozza magát.
Miután Pekach Hóseának, az összeesküvők vezérének fegyverétől elesett, kilenc esztendeig nem volt királya Samáriának. Hósea. Éla fia, a királygyilkos, eleinte visszautasította a tövises koronát, más meg nem akadt, aki elég tekintélyt tudott volna szerezni.
Izrael nagyjai irigy szemmel nézték egymást és egyik sem akarta magát a hozzá hasonlónak alárendelni. A kilenc esztendő alatt azonban néhány vezető ember mégis magához ragadta a hatalmat és királylyá kiáltatta ki magát, de a nemesség soraiból támadt összeesküvők éppoly gyorsan megbuktatták. Egyik királygyilkosság a másikat követte és a bajt még fokozta az, hogy a közrend pusztulása miatt a romlottság és bűn még inkább felülkerekedett, elnyomva a garázdálkodók minden szégyenérzetét. Esküszegés, hazugság, gyilkosság, lopás és házasságtörés napirenden volt és az ártatlanul meggyilkoltak vére patakokban folyt. Az előkelő családok a rablólovagok mesterségére szövetkeztek,
meglesték és kirabolták a karavánokat és az utasokat legyilkolták. Szichem mellett a Garizim-hegyén, északon a Tábor-hegyen és a Micpah-bércén a Giládi-hegységen rablótanyák voltak, ahonnan az elvetemedett nemesek áldozataikra lestek és ahonnan gyalázatos és kegyetlen mesterségükre indultak.
Az egyre növekvő belső bajok még inkább fokozták a kívülről fenyegető veszedelmet. Mióta Phul beleavatkozott a libánoni viszályos ügyekbe és Tiglát-Pileszer megsemmisítette az arameusi birodalmat, elkerülhetetlenné vált az összeütközés a Tigris és Nílus mentén elterülő két nagy birodalom közt. Asszyría és Egyptom féltékeny szemmel figyelték egymást és a fegyveres összecsapás előtt saját erejük fokozására és az ellenség gyengítésére szövetségesek szerzésére törekedtek. Izrael országa tudvalevőleg Asszyría hűbéresévé vált és évenkint adót kellett fizetnie, amihez még egyéb megaláztatás is; járult, Asszyría meg éppenséggel nem járt el kíméletesen a leigázott népekkel. Most aztán Egyptom Izraelt szövetségeséül kérte föl a hóditó és elnyomó Asszyría ellen. Nyíltan ezt Samáriában nem merték megígérni, hanem titokban megállapították a szövetség föltételeit. Hogy Egyptomhoz való közeledésüket leplezhessék, az izraelita urak a hódolat és alázkodás különböző jeleivel hízelegtek az asszyr királynak és díszes ajándékokkal rimánkodtak kegyéért. Az ország kényszer-helyzete és attól való félelme, hogy a két nagy birodalom közt összezuzódik, kétszínű viselkedésre késztette Izraelt. Egy egykorú próféta Samáriának ezen a kétszínű szereplésén igy gúnyolódik:
Efráim fut a szél után És üldözi a vihart, Egész nap hazudik és ravaszkodik, Szövetséget köt Asszyriával És olajat küld Egyptomba.
Efráim észrevette gyöngeségét,
Ekkor elment Asszyriába
És küldött (ajándékokat) Járeb királyhoz.
De ez nem tud gyógyítani És nem tud behegeszteni sebeket.
Efráim olyan lett, mint a kerge galamb,
Egyptomot hivta És Asszyriához vándorolt.
Az erkölcsi elvadulásnak és a politikai gyöngeségnek ez a siralmas és megdöbbentő állapota természetesen vallási ferdeségekkel párosult.
Még ajkukon hordták az emberek e szavakat: „IHVH engem úgy segélyen !“ de nemcsak a bika faragott képénél áldoztak Béthélben, Dánban, Samáriában és Gilgálban, hanem sok oltárt emeltek a Báál istennek is, áldoztak és tömjéneztek a hegycsúcsokon, tölgyek alatt és berkekben, művészi képeket faragtak és felburjánzott a bálványimádás a legvissza-taszitóbb formák közt. Miként Ninivében és Bábelben, nők és leányok a gyönyör istennőjének tiszteletére akárkinek adták oda magukat, hogy adományokat gyűjtsenek az istennő templomára, igy volt Samáriában is. Itt is a fajtalanság, kicsapongás és házasságtörés béréből emelték az oltárokat és bálványszobrokat.
Az erkölcsök és a közrend eme elfajulását látván, több istenes férfiú közbelépett és szemére lobbantotta a népnek bűneit és figyelmeztette azok következményeire. Az ország nagyjai erre eltiltották őket a szónoklástól, de a próféták nem engedték magukat elhallgattatni. Az egyre nagyobb tért hóditó romlottság ellen még lelkesebb buzgalommal léptek föl és éppenséggel nem válogatták meg kifejezéseiket. A megfertőzött levegő megtisztítására zord viharra volt szükség.
A próféták elszántsága embertelen üldöztetésükre vezetett. Megfigyelték, tőrbe csalták és megölték őket, ott ahol prédikáltak, ha mindjárt a templomban is. Mennyivel szomorúbb idők jártak, minf II. Jerobeam alatt, amidőn senkisem bántotta a próféták szólásszabadságát. Csakhogy a fenyegető halál sem tudta elnémítani a prófétákat.
Hosea neve alatt fennmaradtak az egyik prófétának, beszédei Izrael birodalmának utolsó korszakából és ezek a beszédek híven festik ama kor elvadulásának képét. Hosea szavai viharként zengnek és villámként cikkáznak. Kíméletlenül és életét semmire sem becsülve, tárta föl ez a próféta — nevezzük őt II. Hoseanak — a nagy urak romlottságát és a nép erkölcstelenségeit. Beszédein észre lehet venni, hogy nemes felindulásában nem fontolta meg és nem öltöztette költői formákba szavait. Fel akarta sorolni a nép bűneinek egész sokaságát, a tévelygések minden fajtáját, úgy, hogy nem is tudta, hol kezdje és hol végezze. Beszédei ezért nagyon rapszodikusak és egyik tárgyról minden átmenet nélkül a másikra ugranak át. Keserű fájdalom metsző gunynyal vegyül, fenyegetések és átkozódások szelíd intelmekkel váltakoznak. E lánglelkü próféta beszédei eszményt állítanak Izrael elé, amely szerint élnie és cselekednie kell, de csak azért, hogy a jelenkor elfajulását még rikitóbb színben tüntesse fel. Szónoklata nincs ugyan költői fordulatok és hasonlatok hijján, de nincs benne a nagy orátorok higgadtsága és nyugalma. Hogy is tudta volna megőrizni hidegvérét, hogy tudott volna ügyelni művészi formákra ennyi bűn és ily nagy meg-tévelyedés láttára? Látva népét a tátongó örvény szélén, kereshette-e a szó mesteri formáit, hogy a fenyegető bukástól elrettentse. Fenyegétő szózatban fordult tehát népéhez úgy, amint szive legmélyén érzi. Önmagát, fellépését és társainak életmódját e szavakkal jellemzi :
Örült a próféta,
Őrjöng a szellem férfia,
Bűneid sokasága miatt.
Mert leselkednek minden lépésére,
Efráim leselkedik Isten népére
Tőrt vet a próféta útjaira,
Mint ellenségét üldözi még Isten házában is.
Ostorozó beszédeivel nagyrészt Izrael birodalmához fordul. Juda országáról csak mint elcsábitottról beszél, mert annak nagy urai csak utánozták Izraelt.
A próféta bár mind határozottabban és világosabban megjövendölte a samáriai birodalom pusztulását, még sem szűnt meg hirdetni a nép fennmaradását, ha lemond romlott szokásairól és bűnbánóan visszatér Istenéhez :
Elpusztul majd Samária,
Mert eltántorodott Istenétől,
Kardélre fogják hányni őket,
Gyermekeiket szétzúzzák,
Asszonyaikat fölapritják,
Tekints Istened felé! Ó Izrael,
Mert önhibádból eltévelyedtél, Imádkozzatok
S térjetek vissza Istenhez, szólván:
Ajkunkkal pótoljuk az áldozati állatokat,
Tetteinkben akarunk megjavulni.
Asur ne segítsen mi rajtunk,
Paripákon nem nyargalunk
És kezünk munkáját nem nevezzük többé Istennek.
Csak téged, aki könyörülsz az árván, imádunk.
Meggyógyítom őket, ha bajuk van, Elárasztom őket szeretetemmel, Mert haragom megszűnik, Harmat leszek Izrael számára, Kivirul, mint a liliom, És gyökeret ver mint a Libánon.
Bármily vigasztalan is volt a jelen, mégis valamennyi próféta azzal végezte fenyegető beszédeit, hogy rámutatott Izrael derűs jövőjére.
Eközben beteljesedett Samária birodalmának végzete. Az ország nagyjainak a megmentésre irányuló minden lépése csak romlásra vezetett. Miért ismerték el mégis királynak Hoseát, Éla fiát, Pekach király gyil kosát? Talán megdöbbentek a birodalom gyöngeségén és züllöttségén, vagy puszta szeszélyből tették? Samáriának ez az utolsó királya (727—719) jobb volt elődeinél, vagy legalább is nem volt olyan rossz, mint elődei. De ő sem tudta elháritani országától a végveszedelmet. Úgy látszik, titokban a csalárd reményekkel hitegető Egyptomhoz szított.
Éppen abban az időben egy harcias asszyr király, Salmanaszar, háborút viselt Élulai tyrusi király és egész Fönícia ellen, melyet meg is hódított, miután a tyrusi király hiába próbálta meg az ellentállást.
Ez alkalommal Salmanaszar be akart rontani Samáriába is, de Hosea nem várta meg az ellenséget, hanem elébe ment és meghódolt, uj adókra és ajándékokra kötelezvén magát De alighogy az asszyr király elvonult, mindenfelől tüzeltek ellene. Egyfelől Élulai szerette volna lerázni magáról az asszyr igát és e célból szövetségeseket keresett, másfelől Sevichos (Sszó) az aetiopiai dinasztiából származott második király csábította és buzdította az Asszyriának meghódolt népeket a fölkelésre, mert őt is félelemmel töltötte el e birodalom hatalmának folytonos növekedése. Hosea hitt a csábításnak, követeket küldött Sevichos királyhoz, hogy vele véd- és dacszövetséget kössenek és egyúttal segédcsapatokat, vagy legalább lovakat kérjenek.
Ugyanakkor Tyrus is megtagadta a Salmanaszarnak fogadott engedelmességet és háborúra készült. A szomszédos nemzetek általános felkelésre készültek a népeket eltipró, gőgös Asszyria ellen. A filiszteusok is állást foglaltak a nagy birodalom ellen. A szövetségesek Jeruzsálembe is követeket küldtek, hogy a közben meghalt Achaz utódját, Chiszkiját is rábírják a szövetséghez való csatlakozásra, hogy az is ragadjon fegyvert Asszyria ellen. Hosea nyíltan proklamálta Asszyriától való elszakadását és beszüntette a hübéradó fizetését Ugyanezt tette Fönícia is. Ekkor Salmanaszar összegyűjtötte seregét és az Euphraton és a Libanonon át előbb Fönícia ellen vonult.
Közeledtére megsemmisült a népek reménysége, hogy visszaszerezhetik szabadságukat A föníciai városok alkalmasint kardcsapás nélkül adták meg magukat, köztük Szidon, Akko, sőt Ó-Tyrus, a főváros is. Élulai király Tyrus szigetére, vagy Uj-Tyrusba menekült és ott elsáncolía magát, azzal az eltökélt szándékkal, hogy onnan a gyarmatok segítségével folytatja az ellentállást. Csakhogy a föníciaiak eközben átpártoltak Salmanaszarhoz és hatvan hajót és nyolcszáz evezőst bocsájtottak rendelkezésére, hogy uj Tyrust sikerrel ostromolhassa.
Akkoból Salmanaszar a jezreeli síkon át a samáriai birodalom felé közeledett. Az izraelita városok is megadták magukat a hatalmas királynak, vagy lakói elmenekültek a fővárosba. Hosea csüggedetlen bátorsággal állt ellent, bár a megígért egyptomi segítség nem jött meg. Samária fővárosa, amely hegyen épült, magát védelmi állapotba helyezve,
egy ideig jól tartotta magát és Hosea, valamint Samária lakossága azt hihette, hogy* valamely előre nem látott esemény tán elvonulásra kényszerítheti Salmanaszart. Megerősítették és ellentállásra képessé tették Samária falait, tornyait és bástyáit; jól el volt látva eleséggel és vízzel is és megtörténtek mindazok az intézkedések, amelyek egy ostromolt város védelmére szükségesek. Az Asszyrok azonban kitünően értettek a megerősített városok ostromlásához. Sáncokat emeltek, hogy a támadók és gépek a falakkal egymagasságban legyenek, elmozdítható tornyokat építettek és faltörő kosokkal dolgoztak a falak ellen. Nagy elkeseredéssel és szívóssággal folyt a harc, mert Samária ostroma közel három esztendeig tartott (721 nyarától 719 nyaráig). De az ostromlottak minden fáradozása, vitézsége és kitartó küzdelme eredménytelen maradt. A tiztörzs országának fővárosát kétszázéves fennállás után az ellenség rohammal bevette.
A birodalom utolsó királya, Hosea fogságba került és a győztes asszyr fejedelem még elég kíméletesen bánt el vele.
Megfosztották méltóságától és börtönbe vetették. Alkalmasint Nini-vében. Az izraeliták utolsó királya ott végezte be életét. Hogy hány ezren estek el e hosszú harc alatt Izrael fiaiból és hányán kerültek fogságba, arról írott adatok nem maradtak ránk.
Annyira elidegenedett az a birodalom a Levitáktól és a prófétáktól, akik a nép élményeit fel szokták jegyezni, hogy azok csak nagyon röviden említik Samária pusztulását. Egy sirámuk sem hangzott e birodalom romjain, mintha szomorú sorsával nem törődtek volna költői. Beteljesedett a próféta jóslata: Efráim elpusztult, Dán, Samária és más városok bálványai Ninivébe vándoroltak és a foglyokat ezerszámra hurcolták el. Csoportokba osztva, telepítették le őket a néptelenebb vidékeken. Chalachban, Chaborban, a Gócán folyó mentén és a hegyes Média városaiban.
Harmadfélszáz esztendeig állt fenn a tiztörzs országa és Izrael háza; húsz király uralkodott felette és egy napon nyomtalanul elenyészett ; mert Efráim megtagadta eredetét, mert nem akart tudni az erkölcs-nemesitő, nemzet-szabaditó és nemzet-erősitő ősi vallásról és a bálványimádásra és a velejáró pusztító bűnökre vetemedett. „Az ország kiköpte a tiztörzset, amint kiköpte a kanaáni törzseket." Vájjon hová lettek? Keresték őket a távol Keleten és a távol Napnyugaton és azt hitték, rájuk találtak. Csalók és képzelgők el akarták hitetni, hogy utódaiktól származnak. A tiztörzs kétségtelenül elmerült a népek tengerében és nyomuk veszett örökre. Kevesen közülük, mint földmivesek, vincellérek és pásztorok az országban maradtak, mások, a nemes családok sarjai, főképp a határszélen lakók Judába menekültek. így pusztult el Jákob nemzettestének az a rothadó tagja, amely az egész népet megfertőzte és megbénította. Efráim törzse, amelynek önzése az ország birtokbavételekor az egységes nemzet szétforgácsolását okozta és melynek nagyra-vágyása később a nagyhatalmi jelentőségre emelkedett birodalom szétszakadását és gyöngeségét idézte elő: Efráim az idegenben siránkozott: „Megfenyítettek engem, mint egy ficánkodó fiatal barmot, megszégyenítettek és nekem pirulnom kell, mert ifjúságom gyalázatát hordom." E testrésze eltávolítása után a zsidónép szinte jól érezte magát és úgy látszott, hogy boldogabb idők derülnek reá. Juda és Benjámin törzsei újra fellendültek és kibontakozott náluk a virágzás pompája. Egyenlő osztályrésze volt a velük egyesült Simeon és Lévi törzseinek, amelyek a tiztörzs országának pusztulása óta Izrael népét, jobban mondva Izrael maradványait alkották.
Samária pusztulása ijedtséget és zavart okozott mindenütt, de, pillanatnyilag legalább intő és okuló hatással volt Juda országára, amely letett azokról a dőre és erkölcstelen szokásokról, amelyek ott is az elfajulásnak, a gyöngeségnek és hanyatlásnak váltak okozóivá. A népnél és nagyjainál ezután, eleinte legalább, a próféták intelmei nem találtak süket fülekre. Most már mégis hallgattak Jésájára, amikor a bűnös Samáriát utólérte a tőle megjövendölt büntetés és az a jóslata, hogy „Az ittas Efráim olajvölgyének fején a diszkorona olyan lett, mint egy érett füge, amelyet hamar elfogyasztanak." A gunyolódók gunyja, akik dicsekedve szóltak: „Szövetséget kötöttünk a halállal és szerződésre léptünk a sírral, a mindeneket megsemmisítő pusztulás nem fog utól-érni bennünket, mert az ámítás a mi védelmünkre szolgál és hazugsággal leplezzük magunkat", ez a gúny és ez az önbizalom megszűnt Jeruzsálemben, midőn az elesett harcosok és a láncravert foglyok jajkiáltását elvitte oda a hegyek visszhangja. Hiszen egy csekélységen múlt, hogy Jeruzsálem is Samária sorsára jutott. Az asszyr hóditó szeszélyének egy fordulatán. Jeruzsálemben a félelemmel együtt alázatosság és engedékenység szállta meg a lelkeket és áhitattal lesték a szót azoknak ajkairól, akik megmutatták az igazi utat.
Szerencsére olyan király ült a trónon, aminő Dávid óta nem uralkodott Judea felett. Chiszkija (724—696) Achaz fia éppen ellentéte volt atyjának. Szelíd, költői tehetséggel megáldott lelke csak az eszményért rajongott és azt az eszményt saját tanításában, a törvényekben és az ősi hagyományokban látta. Ugyanazzal a buzgalommal, amelylyel atyja az idegennek hódolt, fáradozott Chiszkija, az ősi zsidószokások, a vallási intézmények helyreállításán. Az általa ismert Tórát választotta vezérlő csillagul és a szerint rendezte be a maga és népének életét. Ha volt valaha király, aki tündöklő példaképe volt népének, Chiszkija volt az. Nemcsak az igazságosság, a nagylelkűség és a nemesszivüség eszményei ékesítették őt, de azok a tények is, amelyek rendszerint nem járnak együtt, a korona fényével: a gyöngédség, szerénység és alázatosság. Meg volt benne az a bensőségteljes jámborság és tiszta istenfélelem, amelyek éppoly ritka jelenségek, mint a művészi tökély és a hadvezéri talentum. Vájjon felfedezték-e a próféták már a fiatal királyfiban a szívnek és léleknek e nemes vonásait? Vagy csak látnoki szellemük képzelete ültetett Dávid trónjára olyan királyt, amilyennek ott ülnie kellene? Vagy tán korán kioktatták és vezették a próféták és „ideális" királylyá nevelték? Tény az, hogy két próféta Chiszkijáról nagy és reményekben gazdag tetteket jövendölt, amikor az még egészen fiatal volt.
I. Zacharja jövendölte:
Örvendj nagyon Cijon leánya! Ujjongj leánya Jeruzsálemnek: Nézd 1 Eljön hozzád királyod, Igazságos lesz és győzedelmes, Nyájaslelkü király!
Békét fog hirdetni a népek közt. Uralma tengertől tengerig fog érni És az Eufráttól a tenger partjáig.
Achaz gyönge és félszeg uralkodása alatt a próféták és az „alázatosak" ama hivei, akik Izrael szinét-javát alkották, a fiatal királyfiban reménykedtek és tőle várták Dávid király fénykorának, az aranykornak visszatérését. Chiszkija, aki vérző szívvel szemlélte atyjának gyarlóságait, mindjárt annak halála után nyíltan kifejezést adott az érzelmeinek. A többi közt nem engedte meg, hogy atyját a Dávid király sírboltjába temessék, hanem külön mauzóleumot építtetett hamvai fölé. A szokás ellenére nem is disz-szarkofágban temettette el, hanem egy kötelekkel megerősített ágyban. Érzelmeit Chiszkija, alkalmasint mindjárt trónra lépte után egy zsoltárban juttatta kifejezésre, amely mint kiáltvány szól Juda népéhez:
Szivem szerint akarok járni házamban, Nem tűröm az alávalóságot szemem előtt, Gyűlölöm a harcot és viszályt, Ne érintsék azok lelkemet.
Torzsalkodó ne legyek soha,
Ne ismerjem meg a gonoszt soha,
El fogom lökni magamtól,
Aki barátját titokban elárulja.
A kevélyet és felfuvalkodottat kerülni fogom. Szemeim az ország hű fiaira tekintenek Hogy maradjanak mellettem!
Aki egyenes utón jár, Az szolgáljon engem.
Házamban nem lesz helye az álnoknak, Nem adok igazat a hazugnak, Száműzöm országomból a gonoszokat Kiirtom Isten városából a rosszakat.
Mily dicső uralkodói program! Ha minden uralkodó, aki a jog és nemes gondolkozás ápolója és őrzője szeretne lenni, ily terveket szőtt és hajtott volna végre, nem kerekedett volna felül a gonoszság. Juda trónját, amelyen Achaz ült, a hazudozók, rágalmazók, árulkodók, kapaszkodók és a kapzsi emberek egész serege ostromolta. Chiszkija a bűnös rendszer eme kreatúráit mind elűzte trónja mellől és palotájából és maga mellé az ősi vallás híveit az „alázatosakat" (anavim) és igazságosakat gyűjtötte. Ezeket nevezte ki udvarának állásaira és méltóságaira.
Ezek a félrelökött és most a király mellé került jámborok azt remélték, hogy Chiszkija uralkodásával az igazságosság korszaka köszönt be. Egyenlő elbánásban részesül az ur és a szolga, a gazdag és a szegény és el fog következni az örök béke, ahogy a próféták megjövendölték. Chiszkija uralkodásának ideje, amely gazdag volt erényekben, gazdag hatalmas eseményekben és gazdag költői alkotásokban, aranykora is lett volna Judának, ha kívánságainak és akaratának nem emeltek volna olyan gátakat, amelyeket ő áttörni nem tudott. Judában a királyság teljhatalma már rég lehanyatlott, mert Juda nagyjai már rég megtörték. Ha azok egyesült erővel léptek föl, a király tehetetlen volt ellentállá-sukkal szemben, ők foglalták le maguknak a bírói állásokat és akié a bírói hivatal volt, azé volt a hatalom is.
A kisvárosi ember, a földmives és a pásztor csak a közvetlenül föléje rendelt urat vagy birót ismerte. Az elnyomottak panaszai ritkán jutottak el a király fülébe. Nagyon keveset használt a népnek, hogy Chizkija igazságos nemes, istenfélő, a szegények és elnyomottak barátja volt; a királynak nem voltak közegei, hogy jóindulatát és nemes szándékát végrehajthassa. Még a fővárosban is tehetetlen volt. Mellette uralkodott az udvarmester vagy ügyvivő (Szóchén), ez rendelkezett a hadsereggel és az udvari tisztviselőkkel. A király tulajdonképpen az ő internált foglya volt. Az a felfogás, hogy a királyi tekintély megalázása volna, ha a király beleavatkoznék az uralkodás aprólékos dolgaiba, szánalmas szerepre kényszeritette az uralkodó. Jóformán alig értesült arról, mi történik a palotán kívül, vagy ha igen, csak elferdített alakban szerzett tudomást az eseményekről és rendeletéit vagy egyáltalában nem, vagy éppen ellenkező értelemben hajtották végre. Chiszkija alatt volt egy ilyen palotafelügyelő: Sebna, akit talán már Achaz emelt erre a méltóságra, aki úgy viselkedett, mintha őt illetné meg a trón és az állami hatalom. Bár nem származott Dávid király házából, mégis a korábbi ügyvivőkhöz hasonlóan, magához ragadta az összes hatalmi tényezőket,
úgy hogy az ő akarata törvény erejével bírt az országban-. Ö volt az a cölöp, amelyet belevertek a földbe, hogy hozzáerősitsék „Dávid sátrát". Mig Sebna Juda nagyjaival összeköttetésben állva, azok önkénykedését támogatta és nyugodtan tűrte, hogy a maguk körében kedvük szerint rendelkezzenek, Chiszkija meg sem mozdulhatott ellenük, mert azok viszonzásul Sebnat minden tekintetben támogatták.
Uralkodásának első éveiben az udvari emberek, a hivatalnokok és birák nem bántották függetlenségét, mert mint minden fiatal királynál, előbb meg akarták ismerni Chiszkija jellemét és akaratát. Ez idő alatt Chiszkija sok jó terven dolgozott és azok egy részét meg is valósíthatta. Eltörölte a bálványimádást és egységes istentiszteletet rendelt el; eltávolította a palotából az erkölcstelen és minden gonoszra hajló szolgákat és helyettük tisztességes, megbízható embereket alkalmazott. Gondoskodott arról is, hogy a leviták, akik az énekesek és a költők, az alázatosak és tűrök magvát alkották, felszabaduljanak a nyomasztó szegénység és ínség alól.
Rendeletet bocsájtott ki, hogy a levitáknak járó tizedet ezentúl elkülönítve, pontosan beszolgáltassák. Nem tudni, vájjon Chiszkija király intézkedése volt-e, hogy a termés egész tizede a jeruzsálemi templom számára szállíttassák és hogy ott egyenlően osztassák szét a leviták közt.
Mily óriási munkát kellett végezni Chiszkija királynak, hogy az országot és lakóit a bálványimádás és erkölcstelenség szennyétől megtisztítsa! A templom elhagyatott volt, ellenben az ország tele volt oltárokkal és bálványokkal. Chiszkija újra kinyittatta a szentélyt és visszahelyezte régi méltó állapotába. Leromboltatta az összes bálványképeket és eltávolíttatta az ércbeöntött kígyót is, a gyógyítás istenének jelképét. De hogy egyszersmindenkorra véget vessen a bálványimádásnak, meghagyta, hogy a hegyeken és halmokon többé oltárokat fölállítani és azokon áldozni nem szabad, még IHVH-nak sem, hanem mindenki, aki hű marad istenéhez, keresse fel a jeruzsálemi templomot. Ez a rendszabály bizonyára sok ember előtt túlságosan szigorúnak tűnt föl, mert az istentisztelet szabadsága ősi hagyományokon alapult Juda népénél. Több helység valóságos bucsujáró hely volt, igy különösen Beérseba és Hebron, Juda törzsének egykori fészke. Az ország legdélibb vidékén lakó Jehudai és Simeoni pásztorok nem szívesen hagyták oda nyájukat, hogy áldozataikkal Jeruzsálembe zarándokoljanak, de Chiszkija nem lehetett tekintettel erre a szabadságra, vagy szabadosságra, ha csakugyan komolyan akart hozzálátni a nép erkölcseinek megtisztításához.
A pészachi ünnep közeledtére elrendelte, hogy az áldozati bárányt, amelyet addig magán-oltárokon ajánlottak föl Istennek, ezentúl csak a jeruzsálemi templomban szabad áldozatul hozni. Az ünnepet azonban az első hónapról a második hónapra tette át, kétségtelenül azért, mert a tavasz még olyankor nem köszöntött be, mert az árpa akkor még nem érett meg teljesen, aminek a törvény értelmében az ünnep hónapját kellett jeleznie, szóval az évszak nem tartott lépést a hold-hónapok szerint megállapított naptárral. Miután azt észlelték, hogy a rövid holdévek nem mindig vágnak össze az évszakokkal, minden második, vagy harmadik évben egy hold-hónapot szúrtak közbe, vagyis egy év ilyenkor tizenhárom hónapból állt és ilyeténképpen kiegyenlítették a nap és a hold szerinti időszámítást. Alkalmasint Chiszkija alatt hozták be a szökőévet. Bábelben és Ninivében, amelyekkel Juda királysága Achaz uralkodása óta összeköttetésben állott, ezek a szökőévek már rég szerepeltek a naptárban. Juda számára bizonyára Chiszkija változtatta meg igy a naptárt.
Az udvari emberek nem soká engedték, hogy a király önállóan uralkodjék, különben is rossz szemmel nézték a régi intézmények változtatását és uj dolgok behozatalát. Sebna palotafelügyelő lassanként beleártotta magát mindenbe és utóbb a királyi hatalom csak árnyéka lett önmagának. Chiszkija költő volt, eszményekért lelkesülő természet, gyöngeakaratu, lágyszívű és engedékeny. Ilyen lelkitulajdonságokkal biró emberek könnyen hajlithatók és ha királyok is, engedelmes eszközei lesznek akaraterős környezetüknek.
Salmanaszar tyrusi és samáriai hadjárata természetesen aggodalmat és félelmet okozott Jeruzsálemben és a királyi udvarban. Arról volt szó, hogy egy vagy más irányban szilárd elhatározásra kell jutni és állást kell foglalni: vagy csatlakozni a szövetségesekhez, vagy biztosítani az asszyr király támogatását. Chiszkija jelleménél és érzelmeinél fogva ingadozott. Nem tudta mire határozza magát. Alávesse-e magát az asszyr királynak, amely esetben föláldozza az ország függetlenségét és támogatja azt a birodalmat, mely a testvértörzseket letiporta, vagy csatlakozzék-e a lázongó szomszédnépekhez, amely esetben kiteszi országát annak, hogy olyan sorsba részesüljön, minőn Izrael ment keresztül? Chiszkija talán még örült, hogy Sebna és miniszterei levették róla a választás gondját. Az ország vezetésében beállt egyenetlenség folytán Chiszkija uralkodásának ideje tele van ellentmondásokkal. Itt egy király, akit a legnemesebb érzelmek hevítenek, de tetterő és hatalom nélkül és amott a legfőbb tisztviselő a hatalom minden eszközével felruházva, de nincs érzéke szellemi ideálok iránt és talán gúnyt is üz belőlük, mintha légvárak volnának. Emelkedett szellem és alacsony szenvedélyek, erkölcsi fellendülés és erkölcsi romlás, az istenben vetett tántoríthatatlan bizalom és az idegen segítségért való rimánkodás, a király az igazságosság példaképe és fővárosa tele gyilkosokkal. Még a bálványimádás eltörlése sem sikerült Chiszkijának. A nagyurak még meg tartották ezüst- és aranybálványaikat és imádták az emberek kezemunká-ját. Kertjeikben tovább is ott maradtak az Astarte-szobrok a sűrű lombok közt, melyeket a szobrok köré elültettek. Az az egyenetlenség, mely a király tehetetlensége és a főnemesektől támogatott palotafelügyelő nagyravágyása miatt támadt, mindenképpen ártott az országnak. Belül nem tudott helyreállani a rend, odakünn meg nem lehetett nagy az olyan király tekintélye, ki fölött udvarmestere uralkodik.
Az Asszyría és Egyptom között ékelt népek politikai helyzete külömben sem volt irigylésreméltó. Majd az egyik, majd a másik oldalról fenyegette őket a veszedelem, a szövetségesek részéről nem kevésbbé, mint ellenségeik részéről. Mert alig, hogy Achaz behunyta szemeit és Asszyriában is uj király lépett a trónra, a filiszteusok követséget küldtek Jeruzsálembe, hogy a fiatal király szövetségre lépjen velük Asszyría ellen. Nem voltak ugyan Judával barátságban és Achaz alatt több városát hódították el tőle, mégis diplomáciai tárgyalásokba bocsájtkoztak Judával, hátha annak segítsége kirántaná őket veszedelmes helyzetükből. Juda Achaz alatt Asszyriával tartott és most arra csábítják, hogy szövetkezzék Asszyría ellenségeivel. Chiszkija király akkor élte mézes heteit és Jesája próféta még diktálhatta a választ a filiszteusok követsége számára.
„Mi legyen a válasz az idegen követeknek?"
„„Isten alapította Ciont. Népe alázatosai ott mindig találnak menedéket." “
Ami azt mondja, hogy Juda nem csatlakozik Asszyría ellenségeihez.
Juda tovább fizette a hübéradót Asszyriának. Fizette az alatt is, mialatt a tiztörzs országa elvérzett a hosszú harc alatt. Ki tudná eldönteni, vájjon Juda részéről hiba volt-e ez, vagy bűn, vagy talán politikai okosság, hogy nyugodtan nézte a testvértörzsek pusztulását. Chiszkija mindenesetre ártatlan volt a dologban. Szava nem számított a tanácsban, ha ott a háború vagy a béke felett döntöttek. Érthetetlen, hogy Samária bukása után a zsidó államférfiak politikája olyan mederbe terelődött, amely előbb okosabb és midenesetre nemesebb lett volna. Mert az volt a tervük, hogy Asszyriával szakítanak és Egyptomhoz csatlakoznak. Talán a késő megbánás volt ennek ' az oka, hogy összetett kezekkel nézték a testvértörzsek pusztulását? Vagy területnagyobbodást ígért talán az asszyr hóditó, ha Juda semleges marad és nem tartotta szavát? Vagy talán Efráim területének birtokbavétele óta Judára nézve különösen kényelmetlenné vált Asszyría szomszédsága és utóbb annyi megaláztatást és jogtalanságot kellett eltűrni a hatalmas birodalomtól, hogy kétségbeesésében az asszyr iga alól való szabadulásra gondolt. Vagy talán olyan változás állott be Ninivében, mely azzal a reménységgel töltötte el a judai államférfiakat, hogy vakmerő vállalkozásuk szerencsésen végződhet.
De bármi is volt az oka, hogy Chiszkija király tanácsosai, kik nagyon bölcsnek hitték magukat, ellenséges álláspontra helyezkedtek Asszyriával szemben, ez a megváltozott politika oktalannak és romlást-hozónak bizonyult Tökéletesen arra az útra léptek, a melyet egy évtizeddel előbb Samáriában követtek. Egyptom támogatását kérték, hogy onnan, hanem is nagy sereget, de legalább elegendő számú lovakat' kapjanak az Asszyriával való háborúhoz. Ez természetesen titokban történt, mert a készülődések hire végzetessé válhatott volna az országra nézve, Juda bölcs államférfiai tehát titokban dolgoztak hazájuk felszabadításán és határozataikat úgy hozták, hogy azokról odakünn tudomást nem szereztek.
De bárhogy titkolták is tervüket, a próféták és főkép Jesája átláttak azon. Chiszkija kormányra jutása óta az a gondolatoktól és költészettől duzzadó próféta fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki, bár már betöltötte hatvanadik életévét, hogy hazája számára egy boldog jövő útját egyengesse.
Mert látta, hogy Juda elkapatott urainak rövidlátása folytán az állam politikája ugyanabba a ferde irányba tévedt, amely Efráim bukására vezetett. Föl akarta emelni szavát a szerencsétlen törekvés ellen, de megtiltották neki. A hatalmasok ajkára forrasztották a szót, elnyomták a szólásszabadságot, mert Jesája fölkeltette volna a király és a nép figyelmét a tanácsosok önző politikájára és az általuk felidézett veszedelmekre, Jesája éleslátása világosan mérlegelte a helyzetet és belátta, hogy az Egyptom segítségébe vetett remény nem egyéb hiú ábrándnál és hogy a törpe Judát Asszyria óriási hatalma meg fogja fojtani.
De neki hallgatnia kellett. Más módhoz folyamodott tehát. Az asszyrok hadat üzentek a filiszteusok ellen, akik szintén függetleníteni akarták magukat az asszyr járom alól. A száraz földet már meghódították, csak Asdód (Azótusz) tartotta még magát. Szargon asszyr király parancsára egyik hadvezére, Tartan, megszállotta csapataival a várost, mert ennek elfoglalása is megkönnyítette volna az Egyptom ellen viselt háborút. Három évig tartott Ásdód ostroma. Jeruzsálemben feszült figyelemmel kisérték annak kimenetelét. Ekkor Jesája levetette prófétaköntösét, lábairól lehúzta saruit és mezítláb és felsőruha nélkül bolyongott Jeruzsálem utcáin. így akarta figyelmeztetni a népet, hogy Asdod az ellenség kezébe fog kerülni és Egyptom lakosságát meztelenül és mezítláb fogságba hurcolják. Amikor azután Asdod csakugyan elesett, Jesája nem tudott többé hallgatni. Viselkedését Jesája igy magyarázta^
„így fogja elhurcolni az asszyr király az egyptomi foglyokat és Aéthopia szám űzöttjeit, meztelenül és mezitláb. És az ország lakói igy fognak szólni: „íme igy járt az az ország, amelyben bíztunk, akihez segítségért futottunk, hogy megszabadulhassunk az asszyr királytól, hogyan menekülhetünk majd mi ?“
Asdód eleste és a filiszteusok fogsága nem volt elrettentő hatással a judai államférfiakra; sőt folytatták veszedelmes politikai játékukat. Kétségtelenül az aethiopiai dinasztia harmadik királya, Tirhaka (Tahalka) tüzelte őket, akinek komolyan kellett a háború eshetőségére gondolni. Hisz Asszyría csaknem az egyptomi határokig terjesztette már ki hódításait. Titokban mentek judai követek az egyptomi udvarba, felkeresték a királyt és ünnepélyes szövetséget kötöttek vele, a többi közt azzal a feltétellel is, hogy háború esetén egy egyptomi lovas sereg segítségére megy Judának.
Tevéken és összvéreken drága kincseket vittek Jeruzsálemből Egyptomba, mert ez az önző ország, bár ő maga is szövetségesekre szorult, nem volt hajlandó ingyen segítséget nyújtani. A szövetséget megkötötték és most már Judának nyilvánosan is el kellett szakadnia Asszyriától.
Bármily titokban folytak a tárgyalások és bármennyire iparkodtak is azok iránt homályban hagyni a közvéleményt, Jesája látnoki tekintete értesült róluk és a próféta egész szónoki tehetségét latba vetette, hogy ezt az eszeveszett tervet még ideje korán meghiúsítsa; legfényesebb, legmeginditób beszédei ebből az időből valók. A prófétai szónoklat minden eszközét alkalmazta, hogy a makacs urakat szándékukról lebeszélje. Ecsetelte a fenyegető szerencsétlenség borzalmait, gúnyolta az államférfiak káprázatos terveit, esdő szavakkal intette őket és megfestette a jövő kilátásait. A legszebb fordulatok és a legtalálóbb hasonlatok folytak ajkairól, mesterkéltség nélkül, a pillanat benyomásaiként, hatalmasan és elragadón. Jesája azt tanácsolta, hogy Juda a készülő asszyr-egyptomi háborúban semlegesen viselkedjék, ne álljon sem az egyik, se a másik mellé, hanem maradjon veszteg. Okos államférfim tanács volt ez és csodálatos, hogy oly gyönge visszhangra talált és hogy Jesája beszédei ebben az időben egyáltalában nem hatottak; még csodálatosabb, hogy Chiszkija király abban az izgalmas időben nem adott életjelt magáról, mintha mindezek, a kedélyeket olyan mélyen mozgató események reá nem tartoznának. Jesája ebben az időben elmondott beszédeiben nem is említi a királyt, csak egyetlenegyszer utal reá, de magasztaló értelemben.
Beszédeinek éle az elvakitott udvari emberek és nagyjai ellen irányult:
Ó féktelen fiák (igy hangzik Isten szava), Nem az én tanácsomat követitek, Nélkülem köttök szövetséget, És bűnből bűnbe esik telketek.
Elvándorolnak Egyptomba,
És engem meg nem kérdeznek, Hogy Fáraó hatalma adjon erőt, Hogy Egyptom árnyékában elrejtőzzenek.
Fáraó hatalma szégyent hoz majd reátok, És Egyptom árnyékában gyalázat fakad.
Mert valóban nagyjai Táániszban valának
És követei elérték Dafnait,
Hiába kérnek és hiába remélnek,
Ez a nép nem fog rajtuk segíteni, Csak szégyent és gyalázatot hoz reájuk.
Az ínség és nélkülözés földjén keresztül, Hol a him- és nőstényoroszlánok ordítanak, Kígyók és repülő sárkányok fészkelnek, A szamarak hátára rakják holmijukat,
És a tevék nyergére kincsüket,
És viszik a népnek, amely használni nem fog. Azért nevezem a rombolás hullámverésének. No, menj 1 írd fel egy táblára nekik.
És egy tekercsre jegyezd fel,
Hogy tanúskodjék késő időkre,
Mert az ellentmondás népe az én népem,
Az elvetemültség fiai ők,
Kik meg nem hallgatták Isten tanitásait.
Akik igy szólnak a látnokokhoz:
„Ti ne lássatok".
És a prófétákhoz:
„Ti ne szóljátok az igazat",
Hízelgő beszédet mondjatok, Ábrándképeket jósoljatok ...
így szólt az Isten:
Csöndben és nyugalomban fogtok megmenekülni, Békében és bizalomban van erőtök,
Ti azonban azt mondjátok: „Nem 1
Lóháton akarunk elésietni".
Ezért gyors futás lesz osztályrészetek.
És könnyű paripán akarunk nyargalni,
Ezért könnyű dolog lesz üldözőiteknek,
Ezren fognak menekülni,
Egy ember fenyegetésétől,
És ötnek fenyegetésétől valamennyien,
Mígnem úgy maradtok, mint a rúd a hegytetőn, És mint elhagyott zászló a halmon.
Oh, akik lemennek Egyptomba segítségért,
És lovakba vetik reménységüket,
Kik bíznak a versenykocsikban, számuk temérdek,
És a lovasokban, akiknek mennyisége nagy. Elfordulnak Izrael szentjétől,
Nem kérdik meg az Urat,
De az Ur bölcs
És szerencsétlenséget hoz;
Ö nem változtatta meg hatalmas szavát, Ö tiltakozik a gonoszok oltalma ellen, És a bűnösök segítségét megveti.
Az egyptomiak emberek
És nincs isteni hatalmuk,
Lovaikban hús van és nem szellem;
Az Ur legyint kezével,
Ekkor megbotlik a segítő,
És elbukik és segítségre szorul
És mindaketten elmerülnek.
NYOLCAQIK FEJEZET.
Elszakadás Asszyriától. Szancherib hadjárata. Mozgalom Jeruzsálemben. Sébna bukása. Eljákim kerül a helyére. Jesája buzgalma az ostrom alatt. Második Micha próféta. Szancherib gőgje. Rábsáke Jeruzsálem előtt. Böjti gyülekezet. Jésája beszéde. Chiszkija betegsége és gyógyulása. Az asszyr sereg pusztulása. Szancherib menekülése. Zsoltáros győzelmi dalok. Merodách-Baladán követsége Chisz-kijához. A szenvedők magasztossága és költői megnyilatkozásuk. Menyegzői ének Chiszkija király számára. A bölcsmondások irodalma. Közmondások Chiszkija idejéből. Miért nem épült .fel a mese-irodalom? Szancherib és Chiszkija halála.
(724-696.)
közben az események, tekintet nélkül Jesája beszédeire és tanácsaira, tovább folytak. Chiszkija király elszakadt Asszyriától, vagyis nem küldött hódolati ajándékokat Ninivébe. így aztán megtörtént az elkerülhetetlen. Szancherib király, aki éppen akkor lépett a trónra, s Babylont ismét meghódítva Asszyria alá vetette,
nagy sereget gyűjtött, hogy nemcsak Judára, hanem Egyptomra is hatalmas csapást mérjen. Előbb meghódította a közbeneső országokat, Arámot, Föníciát, Samáriát, Filiszteát. Ezáltal Egyptom megközelithetőbb lett, mert a támadás akadályait ezzel elhárította.
Szancherib, úgy látszik, seregével, vagy legalább is annak egy részével, Hermontól keletre átvonult a Jordánon-tuli vidéken, valamennyi népet, mely addig meg nem hódolt az asszyr fegyvereknek, leigázta, igy a kedarénusokat, a moabitákat, az ammonitákat, akiket összefoglaló névvel araboknak neveztek. És kényszeritette őket arra, hogy seregével hadba vonuljanak; vagy nem is kellett őket kényszeríteni, mert szívesen indultak olyan harcba, mely nagy zsákmányt ígért. Ekként az asszyrok urával sok király vonult és Szancherib eldicsekedhetett vele, hogy vezérei mindnyájan királyok.
Juda védelemre fegyverkezett. Nyílt mezőn való csatára a zsidó vezérek gyengéknek érezvén magukat, úgy tervezték, hogy a hegyi erősségekkel, melyeket védhető állapotba helyeztek, addig tartják fel az asszyrokat, amig egyptomi segédcsapatok nem érkeznek. Különös buzgalommal erősítették meg Jeruzsálemet; a fal gyengébb helyeit kijavították, magasságát emeltek, a házakat meg, melyek a város terjedése következtében a falhoz közelállottak, lerombolták. Dávid városának, Cionnak erődítési vonala és az alsó város (Miliő) köré uj, külső falat építettek és tornyokkal látták el. A felső tavat, melyet forrás (a Gichón) táplált s amely vízzel volt megtöltve, beboltozták és vizét földalatti csatorna segítségével vezették a városba. A vízvezetéket, melyet Jeruzsálemtől délre, Etám forrásától Salamon épített, romba döntötték, hogy az ellenséget megfosszák az ivóvíztől és hosszabb ostromot meghiúsítsanak. A fegyvertárakat hadi szerszámokkal látták el.
Ezeknek a munkálatoknak lelke, Jeruzsálem megerősítésének intézője, úgy látszik, Sebna volt, az udvarmester. Ő és Juda fejedelmei bíztak a judaiak fegyverében és nem féltek az asszyrok közeledésétől. Sőt túlzott jókedv uralkodott Jeruzsálemben. Az estéket víg lakmározásokkal töltötték, a lakosság evett, ivott és örvendezett. Mint hogyha be sem győznék várni az ellenség megérkezését, felmentek a magas házak tetejére, hogy onnan kutassák, jön-e már? Sebna azonban, mint okos ember, a legrosszabb esélylyel is számot vetett: azzal, hogy ő eleshetik a harcban. S akkor úgy intézkedett, hogy ne úgy földeljék el, mint más közönséges embert, hanem királyi sírba temessék. Mert királyhoz hasonlónak érezte magát. E célra talán éppen Dávid városában kriptát vágatott és diszittetett magának. Vájjon ilyen elvakulást és gőgöt Jesája dorgálat-lanul hagyhatott-e? Egyik beszédében, melynek minden szava kalapács-ütés, a népnek, illetve nagyjainak, szeme elé tárta ezt a gőgös önbizalmat :
„Mi lelt most téged, hogy mindenestől a te házad tetejére mentél fel? Mi lelt, hogy nagy zengéssel, csattogással teljes most a vigalmas város? A te hulláid nem kardtól megölt elesettek lesznek. A te vezéreid mindnyájan elszaladnak a kéziv elől, megkötöztetnek mindenek, akik tebenned találtatnak s úgy kerülnek el messzüvé. Annakokáért mondom : „Hagyjatok békét nekem, hadd kesergessem magamat sirással; ne erőltessetek engemet, hogy megvigasztaljatok az én szegény népemnek romlása felől. Mert a nyomorgatásnak, rontásnak, a szorongatásnak napja ez a Seregek Urától, a Látásnak völgye felett... A te választott drága völgyeid bételnek szekerekkel és a lovagok a kapu eleibe szállnak táborba ... És megtekintitek, hogy a Dávid városának falain sok repedések vágynak, és az alsó halastónak vizeit megszaporitjátok. És a Jeruzsálem házait megszámlálván, némely házakat elrontotok, a kőfalnak építésére. Annakfelette árkot tsináltok a két kőfal között, a régi halastó vizeinek. És arra, aki egykor építette és alakította, nem tekintetek. Az Ur, a seregeknek Ura hiv benneteket sírásra, jajgatásra, magatok meg-kopaszitására, gyászruhában való öltözködésre. És ime, öröm van és vigasság, ökröknek levágása, juhoknak megölése, húsétel, borital. Együnk és igyunk, mert holnap meghalunk!"
Aztán a felfuvalkodott, kérkedő Sebna ellen fordult a próféta:
— „Kid van neked itt, mid van neked itt, hogy itt vésetsz magadnak sirt a sziklába ? íme, síremléket épit magának, lakást vájat a kőben. Ám az Ur el fog vetni, mint egy labdát, messze országba s ott fogsz te elpusztulni, ott fognak elpusztulni a te díszes szekereid, ó te, ki szégyene vagy Urad házának."
Jesájának Sebna ellen intézett dorgáló beszédének meg volt a hatása. Megingatta a dölyfös udvarnagy állását. A próféta odáig ment, hogy megjelölte utódját is, megjósolván, hogy Dávid családjának egyik tagja, Eljákim, Chilkijáhu fia, fogja elfoglalni az ő magas állását és uralmát:
„ .. . Atyja lészen Jeruzsálem lakóinak és Juda házának. Dávid házának kulcsát az ő vállára teszem le. Amit ő megnyit, azt senki be nem csukja, amit ő becsuk, azt senki meg nem nyitja. Ö lesz trónusa atyja házának."
Jesájának ez a beszéde, Jeruzsálem leghatalmasabb embere ellen, bizonyára rendkívüli feltűnést keltett. Úgy látszik, Chiszkija királyt is felrázta szemlélődő életéből és szenvedő szerepéből. Mert nem sokkal ezután Eljákim, Chilkija fia, csakugyan elfoglalta azt az állást, melyet Sebna oly hosszú ideig töltött be. Az uj udvarnagy már Jesája szellemében működött. Sőt mintha magát Chiszkiját is belevonta volna a közügyek iránti érdeklődésbe. Sebna bukása az állapotok jobbrafordulását jelentette.
A megtörténteket azonban már nem lehetett visszacsinálni. Az asszyr király, Szancherib, haraggal eltelve Chiszkija elpártolása miatt, már utón volt Juda felé, hogy elpusztítsa. Egy része a seregnek, mely átlépte a Jordánt, az ország közepe felé vonult. Valamennyi megerősített várost, mely az útjában feküdt, ostrommal vette be és lerombolta. Jajveszékelve menekültek a lakosok a főváros felé. Mert az asszyrok sem nőket, sem aggokat nem kíméltek. Az utak puszták, elhagyatottak voltak, egyetlen vándor sem ment az országon át, az ellenség senkinek sem kegyelmezett. Szancherib már fenyegetőleg emelte kezét Jeruzsálem ellen. A legvitézebbeket is elhagyta bátorságuk, mikor az ellenség mindjobban közeledett a fővároshoz. A vakmerőség kétségbeesésnek adott helyet. Ellentállásra egyáltalán nem gondoltak. De mig mindenki kétségbeesett, Jesája prófétát nem törte meg a félelem s szavaival a bátortalanokat is erőre kapatta. Jeruzsálem egyik nagy terén tartotta meg bátorító szózatát, mely Jesája egyik legszebb müvének mondható :
„Jaj Asurnak, az én haragom ostorának! Jóllehet, elhatározásom végrehajtó pálcája vagyon az ő kezében. Gonosz nép ellen küldtem őt, haragom népe ellen, hogy prédáljon és zsákmányt tegyen abban és eltapodja, mint az utcán való sarat. De ő nem úgy gondolja, szive nem úgy tervezi, hanem hogy az ő akarata szerint veszessen el és gyomláljon ki sok népeket. Mert azt mondja: „Az én főszolgáim nem királyok-e? Avagy nem megvettem-e Kálnó városát, mint szinte Kárkémist, Chámátot, mint Árpádot ? Samáriát, mint Damaszkust ? Amint Samáriával és isteneivel cselekedtem, akként fogok cselekedni Jeruzsálemmel és isteneivel . . “
. . . Avagy dicsekedhetik-e a fejsze az ellen, aki azzal vág ? Avagy a fűrész felemeli-e magát az ellen, aki azzal fűrészel ? Miként ha a vessző felemelhetné az ő forgatóját, vagy a pálca azt, aki nem fából való . . .
Azt mondja az Ur: „Ne félj, én népem, Cion lakósa Asurtól! Az ő ostorával megver téged, az ő pálcáját felemeli ellened, mint szinte Egyptom. Mert még csak kevés idő vagyon s az én haragom el fog pihenni és nem lészen az ország felett.
Kezét felemeli Cion hegye ellen s ime, akkor a Seregek Ura kivagdalja az ágakat nagy erővel, annyira, hogy a magasságosok kivágattat-nak és a felmagasztaltattak megaláztatnak. És a Jisáj törzséből egy vesszőszál származik és az ő gyökeréből egy virágszál növekszik. Azon nyugszik majd az Örökkévaló lelke, bölcseségnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, megismerésnek és az Ur félelmének lelke. Nem az ő látása szerint itél és nem füleinek hallása szerint dorgál meg. Hanem igazságban ítéli meg a szegényeket és az igazság szerint dorgálja a földnek alázatosait. A hatalmast megveri az ő szájának ostorával és ajkának leheletével megöli a hitetlent.. .
És akkoron lakozik a farkas a báránynyal és a párduc a kecskefiúval hever, a borjú és az oroszlán és a kövér barom együtt lesznek és egy kis gyermek őrzi azokat. A fejőstehén és a medve együtt legel-getnek, azoknak fiai együtt hevernek és az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik. És a csecsszopó gyermek az áspis-kigyóban gyönyörködik és a csecstől elválasztott gyermek a baziliszkus felé nyújtja kezét. Nem ártanak és senkit el nem vesztenek az én egész szent hegyemen. Mert teljes lészen e föld Istennek megismerésével, mint a tenger vize beborítja a mélységeket. És lészen abban az időben, hogy ahhoz, aki Jisáj gyökeréből eredt és aki zászlaja a törzseknek, népek seregleni fognak és az ő nyugvóhelye dicsőséges lészen . . .“
Ragyogó jövőt tár Jesája Izráel elé, mely bekövetkezik Asszyriától való megmenekülés következtében. Valamennyi ország számüzöttei hazatérnek, a tiztörzs száműzetésben lévő tagjai egyesülnek Judával, féltékenység és ellenségeskedés néni fordul elő többé közöttük, az egyptomi kivonulásnál történt csodák ismétlődni fognak és a nép ismét ujjongó hálaénekbe kezd.
Csodálatos szellemi erő, mindent lebiró Istenbe vetett bizalom s az igazság győzelmébe és az örök békeségbe vetett hit kellett ahhoz, hogy a borzalmak, a pusztulások, a kétségbeesések, a halál zordon jelenében boldog jövő képét varázsolja valaki. Az ország el volt pusztítva, a városok fűztől megemésztve, a talaj a hóditót táplálta, aki a földet tiporta és a főváros bukása feltarthatatlannak látszott.
Szancherib seregét, melyet eredetileg Egyptom ellen küldött, nem állította meg Jeruzsálem előtt, hanem a filiszteus-sikságon délre vitte előre s ő maga, főhadiszállásán, Láchisban állapodott meg, körülbelül tiz óra járásnyira délnyugatra Jeruzsálemtől. Láchis egyike volt Juda legtekintélyesebb helyeinek. Miért is ment volna a természettől és mesterségesen is jól megerősített Jeruzsálem ellen? Mihelyt Juda országát minden irányban meghódította, a fővárosnak amúgy is meg kellett adnia magát. Akkor Jeruzsálem Samária sorsára jut s a három vagy négy törzs fogságba hurcolva, szétforgácsolódik és a különböző nyelvű népek között tönkremegyen.
S e vigasztalan kilátások közepette Jesája megmaradt kijelentése mellett, hogy Juda nem fog elpusztulni. Szenved ugyan majd Szancherib hódítása következtében, de ezek a szenvedések üdvös javulására vezetnek, ha nem is az egész népnek, de legalább egy részének.
Kapcsolatban fiának, Sear-Jasubnak nevével, (a maradék visszatért), Jesája ezt hirdette:
„A maradék megtér, a Jákob maradéka, az erős, hatalmas Istenhez. Mert ha a te néped, Izráel annyi leendene is, mint a tengernek fövénye, mégis csak a maradéka tér meg Istenhez, aki az ő igazsága által öröktől fogva való akaratját mindenekre kiárasztja."
Jesája nem az egyetlen próféta volt, aki a szorongásnak és a fenyegető pusztulásnak ebben az idejében nemcsak a remény zászlaját tartotta magasra, hanem Izraelnek fényes jövőt jósolt, melyben a föld minden népei részt fognak venni. Micha is ugyanúgy beszélt, mint Jesája, ha nem is oly művészien és találóan.
De a fegyverzörej között ő még határozottabban helyezte kilátásba valamennyi népnek a jövendőben beálló örök békéjét, s ezzel Jeruzsálemben a reménységet igyekezett felszítani. A régi prófétának abból az igéjéből indulva ki, hogy Cionból árad szét az eszme s a népek kardjaikat földmivelő szerszámmá alakítják s a háború mesterségét meg sem tanulják, Micha igy folytatta:
„És kiki mind békeséggel lakozik az ő szőlője alatt és az ő fügefája alatt és senki meg nem rettenti őket, mert a Seregek Urának szája szólott.
Mert mindenféle népek az ő Isteneknek nevében járnak, de mi a mi Urunknak Istenünknek nevében járunk mindörökkön örökké . . .
Azon a napon kegyelmet talál, aki beteg és a kitaszított felvétetik. És az Örökkévaló fog uralkodni rajtuk mostantól fogva örök időkig.
És te gyülekezetnek tornya, Cion leányának vára, eljő tehozzád és elérkezik az előbbi uralom, a Jeruzsálem leányának birodalma.
Mostan miért kiáltasz nagy kiáltással? Avagy nincsen-é Király teközötted ? És a te jó tanácsadód elveszett-é, mivelhogy bánatnak eresztetted magadat, mint a gyermekszülő.
Bánkódjál és fohászkodjál, oh Cionnak lánya, mintegy gyermekszülő: mert kimégy városodból és a mezőn lakozol; és vitetel szinte Babyloniáig, honnét megszabadulsz, onnét megszabadít tégedet az Ur a te ellenségeidnek kezeiből.
Mert jóllehet, sok pogány népek gyűltek te ellened, kik ezt mondják: Immár elkárhoztatott és szemeinkkel meglátjuk Cion veszedelmét.
De ők nem tudják az Ur gondolatait és nem értik az ő tanácsát, hogy összegyűjti azokat, mint kévét a szérűre."
De a valóságos jelen mennyire különbözött a Jesája és Micha által jövendölt ragyogó és nemesebb időtől! Chiszkija király, aki az ország elfoglalása és elpusztítása következtében Jeruzsálemet is fenyegetve látta, bátorságát vesztette és követeket küldött Szancheribhez Láchisba, hogy az elszakadás felett való bünbánatát és megalázkodását tudtára adja az asszyr királynak. Az asszyr király mindenekelőtt óriási sarcot követelt. Háromszáz tálentum ezüstöt (kb. 2.500,000 korona) és harminc tálen-tum aranyat (összesen 8.000,000 koronát). Nehéz szívvel gyűjtötte össze Chiszkija ezt az összeget; a templom aranydiszitéseit is le kellett tördelnie ahhoz, hogy a pénz együtt legyen. Mikor Szancherib ezt az összeget megkapta, még többet kívánt: feltétlen megadást. Hogy ennek a követelésének nyomatékot adjon, egy hadosztályt küldött Jeruzsálem ellen; a hadosztály élén három előkelő vezér állott. Tartán, Asdód legyőzője, továbbá az eunuchok főnöke és egy sok nyelven beszélő vezér, Rábsáke. Az asszyr sereg Jeruzsálemtől északkeletre, a felső tó közelében, az országúton táborozott és előkészületeket tett az ostromra. Mielőtt azonban ezt megkezdte volna, az asszyr tisztviselők felszólították Chiszkija királyt, hogy alkudozások céljából keresse fel őket. A király azonban maga helyett szintén három főméltóságát küldötte. Az udvarnagyot, Eljákimot, aki Sebna állását töltötte be, egy másik Sebnát, a király jegyzőjét és Jóách kancellárt, aki az asszafidák (énekesek és költők) közül került ki. Rábsáke, Szancherib nevében oly gőgösen tárgyalt velük, mint hogyha az asszyr seregnek Jeruzsálem elfoglalása éppoly könnyű dolog volna, mint akár egy madárfészek kifosztása. A külső falon állpttak a zsidó harcosok, akik az alkudozások kimenetelét feszült figyelemmel várták. Hogy ezeknek bátorságát elvegye, Rábsáke arcátlanul kihívó szavait héberül mondotta, hogy azok odafenn meghallhassák.
