A zászló átmarad
szerző: Gárdonyi Géza
Ezelőtt tiz ével történt.
Som Péter barátom meghítt, hogy a nyárból legalább két hetet töltsek az ő zöldjében. Az Alföldön lakott. Tudtam, mit jelent az ő zöldje: három almafát, öt eperfát, egy diófát, néhány szilvafát, egypár sor ribizlit, meg egy kuglizót.
De azért elmentem.
Az első három napon nem tettünk egyebet, mint hogy kugliztunk, meg kvaterkáztunk. Mind a két mulatságban részt vett a falu öszszes intelligencziája, vagyis a lutheránus pap meg a tanitó. A biró is köztünk volt, de az csak télen szerepel az intelligenczia között, nyáron lobogós nemzeti pongyolában jár.
A negyedik napon azt mondtam, hogy mutassanak valami nevezetességet a faluban, ha mást nem, hát legalább egy gólyafészket, különben nem tudok irni semmit az élményeimről, s azt hiszik majd rólam, hogy Óbudán nyaraltam.
A négy ember elkomolyodott. Hallgatva néztek maguk elé. A lutheránus pap nagy füstöket gomolyitott a pipájából. Péter meg szinte verejtékezett.
- Nincs itt uram semmi nevezetesség, - mondta halkan és röstelkedve a tanitó.
De a másik három olyan gondolkozást vitt véghez, hogy annyi erővel még egyszer föl lehetett volna találni a puskaport. Végre a biró elmosolyodott.
- Megvan! - szólt diadalmasan. - Meg van mentve a becsület! Hát a Tamás, az öreg Tamás.
Az egész intelligenczia rákezdte, hogy:
- Nini! csakugyan! az öreg Tamás!
- Ki az, mi az?
- Az nevezetes ember, - szólt a biró, - háborut végzett.
- Vitéz katona volt, - vette át a szót Péter - negyven esztendős korában kötött kardot, aztán mikor Monostornál harczolt a Dom Miguel zászlóaljban, egy ágyugolyó előtte vitte el a zászlótartó fejét.
Csudálkoztak azon, hogy nem jutott mindjárt eszükbe a falunak ez a nevezetessége. A pap szemrehányást tett a birónak, hogy miért biró, ha még ilyet se tud az eszében tartani. A biró azt felelte erre, hogy az észbeli dolgokra a papot fogadta meg az eklézsia.
Végre is eltökéltük, hogy az öreg Tamást meglátogatjuk.
- Még ma! - szólt lelkesülten a biró.
- Még ma! - felelt a többi is.
Nekem ugyan nem volt igen sietős a dolog, de látva a nagy elindulást, nem akartam a kedvüket megrontani.
Átmentünk a falun. A nap már lehajlóban volt, s a jegenyék árnyéka hidakként sötétlett a fehér uton.
Az udvaron egy rakás gyerek játszott s egy naptól barna mezitlábos menyecske rostálta mellettük az ocsut.
- Csak tessék besétálni, - mondta a menyecske - itt benn van a nagyapó, pipázik.
Csakugyan ott ült az öreg egy szalmakarosszékben. Pipázott. A bal lábát a napra tartotta, amely betűzött az ablakon:
Mikor beléptünk, föl akart kelni, de a tisztelendő visszanyomta a székbe.
- Maradjon ülve, Tamás bácsi, - mondotta a pap, - eleget fáradott kigyelmed a hazáért.
Tamás bácsi mosolyogva motyogott valamit, azután visszaigazitotta magát a tokjába, és az öregségnek csöndes nyugodtsága ömlött el ismét az arcza ránczain.
Érdekes fehérfejü ember volt az öreg; haja, szakála, szemöldöke, bajusza, mindene fehér, csak orczája piros.
- Tamás bácsi, - kezdte kenetes hangon a pap, - ez az ur az ujságokat csinálja, látni kívánta kigyelmedet, mert hallotta hirét, hogy vitéz katona volt.
Az öreg egy pillantást vetett rám, azután a hüvelykujját a pipájára nyomva, majd egy rövid mozdulattal felém bökve szólott:
- Ez?
- Ez ám, ez az ur ir az országnak. Megirja majd kigyelmedet is.
