A zászlótartó (Eötvös József)

A zászlótartó
szerző: Eötvös József

               I.

Gyásztérein Mohácsnak
  Megszűnt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
  Fekszik sok dalia.

S hol annyi bátor küzdött,
  Oly sok szű vérezett,
Az esti szellő sóhajt
  A gyászmező felett.

Ébren csak egy vitéz még
  Az ezerek közül;
Romján a dúlt hazának
  Csak ő tekint körül.

Vér foly le homlokáról,
  Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, ─
  Ezt tartja hős keze.

Ezt tartja és körűlnéz,
  Számitva társait:
És lám egy sem hiányzik,
  Mind, mind jelen van itt.

Ki reggel véle jött el,
  Mind megmaradt helyén ─
Keblében mély sebekkel,
  Szenny nélkül fegyverén.

S ő föltekint az éghez:
  "Légy áldva Istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
  De Árpád népe nem.

A nép, mely ily csatát veszt,
  Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
  S még egyszer élni fog".

Így szól, és most tovább megy
  A pusztult téreken;
Már csak lépése hangzik
  S a táj csendes leszen.


                II.

Mély völgynek rejtekében
  Áll egy magányos lak,
Fölötte zúg a fenyves,
  Alatta a patak.

A völgy körűl a Mátra
  Magaslik ég felé,
Miként ha nagy falával
  Nyugalmát védené.

Felette tiszta égnek
  Borúl el kárpita,
Áldásként öntve fényét
  A völgy virágira.

S mig lenn a messze síkon
  Naponként harcz zajog,
E tájnak nyugodalmát
  Csak ha a lomb susog ─

Zavarja, ─ s zúgó csermely
  S madárkák éneke.
Itt élt régmúlt napokban
  Egy tisztelt remete.

Nyugodtan, mint e bérczek,
  Tisztán, miként ege,
S magányban, mint a csermely,
  Így folyt el élete.

Hajdan, ifjabb korában,
  A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
  S hatalmas fegyverét.

S a hon, mely nem felejti
  Győzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fűzé
  Körűl hős homlokát.

De hogy leszállt Mohácsnál
  E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
  A bátor dalia:

E völgy nyugodt körében
  Rejté el bánatát;
Szivét a bú emészti,
  A rozsda jó vasát.

Most agg, hosszú napokban
  Sok évek folytak el;
Haja galamb-fehér lett, ─
  Nyugodtabb a kebel.

S miként ha hó takarja
  A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
  A jég-lepel felett:

Úgy hosszu életének
  Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlék,
  Mely néha felmerül.

De ha távol falukból
  A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
  A feszület előtt,

Éghez emelt kezekkel
  Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
  Letiprott nemzetét;

Hogy el ne hagyja veszni
  A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
  Nagy Árpád magzatát:

Akkor sejdíti néha
  Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megőszült,
  Hogy bár e kéz remeg, ─

De egyiránt még ifjan
  Hevül ez agg kebel,
Szemén a könnyek érte
  Még nem apadtak el.


                III.

Igy múlt a hosszu élet;
  Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdít, most érzi:
  Hogy végre menni kell.

S kiket sokszor szavával
  Vigasztalt bú között
Még egyszer összegyüjti
  A kis kunyhó körött.

"Oh légyetek üdvözölve
  Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
  Baráti voltatok.

E hosszu földi pályán
  Végig kisértetek,
Oh légyetek üdvözölve
  Utolszor, hív sereg!

Egy kincset rejt e kunyhó.
  Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
  Most már rátok bízom".

Igy szól, s megy kunyhajába
  S egy zászlóval kilép;
Terhétől karja reszket;
  Bámulva áll a nép.

"Im kincsem! szebb napokban
  Királyom bízta rám, ─
Közötte száz veszélynek
  Mohácsnál hordozám.

S sok évig a kunyhóban
  Őriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
  E szentelt színeket.

Büszkén lobog, mint egykor
  Győzelmeink alatt;
Sok elveszett Mohácsnál
  De zászlónk megmaradt.

Mátyás fényes lakában
  A félhold űl Budán,
S új zsarnokok jöhetnek
  A zsarnokok nyomán:

De míg e zászló meglesz
  S élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
  Győzelmes ellenink.

A hosszu éj után a
  Napnak kell jőnie,
És a korány fuvalma
  Fölébred majd vele.

S ha kéz lesz, mely e zászlót
  Fel birja tartani,
E szellő a redőket
  Ki fogja bontani.

És újra kardot fognak
  Az elszokott kezek,
Melyek lánczot viselve
  Megerősbültenek.

S megtisztul a töröktől
  Budának szent fala
És újra ön-hazánk lesz,
  Mi börtönünk vala.

De hol van, a ki tartsa
  Vészek között, a kéz?
Hol van, ki védni birja
  Zászlónkat, a vitéz?"

Szólt ─ s ím, a mint körűlnéz,
  Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó ─ ─ ─
  Mind, mind ajánlkozik:

"Kevés egy élet, egy kar,
  E terhet hordani,
De mindnyájunkra bízzad
  S meg fogjuk tartani".

S a melyet elbocsáta,
  Száz kéz ragadja meg
A zászlót, s most közöttük
  A nép felett lebeg.

Ő látja, s megnyugodva
  Csukódik bé szeme;
Hisz zálogát jövőnknek
  Jó kézbe tette le!