„Mondjátok meg Chiszkijának: ugyan miben bizakodik? A harchoz nemcsak szavak kellenek, hanem okosság és vitézség is“.
Egyptom segélyére számítani hiábavaló. Egyptom hasonlatos a letört nádszálhoz, melyre ha az ember támaszkodni akar: eltörik kezében és megsebzi húsát.
Mikor Chiszkija tisztviselői kérték Rábsáket, hogy inkább araméus nyelven beszéljen, Rábsáke azt válaszolta, hogy szántszándékkal beszél olyan nyelven, melyet a falon állók megértenek, nehogy azok Chiszkija által félrevezettessék magukat. S hogy megnyerje őket, Rábsáke egyenesen feléjük kiáltott:
„Ne hagyjátok Chiszkijától elhitetni magatokkal, hogy Isten meg fogja menteni. Megmentették-e Isteneik azokat az országokat, melyeket az asszyrok leigáztak? Izráel Istene még Samáriát sem tudta megmenteni az asszyroktól."
S Rábsáke felszólította a katonákat, hogy hagyják cserben Chiszkija királyt, hódoljanak meg Szanchepbnek, csatlakozzanak hozzá s akkor egy olyan országba vezeti őket, mely éppoly termékeny, mint Judea. A nép és a katonaság ezt hallván, csak hallgatott, de mikor a dolognak hire futott Jeruzsálemben, rémület és kétségbeesés lett úrrá a nép minden rétegén. Chiszkija ezért általános böjtnapot és templomi bucsujárást rendelt el. Ö maga is gyászruhában a szentélybe ment.
Ezt az alkalmat használta fel Jesája arra, hogy Juda fejedelmeinek, akik a nagy veszély ellenére sem hagytak fel vétkeikkel, lelkére beszéljen s egyszersmind a külsőséges jámborságot, amely áldozatokban és böjtben nyilatkozik meg, hiúnak és semmisnek bélyegezze.
„Halljátok meg egek és vedd füleidbe föld . . . Fiakat nevelék és azokat nagy méltóságokra emelém. Ök pedig én tőlem elszakadnak. Mi az oka, hogy mennél inkább ostorozlak, annál nagyobbra nevelitek a bűnt? íme, minden fejet elfogott a betegség és minden szivet az erőtlenség.
A ti országtok pusztaságra jutott, várositok tűzzel megégettettek, a ti földeteket szemetek láttára idegenek emésztették meg és úgy pusztították el, amint szoktak a messzünnen való idegenek pusztaságot tenni. És maradott csak Cionnak leánya, mint a megszedett szőllőben való kunyhó, mint a dinnyéskertben való hajlék, mint Gomorrha városa. Ha a Seregeknek Ura valami keveset meg nem hagyott volna bennünk, úgy jártunk volna, mint a Szodomabeliek, lettünk volna hasonlatosak Gomorr-hához. Halljátok az Urnák beszédét, Szodomának fejedelmei, te pedig Gomorrhának népe, vedd füleidbe a mi Istenünknek tanításait! Mit teszek én a ti sok áldozataitokkal? A kosoknak égő áldozataival s a hizlalt barmoknak kövérivei teljes vagyok s a tulkoknak, bárányoknak s bakoknak vérében nem gyönyörködöm. Mikor eljöttök, hogy előttem megmutassátok magatokat, ki kívánta azt titőletek, hogy az én pitvaromat nyomkodnátok ? Ne áldozzatok ezután hiábavaló áldozatokkal. . . Az ujholdnak és a szombatnak ünnepét, egyéb nagy gyülekezetek ünnepivel egyben el nem szenvedhetem, mivelhogy azok hiábavaló gyülekezetek. Annak okáért, mikor a ti kezeiteket kiterjesztenditek, az én szemeimet elrejtem előletek, mikor ugyan sok szóval imádkoztok is,
meg nem hallgatlak, mert a ti kezeitek vérrel szennyezvék! Mosódjatok meg, tisztuljatok meg, vigyétek el az én szemeim elől a ti cselekedetetek gonoszságát, szűnjetek meg a gonoszságnak cselekedetitől. Tanuljatok jót cselekedni, igyekezzetek az igazságra, szabadítsátok meg a nyomorultat, oltalmazzátok a törvényben az árvát, az özvegy perét vegyétek fel. Akkor jöjjetek elő és szálljunk perbe. Ha ti bűneitek olyanok volnának, mint a veres festék, fejérek lesznek, mint a hó. Ha engedelemmel hallgatandotok engemet, e földnek javaival éltek. Ha pedig nem akartok engem hallgatni s ellenem jártok: fegyver emészt meg titeket. Mi módon lett paráznává e hiv város? Elébb teljes vala ítélettel, igazság lakozik vala abban s most pedig gyilkosokkal rakva. A te ezüstöd salakkal keverve, a te tiszta borod vízzel elegyítve. A te fejedelmid gonoszok és orvoknak társai, mindnyájan szeretik az ajándékot és a fizetésre néznek. Az árváknak nem ítélnek és az özvegyek perét nem bocsátják eleikbe. Megtisztítalak tégedet salaktól és elveszem minden vegyülékidet. És olyan bírákat adok neked, mint eleinte és olyan tanácsosokat, minémük elein voltak. Azután ismét azt mondják felőled: Ez igaz város és hiv város! Cion Ítélet által szabadul meg és az ő megtérői igazság által.**
Ez a böjti beszéd óriási hatást tett. Az üdvöt és a menekülést csak alapos erkölcsi javulás és a lélek becsületessége szerezhetik meg; de hogy lehessen ezekre hamarosan szert tenni? Rábsáke minél előbbi döntést kért, a nép és a katonaság bátorságukat vesztették. Mi történnék, ha ezek, hogy életüket megmentsék, megnyitják a kapukat és az ellenséget bebocsátanák ? Minden szem Jesáje prófétára irányult. A király a legfőbb méltóságokat és a papság véneit hozzáküldötte, hogy a méltatlan népért, a népnek Jeruzsálemben összetorlódott maradékáért imádkozzék és hozzájuk néhány megnyugtató szót intézzen. Jesáját, valószínűleg az ájtatos ima következtében, megszállotta a prófétai szellem s amit ez tudtára adott, azt rövid szavakkal elmondotta a népnek. A király — mondotta — ne féljen a gúnyolódó győzőtől, mert Szancherib abba fogja hagyni az ostomot és országába tér vissza. Ez a kijelentés nemcsak a királyt, hanem úgy látszik, a reszkető népet is megnyugtatta. Chiszkija erre azt a váratlan választ küldötte Rábsákenak, hogy nem adja meg a várost, mert erős a hite, hogy Isten még oly nagyszámú sereg ellenében is megvédelmezi Jeruzsálemet.
Mielőtt még Rábsáke ezzel a felelettel Szancheribhez visszatért volna, már is nagy változások állottak be. Tirháka, Egyptom etiópiai királya, aki az asszyrok előrenyomulását meg akarta akadályozni, erős hadsereggel vonult Szancherib elé. Az egyptomi és etiópiai had közeledtének hírére Szancherib elhagyta láchisi hadiszállását és összegyűjtve többfelé szétszórt seregét, lejebb vonult délfelé Peluziumig, az egyptomi határvárosig, melyet ostrom alá fogott.
Mikor Rábsáke Chiszkija elhatározását királya tudomására adta, az roppantul földiihödött, hogy egy ilyen kis országnak a királya, akinek mindössze a fővárosa maradt még meg, igy merészel dacolni vele. Azonnal levelet küldött követekkel Chiszkijának és levelében kifejezést adott teljes megvetésének az országocska és amaz Isten iránt, akire Chiszkija rábízta magát. Felsorolta a hatalmas városokat, melyeket az asszyrok már meghódítottak:
— Megmenthették-e Isteneik Árpádot, Chamathot, Szefarvájimot, Samáriát? S te arra számítasz, hogy téged megment a te Istened?
Erre a káromló levélre való választ Jesája mondotta tollba:
„Megvet és kigunyol Cionnak leánya és mögötted fejét rázza Jeruzsálem hajadona. Vájjon kit szidalmaztál te meg és kit gyaláztál? És kicsoda ellen emelted fel a te szódat? Izraelnek szent Istene ellen. A te követeid által szidalommal illetted az Urat és ezt mondottad: „Az én szekereimnek sokasága által jöttem fel a magas hegyekre, a Libánon oldalaira; és levágtam az ő magas cédrusfáit és válogatott fenyőfáit. És ások kutakat és iszom idegen vizeket, mert én megszári-tottam a megszállott helyeknek minden forrásait az én lábaimnak talpaival. S úgy meg fogom szárítani Egyptomnak valamennyi csatornáit is.“
Nem hallottad-e régtől fogva, hogy az én dolgom ez, melyet még a régi időkben elvégeztem, és azt most vittem véghez, hogy az erős városok lerontatnának és rakásokká lennének. És a benne lakók erejükben megfogyatkoznának és megszégyenülnének. A te lakhelyedet pedig és mind kijöveteledet, mind bemeneteledet és a te ellenem való lázadásodat jól tudom. És mert te én ellenem lázadál, a te káromlásod feljött az én fülembe: ennek okáért az én tövisemet a te orrodba vetem, és az én zabolámat a te szádba, és visszaviszlek azon az utón, melyen eljöttél."
Chiszkija bátortalanságát, mely Szancherib Írása következtében támadt, Jesája azzal a határozott biztosítással oszlatta el, hogy a nagy nyomorúság csak ebben az évben és a következőben fog fennállani, aztán ismét visszatér a termékenység az országba. Sőt „Juda csekély maradéka gyarapodni fog gyökereiben alant, gyümölcseiben fent" és ez a gyarapodás Jeruzsálemből fog kiindulni. Szancherib pedig egyetlen nyilat sem fog ellőni Jeruzsálem ellen, hanem visszatér a maga utján, mert Isten megvédelmezi a várost.
Mig Chiszkija és a fejedelmek, akik hittek Jesája jóslatának, a reménykedésnek adták át magukat, és a Jeruzsálem előtt táborozó csapatok elvonulásában a jóslat teljesedésének kezdetét látták, oly eset történt, mely ismét uj félelmet terjesztett Jeruzsálemben.
Chiszkija valami üszkös daganatot kapott s oly súlyosan megbetegedett, hogy maga Jesája azt tanácsolta neki, gondoskodjék házá nak és uralkodói tisztének átadásáról, mert betegágyából többé felkelni nem fog. A király halála ebben a nyomorúságos időben, midőn Chisz-kijának, úgy látszik, fia sem volt, megadta volna a jelt arra, hogy Juda fejedelmei között meghasonlás támadjon és a szorongatott városban polgárháború üssön ki. A nép egész leikével csüngött ezen a szeiid és nemes királyon, és a fenyegető veszély még drágábbá tette őt Jeruzsálem lakóinak szemében. Különösen a leviták és az énekesek gondoltak a legnagyobb gyászszal a király esetleges halálára. A gyógyulásáért mondott imák egymásután visszhangzottak a templomban. Chiszkija maga, arcával a falnak fordulva, könnyek közepette fohászkodott Istenhez. Jesája erre kijelentette neki, hogy imája meghallgatást nyert, Isten gyógyulást küld számára s harmadnapon már meglátogathatja a templomot. S jelt is adott neki erre, azzal, hogy a napóra, melyet Acház vezetett be, tiz fokkal hátrább ment. Lágy fügefőzettel való borogatás által a daganat lelohadt s a király ismét egészségessé lett. Midőn Chiszkija meggyógyult, mélyérzésü hálazsoltárt szerzett, melyet bizonyára szintén elénekeltek a templomban.
A király meggyógyulásán nagy volt az öröm Jeruzsálemben. De ez az öröm nem lehetett tiszta, mert szorongó aggodalmakkal vegyült Szancheribnek még mindig fenyegető ellenségeskedései miatt. Ez az elnyomott öröm zeng annak a kornak egyik dalából :
„Uram, a te erősségedben örül a király. És a te szabaditásodban felette igen örvendez. Az ő szivének kívánságát megadtad neki és az ő ajkainak kérését nem tagadtad meg tőle. Mert elhalmozád őtet a te javaidnak áldásával és tettél az ő fejére tiszta arany koronát. Életet kért és adtál neki napoknak hosszúságát mindörökké. Nagy az ő dicsekedése a te megtartásodban; fényességet és ékességet vetettél ő reá. Mert vetetted ő reá mindenféle áldásidat és megvidámitottad őt a te pillantásod örömével. Mert a király bízik az Urban s bízván a magasságos-nak kegyében, meg nem inog ő. Megtalálja a te kezed minden ellen-ségidet és a te büntetésed azokat, akik gyűlölnek téged."
A feszültség és a gond mindamellett tovább tartottak Jeruzsálemben mindaddig, mig Szancherib harca Egyptom ellen be nem fejeztetett. Ha a győzelem neki jut, Juda és Dávid trónja elvesztek volna. Mily sokáig tartott ez a háború és Peluzium ostroma: nem lehet megállapítani. Egyszerre csak az az örvendetes hir zendült meg Jeruzsálemben, hogy az asszyrok és Szancherib futáshoz hasonlatos sietséggel térnek vissza hazájukba. Mi történt, mi lett a hatalmas seregből? Pontosabb adatokat nem tudtak meg róla, mert a háború színhelye nagyon távol feküdt. Jeruzsálemben azonban azt beszélték, hogy pusztító pestis — öldöklő angyal — tette tönkre egyetlen egy éjszaka folyamán a 185.000 főnyi asszyr sereget. Egyptomban azt beszélték a papok, hogy mezei egerek sokasága egy éjszakán tönkrerágta az asszyrok táborában a tegzeket, íjakat, bőrszerszámokat, úgy hogy azok használhatatlanokká váltak. Az asszyrok és segédcsapataik erre fegyvereiktől megfosztva, elmenekültek.
Bármiként pusztult is el Szancherib óriási serege: a kortársak csodát láttak benne, Isten büntetését, melyet az asszyr király kérkedő gőgjével és istenkáromlásával érdemelt ki. Jeruzsálemben a szorongást követő öröm annál nagyobb volt, mert a próféta ismételten s már az asszyrok betörésének kezdetén kijelentette, hogy az ellenség egyetlen nyilat sem lő el a főváros ellen s Szancjierib azon az utón, amelyen jött, célját el nem érve, tér haza.
A megváltás érzete Jeruzsálemben ujjongó himnuszokban áradt, melyeket a koráchidák költöttek és énekeltek a templomban. Gyönyörű dalok ezek, tartalmukban igazak s szépen tagolt alakúak.
— „Az Isten a mi oltalmunk és erősségünk; és igaz segítségünk a mi nyomorúságainkban.
Ennek okáért nem félünk, ha a föld megindulna is; és ha szintén a hegyek a tenger közepibe bémerülnének is.
— Még ha zúgnak és felemelkednek is az ő vizei: és ha annak háborgása miatt a hegyek leomlanak is.
— Az ő vizének folyási megvidámitják az Istennek városát és a felséges Istennek szent lakhelyét.
— Az Isten ő közepette vagyon, ennek okáért meg nem indul, megsegíti Isten őtet a kellő időben.
— A pogányok felrohantak, az országok megindultak: de mihelyt ő szót ada, megcsendesedék a föld.
— A Seregeknek Ura velünk vagyon, Jákobnak Istene a mi várunk!
— Jöjjetek és lássátok meg az Urnák cselekedetit, mely nagy pusztaságokat szerzett a földön!
— Ő szállítja le a hadakat mind a földnek határáig; eltöri az ivet és elrontja a kopját és a szekereket tűzzel megégeti, ezt mondván:
Szűnjetek meg és esmérjetek meg, hogy én vagyok az Isten, ki felmagasztaltatom a pogányok között és felmagasztaltatom az egész földön.
— A Seregeknek Ura velünk vagyon és a mi oltalmunk Jákob Istene."
Egy másik dalos, talán egy aszafida, a Chiszkija uralma alatt történt eseményeket egy éppily szép zsoltárban dicsőítette, mely annak a reménynek adott kifejezést, hogy ez események következtében a föld minden népe hálával adózik Izráel istenének.
Így tehát Jeruzsálem megszabadult az asszyroktól való félelmétől. Amit Jasája oly nyomatékkai prófétáit, hogy Ásur igája letörik Izráel nyakáról: az szószerint beteljesedett. Az ország lakói, akik részint a fővárosba zárkóztak, részint a szomszédos vidékekre menekültek, vagy barlangokban és odúkban rejtőztek, visszatértek tűzhelyeik mellé és most már biztos békességben művelték földjüket. Úgy látszik, hogy Chiszkija Szancherib elvonulása után birtokába vette a tiztörzs országának azt a déli részét, melyet az ország felbomlása után Asszyriához csatoltak.
Mivel Asszyría királyának egy-egy zordon tekintetétől nem kellett már rettegni, a judaiak, kiknek szűk volt a maguk területe, más lakóhelyeket kereshettek fel, terjeszkedhettek, telepedhettek. A rendkívüli menekülés következtében támadt fokozott biztonság érzete a judaiaknak harci bátorságot kölcsönzött, nem igazságtalan támadásokra talán, hanem a maguk javainak megmentésére. A filiszteusok Ácház uralkodása alatt nagy judai területet ragadtak magukhoz, sok várossal. Chiszkija előbb valószínűleg békességesen kérte ezt vissza tőlük, de ők a kérést megtagadták. Tény, hogy Chiszkija hadat indított az országuk ellen és meg is hódította. Ám, úgy látszik, Chiszkija nem kebelezte be a filiszteus földet, csak visszacsatolta az elvett judai városokat.
Ebben az időben simeonita családok kivándoroltak törzsük földjéről, ahol a judabeliek szorongatták őket. Gerár tájékán telepedtek le, ahonnan elkergették a chamita eredetű pásztortörzseket. Chiszkija eközben nem a háborúra gondolt. Hiszen a béke fejedelmének mintaképe kellett lennie. S úgy látszik, a szomszéd népek csakugyan felszólították ítélkezésre vitáikban és az üldözöttek és menekülők nála kerestek oltalmat. Mikor a moabitákat ellenség szorongatta, felszólították egymást, hogy forduljanak Chiszkijához és az igazságért buzgólkodó királyt kérjék segítségül.
S Chiszkija mégis meghódította volna Moáb egy részét? Vagy a moabiták önként hódoltak meg neki? Valami ilyes történhetett, mert mintha Chiszkija alatt egy judai helytartó működött volna Moábban (Pachat-Moáb). Ez a hivatal kölcsönözte egy judai családnak, úgy látszik, Joáb hadvezér utódainak, a Pachat-Moáb nevet.
Juda birodalma Chiszkija király uralkodása alatt nem dicsekedhetett ugyan nagy haditettekkel, de azért első helyet foglalt el ama országok között, melyek a Nílus és fufrates között terültek el és melyek Szancherib veresége után szintén elszakadtak Asszyriától.
Egy távoli országból való király azon fáradozott, hogy szövetséget kössön Judával és keresték szövetségét a szomszéd országok is. Babylonia, mely egy emberöltővel előbb szabadult fel Asszyría igája alól, úgy látszik, az asszyr hatalomnak fellendülésekor, Tiglat-Pilezer, Szalmanaszar és végre Szancherib alatt, ismét rabságra jutott. Babyloniának ugyan meg voltak a maga királyai, de ezek vagy alárendeltjei, vagy helytartói voltak az asszyr királynak. Babylonia ötödik királya. Meródach-Baládán (Mardokempad), Baledán fia, hosszan küzdött Asszyriával.
Mihelyt Szancherib veresége Bábelben köztudomású lett, Merodách-Baladán követséget küldött levelekkel és ajándékokkal Chiszkijához, azzal az ürügygyei, hogy meggyógyulása alkalmával üdvözölje, de valójában bizonyára azért, hogy vele a közös ellenség ellen szövetséget kössön. Ez a hódolat, mely oly messze földről jött, természetesen nagy örömöt okozott Chiszkájának, aki a babyloni követeket illő tisztelettel fogadta s megmutatta nekik kincseit, különösen illatos füszerszámainak készletét, elsősorban a balzsamot, mely akkoriban igen ritka volt s amit mindenfelé erősen kerestek. Chiszkija ez öröme és vagyonának e fitogtatása nem tetszettek Jesájának. Megjósolta, hogy Juda még ellenséges viszonyba kerül azzal az országgal, mely most barátságra akar lépni vele. A király alázatosan fogadta a próféta dorgáló szavait.
Az a tizenöt év, melyben, Asszyria elpusztulása után Chiszkija uralkodott, (710—696) aranykora volt „Izráel maradéka" belső fejlődésének. így hívták most már azokat a törzseket és néptöredékeket, melyek Samária országának tönkrementé után megmaradtak. Zavartalanul ülhetett mindenki szőllőtőkéje avagy fügefája alatt. Mint Dávid és Salamon alatt, úgy most is idegenek vándoroltak a boldog Judába, ahol barátságos fogadtatásra találtak. E bevándoroltak aztán rendesen csatlakoztak Izráel népéhez. Az elszegényedetteket, a megalázoitakat és a megvetett szenvedőket Chiszkija felemelte, hogy szellemi törekvéseiknek élhessenek. Csak most teljesíthette szive vágya szerint szándékát, hogy csak az ország hűséges emberei, az istenfélők és erkölcsileg tiszták élhessenek udvaránál. Megszabadult azoktól a kötelékektől is, melyekkel Sebna, az udvarnagy és Juda fejedelmei terhelték. A szemmel látható, felülről való segély mellett elháríthatta magáról azt a gyámságot és függőséget, mely addig fogva tartotta. A szenvedőket udvarába gyűjtötte, állásokat, bírói tiszteket bízott rájuk. Jesája tanítványai, akik át voltak hatva a próféta szellemétől, a király bizalmasai lettek. Chiszkija embereinek nevezték őket. A gonoszak, bűnösek és vétkesek, az élvezetek emberei, akik a mindennapi élet robotjába vesztek, nem tűntek ugyan el az országból, de hatalmuk és állásuk nem volt. Nem csoda tehát, ha a dalosok ezt a számukra és társaik számára beállott kedvező fordulatot, a megalázottak fölemelését, a gőgösök bukását ujjongó dalokban ünnepelték.
„Örül az én szivem az Urban, felmagasztaltatott az én erőm az Urban. Az én szájam megnyilatkozott az én ellenségeim ellen, mert én örvendek a Te szabaditásodban. Nincsen senki, olyan szent, mint az Ur, sőt nincsen senki Te kívüled; és nincsen olyan erős senki, mint az Istenünk. Ne szóljatok ezért ennekutána kevély szókat és szátokból ne származzék kérkedékeny szó: mert a mindenttudó Isten az Ur és minden cselekedeteit véghez viszi. A kézives erős emberek megrontatnak és az erőtlenek felépittetnek hatalommal.
Az Ur megöl és ismét megelevenít, a mélységbe alávet és ismét felhoz. Az Ur szegénynyé tészen és meggazdagit, megaláz és felmagasztal. Felemeli a porból a szegényt és a szennyből a sziikölködőt, hogy ültesse a fejedelmek közé és a dicsőségnek székibe. Mert az Űré a földnek kereksége és annak határt vetett. Az ő híveit megoltalmazza a botlástól, de az istentelenek a sötétségben megbotlanak. Mert az embernek nem lehet bizalma az ő erejében. Az Ur a földnek határait megítéli és az ő királyának hatalmat ád és felemeli az ő felkent királyának erejét."
Valószinüleg ez a zsoltárremek is Chiszkija korából származik, amely ennek a költői műfajnak legtökéletesebb alkotása. A lendületes himnusz a világtéremtését és a gondviselést természethü és könnyen felfogható vonásokkal ábrázolja. A jónak a rossz felett aratott pillanatnyi győzelme azt a reményt ébreszti a költőben, hogy a bűnösök egyáltalán eltűntek a földről, melyet Isten oly csodálatosan teremtett és éppoly csodálatosan tart fenn. A dalos végül röviden összefoglalja Istennek a kicsinyekben és a nagyokban való egyaránt csodálatos voltát:
Ó, mily nagyok a műveid, Uram S te mindent bölcseséggel alkotál, Tele a világ csodatetteiddel.
S ebből a csodálatból fakad az a vágy, hogy ez a pompásan megalkotott és fenntartott világ örök tanúbizonysága volna Isten jóságának s bár a bűnösök soha siralomvölgygyé ne tennék:
Bár volna örök Isten uralma,
Hogy örvendhetne nagy művének!
Bár győzne az ember elkölcsi nemessége a vétek felett:
Mig élek, én Istent dicsőítem, Dicsérem, mig ki nem huny életem És édes dallal hódolok neki, Mert örvendez szivem az én Uramnak, Ó, tűnne'el a földről a bűnös, Bár vétkes itt többé ne volna: Dicsérd én lelkem az Urat!
Egyáltalán: Chiszkija uralmának második fele a vidám lelkes ének korszaka volt. A zsoltárirodalom legszebb virágai ebből az időből származnak. A levita énekesek leikéből nemcsak háladalok és szent himnuszok áradtak, melyeket valószinüleg a templomokban használtak, hanem félig világi dalok is, mindenesetre Chiszkijához, minden szeretet és tisztelet tárgyához, intézve. Lakodalma alkalmával, melyet a király egy szép hajadonnal ült, aki meghódította szivét, egy korachida költő szerelmi dalt költött.
Árassz ki szivem szép szókat magadból, Hadd zengjek a királynak költeményt, Nyelvem ügyes írónak tolla légyen.
Szép vagy az emberek szemében, Ártatlanság környékzi ajkadat, Ezért áldott meg Isten mindörökre.
Övezd fel, hős, a kardod, fényed, éked, Győzz s trónolj az igazság szent nevében, A jognak és szelídségnek nevében, Akkor kezed csodákat fog művelni, Népek hódolnak a kezed aiá.
Örökre épité a trónod Isten, A jog pálcája országod pálcája, Az igazságnak vagy szerelmese És gyűlölője az igaztalannak, Azért kéné meg Isten fejedet Az öröm olajával és Azért lettél kiválasztottja is.
A dalos aztán a jóillatokról szól, melyek a király termeit szagosakká teszik, majd a hárfapengésről, mely a királyt elefántcsontból való palotájában gyönyörködteti; leírja az aranykoszorus szüzet, aki gyöngyös ruhában, királylányi pompával van öltöztetve és igy szól hozzá:
Nézz rám, leány, figyelj és hajtsd felém füled! Családodat feledd s feledd házát atyádnak, Mert megkívánta a király szépségedet, Ezentúl már Urad, hódolj tehát neki, Tyrus leánya mind ajándékkal eléd jő, Hozzád könyörgenek népek leggazdagabbjai.
S e szerelmi dal ezután a király dicsőítésével ér véget.
A két költői műfaj, mely őseredetileg a héber nép tulajdona s amelyhez foghatót semmi más nép nem termelt, a költőileg tagolt prófétai beszéd és a zsoltár Chiszkija alatt érték el fejlődésük tetőpontját. Jesájá-nál meggyőzőbb, gondolattal teljesebb, formában ügyesebb egyik prófétai elődje sem volt. Bensőségre, magasztosságra, művészi kerekdedségre egyetlen zsoltár sem éri utói a chiszkijai nyomorból, majd örömből fakadtakat. De szorgalmasan ápolták ez időben a harmadik költői műfajt is, mely ugyan nem a zsidó nép kizárólagos tulajdona és külön lényegének kifejezője, de amelyet a zsidóság mégis mélyebben és gazdagabban müveit, mint a vele egy törzsből való népek.
A példabeszédek költészetét a Chiszkija-korabeli költők nemcsak összegyűjtötték, hanem gazdagították is. A poézisnek ezt az ágát, melyet már régtől fogva ápoltak, a Salamon-utáni időkben tovább fejlesztették. A példabeszédek háromféle ágát különböztették meg. Az egyszerű hasonlatot (masai), a kiélezett talányt, amelyet ki kellett gondolni s amely fejtörésre adott alkalmat (chidda) s az inkább hatásra számitó közmondást (melica). A hasonlat vagy ártatlan volt, vagy gúnyt fejezett ki, ebből alakult a gúnydal (senina). Ezt a háromféleséget azonban ritkán használták külön-külön, hanem egymásba olvadtak és egymástól kölcsönözték formáikat.
A példabeszédek ősformájukban egyszerűek, rövidek és tagozottak. Legtöbbnyire két részből állanak, melyekben az alapeszme ismétlődés, hasonlat vagy ellentét által élesedik ki. Több mint egy félezer ilyen példabeszéd maradt reánk. Nem egy időből származnak ugyan, de egy az alapvonásuk, egyenlő a jellemük. Művészi formájuk bizonyltja, hogy nem közmondások vagy szálló igék lehettek, hanem olyan körben keletkeztek, melyben a szépre, ízlésre és formára súlyt helyeztek és értettek is hozzá. Bölcsek (chachamim) szerzeményei ezek a közmondások. Valószinüleg ezek a bölcsek is, miként a zsoltárköltők, a próféta-iskolákhoz tartoztak és feladatuk az oktatás volt. Az iskolák idősebb tagjai példabeszédekben oktatták az élet szabályaira a belépő ifjakat s egyáltalában mindazokat, kik okulást kerestek. Innen van, hogy a példabeszédek gyakran mintegy második személyhez vannak intézve és ily bevezetés előzi meg: „Halljad, oh, fiam", vagy: „Láttad-e?" A bölcsek élettapasztalataikat közölték ezekben a példabeszédekben, melyek éppen ezért a kor erkölcseire és felfogására is élénk világot vetnek.
Némelyik gazdagnak mutatkozik és nincsen semmije, Némelyik szegénynek mutatkozik és nagy vagyona van.
Varázskönek látszik gazdája előtt a megvesztegetés Bármihez fordul, minden sikerül neki.
Halasztódó remény beteggé teszi a szivet,
Az élet fája a teljesült kívánság.
Aki visszatartja a gabonát, átkozzák az emberek, Áldás hull az eladó fejére.
A királyság elegendő tárgyat nyújtott a példabeszéd-költészetnek. Aszerint, hogy milyen uralkodó ült a trónon, változtak a királyról szóló szentenciák. Bizonyára Salamon idejéből való a példabeszédek ama sorozata, melyben a következő mondatok fordulnak elő:
Varázsszó van a király ajkain, ítélkezésnél nem hibázhat szája.
A király utálja a gonosztettet, Mert igazság szilárdítja meg a trónt.
Kedveli a király az őszinte beszédet, Ki igazat mond azt szereti. ,
Élet van a király mosolyában. Jóakarata olyan, mint az esős felhő.
Hűség és jóság óvják a királyt És kegyelemmel erősiti meg trónját.
Eltaszitja a gonoszokat a bölcs király És megtorolja rajtuk a vétket.
Salamont más királyok követték, kik szeszélyek után jártak és haragjukban nem ismertek korlátokat. Reájuk vonatkozhatnak a következő példabeszédek:
Mint az oroszlán orditása, olyan a király haragja. Aki ingerli, kockára teszi életét.
Ordító oroszlán és vérszomjas medve, Olyan a gonosz uralkodó a népnek.
A példabeszédek egy másik sorozata a nőkre vonatkozik. A nőnek a zsidó ókorban nem volt alárendelt helyzete, hanem egyenlő rangon élt a férjével, aki segítőtársának, a ház fenntartójának tekintette. De gyakran uralkodott a férfi fölött, elviselhetetlenné tette az életet és a ház tönkrejutását idézte elő. A példabeszéd-költészetből világosan kitűnik, hogy a zsidók ebben a korban már egynejüségben éltek. Egy férjnek csak egy felesége volt; azt dicsőítik vagy korholják a példabeszédek.
A derék asszony férje koronája, De rothadás csontjaiban a gonosz.
A bölcs asszony felépiti házát, A balga ledönti saját kezeivel.
A bátor asszony nagyobbitja a tiszteletet, A szorgalmas gyarapítja a vagyont.
Ház és vagyon örökölhető az ősöktől,
De Isten ajándéka az értelmes asszony.
Aki asszonyt talált, boldogságot talált És kegyelmet nyert az Örökkévalótól.
Mint az arany orrgyürii a sertés orrában.
Olyan a szép asszony értelem nélkül.
Jobb lakni a háztetőn, vagy sivatagban, Mint perlekedő asszonynyal tágas palotában.
Mint a csurgó eresz esőzés napján, Olyan az asszony civódása és perlekedése. Aki le akarja csillapítani, vihart akar lecsillapítani És folyó olaj után nyúl a jobbja.
A legélesebben hangsúlyozzák a példabeszédek az erkölcsös és vallásos élet szükséges és célszerű voltát. Oly mesteri egyszerűséggel tárják fel az erkölcsiség magas ideáljait, hogy a gondolkodni restek is könnyen felfoghatták. A próféták szelleme szólt belőlük és amit azok hosszabb beszédekben fejtettek ki, azt ezek magvas gnómákban foglalták össze.
Az istenről és annak lényéről való képzeteket oly tisztán és oly fenségesen juttatják kifejezésre, hogy méltán csodálhatjuk még ma is.
Minden helyen vannak Isten szemei,
Látják a jót és a rosszat.
A sírok mélye és az alvilág Isten előtt van,
Hát még az emberek szive 1
Minden ember előtt helyes a maga útja,
De Isten megvizsgálja a lelkeket.
Az ember szive tervezi az utat,
De Isten irányítja lépteit.
Szeretet és jóság engeszteli a vétket És az istenfélelem távol tartja a bűnt.
Igazságosság és jócselekedet
Kedvesebb Isten előtt az áldozatnál.
A leggyakoribbak az erkölcsi életről szóló szentenciák; aranymondások, minőkkel az ókor egyik népe sem dicsekedhetik. Mindeme példabeszédek alapeszméje:
„Aki a helyes utón jár, biztonságban jár.“
És ebből önként következik, hogy az embernek mérsékelnie kell önző vágyait és szenvedélyeit.
Nagyobb a türelmes, mint a hős
És aki önmagán uralkodik, Nagyobb a városhóditónál.
Dísze az embernek a tűrés
És dicsősége megbocsájtani a hibát.
Jobb a kevés igazsággal,
Mint a nagy bőség jog nélkül.
Jobb a száraz kenyér békével, Mint telt ház civódással.
Különösen ajánlják a tevékeny, szorgalmas életet és ostorozzák a restséget.
Aki miveli földjét, jóllakik kenyérrel,
S aki hiábavalóságok után fut, oktalan.
Az is, aki rest a munkájában,
Társa a rombolónak.
Ölébe teszi kezét a rest
És lusta, hogy szájához emelje.
Ki a hideg miatt szántani rest, Hiába koldul az aratásnál.
„Egy rest ember mezején mentem át és egy oktalan szőllőkertjén és ime tele van csalánnal, tövisek födik a földet és a kerítés bedőlt. Midőn ezt láttam, meggondoltam: egy kis álmodás, egy kis lustálkodás és reád tör a szegénység, mint az útonálló és a szükség, mint a páncélos rabló."
A Chiszkija idejéből származó példabeszédek egy sorozata élénken jellemzi a kor lelki küzdelmeit. Ez a nemes király meg akarta valósítani ama ideálját, hogy a bűnt kiirtja és csak erkölcsös és hűséges embereket tűr maga körül. De eme ideál megvalósítása sok akadályba ütközött, mert a király maga nem különböztethette meg az őszinteséget a hízelgéstől, a bensőséget a képmutatástól. Szüksége volt tehát arra, hogy kipróbált hü emberei segítségére legyenek. Ha ezek nemesek, istenfélők és a király bizalmára érdemesek voltak, nagy lelki küzdelmeken mehettek át, amidőn ezt vagy amazt a király előtt bevádolták vagy megdicsérték és büntetésre vagy jutalomra ajánlották. Beszélni vagy hallgatni, tartózkodni vagy buzgólkodni, mindakettőt meg kellett fontol-niok, ha igazságosan és lelkiismeretesen akartak eljárni. Ezekre a lelki küzdelmekre vonatkozik a példabeszédek egyik összefüggő sorozata, amelyben egy bölcs megszívlelendő tanácsokkal szolgál és éles határokat von a túlsók és a kevés között: A királynak mindenesetre alkalmat kell adni a bűn megtorlására, de elegendő alap és meggyőző bizonyságok nélkül nem szabad előtte bevádolni senkit sem.
Istent tiszteli, aki elhallgatja a dolgot,
De a király dicsősége utána kutatni.
Ha eltávolítja a salakot az ezüstből Sikerül az ötvös edénye.
Aki eltávolítja a király elől a gonoszt, Megszilárdítja igazsággal a trónját. De ne dicsekedj a király előtt És ne állj meg a nagyok előtt.
Mert jobb, hogy igy szóljon hozzád: „jer feljebb!" Semhogy lealacsonyítson az előkelők előtt.
Amit szemeid láttak, azt mondd meg,
De ne hamarkodj el a váddal.
Add elő vádadat embertársad ellen, De másnak a titkát el ne áruld.
Külömben elitéi a Legfelső, — Mert amit kimondottál, azt vissza nem vonhatod.
Aranyalma ezüst foglalatban, Olyan a szó a maga helyén.
Aranygyűrű és nemes ékszer, Olyan az intés az okuló fülnek.
Balta, kalapács és hegyezett nyil, Olyan, aki hamis tanúságot tesz felebarátja ellen.
Ha éhes az ellenséged, adj neki kenyeret,
Ha szomjas, nyújts neki vizet És megáld érte az Örökkévaló.
Ha a költészetnek ez a neme egyszer fejlődésnek indult, könnyű volt a legmagasabb fokra emelkednie. Az élet mély megfigyelői előtt, kik a próféták magaslatairól nézték az eseményeket, minden tapasztalat egy-egy általános szentenciává kristályosodott. És a mig a prófétai szellem tartott, tovább fejlődött a példabeszéd-költészet is. Maguk a próféták is gyakran gnómaszerü mondatokban fejezték ki gondolataikat. A
mese- és parabola-költészet ellenben nem fejlődött, habár meg is volt hozzá az alap; mert a zsidó nép költészete általában nem csupán a formaérzék kielégítésére szolgált, hanem magasabb célokat követett: nemesíteni és oktatni akart, és igy fölöslegessé vált a meseköltészet, melynek szintén oktatás a célja.
Minek is oktattak volna a költők kerülő utakon, állatok szájába adott beszélgetésekkel a zsidó népet arra, amit egyenes utón a próféták ajkairól hallhatott? A próféták voltak a zsidó nép éber őrei, kik a vártán állva, bátran és fáradhatatlanul hirdették meggyőződésüket, és gyakran kockára tették életüket is az igazságért, melyet elhallgatni nem tudtak és melyet minden álarcáskodás és fikció nélkül juttattak kifejezésre. A prófétai ékesszólás hazájában nem fejlődhetett a meseköltészet. Ha szükségesnek látszott burkoltan hirdetni az igazságot, akkor is más formát választottak erre a célra. Nem állatoknak adták a szájába az intő szavakat, hanem a múltnak, a történelemnek, az ősöknek. Az igazságokat, melyeket a ma nemzedékének akartak tudatába oltani, a régi idők bölcseivel mondatták el. De Chiszkija koráig ezzel az irodalmi ággal is csak ritkán találkozunk. Az igazságnak nem kellett még kölcsönvett ruhában fellépnie, megjelenhetett a maga természetességében és egyszerűségében. A költészet tehát csak a következő három formában jutott kifejezésre: a prófétai ékesszólásban, a zsoltáros ömlengésekben és a példabeszédekben. Virágzásának kora, mint már emlitettük, Chiszkaja, vagy Jesája idejére esik.
Élete végéig uralkodhatott nyugodtan és háborithatatlanul Chiszkija. Szancherib bukása óta, nem is gondolhatott arra, hogy Juda ellen még hadat vezessen. Úgy látszik, hogy Babyloniában, ahova hatalmának kiépítése céljából indult, nagy harcokba keveredett. Judában természetesen minden szem Asszyriára irányult, ahonnan még mindig támadásokat vártak. Nagy örömet kelthetett tehát a hir, hogy Szancheribet, ki oly gőgös szavakkal gyalázta Izrael istenét, saját gyermekei, Adramelech és Nergal Sarecer, megölték. Chiszkija bizonyára még megélte a rettegett Szancherib halálát, mely Isten büntető kezéről tett tanúságot. A Nini-vében kitört polgárháború azt a reményt keltette, hogy Asszyriából nem fognak többé hóditó útra indulni.
Chiszkija életének végéről semmi sem ismeretes. Ö volt az utolsó király, kinek a holttestét a királyi sírboltba helyezték el. A nép, mely szeretettel csüngött rajta, fényes temetést rendezett neki. Úgy látszik, csak egy fiút hagyott hátra, Manasset, akit felesége, Chefci-bah, néhány esztendővel az asszyrháboru után szült.
KILENCEDIK FEJEZET.
A DÁVIDHÁZBELI UTOLSÓELŐTTI KIRÁLYOK.
Manasse uralkodása. Fanatikus gyülölség Chiszkija rendje ellen. A bálványimádás újból tért foglal. Az Ahronidák magatartása ezzel szemben. Prófétagyilkosság. Aszar-Haddon hadjárata Egyptom ellen. A chutheusok. Manasse fogsága, visszatérése és halála. Ámon és Józiás királyok. Cefanja próféta. Az Asszyrok és babyloniak. A Szkythák támadása. Józiás érzelmei megváltoznak. A templom rendbehozatalának kezdő munkálatai. Jeremiás próféta. Sajátos szónoki képessége. A Safan család megtérése. A törvény-könyvet meglelik a templomban.
(695—621 a rendes időszámítás előtt.)
jutott osztályrészéül, - hogy csak egy is, boldog napokat éljen. Szinte úgy a jó- és balsors hirtelen változásai zsidó népnek nem pár emberöltőn át tetszik, miként ha mintegy erőpróbájául szolgáltak volna. — A Chiszkija uralkodása második felében domináló tömör erőt és egységet csakhamar züllés és gyöngeség követte. A békés nyugalmat vadul viharzó nyugtalanság váltotta fel s a szellemi élet virágzó pompája után bágyasztó aszály keletkezett. Politikai természetű bajok Chiszkija utódjának kormányzása idejében nem következtek ugyan be; ilyenek csak távolról fenyegették az államot, de a veszély gyorsan elvonult, ámde az ország bensejében zavaros állapotok keletkeztek, melyek nyomában széthúzás járt, állandó elgyengülést vonva maga után. Mert képzelhető-e nagyobb veszedelem az államra nézve, mintha annak egyes szervei féltékenységtől eltöltve, gyülölséget táplálnak egymás ellen s a vidéki lakosság az ország fővárosát következetesen kerüli? És Chiszkija fia alatt, ki az ország szerencsétlenségére félszázadnál tovább uralkodott (695—641), ilyen állapotok fejlődtek ki. Egy tizenkét esztendős gyermekkirály alatt — ilyen idős volt Manasse, midőn atyja, Chiszkija halála után a kormányt átvette — becsvágy, kapzsiság és egyéb rut szenvedélyek külömben is tág teret találnak, — hacsak a kormány élén lévők bizonyos magas erkölcsi fokon nem állanak, vagy ha hazaszeretetük el nem nyomja önző vágyaikat. Erre a magaslatra azonban Juda nagyjai, kik a Dávidház trónja körül állottak, nem jutottak el. Sőt ellenkezőleg. Az a mellőzés, melyben Chiszkija alatt részük volt, haraggal töltötte el őket s most azon voltak, hogy régi pozíciójukat újból elnyerve, a helyükbe nyomultakat elzavarják és rajtuk lehetőleg bosszút álljanak. Valószínű, hogy Chiszkija, halála előtt, egy vele rokonérzelmü és gondolkozásu udvarmestert állított a kormány élére, hogy az ifjú király kiskorúsága alatt azt helyettesítse,
ámde vagy azért, mert a vezető elemek cselszövései folytán hatalma megdőlt, vagy mert számításból szövetkezett velük, — elég az hozzá, hogy csakhamar olyan udvari tisztviselők és hivatalnokok ragadták magukhoz a kormányt, kiknek az volt az első dolguk, hogy mindazt halomra döntsék, amit Chiszkija létrehozott. A Chiszkija által helyreállított, újonnan szervezett régi rend az Isten egyetlen voltáról és láthatatlanságáról szóló ős-zsidó tanban gyökeredzett, mely megvetett minden bálványimádást és amely egységes kultuszt kívánt. Ezt a rendet akarták megdönteni azok, kik vagy közvetve, vagy közvetlenül a kormány élén állottak. Bálványimádó párt keletkezett, mely nemcsak megszokásból, utánzás okából, vagy vallásos eltévelyedésből, hanem egyenesen szenvedélyes gyűlöletből is üldözte az ős-izraelita tant, hogy idegen kultuszt állítson a helyére.
E párthoz elsősorban azok tartoztak, kik már Chiszkija alatt titokban bálványimádást űztek és most arra törekedtek, hogy rábeszéléssel a lanyhákat is megnyerjék a maguk részére. Ennek a pártnak az élén a királyi hercegek állottak — s pedig Achaz királynak vagy ifjabb fiai, vagy unokaöcscsei, kik Chiszkija müvét mint kárhoztatandó újítást elitélték. Azt hozták föl, hogy Chiszkija atyja ellen vétkezett, midőn az attól pártolt bálványimádást eltörölte. Vissza kell azt helyezni mindenáron, már csak a „régi" iránt való tiszteletből is. Az ezt hirdető hercegek befolyásának és vezetésének volt kiszolgáltatva a fiatal Manasse s valószínű, hogy az uj palotafőnök-kormányzó is ezek köréből került ki. A bálványimádó párt törzsét ezeken kívül Juda nagyjai alkották, kik részint az eddigi mellőzés okából keletkezett boszuvágyból vonzódtak ahhoz, részint pedig azért, mert a bálványimádó kultuszszal járó féktelen életet kedvelték. Alig lépett trónra Manasse s már is hozzáfogtak gonosz tervük végrehajtásához. Mindenekelőtt közhírré tették, hogy szabad Jeruzsálemen kívül is áldozni, mindenki építhet magának oltárt akárhol és áldozhat rajta kedve szerint.
Ezzel jórészben a maguk pártjára fordították a népet, amely Chiszkija tilalmát a szabadság korlátozásának tekintette. A szent áldozati helyeket külömben sem szívesen nélkülözte és egyáltalában kényelmetlennek találta, hogy áldozataival Jeruzsálembe zarándokoljon. A bálványimádás ezentúl a leggyalázatosabb orgiáit ülte Jeruzsálemben. És nemcsak a városban, de magában az Egyetlenegynek szentelt salamoni templomban is. Nemcsak az ó-kanaánita-kultusznak, melyet Achab és Izebel a tiztörzs-államba, Athalia pedig Jeruzsálembe hurcolt be, biztosítottak szilárd talajt, hanem mellette az asszyr-babylonai bálványimádást is meghonosították, mintegy gunyjára Izrael Istenének, kinek tiszteletére épült az a szentély. A templom két pitvarában Báálnak és Aszfalténak oltárokat emeltek, a háztetőkön a plánéták tiszteletére kisebb áldozó helyeket emeltek. Egyáltalában Achaz müveit újból életre keltették, a nap tiszteletére úgynevezett naphintót szenteltek és lovakat tartottak mellette, hogy bizonyos ünnepeken körmenetben mutassák be a népnek. A templom előcsarnokában Mylitta (Azsérának is nevezték), asszyr istennő tiszteletére nagy bálványt állítottak fel, hogy ezzel még jobban sértsék Izrael Istenét. Az összevissza kevert, sivár bálványimádás eme külső jeleinél azonban sokkal nagyobb kárral jártak az erkölcsi következmények. Asztarte és Mylitta tiszteletére templomi bujanőket (Kedesót) tartottak s erkölcstelen, a szemérmetességet kigunyoló üzelmeik számára külön fülkéket rendeztek be. Ben-Hinnom szép berkében újból megrakták a máglyákat (Tófet), hogy szerencsétlenségek esetén zsenge gyermekeket dobjanak a Moloch tiszteletére a lángok közé. Ilyen alig hihető undokságok, — a minők egyébként a tiztörzs-államban, az Omridák ideje alatt napirenden voltak — Manasse alatt Jeruzsálemben is kezdtek tért hódítani. Úgy látszik tetszett a királynak a dolog, mert még hajlott korában sem változtatott rajta. A bálványimádók pártjának csak egy kitűzött célja volt: hogy Izrael Istenét teljesen elfeledtessék. Elhitették önmagukkal is, másokkal is, hogy Izrael Istene tehetetlen s sem jóra, sem rosszra nem képes. Az utánzási vágynak is nagy része volt ebben a vallási és erkölcsi viszásságban. Juda vezetői mindenáron a többi népekhez akartak hasonlítani s ez okból arra törekedtek, hogy ledöntsék a válaszfalakat s régi múltjukat eltöröljék. Megszokásból, meg az ellenszegülők ellen alkalmazott erőszak folytán, az udvartól és a hercegektől kiindulva, az erkölcstelen bálványimádás csakhamar az egész országban elterjedt. Az Áhron törzséből való papok eleinte nyilván szabadkoztak az ellen, hogy Izrael Istenének megdöntéséhez segédkezet nyújtsanak, azért hát bálványimádó papokat (khemarim) telepítettek az országba — miként Izebel és Athalia idejében — s ezek végezték a templomban a szolgálatot. Idők folyamán, mikor az Ahronidák állásaikat elvesztve, nélkülözéseknek voltak kitéve, nem egy akadt közöttük — főleg az amúgy is alárendelt helyzetű Abjathar utódai közül — akik talán lelkiismereti furdalások közepette bár, de mégis papi tiszteket töltöttek be a bálványimádó kultusznál. Hamis prófétákban sem volt hiány, kik az ocsmányságok érdekében szónokoltak és papoltak.
Van-e egyáltalában olyan rossz dolog, amely, ha arra a hatalmasak kegyeiket kiterjesztik, ne találna szószólókra, akik azt nemcsak szépit-getik, de helyesnek minősitik, sőt mint egyedüli igazat és üdvösét, még ajánlják is mindenkinek?
Ennek a hosszú ideig tartó állapotnak valószinüleg az lett volna a következménye, hogy a nép elfeledi múltját és teljesen elzüllik, dacára annak, hogy 'az egész emberi nem javára szolgáló áldásoknak volt részese. Pedig hát mi jelentősége volt ezen áldások nélkül Judának és Izraelnek? Egyszerűen elvegyültek volna azon parányi bálványimádó népek között, amelyek Juda történelmi okmányai nélkül, az emberi emlékezet előtt teljesen ismeretlenek maradtak volna. Szerencsére akadtak Jeruzsálemben emberek, kik az udvari párt által annyira megvetett és kigunyolt, az Egyetlenegy, láthatatlan Istenről és az erkölcsös életmódról szóló tant, szintúgy a népnek csodálatos vezettetéséről szóló régi emlékeket szentül megőrizték s kik ellentétben a bálványimádókkal, hajlandók voltak meggyőződésüket vérükkel is megpecsételni. Azok az istenfélő tanítványok, kiket Jesája próféta úgy oktatott és nevelt, mikéntha saját gyermekei lettek volna, azok a zsoltárosok, kik Chiszkija alatt gyönyörű dalokba öntötték a nép megmentése fölött való örömüket, azok a szelidlelkü türelmesek (Anavim), kiket ugyancsak Chiszkija emelt tisztes rangra, főleg pedig a próféták, kikbe Jesája páratlan szónoklatai IHVH iránt kiolthatatlan lelkesedést öntöttek, mindezek, ha számra nézve bár kicsiny, de kitartásban és szívósságban erős pártot alkottak. Talán próféta, vagy anavita pártnak lehet őket nevezni; ők maguk úgy mondták, hogy az egyenes utón járók szövetségét képezik. (Sód jesarim v’Édah).
A szövetség vezéreszméi ezek voltak:
A bálványimádás még a legbölcsebb népet is hiúvá és kicsapongóvá teszi, mert a bálványimádás erkölcstelenség, badarság és káprázat. Az Ur nem a hatalmasokat és erőseket veszi pártfogásába, hanem a gyengéket. Az özvegyeknek és árváknak atyja ő, ki az idegeneket is szereti. És ha eddig valamelyes homályos sejtelem révén hitték is, hogy népek istenei — bárha a legfőbb istennek alárendelve — bizonyos jelentőséggel és lényeggel bírnak, — ez időben már, az említett körben az az öntudat vergődött túlsúlyra, hogy ezek az istenek teljesen üresek, semmiségek. És hogy ennek az igazságnak bárha egyelőre csak ebben a kis szövetségben vert gyökeret, végleges diadala el nem maradhat.
Manasse uralkodása alatt nehéz megpróbáltatásoknak voltak kitéve mindazok, akik ebbe a körbe tartoztak. E megpróbáltatások legkisebbje az volt, hogy mindazoknak, kiket Chiszkija emelt bírói, vagy államhivatalnoki tisztségre, az udvari párt állásaiktól megfosztotta; hogy a Cádók főpapi családból származó azon Áhronidákat, kik a bálványimádásban részt nem vettek, kiűzték a templomból, megfosztván őket az áldozatoktól és adományoktól. A lévitákat, kik a papoknak az áldozatok bemutatásánál segédkeztek, szintúgy a templomi rabszolgákat (nethinim, gibeoniták) rákényszeritették a bálványimádásra. De még súlyosabb csapások is érték a hithüeket, akik hallgathattak-e a rend ilyen teljes felfordulása láttára, nézhették-e tétlenül, hogy a szentséget hirdető templomot erkölcstelen képekkel és paráználkodással megszentségtelenitik,
anélkül, hogy szivük bensejét a fájdalom és hitbuzgóság el ne töltötték volna? Nem. Valóban nem hallgathattak! Az akkori idők prófétái hangosan emelték fel szavukat mindeme becstelenségek ellen s a többi rokonérzelmüek bizonyára más uton-módon nyilvánították ki, mennyire utálják az udvari párt gonoszságait, s hogy mennyire el vannak keseredve ez állapot fölött. Ámde Juda hercegei és maga Manasse király attól sem irtóztak, hogy vérbe fojtsák a próféták szavait. Miként a hírhedt Izebel, ők is kard élére hányatták a prófétákat. Az egyedül igaz isteni és erkölcsi tan eme mártírjainak neveit nem ismerjük. A legenda azt beszéli, hogy Manasse a nagy, már aggkorban levő Jesáját kettéfüré-szeltette.
Valószínű azonban, hogy Jesája ezt a gyalázatos kormányzást nem is érte meg, de tanítványai alighanem áldozatául estek. Manasse maga, vagy szolgái és tisztviselői annyi ártatlan vért ontottak, hogy — miként a forrás mondja — „Jeruzsálem csordultig telt meg vele." Mert nemcsak azokat gyilkolták le, kik a gonoszság ellen szavukat felemelték, hanem még ezek gyermekeiknek életét is gyilkos kéz oltotta ki. Azok sem kerülhették el a büntetést, kik némán tűrve bár, valami külső jellel, vagy egyéb módon árulták el, hogy az uj kormányformával egyet nem értenek. Hiszen mi sem könnyebb annál, minthogy részrehajló és erkölcstelen bírák a legártatlanabb embereket nagy bűnösökként ítéljenek el.
Manasse idejében egy Judeát súlyosan érintő esemény is fordult elő, melyről azonban a régi krónikák egyáltalában nem, vagy igen hézagosán emlékeznek meg.
Nergal — Sarecer, egyike Szancherib fiainak, kik atyjukat orgyilkos módra a templomban megölték, — elfoglalta Ninivének ingadozó trónját. Hirtelen halállal halt meg ő is. Fivére Aszarhaddan emésztette el, (680—668), aki a Babylonban kiütött és több évig tartó polgárháborút és zűrzavart felhasználva, az asszyfiai anyaországot kerítette hatalmába, így megerősödvén, Aszarhaddan hadjáratot vezetett Egyptom ellen, amelyet már atyja is szeretett volna meghódítani, ami azonban nem sikerült neki.
Seregeit, úgy látszik nem a szárazföldön, a félig elpusztult Észak-pa'esztinán és Judán át — melyeknek meghódítása amúgy is sok időbe került volna — irányította, hanem hajón szállította el. A hajókat az egyidejűleg meghódított föníciaiaknak kellett építeniük. Egyik-másik hadvezére azonban valószinüleg a judai tengerparton kötött ki, hogy Manasset fenyegetések által megadásra bírja. Manasse, hogy elfogadható békét kössön, személyesen járult a vezérek elé, de mint a hagyomány tartja, elfogták s rabláncra fűzve, Babéiba vitték. Rossz biztatás volt ez Dávid házára nézve, mely hűtlenül elhagyva származását, elvakult előszeretettel az idegent vette pártfogásába.
Szancherib fia ez időtájt valószínűleg az általa meghódított tartományokból, Bábelből, továbbá Chuthe és Szefervájim városokból — ez utóbbi kettő, babyloniai területen feküdt — valamint a sziriai Chamatból foglyokat telepitett Samáriába. Eme, Judára nézve jelentéktelennek látszó esemény, következményeiben igen nagy horderejűvé vált. A telepesek, akiket a törzslakosság chuteusoknak és lakhelyük után samáritánusoknak nevezett, csakhamar izraelita szokásokat vettek fel, melyeket valószínűleg azoktól az izraelitáktól tanultak el, kik a tiztörzsállam pusztulása után még ott maradtak. A chuteusok a béthéli szent helyhez zarándokoltak, ahol még izraelita papok szolgálták az Urat. Későbbi híradások szerint a samáriabeli idegeneket az ország pusztulása alatt elszaporodott oroszlánok támadták meg, amire ezek az egyik asszyr királytól izraelita papot kértek, mert úgy vélték, hogy a vadállatokat az ország istene küldte rájuk. A király alighanem teljesítette kérésüket s tényleg küldött papot számukra, ki Béthélben, Jerobeam régi temploma mellett, telepedett le. Hanem a chutheusok emellett a bálványimádást sem hagyták abba, sőt némelyikük emberáldozatot is hozott, úgy hogy csak félig lettek izraelitákká. Aszarhaddán idők folyamán egész Egyptomot hódította meg, ott önálló kormányzókat nevezett ki s nagy számú diadaljelvényt — köztük a Sphinxek kőbálványait is — hurcolt el Asszyriába. Visszavonulása közben azonban, — talán mikor éppen újabb terveket szőtt Juda ellen, — óriási vihar támadta meg, hajói a judai partok mellett elsülyedtek, úgy hogy a nép megmenekült attól a veszélytől, hogy hazájától elszakítva, az asszyr tartományokba számüzettessék. Izrael hithü dalnokai e megmenekülésben a szent város és annak szent hegye iránt táplált isteni gondviselésnek újabb jelét látták s gyönyörű zsoltárt zengtek róla. Manasset magát, mint a krónika mondja, vagy Aszarhaddan maga, vagy utódja a fogságból elbocsátotta és hazájába visszaküldte. Javulni nem igen javult "meg, mert az erkölcstelenség és kegyetlen üldözések által előidézett állapotok élete végéig tartottak. Meghalván, (641-ben) nem temették elődjeihez hasonlóan, Dávid városában, hanem a Miliő nevű alsó városrészben, a királyi palota mellett levő Ucca nevű kertben. Valószínűleg valamelyik ott elhelyezett bálvány védőszárnyai alatt.