Az öreg helybenhagyólag biczczentett a fejével.
- Beszéljen valamit az életéből, Tamás bácsi, - szólott a pap kérlelő hangon.
- De mit?
- A mit akar.
- Hát - kezdte az öreg, nagyot szíva a kurta makrapipán, - megírhatja, ha akarja, hogy én is ott voltam Monostornál, tudja abba a nagy tüzbe Görgeyvel. - Egyet szippantott az öreg és ismételte: - "Görgeyvel". Én a Dom Miguel zászlóaljnál voltam. Az hires zászlóalj volt. Hires ám. Hát mink voltunk abba a nagy tüzbe, ott a nagy tüzbe. Hullott a sok golyóbis, mint az istennyila, úgy-úgy, mint az istennyila. De azért mink csak nekivágtunk a nímötnek, úgy ám: a nimötnek. Az ászlótartó mellettem állott; a nagy fínyös ászló ott lobogott a kezibe, úgy ám: a kezibe. Hát eczczer csak gyün egy nagy álgyugolyó; gyün igyenösen a fejinek, az ám, a fejinek. Kapd félre a fejed, - akarom mondani az Imrének, mert ugy hitták, az Isten nyugtassa meg, - de már akkor késő vót, késő ám: elvitte a fejit.
Körülöttünk áhitattal hallgatott az egész család. A gyerekek a szájokat is kitátva néztek a nagyapjok mellett bennünket, hogy milyen hatást tesz ránk az elbeszélés.
Aztán elmondta az öreg a sürün közbeesett hótokkal és ámokkal, hogy a zászlót ő akarta fölvenni, de nem találta, mert a könny vagy vér elöntötte a szemét, és nem látott. Végül pedig, hogy alig néhányan maradtak életben ebből a zászlóaljból, a németekből pedig csak éppen egy maradt hirmondónak.
- Szóval mögmentöttük a hazát, mög ám, a magyar hazát, - így fejezte be az öreg.
A mult esztendő nyarán ismét abban a faluban voltam.
Eszembe jutott az öreg Tamás az ágyugolyójával.
- Él-e még? - kérdeztem az intelligencziát, amely azóta annyiban megszaporodott, hogy a biró nyáron is nadrágban járt már.
- Él ám! - felelték örömmel, - éppen ma üli a 83-ik esztendejét.
Hát elmentünk hozzá megint.
Az öreg ott ült a nagy család között az asztalfőn. Éppen ebéd végén jártak és nekünk is akartak teriteni, de mink csak úgy ültünk az asztalhoz, tányér nélkül. Azt mondtuk, hogy ha nem folytatják az ebédet, azonnal elmegyünk.
Hát folytatták. Az öreg nem sokat változott. Mindössze a háta görbült meg egy kissé, s a szemein az öregségnek bágyadtsága látszott. A karosszék is ugyanaz volt, csakhogy lefakult róla a zöld szin.
Örült az öreg, hogy meglátogatjuk.
- Ezelőtt egynehány esztendővel is volt nálunk egy izé, egy ujságiró, ugy ám: egy ujságiró ember, - motyogta derülten.
- Ez az úr volt az, - magyarázta a biró.
- Ez volt-e? No bizony rá nem ismertem volna, pedig még akkor jobban is láttam, ugy ám: jobban láttam.
A gyerekek csipogtak az öregnek, hogy meséljen hát valamit a háboruból.
Az öreg mosolyogva nézett rájuk és csöndesen bólogatott a fejével.
- No jó, hát elmondom, - kezdte, félkönyökét a pipával az asztalra támasztva. - Hát mikor izé... negyvennyóczba, úgy ám: negyvennyóczba, vagy igen is a: negyvenkilenczbe én is ott voltam... izébe... ejnye, hol is voltam no - szólt a mestergerenda felé révedő tekintettel.
- Monostornál! - segítették a gyerekek.
- Ott, ott, - szólt a fejével, meg a mutatóuj jával ráintve az öreg, - már mindent elfelejtek; hiába... Hát abba a nagy tűzbe mink voltunk a... izé... micsoda ászló is...
A gyerekhad kórusban nagy örömmel kiáltotta:
- A Dom Miguel!