A XVIII. század a nagy oldódás kora. A középkori világrend nem ért véget a renaissance-szal, csak éppen hogy megindult az oldódás folyamata – de az a „felszabadulás”, amelyet a múlt század szeretett a renaissance-ba visszavetíteni: a műveltség világivá levése, a tekintélyi gondolkodás végetérte, az „előítéletek” uralmának megszűnte csak a XVIII. században következett be. Ez a század ilyen értelemben joggal hihette magát a „Fény századának”, a F e l v i l á g o s o d á s korának; valóban megvetette a nem-feudális, az emberi jogokon és az egyéni szabadságon alapuló társadalom eszmei alapjait. A század irodalma mintegy előjáték azokhoz a nagy eseményekhez, amelyek a század végén következnek be: az észak-amerikai szabadságharchoz és a francia forradalomhoz.
A lázadás a múlt nagy intézményei ellen nem következik sosem be, ha útját nem készítik elő az angol szabadgondolkodók és a francia racionalisták – de igazi mozgatója mégis az általános társadalmi elégedetlenség, amelyet a filozófia csak tudatosodni segített. A három hatalom, amelyen a középkor és a barokk kor társadalma felépült, az egyház, a királyság és a nemesség, ebben a században a hanyatlás jeleit mutatja: megmerevedik, elszigetelődik és elveszti építő szerepét a nemzet életében.
Az író helyzete ebben a megoszlott és szélsőségek közt ingadozó társadalomban igen bizonytalan. Valahogy kívül áll a társadalmon és a sors még jobban dobálja, mint a többi embert. Hol elkényeztetett, színházias tömjénesítéssel körülvett kedvenc, hol üldözött bujdosó vagy börtöntöltelék, amint a század reprezentatív írójának, Voltaire-nek sorsa mutatja. De az író szerepe a nemzet életében nagyobb, mint eddig volt: nem az eszmék „szócsöve” immár, hanem előőrs, messze benn az ellenség országában, nem közvetíti, hanem teremti az új gondolatot, legelöl jár a nagy támadásban.
A nagy támadás, amint tudjuk, elsősorban az egyház tekintélye és tanításai ellen irányul. A század a vallási türelmességet hirdeti; de amint a képmutatás ellen való harc rendszerint az erényt is kikezdi, a vallási türelem hirdetői többnyire türelmetlenek a vallással szemben. Vajon a három hatalom, egyház, királyság és nemesség közül miért éppen az egyházat érte a legerősebb támadás? Talán mert a legkisebb ellenállás irányában kellett megpróbálni az áttörést. Talán azért, mert az írók az eszmék emberei, a harcot az eszmék területén kellett felvenniük, ahol elsősorban az egyházzal találták szemben magukat, mint a régi intézményeket megalapozó eszmék legfőbb letéteményesével. Akárhogy is, az egyháznak kellett megszenvednie azokért a visszaélésekért, amelyek által a királyság és nemesség kiváltotta a társadalom elkeseredését. A nemesség művelt rétege, a kor irodalmának legjelentékenyebb közönsége, nagy örömmel fogadta az egyházellenes támadásokat; a párizsi szalonok elegáns népe örült, hogy a mások, a papok terhére lehet „felvilágosult” és nem sejtette, hogy saját hatalma az egyház hatalmával elválaszthatatlanul összefügg és hogy aki az egyházat támadja, magában igazán a nemesi kiváltságokra haragszik.
De a nagy társadalmi és szellemi nyugtalanság csak egyik oldala az összetett XVIII. századi léleknek. A nagy nyugtalanság dacára jobb volt az a n c i e n r é g i m e idejében élni, mint a forradalom után – feltéve, hogy az ember az uralkodó réteghez tartozott. „Aki nem élt a forradalom előtt – mondta később Talleyrand –, nem is ismeri az élet édességét.” A középkor óta egyre finomodó udvari kultúra most éri el végső tökéletességét, a francia és angol arisztokrácia életművészetében. Ezek már az alkonyat színei: gazdagabbak, harmonikusabbak, szebbek, mint a nappal színei és bennük borong már az éjszakai árnyék. Ez a rokokó.