Utána fia, Arnon következett (640—639). A bálványimádás összes erkölcsrontó következményeivel ő alatta is virágzott, bárha atyjától elütően, Ámon a prófétákat alig üldözte. Egyébiránt oly rövid ideig uralkodott, hogy alig tudunk valamit személyéről, cselekedeteiről s eszményeiről.
Egy bizonyos. Hogy udvaránál nagyon sok volt az elégedetlen ember. Hogy mi volt ennek oka, az nincs kiderítve. Talán nem üldözte elég erélyesen a másképp gondolkodókat, talán egyébként állta útját kívánságaiknak, vagy talán az vezette őket, hogy utódja kiskorúsága alatt majd magukhoz ragadják a kormányzás gyeplőit, elég az hozzá, hogy palota főnöke és egyéb környezetét képező udvari tisztviselők összeesküdtek ellene s a saját palotájában megölték (639). A nép azonban ugylátszik, kedvelte királyát, mert egy-kettőre összeverődött, megtámadta az összeesküvőket, kardélre hányta őket és Amon nyolcéves fiát, Józiást kiáltotta ki királynak (638—608).
A tróncsere eleinte nem járt változásokkal. A kiskorú király helyett megint Juda hercegei s királyfiai uralkodtak, kik a Manasse által egyengetett vallási eltévelyedésben nemcsak megmaradtak, de meg is akarták azt örökíteni. Mintha a buja Báál és Asztarte-kultusz, a babyloniai csillagimádás s a Molochnak hozott gyermekáldozatok még nem elégítették volna ki őket, idegen népek további bálványimádó v szokásait inportálták, hogy telhetetlen utánzási vágyuknak eleget tegyenek. A templomba való belépésükkor átugrották a küszöböt, mint azt a filiszteus Dagon-imádók tették; bálványimádásra emlékeztető idegen öltönyöket hordtak és mikor az egyptomiak hatalma terjedni kezdett, azok szokásait is kezdték majmolni.
Aszarhaddannak Egyptomból való elvonulása után ugyanis a hátrahagyott helytartók ellen egyre-másra fellázadt a lakosság. Az asszyrokat kiverték az országból és a győzők királyoknak kiáltották ki magukat. Történt, hogy egyszerre nem kevesebb, mint tizenkét király uralkodott Egyptomban. Egyikük, névszerint Pszammetich, a többieket legyőzve, helyreállította Egyptomban az egységes királyi hatalmat, aminthogy egyáltalában igyekezett a meggyöngült országot uj erőhöz juttatni. Székhelyül Száiszt választotta s az általa alapított száiszi dinasztia Egyptom utolsóelőtti nemzeti királyáig uralkodott. Mivel Pszammetichnak az volt a célja, hogy Egyptom hatalmát főleg a filiszteus és föníciai partvidéki államokra terjessze ki — s ez okon több filiszteus várost el is foglalt, a magát makacsul védő Acotus (Asdod) várost pedig jó időre ostromzár alá helyezte — a judai hercegek ugyancsak sóvárogtak kegyei után, amit úgy véltek legjobban megnyerhetni, hogy egyptomi szokásokat kezdettek követni.
Idővel még az egyptomi állat-kultusz is tért hóditott Jeruzsálemben és a város bejáratánál bakok részére oltárt állítottak. Egyébként pedig erőszakosság és igazságtalanság Józiás kiskorúsága alatt napirenden voltak. A királyfiak, a hercegek és a szemérmetlen bírák sivatagbeli vadakhoz hasonlóan dühöngtek; az ártatlanságot kigunyolták, elnyomták a gyengéket, felforgatták a jogot s amit erőszakkal nem tudtak elérni, ravaszság és csel utján igyekeztek megszerezni. Mindamellett úgy látszik, hogy a prófétapártot nem üldözték annyira, mint az Manasse alatt történt. Az Izrael istenéhez ragaszkodó anavim (alázatosak) száma, kik az Ur törvényeit megtartották, igy aztán egyre növekedett s közülök nem egy próféta támadt, ki a kigunyolt tiszta isteni tan és a csonkitatlan igazság szolgálatában állván, előnyös változásokat idézett föl. A próféták negyedik nemzedékét alkották. Egy prófétanő is föllépett ebben az időben s szavait épp oly szívesen hallgatták, mint Deboráét. A próféták eme késői ivadékai között a legidősebb Cefanja volt. Előkelő jeruzsálemi családból származott, mely őseit a negyedik nemzedékig ismerte.
Kortársainak hibáit, erkölcsi romlottságukat, bálványimádó eltévelyedésüket merészen ostorozta, főleg pedig a hatalmasokat, a királyfiakat korholta, kik a külföldi szokások majmolását tűzték ki dicstelen céljukul. Miként a régebbi próféták, például Ámosz és Jóéi ő is azt hirdette, hogy el fog érkezni az Urnák rettenetes napja, amely nap „a homálynak, az éjféli sötétségnek, a felhőknek s a sürü ködnek napja lesz, midőn megnyilvánul az Ur haragja s a hadikürt meg fog harsanni a városok falai s a várak magas tornyai fölött."
„Az embereket összeszoritom, hogy miként vakok tapogatódzanak. És ezüstjük és aranyuk nem fogja őket megmenteni azon a napon, midőn kigyul haragom, mely lángba döntendi az egész országot."
Ám a többi népeknek is veszedelmet prófétáit Cefanja. Ammonnak és Moábnak, melyek Isten népét fennhéjázóan gúnyolták és rossz véget, főleg Ninivének, melynek csúfos bukást helyezett kilátásba."
És tényleg, ebben az időben Asszyria mindjobban sülyedni kezdett. Azok a népek, melyek már elébb el nem szakadtak, az utolsó asszyr király (Szamugesz ?) alatt pártoltak el, vagy pedig a médok kénysze-ritették őket az elpártolásra, hogy azután igájukba hajtsák ők. Fraortes (Fravarts), a második médiai király egyik népet a másik után hódított meg, legutóljára a perzsákat s ezekkel egyesülve, hadjáratot indított Ninive ellen. Csakhogy az asszyr nép, bár szövetséges társai el is hagyták, még mindig elég erős volt és harcias, úgy, hogy a méd seregcsúfos vereséget szenvedett (635) s a király is életét veszté a csatában. Fia azonban Kiaxaresz, ki még vakmerőbb és vállalkozóbb szellemű volt mint atyja, igyekezett megboszulni atyja halálát. Hatalmas sereget toborzott, azt stratégiailag és különböző fegyvernemek szerint szervezte. Azzal aztán benyomult Asszyriába, megverte az ellenséges sereget s Ninive alatt ütött tábort (634). Amig azonban az asszyr fővárost ostromolta, hírül hozták, hogy hallatlan vad népek, szkythák vagy szákok a Don és Volga környékéről, továbbá a Kaukázusból és a Kaspi-tenger környékéről, több meghódított néptörzszsel egyetemben benyomultak Medeába, lóháton bebarangolják az egész országot, mindenhol rabolva, pusztítva, felégetve mindent maguk után és senki emberfiának életét nem kiméivé. Kiaxares ennek hallatára kénytelen volt Ninive ostromát abbahagyni és seregét saját országának biztosítására vissza vezetni.
Csakhogy az országában már akkor elhatalmasodott vad hordákat nem bírta legyőzni, sőt meg kellett hódolnia s hübéradót fizetnie. Az ide-oda vándorló szkythák, kiknek kenyerük a rablás volt, egyedüli céljuk a kincsek gyűjtése, nem elégedtek meg azzal, hogy Medeát meghódították. Benyomultak Asszyriába, ott is elpusztítva, felemésztve mindent. Az asszyr királynak valósággal úgy kellett megvásárolni országát, odaadta érte palotáinak minden kincsét. Asszyriából valószinüleg nyugat felé, Fönícia gazdag városai felé fordultak, majd a tengerpart mellett a filiszteusok országába nyomultak (632-ben), nyilván azzal a szándékkal, hogy Egyptomot, melynek gazdagságáról sokat hallottak, meghódítsák. Pszam-metich király értékes kincsekkel fogadta őket s beható könyörgésével sikerült is rábírni őket arra, hogy országát kíméljék. A szkythák nagy része erre eltávozott erről a vidékről és észak felé húzódott, más részük pedig valószinüleg Kisázsia ellen indult. Egy harmadik csoport ott maradt a filiszteusok országában, rombolt, pusztított s Mylittának, az erkölcstelenség asszyr istennőjének templomát feldúlta. Filiszteából a szomszédos Judába is bekalandoztak, ahol szintén nagy pusztítást vittek véghez. Elhajtották a nyájakat, felégették a falvakat és városokat. Jeruzsálemben azonban nem jártak. Józiás, az ifjú király alighanem elibük ment palotafőnökével s nagyértékü kincsek, meg egyéb ajándékok árán rábírta őket arra, hogy tovább vonuljanak.
Ez a rettenetes idő, amikor felégetett városokról és kegyetlenül legyilkolt egész népekről szóló híradások a távoli és közeli országokat borzadálylyal töltötték el, Judában mély nyomokat hagyott hátra., Mert ime, nemcsak a próféták jóslásai, de a beállott események is nyilvánvalóan megmutatták, hogy a bálványimádás mily ferdeség. Az asszyrok, babyloniak, föníciaiak és filiszteusok istenei, lám, nem tudták ezeket a népeket a szkythák támadásai ellen megvédeni! Ennek folytán Jeruzsálem népeinek, főleg pedig Józiás királynak érzelmei lassan-lassan át kezdtek alakulni. A király külömben is természeténél fogva szelíd, vallásos és jóindulatú volt, ki éppen csak megszokásból tűrte a bálványimádást. A beállott, nagyszabású események ráirányították figyelmét arra, hogy ő is, népe is, útvesztő csapáson tévelyegnek. Dacára annak azonban, hogy jobb meggyőződés kelt benne életre, mégsem merte a bálványimádást, mely több mint félszázadja, nagyatyja uralkodása óta, foglalt tért az országban, teljesen kiküszöbölni. Nem akarta tudniillik Juda hercegeit, kiknek kezeiben a hatalom összpontosult, akik egész lényükkel ragaszkodtak a bálványimádáshoz, maga ellen haragítani. Ehhez hősies elszántságra lett volna szüksége, ami Józiásban nem volt meg. Cselekedetre kellett tehát őt ösztönözni, fel kellett őt rázni tévedéséből, hogy környezetének hálójából kiszabadulva, királyi hatalmát érvényesítse. A próféta párt ezt a célt tűzte maga elé. Rá akarta bírni Józiást arra, hogy a tisztátalan istenimádását szüntesse meg s az idegen kultuszt küszöbölje ki.
Egy lépést már tett is Józiás ebben az irányban. Hozzálátott ahhoz, hogy az Egyetlennek düledező, elhagyatott templomát kitataroztassa. Az idegen kultusz meghonosítása óta ugyanis a főtemplomot, ha nem is hanyagolták el teljesen, de mindenesetre nem igen vették számba. Hisz annyi helyen lehetett bálványimádó szolgálatot teljesíteni. Ahány város volt, annyi isten is akadt. A templom falai, csarnokai és rekeszei megrepedtek, bedőléssel fenyegették és az ékítmények alakjukat vesztették. Ami csak természetes. Hiszen senki sem gondozta, senki sem törődött vele. Az Áhronidák, kikre a templom őrizetét bízták, idegen kultusz szolgálatába szegődtek, akik pedig ezt nem tették, kegyvesztettekké váltak s a templom környékéről száműzték őket. Józiás tehát mindenekelőtt ennek a külső romlásnak akart gátat vetni, visszahitta a száműzött Áhronidákat és levitákat, rájuk bízta az Istentiszteletet, meghagyván nekik, (627 körül), hogy gondoskodjanak a templom felépítésére szolgáló adományok gyűjtéséről. A papság élére Chilkija főpapot, Mesullam (vagy Salum) fiát állította, kinek házát a bálványimádás nem fertőztette meg. Ámde nagy kérdés volt, miként kapják be a helyreállítás jelentős költségeit? A gazdagok a templom iránt elhidegültek, a többi lakosság meg a szkythák rablásai következtében úgy elszegényedett, hogy oly nagyszabású önkényes adakozásra, mint kétszáz esztendővel azelőtt, Jóas király idejében, számítani nem lehetett. így hát valósággal úgy kellett a szentély javításához szükséges adományokat és ajándékokat összekoldulni. Lévita ajtónállók házról-házra jártak az egész országban s a templom részére adományokat kértek.
Mindamellett, bármilyen nagy gondját is képezte Józiás királynak a templom felépítése, annyi elszántság még sem volt benne, hogy a bálványimádó tévelygők ellen erélyesen föllépett volna, jóllehet, hogy az előkelők egy kis töredéke — ha csak kis mértékben is — kezdett lassan-kint magába szállni. Az Egyetlenegyre esküdtek, de azért még mindig bálványimádók voltak. Újabb, eseményeknek kellett bekövetkezniök, hogy a király megemberelje magát, és az elhatározó lépést megtegye. Két oldalról is kapott erre ösztökélést. Egyrészről egy próféta, ki bár zsengekorú volt, mégis hatalmas, meggyőző szónoklatokat tartott, másrészről meg egy könyv, mely a király félszegségeit nyilvánvalóvá tette, hozták meg a változást. Mind a ketten, a könyv és a próféta, egyre nagyobb körbe plántáltak jobb érzelmeket, diadalmas erővel a régi tannak ifjúságot kölcsönözve s a költészet zománcával ruházva fel azt. A próféta Jeremiás volt, a könyv pedig egy uj kinyilatkoztatás, vagy jobban mondva,, a régi kinyilatkoztatás magyarázata, melyről csak kevesen tudtak és melynek létezéséről majdnem teljesen megfeledkeztek.
Jeremijáhu (rövidítve Jirmijáhu, Jeremiás), az áhronida Chilkijáhu fia, a Benjámin törzsbeli Anáthót városkából (másfélórányira Jeruzsá lemtől) származott. Ha nem is volt valami túlságosan módos, szegénynek sem lehetett mondani. Nagybátyja, Sallum s annak fia, Chanannél anyai jusson örökös földterülettel bírtak Anáthótban.
Ám ezzel szemben gazdag volt Jeremiás lelke, s tiszta, miként a fénylő tükör, vagy a mélységből előtörő csörgedező patak. Szelíd, szomorúságra hajló lelkében már kora ifjúságában fájdalmas benyomást keltett környezetének vallás-erkölcsi zülöttsége. Lelke undorodott a hamisságtól, az eltévelyedéstől és méltatlanságtól, s ha ilyesmit tapasztalt, mély bánat töltötte el. Hogy neveltetése mennyi befolyással volt kedélyállapotára, azt megállapítani nem lehet. Atyja Chilkija, és rokonai nem tűntek ki valami különös módon a többiek közül. Egyszerű, köz-rendü papok voltak. Földiéi, az Anathótbeli papok, mióta működését megkezdette, oly lángoló gyűlölettel üldözték, hogy lelkének irányítására ezek befolyással nem lehettek. Hanem igenis mély benyomást kelthettek lelkében, s döntő hatással lehettek kedélyállapotára és gondolkozási módjára a régi próféták hátrahagyott írásai. Azokba annyira belemélyedt, hogy azok gondolatait, szólásformáit, fordulatait, mint a magáéit használta. Szellemének irányát a prófétai iratok tanulmányozása szabta meg. amelyek eltöltötték Isten mivoltáról és az erkölcsös világrendről táplált fenséges képzeletekkel, megismertették Izrael nagy múltjával és jövőben való hivatásával és megtanították arra, hogy az alávalóságokat és erkölcstelenségeket gyűlölje, az együgyü és semmis bálványimádást pedig megvesse.
Ezektől a kiváló világnézetektől eltelve, eddigi környezetében, Anatóth városában szintén idegennek érezte magát. Mert az ottani Ahronidák is hódoltak a napi dőreségeknek, s valahányszor szülőhelyéről Jeruzsálembe ment, ezek a dőreségek még fokozottabb mértékben tűntek fel szemei előtt, és látott ott mást is: bűntetteket, elnyomást és kegyetlenséget. De hogy ezek ellen fellépjen, abban megakadályozták ifjúsága és veleszületett tartózkodó szerénysége. Hirtelen aztán a prófétai szellem szállotta meg. Miként egykor Sámuel a silói sátortemplomban, hangot hallott, mely igy szólt hozzája: „Még mielőtt a világra hoztalak volna, megismertelek s a népek prófétájává választottalak". Szerényen válaszolt Jeremiás: „Oh, Uram, tudatlan vagyok én a beszédben és minden erő nélkül; hiszen éveim száma oly csekély még“. Felelt erre a hang: „Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova küldelek, s mondd azt, amit én neked meghagyok". Egyidejűleg úgy érezte, mikéntha ajakát megérintette volna valaki, a hang pedig tovább folytatta: „íme, az én szavaimat átadtam a te szájadnak, és népek és birodalmak fölé helyeztelek tégedet, hogy pusztulást, rombolást, megsemmisítést és összeomlást hirdess, de újjáéledést is és újból való felépülést". Ekkor egy virágzó mandul af ácskát pillantott meg, északról meg egy tűzön álló fazekat.
Előbbi azt jelentette, hogy „vigyázzon s a hallott szavakat teljesítse", utóbbi pedig azt, hogy „a szerencsétlenség észak felől fogja az ország lakósait megtámadni. Végül intette a hang, hogy erős legyen, ne féljen, s szóljon királyok, fejedelmek és papok ellen, de a népet se kímélje, ha a dorgálásra rászolgál. Mindezek ellenségei lesznek ugyan majd, de egyikük sem fogja őt bánthatni, s ő ellentálland, miként a vasoszlop és miként az ércből való fal.
így avattatott prófétává Jeremia, ki ezt Anatóthban vagy Jeruzsálemben másokkal is közölte. Prófétai fölavattatásának eme leírása nem hasonlitható össze azon egyszerű fenségességgel és mélységgel, mely Jesája első prófétai küldetésénél is feltűnt, aminthogy szónoki képessége sem vetekedett Ámoc fiának művészi szónoklataival. De ami szépséghibája, meg lendülethiánya volt beszédeinek, azt pótolta könnyű megérthetőségük és határozottságuk. Az idők járása más fajtájú szónoklatokat kívánt most, mint azelőtt. Az erkölcsi bajok mélyen behatoltak a nép életébe és ha a gyors orvoslást meg nem kisértik, veszélyt hozhatott. Jeremia külömben is,- nem kicsiny, müveit körnek beszélt, mint az előző próféták, hanem nagy néptömegekhez, fejedelmekhez, Jeruzsálem lakósaihoz, Juda népéhez. Ezeknél művészi finomságokat rossz helyütt alkalmazott volna. Értelmesen és érthetően kellett beszélnie, hogy a beszéd hasson s ez okból Jeremia leggyakrabban egyszerű prózában prédikált, csak olykor szőtt szavaiba himes virágokat. Még egy sajátossága volt Jeremia prófétai beszédeinek. Az előző idők legtöbb prófétája homályosan valami távoli jövőről szólt s az „Ur rettenetes napjairól" prófétáit, mely tökéletes átalakulást hozand magával s mely után Izraelre ismét ideális idők következnek. A régi próféták fenyegetései és az üdvösségre vonatkozó kijelentései, Jesája beszédeinek kivételével, igen határozatlanok voltak. Ennek folytán aztán Jeruzsálemnek mindig gúnyra kész népe, a próféták veszedelmet hirdető szavait semmibe sem vette. „A napok elfognak múlni, de a jövendölések nem teljesednek be" igy szóltak, vagy pedig azt mondták, hogy a próféták „távoli napok számára, messzeeső idők részére jövendölnek." Ez ellen a gúnyolódó egykedvűség ellen kellett Jeremiának küzdenie. A megtorlás napjait már a közel jövőbe kellett helyeznie, melyek még az ő életében bekövetkeznek. Jeremia meg nem cáfolható, csodás prófétai jövőbe való látással sokkal jobban meg volt áldva, mint elődei, még mint Jesája is. Eleinte évről-évre, majd midőn a tragikus végzet jobban közeledett, hónapról-hónapra előre megjövendölte az eseményeket s jövendölése bámulatos módon mindig beteljesedett. Nem kétértelmű álomképekben látta meg a jövendőt, hanem fényes nappal, éber érzékekkel s a külvilággal való érintkezés közben. Ez okból nem is beszélt talányokban, nem is jósolt mesterséges célzásokban, hanem nevén nevezett meg minden dolgot.
Ennek a napfényszerü prófétai léleknek kezdettől fogva — Józiás kormányzásának tizenharmadik esztendőjétől kezdve (626-ban), mikor még alig múlt esztendeje, hogy a király némileg szakított tétlenségével — az a nehéz feladat jutott osztályrészéül, hogy majd félszázadon át a helyes útra térítse az eltévelyedett népet. Amint abbeli megbízatását, hogy félelem nélkül téritse a népet, megkapta, eltűnt tartózkodása és gyengesége. Azokat az érzelmeket, melyeket a prófétai lélek benne előidézett, maga festette le. Miként a lángoló tűz, úgy égett a belseje és mint a pöröly, mely sziklákat zúz, úgy kalapácsolt valami a lelkében.
A nép hanyatlásáról, a bálványimádásról és az erkölcstelenségek ellen tartott első beszéde megkapó erejű. „Halljátok meg IHVH szavát Jákob háza s Izrael házának minden ivadéka! így szól ime az Ur: Mi rosszat találtak én bennem a ti őseitek, hogy eltávolodtak tőlem, semmiségek után jártak és elaljasodtak? Nem szóltak ők igy: Hol az Ur, ki bennünket kiszabadított Egyptomból és átvezetett bennünket a sivatagon, olyan vidéken át, mely csupa pusztaság és kietlenség, mely az aszálynak és elhagyatottságnak országa, melyen még senki sem vándorolt és hol senki sem lakott? Én dúsan termő országba vezettelek benneteket, hogy annak javait élvezzétek, ti pedig, hogy bejöttetek, beszennyeztétek országomat s örökömet utálatossá teszitek. A papok nem szóltak igy: Hol az Örökkévaló? Azok meg, kik tanításra hivatottak, nem ismernek engem! A pásztorok eltávolodnak tőlem, a próféták Báál által jövendölnek és hitványságok után járnak. Vonuljatok el Ciprus ligeteihez s nézzetek ott körül, küldjétek Kedarba, figyeljetek ott meg mindent s szemlélődjetek: vájjon történt-e már valaha ilyesmi? Vájjon melyik nép cserélte ki isteneit ? Holott azok csak bálványok! Az én népem meg léhaságokért adta oda az én fenségességemet. Két nagy gonoszságot cselekedett az én népem. Engem, az élő viz forrását elhagyott és összeomló ciszternákat ásott magának, melyekben a viz meg sem marad.
Vájjon cseléd-e Izrael, avagy született rabszolga ? Miért lön megvetés tárgyává, annyira, hogy oroszlánkölykök ordítanak rá, országát elpusztítva, semmivé téve, — városait felperzselve! Memfisz és Tofnái fiai is össze fogják zúzni forgócsontjaidat! Mi hasznod van abból, hogy Egyptom felé tartasz? Tán hogy a Sichor vizéből ihatsz ? És mi hasznod van abból, hogy Asszyriába igyekszel ? Hogy ott meg az Eufrat vizét ihatod ? Mert én törtem szét időknek ezelőtte a te jármodat, rabláncaidat én zúztam szét, s te akkor azt mondtad: Önéki akarok szolgálni! És mégis minden magaslaton és minden üde fa alatt felütötted erkölcstelenséged tanyáit! Én téged úgy ültettelek el jnint nemes szőllőtőt, mint igaz termő magot, a te termésed pedig idegen szőllőtő mérges gyümölcse volt! Még ha lúggal mosa-
kodnál is, és tisztitó szereket vásárolnál, még akkor is veresre festett előttem a te bűnösséged 1 Hogy mered azt mondani: Én nem szennyeztem be magam s nem követtem a Báál útjait! Nézd meg mi történik Hinnom völgyében, és ismerd be, mit tettél, te ugrándozó teveborju, mely útvesztő utakon jársz! Én azt mondtam neked : Óvjad a te lábaidat, ne járj mezítláb, — s azon igyekezz, hogy ne szenvedj szomjúságot, — de te erre azt felelted: Nem! Én az idegeneket kedvelem s azok utjain akarok haladni! Miként a tolvaj elpirul, ha tetten érik őt, azon-képpen kellene Izrael házának elpirulnia! Az ő királyainak, fejedelmeinek, papjainak és prófétainak, kik a fának azt mondják: Te vagy az atyám — s a kőnek: Te szültél engem! Mert háttal fordultak ők felém, nem arcukkal, — de majd a sanyaruság napjaiban azt fogják mondani: Kelj félj és segíts rajtunk! De hol lesznek akkor a te isteneid ? Azok melyeket te alkottál magadnak ?
Keljenek azok fel és segítsenek azok rajtad! Mert ahány városod van, annyi az istened is, óh Juda!
Ám nemcsak a bálványimádás ellen prédikált a fiatal Jeremia, hanem a gyakori vérontás ellen is: 'Hiába fenyitettem a ti fiaitokat. Nem fogott rajtuk a fenyíték! Kardélre hánytátok prófétáitokat, elemésztettétek őket miként, az üvöltő oroszlán ! . . . Elfeledi-e vájjon a leány ékszereit, a menyasszony az ő övét ? Az én népem azonban napról-napra jobban elfeledett engem. Lám, hogy kicifrázod az útjaidat, hogy szeretődhöz juss! Minden rosszaságnak helyet adtál útjaidon és ártatlan szenvedők vére mindenüvé odatapadt! És mégis azt mondod: Én ártatlan vagyok, csak távoztassa el haragját! Úgy tehát perbe fogok szállni ellened, mert azt mondod: Én nem vétkeztem. Mily nagyon sülyedtél, hogy ezeken az utakon jársz ! Meg fog szégyeniteni Egyptom is, amint megszégyenített Asszyria! És ezektől is úgy távozol el, hogy kezeidet fejed fölött egybekulcsold, s nem lesz támasztékod, mert az Ur megfoszt tőle !“
így s hasonló értelemben beszélt Jeremia Józiás alatt. Ezek az ifjú hévvel elmondott szavak nem maradhattak hatás nélkül. Egy pár nemes család abbahagyta a bálványimádást s megtértek a Jeremia, meg a többi próféta által vallott Úrhoz. Az előkelő helyen álló Sáfán család a próféta párthoz csatlakozott, nyomatékkai védelmére kelt és valószínű, hogy maga Józiás király, midőn az ifjú próféta szavait hírül vitték neki, még jobban megerősödött abbeli elhatározásában, hogy az Egyetlenegy kultuszát visszaállítja. A düledező templom helyreállításához komolyan hozzálátott. Három fő hivatalnokát, Sáfánt, Azaljahu fiát, ki a király jegyzője volt, továbbá rendőrfőnökét Maaszeját, végül Joachot, Joachaz fiát, aki a kancellári tisztét töltötte be, utasította, hogy járjanak közbe Chilkija főpapnál, hogy az összegyűjtött összeget fordítsa végre rendeltetési céljára, az ezüstöt pedig adja át a főhivatalnokoknak, hogy azok építési anyagokat vásároljanak rajta s a pallérokat fizessék belőle. Chilkija át is adta a pénzt, de egyúttal egy nagy tekercset is nyújtott át Sátánnak igy szólva: Törvénykönyvet találtam a templomban!
Sáfán elolvasta az átadott tekercset s tartalma annyira megdöbbentette, hogy midőn a királynak a gyűjtött összegről jelentést tett, a talált törvénykönyvet is megemlitette.
A könyvnek rendkívüli hatása volt. Vájjon mi lehetett a tartalma?
TIZEDIK FEJEZET.
JÓZIÁS KIRÁLY ÉS AZ UJ REND.
A feltalált Deutoronomium-könyv jellemzése. A történeti részek. Az Isten iránt való szeretetnek első hirdetése. Az idegen kultuszok kigúnyolása. Az áldozás. Az áhronidákra vonatkozó törvények. A tized-törvény. Az áldozat és ima összekapcsolása. Az ünnepek. A törvénykezés, a büntetőjog és a tanúkihallgatás. A királyi- és a hadi törvények. A szegények kímélése. Az elengedési esztendő és az adósság elévülése. A papok és a laikusok közötti különbség megszüntetése. A próféták és a papok viszonya. A végzet dala. Az átok és az áldás. Fenyegetések. Józiás királyon beteljesednek e könyv fenyegetései és tanácsot kér Chulda prófétanőtől. Szövetség a törvények követésére. A bálványimádás megszüntetése. A nagy peszach-ünnep és a peszachi zsoltár. Kyaxares, Nabopolaszar és Necho hadjáratai. Józiás kivonulása Necho ellen. Józiás halála.
(621—608).
tekercs, vagy a törvénykönyv, melyet Chilkija főpap Sáfán által a királynak átnyujtatott, a nagy törvényhozó prófétának, Mózesnek utolsó hagyatéka volt, aki halála előtt ezzel a becses kincsesei ajándékozta meg az általa nevelt népet. Van történeti bevezetése és van történeti függeléke. Tovább folytatja Izráel tör ténetét egész Mózes haláláig. Második tannak, vagy második törvénynek (Misneh-Tóra, Deutoronomium) mondja magát. Régiségben, szépségben és fenségben egyetlen törvénykönyv sem vetekedhetik vele. A törvények rendszerint hidegen, szigorúan és nyersen szoktak beszélni, mintegy fenyegető ujjal mutatnak reá: „‘ezt tedd, vagy ne tedd, különben büntetés vár reád!“ A Józiás király idejében feltalált törvénykönyv, a Deutoronomium, nem igy beszél. Int, oktat, figyelmeztet és valósággal kérlel, hogy ezt tegyük, ettől pedig tartózkodjunk. Nem fenyeget, hanem reámutat a törvények be nem tartásának rossz következményeire. A gyengéd, szerető apa nyelvén szól, aki óvja, inti fiát, hogy el ne rontsa azt a nagy jövőt, amely reá vár, törekedjék a saját érdekében, hogy elérje ama nagy célt, melyet követnie érdemes, különben szégyen és megalázás lesz az osztályrésze. Szelíd, lágy lehelet lengi át a deutorono-misztikus törvénykönyvet. A parancsolatokat (mievót), törvényeket (chukkim) és határozatokat (mispátim) mint illatos virágfüzérek veszik körül a történeti visszaemlékezések és a szívből fakadó, költői lendületű intések.
A régebbi történeti események bemutatásánál nem az időbeli sorrendet követi a törvénykönyv, hanem kiemel a múltból olyan eseményeket, melyek* valamely fontos törvény megerősítésére és helyességének bizonyítására szolgálhatnak. Midőn a zsidó nép életének valamely fontosabb mozzanatáról megemlékezik, egyszersmind levonja belőle a követ kezményeket és gyengéd intést kapcsol hozzá. Különösen négy gondolatot akar a deutoronomisztikus törvénykönyv kidomborítani: isten fenségességét, a zsidó nép hivatásának magasztosságát, az élő nemzedéknek e hivatásától való eltávolodását és végre eme eltávolodás következményeit. Izráel istenét úgy állítja oda, mint aki minden lénynél fenségesebb és össze sem hasonlitható a többi népek által istenként imádott lényekkel. „Te láttad szemeiddel, hogy IHVH az egyetlen egy Isten fent az égben és lent a földön és nincs kívüle más." Istennek egyetlen voltára különösen nagy súlyt helyez a Deutoronomium. „Halljad Izráel, IHVH a mi Istenünk, egyetlenegy." Ez az Isten vezette Izráel népét, „mint az apa a fiát."
Miként a sas, őrzi a fészkét, Röpdös kicsinyei fölött, Kiterjeszti szárnyait, Felveszi őket és szárnyain hordozza, Úgy vezette Isten maga (Izráelt) És nem volt mellette más isten.
Eme kiválasztásnak és gondviselő vezetésnek a célja pedig az, hogy Izráel szent nép legyen.
A Deutoronomium ezenkívül tudatává akarja tenni az élő nemzedéknek, hogy a, nép mindeddig nagyon távol maradt a hozzáfűzött várakozás kielégítésétől és hogy Isten kegyelmét és szeretetét egyáltalában meg nem érdemli. Végre reámutat még arra, hogy Izráel történetének folyamán a bűnbeesést mindig súlyos büntetés követte.
Mert IHVH a szeretet istene ugyan, aki kegyelmét és ígéretét meg szokta tartani az ezredik nemzedékig is, de ellenségeit megbünteti és a vétket megtorolja.
Mint uj kinyilatkoztatás hangjai szólnak a Deutoronomium intő részei. Mintha Isten az elsőtől eltérő uj szövetséget kötött volna Izraellel Mózes halála előtt, mielőtt az Ígéret földjére léptek. Mintha az első nemzedék, mely egyptomi rabságban nevelkedett fel, nem lett volna képes a magasabb tant megérteni és azért csak a Mózes által nevelt következő nemzedéknek nyilatkoztatta ki azt az Isten. A szináji tízparancsolat oly egyszerű és oly könnyen felfogható, hogy szolgalelkek is megérthették, ha nem sülyedtek egészen állatokká, de az istenség magasabb fogalmába való elmélyedésre és annak oly fokú tiszteletére, amilyet a zsidó nép története folyamán találunk, nem lehetett képes olyan nemzedék, mely még csak nem rég a rabszolgaság igája alatt görnyedt. Erre csak fiaik és unokáik értek meg eléggé. Ezek számára iktatta Mózes az uj törvénykönyvbe az Isten iránt való szeretet fogalmát:
IHVH egyetlen, IHVH a te istened. Szeresd őt egész sziveddel,
egész lelkeddel és egész erőddel. — „Mit kér tőled IHVH, a te istened ?“ — Csak azt, hogy tiszteljed őt, hogy járj az ő utjain, hogy szeresd és imádd egész szivedből, egész telkedből."
A föld többi népeinél a jámborság a félelem szülöttje volt. Az ismeretlen hatalomtól való rettegés meghajtotta a térdeket és az istentisztelet eszközei, az oltárok, a templomok, az áldozatok és a rítusok csak arra szolgáltak, hogy az ismeretlen hatalmasokat kiengeszteljék és azokat jóindulatra bírják. A Deutoronomium hirdette először az Isten iránt való szeretetet, mint a jámborság és erkölcsösség indító okát és ezáltal közel hozta az emberhez az istenséget. Templommá avatta az emberi szivet, melynek az istenséget befogadnia kell és Isten és ember viszonyát apa és fiúéhoz tette hasonlóvá. Az embernek nem keli rettegnie az istentől, mint a rabszolgának zsarnok urától, hanem közelednie feléje gyermeki örömmel és ujongással.
Az Isten iránt való szeretetnek eme magasztos eszméje mintegy vezérfonálként vonul végig a Deutoronomium könyvön. A törvény int, hogy az Isten egységéről, fenségéről és gondviseléséről való hitet az ember a szivébe vésse, szeme előtt tartsa, birtokul adja a gyermekeiknek és külsőleg is láthatóvá tegye, kösse jelül a karjára, diszül a homlokára, és végül irja háza kapujának ajtófélfájára. Ha a nép megszívleli az istenről való tant, mintaképül szolgál majd neki Isten igazságossága és irgalmassága és ő is szeretni fogja a gyengét, pártolni, az elhagyottat, védelmezni a szegényt, az özvegyet, az árvát és az idegent. A magasabb erkölcs, a gyengének és idegennek szeretetteljes pártolása szintén egyik alapköve Deutoronomium könyvének páratlan törvényhozásának. Az önzést, a szívtelenséget, az elfogultságot el fogja tüntetni az Isten iránt való szeretet, a nép meghajtja kemény nyakát és úgy fog cselekedni, amint istennek tetsző.
Eme magas felfogást pedig az előirt törvények érvényesítése fogja megteremteni. A Deutoronomium középpontját éppen e törvények alkotják. Mindenekelőtt sürgeti a bálványimádásnak és mindennek, ami vele összefügg, teljes megsemmisítését. A nép meggyőződésévé akarja tenni, hogy az nemcsak bűn, hanem egyszersmind hiábavalóság és gyermekség is. Előrebocsájtja Isten fenségességéről szóló tannak azt, hogy istennek nincs alakja, és amikor a Choreb-hegyen az egész nép előtt kinyilatkoztatta a tant, csak hangot lehetett hallani, de semmiféle alak nem volt látható. Mekkora balgaság tehát Istenről képet faragni, akár férfi-, akár nőalakot: a föníciaiak mintájára, akár állati alakot, mint az egyptomiak, vagy akár az ég egyik csillagképe szerint, mint az asszyrok^ vagy babyloniak! Az istenségről való eme hamis fogalmak a legborzalmasabb gonosztettekhez vezettek. A bálványimádók elégették álisteneik tiszteletére és kiengesztelésére fiaikat és leányaikat is. A deu-
toronomisztikus törvény hangsúlyozza, hogy e szokások gyűlöletesek Isten előtt, mert Isten utálja az emberáldozatot.
Minthogy mindennemű bálványimádás Izráel istenének a? kigúnyolása, kötelességgé teszi a törvény az oltároknak, oszlopoknak, szentelt fáknak és képeknek és a bálványkultusz minden eszközének az elpusztítását. Rendeli továbbá a törvény, hogy ha egy próféta, vagy álomlátó a tömeget bálványimádásra akarja csábítani, meg kell őt kövezni, még akkor is, ha valamely jelt adott, vagy valamit megjövendölt és az bekövetkezett. Kímélet nélkül adjanak át a halálnak mindenkit, aki a bálványimádás felé közeledik. Ha egy egész város csábittatta el magát a bálványimádásra, el kell azt pusztítani lakósostul, vagyonostul. A kaná-nita törzsekkel ne kössenek házasságot és egyáltalán semmiféle szövetséget az izraeliták, mert azok könnyen bálványimádásra csábíthatnák őket. Idumeusokat és egyptusokat ellenben befogadhatnak Isten gyülekezetébe a harmadik nemzedékben; az idumeusokat azért, mert rokontörzsek voltak, az egyptusokat pedig hálából, mert az izraeliták sokáig éltek országukban. Ammonitákat és moábitákat azonban a tizedik nemzedékben sem fogadhatnak be Izráel gyülekezetébe, mert kegyetlenül viselkedtek Izraellel szemben.
Ugyanolyan nyomatékosan, mint a hamis istenek kiirtását, hangsúlyozza a deutoronomisztikus törvényhozás Izráel istenének tisztelése és imádása módját. És itt különösen szembeötlő, hogy aránylag igen csekély súlyt fektet az áldozatra. Mindenesetre megállapítja a törvény, hogy csak egy meghatározott és Istentől kiválasztott helyen szabad áldozatokat bemutatni. Elismeri tehát az áldozat jogosultságát, de igyekszik azt minél erősebben korlátozni. A középpontot alkotó helyen kívül nem szabad egyáltalában áldozni.
Ez az intézkedés kiszakította a talajt a magánkultusz alól. Mert csak azért, mert a régi szokás szerint az állatok húsát csak áldozatként lehetett elkészíteni és minthogy kényelmetlen volt minden báránynyal, vagy ökörrel a főtemplomba zarándokolni, lettek nélkülözhetetlen szükséggé a magánoltárok, melyekről a nép később már leszokni nem tudott. Chiszkija király szigorú rendeletéi sem tudták a „magaslatokat" kiirtani. Eme magaslatok szolgáltattak termékeny talajt a bálványimádásnak. A Deutoronomium törvénye le akarta szoktatni a népet a magánkultuszról. Sőt korlátozta az áldozati kultuszt a középpontban is. „Ha nem teszel áldozati fogadalmat, azzal nem vétkezel."
És ebben a pontban messze túlhaladja a deutoronomisztikus törvényhozás az előzőt. Súlyt helyez arra, hogy nemcsak az áhronidák, hanem a leviták, az özvegyek, az árvák, a szegények, az idegenek és különösen a rabszolgák és rabszolganők is részesedjenek az áldozati lakomában; hogy mintegy az áldozó család tagjainak tekinthessék magukat. Áhron ivadékainak a járulékait általában csökkenti az uj törvény. A gabona, bor és olajtermések csak igen csekély része az övék, azonkívül valami a juhnyiratból és néhány darab az áldozatból. A gabona tizede ellenben a tulajdonosé marad. Csak minden harmadik évben kell azt a középpontba vinnie, hogy a szegényekkel együtt elköltsék.
A templom látogatásánál nagy súlyt helyez a Deutoronomium az élő szóra. Hálával és imával kell járulni az áldás osztogatója elé.
Valahányszor a földtulajdonos a gyümölcs zsengéjével a templomba zarándokol, hálát kell adnia az oltár előtt Istennek, aki Izráelt Egyptomból kiszabadította és az áldott földre vezette. És minden harmadik évben, midőn a termés tizedével a középpontba zarándokol, vallomást kell tennie az oltár előtt, hogy lelkiismeretesen teljesítette kötelességét az Ur áldásával és hogy jószágából tőle telhetőleg juttatott a szükölkö-dőknek is. Továbbá imát kell mondania nemcsak önmagáért, hanem a közért: „Tekints le szent csarnokodból, az égből és áldd meg Izráelt és az országot, melyet adtál nekünk, amint őseinknek ígérted."
A három zarándok-ünnepet, a peszácht, sevuóthot és szukkóthot, örömünnepnek nevezi a Deutoronomium. Ekkor kell bemutatni a fogadalmi áldozatokat és elkölteni azok húsát, A lakoma öröméből részt kell engednie a szegényeknek is: „Emlékezz vissza, hogy rabszolga voltál Egyptomban, azért kell juttatnod az örömből a szerencsétleneknek is.“ A kovásztalan kenyér ünnepét megelőző pészách-áldozatot csak a kiválasztott helyen szabad elkölteni. Erre nézve is két változást találunk az uj törvényben, először, hogy nemcsak bárány lehet, hanem nagy szarvasmarha is, továbbá, hogy nemcsak sütve, hanem főzve is elkölthető.
Az igazságszolgáltatással sokat foglalkozik a Deutoronomium. Bírót és jegyzőt kell választani minden városban; az elsőt az Ítélet meghozására, a másikat az ítélet végrehajtására. A bírák csak az igazságot, csupán csak a tiszta igazságot tartsák szem előtt, ne legyenek tekintettel semmire és különösen ne hagyják magukat megvesztegetni. „Hallgassák meg a port ember és ember között, törzsbeli és idegen között és ítéljenek; hallgassák meg a legszegényebbet úgy, mint a tegtekinté-lyesebbet, ne féljenek senkitől, mert a jog az Istené." Ha a városi bírák nem tudnak valamely pörben dönteni, akkor vigyék az ügyet a főbiróság elé, mely a középpontban levitákból, papokból, vagy más birákból alakult. .Ennek a főbiróságnak a döntése megváltozhatatlan: „Ne távozz el ítéletüktől sem jobbra, sem balra."
Halálos ítéletet csak két vagy több tanú vallomása alapján hozhat a bíróság. Egy tanúnak a vallomása nem érvényes. A tanukat alaposan ki kell vallatni, mielőtt a vádat megállapítják. A bíráknak vigyázni kell, hogy ne ontsanak ártatlan vért. Hat menedékhelyet kell fentartani azok számára, kik akaratlanul embert öltek. De ha szándékos gyilkos menekül eme városok egyikébe, ki kell öt szolgáltatni a bíróságnak. Halálos ítéletet szab a Deutonoromium a bálványimádóra, gyilkosra és emberkereskedőre, azonkívül a házasságtörőre és az eljegyzett leányra, ki atyja házában paráználkodott. Halálos ítéletet mond még a Deutoronomium az engedetlen, elfajult fiúra, ki szülei intésére nem hallgatva, fajtalanságot üz. Szigorú büntetést mér még a törvény a hamis tanúra: „Tegyetek vele azt, amit ő akart tenni felebarátjának. Kímélet nélkül, életet életért." A törvényhozó a bűnöst sem akarja emberi méltóságában meggyalázni. Az akasztófahalálra ítélt holttestét nem szabad éjjelen át a fán hagyni, hanem el kell temetni még az ítélet végrehajtásának napján. Ha valakit megkorbácsolásra Ítélt a biró, csak bizonyos számú (negyven) korbácsütést mérjen rá, „hogy (a sok ütés vagy seb által) le ne alacsonyodjék előtted a testvéred". Korbácsütéssel kell büntetni a rágalmazót, aki feleségül vett egy leányt és azt az egybekelés után atyja házában való paráználkodással rágalmazta, „mert gonosz rágalommal illette Izráel egyik leányát."
A Deutoronomium a királyságról is szól, melyet különböző korlátozó törvényekkel akar ártalmatlanná tenni. „Rendelhetsz magad fölé királyt mint a többi népek, kik körülötted laknak", de az csak Isten kiválasztottja lehet, vagyis a prófétának kell őt megerősítenie. „Ne rendelj magad fölé idegent királyul." „A király ne tartson sok lovat, ne sok feleséget, ne halmozzon fel magának aranyat és ezüstöt és egyáltalában ne emelkedjék a szive büszkén a testvérei fölé." Mindig és mindenben a törvény legyen a vezérfonala. A király nem áll a törvény fölött, hanem ő is tartozik engedelmeskedni annak, miként bármely alattvalója. Csak igy lesz az uralkodása hosszuéletü. Sajátos haditörvényt is tartalmaz a Deutoronomium. Kanaánország elfoglalásánál ne hagyjanak életben az őslakók közül senkit, „nehogy utálatos szokásaik utánzására csábítsanak benneteket". De ha az országon kívül eső várost ostromolnak, először békét kell ajánlaniok a lakosságnak és ha azok a feltételeket elfogadják, meg kell őket kímélni. És ha nem fogadják el a feltételeket, akkor is csak a férfiakat ölhetik meg a harcban, a gyermekeket és nőket meg kell kimélniök. A városok ostromlásánál nem szabad a körülötte levő gyümölcsfákat elpusztítani, „mert a fa nem ember, hogy védekezhetne ellened az ostromban." A hadikötelezettség alól fel van mentve minden fiatal házas egy esztendeig, „hogy megörvendeztethesse feleségét, akit elvett." Az összegyűlt csapatok előtt hirdessék ki a heroldok: „Aki uj házat épített, vagy uj szőllőkertet ültetett, vagy aki leányt jegyzett el, hagyja el a hadsereget és térjen vissza uj házába, szőlőkertjébe, vagy a menyasszonyához, szintúgy térjen haza, „aki félénk és gyengeszivü". A tábort tisztán kell tartani, „Isten vonul harcba seregeddel, azért legyen táborod szent."
Nagy gondot fordít a deutoronomisztikus törvényhozás a szegények és elhagyottak gyámolitására. A testvériség érzését akarja a szivekbe plántálni. Nemcsak a tizedet kell nekik juttatni, hanem azonkívül még a termésnek egy részét. Az olajfa és szőllőtő gyümölcsét nem szabad egészen a pajtába vinni, hanem hagyni kell belőle valamit az idegennek, özvegynek és árvának. Ha egy kévét a mezőn felejtettek, nem szabad érte visszamenni, hanem ott kell hagyni a szegényeknek. „Gondold meg, hogy elnyomott rabszolga voltál Egyptomban, azért parancsolom neked, hogy ezt cselekedjed." Ha napszámost fogad valaki, nem szabad a bérét visszatartani, hanem ki kell fizetni még naplemente előtt. „Mert szegény és vágyakozik utána." Az elengedés (semitta) esztendejének törvényei itt még világosabban vannak megírva, mint a negyedik könyvben. A hetedik évben elévül minden adósság és nincs joga a hitelezőnek szegény testvérén valamit behajtani. De azért ne legyen szűkkeblű a gazdag, ha közeledik a semitta-esztendő, gondolván, hogy most már csak rövid ideig hajthatná még be az adósságot. „Ne tedd szivedet keménynyé és ne zárd be a kezedet szegény testvéred előtt, hanem adj neki kölcsönt szüksége szerint."
A kölcsön után pedig nem szabad kamatot szedni. Nem szabad zálogul venni olyan holmit, amely a megéléshez szükséges. Ha a rabszolga a hetedik évben felszabadul, nem szabad őt üresen elbocsátani, hanem „juttass neki jószágodból, szérűdből és pajtádból és gondold meg, hogy magad is rabszolga voltál Egyptomban."
Ez a törvény hozás különben is könyörületességre, részvétre és emberiességre oktat. Ha egy idegen rabszolga az országba menekül, nem szabad kiszolgáltatni bosszúra vágyó urának. „Maradjon nálad abban a városban, melyet kiválaszt magának, ne nyomd el." Még az ellenséggel szemben is részvétet ir elő a törvény. Ha valaki a háborúból női foglyot visz haza, hogy feleségül vegye, engedjen neki egy hónapnyi időt, hogy megsirassa a hozzátartozóit és csak a gyásznapok múltával tegye nejévé. Ha később meggyülöli, nem adhatja el rabszolganőnek, hanem szabadon kell bocsátani. A tulajdonos ne legyen fukar a jószágával. Engedje meg az éhes vándornak, hogy szőllőkertjéből néhány fürtöt tépjen, vagy szántóföldjéről néhány kalászt szedjen. Ha madárfészket talál valaki, nem szabad az anyát a fiókokkal és tojásokkal együtt elvennie, hanem kímélje az anyai érzést az állatoknál is.
Figyelemre méltó továbbá, hogy ez a törvényhozás némely törvényt, mely az első előírás szerint csak Áhron ivadékainak szólanak, az egész népre terjeszt ki. Mintegy igazolásul előrebocsátja, hogy az egész népnek kell szent életet élnie, tehát nincs különbség áhronidák és egyéb izraeliták között. Az előző törvény megtiltja Áhron fiainak, hogy hozzátartozójuk halálára metszéseket végezzenek testükön, mint ezt a pogány gyászolók mivelik, mig a Deutoronomium megtiltja ezt minden izraelitának:
„Gyermekei vagytok IHVH-nak, a ti Isteneteknek, ne sebesitsétek meg magatokat és ne kopaszitsátok meg fejeiteket halott miatt. Mert szent népe vagy te istenednek, téged választott ki, hogy tulajdonnépe légy az összes népek közül a földön". A deutoronomisztikus törvény arra törekszik, hogy a papok és laikusok közötti különbséget megszüntesse. Eme törvények tiszteletben tartását és követését a legnagyobb nyomatékkai ajánlja Mózes. Mert azok „Izráel dicsősége, bölcsesége és büszkesége a népek szemeiben". Ha a föld népei hallani fognak eme törvényekről, azt fogják mondani: „Bizony bölcs és belátással megáldott nép az, mert van-e még valahol nép, melynek ilyen bölcs és igazságos törvényei vannak?"
A törvények betartásától függ Izráel léte.
Boldogság és szerencsétlenség, áldás és átok, élet és halál fűződik e törvények megőrzéséhez, vagy elhanyagolásához. Hiszen olyan könnyű dolog a törvények betartása és ezáltal az élet biztosítása! „Nem az égben van, hogy mondanád: ki szállhat fel érte az égbe,? Nem a tengeren túl van, hogy mondanád : ki megy át érte a tengeren, hogy elhozza nekünk? Hanem közel van hozzád, szádban és szivedben". Mózes maga irta le a törvényeket és átadta Izráel számára az áhronidáknak. Elrendelte azonkívül, hogy a törvényből hiteles másolatot készítsenek és helyezzék el a szentélyben a frigyláda mellé. A leviták pedig őrködjenek fölötte. Ha majd a nép átkelt a Jordánon, véssék mészkövekbe és helyezzék el Szichem mellett az Ébál hegyén. Minden hetedik évben, az elengedésesztendő múltával, gyűljön össze a nép sátoros-ünnepkor és olvassák föl előtte a törvényt, hogy mindenki, férfi, nő, gyermek és idegen egyaránt ismerje, hogy mindenki tudja, miként kell az Istent tisztelni és szeretni. Minden király,, mielőtt trónra lép, készíttessen másolatot a törvényből és legyen az mindig közelében és olvasson belőle, amig csak él.
A feltalált törvénykönyvet, a szináji tan eme utolsó folyományát joggal mondhatjuk fenségesnek és csodálatosnak. E törvénykönyv nyilvánossá tétele fordulópontot jelent nemcsak a zsidó nép, hanem az összes kulturnépek történetében. A törvények tartalma, a forma, az atyai hang, valamint az a körülmény, hogy azokat fel kellett olvasni a nyilvánosság előtt és igy megismerték az asszonyok, a gyermekek és idegenek is, mind mélyreható jelentőséggel bir. Van-e törvény vagy tan, melyet annyira áthatna a magasztos istentisztelet és tiszta erkölcsiség? És eme tan nem bizonyos szűk kör sajátja, hanem közkincse az egész népnek, sőt az idegeneknek is, kik az izraeliták között tartózkodnak! Bár nem mellőzi a templomra, áldozatokra és egyéb rituálékra vonatkozó törvényeket, mégis a fősulyt az igazságra, az emberiességre helyezi.
Az országba való bevonuláskor a papok, a leviták áldást mondjanak azokra, kik a törvény előírásaihoz ragaszkodnak és átkot azokra, kik a tanokat elhanyagolják. Az áldást a Szichem mellett lévő Gerizim-hegyen mondják el, az átkot pedig az Ébal hegyén. Az átok tizenkét bűntettre vonatkozik és ezek mind olyanok, amelyek az Istenről szóló tan vagy az igazság és erkölcsiség törvényeibe ütköznek.
Mózes előre látta, beszéli el továbbá a könyv, hogy intései és figyelmeztetései dacára is át fogja hágni a nép a törvényeket és ennek következtében nagy szerencsétlenségek zúdulnak majd reá. A nép azonban nem fogja beismerni, hogy a csapások cselekedeteinek következményei, hanem Istent fogja vádolni. Mózes azért egy dalt irt és meghagyta, hogy azt a néppel betanítsák. Ez a dal elmondja, hogy a nép a jólét következtében megfeledkezik Istenéről és a bálványok felé fordul. De Isten megfenyíti a hitetlen, makacs és keménynyaku népet, amely végre be fogja látni, hogy a saját keze készítette bálványok nem segíthetnek rajta, hanem csak egyedül az Isten, aki oly csodálatosan vezette eddig és utján annyi jósággal halmozta el.
Megdöbbentők az e könyvbe foglalt fenyegetések a törvény be nem tartása esetére. Letépik a fátyolt a jövendő eltakart képéről és bemutatják egész valóságukban az ijesztő borzalmakat, melyek a népre és a királyra várnak, ha nem haladnak majd a törvény utján. Minden csapás, mely az emberi életre reánehezedhet, fel van sorolva ebben a rémes fejezetben. Éhség és vízhiány és dögvész egyrészt, megalázás, rabszolgaság és szégyen másrészt, a testi és lelki szenvedések következményeként pedig kétségbeesés, dühöngés és őrület. „Isten egy népet küld ellened a távolból, a föld széléről, népet, mely repül mint a sas, népet, melynek nem érted a nyelvét, egy keményszívű, kegyetlen népet, mely kifosztja házaidat és megostromolja városaidat, melyekben bíztál. Az ostrom alatt az éhségben el fogod költeni saját gyermekeid húsát. A leggyengédebb és legelpuhultabb asszony, kinek lába sohasem lépett a puszta földre, jólakik elsőszülöttje húsával, melyet irigyelni fog a többi gyermekeitől. Isten szét fog majd szórni a népek között a föld minden szélére, de a népek között sem fogsz nyugalmat találni, szived rettegni fog mindig és lelked kétségbeesetten háborog. Reggel szólsz majd: „bár volna már este!" És este: „bár volna már reggel!" Királyodat is, kit magad fölé választottál, fogságba viszik idegen országba".
Ezt a sajátságos törvénykönyvet, a szivreható intésekkel és sötét jövőbelátással találta meg Chilkija főpap, aki azt Sáfán által Józiás király kezeibe juttatta. Sáfán felolvasott belőle egyes részleteket, a király meghatva és megdöbbenve hallgatta az intéseket és fenyegetéseket-Félelem szállotta meg szivét, hogy őt is érhetik a könyvben foglalt büntetések, minthogy egész uralkodásán át tűrte azokat a bűntetteket,
melyeket a megtalált törvénykönyv oly nyomatékosan tilt. A király megtépte ruháját és magához hivatta tanácskozás végett Chilkiját. A főpap a király megbízásából egy Chulda nevű prófétanőhöz ment, hogy a jövő felől kérdezősködjék. Jeremija ekkor még nagyon fiatal volt, Cefanja prófétát pedig, nem tudni mi okból, mellőzték. Chulda egy királyi tisztviselőnek, Sallumnak volt a felesége és előkelő családból származott. A próféta asszony megnyugtatta a küldötteket és megüzente a királynak, hogy az ő napjaiban, minthogy bünbánatot érez, nem fog bekövetkezni a megjósolt szerencsétlenség. Ám nem szabad a bünbánatnál megállapodnia, hanem hozzá kell látni a munkához, meg kell szüntetni az igazságtalanságokat és kiirtani a bálványimádást.
Józiás király hozzá is látott az állapotok javításához, még pedig rendkívüli buzgalommal, Vezérfonalául a feltalált törvénykönyv szolgált és még sokkal nagyobb szigorral kezdte a bálványimádást irtani, mint ahogy annak idején Chiszkija tette. Összehívta a nép véneit a fővárosból és a vidékről a templomba és felolvastatta előttük a törvénykönyvet. Ő maga a királyok számára készült oszlopos állványon hallgatta végig a felolvasást. Először ismerkedett meg most az egész zsidó nép ama kötelességekkel, melyeknek teljesítésétől vagy elhanyagolásától boldogsága függ. Először ismerte meg azoknak feltételeit és a várakozást, mely azokhoz fűződik. A király azt javasolta, hogy kössenek formális szövetséget arra, hogy a jelenlevők mind ragaszkodni fognak a felolvasott törvények előírásaihoz és azokat egész szivvel-lélekkel követik. A szövetségkötés formája abból állott, hogy egy tulkot darabokra vágtak és a darabok között keresztül mentek a vének, a papok és a király. Közben hangosan kihirdették, hogy „átkozott legyen, aki a szövetséget megszegi." A jelenlevők pedig „Ámen" kiáltásokkal feleltek.
A király ezután meghagyta Chilkija főpapnak, hogy a segédpapokkal és levitákkal tisztittassa ki a templomot a bálványkultusz szennyétől. így elpusztították az Astarte képet, melyet Manasse a templomba állíttatott, az oltárokat és a templomparáznák celláit, továbbá a Báál- és Astarte-kultuszhoz tartozó minden szerszámot, a napképeket a templom bejáratánál és végre a csillagimádásra szolgáló oltárköveket. Mindent leromboltak és elégettek, a romokat és a hamut pedig a Kidrónvölgybe hordták. A Hinnom-völgyben azt a helyet, ahol gyermekeket áldoztak, tisztátalannak jelentette ki a király. Az olajfahegyén levő kultusz-helyet, mely Salamon király óta állott fenn és melyet Chiszkija az idegenek számára hagyott meg, embercsonttal hordatta be Józiás és ugyanilyen módon fertőztette meg a város bejáratánál levő oltárokat, melyeken szintén bálványkultuszt űztek. Ezután hozzáfogott a magánoltárok kiirtásához és megtisztította ezektől az országot egészen Béthélig, ahol a bevándorolt chuteusok szentélye volt, továbbá ama városokig, melyek olykor Samáriához tartoztak. A bálványok és magaslatok papjait eltiltotta attól, hogy tovább is működjenek, a levita származásúaknak Jeruzsálemben kellett maradniok, hogy állandóan szem előtt légynek, áldozni azonban nem áldozhattak. A béthéli izraelita papokat, kik makacsul ragaszkodtak a Jerobeamtól behozott bikakultuszhoz, kivégeztette Józiás, hogy büntetésük elrettentő példát szolgáljon; a kultuszhelyet pedig feldulatta. így vetett véget Józiás az Izráel földjére különböző időben behozott bálványkultuszoknak, egészen a Deutoronomium előírása szerint. A hasbeszélőket, időjósokat és jövendőmondókat is száműzte Józiás.
