A vitorlás csiga
szerző: Tompa Mihály
A tenger csendes... hullám és szelek
Üvöltve egymással nem küzdenek;
És színe, mint a fényes tűköré,
Ha zöldes fátyolt tartanak fölé.
Néhol fehérlik egy vékony fodor,
Mit a pajkoskodó szellő sodor;
Mint felborzolja a gyermekleány
Az alvó zsarnok fürtit, homlokán.
A tenger csendes... s a felűleten,
Egy kis teremtmény íme megjelen;
Kicsinyke gálya, orr, tat, oldalak,
Mind, mind a nagyhoz hasonlítanak.
Hat bambójával, evező gyanánt,
Barázdát a vizen haladva szánt;
Két kis fehér vitorláját pedig
A lágy fuvalmak tolják, lengetik.
És aminő gyorsan feltűnt előbb:
Most úgy bevon vitorlát, evezőt;
Együve hajtja kagyló-oldalát,
S alásülyeszti hirtelen magát.
A tenger csendes... síma tűkörén
A kicsi gálya ismét ott evez;
Megújul és múlik a jelenet...
A tengerek hajós csigája ez![39]
Régen régen, - midőn még a világ
Bűnben, nyomorban meg nem vénhedett,
Egy ifju járt a tenger partira,
Hosszan merengvén a habok felett.
Vajh, hol végződik a végetlen ár!
Minő világ van a túlpartokon?
Gondolta, és elhalt tekintete
Az alaktalan ködszín távolon.
Meglátja-é azt ember egykoron?
A bősz hullámokon ki jár, ha jár?
S lelke az eszme mélységébe halt,
Mint tengerbe az elfáradt madár.
Aléltság zsibbadt át idegzetén,
Bezárta égő, elfáradt szemét;
S most lelkében féléber képzelet
Lobbantá fel büvös szövétnekét.
Világánál belátott messzire...
Lelkének a part határt nem vetett;
És látott, - látott a víz közepén
Egy ezer színnel fénylő szigetet.
Bájos tündérhölgy állt a szigeten,
S édes mosolygással intett felé;
Felrezzent... s kinyitotta szemeit,
És a látványt ébren is úgy lelé.
Ragyogó sziget állt a tengeren,
S a bájos tündérhölgy is rajta volt;
Minden látszott, - halványabban habár,
Mint vékony fellegfátylon át a hold
Járt, járt az ifjú s űlt a part felett,
Szivét édes vágy s lángzó szerelem
Ragadta az intő tündér felé,
Ragadta át hullámon, szirteken.
Gyakorta szíve majd remélni mert,
S mit rögtön kétségbesve gondola:
Isten s vihar jár a vizek felett,
Halandó ember nem lép rá soha!
Egyszer, hogy mélán űlt a homokon,
S repűlő szárnyakon ábrándozott;
Busan tekintve a szigetre át:
Megrettent... a hölgyet nem látta ott.
Ah! mindez csak tündérálom talán!
Tengerjáték volt, vagy légtünemény!
S ím egy kicsiny teremtmény úsz felé,
A tenger megsimúlt felűletén.
Mi ez? minő csodás lény? él... halad...
Mi hajtja oly bizton a part felé?
Mi leng s fehérlik ott...? Az evezőt
S vitorlát még a nyelv nem ösmeré.
És majd a partig jött a kis hajós,
Megállt a bámuló ifjú előtt;
Vitorláit behúzta, felvoná,
Evezett, forgott, hogy szemlélje őt.
S bucsút intvén kis lobogóival,
Elvitorlázott ismét, merre jött!
De még sokszor megállt, intett, köszönt...
S - eltűnt a hullám-hajlások között. -
Az ifju látta és csodálkozék...
De a jelt lelke nem értette meg;
A tündér feltünék a szigeten,
S ugy tetszett, arca bús és csüggeteg.
Parthoz jött a csodás lény újolag,
S az ifju lelke nyugtalankodék;
Csodás rajongó eszme kínozá,
Mely élt már s nem birt megszületni még,
S midőn harmadszor jött a kis hajós:
A halvány arc rögtön lángot vetett;
Hah! tört ki hangja, felfedezve van!
És elrohant, miként a kergetett.
Napok mulának... és a habokon
Hársvitorláju durva bárka állt:
Az ifju benne égő arccal űlt,
S lázas gyönyörrel ringatá magát.
A tündérhölgy, a távol szigeten
Reményszinű fátyolt lebegtete;
De apja arca látszott távolabb,
Sötéten, mint a vihar fellege.
És tengerre szállt az első hajó;
Bátor hajós a szerelem, remény;
Az ifju bátran vitorlázik el,
S végre kiköt a csigák szigetén.
A találkozás első percei
Szép álomkép gyanánt repűltek el;
Az ajk egybe forrt, - együtt dobogott
A halhatatlan s halandó kebel.
A hölgy szív-álma, a meleg karok
Között szilárdabb alakot nyere;
S szegény halandót majd megölte a
Tündér szerelmének finom lege.
Az ifjunak, hogy széjjelnézni mert,
Fényes káprázat szállta meg szemét:
Látván millió forgó karikát,
Kék, lilaszínnel terjedezni szét.
Számlálhatatlan tündöklő csiga
Boríta bé körűl földet, vizet;
Ez a hely a csigák hazája volt
Fényöktől lángolt a víz és sziget.