Ugyanennek az évnek (621) tavaszi hónapjában összehivatta Józiás király az egész népet, hogy együtt ünnepeljék meg a peszách-ünnepet Jeruzsálemben. A nép szívesen gyűlt össze, nem kényszerből, mint Chiszkija idejében. Hiszen ünnepélyes fogadalmat tett és szövetséggel kötelezte magát a törvénykövetésére! Az ünnepen, úgy látszik, Szichem, Siló és Samária keveréknépe is résztvett, minthogy külön szentélyük már nem volt. Lélekemelő zsoltárdalok, hárfajáték és a leviták énekei fokozták az ünnepélyes hangulatot, mely az önként összegyűlt ünneplőket elárasztotta. Zsoltár maradt ránk, mely, úgy látszik, ebből a korból való. A levitakar felszólítja az áhronidákat, hogy dicsőítsék ez ünnepen Jákob istenét, megemlékezik az egyptomi rabszolgaságról és a felszabadulásról, majd a szináji kinyilatkoztatásról és ezzel kapcsolatban hangsúlyozza a bálványimádás kiirtását, célzást téve a nép egy részének száműzetésére, végül boldog jövőt igér a szináji tanok követőinek.
Dicsérjétek Istent, hatalmasunkat, Ujongjatok Jákob Istene előtt. Magasztaljátok énekkel, szóljon a dob, A kellemes hárfa és a lant, Fújjatok e hónapon a harsonába, Ujholdkor, ünnepünk napjára, Mert törvény ez lzráelnek, Parancsa Jákob Istenének, Bizonyságul adta Józsefnek, Midőn Egyptom ellen vonult.
Nyelvet hallottam akkor, Melyet nem értettem, „Levettem válláról a terhet, Leoldódtak kezeidről a bilincsek, Hívtál szorultságodban és megváltottalak, Meghallgattalak a mennydörgés rejtekéből, Próbára tettelek a perlekedés vizénél, Halljad ó népem, intelek téged, Izráel, bár hallgatnál szavamra, Ne legyen közötted idegen Isten,
Én, IHVH vagyok a te Istened, Aki kivezetett Egyptom országából. Én teljesítem l De népem nem hallgatott szavamra, Izráel nem engedelmeskedett nekem, Azért száműztem őt kemény szive miatt, Hadd járjanak kívánságaik után, Kevésért megalázom ellenségeiket, És elnyomói ellen fordítanám kezemet, Isten gyűlölői hódolnának neki És ő segítsége volna örökké, Etetném búza kövérjével, És folyó mézzel lakna jól".
Emelkedett hangulat lehetett a jeruzsálemi peszach-ünnep. Az ősi tan hivei, a próféták pártja, a hűségükben megmaradt leviták és az „alázatosak" teljesedve látták hőn óhajtott kívánságaikat, amit remélni is alig mertek. A rut bálványimádás minden rossz következményével együtt, mely hét évtizeden rontotta az erkölcsöket Izráel földjén, teljesen eltűnt. És eme uj időt a király buzgalma hozta létre. A társadalmi viszonyok is javultak. Józiás érvényt szerzett a Deutoronomium ama törvényének is, hogy a hét esztendőt leszolgált rabszolgát szabadon kell bocsátani. Őrködött a bírák pártatlansága fölött, hogy igazságot szolgáltassanak a szegénynek és elnyomottnak a hatalmassal szemben. Magasabb bíróságot nevezett ki Jeruzsálemben, melynek tagjaihoz a hűséges papok és leviták, valamint a reformok buzgó elősegitői tartoztak. A városokba és falvakba a törvényben járatos levitákat küldött ki, hogy a tudatlan népet oktassák. Még egy reform fűződik Józiás nevéhez. Elrendelte, hogy a frigyládát, melyet addig mint védőszert a háborúba szoktak vinni, ne legyen szabad elmozdítani helyéről, hanem szolgálja célját, mint a templom középpontja. A frigyláda mellé elhelyezte a megtalált deutoronomisztikus törvénykönyvet, mely Jóizás egész uralkodásának vezérfonalául szolgált. A történeti forrás feljegyezte, hogy „nem volt még király Izraelben, aki oly őszinte szívvel tért volna meg Istenéhez, hogy Mózes tanait teljesítse". A nagyok is, kik addig az idegen kultuszok pártolói közé tartoztak, csakhamar hivei lettek a reformoknak, remélvén, hogy Juda politikai gyengesége orvoslást talál az uj rendben és inkább fog tudni az egyre hatalmasabbra növekedő Egyptom ellen szervezkedni. És valóban úgy látszik, hogy Józiás politikailag is megerősödött, és elég bátor volt Egyptommal szemben önállóságot mutatni.
Jeremija első prófétai fellépése alkalmával megjövendölte, hogy be fog következni a pusztulás és enyészet ideje, amely után ismét az ujjá-épülés kora köszönt be. Ez a fordulat Józiás utolsó éveiben kezdődött.
Az asszyriai világbirodalom, mely oly sok nemzetet és országot igázott le, közeledni kezdett a megsemmisülés felé, helyette pedig uj nagyhatalmak virágzottak fel: Media és Babylonia, Ninive hűbéres országai, melyek érdeme szerint torolták meg Asszyrián mindama gonosztetteket, melyeket elbizakodottságában alattvalóin elkövetett. Miután Kiaxares méd király az országába benyomult szittyákat részben legyőzte, részben pedig zsoldosokul fogadta, harcba keveredett egyik nyugati szomszéd állammal, Lydiával, mely gazdagsága és tengerparti fekvése révén szintén nagyhatalmasságról .álmodozott. Öt esztendeig tartott a háború Kiaxares és Alyattes Iydiai király között (uralkodott 614—610). Asszyría már akkor olyan gyenge volt, hogy tétlenül kellett néznie egykori vazallusainak önálló fellépését. A babyloniai Nabopolasszar király (uralkodott 625—605.) is széttépte az utolsó köteléket, mely országát Asszyriához fűzte és teljesen függetlenné tette magát. Cilicia, mely azelőtt Ninivének volt alárendelve Syenesiss király uralma alatt, szintén önálló ország lett. Az asszyr birodalom gyengülését ki akarta használni Egyptom, hogy boszut állhasson rajta régebbi sérelmekért. Egyptomban merész és vállalkozó király ült ekkor a trónra, Nechó (Nekos, Nekaü), Pszammetich fia, helyre akarta állítani Egyptom régi hatalmát. Nechó még harciasabb és vállalkozóbb volt atyjánál, aki a Földközi tenger, a Nílus és a Vöröstenger közötti bedugult csatornát újra hajózhatóvá tettte — amely munkánál állítólag 120,000 ember pusztult el — és aki először hajóztatta körül Afrikát egy föniciai flottával, mely a Vörös-tengeren indult el és három év múltán a Földközi tengeren át tért vissza. Nechó nagy hadsereget szerelt fel a harcra, hogy meghódítsa a Libánon vidékét az Eufrátig és hogy leigázza Asszyriát. Minthogy vetélytársai, Kiaxares és Alyattes az egymás ellen viselt háborúban teljesen kimerültek, úgy vélte Nechó, hogy könnyű lesz majd mindkettőjük országát és talán Asszyriát is Egyptommal egyesíteni.
A két király azonban közben békét kötött egymással. Egy napfogyatkozás, mely éppen egy ütközet napján (610. szept. 30.) a Iydiai és a médiai sereget sötétségbe borította, félelemmel töltötte el mind a két királyt és elhatározták, hogy békét kötnek. A békeközvetitést Nabopolasszar és Syennesis vállalták magukra. E háború befejezése után, Kiaxares, Alyattes és Nabopolasszar hármas szövetséget kötöttek egymás között, melyet többoldalú összeházasodással erősítettek meg. Ez a szövetség Asszyría ellen irányult, ahol ekkor egy elpuhult, buja király, Szardanapal (Szarakusz ?) uralkodott. A kor három leghatalmasabb királya egyszerre indult hóditó útra (608). Kiaxares és Nabopolasszar közösen Ninive ellen és Nechó az eufráti országok ellen.
Miután az utóbbi a filiszteusok megerősített városát, Gázát ostrommal elfoglalta, tovább vonult a Földközi-tenger partvidékének hosszá-
bán, azzal a szándékkal, hogy a Jezreel-völgyön át a Jordán felé tart és azon átkelve, Damaszkuson keresztül a legrövidebb utón az Eufrát-hoz ér. Az izraelita területen való eme átvonulását meg akarta akadályozni Józiás. Lehet, hogy királyságának fennállására nézve veszélyesnek tartotta Egyptom hatalmának növekedését; lehet, hogy Nabopolasszart szövetségesévé nyerte meg Egyptom ellen, elég az hozzá, hogy összegyűjtötte seregét és Nechó ellen vonult.
Bízott Isten segítségében, akinek törvényeit Judában oly nagy buzgalommal állította helyre. Alig érte el Nechó a Jezreel-sikságot, midőn Megidónál a judeai sereggel találkozott, amely útját akarta állani. Az egyptomi király kijelentette ugyan, hogy hadjárata nem Juda ellen, hanem egy távoli birodalom ellen irányul, Józiás mégis fegyverre bízta a döntést. A háború szerencsétlenül végződött. Józiás serege nagy vereséget szenvedett és a király maga halálosan megsebesült (608.). Sietve vitték a harcosok szeretett haldokló királyukat Jeruzsálembe, ahol megérkezéskor lehelte ki a lelkét. Hangos gyász töltötte meg a fővárost a király holttestének láttára. Midőn az Uzza-kertbe, az utolsó judeabeli királyok uj sírboltjába vitték, férfiak és asszonyok zokogva siratták: „Oh, a mi dicsőségünk!" És évről-évre, annak a napnak a fordulóján, melyen a Dávid-dinasztia utolsó nemes királyát gyilkos nyíl fúrta át, felhangzott Judában egy kesergő gyászdal, melyet az első templom utolsó nagy prófétája, Jeremija erre az alkalomra irt. Egyetlen királyt sem sirattak meg jobban, mint Józiást. A megidó-völgyi csata fordulópontot jelent Izráel történetében.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
JUDA HANYATLÁSA.
Sallum-Joachaszt királylyá kiáltják ki, Necho megfosztja trónjától és bilincsekbe verve Egyptomba viszi. Eljakim-Jojakimot fölkényszeritik királynak. Necho birságpénzeket vet ki. Visszasülyedés a bálványimádásba és bűnözésbe. Anatót papjai. A próféták. Úrija próféta tragikus halála. Névtelen próféta Jojakim idejében. Jeremia üldöztetése egy beszéd miatt, pörbefogatása és fölmentetése. Asszyría pusztulása. Megváltozott politikai helyzet. A karkemisi csata és Necho leveretése. Jojakim magatartása. Jeremia jóslása Nebukadnecarról. Habakuk beszéde a kaldeusokról. Jeremia újabb üldöztetése. Panaszzsoltárai. A kaldeusok a libanoni tartományok ellen vonulnak. Jeremiás irott beszédeit Jojákim elégeti. Juda Nebukadnecar hübérországa lesz. Elszakadás Kaldeától. Jojakim halála és fia Jojachin utódlása. A kaldeusok Jeruzsálemet ostromolják és elfoglalják. Jojachint fogságba viszik Bábebe.
(608—596 a rendes időszámítás előtt.)
ily rövid az emberi előrelátás! Alig ér túl az arasznyi jelenen. Józiás úgy gondolta, hogy Juda függetlenségének biztosítására nagyon jó lesz, ha útját állja annak, hogy Egyptom idegen országok dolgaiba elegyedjék, holott éppen evvel azt, hogy népét éppen az az ország rabigába hajtsa. A Meggidó idézte föl mellett vesztett csata a hadviselő judeai sereget valószínűleg tönkretette, mert még csak meg sem kísérelték, hogy a továbbvonuló Nechó háta mögött föllázadjanak. Az elesett királyt gyászoló Jeruzsálemben csak annyi történt, hogy az utódválasztás dolgához gyorsan hozzáláttak. Józiásnak két asszonytól három fia maradt. Elsőszülöttje Eljákim, a Ruma (Aruma) városából való Szebudától, akit, bár első felesége volt, úgy látszik, nem szeretett; továbbá Sallum és Matthanja, két később született fia, akik kedvenc feleségétől, a libnahi Chamutától származtak. Az apa, úgy tetszik, e másik feleségétől származó másodszülött fiának szánta a trónutódlást, ámbár törvény hagyta meg, hogy a kedvelt asszonytól származó fiatalabb fiú, nem kedvelt asszonytól származó bátyjának elébe nem helyezhető. A nép, hogy a nagyon megsiratott királynak szándékát tiszteletben tartsa, Sallumot, aki Eljakimnál két évvel volt fiatalabb, kiáltotta ki királylyá. Hogy királyi méltóságát a trónviszályok ellenében biztosítsák, kivételesen föl is kenték. Az uj király, amint ez szokásban volt, trónraléptekor nevet váltott s Jehoachaznak (Joachaz) nevezte magát.
Addigra azonban odafajult már a helyzet, hogy sem a népakarat nem választhatott királyt, sem a fölkenő olaj nem tett sértetlenné. Más kezében volt a döntés hatalma. Egyptom királya, aki a Meggidónál aratott győzelme folytán az ország fölött való főhatalmat megszerezte, másként határozott Látszólag úgy, mintha Judával nem is igen törődnék, Necho gyors menetelésben közeledett az Eufrát-vidék felé, az Asszyriá-hoz tartozó Áramot vagy Szyriát elfoglalta és ideiglenes székhelyéül
Chamat város (az Orentesz mellett) közelében Riblát választotta. Sallum-Jehoachaz itt kereste föl Nechot oly célból, hogy megválasztatását vele jóváhagyassa és hogy tőle Juda országát egyúttal hübérül átvegye. De az uj király az egyptomi győzőnek nem tetszett. Lehet, csak puszta szeszélyből. De az sincs kizárva, hogy az egyptomi királyt a trónutódlásnál mellőzött Eljakim hangolta a maga részére és az öcscse ellen. Elég az hozzá, hogy Necho Jehoacházt méltóságától megfosztotta, bilincsbe verette és Egyptomba vitette, Juda királyává pedig Eljakimot nevezte ki. Jehoachaz a királyi méltóságot csak három hónapig viselte.
Eljakimnak, vagy, amint trónralépte után magát nevezte: Jojákim-nak (607—596) mindjárt uralkodása kezdetén kellemetlen föladattal kellett megbirkóznia. Nechó azért, mert átvonulását Józiás megakadályozni akarta, büntetésül nagy sarcot vetett ki az országra (100 tálentum ezüstöt és 1 tálentum aranyat = 1,200.000 korona). A palotából és a templomból abban az időben már kifogyott volt a kincs. Jojákim tehát úgy tett, hogy vagyonosabb alattvalóira vagyonuk arányában adót vetett ki s azt szolgáival erőszakosan hajtatta be. Ez a sarc annál megalázóbb volt, mert az alattvalóság jelének kellett tekinteni. Jojákim és a nép e megalázás ellen mit sem tehettek.
Ehhez a megalázáshoz, tehetetlenséghez és a győzőhöz való alkalmazkodás kényszeréhez uj baj is járult. Attól a vallási és erkölcsi javulástól, mely Józiás alatt bekövetkezett, az előkerült és fölolvasott törvénykönyv jövendölései értelmében, a nép boldogabb napokat várt és azt remélte, hogy Juda, miként Dávid és Salamon idejében, a népek közt megint irányitó szerephez jut. Csakhogy ennek az ellenkezője történt. A IHVH szellemében eljáró király elesett a csatatéren és haldokolva hozták vissza a városba, ahonnan biztos győzelmet várva vonult ki. Az izraelita seregek virága letörött. Egy királyfit rabláncra fűztek, az ország maga megszégyenítő rabságban görnyedett. Minő csalódás! Ez a fordulat megváltoztatta a közfelfogást, aminek a régi bajok kiuju-lása volt a következése. A nép és a nép értelmisége kétkedni kezdett Isten hatalmában, aki — igy vélték — kinyilatkoztatott igazságait bizonyos tekintetben nem töltötte be, vagy betölteni nem képes. Az a bolond gondolatuk támadt, hogy a népek bálványimádása, ami Manasse idejében olyan soká tudta magát tartani, inkább viheti őket a boldogulás felé.
Visszasülyedtek tehát a régi bűnökbe. Arra az ünnepélyesen vállalt fogadalomra, hogy a bálványimádásról letesznek, rá sem hederi-tettek, s megint csak minden ormon, minden magaslaton, minden zöl-delő fa alatt oltárt emeltek. Judában újra csak annyi volt az Isten, ahány a város.
Különösen az egyptomi istenségeket és ezek között főleg Neith istennőt, az ég királynőjét kezdték tisztelni, akit Szaiszban, Nechó király székhelyén a legbuzgóbban imádtak. Vájjon az egyptomi királyt nem ez az istennő segitette-e győzelemre ? Ez a hatalmas istennő, — igy vélték, — a szerencsétlen legyőzötteket is hatalmasokká tehetné. Ez okból Jeruzsálem utcáin és Juda városaiban az ég ezen úgynevezett úrnőjének áldozatokat mutattak be. A gyermekek rőzsét gyűjtöttek, az apák tüzet raktak, az anyák tésztát gyúrtak, hogy az álistenség számára kalácsot süssenek és borral kedveskedtek neki. A hajlékaikba megint aranyból, ezüstből, fából és kőből való bálványokat állítottak, még pedig olyanokat, melyek helyzete sértette a szeméremérzetet. Még a templomot is, miként az Manasse idejében is történt, újra rémséges bálványokkal fertőztették be. A szentélyhez vezető egyik bejáratba és más helyekre is faragott képeket állítottak. De a legfölháboritóbb az volt, hogy megint rákaptak a gyermek-áldozatra, amint ezt Achaz és Manasse idejében láttuk.
Hinnom bűbájos völgyében újra tűzhelyet létesítettek, hogy ártatlan gyerekeket áldozzanak a Molochnak. Főképpen elsőszülötteiket vetették a tüzbe. A bálványimádás megint nagyon elharapózott. Amit korábban ártatlanságból, tudatlanságból vagy puszta utánzási vágyból hurcoltak be, mindazt Jojákim idejében, mint Manasse korában, szenvedélyesen istenítették.
A bálványimádás balgaságaival, a gyermekpusztitás kultuszával együtt járt a romlottság, az erkölcsi elfajulás, fajtalankodás, házasságtörés, az idegenek, özvegyek, árvák elnyomása, vesztegetés, hazudozás, tisztességtelenség, feneketlen uzsora és a fizetésképtelen adósok ellen való kegyetlen eljárás, sőt a gyakori vérontás is. A nagyállásu emberek, a trónhoz közelállók, olyanok voltak, mint a ragadozó állatok. Ingatlant és értékes ingóságokat harácsoltak össze, és aki útjukban állt, azt eltették láb alul. A fejedelmek és nagyok éhes farkasok voltak, éhségük csillapítására vért ontottak.
Józiás király nemes törekvéseinek alig pár esztendővel szerencsétlen halála után nyoma sem látszott többé.
A törvénykönyvet, melynek fölfedezése oly mély hatást idézett elő, a nagy tömeg figyelmére sem méltatta. A rut bálványimádás még a gyermekeknek szülőik iránt táplált természetes érzelmeit is megmérgezte. A kötelékeket, melyek a jelenvaló nemzedéket múltjához fűzték, szerteszaggatták. Volt ugyan egy osztály, mely a törvényt mindenek fölé helyezte és a rémséges bűnök láttára elkeseredett, de azoknak nagy tömegével szemben, akik nap-nap után jobban sülyedtek a bálványimádás és az erkölcsi elfajulás fertőjébe, a jobbérzésüek egyebet nem tehettek, mint hogy keseregtek.
Az Áhron házából való papok ennek a nagy fékevesztettségnek önként állottak a rendelkezésére és hivatalukkal és tekintélyükkel megadták nekik a szükséges kenetet. Ellentétben Manasse idejével, most külföldi papok sem kellettek az idegen kultusznak. Úgy látszik, különösen az anatóti áhronidák, Jeremia próféta rokonai és bajtársai segítették megerősödni a bálványimádást s a vele járó ferdeségeket. Azelőtt haszonlesésből és kenyérkeresetből szólották a balgaságok és fajtalanságok mellett, mig most bizonyos meggyőződéssel, szenvedélyből tették.
És mi volt Jojákim király álláspontja? A bálványimádásba való ezt a visszasülyedést nem parancsolta és nem követelte ugyan, mint Manasse, de megtűrte, érvényesülni engedte, maga is eltévelyedett s az erkölcsi pusztulásnak útját nem vágta. Gyöngeségből tette-e, vagy örömét találta a romlottságban ? Jelleméről a források elégtelensége miatt képet nem alkothatunk. Csak annyit állapíthatunk meg, hogy a próféták kemény intelmeit Jojákim nem szenvedhette, az intelmezőket véresre hajszolta, sőt próféta-gyilkolásra is vetemedett.
IHVH prófétáinak, akik az igaz Istennek, a megtisztult jámborságnak és erkölcsösségnek voltak szószólói, ezekben a fékevesztett időkben nehéz volt a helyzetük. Gyűlölték, üldözték, bántalmazták őket. De oda sem néztek a veszélynek, ellenállhatlan vágyát érezték annak, hogy az erkölcsi és vallási romlottsággal rettenthetetlenül szánjanak szembe. Soha annyi próféta nem volt, mint éppen a zsidó állam elpusztulását megelőző két évtizedben. Hazájuk üdvét egyes-egyedül abban látták, hogy Izrael ragaszkodjék Istenéhez, hogy kövesse a tőle származó tanokat, a bálványimádás fertőjétől tartsák távol magukat és hogy fiai szóban úgy mint tettben, egész szivükkel és lelkűkkel tisztult fölfogásnak legyenek. A próféták minden kínálkozó alkalommal szólották a néphez, a fejedelmekhez, a királyhoz, figyelmeztettek, buzdítottak, fenyegettek és jósolták a véget, ha a mindenféle fonákságról le nem tesznek. Ezek közül a buzgólkodó próféták közül négyen váltak ismeretesekké: Jeremia, Úrija, Habakuk és Ezekiel, de ránk maradtak oly próféták jóslásai is, akiknek neveit nem tudjuk.
A bálványimádás és az erkölcsi romlottságok ellen küzdött valamennyi, de a jövendőt különféleképpen fogták föl. Némelyek reménynyel biztatón, mások sötéten. Az erdővárosi (Kirjat-Jearim) Uria prófétáról, Semaja fiáról, csak tragikus halálának hire vált köztudomásúvá. Jojákim király uralkodásának kezdetén (607—604 közti időben) azt hirdette, hogy Jeruzsálem és az egész ország elpusztul, ha a nép, a király és a nagyok el nem hagyják fonák útjukat és nem térnek vissza Istenhez. Midőn Jojákim a balsors ezen megjövendölésének hírét vette, követeket küldött utána, hogy fogják el és öljék meg. Uriát azonban a vele egygondolkodásuak értesítették a fenyegető veszedelemről, minélfogva Egyptomba menekült. Jojákim azonban annyira el volt ellene keseredve,
hogy egyik főemberét, Elnáthánt, Achbor fiát, kísérettel együtt Egyptomba küldte, hogy kiadatását kérje. Elnáthán Úriját csakugyan vissza is hozta Jeruzsálembe, Jojákim pedig a fejét vétette és holttestét az alsóbbrendű nép temetőjébe vettette.
Enyhébben szólott a kor bűneiről egy névtelen próféta, akitől egy hosszabb beszéd maradt ránk. Látomása van, melyben sok népnek, különösen pedig Egyptomnak Jeruzsálem ellen készülő heves rohamát figyeli meg. De tudtára adódik, hogy ezt megriasztó jelenség fogja követni, ami a fejét vesztett Jeruzsálemet meggyőzi majd Isten hatalmáról. Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára megnyílik a megtisztulás forrása. Akkor majd elismerik Istenről, hogy a föld fölött lakik: „IHVH egy lesz és a neve is egy". A bálványoknak még a nevük is kipusztul az országból, valamint ezek prófétái is a fertőzöttség szellemével egyetemben. Ha még később is akadna prófétáskodó, azt a tulajdon szülei fogják megfenyegetni a halállal, mert IHVH nevében hamisságot hirdetett. Látomásaikat maguk a próféták is szégyenük majd és megtévesztés céljából a szőrméből való sötét köpenyt nem öltik többé magukra. Inkább igy fognak szólani: „Nem vagyok én próféta, hanem a földnek munkása s a föld ifjúkorom óta tulajdonom". S ha kérdik tőle, mitől sebes a kezed, majd akkor igy felel: „szüleim házában sebesültem meg". A nagy jelek és az azokra következő megtisztulás folytán nemcsak Jeruzsálem és Juda vidékének lakossága, hanem mindazok a népek, melyek most még ellenséges szándékkal viseltetvén Izráel iránt, r ossz útra vezetik azt, megtérnek Istenhez és Jeruzsálembe zarándokolnak a sátoros ünnep nagy ünnepi gyülekezetére. Ha meg leszen alázva, Egyptom is részt vészén a jeruzsálemi ünnepen és elismeri IHVH-t ő is. Mert megfenyíti ugyan az Ur, de gyógyítani fogja. Akkor aztán lesz ut, mely Egyptomból Asszíriába vezet s a békés találkozás itt fog megtörténni. A két ország összekötő szerve, áldásául e földnek, Izrael leszen, úgy, hogy közmondássá válik: „Áldassék népem Egyptom, kezem munkája Asszyria és választottam Izrael".
Nem ilyen szelíden és nem ilyen gyorsan történendőnek hirdette a romlott nemzedék előtt a jövendő alakulását Jeremia. Ő, ki a népek prófétájául rendeltetett, a közel jövőben csak rombolást, pusztítást és enyészetet látott. Prófétai tevékenységét, melyet Józiás uralkodásának utolsó éveiben pihentetett, igazában csak Jojákim trónraléptével és a korábbi elvetemültségbe való visszasülyedés elején kezdette meg. Jerémia csak most tudta megérteni, hogy mit jelentettek ifjú korában történt prófétai elhivatása alkalmával az ihlet első órájában hallott ezek a szavak: „Juda királyaival, fejedelmeivel, a papokkal és a néppel szemben erődített várossá, vasból való oszloppá, ércből való fallá teszlek." Rendeltetése volt, hogy szilárd és megingathatlan maradjon és az őt fenyegető üldözésnek rettenthetlenül a szemébe nézzen. Neki készült tehát, hogy az elharapódzó romlásnak szilárdan álljon útjába és hogy az elkerülhetlen enyészetet hirdesse, bárha gyönge szivét megvérezte véle és ámbár sokszor kellett önönmagát is bátorítania, hogy a reá ható sötét jóslatok súlya alatt maga is le ne roskadjon.
Jerémia időközben férfiúvá fejlett. De asszonyt nem vitt a házába, a házasélet gyönyöreiben örömet keresni nem akart akkor, amikor nehéz időknek előrevetett árnyékát fájdalmas lélekkel egyre sűrűsödni látta. Egyedül és komoran járt-kelt, társaságba nem elegyedett, mert szivének amiatt való fájdalma, hogy bajait a nép önönmaga okozta, vidám hangulatától teljesen megfosztotta. Elkívánkozott messzire, a félelmetes sivatagban szeretett volna lakni, hogy elhagyhassa népét s romlottságát ne kelljen szemlélnie. De nem szabadulhatott, vaskapcsok tartották vissza, lelkét égette a vágy, hogy, óvjon, intsen, nehogy a nép óvatlanul rohanjon a vesztébe. Minő kegyetlen érzés volt az az anatóti prófétánál: szükségét érezni a beszédnek és a királytól kezdve le egészen a ncp legutolsó fiáig és különösen pályatársai: a papok és próféták közt esküdt ellenségévé tenni mindenkit és mégis tudni elő re, hogy a beszéd csak kiáltó szó lesz a pusztában, a közfelfogást meg nem változtatja és a pusztulást meg nem akadályozza! Bánatos szivét sokszor öntötte ki a templomban csöndes imában, hogy a fenyegető veszedelmet fordítsa el isten népe feje fölül, de megannyiszor érezte prófétai szelleme a sugallatot, hogy imája hiábavaló.
Jojákim uralkodása idején már az első beszédével idézte föl maga ellen a szenvedélyes bálványimádók pártjának, nevezetesen a papoknak és hamis prófétáknak gyűlöletét. Midőn valamelyik ünnep alkalmából a templomban nagy népcsoportulás volt, igy fordult feléjük:
Szól az isten: „Javítsátok meg utaitokat és tetteiteket, akkor e helyet lakásul meghagyom ti nektek. De ne bizakodjatok, e hamis szavakat mondván: isten temploma, istentemploma ... Ha igazságot tesztek egymás közt, idegeneket, árvákat és özvegyeket el nem nyomtok, ártatlan vért ki nem ontotok és vesztetekre nem futkároztok idegen istenek után, akkor e hely otthontok marad. Micsoda ?: Lopni, gyilkolni, fajtalankodni, idegen isteneknek füstáldozatot hozni akartok és azután jöttök templomomba és mondjátok: meg vagyunk mentve!, hogy minden szörnyűséget tovább folytassatok? Hát betörőknek való barlanggá vált ez a templom? . . . Menjetek csak egykori székhelyemre, Silóba és nézzétek meg, mit miveltem vele Izrael romlottsága miatt!.. . Evvel a templommal is, melyet nevemmel kapcsolatban emlegetnek, amelyben megbíztok és az otthonnal, mit nektek adtam, úgy fogok elbánni, ahogy elbántam Silóval. Elvetlek benneteket színem elől, amint elvetettem rokonaitokat, Efráim minden gyermekét.
Jerémia most rátért az úgynevezett ég királynőjére, az egyptomi Neitre, kinek tiszteletére meghonosított kultusz ellen különösen'izgatott, mire igy folytatta:
így szól továbbá az Örökkévaló:
„Őseiteket, amidőn őket Egyptomból kivezérelém, nem áldozásra köteleztem, hanem, hogy azon az utón járjanak, amit rájuk fogok parancsolni . . . E szavakat fogod intézni mindnyájukhoz, de nem fognak rád hallgatni...
Azután igy szólj hozzájuk: „Ez a nép, mely nem engedelmeskedik, tanítást nem fogad el, melynek köréből kiveszett és ajakéról elköltözött a hűség, haragjának ezt a fajzatát Isten elvetette és eltaszitotta. Mert azt tevék a jehudeusok, ami szememben a leggonoszabb, szörnyképeiket bevitték a templomba, hogy beszennyezzék, a Ben-Hinnom völgyében oltárt építettek a máglyák számára (tofet), hogy amit meg nem hagytam, ami eszembe sem jutott: elégessék fiaikat és leányaikat. Ez okból eljöven-denek a napok, amikor nem tofet és Ben-Hinnom völgyét, hanem az öldöklések völgyét fogják emlegetni és helyszűkéből tofetben fognak temetni. E népnek hullái az egek madarainak és a mezők állatainak leszen eledele és nem fogja azokat elriasztani senkisem. Juda városaiban és Jeruzsálem utcáin be fogom szüntettetni az öröm és vigasság hangját, a vőlegény és menyasszony szavát, mert sivataggá leszen az ország."
Alig fejezte be Jeremia ezt a beszédet, a papok és a hamis próféták megragadták és szóltak.- „Meg kell halnod, mert megjövendölted, hogy úgy jár ez a templom, mint a Silobeli 1“ A templomtéren ennek folytán sokadalom támadt. Néhányan pártját fogták Jeremiának. A soka-dalom néhány előkelőt is arra indított, hogy a királyi palotából a templom elé menjen. Köztük volt Achikam, Safan fia és mások, akik a próféta-párt hívei voltak. Ezek az országnagyok a templom egyik bejárata előtt rögtön törvényt ültek és meghallgatták a vádat és védelmet. A papok és hamis próféták szólották: „Ez az ember halált érdemel, mert e városnak és templomának vesztét jósolta meg." Jeremia fogadkozott, hogy Isten nevében beszélt: „Tudjátok meg, ha megöltök, ártatlan vért ontanátok, javítsátok meg utaitokat és cselekedeteiteket, akkor aztán Isten elfordítja fejetek felől a szerencsétlenséget." A vének (bírák) közül néhányan Jeremia mellett szólották. Arra emlékeztettek, hogy Chiszkija idejében is Micha próféta Cionnak és a templomnak hasonló bünhődését jósolta meg, még sem történt emiatt semmiféle bántódása. Ellenkezőleg, a fenyegetés következése javulás lett. „Mi pedig bajt hozunk magunkra, ha Jeremiát el találjuk ítélni." A dühtől tajtékzó papokhoz és álprófétákhoz erre igy szólották az országnagyok: „Ez a férfiú nem szolgált rá a halálra, mert Istenünk nevében szólott mi hozzánk." Barátai, különösen Achikám fáradozásai folytán, Jeremiát ez alkalommal fölmentették.
De a papok és álpróféták annál izzóbb gyűlölettel vetették magukat utána és lesve-lesték az alkalmat, hogy hozzáférkőzhessenek.
Az asszyr birodalmat időközben utólérte a sorsa. Ez a nagyhatalmasság, mely hat évszázadon át törvényeket szabott a népeknek és uralma a Kaukázus aljától és a Kaspi-tó partjától a perzsa-tengerig és a keleti Médiától Kis-Ázsiáig meg Egyptomig terjedt, mely mindezekkel a leigázott népekkel hallatlan kegyetlenséggel bánt, melynek hatalmas királyai isteneknek képzelték magukat, ez a nagy hatalmasság is a médiai Kiaxares és a babyloniai Nabopolasszar egyesült erőkifejtése folytán elesett. Ninivét, az óriási várost hosszú ostrom után (605 körül) elfoglalták. Asszyria utolsó királya, Sardanapal (Sarakus?) saját várában fölpörkölte magát.
Az asszyrok fővárosának és népének ezt a bünhődését megjósolta két judeai próféta, Náchum és Cefanja. Náchum legalább két emberöltővel előbb sötét színekkel festette meg Ninive elpusztulását: „Oh, hazugsággal és rablással tele város! . . . Mindazok, kik látni fognak, elkerülnek és szólanak: Ninivét kifosztották, vájjon ki tudná megszánni ? Mind a te váraid olyanok, mint a túlérett füge, mely rázásra szájunkba hull. Néped félénk asszonyokhoz hasonlít, ellenséged előtt megnyílnak országod városai. Oh, Asszyria királyai! Vezéreid szunnyadnak, vitézeid elterültek, néped szanaszét szóratott a hegyeken és nincs, ki összegyüj-tené. Sebeidre nincs orvosság, akik hírét veszik szerencsétlenségednek, mindazok tapsolnak, mert kit nem ért a te rosszaságod ?“ Cefanja egy emberöltővel korábban hirdette: „Isten megsemmisíti Asurt, Ninivét pusztává teszi, sivatagbeli állatok fognak oszlopos palotáiban lakozni, úgy, hogy kérdeni fogják: Hát ez az a vidám város, mely oly biztosnak vélte magát és mondá: rajtam kívül nincsen semmi." Ezek a jóslások szóról-szóra beváltak annyira, hogy a későbbi korban még a helyet sem találták meg, ahol Ninive állott.
A népek történetének eseményeit figyelemmel kisérő próféták Asszyria elbukásában megerősítését látták annak a meggyőződésüknek, hogy van erkölcsi világrend, mely a népek életében nyilvánul meg. Asszyria elesett, mert bűnös és hivalkodó volt és a legszilárdabb világuralmak is igy omlanak össze, ha ugyanazon romlottság venne rajiuk erőt.
Asszyria elbukása következtében a történelem akkori főszinhelyén jelentékeny változások keletkeztek. Az egykori asszyr területek főörököse Média lett, Kiaxares az oroszlánrészt ragadta magához és szövetségesének, Nabopolasszarnak csak Babyloniát, Elymaist és Eufrátesz nyugati oldalán elterülő tartományokra vonatkozó várományosságot engedte át. Az Eufrátesz nyugati oldalán elterülő tartományokat és népeket, melyek közé az arameusok a Libánonig, a szyriaiak vagy kittheusok az Eufrátesz és a Középtenger között, az asszyriai kolóniák a tiztörzs országának előbbi területe, továbbá Judea, a filiszteusok országa, az idumeusok és a Jordán túlsó részén lakó népek tartoztak, mindezeket az Eufrátesztöl Egyptom határfolyamáig elterülő földrészeken lakó népeket és alkotott országokat Nechó, a hódításokra kivonult egyptomi király Ninive ostroma közben birtokába vette. Nechónak a terve az volt, hogy hódításait az Eufrátesz keleti oldalára is kiterjeszti.
Nabopolasszar király, ki résztvett Ninive legyőzésében, meghalt. Ez okból Nechó azt hitte, hogy fiatal utódján könnyű szerrel arathat győzelmet. Csakhogy ez a fiatal fejedelem, Nebukadnecar (Nebuchadre-car, Nabokolossar), aki a babyloniai trónon atyját követte, harcias természetű, hős volt, akinek az volt a célja, hogy az Eufrátesz és Egyptom közt lakó népek politikai viszonyait teljesen átalakitsa. Mihelyt Nechó Egyptomból magával hozott és a meghódított tartományokban megerősített seregével az Eufráteszen átkelt, babyloniai sereg került eléje. Kharkemis (Circesium), a Chaborasnak az Eufráteszbe való torkolatánál fekvő város mellett ütközetre került a dolog. Judában és Jeruzsálemben feszülten várták Egyptom és Babylonia összeütközésének eredményét. A nép azt kívánta, hogy Nechó legyen a vesztes, mert Judát félig szolgasorba alacsonyitotta. Jeremia egy beszédjével, melyben az egyptomi sereg vereségét megjósolta, még növelte ezt a feszültséget.
E művészi értékű beszédében igy szól:
Pajzsot, kopját készítsetek, induljatok a harcba, Nyergeljetek lovat s rákapjatok lovasság, Sisakkal fegyverkezzetek, kardot meg élesítsetek, Öltsétek föl a páncélt!
Mit látok én ? Csüggednek ők, hátrálnak,
A hőseik roppannak rendre össze,
Hátrálnak, futnak s vissza sem tekintenek?
Mily rémület körösköröl ? Az Ur szól: El nem menekszik majd a legkönnyebb sem, Meg még a hős sem mentheti magát, Főn éjszakon, az Eutrát partján botlanak és elesnek. Ki az, ki megdagad miként folyam, Miként sebes folyók, melyek hullámi zugnak? Miként folyam, miként sebes folyók Sistergő áradatja, úgy Egyptom duzzadott. És szólt: Ki- elkívánkozom, a földet elboritni, Hogy tönkre várost s népeket tegyek!
Csak kapjatok lovakra, hadd robogjon hadszekér, Vonuljanak ki mind a harcosok, Az ethiópok, puntusok, a pajzshordók, A libiabelik, az ijjlövők!
Az Ur Cebaóth napja ez, boszuja napja Ellenségein.
A kard fogyaszt és jóllak S vérükkel dúsan eltelik.
Vonulj be Gileádba, hozz magadnak balzsamot,
Egyptom szűzi lánya 1
Orvosszert én hiába nővesztők, Gyógyír részedre nem akad. A népek szégyenedről értesülnek, Betölti jajszavad a földet. Mert harcosod a harcosodba botlik, És mind a ketten együtt esnek el.
Nechó serege Kharkemisnél az Eufrátesz mellett csakugyan lesújtó vereséget szenvedett. Az egyptomi hóditó Babylonia meghóditására vonatkozó tervéről kénytelen volt letenni. Eddigi hódításait is alig tudta megtartani. Az Eufrátesztől egészen Egyptom határáig a megszállott tartományokról mindenütt kénytelen volt letenni. A megvert hadseregről, mely Egyptomba visszatért, a judeusok tulajdon szemükkel győződhettek meg afelől, hogy Jeremia jóslása beteljesedett. A kharkemisi vereség folytán valószinüleg Juda is, legalább ideiglenesen, megszabadult az egyptomi főhatóságtól. A nép és különösen nagyjai még egy más aggodalomtól is megmenekedtek. Attól a fenyegető veszélytől, hogy az államélet elpusztul. Jerémia az élő nemzedékeket sokszor fenyegette meg a sötét jövővel, ha balgaságairól és romlottságáról le nem tesznek. Bár a király és az udvarához tartozókat a baljóslatok utjukról le nem téritették, bizonyos aggasztó érzéstől szabadulni még sem tudtak.
Most azonban a rettegett Egyptom leveretett és elgyöngült, Asszyria pedig, mely egy évszázadnál tovább volt Juda ostora és igája, a népek sorából kitöröltetett. A többi szomszédnép nem volt elég erős arra, hogy Juda végpusztulását tudta volna előidézni. Uj hóditó nagyhatalmasság még nem alakult. Media az asszyr birodalom főörököse és ennek folytán nagyhatalmasság, sokkal távolabb esett Judától, hogysem sorsa intézésébe befolyhatott volna, Babyloniától nem kellett tartani, mert elég dolgot adott neki az, hogy magamagát erősítse és szervezze. Hiszen maga is csak most menekedett abból a nyomasztó helyzetből, melyet Asszyriától, akarva nem akarva, el kellett szenvednie. Jojákim király és a fejedelmek tehát, miután jövendő sorsukon nem volt mit aggódniok, háboritlanul élhettek továbá is kicsapongásaiknak és balgaságaiknak.
Jojákimnak igen nagy kedve telt az építkezésben, szinte úgy tetszett, mintha Jeruzsálem városát, melynek romlását fonákságaival siettette, pompába öltöztetett, áldozatul szánta volna. Szellős erkélyekkel és sok ablakkal megrakott, nagy kiterjedésű palotát építtetett, színesre mázol-tatta és cédruslapokkal fedette be. A város más épületeit is nagy pompával állíttatta ki. Az építkezéshez, mint valamikor Salamon király, a a Libánonról hozatta a cédrusokat. Egyáltalában Salamon szerepében tetszelgett. Csakhogy ő nem, mint Salamon, a kanaánitákat foglalkoztatta az építkezéseknél, hanem a szabad polgárokat kényszeritette robotmunkára; azokat, akik a rabszolgamunkára nem vállalkoztak, halállal fenyitvén. „A várost erőszakkal és várát vérbünnel épitette". Korának prófétái, Jeremia és Habakuk, igy jellemezték Jojákim városépítő működését. A király különben a ma gondjaitól menekülve, kicsapongásokra, lakomázásra és ivásra adta magát.
Abból a gondatlanságból, amibe Jojákim és az ország nagyjai merültek, Jeremia erővel rázta fel őket. Jós-szeme tisztán látta, hogy Asszyria pusztulásával az Eufrátesz- és Tigrismenti népeknek az innenső tartományok ügyeibe való beavatkozása és evvel a véres háborúk, rombolások, keservek és a lakosság elhurcolása meg nem szűnik, sőt ellenkezőleg, azután fokozott mértékben fog folyni. A kaldeus népben, melyet eladdig csak nevéről ismertek és a homályból előbukkant királyában uj világbirodalom keletkezését sejtette meg, amely erő dolgában Asszyriát még felülmúlni és a világot csodálatba ejteni fogja. Jeremia a babyloniai királynak röviddel első fellépése után, megjósolta a népek fölött álló győzedelmes túlsúlyát és főképpen Judát lesújtó nagy hatalmát. Midőn egyszer a főváros lakosai és a vidéki nép is egy ünnepélyen együtt voltak, az anatothi próféta rettenthetlenül fejtette ki a látomást, mely előtte megnyilatkozott és kendőzetlen szavakban szólott a sorsról, mely Juda népére és a szomszéd nemzetekre vár. A bevezetés után, melyben elmondotta, hogy huszonhárom év óta hasztalan inti a népet, hogy jobb útra térjen s hogy más próféták is nap nap után és minden áldott reggel ugyanilyen értelemben hiába beszéltek; megjósolta, hogy a rég fenyegető végzetnek az északi népek és Nebukadnecar, akit Isten e végből rendelt ki, lesznek a végrehajtói. Isten mondotta: „Én ez országon keresztül és a népek közt köröskörül vezetem majd őket és pusztasággá, örök rommá és gúny tárgyává teendem és megszüntetem az öröm és vidámság hangját, a vőlegény és ara hangját, a malom zúgását és a lámpa világosságát". Jóslata megerősítésére azt adta elő Jeremia, hogy látomása közben méregpoharat adtak neki, hogy nyújtaná azt minden népeknek, Jeruzsálemnek, Juda városainak, továbbá Egyptom királyának, az ő nagyjainak és népeinek, a filiszteusok, edomiták, moabiták és ammoniták királyainak és városainak, szóval mindazon népeknek, melyek Ninive eleste és Nechó egyptomi királynak elvonulása folytán felszabadultak. Megbízást kapott aztán, hogy igy szóljon hozzájuk: „Igyatok, részegedjetek le és öklendezzetek, essetek el és ne tudjatok többé menekülni az elől a kard elől, melyet reátok szabaditok". Ha pedig vonakodnának inni, igy szóljon: „Csak igyatok, mert azon a városon, melyben nevem neveztetik, kezdem rájuk szabadítani a szerencsétlen-
séget, ti pedig szabadulni akarnátok? Erre nem lesz módotok! A föld minden lakójára ráeresztem a háborút". De ez a rögtönzött prófétai beszéd is hatástalanul hangzott el a király és nagyjai süketsége, kemény-szivüsége és könnyelműsége folytán. Jerémia mindazonáltal lankadatlanul a legkülönfélébb fordulatokban beszélt a kaldeusok és Nebukadnecar részéről fenyegető veszedelemről.
Jeremia mellett Habakuk próféta is a Judát és Jeruzsálemet fenyegető büntetésről szólott és hirdette, hogy a kaldeusok lesznek annak a végrehajtói. Habakuk sokban hasonlított Jeremiához. Épp olyan lágy, érzékeny természet volt, mint az. A Jojákim idejebeli elvetemültség és fonákság nagysága lelkét mélyen megrendítette s mint Jeremia, nem csak prófétai beszédekben, hanem siralmakban is kifejezésre juttatta a romlása miatt érzett fájdalmat. Miként Chilkia fia is, nem csak próféta, hanem egyben zsoltárszerző is volt és az ő zsoltárkölteményeiből is mélységes gyász árad felénk. Habakuk prófétai beszédei általában gyászzsoltár jellegűek. Jeremiás beszédeinek erőteljessége és változatossága hiányzik ugyan belőlük, de beszédmodora a világosságot és a hatás művészetét költői lendülettel és maró gunynyal egyesítette. A formára és a művésziességre, a gondolatmenet kettős tagolására és a strófák kiépítésére is sok gondot fordított. Midőn Nebukadnecar harcosai törzsökével, a kaldeusokkal, az Eufrátesen átkelt, hogy e folyam és a Földközi-tenger közt elterülő országokat, melyeket Necho néhány esztendőt át birtokában tartott, leigázza, Habakuk egy siralmában megjósolta, hogy Judát is utóléri sorsa, hogy király és nép meglakol sok bűnéért. Csakhogy a király ellen itt nem beszélt még egészen nyíltan.
Az a prófétai értesülés, hogy romlás vár a népre, magát Habakuk prófétát is fájdalmasan érintette. Igaz ugyan, hogy hóditó nép rendeltetése az, hogy az Ur ítéletét végrehajtsa, de nem fájdalmas-e azért, hogy a hódító szünös-szüntelen úgy bánik az emberekkel, „mint a tenger halaival, mint csuszó-mászó állatokkal?" Ártatlanokat is elpusztít s az isten népét, mely mégis csak jobb mint a hóditó nép, valósággal elnyeli. Vájjon isten, kinek sokkal tisztább a szeme, hogysem gonoszát lásson, kinek a szerencsétlenség látása nem jól esik, szótlanul nézheti-e végig ezt az általános rombolást? Imájában kérdésekkel fordul istenhez. Erre megkapta a próféta a megnyilatkozott látomás befejezését, avval az utasítással, hogy minden olvasó számára érthetően, világosan írja táblákra, hogy az igaz embert fenntartja az igazsága, ellenben a felfuvalkodott hóditó, aki mint a halál, telhetetlenül ragadja a népeket, a megfenyitést ki nem fogja kerülni. A népek történetében való erkölcsi igazságszolgáltatásnak ezt a gondolatát, hogy az erőszakos hódítók más hódítók részéről veszik el büntetésüket, „hogy a népek csak a tüzért és a nemzetek csak múlandóságokért vesződnek" — először Habakuk mondotta ki világosan. „Egykor azonban annyira tele lesz a föld istenösmerettel, mint ahogy a vizek megtöltik a tenger ágyát". Habakuk ebből a szemlélődésből rátért a Judabeli tarthatlan viszonyokra, melyek első siralmait íratták meg vele és melyek nyíltan rámutatnak a szörnyű bűnökre és a bűnök forrására, Jojákim királyra:
Ó, ki házad hasznát keresed,
A fészkét hogy magasra rakjad,
Magad hogy mentsed baj kezéből!
Házadnak te gyalázatát határozád el.
Mert a fal köve siránkozand,
És a tető szaruja visszasír reá, Ó, te, ki vérbünnel várost teremtél
S a várat épitéd igaztalansággal!
Ó, te, ki híveit a méregserlegből
Itatja és lerészegiti őket is, Hogy lássa meztelen mivoltukat.
Inkább gyalázattal s nem tisztelettel teltél el. Igyál tehát te is, mérgezzed el magad!
A kelyhet Isten jobbja forditandja feléd S a tisztességeden kettős legyen a szégyen.
Mit ér a bálványkép,
Melyet szobrász farag,
S az áltanitók öntött képe,
Hogy a szobrász, müvében bizakodva, Csinálja némán istenit!
A fához ó, ki szólsz: Ébredj
S a néma kőhöz igy: Serkenj föl! Esőt talán ez adjon ?
Hiszen ezüst s arany a foglalása, De lélek nincs a bensejében!
Csakhogy Jeremiás, Habakuk és más próféták intelmei, jóslásai és sújtó beszédei, bármily ékesenszólóak és mélyrehatóak voltak is, a hatalom kezelőire és a néptömegre befolyást nem gyakoroltak. A kemény szivekről lepattogtak. Éppen azért, mivel a próféták oly sokszor ismételték fenyegetőzéseiket, mivel nap-nap után megszólaltak, a fül megszokta őket, eltompult és érzéketlenné vált irántuk. Gond nélkül éldegéltek, bíztak a szerencsés véletlenben, Nebukadnecár hatalmát föl sem vették és a prófétákat, mert az általuk megjövendölt bünhődés nem azonnal szakadt rájuk, kicsufolták. „Mi történt az Isten szavával — mondották — lássuk, beválik-e". Vagy a jóslás megbízhatóságát is letagadták: „Baj nem érhet minket, háborút, éhséget látni nem fogunk, széllé válnak a próféták, nem Isten szava szól belőlük". Még azok is, akik a prófétákban hittek, avval vigasztalódtak, hogy a megjósolt veszedelem nem őket fogja érni, a jóslás későbbi, távolabb eső időre szól: „Napok jönnek, napok múlnak és minden jóslás elmúlik". A hamis próféták csalfa beszéde teljesen megbénították Jeremia és társai intelmeinek hatását. A hamis próféták a fenyegetésekkel szemben csitították a népet és igy szóltak: „Béke, béke!" az országtól távol marad a háború. Ilyen hamis prófétáktól és hamis papoktól, mert tartózkodás nélkül szólott s a nyitott sebekre ujjal mutatott, szenvedett legtöbbet Jeremia. Tulajdon barátai is leselkedtek rája és megrontására terveket kovácsoltak. Az ellene irányuló gonoszság nagy mérvei Isten segítségébe vetett bizodalmát helylyel-közzel megingatták, minélfogva üldözői ellen nem ritkán csípős megjegyzésekre és átkozódásokra ragadtatta magát. Sokszor volt kénytelen fölpanaszolni: „Minden nap gúny tárgyává tesznek, mindenki csufolódik rajtam. Valahányszor megszólalok, erőszakról és dühről kell panaszkodnom, mert Isten szava szégyenemre és csúfságomra vezet".
Egy panaszos zsoltár, melyet minden valószínűség szerint ő szerzett, szemlélhetővé teszi azt a fájdalmat, amit az ellenséges indulatu pályatársak és a Jeruzsálemben folyt bűnös üzelmek miatt érzett:
Isten fogadd imám s esdő szavam hallgasd meg,
Szivem remeg bensőmben,
S halálnak aggódása lep meg.
Szóltam: galambszárnyat ki adna nékem,
Elszállani akarnék s elmaradni,
Nagy messzeségbe vándorolnék s laknám a pusztán Szélvész s vihar elől Keresnék menhelyet sietve.
Az üldözés miatt való boszuságában, midőn ő, az egymagában álló, egy sereg ellenséggel: a fejedelmekkel, papokkal, hamis prófétákkal és a félrevezetett néppel szemben találta magát, — Jeremia néha önmagát is átkozta: „Átkozott a nap, melyen születtem . .. hogy már anyám méhében el nem emésztettek, hogy anyám sírommá nem lett és öle nem örök terhességgé. Miért hagytam el az anyaméhet, hogy nyomort lássak és gyászt, hogy napjaim szégyen között teljenek?" Hü tanítványát, Bárucht, Neruja fiát, ki oly ragaszkodással követte, mint Elisa a thisbiti prófétát, éppúgy üldözték, mint mesterét. Gondjait és fájdalmait ez is panaszolta.
Az igaz prófétáknak végre igazságot szolgáltattak az események. A kaldeusok utján bekövetkező veszedelem közeledett. Miután Nebukad-necár megnagyobbított birodalma megerősítését és óriási építkezéseit megkezdette s a belhajózásról is csatornák építtetésével gondoskodott,
újabb hóditó hadjáratra indult. Az arameus Asszyria vagy Szyria, mely kis területekre volt fölaprózva, nyilván ellenállás nélkül megadta magát, utána Fönícia került sorra, melynek királya, II. Ithobál szintén Nebu-kadnecár vazallusává szegődött. A kaldeusok nagy terve azonban tulajdonképpen Egyptom ellen irányult. Ennek a nehéz és sok időt igénylő tervnek elengedhetlen föltétele volt, hogy a Szyria és Egyptom közt fekvő országok: Judea, a filiszteusok országa és Edom leigáztassanak. A nagy világbirodalomhoz mérve, igen kicsinyek voltak ugyan, ellenséges maguktartása mindazonáltal nagy akadály lehetett Nebukadnecár útjában, ellenben leigázásuknak csak hasznát láthatta. A kaldeus sereg tehát előrenyomult, hogy Egyptom határait megközelítse. A Hermon lábánál elterülő Dán városban már hallható volt a bábeli hadi mének nyihogása s a vitézek rivalgásától hangos volt az egész ország. A hatalmas hóditó Jojákimot bizonyára fölhívta, hogy adja meg magát, különben összetöri. Más oldalról azonban Egyptom kemény ellenállásra buzdította, segítséget ígért és sokatmondó ígéretekkel csalogatta. Juda helyzete ugyanolyan ingadozóvá vált, mint volt egykor Chiszkija idejében, mikor két nagyhatalom választotta háborúja döntőteréül. Határozni kellett, csakhogy Jojákim és tanácsosai az egyptomi segítségre, vagy valami csodára várva, ezt napról-napra halogatták.
Félelmükben a kilencedik hónapra (600. év telén) böjtnapot hirdettek, fölhivták az ország egész népét, hogy jelenjen meg Jeruzsálemben és imádkozzék Istenhez, hogy hárítsa el fejük felöl a fenyegető veszedelmet. Bálványimádó fonákságai ellenére baj napján a nép mégis IHVH templomában bizakodott és ettől várta, hogy a hatalmas ellenséggel szemben is védelmet fog neki nyújtani. Számos áldozat és gyászjel segítségével, szőrruhába burkolózva és a fejekre hamut hintve, akarták a veszélyt elűzni. A nép a legnagyobb mértékben föl volt izgulva és aggódott jövője miatt s úgy özönlött a templomtérre, mintha ott biztos menedéket találhatna.
Jeremia pedig meghagyta hűséges tanítványának, Baruchnak, hogy írja le azt a prófétai beszédét, melyet a most fölbukkant kaldeus birodalom ellenállhatlan hatalmáról mondott, mely szerint, mint korábban megjósolták, Juda körül minden népet s magát Judát is le fogja az igázni. Miután Baruch ezt a jövendölést egy tekercsre följegyezte, Jérémia meghagyta neki, hogy tartalmát a főváros és az ország egybegyűlt népének a templom előtt olvassa föl nyilvánosan. így kívánta vele tudatni, hogy a most oly közelálló veszélyt jóval korábban meglátta és előre megjövendölte, ettől talán magába száll, fonák útjait elhagyja és egész szivével Isten felé fordul. Maga a próféta valami ismeretlen ok miatt személyesen nem szerepelhetett, ezért bízta a dolgot Baruchra. Csakhogy ez a veszélyes megbízást eleinte nem akarta elfogadni.
A beszéd tartalmával Nebukadnecárnak való megadásra kellett az egybegyűlt népet fölhívnia, holott éppen azért gyűltek össze bőjtös alkalomra, hogy erről az oldalról a leigázást kikerüljék. Baruch azért igy szólt: „Jaj nekem, hogy Isten régi fájdalmaimat újakkal tetézi! A sok sóhajtozás már kimerített, és nem találok nyugalmat." Jeremia félig szemrehányóan, félig szelíden ezt felelte neki: így szól Isten: „„Lásd, amit fölépítettem, éppen azt kívánom elpusztítani, amit elültettem, ki akarom tépni, és te kivételt akarsz magaddal tétetni? Ilyet nem kellene kívánnod."" A fájdalmas harcok és átalakulások idején az egyes embernek készséggel kell magát föláldoznia. Baruch engedett s elvállalta a megbízást.
Gamarjának, Safán fiának egy nyílt csarnokában, a templom felső előudvarában (keleti) az egész nép előtt olvasta föl a tekercs tartalmát. A jelenvoltak közül egyik-másik talán korábban is hallotta már ezt az intő beszédet, de nem emlékeztek rája vagy elfeledték. Most azonban, mikor a fenyegető veszély a küszöbön volt, mikor Nebukadnecár serege Jeruzsálem közelében állott, hatalmas benyomást gyakorolt. Azt az eseményt, ami az országra lecsapni készült. A próféta tehát több évvel előbb megjósolta azt, hogy: Bábel királya bizonyára betör az országba és elpusztítja, ha meg nem javulnak és azoknak a népeknek a szolgasorsa is megjövendöltetett, amelyek segítségében Juda reménykedett. A gyülekezetnek ez elevenére talált és megrendítette. Egy Micha nevű fiatal ember, Gemarjának fia, a helyszínéről rögtön a vezérekhez sietett, akik a palotának egyik csarnokában együtt voltak és a hallottakról, magából kikelve, számot adott. A vezérek is megrendültek. Sokan voltak jelen, köztük Elisama, a király jegyzője, akinek csarnokában a nagyok gyülekeztek, maga Gemarja, Micha apja és Elnathán, Achbor fia, aki Jojákim parancsára Úrija prófétát Egyptomból Jeruzsálembe a vesztőhelyre cipelte. Ezek meghívták Baruchot, hogy a tekercsnek Jeremiás jóslásának igaz voltát tanúsító tartalmát az ő jelenlétükben még egyszer olvassa föl. Minden szava súlyos csapásként hullott a lelkűkre és nagy félelem fogta el őket. Elhatározták, hogy értesítik a királyt s abban reménykedtek, hogy ő is megrendül és arra határozza el magát, hogy Nebukadnecárral szemben letesz minden ellentállásról, s mint atyja, Józiás, a deuteonomiai törvénykönyv hallatára, Jojákim is a Baruch beszédére megváltozik. A vezérek erre a királyhoz mentek s jelentették, mi történt. Eleinte reménykedtek, mert Jojákim meghagyta, hogy hozzák el a tekercset és olvassák föl neki. Mivel az idő hüs volt, a király egy a szoba közepén fölállított, szénnel telt melegitő-edény előtt ült, a hercegek és országnagyok pedig körülállották. Feszült várakozással hallgatták a Jeremiás-féle tekercs szavait, melyeket egy országnagy, Nethanja fia, Jehudi, olvasott fel. Jojákim minden egyes lapot, mihelyt elolvasták,
nyugodtan átvette és a szenes edényre dobta. Az országnagyok, akik kedvező hatásra számítottak, ijedten látták ezt és arra kérték a királyt, ne idézze föl a végzetet. De a király rájuk sem hederitett és a lapokat addig dobálta a tüzbe, mig az egész tekercset elégette. A királyhoz közelálló személyiségek is, a királyfiak és meghitt emberei közömbösen hallgatták az olvasottakat és oda se néztek az intelmeknek. Ráadásul Jojákim még azt is meghagyta nekik, hogy a veszedelmet hirdető prófétát és tanítványát kerítsék elő, s vegyék életüket, mint ő azt már Úrija prófétával megcselekedte. Az aggodalmaskodó országnagyok szerencsére már előbb intézkedtek, hogy Jeremiát és Baruchot oly helyre rejtsék el, ahol ne könnyen találjanak rájuk.
Bizonyára mélységes izgalom napja volt az Jeruzsálemben, amikor a nagy böjtölő gyülekezet nyilván céltalanul oszlott szét. A tekercs fölolvasásának mégis megvolt a hatása: a fejedelmeket pártokra bontotta. Azok, akik hittek Jeremia jóslatában és megmentéséről is gondoskodtak, kétségkívül határozottan amellett voltak, hogy Nebukadnecárnak meg kell hódolni és ezek közé tartozott Elisama, a jegyző is, aki a hadügyeknek is élén állott. Ha ez és a tanácsnak sok más tekintélyes férfia is ellenezték a háborút, akkor Jojákim meg nem indíthatta, mert akkor a trónt tette kockára. Ez okból tehát Nebukadnecárral megkötötte a békét, megfizette neki a rá kivetett adót, nyilván hadikötelezettségeket is vállalt és elfogadta mind azt a terhet, ami akkoriban a vazallusra háramlóit. Juda kaldeusi vazallussága evvel vette kezdetét (600). Jeremia erre elhagyhatta rejtekhelyét, a király, bármennyire haragudott is, haja-szálát sem görbíthette meg. A fejedelmek, akik mellette tartottak, kétségkívül védelmére keltek s a kaldeusi hóditó is, aki bizonyára tudott róla, hogy a próféta fényes pályát jósolt neki, sőt hatalmának elösme-résére is buzdított, már akkor is, mint később, védelmébe fogadta.
A bálványimádás ezután az esemény után sem szűnt meg, de egy balgasággal mégis fölhagytak, természetesen csak azért, hogy mással cseréljék föl. Az úgynevezett égkirálynőnek, Neithnek kultuszáról letettek. A kaldeus lévén az ur, azt a külső jelet, mely Judának Egyptom iránt való rokonszenvét juttatta kifejezésre, tovább megtűrni nem lehetett. Ennek helyébe a csillagok babyloni kultusza került újra divatba és ezt szorgosan ápolták.
A kaldeusi igát azonban Jojákim nagyon kedvetlenül viselte, szenvedelmeinek fékét többé nem ereszthette szabadjára. A kaldeai vazal-lusság valószínűleg nem volt valami kíméletes. Bizonyára az egyptomi király is eleget áskálódott, hogy Jojákimot a Nebukadnecártól való elszakadásra birja. Midőn II. Ithobál föníciai király a kaldeusoknak az engedelmességet fölmondotta (598), Tyrus városát pedig annyira megerősítette, hosszabb ellenállásra vált képessé, akkor Jojákim is érthetlen elvakultságában elszakadt, az adófizetést megtagadta és az egyptomakkal, de nyilván Föníciával is szövetkezett. Nebukadnecár ennélfogva ez utóbbi ország ellen volt kénytelen hadierejét összpontosítani, Tyrust ostrom alá fogta, ami tizenhárom évig tartott. Eleinte tehát akadályozva volt abban, hogy Juda pártütő királyát megfenyítse s Jojákim abban a tévhitben -élhetett, hogy függetlenségét hosszú időre visszanyerte. De még sem örülhetett a helyzetnek. Mert bár Nebukadnecar nem küldhetett ellene valami nagy hadsereget, portyázó kaldeus csapatokkal mégis folyton nyugtalanította. Ezenfölül idumeus, moabita és ammonita rablócsapatok törtek be az országba és majd itt, majd ott sarcoltak, pusztítottak. A még áldatlanabb idők előjátéka volt ez. Jojákim ebben a bizonytalan helyzetben halt meg (597). Abba a sirba temették, melyet Manasse emelt Juda királyai számára. Ő volt az utolsó Dávid-házbeli király, akit honi földben tettek örök nyugalomra.
Utána tizennyolcéves fia, Jojachin (Jechonjának és Chonjahunak is nevezték), vagyis inkább anyja, Nechustha, egy jeruzsálemi ember leánya uralkodott, aki a kormány gyeplőit tartotta. Jojáchin megmaradt abban a tévhitben, hogy Nebukadnecárnak ellent tud állani és nem hódolt meg neki. Apjának minden erkölcsei és bálványimádó szörnyűségeihez szintén ragaszkodott. De Jojáchinnak és anyjának elvakultsága nem volt hosszú életű. Nebukadnecar végre módját ejtette, hogy Tyrus ostromától nagyobb sereget vonjon el s ezt Egyptom ellen vezette, mely újból megkezdte a harcot. Ez a kaldeus sereg egészen Egyptom folyamáig (Rhino-kolura) hatolt és könnyű szerrel meghódította az egész országot. Néhány déli város kivételével, melyek védelmi állásba helyezkedtek, egész Judát is elfoglalták. Azokat, kik az ellenség kezébe kerültek, fogságba cipelték. Jojachin mindazonáltal folytatta az ellenállást, azt hitte, hogy Jeruzsálem erős falai mögött biztonságban lesz és remélte, hogy esetleges ostrom esetén Egyptom fel fogja szabadítani. Nebukadnecár ez okból nagyobb sereget és néhány jeles vezért küldött Jeruzsálem falai alá.
. Jeremia, aki Jojákim uralkodásának utolsó éveiben talán hallgatott, ez ostrom idején szabadon beszélt, ami csak úgy érthető, ha föltesszük, hogy néhány fejedelem és a nép egy részére bizton számíthatott. Hogy a beszédét nyomatékosabbá tegye, sokatmondó jelekhez nyúlt. Egy vászonövet, melyet sokat hordott a testén és melyet Efrát (Betlehem) egyik sziklahasadékába ásott el s onnan bizonyos idő múlva, amikor már elrothadt, újra elővette. Evvel az elpusztult övvel a kezében lépett a nép közé és szólott: „Juda és Jeruzsálem büszkeségét igy pusztítom el (szól Isten). Ez a nép, melyet oly szorosan vontam magam köré, mint az övét a testre, ehez az övhöz leszen hasonló." Szólj a királyhoz és a parancsolónőhöz: „Üljetek mélyebbre, mert fejetekről pompátok koronája lehullott. A délvidék városi be vannak kerítve és senki sem menti föl. Száműzetik Juda, egészen száműzetik, jaj, jaj, száműzetik tökéletesen. Nyisd ki szemedet, Jeruzsálem és lásd meg azokat, akik éjszakról jönnek. Hol a nyáj, mi néked adatott, a te pompás nyájad ? . . . És ha kérded szivedben: „Mindez miért ért engemet ?“ Bűneid teljessége folytán uszályod föllibbent, sarkad kilátszik. Változtathatja-e szinét a szerecsen, vagy foltjait a párduc? Oly kevéssé lehettek jobbak, kik rosszhoz szoktatok. Mint repülő polyvát a sivatag szelével, úgy szórom őket szerteszét.
„A Libánonra szállj föl és panaszkodj, Básánba hallasd hangodat, Kiálts nagyot az Abarim-hegységről, Mivel szerelmesid mind összetörvék. Mikor boldog valál, beszéltem hozzád, Kiváncsi nem vagyok: felelted. Ifjúkorodtól fogva rendszered az, Szavamra hogy ügyet nem vetsz. Barátaid mind szétveti a szél, Szerelmesid fogságba jutnak el; Akkor resteled s majd pirulsz a rosszaságodért. A Libánonon ülve cédrusok között, Miként sóhajtasz, Vajúdás majd ha meglep, miként szülő anyát 1“
Jojachinnak annyi ideje sem maradt, hogy a megjavulásra gondoljon, az ostrom veszedelme egyre nőtt. Az esőhiány, úgy látszik, még növelte a bajt. Jojachin az átadás dolgában tárgyalást kezdett a sereg vezérével; Nebukadnecar ekkor maga jött a táborba és hozzáment a király és az anyakirályné, hogy kegyelmet kérjenek tőle. De a győző nem hajlott kegyelemre. Jojachinnak el kellett hagynia a trónt és anyjával, aki vezette, asszonyaival, testvéreivel és eunuchjaival száműzve Bábelbe vándorolt. Elég szelíd elbánás volt az is, hogy Nebukadnecar életükben nem tett kárt és vért egyáltalán nem ontott. Csak tízezer jeruzsálemi lakost száműzött és telepitett Babyloniába, közöttük 7000 harcost, 2000 más személyt, köztük áhronidákat, levitákat, benjáminitá-kat, akik leginkább a fővárosban laktak és 1000 kézművest, akik a fegyverkovácsolásban és a várépitésben voltak jártasak. A vidéki judeusok közül .ugyanakkor 3023-at vittek foglyokul Babyloniába. Hogy Nebukadnecar a palotának és templomnak kincseit megsarcolta, az nem különösebb erőszakoskodás folytán történt, hanem az akkori hadijog értelmében. De a közhatóságot nem bántotta, a várost és falait megkímélte és a templomot is érintetlenül hagyta. Jeruzsálemmel első idegen hóditója majdnem ötszázados fönnállása után enyhébben bánt, mint sok más hóditó a későbbi időkben.
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
JUDA ORSZÁGÁNAK PUSZTULÁSA.
Czédékiát megteszik királynak. Czédékia jelleme. Nebukadnecar terve. A kaldeus! párt Jeruzsálemben. Juda országának helyzete pusztulása előtt. Jeruzsálem, a szép és népes város. Földmivelés és kertészet. Öntöző csatornák. A kereskedelem Jeruzsálemben. Az ipar. Épületek. A nép Írásmódja. A népművelés. A nők társadalmi helyzete. Magasztaló dal egy igazán erényes nőről. A férfiak és a nők érintkezése. Jeruzsálem, a vidám város. Játék emelő-kövekkel. A csúfolódás szokása. Pártoskodás. A vidéki és városi lakosság. Juda királyainak életmódja. A nemesség. A Nebukadnecar-tól való elszakadás tervei. Egyptom aknamunkája. Pszam-misz, Egyptom királya. Egyptomi párt Jeruzsálemben. Itho-bál, tyrusi király. A száműzött judaiak Babylonban. Az álpróféták Jeruzsálemben és Babylonban. Több nép követei Czédékiánál. Nebukadnecar háborúba keveredik. Jeremiás figyelmezteti a népet. A gyűlölet egyre fokozódik iránta. Czédékia elszakad Nebukadnécartól. Bizalom a szent város és templom védelmében. Ezekiel próféta. A háború és Jeruzsálem ostroma. Rabszolgaszabaditás. A szabaditó Egyptom. Jeremia szenvedései. Éhínség és pestis Jeruzsálemben. Jeruzsálem elfoglalása. A kaldeusi harcosok és a szövetséges népek eljárása. A foglyok Rámában. Jeruzsálem és a templom feldulatása. A siralmak.
(596—586. a rendes időszámítás előtt.)
ávid trónját Nebukadnecar szintén meghagyta és Józiás, legifjabb, huszonegyéves fiát, Matthaniját ültette bele, aki Czidkija (Czédékia) néven uralkodott.
Szelíd lelkületű, békés természetű, hajlékony akaratú ember volt. A babyloni hóditó azt hitte, hogy Czédékiára e tulajdon ságainál fogva feltétlenül számíthat, de hogy annál biztosabb legyen jobbágyi hűsége felöl, ünnepélyes szövetségre lépett vele és Czédékiá-nak le kellett tennie a hüségi esküt. Nebukadnecar folyvást foglalkozott Egyptom elfoglalásának gondolatával és tervezgetései során fokozott jelentőséget tulajdonított Juda országának, melynek az előőrs szerepét szánta. Juda előkelő nemzetségeit és nagyjait is csak azért száműzte, nehogy ezek dacból, vakmerőén harcias vállalkozásokba és Babylontól való elszakadásra ragadják a királyt. Juda maradjon meg kisebb államnak, csak Babylonra támaszkodjék és általa erősödjék. A nemesi családok közül Nebukadnecar csak azokat tűrte meg Judában, akiknek ragaszkodásáról meg volt győződve. Ezek alkották magvát a kaldeusi pártnak, amely hűségéről szintén biztositékot nyújtott. A párt élén a Sáfán család állott, amelynek unokája, Gedalja, később nagy szerepet játszott. Jeremia próféta nem tartozott a kaldeusi párt kötelékébe, de róla tudták; hogy régóta szószólója a Babyloniával való szövetségnek. Ismételten az isteni gondviselés végrehajtójának mondotta Babyloniát, melynek ellentállni hasztalan. Előre látható volt, hogy a próféta azután is hasonló értelemben fogja befolyásolni a népet. Nebukadnecar ezeknél fogva a zsidó államéletnek nemcsak fennmaradását óhajtotta, de felvirágzását és belső megerősödését elő is mozdította. Ennek következtében érintetlenül hagyta Jeruzsálem erődítéseit és nem bántotta Lachis, Azéka és más városok védmüveit sem. Csak egyet akart, hogy Juda sohase törekedjék önállóságra, hanem támaszkodjék őreá. Olyan legyen, mint ahogy egy próféta jelképesen mondja, miként a szőllőtő hajtása, mely nőjjön, de feléje fordítsa ágait és gyökerei az ő földjéből táplálkozzanak.
Juda tényleg még hosszabb ideig fennállhatott volna, ha szerényebb helyzetben marad. A keményebb csapásokat is könnyebben kiheverhette volna. Bármily fájdalmasan érintette is az otthonmaradottakat, hogy annyi előkelő nemzetség, a harcképes elemek magva, a nép virága számkivetésben él, bármennyire gyászolt is az ország, hogy Babylonia jármát hordja, a nép azért hamar összeszedte magát és Judá-ban újból jólét honolt. A hóditó király magával vitte a templom és palota kincseit, a Bábelbe számüzöttek is elvitték magukkal a száműzetés földjére vagyonukat, mégis már röviddel azután olyan gazdagság uralkodott Jeruzsálemben, hogy a gyermekeket bíborba öltöztették és szülőik aranynyal mérték föl őket.
Jeruzsálem mindig népes és szép város volt; lakói elnevezték a „szépség koronájának", az „egész föld örömének", az „országok fejedelmének". Több magaslaton épült, völgyek és hegyek övezték és gyönyörű fekvését számos művészi épület még elragadóbbá tette. A Salamon által épített palotákon kívül, amelyeket Jojákim megnagyobbított és szépített, az ország nagyjai több diszes épületet emeltek cédrus-és ciprusfából és faragott nagy kövekből. A templom, amely a századok folyamán sok javításon ment keresztül, a köröskörül bekerített magaslatról, Mórija hegyéről elragadó látványt nyújtott.
Honnan vette ez a kicsiny ország, amely alig terjedt a Jordántól a Földközi tengerig, amely északra Geba városánál, délen Beérsebánál végződött, azokat a gazdag jövedelmi forrásokat, hogy annyi csapás után ilyen virágzó állapotban megmaradhatott? Hányszor fizetett sarcokat a pusztítással fenyegető ellenségnek! Mert bár Jeruzsálem falai csak egyetlenegyszer, még pedig Joas, izraelita király által törettek át, az ország mégis sokat szenvedett az idegen hódítóktól, az asszyroktól és egyptomiaktól és még legutóbb is a kaldeusi jobbágyság alatt. A felgyülemlett kincseket gyakran kellett kiszolgáltatni az ellenségnek, ismételten kellett tehát összeszednie magát, hogy pótolja a veszteségeket és begyógyítsa az ellenség okozta sebeket.
Csak áldott földjének köszönhette ezt. Ez a föld a gazdagság kimeríthetetlen forrásait tartalmazta. A föníciaiak, akik minden országgal kereskedelmi összeköttetéseket tartottak fenn és azok legjobb termékeit árukért vagy pénzen megvásárolták, hogy azokat más országokban ismét eladják, évről-évre nagymennyiségű kitűnő búzát (minnitbuza), továbbá datolyamézet, olajat, balzsamot és egy s más értékes terméket, pannagot (melyet a nyelvészet még nem fejtett meg) vittek ki Judából. Azok a kertek, melyek a drága balzsamot termelték, Gileád déli sarka, a Jordánon túl, már régóta nem voltak Juda királyáé és a belőle eredő jelentékeny jövedelmek más országnak váltak hasznára, de ezt pótolta az az intenzív munka, melyet a judeai földmivesek a szántóföldekre és a kertészek a gyümölcsfákra fordítottak. Olaj volt bővében és a legkitűnőbb fajtának külön neve volt.
A jeruzsálemi olajhegytől Hebronig húzódó dombok főképp az olajfatenyésztésre voltak alkalmasak és azonkívül oly jó bor termett ott, hogy fontos kiviteli czikke volt Judának. A hegyeket még a hegytetőn is termékeny földréteg borította és a hegyoldalon éppúgy, mint fent az ormokon aranykalász diszlett, számosán voltak a gyakorlott műkertészek (khoromim), akik a gyümölcsfák, főképp olajfák tenyésztését és a szőllő-termelést nagy gonddal űzték.
Intenzív munka folyt a gabonaföldeken is, hogy azok minél nagyobb jövedelmet hajtsanak. Az ország kis terjedelmét pótolták a hegyek. Kopár vidékeken, ahol nem igen volt eső, öntöző csatornákat ástak. Szóval minden irányban ezer meg ezer kéz szorgoskodott, hogy minél nagyobb eredménynyel aknázzák ki a föld kincseit, ami aztán a gazdagság mind bővebb forrásait nyitotta meg. A nagykereskedelem is felvirágzott Jeruzsálemben. A Jeruzsálemtől délre és keletre lakó népek Juda fővárosából szerezték be azokat a terményeket és iparcikkeket, amelyeket otthon nem kaphattak. Ez a kereskedelem oly jelentékeny volt, hogy Tyrusnak, melynek üzleti összeköttetései Karthágó, a nagy gyarmat és más kisebb gyarmatok elszakadása folytán és az asszyr, egyptomi és babyloni jobbágyság következtében szükebb területre szorultak, veszedelmes vetélytársa támadt Jeruzsálemben.
Egyes iparágak és művészetek is meghonosodtak Judában és még közvetlenül pusztulása előtt is virágzottak. A várépités az akkori időkhöz mérten fokozottabb tökéletességet ért el. A kőmivesek céhbe tömörültek és kifogástalan művészettel és szakértelemmel értettek az erődítések építéséhez. A falakat a tartósság kedvéért a mérő-ón segitségével függőlegesen építették és alkalmazták ilyenkor a körzőt és háromszöget is. A szobrászatot, miként a tiztörzsek országa, Juda is Asszyriától sajátította el. Izraelita ércöntők, saját tanaik gunyjára, arany és ezüst szobrokat készítettek művészi formában, életnagyságu, vagy annál is nagyobb alakokban. Az előkelő urak házait művészi festés diszitette és a szobák menyezetét mozaikmunkával (mászkhit) ékesítették, színes kövekből rakva ki az alakokat. A magasabb fokú műveltség egyre nagyobb tért hódított, ha nem is az egész országban, de a fővárosban és a főbb központokban. Az előkelőbb osztályok és az alsóbbak is értettek az íráshoz és olvasáshoz. Rendesen preparált sáslevelekből készült tekercsekre Írtak, ha a tartalom fontos volt, az írást fatáblákba vágták vagy kőbe vésték. A népnek meg volt a maga folyékony írásmódja, mig az u. n. írástudók más írásmódot használtak. A Jeruzsálemben elterjedt nagy műveltség komoly és vidám énekekben, sirámokban és bölcs mondásokban jutott kifejezésre. A lendületesen szónokló próféták és a zsoltárosok szónoklataikkal, a bölcsek magvas mondásaikkal nevelték a népet, amely úgyszólván költői és szónoki légkörben élt. A próféták szarkasztikus fordulatai és finomságai ilyesmikhez értő hallgatóságra számítottak. A csipkedések és gúnyos célzások, amelyekkel szemben a prófétáknak védekezniük kellett, nem kevésbbé bizonyítják, mily nagy súlyt helyeztek Jeruzsálemben az ékesszólás művészetére. Nők is tudtak rögtönözve verselni.
Előkelő emberek temetési szertartására meghittak költőnőket, hogy ott gyászdalokat adjanak elő.
A nők egyébként élénk részt vettek a társaséletben és kivették a maguk részét a jó és gonosztettekből is. Az előkelő családok asszonyainak nem csekély része volt abban, hogy a férfiak a bálványimádásra, a bujaságra és erőszakoskodásra vetemedtek, másrészt meg tudjuk, hogy egy nemes asszony volt az, ki Elisa prófétának hajlékot adott.
A Józiás alatt megtalált törvénykönyv azt az előírást tartalmazza, hogy a nők is vegyenek részt a szentirásból tartott felolvasásokban és oktatásban. A bölcs mondások, amelyek a nép társaséletének leghívebb kifejezői, nem egy kijelentést tartalmaznak a férfi boldogságáról, amelyet a jó asszony szerez neki és a szenvedésről, amelyet egy gonosz asszony okoz. Ezek a mondások mind azt tételezik föl, hogy a férfinak csak egy felesége lehet és azt kell belőlük következtetni, hogy a nőnek meg volt az a joga, hogy a társadalmi életben résztvegyen.
Egy költő dicsőíti a derék asszony eszményképét, aki gondoskodik férjéről, gyermekeiről, megajándékozza a szegényeket és szükölködőket, művészi szöveteket készít és ajkairól kedvesen hangzanak el a bölcs beszédek.
Aki szerény és méltó asszonyt talál,
Mert karbunkulusnál többet ér, Bizik abban a férj lelke, S asztalán minden van böviben. Jól tartja férjét és a bajtól megóvja, Életének minden napjaiban.
Gyapjút és kendert sző
És dolgozik szüntelen kezeivel. Talpon van már hajnal előtt, Eledelt ad háza népének És kiosztja a munkát szolgálóinak.
Megindítja kezével a forgó kereket És kezével fogja az orsót.
Jobbját odanyujtja a szegénynek És balkezét a szükölködőnek.
Szőnyegeket sző magának, Bíbor és bársony a ruhája, Férjét ismerik a tanácsban, Mikor ül az ország véneivel. Finom gyolcsot szőtt és eladta És öveket adott el a föníciainak, Tartós és díszes volt a ruhája. És mosolyogva várta a másnapot, Ajka mindig bölcs szavakra nyílik És nyelvéről kedvesen hangzik a tanítás. Vigyáz házának szolgálóira, • Hogy a lustaság kenyerét ne egyék. Fiai fölkelnek és dicsérik őt, Férje is csak jóságot emleget: „Sok asszony gyakorolja az erényt, De te túlszárnyalod valamennyit.
Csal a báj, hiú a szépség, Az istenfélő nőt illeti a dicséret, Adjatok neki kezemunkája gyümölcséből És dicsérjék őt a városban tettei".
Bizonyára ekkor hangzott először költői ajkakról a nő magaszta-lása. És ha talán ez költött ideál volt is, a nőnek a judai népnél még sem lehetett alacsony társadalmi állása, habár csak képzeletben is ilyen eszménye állíttatott föl a női tökéletességnek.
A férfiak és nők érintkezése egyáltalán nem volt tiltva. Ifjak és leányok a kézi dob kísérete mellett gyakran vidám táncra keltek, különösen lakodalmakon és szüretkor és ilyenkor hangos kacagás és éneklő vigadók zaja verte föl a tájat. Jeruzsálem különben is kedélyes, életvidám város volt. Az ifjak össze szoktak gyűlni a présházakban és borozó kompániává verődve, hárfakiséret mellett pajkos nótákat énekeltek és mulattak a napi eseményeken.
A judeai ifjak közt divatos volt egy játék, melyben kövek emelésével erejüket mérték össze. Azon versenyeztek, ki tudja azokat a súlyokat legmagasabbra emelni és ki bírja tovább. A vidám, évődő „ifjak tanácsa" szarkasztikus, csipkedő mondásokat terjesztett a prófétákról és azok sötét jóslatairól. Az ily mondások és gúnyolódó beszédek szájról-szájra jártak, eljutottak a nép közé is és válaszra ingerelték a prófétákat.
Kis terjedelme és politikai függősége dacára a judeai államélet tehát belső erejénél, kultúrájánál és életrevalóságánál fogva fenntarthatta volna magát, ha a lakosságban a visszavonás szelleme nem hódított volna tért és ha a kiváltságos osztály nem lép föl oly nagy igényekkel és nem nyugtalankodik s nem becsülte volna túl a kis ország erejét.
Mihelyt egy nép annyira fejlődött, hogy a dolgok és események megítélésében nem tapogatózik többé, hanem élesebb érzékkel tudja azokat mérlegelni és mihelyt bővebb tapasztalatok és magasabb intelligencia a jelen helyzeten túl is kitágítja látókörét, két társadalmi osztály alakul ki benne: az egyik, amely a müveit embereket foglalja magában és a másik a nyers néptömeg. Csak a nyelvük és szokásaik ugyanazok, van valami bennük az összetartozás tudatából is, közös emlékekből fakadó nemzeti érzés is összefűzi őket, ha ez mindjárt csak homályosan és ködösen dereng is a tömeg lelkében, a gondolatmenet, a fölfogás és az akarat iránya tekintetében azonban a két osztály annyira szétválik, mintha két különböző népfajhoz tartoznának. így volt ez a judai birodalomban is. A müveit néposztály, főképpen a fővárosi, a politikai és szellemi mozgalmak következtében fölvilágosodott és magasabb szellemi színvonalra emelkedett, minélfogva jóval túlszárnyalta azt a lakosságot, amely többnyire a falvakban és kisvárosokban élt és földmiveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott. A fővárosi müveit néposztályban azonban túltengett a szellemi finomság és elmésség. Büszke önérzettel mutatott rá a maga bölcseségére és azt hitte, hogy semmiféle tanításra nincs többé szüksége. „Mi magunk is bölcsek vagyunk, mondogatták és Isten tanítása nálunk vagyon". Az Istenhez kellett fordulnia Jeremia prófétának, hogy a nép önhittségét lelohassza. „Ne dicsekedjék a bölcs bölcsesé-gével, (igy szól az Ur) a vitéz a maga vitézségével, a gazdag a maga gazdagságával". Úgy látszik, hogy a kettészakadás következtében a falusi lakósság bizonyos ellenséges indulattal volt a főváros lakói iránt, mert ezek lenézték őt és éreztették vele felsőségüket.
A régi ellenszenv Juda és Benjámin közt újra fölébredt, de uj formában. A benjaminiták nagyobbrészt városi lakók voltak, mig a judaiak többnyire a vidéken éltek. Jeruzsálem nagyjai nagyrészben benjaminiták voltak. A fővárosiak vagyonuk és nemesi származásuk folytán előkelő ranggal, a nyelv bizonyos csiszoltságával és a mozdulatok finomságával rendelkeztek. Értettek hozzá, mint lehet ügyes megjegyzésekkel, rábeszéléssel és megnyerő modorral éppen annyit keresztülvinni, mint erőszakkal; értettek hozzá, mint lehet a tömeget magukhoz vonzani, köztük híveket szerezni és a maguk céljaira fölhasználni. A szónak ez a művészete a tömeg fölé helyezte őket és gyarapitotta tekintélyüket s hatalmukat. Méltán dicsekedhettek:
„A szó ad nekünk hatalmat, nyelvünk velünk van. Ki diadalmas-kodhatik rajtunk". A nyelvnek ez a csiszoltsága és a rábeszélés művészete az egyszerű becsületes falusi nép szemében képmutatásnak, szélhámosságnak és hazudozásnak tetszett. Innen eredt, a származás közössége és az állami összetartás dacára, a két osztály kölcsönös ellenszenve egymás irányában.
A fővárosi nemesi családok nemcsak a nép fölött uralkodtak, de az udvar fölött is. A királyok nagyon keveset számítottak, mióta a sar-danapolok szokásait utánozva, palotáikban, asszonyaik társaságában visszavonulva, semmittevéssel töltötték idejüket. Senki sem férhetett hozzájuk, csak legszűkebb rokonaiknak és bizalmas kegyenceiknek volt meg az a kiváltságuk, hogy a királyt meglátogathatták.
A királyok heréitekkel és fekete éthiopiaiakkal vették körül magukat; ezek őrizték a palota kapuit.
Mig a nép emberei erkölcsi tekintetben emelkedettebb fölfogást vallottak és csak egy feleségük volt, a királyok háremet tartottak, ahol sok nő leste parancsaikat. Mennél nagyobb volt az udvar pompája és mennél több a szertartás és mennél több apró-cseprő dologban keresték a királyok szeszélyeik kielégítését, annál kevésbbé bírták akaratukat fontos állami ügyekben érvényre juttatni. A judai királyok az utolsó időkben, úgy látszik, a bíráskodásra vonatkozó felségjogokról is lemondtak és átengedték azt vagy az udvarnak, vagy valamely hercegnek. De a hercegek is elpuhultak és szépségük megőrzése végett testök ápolására fecsérelték idejüket. Sokkal nagyobb súlyt helyeztek a pompára és látványosságra, mint az állami ügyek vezetésére. Még kevésbbé törődtek a nép és az ország bajaival.
így tehát egyedül és kizárólag a Jeruzsálemben lakó judai és benjaminita nemesi családok voltak azok, akik tulajdonképpen a kezükben tartották a hatalmat. A judai birodalom utolsó idejéből emlittetnek: Sefatja, Matthan fia; továbbá Gedajla Paschur fia; Jehukhál, Selemja fia és végre Paschur, Malkija fia. A nagy befolyású tanácsosokhoz tartoztak még és nagyszámú hívekkel rendelkeztek: Jaazanjah, Azúr fia és Pelatja, Bennajáhu fia, mindaketten nyíltan elpártoltak az ősi vallástól, hátat fordítottak a templomnak és asszyr-babyloni módra napimádókká lettek.
Ezek és más nagyurak bírtak fontos ügyekben kezdeményező és döntő befolyással. Túlsúlyúkat annál könnyebben érvényesíthették, mert Cédékia király uralkodóhoz nem méltó, gyönge és lágyszívű férfiú volt és még ellentmondani sem mert tanácsadóinak.
Meg volt benne a jóakarata bálványimádást nem igen támogatta, panaszolta az erkölcsi elvadulást és nem fordult el a prófétáktól. De nem volt ereje szembeszállni a nemesekkel és azok üzelmeivel. Cédé-kiában talán meg volt az a szándék, hogy habár hübér urának, Nebu-kadnecárnak adott és megfogadott ígéretét híven betartsa, de nem volt elég akaratereje, hogy elhatározása mellett szilárdan megálljon. Háta mögött összeesküvő terveket szőttek és ő azokról palotájának elszigeteltsége folytán nem értesült, de ha értesült volna is, meg nem akadályozhatta volna. A királynak ez a gyöngesége és a nemesség vakmerősége döntötték romlásba a judai államot.
Jojákim király és az ősi nemzetségek száműzetésének első idejében a kaldeusok hatalmától való félelem és rettegés elfojtotta a fölszabadulás komoly törekvését. Mindenki beletörődött az elviselhetetlenbe.
Hiszen már Józiás halála óta megszokták az idegen uralom jármát. Ezért Cédékia uralkodásának első éveiben semmit sem változtattak a régi renden. Minden úgy maradt, amint volt Jojákim alatt, megmaradt a bálványimádás és a fajtalanság és a gazdagok éppúgy sanyargatták a szegényeket, mint azelőtt. Csak a próféták pártjának üldözése szűnt meg, mert Cédékia szelidebb természetű lévén féltestvérénél, Jojákimnál, nem erőszakoskodott, sőt lelke mélyében hitt Jeremia jóslatainak. Jeremia pedig állandóan figyelmeztette a népet, hogy törődjék bele a kal-deusi jobbágyságba és ne is gondoljon fölkelésre, mert csak igy maradhat fenn hazája.
Évek múltával aztán az ország nagyjai fészkelődni kezdtek, dőre összeesküvéseket szőttek és lassankint belerántották a királyt és a népet is az örvénybe. Őrjöngő mámor fogta el őket és több helyről hamis ürügyek alatt biztatták a népet, hogy lázadjon föl Nebukadnecár ellen. Elsősorban Egyptom volt az, amely álnok módon folyvást izgatott; felajánlotta szövetségét, de nem váltotta be ígéretét. Judára nézve Egyptom csakugyan „törött nádszál volt, amely meghasad, ha az ember megfogja, szilánkja megsebzi kezét és ha rátámaszkodik, összetörik és az ember elvágódik".
Abban az időben Egyptomban Pszammisz (vagy Pszammetich), Nechó fia (595—590) uralkodott. Miután több győzelmet aratott az aethiopiaiakon és Egyptom határait délfelé kiterjesztette, azzal a merész tervvel foglalkozott, hogy atyjának nyomdokaiba lépve, hatalmába keríti az Eufrat-menti országokat is. E célból szüksége volt a szomszédos országok és különösen Juda segítségére. Cédékiának tehát segitő csapatokat ígért, ha elszakad Nebukadnecártól. Jeruzsálemben erre a nemesség vezetése alatt egy egyptomi párt alakult, amely a Babyloniától való elszakadáson dolgozott. Nyíltan természetesen nem mert fellépni Egyptom iránt érzett vonzalmával, de kifejezést adott ennek azzal, hogy újból meghonosította az egyptomi állatkultuszt. Jaazanjahu, Safan fia, a templom egyik előudvarán, mozaikkal kirakott néhány terem falaiba hetven emberrel Egyptomban imádott állatok képeit vésette és azoknak tömjénfüsttel áldozott. Az elfajult és ármánykodó párthivek közt ahro-nidák is voltak.
Másrészről Ithobal, Tyrus királya is csábította úgy Judát, mint a szomszédos országokat a Nebukadnecár ellen indítandó háborúra. Nebukadnecár ugyanis még mindig ostromolta Tyrus szigetét, ahová Ithobal király a világ minden részéből összehordott kincseivel menekült. A baby-loniaiak annyira szorongatták a szigetet, hogy az a szárazföld felöl tel jesen el volt zárva és Cyprusból kellett magát eleséggel és fegyverekkel ellátni. Ithobal tehát nagyon szerette volna, ha a szomszédos népek háborúba keverednek Nebukadnecárral, aki ennek következtében kénytelen lenne elvonni Tyrus ostromló seregét, vagy legalább csökkenteni a harcosok számát. Óriási erőfeszítést fejtett ki tehát, hogy Judát rábírja a babyloni jobbágyság ellen való lázadásra. Az edomi, moábi és ammoni királyokat meg is nyerte a tervének. Azon dolgozott tehát, hogy Cédé-kia király is csatlakozzék a Babylon ellen kötött szövetséghez.
Még egy harmadik oldalról is zaklatták Judát a Babyloniától való elpártolásra, t. i. a Babyloniába száműzött judaiak részéről, akik levelek és küldöncök utján élénk összeköttetésben állottak az anyaországgal. Háborúra tüzeltek ők is, mert táplálta őket az a ködős reménység, hogy Nebukadnecár seregét legyőzik és ők egy vagy más módon visszanyerik szabadságukat és visszatérhetnek hazájukba. Ugyanekkor az idegenben lakó judai nemesek is ármánykodtak Cédékia ellen, mert ábrándos tervükben helyet foglalt az a gondolat is, hogy a trónjától megfosztott Jojákim királyt ültetik Cédékia helyére. Nem tudni, kitől indult ki e jelszó, de alighogy kiadták, a hamis próféták és az álomfejtők kórusban mintegy megrendelésre mondogatták Jeruzsálem és a templom terein: „Nem lesztek ti többé alattvalói Bábel királyának, a templom szent edényei visszakerülnek Jeruzsálembe".
A Babyloniába számüzötteket szinte őrületes mámor fogta el, köztük is támadtak úgynevezett próféták, akik a számüzöttek visszatérését és Jeruzsálem szabadságát, békéjét és boldogságát hirdették. És hirdették oly hangosan, hogy esztelen vállalkozásuk nem kerülte ki Nebukadnecár figyelmét. Három ilyen próféta neve ismeretes: Achab, Kolaja fia, Cédékia, Maaszeja fia és a Nechlamból való Semaja. A két előbbiről azt rebesgették, hogy férjes asszonyokkal paráználkodtak. Semaja meg elő-futárja volt azoknak az erőszakoskodó legényeknek, akik a saját maguk számára teljes mértékben reklamálják a szólásszabadságot, de más véleményen levők iránt olyan türelmetlenek, hogy börtönnel és halállal akarják az ilyeneket elnémítani.
Czédékia uralkodásának negyedik esztendejében (593) csaknem egyszerre Jeruzsálembe érkeztek ama országok követei, amelyek rá akarták birni a királyt arra, hogy Nebukadnecarnak adott szavát és hüség-esküjét megszegje. Edom, Moab, Ammon, Tyrus és Szidon követei voltak azok és áradozó szavakkal, ígéretekkel és kápráztató tervekkel iparkodtak hatni az ingatag jellemű királyra. Juda büszke lehetett volna arra, hogy oly sokan fölkeresik és kegyét annyian hajhásszák. Nem tudni, mily választ adott Czédékia a követeknek. Gyönge jelleme folytán bizonyára nem tudta magát semmiféle irányban sem elhatározni. Az egyik oldalról a függetlenség reménye mosolygott feléje, a másikról féle lem vigyorgott rá ama következményektől, amelyeknek kiteszi magát, ha magára vonja Babylon hatalmas királyának haragját. De Juda nagyjai, akik merészröptü álmokban ringatóztak, bizonyára azzal a kielégítő biztosítással bocsátották el a követeket, hogy a gyönge királyt meg fogják nyerni a Nebukadnecar ellen kötött szövetségnek és ha másképpen nem lehet, hát kényszeríteni fogják erre.
Mi bátorította föl azonban Edom, Moab és Ammon királyait, hogy oly nyíltan mertek ármánykodni a hatalmas Nebukadnecar ellen és mi bátorította föl Czédékia királyt és tanácsosait, hogy ama királyok követeit egyáltalán fogadja és velük egy háború eshetőségeit megbeszélje ? Miért lettek oly vakmerők még a Babylonba számüzöttek is, hogy Nebukadnecar szemeláttára lázadtak föl ellene és hirdették hatalmának megsemmisülését. Mire támaszkodott hiú reménységük? Úgy látszik, hogy Nebukadnecárnak, mialatt seregének nagyrésze Tyrus szigetének ostrománál volt elfoglalva, komoly háborút kellett viselnie az elamiták ellen. Ez a nép, amely a krónikások szerint rendkívül harcias volt és ügyes a fegyverforgatásban, az asszyr birodalom kettéoszlása után Babyloniához csatoltatott ugyan, de annak fenhatósága csak látszólagos volt, komolyan leigázni még az a hatalmas birodalom sem tudta. Szünetlenül harcolt korlátlan szabadságáért és makacsul dacolt minden hóditóval, ha még oly hatalmas volt is.
Ebben az időben viselhetett tehát háborút Nebukadnecar Elam (Elymais) ellen, de alkalmasint vereséget szenvedett. Ehhez járult, hogy Media hatalmas királya, Kiaxares, akinek leányát Nebukadnecar bírta feleségül, meghalt, (594-ben vagy 593-ban), utódával pedig, Asztyagesz-szel, a babyloni király nem állott barátságos lábon. Sőt attól tartva, hogy a médek betörnek országába, alkalmasint ő építtette a mérföldekre húzódó, száz láb magas és húsz láb vastag falat az Eufrát és a Tigris közt, az úgynevezett médiai falat, azért, hogy a médek esetleges támadásai ellen védve legyen.
Ilyen zavaros helyzetben volt Nebukadnecar uralkodásának tizenkettedik esztendejében és ez bátorította föl a kis királyokat cselszövésekre, a Babyloniába száműzött judaiakat meg arra a vakmerőségre, hogy nemsokára bekövetkező szabadulásukról beszéljenek. A jeruzsálemi főnemesek, kik a számüzöttek révén mindenről értesültek, ami Babylo-niában történt, uton-utfélen hirdették, hogy Babylonia hatalma megtört, Juda fölszabadul.
Ezzel a mámoritó őrjöngéssel szállt szembe Jeremiás és valóban nem csekély bátorság kellett ehez. Látnoki szelleme világosan látta, hogy Nebukadnecart sorsa feltartózhatatlanul viszi előre győzedelmes pályáján és még sok nép fog meghódolni jogarának. Óva intette tehát Czédékia királyt, a népet és a papokat, hogy hízelgő csalódásokba ne ringassák magukat, hanem törődjenek bele a babyloni jobbágyságba, különben összezúzza majd őket a hatalmas hódító.
Hogy szavainak nyomatékot kölcsönözzön, fából készített igát akasztott a nyakára, igy ment az idegen országok követeihez és Isten nevében értésükre adta, hogy az, aki a földet teremtette és mindent, ami rajta van, azt annak a kezébe adja, aki „szemeinek tetszik" (Nebukad-necarnak) és hogy az Ur úgy meg fogja erősíteni Nebukadnecart, hogy azokat az országokat, melyekből a követek jöttek, mind igájába hajthatja. Hódoljanak meg tehát önként, különben háborúval, éhséggel és döghalállal látogatja meg őket az Ur. A judai népnek meggyőződésének egész erejével hirdette, hogy a templomnak még megmaradt ékességei: az oszlopok, a réztenger és a hajó is Bábelbe vándorolnak, nem hogy még beteljesülne az a reménység, hogy a már Bábelbe vitt szent edények visszakerülnek.
Mialatt a nyakába akasztott igáról igy beszélt, hozzálépett az ellenpróféták egyike, Anámia (Chanánja), a gibeoni Azúr fia, széttörte a jármot és szintén Isten nevében igy szólt: „Két esztendő leforgása után Nebukadnecar igáját széttörik a népek és Jojákimot és az összes számüzötteket visszahozom ide.“ Az első pillanatban magát Jeremiát is megkapta ellenfelének hirtelen fellépése és szólt: „Ámen! Adja Isten, hogy valóra váljanak szavaid." De nemsokára újra megszólaltatta prófétai lelke: „A fából készült iga helyett — ezt jövendölte — vasigát rak Nebukadnecar mindazoknak a népeknek a nyakára, amelyek ellene szegülnek. Anámiának megjövendölte gyors vesztét, mert hamis ürügyek alatt Isten nevében el akarta csábítani a népet. Jeremia prófétai hivatásának azt is tekintette, hogy a Babylonba hurcolt és elvakitott judeaiakat is figyelmeztesse mozgalmuk szomorú következményeire.
Levelet küldött nekik a következő tartalommal:
„Építsetek házakat — szól az Örökkévaló, — és lakjatok benne, ültessetek szőllőt és élvezzétek gyümölcseit, házasodjatok meg és szülessenek fiaitok és leányaitok, adjatok fiaitoknak feleségeket és adjátok férjhez leányaitokat az idegenben; viseljétek sziveteken annak a városnak javát, ahová száműzlek benneteket, mert annak boldogulása a ti boldogulástok is. Ne hallgassatok a ti prófétáitokra és varázslóitokra, mert csak hetven esztendő múlva vezetlek vissza benneteket Judába." A két hamis prófétának, Achabnak és Czédékiának megjövendölte, hogy Babylon királya tüzes kemencében sütteti meg őket és hogy a nép átkozni fogja neveiket.
A levelet átadta Jeremia annak a két követnek, akiket Czédékia király küldött Nebukadnecarhoz, alkalmasint hódóló ajándékokkal. Ugy-látszik, Czédékia még szükségesnek tartotta, hogy Nebukadnecar bízzék benne, hogy meg legyen győződve jobbágyi hűségéről és hogy higyje,
hogy ő (Czédékia) nem csatlakozott a babilóniai uralom ellen szövetségre lépett fejedelmekhez. Jeremia lángoló szavai tartották-e vissza Czédékiát a fenyegető örvénytől? Vagy talán tanácsosai látták aggasztónak a helyzetet, mert váratlan esemény következett be ? Elég az hozzá, hogy Czédékia hü maradt esküjéhez és Juda még két esztendeig (593—591) élvezte a nyugalmat. De akik a helyzet változásában reménykedtek, elégedetlenek voltak és Jeremián torolták meg csalódásukat, mintha annak közbelépése tartotta volna meg a békét.
A Babylonban számüzöttek közt is nagy volt az izgatás Jeremia ellen. Az ottani népbolonditók egyike, Sémája, egy levél utján azzal vádolta a prófétát, hogy áruló módjára cselekedett, amennyiben figyelmeztette a számüzötteket, hogy állandóságra tegyenek szert Babyloniában. Sémája azonkívül keserű szemrehányásokat tett Czefanjának, a templom felügyelőjének, hogy oly elnéző a próféta iránt. Az ő kötelessége lett volna a legszigorúbban eljárni Jeremia ellen és minden hasonló érzelmű judai lakó ellen. Börtönbe kellett volna vetni, s nem lett volna szabad visszarettenni még a megveszszőzéstől sem. A számüzötteket izgató ármány-kodóknak legfőbb kívánsága az volt, hogy Judea pártoljon el Nebukad-necartól és szerettek volna elnémítani minden hangot, mely a terv esze-veszettségére figyelmeztetett. E szerencsétlenekkel egy húron pendültek jeruzsálemi társaik. A hamis próféták elbeszélték egymásnak álmaikat arról a nagy szerencséről amely Judeára vár, ha le meri rázni Bábel jármát. Ebben a fülsiketítő lármában mind gyengébb lett Jeremia hangja. Már csak panaszkodni tudott; „A próféták miatt szivem megtörött, egész valómban reszketek, olyan vagyok mint az ittas ember, mintha a bortól kábultam volna el.“ Ennek a tartós belső ostromnak egyrészt, az egyptomi és a szomszédos országok nyomásának másrészt a gyenge Czédékia nem tudott ellentállani, magával ragadta az örvény árja és a judai király megszegve esküjét, elpártolt Nebukadnecartól, megtagadta a hübéradót és kihirdette országa függetlenségét. (591-ben a rendes időszámítás előtt.)
El lön tehát vetve a kocka, amely a judeai nép jövője felett döntött. Ha igazságosan akarjuk.megítélni azt az eseményt, nem szabad azt csupán csak az udvar, vagy az egyptomi háborús párt rovására Írni. Utóljára már a nép legnagyobb részét, legalább a fővárosban, valóságos mámor szállotta meg. Szabadulni akart a járomtól mindenáron. Jeremia a maga komor sejtelmeivel és sötét jövendöléseivel úgyszólván elszigetelten állott. Mert még azok is, akik érzelmeiben osztozkodtak és IHVH odaadó hivei is, abban a megrendithetlen hitben éltek, hogy Isten városa, a templom, a szent vár nem pusztulhat el és hogy még a legnagyobb hadsereggel biró ellenség sem vehet rajta erőt. Még a szomszédos népek is azt hitték, hogy Jeruzsálemet fegyverrel legyőzni és elpusztítani nem lehet. A föld minden királya és a földteke minden lakója — pana-
szólta későb Jeremia — azt hitte, hogy ellenfél és ellenség be nem hatolhat Jeruzsálem kapuján." A judai fővárost ötszázéves fennállása alatt ismételten elfoglalták, de mindig kímélték, sohasem pusztították. Talán ebből következtettek a népek Jeruzsálem sérthetetlenségére. Ehhez járult, hogy több fpróféta mint szent menedékhelyet magasztalta Juda fővárosát, amely jámbor lakóit megvédi minden baj ellen. Joel próféta, aki az Ur végítéletét jövendölte meg a bűnösöknek és gonosztevőknek, azt is megjósolta, hogy „Jeruzsálemben szabadulás vár Izrael maradványára". Jesája is azt jövendölte, hogy habár az Örökkévaló szigorúan fogja megbüntetni Jeruzsálemet bűneinek sokasága miatt, de a Cionban megmaradtak be fognak íratni az élők könyvébe. Még hatá-rozatabban hangsúlyozta Czefanja a- szent hegy elpusztithatatlanságát. Épen fog maradni, de csak a szelidlelküek számára, „kik nem cselekszenek jogtalanságot, nem beszélnek hazugságot és a kiknek szivében nem látszik álnokság."
A telkeknek azt a biztató meggyőződését, hogy Jeruzsálem menedékhely tesz, a Korachidák egy zsoltárosa is zengte a judai nép vigasztalására és bátorítására.
„Cion hegye soha meg nem inog. Alapja szent hegyeken nyugszik."
Nincs azon csodálni való, hogy még a prófétái dalnokok is oly határozottan és bizalomgerjesztőén hirdették Jeruzsálem legyőzhetetlenségét és hogy a háborús párt ezen még jobban nekibátorodott, szentül hívén, hogy a Nebukadnecartól való elszakadás nem tesz kárára. Jaazanjah, Pelatje és a nép más nagyjai, akik szakadásra biztattak, elbizakodottan és nyersen szóltak: „Nincs oly közel! (a veszedelem). Építsünk házakat! Mi vagyunk a fazék és ő (a főváros) a hús, melyet attól elválasztani nem tehet. A kormányférfiak bizonyára minden intézkedést megtettek, hogy Jeruzsálem falai ellentállásra képesek tegyenek, hadiszerekről is gondoskodtak és a várost ellátták minden szükségessel és Jeruzsálem tényleg tizennyolc hónapig tartotta magát. De mégis leginkább a város megmagyarázhatlan szellemi ellentálló erejében, a csodás megmenekülésben bizakodtak Jeruzsálem lakói. A szerepek felcserélődtek. Jesája idejében, Szancherib ostroma alatt a próféta volt az, aki a népet a szellemi védelemre utalta és a nép nem igen bízott abban. Az utolsó háborúban ellenben egy másik próféta lerontotta azt a hitet, mintha a templom megmenthetné a népet. De Jeremia szavára a háborús készülődések alatt még kevésbbé hallgattak. Kezdetben úgy is tetszett, hogy az eredmény igazolni fogja a zugpróféták és szerencse-jósok jövendöléseit. Nebukadnecar nem küldte el azonnal seregét, hogy Czédékia esküszegését és Juda elszakadását megfenyitse és Jeruzsálemet megsemmisítse. Egy évig meg sem mozdult és csak azután indította meg a háborút; és seregeinek elindulása óta egy újabb év múlt el addig, amig megkezdte a támadást Jeruzsálem ellen. Mi lehetett a halogatás oka? Bizonyosat nem tudunk, de valószínű, hogy Juda nem állott egyedül, hanem szövetségbe lépett Nebukadnecar ellen azokkal a szomszédos népekkel, amelyek előbb követeket küldtek Jeruzsálembe.
Baalisz, Ammon királya határozottan ellenséges állást foglalt el Bábel ellen, Tyrus kétségtelenül szintén tagja volt a szövetségnek, sőt valószínű, hogy a szövetség egyenesen az ő kezdeményezésére létesült, ő rá azonban alig lehetett számolni, minthogy főszigetét még mindig ostromolta az ellenség. Valószínű azonban, hogy pénzt küldött a szövetségeseknek a háborús költségek fedezésére.
Akire Czédékia támaszkodott, főképpen Egyptom királya volt. Judát és a szomszédos népeket ő biztatta föl Babylonia ellen. Egyptomban akkor II. Pszammetich király fia, Apries (Hofra, Chophra, Uaphris) követte a trónon, vállalkozó szellemű fejedelem volt és sokáig uralkodott (590—571). Segítő csapatokat nemcsak fölajánlott, de egyizben nagy sereggel tényleg el is indult, hogy a kaldeusokat kiszorítsa Judából. Czédékia Apries királyba vetette minden bizalmát. Ilyen körülmények közt, amikor a Libánontól Egyptom határáig lakó összes népek szövetségbe léptek ellene, Nebekadnecar kétségtelenül nem mert Jeruzsálem ellen indulni. Belátta, hogy előbb harcképes és nagy hadseregre van szüksége és el kell látnia azt az ostromlás minden szerszámával; ehhez pedig nagy idő kellett. Juda lakói és különösen a fővárosiak ezt félremagyarázva, mindjobban beleélték magukat abba a rögeszmébe, hogy Nebukadnecar haragja nem fogja őket utólérni. A boldogságot hirdető prófétákat igazolni látszott minden, mig Jeremia jövendöléseit meghazudtolni látszott a megtorlás elmaradása.
Még azok is, akik hittek bennük, azzal vigasztalódtak, hogy a megjósolt bünhődés nem következik be idejében. Szállóigék támadtak. Némelyek azt mondták: „Messze maradnak el a napok és a végzetes jövendölés nem fog teljesülni". Mások meg igy szóltak: „A jövendölés hosszú határidőre szól és későbbi időkre".
Jeruzsálemben természetesen féktelen volt a lakósság öröme ama évek alatt, amelyekben az annyira rettegett khaldeusi sereg nem mutatkozott. A babyloni számüzöttek közt nem kevésbbé nagy volt az elragadtatás, habár megnyilvánulni nem igen mert. A vágy, hogy a száműzetésből visszatérhessenek hazájukba és ott újra elfoglalhassák egykori tekintélyes állásaikat, vakká tette őket a való tényekkel szemben. A hamis próféták: Achab és Czédékia tovább ámították a számüzötteket, Jeruzsálem boldogságát jövendölték és ezzel még erősebbé tették a balgák és hiszékenyek hitét. Ehhez járultak még őrjöngő prófétanők, könyökükön valami vánkost hordtak és fejüket egy nagy lepellel takarták le s igy jártak jövendölni házról-házra, mindenhol azt hirdetvén, hogy Judába csakhamar visszatérhetnek. A babyloniai zsidók e rögeszméje az állandóan fenntartott összeköttetés folytán nem maradt hatás nélkül az otthonlevőkre, úgy hogy sem itt, sem ott a józan megfontolás és józan cselekvés szóhoz nem juthatott.
Ebben az időben lépett föl a számüzöttek közt egy igazi próféta, aki hivatásának tekintette, hogy nehéz küzködés és fájdalmak után egy tisztultabb felfogás útját egyengesse. Az áhronida Ezekiel (Jecheszkeél) volt az, Buzi fia (született 620 körül). Hatalmas, elragadó ékesszólásu férfiú volt, élénk, nagy képzelőtehetséggel, lágyan csengő, behízelgő hanggal megáldva, tele bátorsággal és kitartással és áthatva attól a nagy eszménytől, amelynek megvalósítása a judai népre várt.
A számüzöttekkei Jojachin alatt jött Babyloniába és Tel-Abib-ban, a nagy csatorna mentén (Nehar-Kebár) lakott, melylyel Nebukadnecar a Tigris- és az Eufrat folyamokat összekötötte. Számos tekintélyes családot telepítettek ide Judából, akik az idegenben is nagy szabadságot élveztek és megtarthatták patriárkális alkotmányukat. Köztük élt Ezekiel több éven át, úgy látszik, visszavonultan tisztán csak a maga dolgaival foglalkozva. Hirtelen rendkívüli alakok tűntek föl előtte, mintha az ég megnyílt volna és isteni látomások jelentek volna meg. Magányában megpillantott egy ezüstös, aranyos sajátszerü trónszekeret, amint feléje Olyan hatással volt reá, mint egy hatalmas felhő, melyet a villám fénye hasit és a szélvihar hajt. Úgy tűnt föl neki, mintha az a trónszekér szemekkel telerakott kerekeken mozogna, és minden kerék szédítő sebességgel forogna. A trónszekéren megjelent egy emberi alak állathoz hasonló négy lénynyel, mindegyiknek négy arca és négy szárnya volt. Elül mindegyik arc az emberi ábrázathoz hasonlított, hátul olyan volt, mint a sas feje, jobbról mint az oroszlán arca, és balról mint a tuloké. Az állathoz hasonló négy lény feje fölött égboltozat tűnt föl, mely olyan volt, mint a kristály, fölötte egy szafir-trón, azon egy lény ült, amely hasonlított ugyan az emberhez, de nem volt teste, hanem felső része fénylő sugárkéve és ágyékától kezdve szivárványként tündöklött.
A szárnyak suhogására rettenetes lármát hallott Ezekiel, amely csapkodó hullámok, vagy egy hadi tábor zajongásaira emlékeztette.
E változatos, kábító látomásra úgy érezte, mintha a trónszekér felett székelő lény szemkápráztató fényben és cikkázó villámlásban nyilatkozott volna meg előtte és hallotta volna szavát. Ezekiel elkábitva és elvakitva a fenséges látomástól, a földre borult előtte. Egy szellem felébresztő, fölemelő és kijelölte prófétai szinterét: „az ellenszegülés háza" Izrael h ütlen népe számára. Beszéljen számkivetésben élő társaival, akár meghallgatják, akár nem, hogy értesüljenek róla, hogy egy igazi próféta támadott körükben. Az a hang egyúttal azt is jelentette neki, hogy fajrokonaitól sok szenvedést kell majd eltűrnie, mert csak panaszt, sóhajtást és bánatot tud majd hirdetni.
Igaz valóság volt-e, vagy csak érzékeinek csalódása az a látomás, amely tekintete előtt oly kápráztatóan és megdöbbentően elvonult. Ezekiel maga attól fogva prófétai hivatást érzett magában és eltökélte, hogy e hivatásának szenteli egész életét. Csakugyan igazi próféta lett, előre látta és megjövendölte azokat az eseményeket, a melyek a népet, a királyt és Jeruzsálemet megsemmisítik és jóslata beteljesült. Eleinte azonban a félelmetesen fenséges látomás nem bátorította, hanem megtörte. Támolygó léptekkel ment vissza házába és Él-Tabbiba a számüzettek-hez és két napig iszonyodva ült köztük. Aztán elkezdett beszélni a látomásról, hogy küldetése a hamis prófétákkal ellentétben szerencsétlenséget jövendölni. Azonnal durván bántalmazták. Gúzsba tették. Mintha őrült lett volna és megakadályozták abban, hogy a nép előtt beszéljen. Ebben a helyzetben négyszázharminc napot töltött, mialatt olyan szimbolikus dolgokat miveit, hogy akik látták, azoknak okvetlen fel kellett tünniök furcsaságuk miatt. Egy téglára lerajzolta Jeruzsálem városát, ahogy az ellenség ostromolja, eközben csak egyszer napjában evett, még pedig fekete kenyeret a legkülönbözőbb liszt fajtákból, a vizet meg úgy itta, hogy elébb pontosan kimérte. Aztán lenyirta a haját és szakállát, egy harmadát elégette, a másik harmadrészre rácsapott egy karddal és az utolsó harmadát szélnek eresztette, csak egy-két hajszálat kötött össze és tartott meg. Fajrokonai, akik megfigyelték, eleinte különcnek hitték, mikor azonban megkérdezték szimbolikus munkájának jelentősége felől, elmondotta, hogy Jeruzsálemet ostromolni fogják, hogy lakói gyötrelmek közt fogják enni romlott kenyerüket, fásultan fogják inni kimért vizüket, hogy a nép legnagyobb része elpusztul és szétszóródik a szél minden irányában és csak csekély töredéke marad meg. Egyik szerencsétlenség a másikat fogja érni és a szentélyt magát is meg fogja szentségteleni-teni az ellenség.