Hol a bájos tündérleány lakott,
Csigákból volt a bűvös palota;
Négy tornyot, a varázslak szögletin
Négy óriásnagy csiga alkota.
- Virágok nyílnak a föld kebelén,
De kellemöknek el kell hullani;
Nem hervadnak meg a szines csigák,
A tenger tündérszép virágai.
És boldog a hölgy, övé akiért
Járt a vitorlás csiga képiben;
Az ifju boldog, - akiért epedt:
Szép tündérhölgye karjain pihen.
De itt a perc, s a lágy hullámokon
Repűl a boldog ifju újolag;
A száraz föld kékellő partjaig
Viszik hajóját a szellő, a hab.
És felkiáltott, a hullámokat
Egy büszke pillanattal mérve át:
Az ember úr lesz a tenger felett!
S járomba hajtja hánykodó nyakát!
-
Forró szerelme a fényes sziget
Félre vonván az ifju csónakost;
Tengerre szállt ismét; de a ladik
Előre nagy küzdéssel jára most.
A vitorlának nem volt jó szele;
Az evezőt megfogta valami:
Hajónyüg, amelybe zöld indáival[40]
Szokta a tengert elborítani.
Hogy végezetre a szigetre ért
S elmondta, mennyi bajjal küzködött,
Imígy beszélt a tündérhölgy neki,
Édes szerelmi aggódás között:
Atyám munkája ez, szép kedvesem!
Atyám szivében van szörnyű harag
Szerelmünkért - s hogy csiga képiben
A hajózásra tanítottalak!
Nézd: e madár ember volt egykoron,
S a vakmerő szárnyat költött vala:
Hogy átröpűljön a nagy tengeren,
S lőn a viharnak jósló madara.[41]
Egy más halandó gyors ménjére ült,
Mely úszott véle e sziget felé;
- Nézd: ott úszkál a kis tengeri ló,[42] -
Ménjét alóla a víz elnyelé.
Buvárharangba ült a harmadik,
S kutatni a mélységbe szállt alá;
Ezt is, kisded csengetyü alakú
Csöngérré atyám elváltoztatá.[43]
Atyám bűbájos és hatalma nagy...
Haragjától ah én úgy féltelek!
De most menj, menj gyorsan! mert észrevett...
Szavára már jőnek felhők, szelek.
Az ifju ment, és a vihar kitört,
De már uton nem érte csónakát;
Ki hűn szeret, mit bánja a vihart!
És ő harmadszor is hajóra szállt.
Vigan haladt szirt és mélység felett,
Közel volt már az ösmerős sziget;
A tündérhölgy látszott a part felől
Ki a kedves vendégre integet.
De zúdul a víz, - rendűl a ladik,
Az óriás kagyló reá csapott;[44]
Nyitott teknőjét együve csuká,
S öszveroppantá a kis csónakot.
Az ifju sűlyed, - a tündér szorong...
Hajó, hajós merűl a víz alá;
De kedvesét egy perc alatt a hölgy
Hajóscsigává elváltoztatá.
Aztán sohajtott ajka csendesen:
Igy visszatérhet, igy megmentem őt...
De apja tudja, mit gondol s mivel,
És haragjában zordon képet ölt.
Nem mented őt meg így sem, gondolá,
A törpe emberfaj nem fér-e már
A szárazföld határin, hogy szeme
A nagy tengeren kémlelődve jár?
E vakmerő, - ki a nagy tengerek
Hatalmát megrontó titokra jött;
Ki romlatag ladikján legelőbb
Mert vitorlázni a habok fölött:
Örök hajós legyen! Hadd tartsa meg
Alakját a csigának, mit visel,
De a szárazt ne érje el soha,
Vesződvén örök tévelygésivel.
Igy szóla, és utána küldte a
Festő csigáknak űző seregét,[45]
Hogy merre megy, körűlte a vizet
Fekete nedvvel befecskendenék.
S megy a kis gálya a sík tengeren,
Szinte elfárad, úgy evez, siet;
Várván: mikor merűl előtte fel
Az ösmerős part, a fényes sziget?
De a víz rögtön festékbarna lesz,
S rosz illatú a kis hajós körűl:
S ő, hogy menekjék üldözőitől,
Elsűlyed s távol ismét felmerűl.
Az átok megfogá: a part előtt
Irányt veszítve jár, kél, tévelyeg;
De a bűbájos, átkával magát
S a büszke tengert rontá, verte meg.
Az ember látta a hajóscsigát,
Csodálta s aztán elgondolkodott...
Kivágta végre a bérc fenyvesét,
S hozott a vízre bárkát, csónakot.
A rengeteg víz tulsó partjaig,
Vészben, viharban gyors hajója szállt;
Az ember úr lőn a tenger felett,
S járomba hajtá hánykodó nyakát.
-
A tenger csendes... hullám és szelek
Üvöltve egymással nem küzdenek.
Egy kis teremtmény íme megjelen
A csendes, síma víz-felűleten;
Hat bambójával evező gyanánt,
Barázdát a vizen haladva szánt;
Két lepkeszárny-vitorláját pedig
A gyenge szellők hajtják, lengetik.
És aminő gyorsan feltűnt előbb:
Most úgy bevon vitorlát, evezőt;
Elsűlyed... ismét megjelen... s evez.
A tengerek hajós csigája ez.