Miután mindezt behatóan magyarázta, környezete kezdte hinni, hogy csakugyan Isten küldöttje. Az öregebbek felkeresték és kérdéseket intéztek hozzá. Amint közeledtek hozzá, már félig meg is győzte őket. Mert senki sem tudott ellentállani behízelgő hanggal párosult szónoki hatalmának.
Ezekiel Jeremia után indult, akinek szónoklatait számkivetése előtt kétségtelenül többször hallotta. Prófétai beszéde ezért tartalmilag nagyban és egészben hasonlítanak Jeremia szónoklataihoz, csakhogy Ezekiel élénkebb fantáziával és nagyobb költői tehetséggel volt megáldva, mint példaképe. Beszédei lendületesek, fordulatosak, vonzók nem ritkán művészileg fölépitvék és a közbeszórt találós kérdések, allegóriák és szó játékok folytán rendkívül érdekfeszitők. Jeremia röviden beszélt és mindig alkalmazkodva a tárgyhoz, a melyet fejtegetni akart; képei finomak, megfigyelései elégikusak és a fájdalom és a lágyság húrjai rezegnek rajtuk végig, mintha könnyek közt beszélt volna. Ezekiel ellenben szerette kimeríteni tárgyát: alkalmazott képeit minden irányban csillogtatta, nem kerülte a nyers és bántó kifejezéseket sem; hogy gondolatait teljesen érvényre j uttassa és meghatottságot nem mutatott. Különösen vonzók beszédei ott, ahol leírásokat tartalmaznak. Mily szép például Tyrus ellen elmondott beszéde, amikor annak nagyságát ecseteli és bukását hirdeti; Összehasontitja Tyrust egy hatalmas, pompásan felszerelt kereskedelmi hajóval, amelyen fel vannak halmozva áz akkor ismert mindama népek és országok termékei, amelyek a föníciai állammal kereskedelmi összeköttetésben állottak. Oly életteljes hűséggel Írja le Ezekiel ezeket a népeket és országaik dúsan termő földjét, hogy a tudományos kutatás még ma is az ő leírásából következtet a régi idők kereskedelmi forgalmának terjedelmére. Ezt a dúsan megrakott szép hajót, amely büszkén himbálózott a tengeren, egy hirtelen támadt szélvihar az örvénybe sodorja, így fog járni Tyrus. Éppoly szemléltető, pompás és poétikus Ezekiel leírása Asszyria egykori nagyságáról és bukásáról.
Ezekiel föllépése fordulatot jelent a babyloniai számüzöttek életében. Kíméletlenül tárta föl a nép hibáit és bűneit és könyörtelenül semmisítette meg a judai állam fenmaradásába vetett hiú reménységüket. Világosan és tisztán megmutatta nekik a javulás útját. Miként Jeremia, Ezekiel is hirdette, hogy a nép érzületének megváltoztatása nem az anyaország elfajult lakóitól, hanem a babyloni számüzöttektől fog kiindulni. Ennek a fordulatnak jelentőségét találóan jellemezte e szavakkal: „uj szív és uj szellem." Nemcsak intette a számüzötteket, hogy uj szívre és uj szellemre tegyenek szert, de meg is jövendölte, hogy kőszivüket az Ur hajlékony, lágy és fogékony szívvé fogja változtatni. A régi világnak a természeten csüngő érzékét, amely a teremtmények és az alkotó erő kultuszához, a rut bálványimádáshoz és az érzéki mámorhoz vezetett, és amely a szomszédság csábításai folytán Izrael népében is úrrá lett, ezt az érzéket meg fogja törni a Mindenható és helyébe az önmegtartóztatás és erkölcsiség uj érzését fogja plántálni. Ezekiel tette először világossá, könnyen felfoghatóvá azt a gondolatot, hogy Izraelnek meg kell tisztulnia és újjá kell születnie s ezzel példaképül fog szolgálni. Ezt a gondolatot ő jelképileg fejezte ki: „tiszta vizet öntök rátok, hogy megtisztuljatok bűneitektől és megtisztitlak benneteket összes bálványaitoktól."
Már az első beszédében, amelyet fogságából való kiszabadulása után Juda vénei előtt elmondott, ezt a gondolatot hangoztatta Ezekiel. Egy látomásban, amely pillanatnyilag erőt vett rajta, úgy érezte, hogy egy szellem hajfürtéinél fogva az ég és föld közt Jeruzsálembe viszi. Itt megmutatja neki a bálványimádás minden undorító változatát, amint az oltáron egy utálatos bálványt állítanak föl, amint a nép hetven véne titkon áldoz az egyptomi állatisteneknek, amint más helyen a nők a Tammuszt (Adonis) gyászolják, amint arrébb huszonöt férfi hátat fordit a templomnak és imádja a napot és végre amint egy undorító és szemérmetlen bálványképet vivő bevonult a templomba.
Lelki szemeivel látta továbbá, amint Izrael istene, ki a templomban a cherub felett trónolt, ezt elhagyja. Először a templom küszöbére vonul vissza, onnan a trónszekérre lép, melyet az égboltozat szárnyas, négylényü, fénylő cherubjai tartanak. A látomás itt meg nem állapodott, hanem bevitte Ezekielt a keleti templomkapuba, csak azután hagyta ott a várost, keleti irányban az olajhegyre vonulva. E látomással jelezték neki, hogy Isten az annyiféleképp megszentségtelenitett templomot és a bűnös várost végképp elhagyta és védelmére többé nem számíthatnak. Ugyanakkor megszólalt egy hang, amely azt az utasítást adta parancsa végrehajtóinak, hogy Jeruzsálem lakóit könyörtelenül és különbséget nem ismerve, aggokat, ifjakat, nőket, hajadonokat, gyermekeket pusztítsák el és csak azokat kímélje meg, akik a Tau (Táv) jellel vannak ellátva. A végrehajtók egyike ezzel a betűvel jelölte meg azok homlokát, „akik sóhajtanak és nyögnek Jeruzsálem förtelmei miatt."
Ezekiel előre látta a borzalmas pusztítást, amely a papokkal kezdődött, iszonyodva látta, mint telnek meg a templom és az előudvarok holttestekkel és kétségbeesésében igy fohászkodott Istenhez : „Hát meg akarod semmisíteni Izrael egész maradékát?" Isten szava válaszolt : „Igen, Izrael házának bűne Judában roppant nagy, az ország tele van vérbünnel és a város tele tisztátlansággal." „De ha szét is szórtam őket a népek közt, kis szentély leszek számukra azokban az országokban, amelyekbe elkerültek és uj szivet és uj szellemet adok nekik, hogy az én parancsaimat kövessék, hogy népemmé legyenek és én az ő Istenük."
Mindezeket a látomásokat Ezekiel később közölte a vénekkel, akiknek jelenlétében azokat megpillantotta. Ezzel ezt a gondolatot fejezte ki: Isten levette kezét Judáról és Jeruzsálemről, ellenben a számüzöt-teket kiszemelte egy uj nép alapjául.
Mialatt a jeruzsálemiek, még a jobb elemek is, melyek e prófétához közel állottak, „Isten városát és Isten templomát" elpusztíthatatlan menedékhelynek tekintették, melyeket se ellenség, se szerencsétlenség el nem emészthet, Ézekiel kijelentette, hogy Isten nem akar róluk tudni és hogy az Isten nincs többé Jeruzsálemben, hanem Bábelben, a számüzöttek közt.
Ezek azonban még nagyon távol voltak attól, hogy higyjenek a prófétai szavainak és megjavuljanak. Judának Nebukadnecartól való el szakadása abban a tévhitben erősítette meg őket, hogy nemsokára visszatérhetnek hazájukba. Ezt a tévhitüket Ezekiel jelképpel és szóval rombolta le. Rabruhába öltözött és nappal egyik községből a másikba vándorolt, az esti sötétség beálltával egy áttört falban húzta meg magát, eltakarta orcáját, holmiját meg a vállán hagyta. A mikor azt kérdezték tőle, hogy mit jelentsen ez a viselkedése, kijelentette, hogy ő előhírnöke annak, ami Juda népére és a királyára vár. A nép számkivetésbe fog menni és a király egy falrésen keresztül eltakart arccal, hogy fel ne ismerhessék, az éj leple alatt, sötétben fog elmenekülni.
Minden újabb beszéde fokozta tekintélyét száműzött társai közt. Akik előbb gúzsba tették, megkinozták, azok most fölkeresték, hogy kérdezősködjenek a harc kimenetele felől, a mely őket rendkívül feszült várakozással töltötte el. Lángoló szónoklatai egyre szaporították hallgatóinak számát, még azok közül is, a kik éppenséggel nem mutattak hajlandóságot cselekedeteik megváltoztatására. Sőt akkor is bálványképeket hordtak szivük felett, amikor eljöttek hozzá azért, hogy megtudják a jövendőt. Az ilyeneknek egyszersmindenkorra kijelentette, hogy nem fog szóba állani azokkal, akik mint bálványimádók jelennek meg nála. Ennek a fenyegetésnek meg volt az óhajtott hatása, mert azután is többször felkeresték. A kérdésekre kapott felvilágosításoktól azonban nem igen lehettek elragadtatva. Hasonlattal élve beszédében, bebizonyította nekik, hogy Judának lehetetlen győzni Nebukadnecar ellenében: „Lehet-e a szőllő fájából edényt faragni, vagy használható-e az gerendának? Hát még ha az ilyen fa mindkét végét meg is fogta a tűz és megperzselődött a közepe is ?“ Ilyenek Jeruzsálem lakói; gyöngék voltak mindig és az első vereség még inkább meggyöngiti őket.
Felséges Ezekjeinek az a beszéde, melyben Jeruzsálem gonoszságát és hálátlanságát ecseteli. Olyannak mondotta ezt a várost, mint az elhagyatottságban született leánygyermeket, amely saját vérében és szennyében hentereg. Isten gondjaiba vette, virágzó hajadonná nevelte, megajándékozta ékszerekkel és őszintén szerette. A szépségétől elkapatott nő megromlott, hütelen és hálátlan lett. Feláldozta erényeit és ledérebbé vált a nyilvános kéjnőknél. Még a gyermekeit és lemészárolta és elkövetett minden bűnt. Ezt a hálátlan és elzüllött asszonyt méltóan kell megfenyíteni. Mert még gonoszabb lett mint a nővérei, Szodoma és Samária, ezeket szinte igazolják Jeruzsálem fajtalanságai.
Azoknak, akik gyógyithatatlan vakságtól megveretve, még mindig remélték a babyloni jobbágyságból való szabadulást, a két sasról és a gyönge szőllőtőről szóló szép hasonlattal bizonyította be, hogy a hit-szegéssel kezdődő vállalkozás nem sikerülhet, hogy Nebukadnecárnak nem kell magát nagyon megerőltetnie, hogy megtörje Juda ellenszegülését és hogy Egyptom segítsége nem egyéb hiú ábrándnál.
Hogy minél nagyobb hatást érjen el, Ezekiel változatossá tette beszédeit és külömböző fordulatokkal élt A mikor pl. Nebukadnecar a Judai fölkelés leverésére komoly készülődéseket tett, igy szólt: „íme, ezt mondja az Ur: Embernek fia, fordítsd tekintetedet délre, hadd áradjon szavad dél felé és jövendölj a déli erdős hegységről. így szól az Ur: Erdőshegység felgyújtalak és a tűz el fogja emészteni minden élő és minden kiszáradt fádat, semmi sem fogja a lángot eloltani és megég benne minden déltől északig."
Végre ütött a keserves Ítélet órája. Nebukadnecar, miután egy ideig csendesen viselkedett, elindult seregével, hogy a fölkelő népeket lázadó rabszolgák módjára megfenyítse. A Libanon, vagy a Jordán vidékre érve, sorshúzás volt hivatva eldönteni, melyik ország ellen induljon előbb, Ammon ellen-e, vagy Juda ellen. Nyilakat huzatott ki az országok neveivel, megkérdezte a házi isteneket és megvizsgáltatta az áldozati állatok belét.
Úgy látszik, hogy már az ellenség puszta közeledésére meghódoltak a szomszédos népek és Ammon, Moab és Edom, éppen azok, melyek először izgatták Judát a lázadásra, térden csúszva kegyelemért esedeztek. Azonfelül Edom, amely közvetlen szomszédja volt Judának, még ellenséges állást is foglalt el ellene, Tyrus nem adhatott segítséget, mert maga is szorult helyzetben volt. Ekként Juda egyedül Egyptom részéről várhatott segítséget. De eleinte ez is habozott, vájjon támadólag lépjen-e föl. Nebukadnecar tehát könnyű szerrel igázta le Judát, sőt a megerősített városok nagy részét is bevette; csak délnyugaton, Láchis-ban és Azékában akadt ellentállásra. A kaldeusi sereg egyelőre nem törődött velük és egyenesen Jeruzsálem ellen vonult a tizedik hónap tizedik napján (588-ban a rendes időszámítás előtt).
A judai főváros aközben megerősítette falait és számolva egy hosszú ostrom eshetőségeivel, ellátta magát eleséggel és vízzel. De a vidéki lakosság az ellenség közeledésére gyermekeivel és nyájaival bemenekült a városba és ezzel nagyította a fogyasztók számát. A recha-biták is bevonultak Jeruzsálembe, élükön főemberükkel, Jaazanja-val, annak a Jonadabnak ivadékával, aki a családja körében meghonosította a nazireusok életmódját.
Miután Czédékia, vagy főemberei visszautasították a megadást követelő felszólítást, Nebukadnecar hozzálátott a város szabályszerű, ostromlásához. Sáncokat emelt a város falainak magasságáig, ostromtornyokat épített, hogy harcosai védő fedezet alatt röpíthessék nyilaikat a városba, faltörő kosokat készített, hogy megrendítsék a falakat és réseket üssenek rajtuk.
A jeruzsálemiek kétségtelenül hősiesen védekeztek, az ostrom rövid megszakítással csaknem másfél évig tartott (587 januártól 586 júniusig),
A király ezekben a szomorú napokban csak passzív szerepet játszott; ő nem volt hadvezér és egyáltalán nem állott a mozgalom élén. Tehetetlensége és gyöngesége ebben a súlyos időben vált igazán nyilvánvalóvá. Ha a Judában és Jeruzsálemben lezajlott események Jojákim kormányra lépte óta tarka, kuszáit bohózathoz hasonlítottak, úgy ez egyszeriben könyfakasztó szomorujátékba csapott át és egy egész nemzetnek rémdrámájában felvonást alkotnak Jeremia próféta szenvedései.
A próféta helyzete Jeruzsálem ostromlása folytán fölötte kínossá vált. Szerette honfitársait, szerette hazáját és ha már előrehaladott kora miatt nem vehetett részt a védelemben, sohasem szűnt meg bátoritani a harcosokat. Prófétai hivatása és látnoki képessége azonban azt parancsolta neki, hogy hirdesse nyíltan, hogy a harc meddő, hogy hiába ömlik patakban a vér, hogy a város pusztulása vérbünei miatt megmásithatlanul el van határozva. A szólásszabadságot ebben az időben nem vonták meg tőle, talán nem is volt szabad megfosztani őt e jogától, mert a bekövetkezett események igazolták prófétai tekintélyét. Az észak népei trónusaikat Jeruzsálem kapui előtt állították föl és szörnyű megtorlásra készülődtek. Jeremiának hatalmában lett volna a népet és a harcosokat a király és az országnagyok ellen fellázítani, kezeikből kiragadni a hatalmat, tárgyalni az ellenséggel és azt kedvező feltételek mellett beereszteni a városba. Ez a forradalom azonban távol állt leikétől, az ostrom elején még egyeseknek sem tanácsolta, hogy menjenek át az ellenséghez és biztosítsák életbenmaradásukat. Arra szorítkozott, hogy általánosságban megismételte figyelmeztetéseit és a felháborító igazságtalanság megszüntetését sürgette. Czédékiához igy szólt:
„Te, aki Dávid királyi székén ülsz, és embereid, akik a kapukban törvényt ültök, tegyetek igazságot, szabadítsátok meg a megrablottat a sarcoló kezéből, az idegeneket, az árvákat és özvegyeket elnyomni és megnyomorítani ne engedjétek és ne tűrjétek, hogy ártatlan vér folyjon e helyen."
Különösen azoknak a sorsát viselte szivén, akik rabszolgaságra voltak kárhoztatva, olyanok, akik szegénységük miatt magukat, vagy gyermeküket rabszolgákul adták el, vagy olyanok, akiket fizetésképtelenségük miatt hitelezőik rabszolgaságra kényszeritettek. A szabaditó törvényt, amelyet az ily szerencsétlenek javára Mózes alkotott, épp oly kevéssé hajtották végre, mint a szentirás többi emberszerető törvényeit. Jeremia, ki főképpen a nyomorultak érdekében fejtette ki prófétai buzgalmát, lelkére kötötte a királyi háznak és a népnek a sabbat szentségét is, hogy azon a napon semmiféle munkát ne végezzenek és ne végeztessenek szolgáikkal sem, mert szombat napján pihenjen a munka. Ne hozzanak terheket a városba és a városból se a vidékre. A hetedik napnak szentségével függött össze a hetedik év szentsége, amely meg-
hozta a szabadságot a rabszolgáknak. Jeremia, úgy látszik, a törvény életbeléptetését keresztül is vitte. A gazdagok és az országnagyok tarthattak tőle, hogy rabszolgáik a háború folyamán fellázadnak, ha nem adják meg nekik a szabadságot. De akár alacsony, akár magas szempontok indították őket a rabszolgák felszabadítására, elég az hozzá, hogy Jeruzsálem egy napon nagyszerű látványnak volt szemtanúja. A király parancsára Juda és Jeruzsálem nagyjai, az eunuchok, a király képviselői, a papok és a nép ünnepélyes szövetségre léptek, hogy a rabszolgaságra kárhoztatott embereket szabadonbocsájtják. E kötelezettség vállalása a templom előtt egy ősi hagyományon alapuló szertartással történt. Egy fiatal barmot kettévágtak, két részre osztották és a két rész közt elvonultak az országnagyok, a rabszolgatartók, a papok. A fogadalmat és a kötelezettséget végre is hajtották. A felszabadult rabszolgák szaporították a harcosok sorait.
Jeruzsálem ostroma már egy évig tartott és ez idő alatt váltakozó szerencsével folyt a harc, amikor uj fordulat állott be. Apries (Hofra), egyptomi király végre rászánta magát gyakran megismételt ígéretének teljesítésére és Nebukadnecar ellen indította seregét.
Ez az egyptomi sereg olyan jelentékeny lehetett, hogy a khal-deusok, közeledtének hírére, felhagytak Jeruzsálem ostromával és Apries seregére vetették magukat (586). Nagy volt erre az öröm Jeruzsálemben. Midőn a kapuk a hosszú ostromzár után újra megnyíltak, a lakók szinte rohantak kifelé, hogy újra élvezzék a szabadságot és körülnézzenek, milyen élet van a vidéken és földjeiken és szőllőhegyeiken és azért is, hogy ellássák magukat eleséggel az ostrom megismétlése esetére. De alig vonult el az ostrom réme, több nemes és gazdag polgár visszaesett a régi förtelmekbe, A nemesség megfeledkezvén ünnepélyes frigyről és esküről, az elbocsátott rabszolgákat és rabszolganőket a korábbi lealacsonyító szolgálatba való visszatérésre kényszeri tették. Jeremiát lelke mélyéig felháborította ez a szívtelenség és önzés, mondott is egy megsemmisítő beszédet az ország nagyjainak és a királynak és abban szemükre lobbantotta esküszegésüket és megjövendölte, hogy az elvonult khaldeusok vissza fognak térni és be fogják venni Jeruzsálemet és hogy tűzvész, háború, éhség és döghalál fog dühöngeni a városban. A királynak, ki két udvari emberével és Czefanja templomfelügyelővel arra kérette a prófétát, imádkoznék, hogy a khaldeusok többé vissza ne térjenek, Jeremia azt üzente, hogy Fáraó nemsokára visszatér országába és hogy a khaldeusok újra megkezdik a város ostromát. Ne ringatód-zanak csalóka reményben. Nem fognak megmenekülni sem az országnagyok, sem a király. Nincs számukra irgalom, aminthogy ő bennük sincs a nyomorultak és a szegények számára.
Juda nagyjai közül sokan régóta haragudtak Jeremiára; ez a harag utolsó beszéde óta halálos gyűlöletté vált. Amikor egy napon el akarta hagyni a várost, hogy Benjámin földjére menjen, bizonyára szülővárosába, Anatóthba, egy felügyelő útját állta, azzal vádolván a prófétát, hogy a khaldeusokhoz akar szökni.
Hiába esküdözött Jeremia, hogy eszeágában sincs az ellenséghez pártolni, a felügyelő kiszolgáltatta az országnagyoknak. Ezek megörülve azon, hogy most végre boszut állhatnak rajta, úgy bántak vele, mint az árulóval és kémmel szokás. Ütötték, verték és egy piszkos ciszternába zárták. Jonathán lajstromvezetőt, egy szívtelen és gonosz embert tettek meg börtönmesterének, annak az őrizete alatt maradt Jeremia. Piszkos, egészségtelen gödörben, kevés viz és romlott kenyér mellett. Börtönmestere nem engedett hozzá senkit sem, még a rokonait sem, mintha az lett volna a célja, hogy a magány végképp megtörje, talán el is pusztítsa Jeremiát. De megölni mégsem merték a nagyurak. Börtönében Jeremia megható sirámokat zengett, nemcsak szenvedései, de még inkább szándékai félreismerése miatt.
Az örömmámor nem sokáig tartott Jeruzsálemben. A khaldeusi sereg, amely Apries ellen vonult, annyira megverte az egyptomi hadat, hogy ez futásban keresett menedéket. Fáraó serege felét veszítette el. Most már Juda teljesen a maga erejére volt utalva. A szomszédos népek, még egykori szövetséges társak is, még gúnyolódtak Czédékia segélykiáltásán és alig győzték bevárni Jeruzsálem bukásának napját. A khal-deusok újra hozzáláttak Jeruzsálem megostromlásához és még szorosabbra vonták az ostromzárt, hogy annál gyorsabban végezzenek az ellentálló várossal. Erre aztán megcsappant az ostromló város bátorsága. Sokan életüket féltve, őrizetlen órában elhagyták a várost, átszöktek a khaldeusokhoz, vagy elmenekültek Egyptomba. Czédékia király maga is aggódni kezdett a harc kimenetelén és későn látta be, hogy esztelenül cselekedett, amikor a babyloni nagy hatalommal akarta összemérni erejét, jól tudván, hogy nincs mögötte olyan nép, melynek minden embere lelkesedik a szabadságért.
Jeremia prófétába vetette utolsó reménységét. Titokban elhozatta palotájának egyik belső helyiségébe és megkérdezte tőle, megtudná-e jövendölni a harc kimenetelét. „Oh igen", — válaszolt Jeremia. — „Megjövendölhetem, hogy te egészen bizonyosan Bábel királyának kezébe kerülsz, ha meg nem hódolsz neki." Magábaszállva és megadással hallgatta Czédékia e szavakat; és volt benne annyi igazságérzet, hogy nem torolta meg a prófétán a szókimondást, sőt kérésére intézkedett, hogy ne vigyék vissza Jonathán undorító börtönébe, hanem a palota egy helyiségébe, a Mattara-udvarban csukatta el, ahová minden nap friss kenyeret küldött neki a király sütőmestere. Uj börtönében Jeremia több hónapon keresztül maradt. A palota foglya volt. Később szabadon jár hatott, szabad volt látogatókat fogadnia. Hü kísérője, Baruch, Nerujá fia ismét közelében volt.
Egy napon meglátogatta nagybátyja, Chananél Anatóthból és egy családi birtokot kínált neki megvételre, mert csak ő volt jogosítva annak megszerzésére. E látogatóról és kínálatról látnoki szelleme révén már előre értesült és arra is utasittatott, hogy a birtokvásárlást bizonyos ünnepiességgel rendezze. Ennélfogva a Mattara-udvarban jelenlevők előtt mérte meg a vételárat. Előírás szerint két birtoklevelet irt, az egyiket lepecsételte, a másikat nyitva hagyta, aláíratta tanukkal és mindakettőt átadta tanítványának, Baruchnak, hogy azokat állandó megőrzés végett egy cserépedénybe helyezze. De mégis csodálkozott: „A khaldeusok mind előbbre tolják sáncaikat, Jeruzsálem nemsokára az ellenség kezébe esik, népét száműzetésbe viszik és ő még birtokot vásárol magának!" Látnoki tekintete erre a szűk, sötét jelenből a távol szép jövő felé révedezett. Jeruzsálem mindenesetre el fog pusztulni és el fogja érni a bűnei miatt megérdemelt sorsa, de eljövend az idő, amikor újra vásárolnak földeket Benjámin országában, mert a számüzöttek vissza fognak térni. Még több vigaszteljes beszédet mondott a Mattara-udvarban összegyűltek előtt a nép megtéréséről és szép jövőjéről, mialatt künn fegyver pusztította a lakókat. De nemcsak a háború követelte áldozatait, hanem az éhínség is.
Talán elfogyasztották gondtalanul Jeruzsálem lakói az eleségkész-letet, amig az egyptomi segitő-csapatok rövid időre fölszabadították a városukat, abban bizakodván, hogy a khaldeusokat úgyis megsemmisítik az egyptusiak ? Vagy talán az ellenség éberebben őriztette a város titkos bejáratait, amelyeken keresztül élelmiszereket vittek be, hogy igy erőszakolja ki Jeruzsálem meghódolását? Elég az hozzá, hogy csakhamar ínség ütötte föl fejét és a kenyeret már súly szerint kellett szétosztani. Egyre kevesebb lett a kenyér és végül a sápadtarcu éhhalál könyörte-enül szedte áldozatait. „Künn a kard, bent az éhség" egyre szaporította a halottak számát a házakban és utcákon. A halottak eltakarítására gondolni sem lehetett, a hullák a forró évszakban temetetlenül hevertek a városban. Mintha két évszázad egymást felváltó prófétáinak sötét jövendölései egyszerre akartak volna valóra válni, hogy a szenvedések és borzalmak egész tömege által gyökeresen gyógyítsák ki a népet erkölcsi betegségéből. Jeruzsálem utcái oly iszonyatos eseményeknek voltak szinterei, amelyeket sohasem felejtett el az, aki túlélte. Itt gyönge gyermekek nyöszörögtek: „Oh, édes anyám, adj kenyeret és bort." És borzasztó fájdalmak közt anyjuk ölében lehelték ki lelkűket. Ott aggastyánok és előkelő férfiak hevertek, akik máskor a legfinomabb falatokban válogathattak és akiket bíborban neveltek; most árnyékként imbo-lyogtak, csak a csupasz bőr ragadt csontjukhoz, nem ismert rájuk senki és támolyogtak, mignem összeestek. Ahogy a próféták rég megjövendölték, a gazdagok hiába dobták oda kincseiket egy falat kenyérért. A legborzalmasabb azonban az volt, hogy az éhségtől őrülésbe űzött gyöngéd, szerető anyák megfőzték gyermekeiket, hogy azok húsából lakjanak jól.
Csak a szenvedések e szomorú napjaiban határozhatta el magát arra Jeremia, hogy igy szóljon mindazokhoz, akik meghallgatták: „Aki a városban marad, az kard, éhség és döghalál folytán pusztul el, aki azonban átmegy a khaldeusokhoz, életben marad, mert a város elesik." Amikor Sefatja, Matthan fia, Gedalja, Paschur fia és más országnagyok e beszédekről értesültek, arra biztatták a királyt, hogy Ítélje halálra a prófétát, mert beszédére csüggedés szállja meg a harcosokat A tanácstalan és tehetetlen Czédékia igy válaszolt: „Hiszen a kezetekben van, mert hisz a király nem végezhet semmit sem ellenetek." Erre az országnagyok beledobatták Jeremiát egy a Mattara udvarán levő, iszappal tele ciszternába. Még most sem merték megölni, de azt hitték, hogy a gödörben okvetetlenül meghal. Oda is veszett volna, ha meg nem könyörül rajta a királynak egy Ebed Melech nevű szolgája. Ez az Ebed Melech fölháborodott a bánásmódon, amelyben a judai urak a prófétát részesítették és a király gyöngeségén is, aki mindezt tűrte. Figyelmeztette Czédékiát, hogy Jeremia meg fog halni abban a ciszternában és halálának ő (a király) lesz az oka. Ennek következtében Czédékia megengedte Ebed Melechnek, hogy a prófétát megmentse. Oly mély volt a ciszterna és annyira el voltak gyöngülve az emberek, hogy harminc szolga kellett ahhoz, hogy Jeremiát a mélységből fölhúzzák. A próféta élete meg volt mentve, de szabadságát nem nyerte vissza. A király Mattarában fogva tartotta, de gondoskodott róla, hogy az urak ne bánthassák. Ebed Melech, a szolga öntött ennyi bátorságot a király leikébe. Czédékia különben lelke mélyén hajlandó lett volna megadni magát az ellenségnek, de különböző okokból visszarettent ilyen elhatározástól. Hogy ily végzetes lépés következményei felől megbizonyosodjék, egy titkos helyen összejött Jeremiával és megkérdezte tőle, vájjon föltétlenül bizonyos-e, hogy a város elesik és vájjon, ha át merne menni az ostromló ellenséghez, nem gyalázzák-e és nem gyilkolják-e meg a khaldeusi táborban levő judaiak. A próféta erre biztosította a királyt, hogy az ellenség táborában a hajaszála sem fog meggörbülni és még hozzátette, hogy a háború folytatása esetén még a palota asszonyai is megcsufolják. „Megcsaltak, kijátszottak szövetséges társaid és mialatt lábaid elmerülnek az iszapban, ők visszavonulnak." Czédékia már-már eltökélte, hogy megadja magát és csak arra kérte a prófétát, hogy tartsa titokban beszélgetésük tárgyát, ha találkozásukat a vezéreknek elárulnák, de még sem volt bátorsága erre a lépésre. Tétlenül maradt és közömbösen tekintett a reá szakadó végzet elé. Az utolsó pillanatig nem tudta legyőzni veleszületett habozó természetét. Ö volt Dávid házának utolsó királya.
Eközben a halál fojtó angyala háromféle alakban pusztította a lakósságot, a harcosok száma egyre fogyott, mígnem csak oly kevesen maradtak életben, hogy nem bírták többé megvédeni a falakat. Végre ütött az utolsó óra. Jeruzsálem, amelyet a pogányok is bevehetetlennek tartottak, elesett.
Tammusz hó kilencedik napján (586) nem volt kenyér a városban és a teljes kimerülés folytán a khaldeusoknak sikerült akkora rést ütni a falakon, hogy azon át behatolhattak a városba. Nebukadnecar maga nem volt ott, ő a szyriai Riblában tartózkodott. Hadvezérei, kik az ostromot vezették: Nebuzaradan, a testőrség parancsnoka és Nergal-Sarecer, a mágusok feje, akadálytalanul vonultak Jeruzsálem közepéig, sátrukat az alsóvárost (a Miliőt) Cion hegyével összekötő kapu előtt ütvén föl, hogy ott ítélkezzenek a lakósság felett, melyet az éhség és a sok szenvedés tökéletesen megtört. Az emberek önmaguk árnyékává váltak. Ellenállásra, védelemre vajmi kevesen gondoltak. A khaldeusok, akadályokra alig találva, árasztották el a várost, lemészárolva azokat, kik még harcképeseknek látszottak, a többit rabszijra fűzték. A marcona katonák a sokáig tartó ostromtól elvadulva, meggyalázták az asszonyokat és hajadonokat és nem kíméltek sem aggastyánt, sem gyermeket Behatoltak a templomba, vérfürdőt rendezvén az áhronidák közt és olyan üvöltést csapva, mintha Izrael Istenével akarnák folytatni a harcot. A khaldeusokkal egyetemben behatoltak a szentélybe a szomszédos népek is, amelyek Nabukanecarhoz csatlakoztak: a filiszteusok, az idumeusok és a moabiták. Elrabolták a kincseket és megfertőztették a szentségeket.
Cédékiának aközben sikerült a harcosok maradványával az éj homályában a királyi kerten egy földalatti folyosón keresztül a város északkeleti részébe menekülniök. Sietve iparkodott elérni a Jordán túlsó partját. De éppolyan gyorsan üldözőbe vették őket a khaldeusi harcosok és elállották útjaikat a hegyszorosokban, ahol az elerőtlenedett csapatot könnyen elfogták A városban a fosztogatók a tekintélyes férfiak közül csak Seraját, a főpapot, Cefánját, a templomfelügyelőt, továbbá a a zsidó harcosok parancsnokát, az udvar jegyzőjét, a király öt vagy hét bizalmas emberét, az ajtónállókat és még hatvan férfit találtak. Mindezeket a rabságba került férfiakat, miként átpártolt honfitársaikat is bilincsekbe verve a Jeruzsálemtől pár órányira levő Rámába vitték, ott várva be Nebukadnecar parancsát, hogy a foglyokkal mi történjék. A béklyóba vert judaiak közt volt Jeremia próféta is. A királyi palota Mattara udvarán akadtak rá. A khaldeusi zsoldosok, akik foglyul ejtették, palotaszolgának nézték őt is. Alkalmasint tanítványa, Baruch is osztozott sorsában. A foglyok és szökevények felügyelőjéül egy nemes szár-
mazásu judait, Gedalját, Achikám fiát tették meg a hadvezérek. Gedalja a Safan-családból származott, amely alkalmasint már az ostrom kezdetétől Nebukadnecarhoz pártolt át.
A nép szerencsétlen maradványának utolsó reménye is eltűnt, amikor hire érkezett, hogy a király is fogságba esett. Cédékiát és kíséretét Jerichónál érték utói a khaldeusi lovasok, a mikor már közel volt a Jordánhoz, amelynek túlsó partján talán megmenekülhetett volna.
Mialatt kíséretének egy része a khaldeusi üldözők közeledtére a királytól elszakadt és részben átkelt a Jordánon, részben a Jordáninneni részen keresett menedéket, Cédékiát, fiait és néhány nemest, kik az ellenség kezébe kerültek, elvitték messze a hazától, egészen Riblába, ahol Nebukadnecar tartózkodott. A babylóni király haragja az esküszegő, elpártolt Cédékia ellen nem ismert határt. Borzalmas bünhődést mért a legyőződre. Pedig ha volt valaha király, aki kíméletet érdemelt, Cédékia volt az, mert hisz szegén y akaratlan eszköze volt másoknak. De Nebukadnecar nem ismert kíméletet. Cédékia szemeláttára kivégeztette fiait és a királyi család összes tagjait. Neki magának kiszuratta a szemeit. Megcsonkítva és bilincsekbe verve végül Bábelbe vitték. Alkalmasint nem soká élte túl e szenvedéseit.
Mi történjék Jeruzsálemmel ? Halottak városa lett, „összes kapui és gyülekező helye elhagyottak, utjai gyászolnak." De a város még állt; a hadvezérek, akik elfoglalták, nem kaptak utasítást sorsára vonatkozólag. Nebukadnecar maga eleinte nem volt tisztában az iránt, hogy Jeruzsálemmel mit kezdjen. Semmiesetre sem akarta Juda országát teljesen elpusztítani, mert számított arra, hogy segítségére lehet egy Egyptom ellen indítandó háborúban, melynek elfoglalását most újból tervbe vette.
Több körülmény tehát Jeruzsálem fennmaradása mellett szólt. Másfelől azonban veszedelmesnek látszott a lázongó város fennállása. Ki kezeskedjék a jövőben hűségéért? Ez a szempont kerekedett felül és ennek következtében Nebukadnecar meghagyta testőrsége parancsnokának Nebuzaradannak, hogy Jeruzsálemet pusztítsa el. Azonnal odatolakodtak hozzá a gyűlölettel eltelt edomi országnagyok és biztatták, hogy könyörületet nem ismerve, hajtsa végre a parancsot. „Romboljátok le, romboljátok le földig!" igy kiáltották. Nebuzaradan ennek folytán megparancsolta, hogy rombolják le a falakat, égessék föl a templomot, a palotákat és az összes középületeket és házakat és a parancsot lelkiismeretesen végrehajtották. (Ab hó 9-én 586-ban, a rendes időszámítás előtt.) A templomnak még megmaradt kincseit, a művészileg kidolgozott ércoszlopokat, a réztengert, az érchajót, az arany és ezüstáldozati szerszámokat, a hangszereket, mindent, mindent darabokra törtek és Babylonba vittek.
Jeruzsálem romhalmazzá lett és a templomhely erdővé változott,
ahogy nemcsak Jeremia és Ezekiel, de száznegyven évvel előbb Micha próféta is megjövendölte.
Azok közül az uralkodó nagyvárosok közül, amelyek fényük tetőpontjáról a porba hanyatlottak, egyet sem dicsőítettek pusztulásában annyira, mint Jeruzsálemet. A költészet e város fájdalmas sorsát sirámokban, zsoltárokban és imádságokban oly megindító hangokon ecsetelte, hogy nincs az az érző szív, amely még ma is részvéttel ne telnék el iránta. A költészet mártirkoszorut font feje körül, amely dicskoszoruvá változott. Jeremia volt-e az, akinek Jeruzsálem romjain először nyílt meg ajka panaszos dalra, vagy tanítványa Baruch siratta-e először, amit azután több költő folytatott, erre a kérdésre sohasem fogjuk megkapni a feleletet.
Bizonyos az, hogy az a négy dal, amely a judai főváros pusztulásán kesereg, nem egy költőtől származik és nincs is egyforma tartalmuk, hanem a szenvedések egymást követő négy állomását írják le könyekkel. Mind e siralmaknak sajátságos formájuk van, a verssorok az alfabet szerint következnek egymásra. Az első kesergő dalt közvetlenül Jeruzsálem bevétele után irta szerzője. A város még állt, a falakat, a palotákat, a templomot még nem rombolták le, de már meg volt fosztva lakóitól és örömeitől.
Oh, mint ül elhagyottan a néppel teli város!
Olyan lett, mint az özvegy asszony,
A népek közt a nagy,
A tartományok közt a fejedelem Szolgaságra jutott.
Keservesen sir éjjel,
És könyei folynak orcáján,
Nincs vigasztalója barátai közt.
Hűtlenül bánt vele minden szövetségese, És ellenségeivé lettek.
Ez a kesergő dal leginkább Jeruzsálem elhagyatottságát siratja, a legnagyobb fájdalmat szövetséges társainak hűtlensége okozza neki, akik most kárörvendeznek szerencsétlenségén.
Ción tördeli kezeit, de nincs, ki vigasztalja.
Halljátok minden népek és lássátok fájdalmamat. Szüzeim és ifjaim rabságba kerültek, Hívtam barátaimat és ők megcsaltak, Papjaim és véneim elepedtek a városban.
A második siralom a város és falainak lerombolása miatt gyászol és főképp a szentély pusztulásán.
Oh, mint pusztította el haragjában az Ur Ción leányát,
Izráel fényét letaszította az égről a földbe, És nem emlékezett meg lábai zsámolyáról. Levette kezét övéiről, ledöntötte szentélyét, Az ellenség kezébe adta tornyait és érődéit. Üvöltöttek az Ur templomában, mint csatanapon.
A harmadik és negyedik kesergő dalok a pusztító éhínség miatt jajdulnak föl, továbbá, hogy immár eltűnt a nép maradéka és fogságba került maga a király is.
Elveszett minden, csak a remény maradt meg.
TIZENHARMADIK FEJEZET.
A PUSZTULÁS UTÓBAJAI.
A nép megfogy. A judabeli menekülők. Az edómbeliek ellenségeskedése. Menekülők Föníciában. Jochanan, Koreach fia harcosainak bujdosása. A siralom dala. Nebukadnecar terve Juda dolgában. Gedalja micpahi helytartósága. Jeremia támogatja. Az országot újból művelik. A micpahi szentély. Izmáéi meggyilkolja Gedalját. Jochanan, Koreach fia, meg-boszulja halálát. Juda maradékának szétszóródása. Kivándorlás Egyptomba. Juda teljesen elnéptelenedik. Az edom-beliek szivtelensége a judaiakkal szemben és emezeknek gyűlölete Edóm irányában. Az Egyptomba vándoroltak reménykedése. Jeremia intelme Taphnaiban. Haphra győzelme és megsemmisülése. Jeremia utolsó siralma.
(586—572. a rendes időszámítás előtt.)
agy egy ezredév múlt el azóta, hogy Izrael törzsei, hatalmas vezérrel az élükön olyan bátran és reményteljesen keltek át a Jordánon és szilárd gyökeret vertek Kanaán földjén; vagy egy fél ezredéve annak, hogy a Dávid-házból való első két király Izrael országát messze országokra kiterjedő, tiszteletet parancsoló nagyhatalommá emelte és milyen vége lett mindennek! A tiztörzs legnagyobb része, több mint száz esztendő óta idegen országban tűnt el. A többi törzset meg, mely Juda birodalmát alkotta, legnagyobb részben a háború, az éhínség, a döghalál semmisitette meg, egy kis részét fogságba hurcolták, egy kisebb töredék Egyptomba vándorolt, vagy másfelé menekült, azoknak meg, kik az országban maradtak, állandóan attól kellett rettegniök, nem tör-e rájuk újból a győzedelmes ellenség.
Nagyon, de nagyon valóra vált, amit Ezekiel Judának megjöven-„ Harmadrészed döghalál folytán vész el és éhségtől emésztetik harmadrészed fegyver által esik el és harmadrészed minden szélre dőlt : meg, elhintem, de ezt is kard üldözi és a népek mind ellene törnek." A Judában maradt kis töredékkel szemben csakugyan sok ellenségnek a gyűlölete nyilatkozott meg, hogy ez is hadd pusztuljon. Mintha csak úgy akarta volna a végzet, hogy Izrael fiai közül senkise maradhasson meg hazájában. Az utójáték csak olyan rémessé vált, mint maga a pusztulás.
Ama harcosok maradéka, kik Cédékiával együtt éjszakának idején, földalatti utakon a meghóditott fővárosból elmenekültek, a kaldeusok közeledtére szétszóródott. Egy maroknyi sereg a királyi vérből való Ismaelnek, Nethánja fiának vezetése alatt a Jordánon át menekült és Báálisnál, az amonita királynál védelmet találván, Ammonitisban és a vele szomszédos Moábban telepedett le. A többi jobbnak látta, hogy
Egyptomba meneküljön, ahová már előbb is több család vándorolt, akik azt hitték, hogy az országukkal szövetséges Hophra alatt nagyobb biztonságban lesznek. De hogy oda eljussanak, kénytelen-kelletlen érinteniük kellett Edóm területét, ahol engesztelhetetlen, vad ellenség várt rájuk. Az idumeusok, akik csak a régi gyűlöletet érezték, de Judának a testvéri előzékenységét egészen figyelmen kívül hagyták, nem érték be a kárörömmel Jeruzsálem pusztulásán, melyet ők is buzgón előmozdítottak, nem érték be azzal a zsákmánynyal, amelyre szert tettek, hanem annyira mentek, hogy az országuk szélére őröket állítottak, kik a menekülő juda-belieket vagy lemészárolták, vagy pedig kiszolgáltatták a kaldeusoknak, hogy igy lopják be magukat ezeknek a jóindulatába. Edóm népét külömben nem csak a gyűlölet vitte rá a szánandó menekülők iránt való kegyetlenkedésekre, hanem politikai számítás is. Azt szerették volna, hogy a területet, mely olyan soká Izrael népéé volt, az ő országukhoz csatolják. Úgy vélték, hogy erre a birtokra hamarább szert tehetnek, ha vérengző módon üldözik a judabelieket. Hogyha Judának egyetlen fia sem marad életben, igy okoskodtak, akkor Nebukadnecar már hálából is azért a készségért, amelylyel céljait támogatták, nekik adja a gazdátlanná vált országot.
A filiszteusok is gyűlöletet és kárörömet tanúsítottak a szerencsétlen menekülőkkel szemben és az ammoniták és tyrusiak, akik pedig Nebukad-necarral harcban állottak és nyíltan barátságos arcot mutattak a juda-belieknek, még azok is titkos örömet éreztek Jeruzsálem pusztulása fölött. A Szidóniák még gonoszabban viselkedtek. Ezek nyíltan üldözték a menekülőket. Csak nagyon kevés menekülő talált menedékhelyre egyikmásik föníciai városban, igy Sareptában (Carphat), Szidon mellett és Árvádban (Árpád városa.) Fönícia ugyanis messzire esett Judától és a kaldeusok, kik a menekülőket űzőbe vették, rendesen elfogták őket, mielőtt föníciai földre érhettek volna.
A Cédékiával Jeruzsálemből megmenekült vezérek közül tehát sokan jobbnak látták, hogy az embereikkel ott maradjanak az országban. Külömben is úgy ragaszkodtak a szülőföld rögéhez, mintha meg se tudnának tőle válni. Voltak pedig ezek: Jochanan, a Koreach-családból, Serája a Tanchumet-családból, a Bené-Ephái, Netopha városból és Jezanjáhu, Sémája fia, a Maachát-családból. De búvóhelyeket kellett fölkeresniük, hogy az országban visszamaradt kaldeusok el ne fogják őket. Ott rejtőztek hegyszakadékok közt, odúkban, barlangokban, vagy elpusztított városok romhalmazai közt, olykor-olykor kitörvén onnan, hogy élelmiszerhez jussanak, vagy hogy megtámadjanak egyes kaldeus csapatokat. Hiú reménykedés élesztette a bátorságukat. Azt mondták: „Ábrahám egyedül volt és örökösévé vált e földnek, mi sokan vagyunk, a föld meg nekünk adatott, hát majd csak kierőszakoljuk". A juda-
belieknek ez a maradéka nem egyszer volt kénytelen elhagyni a rejtekhelyét, hogy a legnagyobb veszedelmek közt élelmiszereket szerezzenek. Ha elfogták őket, vagy gyalázatos halál, vagy megalázó bánásmód lett a részük. Az előkelőbbek közül az öregeket fölkoncolták, a fiatalabbakat meg arra kényszeritették, hogy malmokat cipeljenek helységről-helységre, vagy más rabszolgai munkát végezzenek. E kétségbeesett helyzet közepette kelt a nyomorúságban maga is részes egyik dalnoknak az a szivet-rázó siralma, amely rövid verseivel úgy hangzik, mintha följajdulás, zokogás lenne:
„Emlékezzél meg Uram arról, ami mirajtunk megesett,
Tekints reánk és lásd meg a mi gyalázatunkat,
A mi örökségünk idegenekre szállt,
A mi házaink a pogányokra.
Árvák lettünk, atya nélkül,
A mi anyáink olyanok mint az özvegyek.
A mi vizünket pénzért isszuk,
És a mi fáinkat csak cserében kapjuk.
A mi atyáink vétkeztek és nincsenek; Mi pedig az ő vétkeiket hordozzuk, Szolgák uralkodnak rajtunk,
És nincs senki, ki kezükből kiragadna.
A mi bőreink, mint a kemence megfeketedtek
Az éhség láza miatt.
Elűzték a véneket a gyűlésekből, Elnémult az ifjak dala. Megszűnt a szivünk öröme, Siralomra fordult vigságunk, Elesett a mi fejünk koronája: Jaj nekünk: mert vétkeztünk! Ezért szomorú a mi szivünk, Ezekért homályosak a mi szemeink: Cion hegyéért, mivelhogy elpusztult, Annyira, hogy rókák lakják azt 1 Te, Urunk örökké megmaradsz, És a te trónod soha meg nem szűnik: Miért felejtkeznél meg örökre rólunk? Elhagysz-e minket nagyon hosszú időre ?
Kis ideig úgy látszott, mintha a szétugrasztott embereknek ez a nyomorúság a menekülők ellen való irtó harc véget akarna érni. Mert Nebukadnecárnak nem az volt a szándéka, hogy Juda egészen megsemmisüljön. Szükség volt erre az országra, hogy egyptomi háború esetén hadai állomásokat találjanak benne. Már pedig, ha az ország teljesen elnéptelenedik, vadállatok lepték volna el és nem találtak volna lakott helyre, ahol megállapodhatnak.
Az idumeusoknak, akik annyira számítottak rá, Egyptomhoz való viszonyuk miatt, vagy tán más okokból is, nem akarta átengedni az országot, úgy határozott tehát, hogy Judát tovább is fenntartja. De azt már nem akarta, hogy nemzeti király álljon az élén. Nem bízott a Dávid-házból való királyokban, mivelhogy már hárman közülök váltak hütelenné hozzá. Hogy pedig idegen királyt ültessen az országba, azt az okosság tiltotta, amennyiben ilyen király sohasem nyerte volna meg a nép bizalmát és nem lett volna képes a rendet fenntartani, minthogy örökös lázadásokkal gyűlt volna meg a baja. Eltökélte tehát, hogy a Saphan-házból való Gedalját, aki megbizható párthivének bizonyult, állítja a kis állam élére, azt a föladatot juttatván neki, hogy az országban maradottakat maga köré gyűjtse és összetartsa, földmivelésre, kertészkedésre buzdítsa őket, hogy az ország pusztasággá ne váljék.
Nebuzaradan, aki Jeruzsálem városát elpusztította, azt az utasítást kapta Nebukadnecartól, hogy a foglyok és menekülők közül azokat, akik gyanúsak, részint küldje el hozzá Riblába, részint meg vigye el fogságba Babylonba, de az alsóbb néposztálybelieket, a parasztokat és vincelléreket hagyja az országban. Ezeknek szánta a szántóföldeket, melyeket úgyszólván haszonbérbe kaptak a hóditótól, még pedig azzal a föltétellel, hogy a földeket műveljék meg és vágják elejét a pusztulás terjedésének. Ezek fölébe helyezte mint helytartót (pechah) Gedalját, az Achikam fiát, meghagyván neki, hogy Micpáht, vagy három órányira Jeruzsálemtől északkeleti irányban tegye meg székhelyévé.
Jobban Nebukadnecar nem is választhatott volna, mert a súlyos helyzet közepette Gedalja volt az a férfiú, ki hivatva lett volna arra, hogy a szörnyű csapások után az országnak a békét és a nyugalmat visszaszerezze. Gyöngéd és békeszerető volt, bizonyos tekintetben tanítványa Jeremia prófétának, akinek Achikam, Gedalja atyja, barátja és védelmezője volt. Hogy a még vérző és sajgó sebek meggyógyuljanak, ahhoz szelíd kéz, teljes odaadás kellett, meg az is, hogy a helytartó a maga személyét egészen a háttérbe helyezze. Gedalja talán nagyon is lágy volt, vagy nagyon is számított az emberek jó oldalára: a hálada-tosságra. Nebuzaradan egyelőre ő rá bízta a nem veszedelmes foglyokat, Cédékia király leányait, sok nőt, gyermeket és az udvarhoz tartozott eunuchokat; alája rendelte a földműveseket is, akik azonban alig voltak valami nagy számmal.
Nebukadnecar jónak látta, hogy Gedalja mellé rendelje Jeremia prófétát. Ezért arra utasította Nebuzaradant, hogy bánjék figyelemmel Jeremiával és teljesítse minden óhajtását. Nebukadnecar, aki trónralépte óta kétségkívül mindig megtudta, hogy Jeremia mint jósolja meg a bekövetkezendőket, meg volt győződve ennek prófétai képességeiről, de lehet az is, hogy az hizelgett neki, hogy egy tőle távol álló jó s oly nagy hivatást és nagy hatalomra való hivatottságot tulajdonit neki. Mikor Nebuzaradan Jeruzsálemből elment Rámába, melynek közelében volt Rachelnak, az ősanyának a síremléke, hogy az ott egybegyülekezett foglyok és menekültek közül kiválassza azokat, kik maradjanak és azokat, kik száműzessenek, feloldotta a bilincseket, melyeket Jeremia csak úgy viselt, mint a többi fogoly. Nebukadnecar nevében kihirdette előtte, hogy teljesen szabad. Kivándorolhat Bábelbe, ahol megkülönböztetett bánásmódban leszen része, de mehet máshova is, ahova csak akar. Ö azonban azt tanácsolja neki, hogy menjen el Micpáhba, Gedaljához. Jeremia, aki méltán panaszolta el, hogy neki saját szemével kellett látni a nyomort és a romlást, kénytelen volt végignézni azokat a borzalmas jeleneteket is, hogy a megbilincselt foglyokat mint hurcolták el Rámából, hogy Babyloniába vigyék őket. Szivettépő dolog volt, hogy ezek a szerencsétlenek, férfiak, nők és gyermekek mennyire kétségbeestek, mikor sorsukról értesültek.
Jeremia vigaszt adott nekik az útra:
„Sirás és keserves jajszó hallik Rámában. Rákhel siratja fiait. Nem akara. megvigasztalódni az ő fiai felől, mert ime, nincsenek. Ezt mondja az Ur: Tartózkodjál a sírástól és szemeidet a könyhullatástól: mert a te cselekedetednek jutalma lészen. Visszatérnek gyermekeid az ellenség országából, igy szól az Ur: Van reményük utódaidnak és az ellenség földéről visszajönnek."
Jeremiának nagyon nehezére esett az elhatározás; soká nem tudta mitévő legyen. Szive a bajtársaihoz vonzotta, annál is inkább, mert nem sok kilátása volt rá, hogy az országnak hasznára válhasson. Már a prófécia is föltárta előtte, hogy a Babylóniába számüzöttek vannak hivatva az ország megujhitására, Összehasonlította a számüzötteket koránérett jó fügékkel, az országban hátramaradottakat pedig olyan fügékkel, melyeket a vihar vert le a fáról. Czédékiának is ismételten azt tanácsolta, hogy adja meg magát a győztesnek és vándoroljon ki Bábelbe, mert átok és pusztulás vár azokra, akik az országban maradnak. A következetesség okából tehát neki is ki kellett vándorolnia Babylóniába, csakhogy akkor ott kellett volna hagyni szülőföldjét, ami a prófétának nagyon, nagyon nehezére esett.
De arra sem tudta magát elhatározni, hogy Gedaljához csatlakozzék. Joggal tartott attól, hogy ezzel a visszamaradt menekülőknél újból annak a gyanúnak teszi ki magát, hogy párthive a győzőnek, aki elpusz-tittatta a népet, lerombolta a fővárost, meg a templomot és megsemmisítette Dávid és Salamon alkotását. Azok a szerencsétlenek, akiket száműzetésre ítéltek, rossz néven vették tőle, hogy el akarja őket hagyni, mert nyilván arra számitottak, hogy az ő révén, mivelhogy ő kegyben áll Nebukadnecarnál, enyhülést remélhetnek szenvedésükben. Jeremia,
akinek a lelkében ilyen sokféle érzés viharzott, önönmagával küzdve, ily panaszra nyitotta meg ajkát: „Jaj nékem, anyám, hogy szültél, visszavonásnak és az egész földön való perpatvarnak férfiát. Nem adtam kölcsönt, ők sem adtak nekem sem, mégis szidalmaz engem mindenki!“ „Ekkor egy prófétai megnyilatkozás meghagyta neki, hogy maradjon az országban, csatlakozzék Gedaljához és az elvadult ittmaradottak közt folytassa oktató és nevelő tevékenységét. Hirdette tehát mindazoknak, akik meghallották: „Így szól az Ur: Ha megtérendesz, én is megtérit-lek tégedet, előttem állasz és ha elválasztod a jót a hitványtól, olyan lészesz, mint az én szám. Térjenek meg ők te hozzád, de te ne térj ő hozzájok. És adlak téged e népnek erős ércbástyául és viaskodnak ellened; de nem győzhetnek meg tégedet; mert én véled vagyok, hogy megtartsalak."
Szomorodott szívvel ment el Gedaljához Micpáhba. Tanítványa, Baruch, most is kísérője volt. Nem nagyon bízott abban, hogy a csőcselék maradékát nemes dolgokra nevelhesse. Mert hiszen négy évtizedes működésének ideje alatt még az előkelőeknél és müveiteknél sem tudott sokra menni. Hogy számíthatott volna ezek után sikerre a parasztoknál és tudatlanoknál? Ámde alkalmazkodnia kellett. Nebukadnecar olyan nagyon megbecsülte Jeremiát, hogy nemcsak ajándékokat adatott neki, hanem mindennapi élelmet is. És valóban, az a körülmény, hogy Jeremia Gedalja mellett tartózkodott, az országban maradottakat bizodalomrrtal és a jövőbe vetett hittel töltötte el. A helytartó kihirdettette, hogy mindazok a menekültek, akik köréje sereglenek, nyugodtan letelepedhetnek a városokban és rnegmivelhetik bátran földjeiket. így aztán sorra-rendre eljöttek Gedaljához a szétugrasztott judabeliek Moabból, Amonból, Edóm-ból és más szomszédos országokból, ahol ideiglenesen letelepedtek, de ahol nem valami jól érezték magukat. Eljöttek és békét kötöttek, azaz kötelezték magukat, hogy hűséges alattvalói lesznek a khaldeusi királynak. Kezdték erre megművelni a földet és nemcsak gabonát termeltek, hanem bort, meg fügét is. A föld ismét áldást hozott és mert a népesség kicsiny volt, a parasztok, kertészek és vincellérek pedig nagyobb mértékben kaptak földbirtokokat, gazdag aratásra tettek szert. A romok körül uj életre ébredt egy-egy város. Azonkívül Gedalja Micpáhban szentélyt is létesitett, mert Jeruzsálemben és a templom hegyén sakálok tanyáztak és ezeknek a szent helyeknek a helyreállítására gondolni sem lehetett.
Micpáh megszentelt hely hírében állott, mert egykor oltárt emelt ott Sámuel és központtá tette meg. A félig izraelita, félig pogánytelep lakói, a Szichemből, Silóból és Samáriából való chuteusok elismerték ezt a szentélyt és áldozatokkal, meg tömjénnel tisztelték, minthogy Béthélben rég lerombolták az oltárt és a papokat is száműzték. így aztán Micpah újból szentélylyé és középponttá vált. „Judának a maradékát", azonban, melynek élén Gedaljah állott, a khaldeusok jelenléte folyton arra figyelmeztette, hogy csak szolgák és Bábel fölöttük az ur. A khaldeusok nemcsak a népet figyelték meg, hanem a helytartót is, nehogy áruló tervet kovácsoljon. Ámde az adott viszonyok közt, az országra beköszöntött szörnyű nyomorúságot tartva szem előtt, a helyzet még mindig kedvezőbb volt, semmint az emberek várhatták. Mert hiszen legalább szülőföldjükön lehettek.
Belefáradva a hegyek és sivatagok közt való kalandos életbe, a vadállatokkal és a még vadabb khaldeusokkal való harcokba, végül a Gedaljához való csatlakozásra és megadásra határozták el magukat azok a csapatvezetők is, akik mindeddig kardjukban és hiú reménységekben bizakodván, ellentállottak. Jochanan, a Koreach fia és a többi fejedelem tárgyalásokat kezdtek Gedaljával. Minthogy pedig ez biztosította őket, sőt meg is esküdött nekik, hogy múltúkra fátyolt fog borítani és hogy a khaldeusok nem gondolnak bosszúra, ha arra határozzák magukat, hogy ezentúl Nebukadnecar király hü alattvalói lesznek, hát ők is számot vetettek a helyzettel, lerakták a fegyvereket, mire hozzáláttak ők a munkához, mivelték a földeket és fölépítették azokat a rombadőlt városokat, melyek addig búvóhelyeikül szolgáltak. A harcosaikkal együtt elég tekintélyes számmal voltak. Azonkívül harcban, kalandos életmód közepette megacélosodtak minden vészszel szemben és igy jelentékeny erőhöz juttatták „Juda gyönge maradékát". Utolsóként állított be Ismael vezér, Nethanja fia.
Vele, aki ravasz és lelkiismeretlen ember volt, gonosz szellem vonult be Micpáhba és megrontotta a hátramaradt judabelieknek viszonylag kedvező helyzetét. Ismael is békét kötött Gedaljával és a khaldeusokkal, meg is Ígérte, hogy aláveti magát nekik, de a szive mélyén olthatatlan gyűlöletet táplált irányukban. Irigység volt-e, hogy ő, aki királyi vérből való, alá van rendelve egy olyan helytartónak, aki nem egyenrangú vele, avagy az országon uralkodó khaldeusok iránt érzett politikai gyűlölet volt-e, ami azt az aljas tervet szülte meg benne, hogy Gedalját eltegye láb alól ? Báális, az amoni király, akinek sehogyse volt ínyére, hogy Khaldea védelme alatt uj judai állam támad és fejlődik, olyan gonosztettre serkentette, mely a judai államot végképp megszüntette.
Á többi főember, különösen pedig Jochanan, Koreach fia, megtudta, hogy Ismael micsoda áruló tervet sző Gedaljah ellen. El is mondták ezt Gedaljának és rendelkezésére bocsájtották magukat, sőt engedelmét kérték, hogy ártalmatlanná tehessék a gonosz embert, nehogy Judának lassan-lassan újból erősbödő maradéka újból megsemmisüljön. Csakhogy Gedaljah nem hitt ezeknek a figyelmeztetéseknek. Talán azt hitte, hogy ezek a férfiak féltékenységet éreznek volt vezértársukkal szemben, vagy tán nem akarta puszta gyanúra megvonni Ismaeltől azt a védelmet, melyet esküvel is biztosított neki. Lehet az is, hogy félt szakadást előidézni.
Gedalja, lelkiismeretessége, akár az ereje, akár a gyöngesége szülte azt, végzetessé vált rá nézve és a még alig szervezkedett judai közösségre. Vagy négy év múlhatott el azóta, hogy Jeruzsálem elpusztult és hogy a szétszóródott judabeliek a helytartó alatt ismét kis erőre kezdtek szert tenni, mikor lsmael valami ünnepi gyülekezetre tiz kísérővel jelent meg Micpáhban. Gedaljának barátságos arcot mutatott, mire ez lakomára hívta meg őket. Mialatt az folyt és mialatt a talán bortól mámoros jelenvoltak semmi rosszra sem gondoltak, lsmael és társai hirtelen fegyvert ragadtak és a helytartót és vele együtt a többi fegyverfogható férfiút, köztük khaldeusokat is, könyörtelenül legyilkolták. Micpáh többi lakóját, az aggastyánokat, nőket, gyermekeket és eunucho-kat azalatt az embereivel őriztette, hogy a gaztettnek hire ne fusson. Minthogy lsmael megtudta, hogy másnapra Szichemből, Silóból és Samáriából nyolcvan férfiú érkezik Micpáhba, hogy áldozatokat hozzon az ünnepre, elébük ment és becsalta őket a városba. Ott aztán elválasztotta őket egymástól és egyenkint megölette őket. Csak tiz embert hagyott meg közülük, akik megígérték, hogy elárulják, hol vannak elrejtve az élelmiszer-készletek. A meggyilkolt hetven férfiú holttestét lsmael abba a nagy ciszternába dobatta, melyet Aszá király készíttetett Micpáh mellett. A gaztett után lsmael és tiz társa mindazokat, akik még Micpáhban voltak, többnyire nőket és gyermekeket, köztük Czédékia király leányait, Jeremiát, az agg prófétát és tanítványát, Baruchot, fogságba ejtették, hogy a Jordánon át elvigyék őket Ammonitisba. A gonosztevő azt hitte, hogy ott nem érheti el a babylóni király bosszúálló kardja és hogy oda a khaldeusi seregek nem üldözik.
Vájjon mi célja lehetett a foglyokkal Ismaelnek?
Akármilyen titkon hajtotta is végre sötét müvét, sokáig azért mégse maradhatott titokban. Jochanan meg a többi főnök hirt kapott a dologról és csaknem kétségbeestek, hogy ime, elvesztették egyetlen támaszukat és megint visszaesnek a kalandos életbe. Nyomban üldözőbe vették az orgyilkosokat. Mikor ezek elérték első pihenőjüket, a Gibeon mellett levő tavat, Jochanan és a többi vezér elébük kerültek és harcra szólították föl őket. A segítség láttára a foglyok mind Jochanan táborába menekültek. E közben úgy látszik, dulakodás támadt a két csapat között, mert lsmael emberei közül ketten elestek. lsmael maga nyolc emberével elmenekült, átkelt a Jordánon és visszatért Ammonba. Nyomorult merénylete sikerült, Gedalja halála következtében a judai közösség feloszlott.
A hátramaradottak tanácstalanok voltak és nem tudták, mittevők legyenek. Azt nem tartották ajánlatosnak, hogy az országban maradjanak, mert előrelátható volt, hogy Nebukadnecar, ha a Gedalja halálát nem is akarná megtorolni, bosszút fog állani az elesett khaldeusokért és cinkostársaknak tekintvén őket, rajtuk tölti ki boszuságát. De még e rettegés nélkül is, hogy maradhatnának az országban? Ki legyen fejük, vezérük és ki tartsa össze a laza közösség tagjait? Ki védelmezze meg őket a szomszédbeli ellenségek ellen, akik úgyis csak azt lesik, várják, hogy megsemmisíthessék őket és hogy Izraelnek hire se maradjon? Első gondolatuk az volt, hogy Egyptomba vándorolnak, még mielőtt Nebukadnecar felelősségre vonhatná őket A vezérek, élükön Jochanan, Koreach fia, dél felé tartottak. Betlechem előtt megálltak, mert Betlechem maga valószínűleg el volt pusztítva. Időközben nyugodtabbá vált a hangulat és fölmerült az a gondolat: nem volna-e jobb ragaszkodni a hazához, semmint bizonytalanul, idegen földet keresni föl? Úgy látszik, Baruch vetette fel ezt az eszmét, mely egyik-másik vezérnél visszhangra is talált. Mások azonban ellenezték a dolgot és úgy látszik, a leghevesebb ellenzője volt Jezanja, a Machát-családjából való. Amikor ilyen eltérőek voltak a nézetek a terv dolgában, melytől olyan sok embernek élete, boldogulása függött, a vezérek elhatározták, hogy Jeremiára bízzák a döntést. Ám forduljon ő imádkozva az Istenhez és könyörögje ki tőle a prófétai fölismerését annak, hogy melyik utón haladjanak és mihez kezdjenek. Istenre, mint tanúra hivatkoztak, hogy alávetik magukat Jeremia nyilatkozatának, ha kedvező lesz az, ha nem.
Jeremia tiz napon át imádkozott, esdekelt, hogy a helyes prófétai ihlet világosítsa meg elméjét. Úgy látszik, hogy az átélt szenvedések elhomályosították lelki szemeit. Ezenközben a vezérek hangulata megváltozott. Csaknem mindnyájan a kivándorlásra határozták el magukat. Mikor aztán Jeremia összehívta á főnököket és az egész nép apraját-nagyját, hogy elmondja, miként nyilatkozott meg neki a prófétai szellem ; mikor elmondta, hogy maradjanak az országban és ne féljenek Nebukadnecartól, mert ez kegyelemmel fog feléjük fordulni; mikor Jeremia ezt elmondta, észrevette, hogy az emberek arca sötét marad e nyilatkozatra. Hozzátette tehát, hogy ha megmaradnak a kivándorlás szándéka mellett, az a kard, melytől annyira rettegnek, mégis csak utól-éri őket. Egyikük sem fogja viszontlátni a hazát, mert Egyptomban meg fognak semmisülni. Alig fejezte be Jeremia a szavait, mikor Jezanja és Jochanan odakiáltották neki: „Hazugságokat hirdetsz az Ur nevében. Nem ő sugallta neked ezeket, hanem a te tanítványod, Baruch."
Mire a vezérek minden további gondolkozás nélkül utrakeltek Egyptom felé. Az egész tömeg követte őket, ki önként, kit meg erőszakkal hurczoltak magukkal. Jeremia és Baruch is kénytelenek voltak velük tartani. Mert hiszen mittevők lehettek volna egymagukban a puszta országban? így vándorolt a sereg Taphná (Tachpanches) egyptomi városig, amely katonai város volt a Nílus peluziai ága mentén. Hophra király barátságosan fogadta őket. Elég hálás volt vendégszeretetben részesíteni azokat, akiket az ő fondorkodása juttatott ilyen nyomorba. A menekülők ott más judabeliekkel találkoztak, akik már előbb vándoroltak ki. Ezek Migdolban, Memphisben és Sáisben éltek, de központjuk nyilván Taphna volt.
így hát több mint ezer évvel az Egyptomból való kivonulás után, Jákob fiai ismét visszatértek oda. De milyen megváltozott helyzetben! Akkor erőteljes pásztor-törzsek voltak, szűk látókörrel bár, de romlatlan, erős lélekkel, eltelve reménységekkel. Az ivadékaik azonban, sok harc után, sebzett szívvel, megtört lélekkel, sokkal messzebb estek már származásuktól, semhogy vigaszt és nyugodalmat lelhettek volna Istenükben, hitükben, Másrészt nem vetkőztek még ki sajátosságaikból annyira, hogy könnyen összeolvadhattak volna más népekkel és hogy teljesen fölszivódhattak volna. Mint az emigránsok egyáltalában, ők is ámították a lelkűket és nagy figyelemmel kisértek minden politikai mozgalmat, folyton abban reménykedvén, hogy még megjön az alkalom, amely visszaviszi őket hónukba, ahol aztán a régi, szabad módon élhetnek.
Ez események ideje alatt Judából teljesen kipusztultak az ország fiai. Nebukadnecar ugyanis nem fogta föl olyan közönyösen a Micpáhi eseményeket: Oedalja és a melléje rendelt khaldeusok meggyilkolását. Úgy lehet, belátta, hogy hiba volt megengedni a fönnmaradását egy olyan gyönge judai közösségnek, mely mindössze két szemnek a felügyelete alatt áll. Ismét odaküldte tehát testőrségének vezérét, hogy a még ott maradt judabelieket fenyitse meg. Csakhogy Nebuzaradan már nem találta ott a vezéreket, Jochanant és társait, se más olyan férfiút, aki jelentőséggel birt, hanem csupán a visszamaradt földművesekre, kertészekre és vincellérekre akadt. Ezeket, akik a nőkkel és gyermekekkel együtt hétszáznegyven öten voltak és Juda népének utolsó maradékát képezték, (582 körül) fogságba hurcolták Babylóniába.
Jojachin óta ez volt a harmadik száműzetés. Az ártatlanok bűnhődtek tehát ezúttal is a vétkesek helyett. Hogy Ismaelből és cinkostársaiból mi lett, azt a krónika nem jegyezte föl. De Gedaljah nevét megtartotta az utódok emlékezetében az ő erőszakos halála. Halálának napját évről-évre mint gyásznapot ülték meg Babylóniában.
Gedaljah meggyilkoltatása óta az volt Nebukadnecar terve, hogy nem tűr meg több judabelit az országban. Minthogy a judaiak nem voltak hasznára, de sőt minden ünnepélyes ígéretük és esküjük ellenére, újból és újból Egyptom felé fordultak, rá nézve csak hátrányos lett volna, ha bármilyen csekély számban is, de tovább az országban marad nak. így tehát Juda teljesen néptelen és puszta lett. Sem emberek, se háziállatok nem voltak benne. Ellenben tanyát ütöttek benne a vadállatok. Egy későbbi időben élő próféta igy panaszolja el a teljes pusztulást: „Elpusztultak a szent városok, pusztasággá lön Cion és sivataggá Jeruzsálem." Valóra vált tehát ez a jövendölés is: Juda talaja egészen pihenhetett és megünnepelhette mindazokat a sabbatéveket, melyeket olyan hosszú időn át nem ünnepeltek meg. Csak a déli részen tulajdonítottak el az idumeiak néhány, az ő határuk mentén levő részt Juda földjéből — a babyloni király engedelmével vagy anélkül — és a birodalmukat ilyeténképen egészen a Középtengerig terjesztették ki. A szám-üzöttek ezért elkeseredetten gyűlölték az idumeusokat, akik nemcsak kárörvendtek Jeruzsálem pusztulása miatt, hanem ki is fosztották a szerencsétlen országot, kiszolgáltatták a menekülőket és elfoglalták az ország ősi földjének egy részét. Két próféta, aki megmenekült a vérfürdő és a rombolás elől és aki a kivándorlottak közt élt, élénk kifejezést adott ebbeli fájdalmas érzésének. Obadja volt az egyik, egy névtelen a másik. Mindkettő megjövendölte, hogy Edomot viszonzásul azért, amit Jeruzsálem és fajrokonai ellen vétett, eléri balsorsa. Obadja alkalmasint azok közt élt, akik föníciai városokban leltek menedékhelyre. Megvigasztalván és bátorítván a menekülteket, fenyitő szóval fordult Edom ellen: íme kicsinynyé tettelek téged a pogány népek között
És felette megvetett leszesz,
A te szived kevélysége csalt meg téged, Ki lakozol erős kősziklák között A te magas lakhelyedben, Ezt mondván szivedben:
„Kicsoda vonna le engem a földre?
De ha felemelkednél is az égbe, mint a keselyű És ha a csillagok között helyezhetnéd is a te fészkedet, Onnét is levetnélek, azt mondja az Úr.
A te atyádfia, Jákob ellen való erőszaktételért száll te reád szidalom.
És kivágattatol mind örökké;
Mert amely napon az idegenek az ö jószágokat elviszik vala És mikor az idegenek bémenvén az ő kapuin, Jeruzsálemre sorsot vetnek vala, Te is azok közül egy valál.
Azért ne nézzed örömmel a te atyádfia elestét És ne örülj a Juda fiainak veszedelme napján Ne menj bé az én népemnek ka-puján Az ö veszedelmének napján.
Ne nézzed te is az ő romlását
Balsorsuk idején.
Mert közel vagyon az Úr napja mind a népek ellen: Amint cselekedtél mással, úgy cselekszenek te véled is, A te fejedre tér, amivel másnak fizettél. Mert mivelhogy ti ittátok (a méregpoharat) az én szent hegyemen Azonképen isznak szüntelen minden pogánynépek: Isznak mondom és felhörpögetik az Úr poharát És olyanok lesznek, mintha nem voltak volna. A Cion hegyén pedig lészen -szabadulás és lészen szentség É6 örökségül birja a Jákob háza az ő örökségi jószágát.
És lészen Jákob háza mint egy tűz
És a József háza láng
És az Ézsau háza mint pozdorja És megégetik és megemésztik őket És nem marad senki az Ézsau házából: mert az Úr szólott.
Egy másik, ebből a korból való próféta, aki valahol a számkivetésben élt, rémes képét adta annak a pusztulásnak, amely Edomra rá fog köszönteni. Minthogy Edóm népe olyan lelketlenül viselkedett a judabeliekkel szemben, mikor ezek oly borzalmasan szerencsétlen helyzetben sínylődtek, egyre nőtt irányukban a gyülölség, amely féktelenné vált és még későbbi időkre is sokáig volt kihatással.
Ámbátor a judaiaknak mindenütt szeretetlenséggel kellett megküz-deniök, és bár országukat részben ellenségeik foglalták el, az Egyptomban élő kivándorlottak azért mégis abban a reményben éltek, hogy nemsokára visszatérhetnek hazájukba és azt újból benépesitik. Az időközben lejátszódott harci események csak fokozták ebbeli reménykedésüket. Hophra, egyptomi király ugyanis uj háborúra készült. Egy évvel Jeruzsálem pusztulása után Nebukadnecar, aki tizenhárom éven át ostromolta Tyrus szigetét, elhatározta, hogy békét köt a tyrusiakkal. Ezek már ki voltak merülve, nagy veszteségeket is szenvedtek és igy elfogadták a békét, bármily kemények voltak is a feltételei. Nebukadnecar külömben megengedte, hogy a tyrusi állam a maga hajójárataival és kiterjedt kereskedelmével egyetemben tovább is fennálljon; kötelességévé tette, hogy az ő fenhatóságát elismerje és szükség esetén bocsássa Nebukadnecar rendelkezésére hajóhadát is. Ithobal tyrusi királynak Nebukadnecar nem kegyelmezett meg, hanem fogolyként vitette Babylo-niába. Helyére más királyt ültetett. Nebukadnecar most már azt hitte, hogy ezen a részen teljesen biztos az ő uralma, holott azalatt Hophra hadjáratra készült a babyloniaiak felsőségét elismerő föníciaiak ellen, amiben alkalmasint egy görög hajóhad támogatta. Mindenekelőtt Ciprus szigete ellen fordult, melyet csakhamar elfoglalt, mire Föníciába indult,
elfoglalta Szidont több más várossal együtt, megtámadta és legyőzte a tyrusi flottát, a föníciai városokat pedig sorra megsarcolta. Hophra e szerencsés hadjárata következtében a judabeliek azt remélték, hogy a király elfoglalja Judát is és visszaadja majd nekik. Ebből a csalódásból Jeremia, az agg próféta akarta őket kiragadni. Úgyis szükségét érezte, hogy kemény intelemmel forduljon az Egyptomban tartózkodó juda-beliekhez, akik a szerencsétlenségükből nem okultak, nem javultak, hanem Egyptomban ismét ráadták magukat Neith istennőnek, az úgynevezett menyei királynőnek imádására. A rut idegen bálvány mellett, melyet fajtalansággal tiszteltek, hihetetlen elvakultságukban a maguk Istenéhez is ragaszkodtak, az Egyetlenegyet hordták ajkukon és az ő nevére esküdtek. Mielőtt sirba szállt Jeremia, még egyszer meg akarta nekik mondani, hogy ilyen eltévelyedések mellett sohase fogják megláthatni hónukat. Nagy gyűlésre hívta tehát egybe Taphnába mindazokat a judaiakat, akik Migdolban, Taphnában, Memphisben és Szaiszban laktak. A tekintélye még mindig olyan nagy volt, hogy felhívásának eleget is tettek. Az egybegyűltek előtt aztán kíméletlenül ostorozta bűneiket. „Miért akartok romlásba dőlni, hogy hírmondó se maradjon közü-letek, mikor itt az idegenben sem átaljátok bálványimádással gúnyolni a ti Isteneteket? Elfeledtétek-e már a szerencsétlenséget, amely elődeiteket érte és amely utóiért benneteket is? íme igy szól az Ur: Mindazokat, akik Egyptomban laknak, éppúgy megbüntetem, mint ahogy megbüntettem Jeruzsálem lakóit: karddal, éhínséggel, dögvészszel. Juda országába, melybe vágytok, sohase fogtok visszatérni, hacsak nem mint menekülők."
De a bálványimádás ferdesége annyira erőt vett a leikükön, hogy egész nyíltan dicsekedtek a dologgal. Sőt a prófétának szemtől-szembe mondták, hogy nem hagynak föl vele. A legarcátlanabbul az asszonyok viselkedtek. „Meg fogjuk tartani azt a fogadalmat, amit tettünk és áldozni fogunk a menyek királynőjének, mint ahogy ezt egykoron tettük mi és atyáink Juda városaiban és Jeruzsálem utcáin. Akkor bőségesen volt kenyerünk, boldogok voltunk és a szerencsétlenség elkerült bennünket. De amióta nem hozunk áldozatokat a menyek királynőjének, mindenben szükséget szenvedünk és a kard meg az éhínség pusztít közöttünk. Egyebekben — folytatták a nők — vájjon férjeink nélkül istenitjük-e a‘ menyek királynőjét?" Ezzel az arcátlansággal szemben Jeremia kijelentette: „Ám tegyetek hát eleget fogadalmatoknak, de minden Egyptomban levő judabeli el fog pusztulni. Csak kevesen lesznek, akik megmenekülvén a kard elől, visszatérnek Juda országába. Ezek megtudják, kinek a szava igaz: az enyém-e, vagy az övék." Jeremia még azt is kinyilatkoztatta, hogy Hophra király, akiben olyan nagyon bíznak, úgy jár majd, mint Cédékia: ellenségei kezébe fog esni.
Ezidötájt (571 körül) Nebukadnecar nagy sereggel kezdte meg a háborút Egyptom ellen. Uralkodásának kezdete óta az volt a terve, hogy meghódítsa a nilusi országot és ezt a tervet most annyival is inkább meg akarta valósítani, mert Hophra meg merte támadni Föniciát, mely Babylónia fönhatósága alatt állott. Egyptomban Jeremia, Babyló-nában Ezekiel hirdette, hogy a babylőni nagy király nagy győzelmet vesz Egyptomon. Ámde, úgy látszik, hogy ennek a hadjáratnak sem lett szerencsés vége Babylóniára nézve/ Hatalmas földrengés támadt és állítólag ez ejtette volna rémületbe a khaldeusi harcosokat, úgy hogy Egyptom határán megfordultak és hazatértek. Az a jóslás, hogy Nebukadnecar le fogja győzni Egyptomot, nem valósult tehát meg. De az a jövendölés, hogy Hophra szerencsétlen véget ér, valóra vált. Kyrene ellen folytatott hadjáratában az egyptomi sereg vereséget szenvedett és a katonai kasztok, abbeli féltékenységükben, hogy a király előnyben részesíti a káriaiakat és a jónokat, föllázadtak Hophra ellen. A lázadók élére egy alacsony sorsból fölvergődött Amazis (Amozis) nevű egyptomi állott, aki megfosztotta Hophrát trónjától és később meg is fojttatta. Ez az uj Fáraó, aki mindent elkövetett, hogy magához édesgesse az egyptomiakat, de egyúttal a görögöket is megnyerje, nem sok érdeklődést tanúsított az Egyptomban megtelepedett judabeliekkel szemben. Elhanyagolta őket és ők kénytelenek voltak lemondani arról az álmukról, hogy Egyptom segíti majd őket arra, hogy hazájukba visszatérhessenek. A dolgok ilyetén való kialakulását, úgy látszik, még Jeremia is megérte. A vérei kigunyolták, hogy az Ur talán őt is elhagyta, amiért az Egyptomra vonatkozó jóslása nem teljesedett és ő még aggkorában is panaszkodott az üldöztetések miatt:
„Uram, Istenem, én bizodalmám gyermekségemtől fogva 1 Te tőled tápláltattam az én anyámnak méhétől fogva, Te felőled vagyon az én dicséretem szüntelen 1 Bolondnak néznek engem sokan De te vagy az én erős bizodalmám.
Ne vess el engemet az én vénségemnek idején; Mikor elfogy az én erőm, ne hagy el engemet;
Mert szóltak az én ellenségim én felőlem
És akik az én életem után leselkednek, együtt tanácskoznak.
Mondván : Az Isten elhagyta őtet: Kergessétek és fogjátok el;
Mert nincsen, ki megszabadítaná.
Óh Isten, tanítottál engem az én gyermekségemtől fogva ;
És mind e mai napig hirdetem a te csodadolgaidat Annakokáért vénségemig is és az én megősztilésemig Óh Isten, ne hagyj el engemet,
Miglen hirdessem a te karodat e nemzetségnek És minden következendő nemzetségnek a te erődet!
Mert minekutána sok és gonosz nyomorúságokat kóstoltattál meg én velem,
Ismét megelevenítettél engemet:
És a földnek mélységéből ismét felhoztál engemet.
Gyöngéd lelke aggkorában még szomorúbbá lett, mert minden fáradozása hasztalannak bizonyult. Környezete, Judának Egyptomban levő maradéka megmaradt eltévelyedésében és keményszivüségében. Ámde azért Jeremia buzgólkodása mégsem volt hiábavaló. Az a mag, melyet ő vetett, próféta társainak gondozása mellett más talajon ugyan, de kikelt, virágzott és gyümölcsözött. Az a hivatása pedig, hogy ne csak romboljon, hanem újra építsen és újra alkosson, más körben valósult meg.
FÜGGELÉK.
A BIBLIAI TÖRTÉNET ÉS AZ ÚJKORI ÁSATÁSOK.
IRTA:
DR- VENETIÁNER LAJOS.
ELŐSZÓ.
RAETZ Henrik, a zsidók története megírásának mestere, nagy munkájának első két kötetével — mely a bibliai történetet adja — méltó alapját nyújtotta annak az elragadóan szép épületnek, melyben bemutatta a zsidóság negyedfél évezredes fejlődését és reményeit, küzdelmeit és szenvedéseit, a népek közt elfog lalt helyzetét és világtörténeti hivatását.
Maga a mester is érezte és tudta, hogy a legnehezebb feladatot kell megoldania a bibliai történet megírásával, mert ott kell végeznie azt az alapozási munkát, mely rendületlen hitet és bizalmat ébreszt az egész épület szilárdsága s jelentősége iránt. Ha kétely férkőzik a Biblia adataihoz, ha gyanú támad a Biblia történeti értékével szemben, ha a legtárgyilagosabb történeti források láncolatából ki kellene kapcsolnunk a Bibliát, úgy elveszítettük azt a talajt, melyben Izrael számára a Gondviselés forrása fakad s megszűnik bizalmunk ahhoz az elevenen ható erőhöz, mely Izraelt világtörténeti hivatással ruházza fel.
Graetz idejében már oly magas hullámokat vert a Biblia tanulmányozásának kritikai iránya, hogy ő maga sem volt képes viharos csapása alól szabadulni, minek következtében nem a kezdet kezdetével indította meg a bibliai történet tárgyalását, hanem a honfoglalással, mint előkészítő korával a királyság megalapításának, amikor már történeti korszak kétségbevonhatatlan adatai bőven szolgáltatták a történeti megismerés anyagát. Mindazt, amit a honfoglalás előtti időkből közöl velünk a Biblia, Graetz csak szűkszavú bevezetés gyanánt adja s amit a Biblia a királyság megerősödéséig mond el, azt Graetz csak átmenet gyanánt tárgyalja.
Mert Qraetz tárgyilagos történetet akart nyújtani s nem akart olyan fejtegetésekbe bocsátkozni, melyeknek igazságát a bibliai és a történeti kritikával szemben csak a Hit fegyverével védhette volna meg, a Biblián — mint egyedüli forrásán — kívül pedig nem állott még rendelkezésére semmiféle anyagi bizonyíték, mely előtt a hitetlenség kénytelen lett volna meghajolni. Igaz ugyan, hogy a Biblián kívül álló egykorú anyagi bizonyítékai a királyság korszakára sem voltak még, de a Bibliának erre a korszakra vonatkozó történeti tudósításait már akkor elismerte a kritika legalább megbízható irodalmi forrásnak.
ecemberében bocsátotta Graetz közre mestermüvének bibliai történeti részét s azóta a Biblia adatait megerősítő, rajta kívül álló, egykorú anyagi bizonyítékoknak olyan halmazát hozták napfényre az egyptomi s különösen az asszyr-babylóniai ujabbkori ásatások, hogy Hőmmel Fritz, müncheni egyetemi tanár már 1897-ben (Die altisraeli ■ tische Überlieferung Vili, és 21. 11.) azt.írhatta: „Az emlékek világosan érthető nyelven szólnak hozzánk s már hallom egy uj korszak szárnycsapásait, amikor majd az úgynevezett modern bibliakritika fölött, mint egy elavult tévedés fölött, napirendre fog térni a világ!" „Mert ha a feliratos emlékek kétségtelen bizonyítékot tudnak szolgáltatni arra nézve, hogy a valódiságukban megtámadt héber (bibliai) hagyományoknak hacsak egy része is tényleg ősrégi s igy valójában megbízható hagyomány, úgy az egész modern bibliakritikának merész épülete alól teljesen el lesz rántva az alap."
Mit alkothatott volna Graetz, ki nemcsak tudással, boncoló elmével, bámulatos konstruáló képességgel és ragyogó tollal, de szívvel és lelkesedéssel irta meg művét, a bibliai történetből, ha néki már rendelkezésére állottak volna ezek az adatok s nem lett volna kénytelen egykorú bizonyítékok fegyverzete híján csak keresztülsiklani Izrael történetének s a Bibliához fűződő hitnek olyan alapvető adatai fölött, miket ma már történeti tényeknek ismerünk el, továbbá, ha oly biztos betekintést nyerhetett volna a Szentföld politikai és kulturális helyzetébe, mint amily világosan látjuk ma a viszonylatot mely Palesztinát Egyptom és Asszyr-Babylonía világbirodalmi törekvéseinek útjában és érdekkörében tartotta. Ma már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nemcsak e két szomszéd nagyhatalom történetét, törekvéseit, politikai és kulturális téren kifejtett hatásait ismerjük, mely ismeret nélkül nem alkothatunk tiszta képet a Szentföld történetéről és sorsáról, de egykorú feliratok segítségével kétségbevonhatatlan anyagi bizonyítékokat szolgáltathatunk, úgy a királyság történetére vonatkozó bibliai adatok hitelességének megerősítésére, valamint a honfoglalás előtti ősatyák életének megvilágítására, kiknek történetét a kritika mindeddig a bibliai legendakörbe sorozta.
Ezen nézőpontok figyelembevételével akarunk a következőkben pótlásokat s kiegészítéseket adni Graetz fejtegetéseihez a bibliai történetről*
- E tárgy irodalma gyanánt a következő munkák említhetők: Conder, The Bibié and the East. London 1896. — Harper, The Code of Hammurabi. Chicago 1904. — Hőmmel, Geschichte Babyloniens und Assyriens. Berlin 1885. — Hőmmel, Die altisraelitische Ueberlieferung in inschriftlicher Beleuchtung. München 1897. — Jampel, Die Wiederherstellung Israels unter den Achameniden. Breslau 1904. — Jeremiás, Das alté Testament im Lichte des altén Orients. Leipzig 1904. — Mahler, The Exodus. London 1901. — Müller, Die Gesetze Hammurabis und die mosaische Gesetzgebung. Wien 1903. — Niebuhr, Die Amarna-Zeit. Leipzig 1903. —.Pinches, The old Testament in,V,the líght of the historical Records, London 1903. — Schrader, Keilinschriftliche Bibliothek 11. 111. kötete. Berlin. — Schrader, Die Keilinschriften und das alté Testament. 3. kiadás. Berlin 1902. — Spiegelberg, Dér Aufenthalt Israels inAegypten im Lichte dér aegyptischen Monumente. Strassburg 1904.— Tiele, Baby-lonisch-assyrische Geschichte. II. Gotha 1888. — Winckler, Die Gesetze Hammurabis. Leipzig 1904. — Winckler, Geschichte Israels in Einzeldarstellungen. II. Leipzig 1900. — Winckler, Die VölkerVorderasiens. Leipzig 1903. — Winckler, Geschichte dér Stadt Babylon. Leipzig 1904.
AZ ŐSATYÁK.
valamennyi ókori nép hagyományával a nemzeti llentétben
V őstörténetről s a világ keletkezéséről, melyek földrajzilag meghatárolt hazájukat teszik a világ kialakulási eseményeinek
- J középpontjává s a nemzet őseinek szülőföldjévé, a Biblia már avval a puszta ténynyel is bizalmat ébreszt maga iránt, hogy az őstörténet elbeszélésében nem ölti fel a szükkörü nemzeti vonást s igy távol áll a legszembeötlőbb mithoszi jellegtől. A teremtés müvéből nem a Szentföld került ki először, hanem „a világ"; nem a zsidót alkotta Isten a legelső halandónak, hanem Ádámot, „az embert"; nem Palesztinába helyezi az írás az első emberpár paradicsomát, hanem a Tigris és Eufrát közére; nem a Szináj ormán akad meg az özönvíz után Noé bárkája, hanem Arménia egyik hegycsúcsán; nem Jeruzsálemben látta meg a napvilágot az Egy Istenbe vetett hitnek legelső megismerője, Ábrahám, hanem Délbabylóniában, a kaldeái Ur-ban.
Ur városa, melyet mindeddig az északi mezopotámiai Urfa (a görögök Edessa-ja) városával azonosítottak, minthogy ott a mohammedán hagyomány egy mecsetet s egy szent tavat Ábrahám nevével hozott kapcsolatba, tényleg a perzsa öböl partján feküdt s romjai — a perzsa öböl fokozatos visszavonulása következtében — ma az öböltől 150
mértföldnyire fekvő Mugheir (Mugajjar) nevű nagy kiterjedésű romhalmok alatt terül el. Ur ma már nem mithoszbeli város, ahol Ábrahám született s ahonnan atyjával, a bálványimádó Terah-hal elköltözött az 560 mértföldnyire északkeleti irányban fekvő mezopotámiai Hárrán-ba, mely csomópontját képezte a Babylóniába, Mediába, Armeniába, Szyriába, Kanaánba s a középtengeri kikötőkhöz vezető karavánutaknak s amely város világvásárjában ébredt Ábrahám az igaz Isten megismerésére s arra az elhatározásra, hogy Kanaánba vonuljon hitének hirdetésére.
A közvetlen okot, mely Ábrahám szüleit és családját Ur-ból való elköltözésre s éppen az oly távol eső Hárránban való letelepedésre indította, természetesen nem tudjuk ; de csalhatatlan történeti háttérhez vezet a feliratok alapján nyert azon biztos megismerés, hogy időszámításunk előtt körülbelül 2000 évvel véres háborúk s dinasztia-válságok voltak Délbabylóniában, hol az Ur-ban székelő sémita származású uralkodó családtól elragadta az uralmat egy Larsában székhelyet alapitó elamita származású dinasztia, mely a Babylóniában tisztelt istenek nagy seregét még elamita istenekkel is szaporította. A következő névsor, melylyel csak a főbb isteneket mutatjuk be s melylyel még távolból sem adtunk teljes képet az akkori délbabylóniai pantheonról, fogalmat nyújthat a kiterjedt bálványimádásról: Bel, Belit, Ninkharsag, Ningirsu, Bau, Gatumdug, Nindinduga, Ninagal, Galdimzuab, Ninki, Damgalnunna, Nergal, Samas, Malkatu, Szín, Ninurum, Innanna, Anunit, Nina, Istar, Anu, Nindara, Galalim, Ninshakh, Dunsagga, Lugalbanda, Lugalerim, Ningishzida, Dunpauddu, Pasag, Nidaba, Kuanna, Shid, Ninagidkhadu, Ninsulli, Enguburra, Immikhu, Urduzi, Kadi, Nukusirda, Zamama, Gurmu, Zarmu, Dagan, Damu, Nesu stb. stb. S ha tudjuk, hogy minden városnak meg volt a maga főistene s hogy egész Babylóniában és Mezopotámiában csak két város létezett: Ur és Hárrán, melyben egyazon bálványimádás, a pogány sémiták Holdtisztelete volt honos, úgy a Biblia elbeszélése Ábrahám szülőföldjéről, szüleinek vándorlásáról kibontakozik teljesen a legendáris homályból s határozott történeti világításban látjuk azt, hogy az ellenséges elamita dinasztia felülkerekedésekor a sémita Terah elhagyja a családjával Ur-t, a levert sémiták fészkét s elköltözik az 560 mértföldnyire fekvő Hárránba, hol ugyancsak az ös-semita pogányság légkörében élhet, ahol azonban a pogány család sarja a délbabylóniai istenek emléke mellett csoportosítva látván maga előtt a legkülönbözőbb vidékekről jövő karavánok vallásos zűrzavarát, isteni megvilágosodásban részesül s családjával szakítva, Kanaánba jvonul, hogy tiszta hitének élve, elhintse az emberiségben a tiszta hit magvát.
Kanaánba vonult, mely hűbéres tartománya volt a babylóniai uralkodóknak. Már Gudea királyról (i. sz. előtt körülbelül 3000 évvel) tudjuk, hogy épitkezéseihez cédrusokat vittetett az Amanus hegységről, alabástromot Moab földjéről, hogy karavánjai egész a Holt-tengerig jutottak el. Tudjuk, hogy a délbabylóniai Larsá-ban székelt elamita dinasztia utolsó tagjának, Eri-Aku-nak atyja Kudur-Mabuk címei közt Martu — (Palesztina) királya címet is viselte. Tudjuk, hogy ezen Eri-Aku vazallusai közé tartozott a Bábelben székelő sémi uralkodó család, melynek hatodik tagja Hammurábi nemcsak lerázta a vazallusi igát, de hatalmába kerítette egész Babylóniát s Mezopotámiát, legyőzte Elamot, melynek hűbéres birtokaira s igy Palesztinára is egyben kiterjesztette uralmát. Hammurábi-
nak sajátkezű levelét fedezte föl Scheil Victor, francia asszyriologus, melyet egyik <segítőtársának irt a hős: „íme Elam istennőit küldöm neked, hősiességed jutalma gyanánt, Kudur-Lagamar leveretése napján" s Pinches Theophil, angol asszyriologus fedezte fel a győzelmi eposzt, melyben Hammurábi megénekelte Kudur-Lagamar s ennek szövetségese Tudhul feletti győzelmét. Alaposan ismerve az előázsiai vazallusok politikáját, természetesnek tartjuk, hogy Hammurábi, mielőtt függetlenségi törekvéseinek nyílt jelét adta, elpártolást szított a palesztinai hűbéres fejedelmek körében, hogy igy zavart támasztva, lekösse Elamot a rendcsinálással s ezáltal elvonja a hatalmas hátvédet Eri-Aku-tól, kivel egymagában is könnyen végezhetett. Terve azonban egyelőre nem sikerült; Kudur-Lagamar elamita király megtorló hadjáratot indított a palesztinai hűbéresek ellen s magával vitte segítő csapatokkal társait s vazallusait: Larsa királyát Eri-Aku-t, Sinear királyát Hammurábi-t és Gutium királyát Tudhul-t. E háborúról s kimeneteléről a babylóniai források mit sem tudnak. Miért ? Az okot, mely igen természetes, már a Biblia elbeszéléséből tudjuk meg.
Mózes első könyvének XIV. fejezete beszéli el, hogy Amraphel, Sinear királya, Ariokh, Ellaszar királya, Kedorlaomer, Elam királya és Tideal, Gojim királya háborút viselt Palesztina öt szövetkezett fejedelme ellen, kik tizenkét évig szolgálták Kedorlaomert, a tizenharmadikban pedig fellázadtak ellene, ki aztán eljött a vele szövetkezett királyokkal s miután egy csomó várost kifosztottak és sok népet rabszijra fűztek, hírül hozták Ábrahámnak, hogy testvérfia, Lót is fogságba került, mire Ábrahám fegyverbe szólította 318 emberből álló házanépét s szövetségeseinek, Eskol és Anérnak embereit, kikkel éjnek idején megtámadta s leverte az ellenséget, kiszabadította a foglyokat s diadalmenetben visszatérve, a palesztinai megszabadult fejedelmeknek, köztük Malkicedek, Sálem királyának háláját fogadta.
A Szentirás ezen elbeszélését tekintette még egy évtizeddel ezelőtt a bibliakritika legerősebb bizonyítéknak, melylyel Ábrahámot mithoszi alaknak tartotta. Ma azonban, amióta Schrader Eberhard, német asszyriologus, történeti s hangtani bizonyítékokkal kimutatta Hammurábi (mely név Ammurapaltu, Ammurabi, Ammurabil alakokban is előfordul) azonosságát a bibliai Amraphel királylyal, aki Bábelben, a bibliai Sineárban uralkodott; amióta Schmith George angol asszyriologus meggyőző bizonyítékokkal kimutatta Eri-Aku Larsa király azonosságát a bibliai Ariokh, Ellaszar királyával, kit a sémi ^nyelvű feliratok Rim-Sin-nek s csak a régebbi sumer jellegű feliratok szólitanak Eri-Aku-nak s a Biblia jellemző módon éppen a régebbi keletű nevét őrizte meg; amióta 1894-ben a génuai orientalista kongresszuson bemutatott agyagtáblán minden kétséget felülmúló módon olvashatták el az egybegyült tudósok Kudur-
Lagamal, Eri-Aku és Tudhul királyok s együtt szereplő szövetségesek nevét, melyek közül az utolsó a bibliai Tideal névvel azonos, azóta a Biblia ezen elbeszélésének hitelességét nem támadhatja meg semmiféle kritika, azóta Ábrahám alakja teljesen kibontakozott a mithoszi ködből s nagy történeti eseménynyel összefüggésben állott történeti személylyé vált. A babylóniai források anyagi bizonyítékokat szolgáltattak a Biblia által elbeszélt háborúban szereplő királyok létezéséről, egymás iránti viszonyáról s politikai törekvéseikről, de mélyen hallgatnak e háború kimeneteléről, mely oly gyászos volt az elamita királyra, amelyet azonban a Biblia őrzött meg az utókor számára.
Ámde a háború eredménye beteljesité a nagyratörő Hammurábi reményeit: e kudarc hozzájárult Elam gyöngüléséhez, miáltal közvetlen hűbéres ura Eri-Aku elveszité legerősebb támaszát s a vazallus Hammurábi fényes győzelmek után egyedüli ura lett egész Babyloniának, majd Elámnak és a meghódolt tartományoknak. Célját elérve, kulturális feladatok megoldását tűzte maga elé, mint törvényoszlopán mondja: „népei boldogitására." Legelsősorban kőbe véste a nép jogait, az élet legkülönbözőbb viszonylatait szabályozó törvényeket. Alább részletesebben szólunk e törvényoszlopról, itt csak azt tartjuk szükségesnek megjegyezni, hogy Hammurábi nem alkotott minden pontjában teljesen uj törvényeket, hanem legfőképpen a már meglévő s a gyakorlatban alkalmazott szokásjogot vette törvénybe s véste megmásithatatlanul kőbe. E törvények irányadók voltak Hammurábi egész birodalmában s igy egyrészt mint kötelező törvény, másrészt mint előbbi időkből gyakorlatban volt szokásjog, okvetlenül ismeretes volt Ábrahám előtt, ki Palesztinában is Hammurábi birodalmában élt, de még babylóniai tartózkodása idejében vette föl lelkületébe az életviszonylatokat szabályozó s ott uralkodott szokásjogot.
Ezt a körülményt figyelembe véve, ügyeljünk a Hammurábi-féle törvények következő intézkedéseire: 144. §. „Ha valaki feleséget vett s ez a feleség szolgálónőjét adta férjének, ha a szolgálónőnek gyermeke születik, úgy a férj nem vehet többé magának ágyast." 145. §. „Ha valaki feleséget vett s miután felesége nem szült gyermeket, ágyastakar szerezni, megteheti, házába viheti, de annak nem lehetnek egyenlő jogai a feleséggel." 146. §. „Ha valaki feleséget vett s ez férjének szolgálónőjét adta, aki aztán gyermeket szült, ha a szolgálónő egyenjoguvá akarván lenni, verseng a feleséggel, úgy úrnője pénzért nem adhatja el, minthogy gyermeket szült, de szolgaságba vetheti s szolgálónői közé számíthatja." 147. §. „Ha azonban nem szült gyermeket, úgy úrnője eladhatja pénzért." 170. §. „Ha valakinek felesége és szolgálónője gyermeket szültek, s még életében „gyermekeim “-nek mondja a szolgálónő szülötteit és azokat felesége gyermekeivel együtt számítja, úgy halála után a feleségnek s a szolgálónőnek gyermekei egyformán osztozkodnak az atyai birtokon."
Rendkívül szembeötlő a hasonlat ezen törvényes intézkedés s azon viszony közt, melyben Ábrahám feleségéhez Sárához, és szolgálónőjéhez Hágárhoz állott. Sára gyermektelen volt s ‘az egyptomi szolgálónőt Hágárt maga adta Ábrahámhoz. „S midőn látta Hágár, - hogy reményteljes az állapota, akkor úrnője kicsinynek tetszett szemeiben. És mondta Sára Ábrahámnak: Sérelmem száll reád; én adtam szolgálómat öledbe s midőn látja, hogy reményteljes, ő kévéséi engem. S mondta Ábrahám: „Íme, szolgálód a te kezedben van, tégy vele, amit jónak vélsz. És Sára sanyargatta őt, úgy hogy megszökött tőle." Ábrahám a fennállott törvény szerint nem adhatott Sára panaszára egyéb feleletet; a törvény nem adta meg Sárának a jogot, hogy Hágárt kitegye a házból, de megalázó szolgasággal sanyargathatta. A fennállott törvénynek, tehát az akkori társadalmi rendnek teljesen megfelelő tanácsot is adott az angyal a megszökött Hágárnak: „Térj vissza urnődhöz s alázkodjál meg keze alatt." Hágár visszatért, „és szült fiat s Ábrahám szólította nevét fiának, kit Hágár szült, Ismáelnek;" tehát ugyancsak a törvénynek megfelelően „fiának" szólította Ábrahám, hogy eleget tegyen az elismerés törvényes kellékének. De ezután Sára is fiút szült, „és látta Sára az egyptomi Hágár fiát, akit az szült Ábrahámnak, amint nevetgélt, s mondta Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót és fiát, mert nem fog örökölni e szolgáló fia az én fiammal. De a dolog nagyon rosszul esett Ábrahámnak fia kedvéért." Csakugyan, Ábrahám csak akkor engedett Sára izgatásának, hogy elkövesse Hágár elbocsátásával a törvénytelenséget, miután Isten kijelentette: „a szolgáló fiát is néppé fogom tenni, mert magzatod ő.“
íme Ábrahám életének eme fontos epizódja, mely szintén erős támasztékát képezte a bibliakritikusoknak, hogy Ábrahámot csak legendakör középpontjává tegyék, minő fényes világításba jutott az 1902. év óta, amikor Scheil Victor felfedezte a Hammurábi törvényoszlopot. Ahol egy elbeszélés minden mozzanatában és részletében oly pontosan felel meg az élő törvénynek s társadalmi rendnek, vájjon meg lehet-e tagadni attól az elbeszéléstől a tényleg megtörtént eleven életből merített eredetiséget ? Elképzelhető-e, hogy egy évezreddel későbbi korban, amikor már Hammurábi törvényének s a hatása alatti jogrendnek hire-nyoma sem volt, írástudók gyártottak volna egy elbeszélést valamely képzeleti alakról, akinek szereplése minden izében megfeleljen azon kor társadalmi rendjének, amelyben épp szerepeltették? Ez az egyetlen epizód is fényes tanúságot tesz arról, hogy Ábrahám élő történeti személy volt, akiről szóló bibliai elbeszélések hitelességét világosan láthatjuk a Babylóniában kiásott feliratok próbakövén.
Ugyanily hitelesség fényében láthatjuk ma Ábrahám életének azt a mozzanatát is, amikor a Hittitáktól temetkezési helyet vásárolt, hogy elhalt feleségét eltakaríthassa. A birtoktulajdonosok Ábrahám iránti tiszteletből ingyen ajánlották fel a telket, de többszörös kinálgatás dacára is megmaradt az ősatya azon elhatározása mellett, hogy csak fizetés ellenében akar a telep birtokába lépni. Végre, Ábrahám megvette birtokul „mindazok jelenlétében, kik odajöttek a város kapujába."
A megtörtént valóságnak megfelelő s az eredetiséget földerítő világosságot veti erre az elbeszélésre Hammurábi törvényének 7. §-a, mely igy szól: „Ha valaki ezüstöt vagy aranyat, rabszolgát vagy rabszolganőt, ökröt, juhot vagy szamarat, vagy bármit is vásárol, vagy letétbe fogad el valakitől tanuk és szerződés hélkül, az tolvajnak tekintetik s halált szenved." Tényleg sok ezerre rúg épp Hammurábi 'korából származó feliratos agyagtábláknak száma, 'melyek adás-vételi szerződéseket tartalmaznak, melyeket nyilvánosan a város kapujában tanuk előtt kötöttek. E szerződések a nép nagy jogérzékéről tanúskodnak, de egyszersmind azt a gyanút is fölkeltik, hogy annyira napirenden lehetett az erőszak és az alattomos megkárosítás, hogy a legcsekélyebb ügyletekben is jogérvényü írásos szerződést kötöttek. Ábrahám ismerte még Babylóniából a birtokátruházási ügyleteket, melyek minden szerződésben kikötötték, hogy „egyik fél sem fogja soha megtámadni a szerződést," s biztos birtokot akart temetkezési helyül, hogy azt jövőben az utódok meg ne támadhassák. A Biblia ugyan nem sorolja fel, mint a babylóniai szerződésekben szokásban volt, az összes tanuk neveit, de az a tény, hogy megtörtént a telek árának lefizetése „Héth fiainak jelenlétében, mindazok előtt, kik a város kapujába jöttek" bizonyítja, hogy Ábrahám csakugyan szerződött a tulajdonosokkal. A szerződéskötés azon korbeli fontosságának feltüntetésére hadd álljon itt egy rövid agyagtáblás szerződés, mely Hammurábi dédapjának idejéből származik: „Sin-Eribam, Upi-rabi fia, igényt támasztott Sumu-ra’ házára, mely Nidnu-sa háza és Állat temploma mellett van; a bíróság elé jöttek s a birák Ítéletet hoztak. Kimondták, hogy Sin-Eribam-nak nincsen igaza s adattak véle olyan okmányt, melyet ne lehessen többé megtámadni. Sin-Eribam nem fog többé igényt támasztani Sumu-ra’ házára. Megesküdtek Samas istenre, Zabu királyra és Szippár városára." Következik tizenkét tanú, kik közül a legelsőnek neve Jakub-ilu volt.
Épp ezen név miatt bir e szerződés reánk nézve nagy fontossággal, mert amellett tanúskodik, hogy az ősatyák nevei nem későbbi irók alkotásai, hanem tényleg használatban voltak abban a korban, amelybe a Szentirás életüket helyezi. De a név korszerű hűsége mellett magából az ősatyának életéből vett szinleg mellékeseknek tűnő mozzanatok is lényeges tanúságot tesznek a Biblia elbeszélésével egykorú hagyomány alapjára helyezett hitelességéről. Mert ha a Szentirás magyarázói és a bibliakritikusok a legféktelenebb képzelődéssel tárgyalják Jákób és Ézsau viszonyát az elsőszülöttség jogáról, melyet a falánk Ézsau egy tál lencséért eladott öcscsének, úgy ma már ‘tudjuk, hogy az elsőszülöttség semmi egyéb jogot nem adott az egyazon szülők gyermekei fölött, mint csak azt, hogy az atya még életében tetszés szerinti ajándékot adhatott az elsőszülöttnek, mint természetszerűen legkedvesebb gyermekének. Hammurábi törvényének 165. §-a mondja: „Ha valaki elsőszülött fiának (annak, akit kedvel) mezőt, 'kertet és házat ajándékoz s arról pecsétes okmányt állít ki, úgy halála után megkapja az elsőszülött az ajándékot s a megmaradt atyai birtokrészen osztozkodnak valamennyi testvérek egyenlően." Izsák jobban szerette Ézsaut, akinek oda akarta — törvényadta jogánál fogva — ajándékozni mindenét „mielőtt meghal!“ Ézsau már előbb eladta Jákobnak az elsőszülöttség jogát, hogy t. i. ajándék czimén az utóbbi kaphasson nagyobb részt az atyai birtokból, de arra az eshetőségre nem számított, hogy egész birtokát az elsöszülöttnek akarja adni Izsák. Ezért jajdult fel Ézsau oly fájdalmasan: „Számomra nem tettél-e el áldást? Csak egy áldásod van-e neked, atyám?" S igy érthető Izsák válasza után, „a föld kövérsége nélkül lesz lakhelyed," Ézsau elhatározása, hogy az atya halála után megöli Jákóbot, hogy atyai örökséghez juthasson. Hammurábi törvényének világításában szinte meglepő a hü korfestés, mely csak megtörtént esethez fűződő egykorú hagyomány utján kerülhetett a Szentirásba. Mert Mózes törvénye szerint (Deut. XXI. 17) meg volt határozva, hogy az elsőszülött kétszeres részt kapjon az örökségből s az elsőszülöttség nem volt átruházható, s bizonyára ezen törvény szellemében és értelmében íródott volna meg Ézsau és Jákób viszálya, ha nem tényleg megtörtént esemény hagyománya őrizte volna meg a korhüséget.
Sok apró részletkérdésbe bocsátkozhatnánk még, melyek a Szentirás hiteles történeti hagyománya mellett bizonyítanak, de azokkal már átlépnénk jelen ismertetés határait. A bemutatott adatok is eléggé alkalmasak arra, hogy felismerjük az ujabbkori ásatások fontosságát a Szentirás megértésére, az őstörténetről közölt elbeszéléseibe vetett hitünk és bizalmunk erősítésére, valamint arra nézve, hogy tudományos alapon s egykorú hiteles anyagi bizonyítékok segítségével nem a palesztinai honfoglalásnál, vagy a királyság megalapításánál kell ma már kezdenünk a bibliai történet tárgyalását, hanem Ábrahámmal, kinek életéről olyan korhű festést ad a bibliai hagyomány, hogy történeti egyéniségét ma már kétségbe vonni nem lehet.
II.
IZRAEL EGYPTOMBAN.
z ősatyákon kívül Izraelnek egyptomi tartózkodásáról s kivonulásáról szóló bibliai elbeszélés nyújtott legtöbb alkalmat a szentirási hagyomány hitelességének megtámadására, sőt a Biblián kívül álló anyagi bizonyítékok híján azon legszélsőbb határig jutott el a kritika, hol egyáltalán tagadásba fogta Izraelnek egyptomi tartózkodását. Ma már abba a kedvező helyzetbe juttatott bennünket az újkori tudományos kutatás, hogy a Biblia ezen elbeszéléseit kétségtelen történeti tényeken alapuló közleményeknek kell tekintenünk.
A^Biblia elbeszélése szerint már Ábrahám is kénytelen volt egy Kánaánban uralkodott éhínség következtében családjával és nyájaival Egyptom termékeny vidékeire költözni s utóbb Jákób ősatya telepedett meg egész családjával, ugyancsak éhínség következéseképen Egyptom Gósen nevű részében, a Nílus Deltájában, melynek dúsan termő legelői a bubasti Nilus-kar keleti részén terültek el.
Egyptomi források sok esetről tudnak, amikor sémita nomádok éhínség miatt hagyva el lakóhelyüket Egyptomba vándoroltak. Időszámításunk előtti kétezer esztendőből származik egy sírbolt, melyet a felső-egyptomi Béni Hassan-ban fedeztek föl, melynek falfestménye szembeötlő sémita tipusu családot mutat, férfiakat, nőket, gyermekeket, juhokat teherhordó állatokat, amint bebocsáttatást kérnek Egyptomba s a 13. században egyptomi főhivatalnokok jelentik II. Sethos királynak, hogy „épp most vonultak el az edomita beduintörzsek a Merneptah-vár mellett a Merneptah-tavak felé, hogy magukat s nyájaikat fenntartsák Fáraónak nagy legelőin." Borchardt, Bissing és Spiegelberg egyptologusok éppen az 1500—1200. évek közé eső időre, több Ízben történt külföldi bevándorlást s letelepülést bizonyítanak, Erman pedig kimutatta, hogy épp ezen háromszázados időszakban külföldiek a legmagasabb államhivatalokhoz jutottak.
Szyria-Palesztina és Egyptom közt a legrégibb idő óta állott fenn érintkezés, melynek föalapját képezte az, hogy a termékeny Delta vonzotta az ázsiai nomádokat. 1700 körül tört be egy nagyobb szyr beduin-szövetkezet, a Hikszosz, mely hatalmába kerítette Egyptomot s ez a 200 éven át uralkodó Hikszosz-dinasztia élénk összeköttetésben maradt állandóan a sémi törzshazával s elősegítette a sémi bevándorlásokat.
Íme, a történetileg kétségbe nem vonható háttere Ábrahám és Jákób ősatyák Egyptomba való jövetelének. Ezen megismerés mellett nem állhat meg ma már a kritikának azon érvelése sem, hogy az ősatyák nem voltak képesek magukat megértetni a sémitől teljesen elütő nyelvcsaládhoz tartozó Egyptomban. Mert ha el is tekintünk a fent-emlitett történeti ténytől, mely szerint az ősatyák lépten-nyomon találkozhattak rokon sémi törzsekkel Egyptomban, ugyde 1888 óta olyan megismeréshez jutottunk, mely szerint az ősatyák minden nehézség nélkül igazodhattak el Egyptomban még akkor is, ha Ábrahám, mint Délbabylónia szülöttje csak a babylóniai, és ha Jákób, mint mezopotámiai anyának gyermeke, csak az asszyr nyelvjárást beszélte.
Ugyanis 1888-ban a Thebe és Memphis közt fekvő El-Amarna-ban arab munkások egy nagy kőládára bukkantak ásás közben, mely telve volt ékiratos agyagtáblákkal, amelyekről kitűnt, hogy egy részét képezték a 15. században uralkodott IV. Amenophis király udvari levéltárának. Levelek voltak ezen ékiratos és babylóniai nyelven fogalmazott táblák, melyeket az előázsiai uralkodók váltottak baráti összeköttetésben az egyptomi királylyal s amelyeken a palesztinai vazallusfejedelmek tették meg jelentéseiket s terjesztették elő kérelmeiket az egyptomi udvarnak. E levelek révén jutottunk el azon meglepő megismeréshez, hogy milyen intenzív lehetett Hammurábi uralkodása alatt Babylónia kulturális befolyása a meghódított tartományokra, ha még a 15. században is, amikor Palesztina már Egyptom uralma alatt állott, még mindig a babylóniai volt a nemzetközi érintkezés nyelve, még mindig ékirással folyt a diplomáciai levelezés, s igy kétségtelenné vált, hogy már az ősatyák is meg tudták magukat értetni úgy Palesztinában, mint Egyptomban, még ha esetleg kizárólag a babylóniai dialektust beszélték is.
Különben e levelek megbecsülhetetlen kincsestárát alkotják Palesztina földrajza és politikai helyzete megismerésének a 15. századból, melyet mindeddig sürü homály borított, minthogy a Biblia adatain kivül egyéb tudósítás ebből az időből nem állott a kutatók rendelkezésére. Ezen levelekből tudjuk meg, hogy tényleg Palesztina legrégibb lakói közé tartoztak a Hittiták (Hatti), akiktől Ábrahám temetkezési helyét vásárolta s akik mindjobban megerősödve már a 15. században veszélyeztették is Palesztinában az egyptomi uralmat; megtudjuk, hogy a honfoglalás bibliai elbeszéléseiből ismert városok: Askalon, Gebal, Kádes, Szidon, Akko, Megiddo, Hácor, Gezer, Gaza, Lákis, Szakmi (Szihem) stb. valóságos erősségek voltak már a 15. században; megtudjuk azt is, hogy a későbbi Jeruzsálem ugyanezen névalakban (Uru-Sálem) fordul elő már a 15. században, de eredeti nevét — mely Sálem volt — az Abrahám történetéről szóló bibliai elbeszélés őrizte meg, hol Malkicedek emlittetik mint Sálem királya, amennyiben Ábrahám idejében babylóniai provincia volt Palesztina s igy ismerve a babylóniai irás- és beszédmodort, tudták jól, hogy minden város neve elé ki kellett irrti, de nem szabadott kimondani a „város“-t jelző ékjegyet (Uru-Ir), holott a 15. században, ha mint diplomáciai nyelv még használtatott is, az egyptomi hivatalnokok “ nagyon gyatrán kezelték a babylóniai írást s nyelvet és az Uru (héberül Ir-város) várost determináló jegyet a Sálem névhez olvasva, még egy várost determináló jegyet írtak az egybeolvasztott név elé, ami által meghonosodott az Uru-Sálem-Jeruzsálem név; megtudjuk végre különösen éppen Jeruzsálem helytartójának panaszos jelentéseiből, hogy a gondjaira bízott várost éppúgy, mint egyéb városokat, nagyon szorongat valami Habiri-féle törzs. Ezekben a Habiri-ben a tudósok egyrésze a Héber-eket vélte felismerni, még pedig az Egyptomból kivonuló Izraelt. Tényleg nem azok értendők e név alatt, minthogy minden bizonyíték amellett szól, hogy a bibliai kivonulás egy századdal később történt. Hébereknek maga a Biblia nevezi az izraelitákat ott, ahol a megtelepedett lakóssággal szemben emlittetnek; Habiri-Héberek lehetnek mindazon szilárd lakóhely nélkül szűkölködő nomád törzsek, melyek megtelepült lakóssággal szemben neveztetnek meg. így az izraeliták is jöhettek mint Habiri Egyptomból, de legjobb esetben is csak kisebb törzsrészekről lehet itt szó, akik Izrael zömétől elválva, minthogy az egyptomi Gósen sokkal kisebb terület, hogysem nagy néptömeget megbirhatott volna, mint népfölösleg már előbb visszavándorolt a sémi őshazába, ahol letelepülést keresve, okot szolgáltatott a helytartók panaszos jelentéseire.
Maga a Bibliában említett kivonulás II. Ramses egyptomi király uralkodásának 13. évében 1335 március 27-én történt, amint azt hazai tudósunk, a budapesti tudományegyetem rk. tanára, Dr. Mahler Ede a történeti és csillagászati kronológia zseniális alkalmazásával a tudós világ közelismerését kiérdemelve, bebizonyította öt évvel ezelőtt a Journal of the Royal Asiatic Society hasábjain közölt The Exodus cimü munkájában.
Mahler kutatásának kiindulási pontját képezte a Petrie Flinders által 1896-ban Thebe-ben fölfedezett Merneptah király győzelmi oszlopa, mely az egyptomi feliratok közt ez idő szerint az egyetlen, ahol az „Izrael" név tényleg előfordul. Merneptah alatt, ki 1280 után uralkodott,
föllázadt Nubia, lybiai törzsek törtek az országba, miáltal mozgolódni kezdtek a palesztinai vazallusok is, kiket legyőzve, azt hirdeti győzelmi oszlopán, hogy „senki se emeli föl többé fejét az idegen népek közül; Lybia elpusztult, Cheta nem nyugtalankodik többé, fogságba került Kanaán, elvittetett Askalon, elfoglaltatott Qezer, Jenoam megsemmisült, Izrael — a horda — elpusztittatott a magva, Palesztina özvegygyé lett.“ Tény tehát az, hogy Merneptah idején már Palesztinában volt Izrael, de tény az is, hogy nem mint városokban megtelepült, állandó lakóhelylyel biró nép emlittetik a győzelmi oszlopon mint a többi, hanem csak mint letelepülést kereső, vándor horda. így ezen történeti esemény legjobb esetben a Józsua által vezetett honfoglalás idejére eshetik, amikor a Biblia szerinti birtokfelosztás még nem ment végbe. Ámde a talmudi tradíció megőrizte a hét napjának emlékét (Sabbath 87. b.), mely szerint a kivonulás egy csütörtöki napra esett s Mahler kiszámította, hogy Niszan hó 15-ike, mely csütörtöki napra esett, csak 1335 március 27-ére tehető, amikor II. Ramses uralkodásának 13. éve volt. II. Ramses 1347—1280 uralkodott, tehát a Bibliában említett 40 évi pusztai vándorlást csak 4—5 évvel élte túl, úgy hogy fia, Merneptah tényleg csak mint lakóhelyet kereső vándornépet említhette meg a Palesztinában általa legyőzött Izraelt. A feliratok külömben arról is tudnak, hogy II. Ramses trónörökös első fia még atyja életében halt meg, aki tehát a kivonuló Izraelt üldöző Fáraóban felismerhető.
Ámde, ha a kivonulás II. Ramses alatt 1335-ben történt, melyhez a pusztai vándorlás 40 évét számítva, megerősítő adatot nyújt a Merneptah győzelmi oszlopa is, úgy Mózesnek, ki a kivonuláskor 80 éves volt, 1415-ben III. Amenophis idejében kellett születnie.
Erre vonatkozólag figyelembe veendők a 'következők:
A Hikszosz sémi dinasztia elűzése után Ahmesz királylyal uj korszak s uj rendszer vert gyökeret Egyptomban, ahol már „nem akarták ismerni Józsefet" s irtó háborút indítottak az „idegenek" ellen. III. Thotmes (1503—1449) leigázta Szyriát s Palesztinát s nyomdokait követték utódai II. Amenophis (1449—1446) és IV. Thotmes (1446—1439), kire III. Amenophis (1439—1403) uralma következett, amely időből származik az El-Amarna levelek egy része s amelyekből megtudjuk, hogy az ő keze már nem tartotta oly erősen az uralom gyeplőjét s hogy a palesztinai vazallusok nem nagyon féltek tőle, valamint hogy az egyptomi udvar erősen össze volt házasodva a sémi udvarokkal. A nép s legfőképpen a papok nem szívesen látták az idegen befolyást, mely III. Amenophis utóda alatt, IV. Amenophis idején nyílt lázadáshoz vezető teljes elégedetlenséget keltett, midőn IV. Amenophis az egyptomi vallást akarta reformálni, mely szintén az idegen nők befolyásának tulajdonit-tatott. Ennek a IV. Amenophis-nak az anyja, III. Amenophis felesége:
Thy (Theye) királynő, úgy a feliratok, mint a Petrie egyptologus által fölfedezett arcképe bizonysága szerint nemcsak általában sémi származású volt, de kifejezetten közel állt az Egytomban tartózkodó Izrael-törzshöz: nem természetes-e, hogy az ily anya, ki fiát úgy nevelte, hogy nyíltan szembe szállva a papokkal, tisztultabb vallásos felfogást akart terjeszteni, a napisten egybálványának némi monotheisztikus tanának hirdetését, nem természetes-e, hogy az ily udvari befolyással szemben a papság is érvényesitette ellenbefolyását az állami vezetésben az általuk gyűlölt idegenek visszaszorítására s elnyomására és nem természetes-e, hogy az ily anya leánya szánakozni is tud az elnyomottakon s örömmel menti meg a hullámhalálnak kitett gyermeket, Mózest! Összevág minden számítás: 1415-ben, III. Amenophis idejében született Mózes.
Nemcsak érdekesnek, de fontos bizonyítéknak tartjuk, hogy a zsidó tradició is megőrizte a megmentő Fáraó-leány nevét. Ily rendkívüli esemény nem mosódhatott el a nép emlékében. Már a Krónikák I. könyve IV. fejezetének 18. verse említi Batjah-t, Fáraó leányát. De a Midrás (Exodus rabba I és XVI. — Jalkut Exod. 166, — Leviticus rabba I. — Szanhedrin 31. b.) határozottan kiemeli, kogy a Mózest megmentő Fáraó-leány neve Batjah volt. Batjah azonban nem egyéb, mint összevonása a két szónak Bat Tjh — Thy (Teye) leánya!
IV. Amenophis utódai a saját és atyjuk uralma alatt meglazult féket igyekeztek mindjobban megszorítani s főfigyelmüket különösen az engedetlenkedő palesztinai vazallusokra fordították. A szakadatlanul folyó Palesztinái expedíciók szükségessé tették, hogy a határon eleség-várak legyenek fölállítva, ahol az Ázsiába vonuló hadak ellássák magukat eleséggel; Naville genfi egyptológus 1883-ban csakugyan kiásta Gósen földjén Pitom-ot, a Bibliában említett eleség-várat s az ugyanott említett Ramses-vár már régtől fogva azonosítva van Tánisz-várossal, hol II. Ramses székhelyét tartotta. Mindkét várat a zsidókkal építtette, kiket elnyomott, nehogy összeköttetést tartsanak fenn a palesztinai lázadó törzsrokonokkal.
Egyptomi források nyújtják az itt tárgyalt adatokat, melyek mind beilleszthetők a bibliai elbeszélésbe s tanúskodnak a Szentirás hagyományainak hitelessége mellett. Csak a győzelmes kivonulás támogatására nem adnak még ez idő szerint az egyptomi feliratok felvilágosítást. Ám ezt a jövőtől sem várhatjuk: nem vésték ők maguk kőbe annak az örök emlékét, ami Egyptomnak nem vált dicsőségére.
III.
MÓZES ÉS HAMMURÁBI.
z 1902. év januárjában történt, hogy a francia keleti expedíció Susában, az ó-perzsa birodalom fővárosában, az akropolisz romjai közt egy ékiratos diorit-tömböt talált, mely kultúrtörténeti jelentőségénél fogva olyan hatást gyakorolt a tudós tartalma következtében olyan érdeklődést keltett a szakkörök túl a müveit nagyközönségben is, hogy hozzáfogható ered-
világra s korlátain ményt a babylóniai ásatások mindeddig nem tudtak elérni. Az expedíció egyik tagja, Scheil Viktor dominikánus, a párisi Hautes Études-en az asszyriologia professzora, azonnal felismerte a nagy lelet fontosságát s meglepően rövid idő alatt megfejtette, lefordította és közzétette a művelődés történetének nagybecsű okmányát, az emberiségnek eddig még kétségtelenül legrégibb törvénykönyvét.
Hammurábi, Babylónia szerencsés fegyverü és bölcsen kormányzó uralkodója vésette kőbe, időszámításunk előtt körülbelül kétezer évvel, népeinek boldogitására e törvényeket, melyek oly sok oldalról tárgyalták a társadalmi élet s a politikai jogrend körül megnyilatkozó összeütközéseket, hogy akadt már tudós, ki e törvényoszlopot a babylóniak Cor-pus Juris-ának nevezte el. Tényleg — vallásos és erkölcsös életre irányuló szabályon kívül, aminő egyetlenegy sincs benne — megvan a gyűjteményben minden intézkedés, ami a társadalmi rend fenntartását mozdíthatja elő. A kissé megsérült oszlopon teljes épségben megmaradt 282 paragrafus felöleli a bírói perrendtartást, a magán- és büntetőjogot, a házassági és örökösödési jogot, kiterjeszkedik a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem törvényeire s beható díjtáblázattal szabályozza a munkások és munkaadók közötti viszonyt. Nagyon mellékes az a kérdés, vájjon Hammurábi maga szerkesztette-e ezen törvényeket, vagy pedig csak utasítást adott jogtudósainak a munka kidolgozására, vagy a fennálló szokásjog Írásba foglalására, a művelődéstörténet iránt érdeklődők figyelmét megragadja magának a törvénygyűjteménynek a létezése, mely,
ha egyrészt minden egyes pontjával világos betekintést enged abba a a magas kultúrába, mely négyezer évvel ezelőtt virágzott az Eufrát és Tigris közti terület déli részén, úgy másrészt magának e törvénygyűjteménynek részletessége és rendszeressége bizonyít amellett, hogy nem Hammurábi volt az első, aki a népnek törvényt adott. Abban az országban, ahol bámulatosan kifejlett kultúra volt, ahol már nemcsak vagyoni és testi sérelmek megtartására kellett törvényeket hozni, hanem ahol már kereskedelmi, ipari, mezőgazdasági, csatornázási, hajózási, épitőmesteri, orvosi és állatorvosi tevékenységben előfordnló összekülönbözések kerülnek bírói megítélés alá, ott már előbb is kellettek írásba foglalt törvényeknek lenniök, ott Hammurábi törvénygyűjteménye már csak magasabb fejlődési fokozatot jelent.
De akármennyire tágítsa is Hammurábi törvényoszlopa művelődéstörténeti szemkörünket, nem ez a nézőpont keltette fel iránta a széleskörű érdeklődést, hanem az a törekvés, mely Hammurábit vonatkozásba akarta hozni Mózessel, a susai törvényoszlopot legalább is egy színvonalba akarta állítani a szináj-hegyi törvénytáblával.
Delitzsch Frigyes, berlini egyetemi tanár volt az, ki maró gunyjának nyilait szórva a Szentkönyv ellen, Hammurábi segítségével akarta aláásni a Biblia hitelét s eloszlatni azt a nimbust, mely negyedfél évezred óta Mózes kimagasló egyéniségét veszi körül, s megdöbbenést keltett a legszélesebb körökben az a kijelentése, hogy Mózes törvényei nem egyebek, mint Hammurábi törvényeinek a másolata, s hogy a szináj-hegyi kinyilatkoztatás olyan mese, amelyet Mózes csak átalakítva vett át Hammurábitól.
Delitzsch vádját, mely nagyon is alkalmas arra, hogy megbolygassa a Szentkönyv iránt táplált hivő tiszteletet, olvasta mindenki, holott a védelem alig hatott a szaktudósok körén túlra. Pedig ha már maga az a tény is elég okot adna Mózes és Hammurábi összehasonlításának a legszélesebb körben való ismertetésére, hogy Mózes törvényénél, melyet eddig a legrégibbnek tartottunk, hatszáz esztendővel régibb törvénygyűjteményt fedeztek föl, noha csupán ez a körülmény nem vonhat le Mózes nimbusából semmit, minthogy Mózes legnagyobb érdeme és a Bibliának legnagyobb ereje épp abban a mélyreható protestálásban rejlik, melylyel a fennállott hatalmas kulturnépek vallásos és erkölcsi nézete ellen küzdött, ugyde az a vád, mely Mózes eredetiségének kétségbevonásával és a kinyilatkoztatásnak babylóniai mithosszá való de-gradálásával megrendíti a Bibliába vetett hitet, múlhatatlanul szükségessé teszi a müveit közönség felvilágosítását.
Mózes nem ismerhette Hammurábi törvényoszlopát, minthogy annak emléke Mózes idejében már magának a babylóniai népnek körében is ki volt halva, miként magyarázható meg mégis az a meglepő jelenség,
hogy Hammurábi törvényeit olvasva azonnal Mózes törvényeire gondolunk s nem állhatunk ellen azon ingernek, hogy össze ne hasonlítsuk a két törvénykönyvet? Hogyan értelmezhető az, hogy Hammurábi törvényeinek olvasása közben nem zárkózhatunk el azon különös érzet elől, mely eltölti a zeneértőt, midőn valamely uj darabot hallgatva, közben-közben figyelmessé válik egy-egy fölhangzó akkordra, melyet mintha már máshol is hallott volna ? Szándékosan meritett-e a szerző más darabból, vagy öntudatlanul működő reminiszcencia dolgozott a szerző agyában, vagy egészen véletlennek tulajdonítható a találkozás?
Ami a szerzőt illeti, biztosra vehetjük, hogy Mózes, amint csöppet sem restelte nyíltan bevallani, hogy a pusztai vándorlás idején a bíráskodás szervezésében s a nép közötti peres ügyek vezetésében a [mid-jánbeli Jethró tanácsát követte, úgy szerénységében megmondotta volna azt is, hogy a perekben hozott ítéletekre s a büntetések kiszabására irányadóul vette Hammurábit. Mózesnek célja nem polgári állam létesítése, hanem vallásos közösség megalapítása volt; a polgári állam csak a keretet alkotta, amely keret megalkotásánál minden röstelkedés nélkül vette át az idegen Jethrótól azt, ami máshol már jól bevált s amely keretet teljes harmóniába hozhatta a beleillesztendő képpel. Épp oly kevéssé lett volna Mózesnek oka Hammurábit elhallgatni, akinek egész törvénykönyve nem egyéb, mint polgári kihágások s bűntények sorozata s a rájuk vonatkozó büntetés fokainak a megállapítása, valamint kizárólagosan az egyéni vagyont érdeklő magánjogi kérdések megoldása, amelyek ugyan a kitűzött vallásos főcél szellemében mindenesetre másként alakulnak át, de Mózes nem említi, mert nem ismerte Hammurábi törvényoszlopát.
Persze ha Mózes maga lett volna az államalkotó és törvényadó, úgy távolból sem ütköznénk meg azon, hogy mellékesnek látszó kérdésekben idegen országokban tekintett körül s jóknak bizonyult elveket átgyurt a saját eszméihez képest, de ha Mózes csak médiuma volt az isteni inspirációnak, úgy mi volna képes igazolni még csak a látszólagos kölcsönhatást is?
Hát vájjon a Biblia, a teljes eredetiség jellegének megóvása céljából ’ elhallgassa-e, hogy nem szabad lopni, nem szabad ölni s hamisan tanúskodni csak azért, mert e tilalmak már előfordulnak olyan törvénygyűjteményben, amely nem isteni kinyilatkoztatás folyománya volt ? Ezen kérdés üvegén át kell munkához fognunk, midőn a két törvénykönyvet összehasonlítjuk, mely összehasonlítás nem vezet más eredményre, mint csak arra, hogy ami polgári törvényben adatott Mózes által Izraelnek, annak tárgyi anyaga föltalálható Hammurábinál, de az anyagnak a földolgozása valóban isteni inspiráció magaslatára emeli Mózest Hammurábi fölé.
A polgári viszonylatban, a társadalmi életben fölmerülhető differenciák eloszlatására is irányulván Mózes figyelme, természetesen ő sem hallgathatja el azon intézkedéseket, melyek foganatositandók, ha valaki embertársát hamisan vádolja, vagyonában vagy testi épségében megkárosítja; de ha egyrészt Hammurábi részletes fokozatot állapit meg a büntetésben aszerint, hogy a vagyoni vagy testi megkárosítás királyi udvarhoz tartozót, szabad embert, vagy rabszolgát ért-e, úgy Mózes nem ismer kiilömbséget a törvény előtt, hanem kiterjeszti mindenkire egyformán a törvény védelmét éppúgy, mint a törvény szigorát. Hammurábi a tolvajt, ha nem tudja megtéríteni a lopott jószágot, halállal sújtja, Mózes törvénye szerint a lopott tárgy értékéig a tolvajnak szolgálnia kell. Hammurábi, „népének atyja," kíméletlen szigorral Őrködik alattvalóinak “vagyonán, a rabszolga is vagyon, amiért is, ha a rabszolga elkerül gazdájától s rejtekhelyét keres valahol, irgalmatlanul vissza kell vezetni a gazdához, s aki menedéket nyújt megszökött rabszolgának, az halállal lakói; Mózes pedig azt mondja; „Ne szolgáltasd ki urának a rabszolgát, ha hozzád menekült ura elől, maradjon nálad, ahol jól érzi magát, te ne bántsad őt" (Deuter. XXIII. 16.). Hammurábi szabad kezet nyújt a gazdának a rabszolgával szemben, bátran agyon is verheti, holott Mózes törvénye szerint, ha csak egy fogát ütötte is ki gazdája, úgy már teljesen szabaddá válik a szolga (Exod. XXI. 26.). Mózes is ismeri a büntetésben a viszonzás elvét, melynek szigora a felszabadult rabszolganépet legjobban fékezheti embertársa testi épsége ellen való törekvésben, de ha Hammurábi azt mondja, hogy az építőmester gyermeke haljon meg, ha összedőlt az általa épített ház s meghalt a gazda gyermeke, úgy Mózes azt módja: „A gyermekek ne haljanak meg a szülők bűnei miatt" (Deuter. XXIV. 16.). Mózes is ismeri az orvosi intézményt s tudja, hogy aki testisértést követett el, saját költségén köteles az illetőt gyógyittatni (Exod. XXI. 19.), de azt már hiába keresnök nála, amit Hammurábi mond, hogy nem sikerült műtét miatt az orvos kezét kell levágni. Úgy Mózes mint Hammurábi egyforma szigorúsággal, halálbüntetés terhével őrködik a házasélet tisztasága fölött; de mig egyrészt Hammurábi még megengedi a testvérházasságot, úgy másrészt nyomát sem találjuk nála annak a nővédelemnek, melylyel kiválik Mózes törvénye, midőn házasságra kényszeríti, de bizonyos esetben még halállal is sújtja a csábitót (Exod. XXII. 15. Deuter. XXII. 19. 29.). Mózes törvénye is ismeri a zálogintézményt, de mig Hammurábi a kíméletlenségig ruházza fel a hitelezőt a zálogvétel jogával, addig Mózes azt rendeli el, hogy: „Ne menj be házába, hogy elvedd a zálogot; künn az utcán várd meg, mig ő maga, akinek hiteleztél, önmaga nem hozza ki az utcára; ha pedig ő szegény ember, úgy ne feküdjél le zálogával; vissza kell adnod a zálogot naplementekor, hogy legyen mire lefeküdnie."
(Deuter. XXIV. 10.). Mózes is ismeri a napszámost, de mig Hammurábi a gazdának érdekét védi s pontos tarifát állapit meg a munkás számára, addig hiába keressük nála azt a mózesi törvényt, hogy: „ne nyomd el, ne aknázd ki a napszámost, aznap add ki a bérét, mert szegény ő s az után vágyódik a lelke," (Deuter. XXIX. 14.), s amely törvény rablónak mondja azt a gazdát, aki a napszámos bérét éjjelen át magánál tartja (Levit. XIX. 13.).
Ily módon végig mehetünk mindkét törvénykönyvön s azt fogjuk látni, hogy a polgári törvény anyagában, a jogi esetekben megvan az egyezés, mert hiszen azokat az élet alakítja, a társadalom választja ki önmagából ugyanazon fölmerülő differenciákat, de a jogi esetek elintézésében, amiben éppen valamely törvénykönyv nagy becse rejlik, abban Hammurábi végtelenül mélyen áll Mózes alatt. Hammurábinál szegényügy egyáltalán nem létezik, s ha bevezetésében többször hangsúlyozza, hogy oltalmazni akarja a gyengét az erőssel szemben, úgy a hosszú törvénysorozat bőven megmagyarázza, hogy gyöngéknek azon erőseket érti, akik az erőszakoskodás ellen keresik a megtorló törvény oltalmát. Hammurábinál hiába keresünk olyan törvényeket, mint: Ha szűkölködő lesz közöttetek, úgy ne keményítsétek meg sziveteket, ne zárjátok be kezeiteket (Deuter. XV. 7), ne nézzétek tétlenül még az állatot sem, ha görnyed terhe alatt (Deuter. XXII. 4. Exod. XXIII. 5.), ne zaklassátok az idegent (Exod. XXII. 20.), ne sanyargassátok az özvegyet és árvát (Exod. XXII. 21.), ne kössétek fel a nyomtató ökör száját (Deuter. XXV. 4.), adjatok hetenként pihenő napot s ünnepi nyugalmat még a rabszolgának is (Exod, XX. 10.), álljatok fel az öreg előtt s tiszteljétek az ősz fejet (Levit. XIX. 32.), szeresd felebarátodat, mint önmagadat (Levit. XIX. 18. 34.).
Hammurábi egész törvényalkotásán azon egyetlen jogi elv húzódik végig, hogy a mások kárára elkövetett cselekvés büntetendő; szerinte annyiban létezik bűn, amennyiben vagyoni kár okoztatott s a megtorlás irányát és fokát is a kárt szenvedő szabja meg. Mózes törvényeiben lép először előtérbe a bűn fogalma s a büntetés itt a bűntudat fölébresztését célozza; a büntetés természetesen nála is visszaállítja a megbontott anyagi jogrendet is, de mig Hammurábinál ez az egyetlen cél, addig Mózes az erkölcsi jogrend helyreállítását tűzi ki főcél gyanánt s a büntetés kiszabását nem a kártszenvedő nézőpontjából határozza meg, hanem abból, hogy bűn követtetett el. Hammurábi valamenyi törvénye előforduló tételes esetre szól: „Ha ez, vagy az történik, úgy ez, vagy az történjék," de a meglévő 282 szakaszban egyetlen egy oly kitétel sem fordul elő, mely kategorikus kijelentéssel említené magát a bűnt, mint ahogyan fölülmulhatatlanul teszi a Tizparancs: Ne lopj, ne ölj, ne paráználkodjál, ne mondj hamis tanúságot, még csak ne is kívánd a másét!
Hammurábi törvényében előtérbe lép a teljesen kifejlett kasztrendszer; világos külömbség van ott téve több joggal s nagyobb értékkel az udvari hivatalnokok ,papok, katonák, szabadonszülőttek, szabadon-bocsátottak s a rabszolgák közt; a rabszolgáról a legutolsó "paragrafus szól, de nem úgy, mintha oltalmába venné az embertelen gazda ellen, hanem — mint Miiller D. H. bécsi egyetemi tanár találóan jegyzi meg, hogy törvénykönyvét a gyengék leggyengébbje ellen irányított fenyegetéssel fejezze be Hammurábi, aki törvénykönyve élén azt a célt tűzte ki, hogy az erős ne ártson a gyöngének; megfenyegeti utolsó szakaszában a rabszolgát, hogy fülét fogják levágni, ha azt merészeli mondani gazdájának: „Te nem vagy az én uram!" Mennyire fölötte áll ennek Mózes törvénykönyve, mely törvénysorozatának legeslegelejére állította azt az intést (Exod. XXI. 1—6.), hogy a felszabaduló rabszolgának fülcimpáját lyukasszák át, ha azt mondja: Én szeretem gazdámat, nem akarok szabaddá válni! Hammurábi megcsonkittatja a rabszolgát, ki szabaddá akar válni, Mózes megbélyegezteti azt, aki rabszolga akar maradni.
•7gHa csak ez az egyetlenegy külömbség volna Mózes és Hammurábi közt, úgy már elegendő okunk volna legnagyobb tisztelettel meghajolni azon törvénykönyv előtt, mely először helyezte jogaiba az emberi méltóságot, először hirdette emberek közt az egyenlőséget, először vette igazán oltalmába a gyenge embert.
Ámde Delitzsch nem állapodott meg a társadalmi jogrendre vonatkozó tételes törvényeknél, hanem a legsajátosabb mózesi intézmények és tanok iránti hitet akarta megingatni, midőn azt hirdette, hogy már a szombati nyugalomnap is meg volt honosodva a babylóniaknál, sőt hogy még a monotheizmusz eszméjét is ápolták Babylóniában legalább a papok.
A szombatra vonatkozó föltevését két agyagtáblára alapítja, melyek közül az egyik — szótártöredék — az ősi sumér értékű sa-bat (sa-pat) ékjegyeket asszyr nyelven „um nuh libbi = szív nyugalmának napjá“val magyarázza, a másik tábla pedig, mely arról szól, hogy a hónap napjai minő isteneknek vannak szentelve, a 7. 14. 19. (mely az előző hónap elsejétől számított 7X7=49 nap) 21. és 28. napokról a következőket mondja, csak azzal a külömbséggel, hogy mindegyik más istennek van szentelve: „A 7-ik Marduk és Zarpanit napja. Rossz nap. A nagy népek pásztora (t. i. a király) szénre tett húst, tűzzel érintkezésbe jutott ételt ne egyék, ruháját ne változtassa, tisztát ne öltsön, hálaáldozatot ne öntsön, kocsira ne szálljon. A papnő ne hozzon döntést, rejtekbe vonulva ne jósoljon a mágus, orvos ne tegye kezét betegre, a nap nem alkalmas üzletkötésre. Este hozzon a király áldozatot Marduknak és Istarnak s imája akkor elfogadtatik." Ezt mondja a tábla a hónap minden 7. nap jaira (persze a 19-ikre is) s minthogy egy másik tábla a sabat szót „szív nyugalma napjá“-nak mondja, kész volt a feltevés, hogy ime a Biblia szombatja nem uj dolog a mózesi törvényben, rég meg volt az már előbb a babylóniaiaknál.
Ámde eltekintve attól, hogy itt nem a hét hetedik napjáról van szó, hanem a hónap hetedik napjairól és 19-éről, amikor tehát a 14. és 19. közt csak 5 nap, a 19. és 21. közt csak 2 köznap, a 28. és 7. közt (fölvéve a 29 vagy 30 napos hónapot) 8 vagy 9 köznap van; eltekintve még attól is, hogy ezen 7. napok „rossz napok“-nak, nem pedig üdvnapoknak (ünnepeknek, vannak jelezve s hogy csak a király és papság számára bir valamiféle jelentőséggel, mert a népet illetőleg számtalan agyagtábla bizonyítja szerződések pontos keltezésével, hogy a nép tényleg kötött ezeken a napokon üzleteket; mindettől eltekintve, Pinches Theophil, angol asszyriologus egy általa felfedezett agyagtábla alapján kétségtelen bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a régi babylóniaiak csakis a hónap tizenötödik napját jelezték a sa-pat értékkel biró ékjegyekkel, melyeket az asszyr szótáriró helyesen fordított „szív nyugalmáéval, ami azonban nem az emberi szív megnyugvására vonatkozik, hanem a holdtöltére, amikor — a hó 15. napján —tele van a hold szive s megpihen növekvő és fogyó útjában. Ez a sumér jelzés sa-pat (sa-pat-tum) a babylóniai sémi dialektusban sa-bat (sa-bat-tum) alakra gyengült, de a legnagyobb nyelvészeti képtelenség ezt a két különálló szóból keletkezett sa-bat szót összefüggésbe hozni a bibliai szombatot jelző sémi gyökü sabbath szóval. Nagyon figyelemre méltó Barth, berlini egyetemi tanár utalása Ezsajás prófétára, aki arra a kérdésre, hogy az Izraelen kívül állók közül kik fognak fölvétetni a másodig templom kötelékébe, 56. fejezetének 4. és 6. versében egyedüli föltétel gyanánt csak a szombat megünneplését köti ki. Tehát épp a szombatot emeli ki, mint legkifejezet-tebben megkülömböztető jelet a próféta, aki nagyon jól ismerte a babylóniaiak vallását s ünnepeit, s bizonyos, hogy ha bármily jelentőségű sabbat-ünnepet tartottak volna a babylóniaiak, úgy Ezsajás nem hangsúlyozza épp a szombat megtartását, mint megkülömböztető jelet Izrael s a babylóniaiak közt.
Ami pedig a monotheisztikus eszme ismeretét illeti a babylóniai papoknál, Delitzsch e föltevését egy agyagtábla töredékére alapítja, melyen a következő áll :„.... a növényzet Mardukja, Lugalaki: a vízcsatorna Mardukja, Ninib: az erő Mardukja, Nergal: a harc Mardukja, Zagaga: a háború Mardukja, Bél: az uralom Mardukja, Nabu: a kereskedelem Mardukja, Samas: a jog Mardukja, Addu: az eső Mardukja, Tishu: a kézművesség Mardukja, Sig: a . . . . Mardukja, Sukamunu: a víztartók Mardukja." Hogy mi volt a célja ennek a táblának, nem tudjuk, de ha a legjobb esetet tételezzük is fel, hogy írója e sorozattal azt akarta feltüntetni, hogy a közhasználatban levő különféle istennevek nem egyebek, mint csak az egyetlen Marduk különböző erőmegnyilatkozásainak jelzései, még akkor sem bírhat e tábla semmiféle bizonyító erővel, minthogy csak a 7. században íródott, amikor már inkább tételezhető fel Izrael hatása az asszyr-babylóniai papokra. De különben is a Mózes által hirdetett eszményi monotheizmuszszal szemben e tábla csak annyi értékkel bir, mint az egyptomi IV. Amenophis király monotheizmusza, mely detronizálta az összes bálványokat, hogy csak egyet, a napkorong bálványistenét tartsa meg.
Erre is alkalmazható Marx Adalbert heidelbergi egyetemi tanárnak a hamburgi orientalista-kongresszuson 1902. szeptember 8-án tartott előadásában tett azon megjegyzése, hogy: „nem az elefántnak, mely nagy fogaival az elefántcsontot adja, hanem Phidias szellemének, aki az elefántcsontból élő szobrott faragott, tulajdonítandó a legnagyobb érdem a kultúra előbbrevitelében."
Mózes nem ismerte Hammurábit s minden idegen behatástól függetlenül vetette meg azt az erkölcsi alapot, melyet negyedfélezer év óta nem tudott megingatni az emberiség haladása; de ha ismerte is volna, ha eszméinek hirdetésében épp Hammurábi törvénye képezte volna a kiindulópontot, oly czélból, hogy protestáljon ellene s vele ellentétbe helyezze az Isten-eszmén alapuló erkölcsi jogrendet, úgy maga ez a tiltakozás is erős dicsfénynyel övezné Mózest, melynek átható sugarai nemcsak a múltban világították meg az emberiség legjobbjainak szellemét, de amely a jövőben is irányt fog adni az emberiségnek, az egyén és a társadalom erkölcsi jogrendje megalapításában.
Egy dologban azonban hálával tartozunk Hammurábinak, még pedig abban, hogy törvényoszlopával nagyon hozzájárult a Bib.ia iránt táplált bizalom megerősítéséhez. A boncoló kritika, mely a Bibliát csak mint irodalmi emléket osztja szét alkotó részeire, legerősebb támadásait abból az álláspontból intézi Mózes törvényeinek hitelessége ellen, hogy a törvények s a történetek följegyzés által való írásbeli megrögzítése még nem történhetett meg az eseményekkel egyidejűleg. Most már tudjuk, hogy Mózes előtt több mint nyolcszáz évvel Hammurábi írásba foglalta törvényeit, nincs tehát csöpp okunk sem kételkedni abban, hogy miért ne jegyezhette volna fel Mózes is egyidejűleg a történteket.
így tehát az újabb kutatások csak megerősítik a Bibliába vetett hitet Oly magasan áll Mózes és a Biblia, hogy Samas nem vetheti rájuk Hammurábi árnyékát; oly szilárdan áll Mózes meg a Biblia, hogy az ásatások minden egyes csákányütése csak alapjuk mindinkább való megerősítéséhez szolgáltat uj anyagot.
IV.
A KIRÁLYOK.
örülbelül háromszáz évig tartott a honfoglalás nehéz munkája, mig Saul erős kezének s tekintélyes egyéniségének sikerült végre a a törzsek egyesítésével a királyságot megalapítani. Utódjának, Dávidnak uralma alatt mindjobban haladt előre az összeolvasztás és Salamon idejében már fénykorát élte a királyság. A
Bibliából tudjuk, hogy a királyság megerősödésének súlypontját Salamonnak és elődeinek azon helyes politikai érzékében kell látnunk, mely Egyptommal keresett s fentartott jó viszony ápolásával biztosította az országot a hatalmas szomszéd behatása elől. Ámde Egyptomnak távolról sem állott érdekében egy szilárd, egységes Izrael-birodalom fennállása s ha a baráti viszonyban segédkezet nyújtott is az egységes királyság erős kifejlésére, úgy már Salamon életében fogott az egyptomi udvar azon aknák ásásához, melyeknek segítségével Salamon halála után felrobbantotta, kettészakította az egységes birodalmat. S evvel megindult a szüntelen viaskodás, melyet a kettévált ország a politikai érdekkörök hatása alatt volt kénytelen folytatni s amely végre körülbelül négyszáz éven át vívott szakadatlan élet-halál harc után az első jeruzsálemi templom pusztulásához vezetett.
A kettéválás folytán erejökben megfogyatkozott birodalmi részek természetszerűleg közvetlen szomszédjaiknál keresték fennállásuk támaszát. A déli birodalomrész — Juda országa — Egyptom szárnyai alá húzódott, az északi — Izrael országa — pedig a földközi tenger kikötőit katalmukban biró föníciai államoknak és a mindinkább terjeszkedő Szyriának barátságát kereste. Judának kedvezőbb volt a helyzete: rendszerint csak Egyptommal kellett számolnia; de Izrael országa mintegy bele volt ékelve a föníciai államok és Szyria közé, melyeknek versengése közben képtelen volt oly határozott politikai előrelátással élni, hogy ne az érdek pillanatnyi hatása alatt lépett volna majd Tyrus-szal, majd Damaskus-szal szövetségre.
Ezen politikai helyzet okozta versengésbe egyszerre a 9. század közepén újabb tényező szólott bele, amikor az asszyr nagyhatalom jelent meg a hódítás szinterén. A kanaáni és szyr udvarok mindaddig nem vetettek ügyet az Eufráton túli birodalomra, hol az északi Asszyria nem ismert egyéb törekvést, mint hogy uralma alá hajtsa a földrajzi fekvésénél fogva is vele kapcsolatos s mindinkább roskadozó déli részt, Babylóniát. Ez a törekvés annyira lekötötte Asszyria erejét, hogy hatalmának más irányú növelésére nem is gondolhatott s igy be nem folyhatott a kanaáni királyságok egymás iránti békés vagy harcias viszonyára.
De megváltozott a helyzet, amidőn Tukulti-Ninib (891—885) asszyr királynak sikerült meghódítania Babylóniát s amidőn annak fia, III. Assurnazirpal (885—860) már átlépte az Eufrat folyót, hogy világpolitikai terveinek első alapja gyanánt mindenekfölött a föníciai kikötőkhöz vezető utat biztosítsa maga számára. Ebben az útjában Damas-kus-nál számíthatott volna legnagyobb ellenállásra, de ellene nem is intézett támadást, csak északon érintve a szyr királyságot, jutott el a Földközi tengerhez s miután Tyrus, Sidon, Gebal és Árvád városokat megsarcolta és az Amanus hegységből sok ciprust és cédrust vágatott ki palota- és templomépitésre, visszavouult hazájába, megelégedett hóditó utjának azon eredményével, hogy az egész útvonalon asszyr kolóniákat létesített a meghóditott részek biztosítására.
Azonban ez a hadjárat már nem maradhatott visszahatás nélkül a kanaáni királyságokra, különösen Damaskusra, mely világosan látta, hogy az asszyr előrenyomulás erősen fenyegeti a palesztinai udvarokra gyakorolt fölényét. Nem várta be tehát tétlenül a jövő alakulást, közös érdek megóvása címén szövetségre szólította a szomszéd királyokat s midőn III. Assurnazirpal fia, II. Salmanasszár(860—825) — atya tervében haladva — a tengerhez vezető utat akarván biztosítani, mindenekelőtt a legveszedelmesebb akadálylyal, Damaskus-szal óhajtott leszámolni, már akkor Damaskus királya, Bir-’idri (a bibliai Ben-Hadad) tizenkét szövetségessel fogadta teljesen fölkészülten az asszyr támadást. E szövetségesek közt volt Áháb, Izrael királya is. A bibliai tudósítások nem emlékeznek meg Áháb ezen hadjáratáról, de az asszyr feliratokból tudjuk, hogy Ahabbu Sir’lai = az izraelita Ahab, tízezer harcossal és kétezer hadiszekérrel vett részt ebben az ütközetben, mely 854-ben folyt le Karkar mellett s melyben, ha nem is aratott az asszyr király teljes győzelmet, minthogy eredmény nélkül kellett visszavonulnia, de érzékeny veszteség érte a szövetséges sereget, melynek sorai közül 14000 harcos esett el. Ha pedig az asszyr feliratból azt is tudjuk, hogy maga Bir-’idri, tehát a leginkább érdekelt fél s a szövetség központi hatalmassága csak húszezer harcost s csak 1200 hadiszekeret állított csatasorba, vagyis emberekben csak kétszer annyit, szekerekben pedig kevesebbet, mint
Áháb, úgy a nagy veszteségnek bizonyára magas hányada érte Áhábot, amit a bibliai tudósítás nem tartott föltétlenül szükségesnek feljegyezni, már csak azért sem, mert Áháb e nagy veszteséget Damaskus érdekében hozta az országra.
Áháb még ebben az évben meghalt s utódjai közül — az egy évig uralkodó Ahazjah után — Jórám-nak heves harcokat kellett a szyr király ellen vívnia, bizonyára azért, mert a karkari ütközet után belátta Izrael országa, hogy immár létérdeke követeli meg, hogy az egyre hatalmasabbá váló asszyr királynak ne nehezítse meg Damaskus támogatásával a Földközi tengerhez vezető ut birtoklását; 842-ben támadta meg a szyr király Izraelt, mely csatában Jóram halálos sebet kapott, de ugyanabban az évben támadta meg II. Salmanasszár is immár negyedízben Damaskust, melyet végre sikerült teljesen elfoglalnia. Az asszyr király győzelmi obeliszkje híven beszámol a hódolatról, melylyel győzelme után a kanaáni fejedelmek járultak elébe; közöttük van Jéhu is, ki Jórám megsebesülését felhasználva, bizonyára asszyr segítséggel mint uj uralkodócsalád lépett Izrael trónjára. A feliraton nemcsak ^olvassuk: „Jéhu, Omri-ház követőjének (Jaua apai Humri) tributuma volt: ezüst, arany, egy aranyserleg, aranykorsók, aranykupák, aranykádak, ólom s egy királyi jogar," de művészi domborkivitelben láthatjuk is Jéhu küldöttjeit, amint az ajándékok alatt görnyedve az asszyr király elé vonulnak. A Biblia mit sem tud egy esetleges háborúról Jéhu s az asszyr király közt, nem is volt köztük összeütközés, csak hódolatát mutatta be az éppen trónra került Jéhu, hogy a győzelmes és immár rettegett asszyr király jóindulatával támogassa saját uralmát.
Jéhu nem nagy hasznát látta e hódolatának, mert alig vonult
II. Salmanasszár vissza hazájába, a szyr király, Hazaél — mint az asszyr király adófizetője — felhasználva az asszyr király másfelé való elfoglaltságát, bosszút állt Izraelen, melyen pusztítva vonult végig. Jéhu fia Joahaz is sokat szenvedett Hazaél támadásaitól, mig végre II. Salmanasszár unokája, III. Adad-Nirari (812—783) jött segitségére s végleg megmentette Damaskustól; csak most láthatta Izrael annak a hűségnek jutalmát, melylyel Áháb és Jéhu az asszyr királyokhoz ragaszkodtak.
III. Adad-Niráriban látjuk azt az eddig ismeretlen „megmentőt", aki II. királyok könyve 13. fej. 5. verse szerint megszabadította Izraelt a szyrusoktól.
III. Adad-Nirari utódai alatt zavarok támadtak Asszyriában; katonai forradalom ütött ki, mely III. Tiglat-Pileszer személyével uj uralkodó családot emelt a trónra (745—728). A forradalom hirére természetesen nyugtalankodni kezdtek a palesztinai királyságok is, melyek az asszyr uralom alóli teljes függetlenségüket szerették volna elérni, amiért is Tiglat-Pileszer, mihelyt szilárdnak látta hazájában trónját, 739-ben leg első útja gyanánt Szyria és Fönícia ellen indult, amely alkalommal — győzelmi tudósítása szerint — Samária-beli Menahem (Minihimmu Sami-rinai) és Juda-beli Azarjah (Azrijau Jaudai) hódolatát fogadta. Az utóbbiról a Biblia nem ad tudósítást, Menahem hódolatát pedig úgy tünteti fel, mintha azt nem Tiglat-Pileszernek, hanem Pul asszyr királynak mutatta volna be (II. kir. XV. 19.), holott az asszyr feliratok alapján ma már tudjuk, hogy e két név viselője egy és ugyanazon személy volt, csakhogy mint asszyr királyt, Tiglat-Pileszernek, mint babylóniai királyt pedig Pul-nak hívták.
A hódolatnyilvánitások után megnyugodva tért vissza hazájába, de csakhamar nyílt alkalma újból megvillogtatni fegyverét Izrael fölött. Ugyanis Damaskus királya, Rezin, ki sehogysem tudott beletörődni abba, hogy az asszyr király adófizetője legyen, szövetkezett Izrael királyával Pekah-hal, ki az asszyrokhoz hü Menahem fiát elűzte a trónról, s együttes erővel akarták Áház-t, Juda királyát az asszyroktól való elpártolásra kényszeríteni. Szorongattatásában Áház segítségért folyamodott Tiglat-Pileszerhez, kihez követeket küldött, mondván: „Szolgád vagyok, fiad vagyok, jer és szabadíts meg a szyr s az izraeli király kezeiből" (II. Kir. XVI. 7.) S Tiglat-Pileszer 734-ben nagy sereggel megjelent, de mielőtt Damaskus ellen indult volna, - előbb szövetségeseivel akart végezni; leverte Gázát, melynek királya Hannó — a hü Áház veszélyes szomszédja — megszökött; keresztültiport Izraelen, „Bit Humria (Izrael) országának lakóit" — mondja Tiglat-Pileszer — „elvittem Asszyriába, Pekah-t (Pakaha) királyukat megöltem s Hoseát (Ausi’) helyeztem' föléjük;" 732-ben ért Damaskus elé, melyet teljesen földult. Egész Izrael országából csak a főváros, Samária s közvetlen környéke maradt meg, melynek feldulásában Damaskus ostroma, majd pedig rövid idő után bekövetkezett halála akadályozta meg. Tiglat-Pileszer volt az első asszyr király, ki a meghódított tartományok lakosságának deportálásával vélte biztosítani a leigázott vidékeket.
Áház (Jauhazi) hü volt Tiglat-Pileszerhez, de valószínű, hogy kitartó hűségre nemcsak a szomszédoktól való félelem buzdította, hanem a remény is, hogy Tiglat-Pileszer meg fogja hűségét jutalmazni s a Samárián kívüli összbirodalommal fogja Juda trónját megajándékozni. Reményeiben nagyon csalódott s nem csoda, ha annyi megalázkodás után nem lelkesült tovább Asszyriáért, sőt természetes, hogy fia, Hizkijah már inkább Babylóniának újból föl-föltünedező napjában akart sütkérezni.
III. Tiglat-Pileszer halála után IV. Salmanasszár (728—722) került az asszyr trónra, kinek uralmáról még eddig nem födöztek fel semmiféle föliratot. De a Biblia segítségére jön az asszyr történetírónak, midőn elmondja, hogy meghallván Salmanasszár, hogy Samária királya az egyptomiakkal akart ellene szövetkezni, elfogta Hóseát és három évi ostrom után „az asszyr király" fogságba vitte Izraelt (II. kir. XVII. 6.). Azonban ma már tudjuk, hogy ez „az asszyr király", aki Samária ostromát befejezte, már nem IV. Salmanasszár volt, hanem utódja II. Sargon, aki 722-ben lépett a trónra s uralkodása első évének legelső tette gyanánt hirdeti diszfelirata: „Samáriát (Samirina) elfoglaltam s lakói közül 2729O-et vittem fogságba." Ekkor már csak ennyiből állt Izrael országának zöme, minthogy a többit III. Tiglat-Pileszer már előbb annektálta.
Szyria és Izrael országának sorsán nem okult Juda, Ézsajás próféta hiába intette Hizkiját, kit megejtettek a fészkelődő szomszédok, s a lázadozó Babylóniába vetve reménységüket, Philisztea, Edom és Moabbal szövetkezett 713-ban Juda s megtagadták az asszyr király iránt az adófizetést ; de 711-ben Sargon Kánaánban termett s Asdód királyát, kiről maga Sargon beszéli el, hogy ő szólitotta fel szomszédait a lázadásra, keményen sújtotta, de Judának megkegyelmezett, minthogy azonnal meghódolt, s miáltal megmenekült Samária sorsától.
De alig vonult el Sargon, a Kanaáni királyok ismét függetlenségre törekedtek, mely törekvést végleg megfékezni már nem állt hatalmában, minthogy a lázadó khaldeai Merodak-Baladon ellen kellett minden erejét összpontosítani. Csak utódja, Szanherib (705—681) volt az, ki — miután Merodak-Baladont visszaszorította s Babylónia fölé alkirályt helyezett — véres boszura indult a kanaáni szövetségesek ellen.
A szövetségesek feje ekkor Hizkija (Hazakijau) volt s vele tartottak az adó megtagadásában Szidon, Tyrus és Askalon királyai is; Padi, Ekron királya vonakodott hozzájuk csatlakozni, de országa nagyjai fogságba ejtették s kiszolgáltatták Hizkijának. Ez volt a helyzet, midőn 701-ben megjelent megtorló seregével Szanherib. Először Szidon s Tyrus ellen fordult, majd Ekron városát döntötte romba, nagyjait pedig „karóba huzattá", végre Hizkija ellen indult, mely ^hadjáratáról fölirata a következőket mondja: „A Judabeli Hizkijának, ki nem akart igámba hajolni, 46 megerősített városát, várát és kisebb helységét megszálltam, és sáncokkal, ostromkosokkal, rohammal, aknákkal, feszitővassal s baltával elfoglaltam. 200150 embert, fiatalt s öreget, férfit és nőt, lovakat, öszvéreket, szamarakat, tevéket, ökröket s számtalan juhot vittem el s zsákmányul ejtettem. Öt magát, mint madarat a kalitkában, bezártam Jeruzsálemben, királyi városában; sáncot hánytam fel ellene, s aki a város kapuján kijönni merészelt, azon boszut álltam. Városait, melyeket kifosztottam, elválasztottam országától s elosztottam Mitinti, Asdod királya, Padi, Ekron királya és Sil-Bel, Gaza királya közt, s megkisebbi-tettem országát. A régi adóhoz újabb adót s királyi személyem iránt ajándéksarcot toldottam. Őt magát, Hizkiját, legyőzte a fönségem fénye előtti félelem, s az arabok, az ö alázatos harcosai, kiket királyi városának, Jeruzsálemnek védelme céljából magához vett, elvesztették bátorságukat. Harminc talentum aranyon és háromszáz talentum ezüstön kívül ékköveket, drágaságokat, kereveteket elefántcsontból, trónszékeket elefántcsontból, elefántbőröket, elefántcsontot, sisu- és urkarinnu-fát, mindenféle drágaságokat, azonfelül leányait s palotanőit, zenészeket és zenésznőket küldött utánam Ninivébe, fenségem városába."
Hogy mennyire igazat mond Szanherib ezen felirata, azt legjobban bizonyítja maga a Biblia, midőn e hadjáratról azt jelenti (II. kir. XVIII. 13—15): „Hizkija király 14. évében fölvonult Szanherib Assur királya Juda minden erősitett városa ellen s elfoglalta azokat. Mire elküldött Hizkija Juda királya Assur királyához Lakhis-ba, mondván: Vétkeztem, vonulj el tőlem, amit kivetsz rám, viselem. S kivetett Assur királya Hizkijára, Juda királyára háromszáz kikkar ezüstöt s harminc kikkar aranyat. És odaadta Hizkija mind az ezüstöt, ami találtatott az Örökkévaló házában s a király házának kincstáraiban."
Rendkívüli dolog történhetett, hogy Szanherib nem állt véres bosszút Hizkiján hűtlensége miatt. A lázadó szövetség tagjait ostrom alá fogta, karóba huzattá s trónjaikra saját embereit ültette, és a szövetség fejét csupán hadisarccal engedte volna ki a hínárból? Az ékiratos források épperre a 701. évre újabb zavarokról tudnak Babylóniában, ahol Szanheribnek gyorsan meg kellett jelennie. Ö maga nem is vonult Jeruzsálem alá, hanem serege zömével még Lakhis-ból, a főhadiszállásról, visszasietett hazájába, csak egy vezért s főbb csapatparancsnokokat (aminthogy a Biblia is Tartan-t, Rab Szárisz-t és Rab-Sáke-t emlit, melyek nem személynevek, hanem tisztségcimek) küldött nagyobb sereggel, ami Hizkiját — ki Ekron és Askalon sorsáról értesült — megijesztette.
De mi képezi alapját a Biblia további elbeszélésének, az Egyp-tomra való támaszkodás feletti gúnyolódásnak s az asszyr táborban pusztított dögvésznek? Itt ismét a Biblia vet világosságot az ékiratos tudósításra, melyet nagyon hézagos töredékben fedezett fel csak egy évvel ezelőtt Scheil Victor, a Hammurábi-törvényoszlop szerencsés fölfedezője, s amely elmondja, hogy Szanherib babylóniai útját nem nagy siker koronázván, Arábiá és Egyptom leigázásában akart kárpótlást találni, minthogy Egyptom ifjú királyában, Tirhaka-ban véltek támaszt találni a palesztinai fejedelmek az asszyr járom lerázására. Szanherib ezen második, 690-ben végzett hadjáratában keresztülvonult a syr-arab pusztán, leigázta Aribi országot, honnan egyenest Jeruzsálemnek tartott, de meghallván, hogy Tirhaka, egyptomi király nagy sereggel vonul föl elébe, összevonta valamennyi csapatát, azonban kénytelen volt kitérni az ütközet elől, mert dögvész ütött ki táborában s igy serege maradékával kellett visszavonulnia Ninivéig.
Egyptom teljes elfoglalása csak Szanherib utódjának Aszarhaddon-nak (681—668) sikerült, aki éppúgy, mint fia Assurbanipal (668—626) Asszyra adófizetői ' közt említi Menasset, Juda királyát (Minasi sár Jaudi). Amit a Biblia (II. krón. XXXIII. 11.) említ, hogy Menasset az asszyr király kiküldöttei bilincsekbe verve vitték fogságba Bábelbe (ami Asszyriára értendő), ahonnan csakhamar kiszabadult s ismét visszakerült jeruzsálemi trónjára, annak nyoma még nem jutott a feliratokból napfényre, de ismerve Juda exponált helyzetét, melyet az épp leigázott Egyptom szomszédságánál fogva elfoglalt, könnyen megeshetett, hogy belekeveredett az egyptomi királylyal való konspiráció gyanújába, mely alól magát tisztázandó, meg kellett jelennie az asszyr király előtt. Bizonyára könnyen tisztázhatta magát, mert Menasse, épp a Biblia tanúsága szerint, egész hosszú uralkodása alatt (685—642) nagyon hü és buzgó vazallusa volt az asszyr királynak.
Ámde rohamos léptekkel közeledtek Asszyria végnapjai. A szüntelen háborúk a meghódított tartományok fölötti fensőbbség megóvására, az utolsó egyptomi hadjáratok, de különösen a folyvást erősödő babylóniai fölkelés leverésére irányuló törekvés annyira kimerítette Asszyria erejét, hogy Judában az asszyrbarát Menasse és utódja, Amon követője, Józiás minden tekintet nélkül Asszyriára, bátran fogott a vallásos élet restaurálásához s az istentiszteleten mutatkozott idegen befolyás minden nyomának kiirtásához. Azonban a végső megpróbáltatás ideje csak most következett Judára. Necho egyptomi királyt Asszyria szorongatott helyzete arra indította, hogy visszafoglalja előbbi birtokait s érvényt szerezzen Palesztina iránt táplált igényeinek. Józiásnak, mint Asszyria vazallusának jutott ki a végzetes feladat, hogy Nechot győzelmes útjában feltartóztassa. Megiddo mellett (de tulajdonképen Migdol-nál) folyt le 608-ban a heves összecsapás, melyben Józiás elesett, Necho pedig föl-tartózhatatlanul vonult északra, eljutott egészen Asszyria határáig s már azon volt, hogy gyűlölt ellenfelével saját hazájában számoljon le, de ekkorra már Ninive elbukott a babylóniaiak voltak már Asszyria urai.
Nabopolasszar, khaldeai származású babylóniai királyé volt immár a feladat, hogy Nechot visszaszorítsa s ismét visszahódítsa az adófizető tartományokat. Necho serege az Eufrát melletti Karkemis-nél 605-ben vívott harcban súlyos vereséget szenvedett s a beteg Nabopolasszar helyett fia, Nebukadnecar által egészen Palesztina déli határáig vissza-szorittatott. Nebukadnecar ezen első palesztinai útja alkalmával Jojakim, Juda királya meghódolt, de az ország szerencsétlen helyzete, mely közelebb hozta az egyptomi uralkodók érdekkörébe, utódait Jojachint és Zidkiját ismételt elpártolásra birta’a babylóniai királytól, ki végre 586-ban elpusztította Jeruzsálemet s lakósait fogságba vitte Babyíóniába.
Nebukadnecar halála (562) után sok zavar színhelye lett Baby-
lónia, hol két néptörzs versengett egymással az uralomért. Az ősi törzs-babylóniai lakosság uralmi jogát követelte a papság a tényleges hatalmat gyakorló, de csak rövid múltú khaldeai bevándorlottaktól. Ma már kétségtelen bizonyítékok alapján tudjuk, hogy maga a babylóniai papság volt az, mely meg akarván szabadulni a gyűlölt khaldeai uralomtól, titkon összejátszott Cyrus perzsa királylyal, ki 539-ben kardcsapás nélkül vonult be Babylónia tárt kapuin. Természetellenesnek kellene tartanunk, ha a fogságban élt zsidók nem a babylónia papokkal tartottak volna a zsidók önállóságát megdöntő khaldeusok megbuktatásában, minek következtében természetesnek kell tartanunk azt is, hogy Cyrus már babylóniai uralmának első évében elrendelte a zsidók hazatérését s a jeruzsálemi templom fölépítését.
Mindeddig még ezt a teljesen történeti időben lefolyt eseményt is legendaszerü mezben látta a bibliakritika, mely nem tartotta valószínűnek, hogy a nagy hóditó maga nyújtson segédkezet a közeli ellenőrzés alól való kibocsátással egy esetleges lázadásra s hogy maga Cyrus egyáltalán törődött volna a jeruzsálemi templom fölépítésével, valamint az a körülmény, mely szerint — a Biblia közlése nyomán — nem Bábelben, hanem Ekbatánában (Ezra VI. 2.) találták meg később Cyrus rendeletét, mely tulrészietesen határozza meg a fölépítendő templom méreteit is, oly föltevésekre indította a kritikát, melyek alapján még a rendelet hitelességében is kételkedett. Ma azonban Cyrus egykorú hiteles felirataiból tudjuk, hogy ő a meghódított népek békéjére s megelégedésére törekedett; hogy Babylónia elfoglalása után kiadott feliratában hálás hódolattal hajol meg ő — a perzsa király — a babylóniai Mar-duk-isten előtt; hogy ugyanott valamennyi meghódolt népnek megígéri fogságba került isteneik visszaküldését s a foglyok hazabocsátását; tudjuk, hogy valamennyi babylóniai királyra épp az a jellemző, hogy állandó jelző gyanánt használják magukról: „ki gondoskodik a templomról", „ki naponta gondol a templom felszerelésére", ki meggazdagitja a templomokat", „ki újból helyreállította a templomot" s kínos unalmas-ságig részletezik az általuk épített templomok méreteit s berendezését; tudjuk, hogy a perzsa királyok külömböző. székhelyükön, Susa, Bábel, Persepolis, Pasargada és Ekbatánában külön levéltárakat tartottak s a fontosabb államokmányokat több példányban őrizték; tudjuk, hogy 111. Tiglat-Pileszer politikájával szemben, mely szerint a meghódított tartományokat avval akarta maga számára biztosítani, hogy lakósságukat Asszyr-Babylóniába telepítette le, éppen Cyrus volt az, aki az ellenkező politikát kezdte gyakorolni, mely szerint a meghódolt nép hűségét avval akarta biztosítani, hogy mindenki a 'maga hazájában s főleg vallási szabadságában éljen; tudjuk, hogy ezt a békepolitikát megőrizték utódai is, kik közül Kambyzes nyilvánosan áldozott a babylóniai isteneknek s
Egyptomban templomot épített és apisbikát szentelt föl, valamint Dárius-ról is tudjuk, hogy az egyptomiaknak saját költségén épített templomot: mindmegannyi fényes bizonyítéka a bibliai elbeszélés hitelességének a fogságból való visszatérésről, melyet az újkori ásatások eredményei alapján olyan világításban láthatunk, hogy a Bibliának, mint történeti forrásnak értékét nem fogjuk többé kétségbevonhatni.