A veszedelmes ember
szerző: Hajnik Miklós
A kis vasúti állomás irodájában üldögélt az állomásfőnök. Nem volt semmi dolga, hisz alig volt forgalma ennek a jelentéktelen vidéki állomásnak. De Ivanovics Iván lelkiismeretes hivatalnok volt, ő a hivatalos helyiségében tartózkodott, akár volt dolga ott, akár nem. Ez utóbbi eset ugyan soha sem fordult elő, mert megáldotta őt a szent bürokrácia szelleme azzal a különös képességgel, hogy mindig tudott magának és alárendeltjeinek dolgot csinálni.
Kitűnő ember volt Ivanovics Iván. Ilyenfajta emberekre volt szüksége a cárnak. Tisztelt mindenkit, aki bármiféle külső címen felette állt vagy magasabb rangú volt, mint ő. Mindennel meg volt elégedve, ami a felsőbbségtől származott s minden rendeletet buzgón végrehajtott, akár volt értelme, akár nem. Soha eszébe sem jutott, hogy ez a világ talán mégsem a legjobban van berendezve. S nem értette, hogy miért vannak békétlen emberek. Mert hogy vannak, azt látnia kellett, hisz a vasúti munkások között kiváltképpen sokan voltak.
Igaz, hogy keveset fizet nekik a vasút, nem is maradnak soká meg. Mihelyt jobb munkára nyílik alkalom, hát elmennek. Szedett-vedett népség érkezik, mint ingyen utas, itt ragad, tesz-vesz egy ideig s aztán eltűnik valamerre. Csupa csavargó. Istenem, hogy is tudnak emberek ilyen rendetlenül élni!
Most is, ez a Peskov... A sorompóőr. Alighogy megszokott egy kicsit, hisz csak három hónapja, hogy alkalmazták, már menni akar. Az előbb járt ő nála, hogy adja ki, ami a béréből még hátralékos, mert ő elmegy.
Hát ezt most el kell intézni. S Ivanovics Iván előszedte az iratszekrényéből a sorompóőr bérlajstromát s számítgatni kezdte, hogy mi jár még annak?
- Kilenc rubel harmincöt kopek... - mormolta végül. - Nem, kilenc rubel és hatvan kopek. Hisz huszonöt kopek jár a tegnapi éjszakai munkáért. Ha ugyan volt tegnap éjszakai szolgálata...
S kiszólt az ajtón, erélyes hangon:
- Stepán!
Stepanovics Stepán, Ivanovics Iván helyettese, a forgalmi főnök, raktárnok, mázsáló és jegypénztáros egy személyben, belépett az irodába. Katonásan tisztelgett s várta a parancsot.
- Volt tegnap Peskovnak éjszaka szolgálata vagy sem? - kérdezte hivatalos hangon Ivanovics Iván.
- Igenis, volt - felelte Stepanovics Stepán határozottan.
- Úgy? Akkor jó. Akkor rendben van. Már hozzá is számítottam. Tehát: Kilenc rubel hatvan kopeka. Üljél csak le, Stepán, ha nincs valami sürgős dolgod éppen.
- Most éppen nincs - mondta tiszteletteljesen Stepanovics Stepán s helyet foglalt, szerényen.
- Mert az a Peskov - folytatta az állomásfőnök - az elmegy. Hihetetlen, ezek az emberek! Hát nem volt jó neki ez az állás? Havi húsz rubel. Még félre is tehetett volna belőle Emlékszel, milyen rongyos volt, amikor idejött. Majdhogy éhen nem halt. S most újra elmegy, éhenhalni. Hja, barátom, az ilyen züllött népségen nem lehet segíteni. Nem akar dolgozni egy se.
- Engedelmet kérek - mondta Stepanovics Stepán tiszteletteljesen. - Ez a Peskov, ez nagyon rendes, megbízható munkás.
- Tudom, tudom - mondta Ivanovics Iván. - Éppen azért nem értem. Mondtam is neki: Hallja, Peskov, maga jobb embernek látszik. Nem is olyan, mint egy közönséges napszámos. - Pedig az vagyok, mondta ő. - Na, na, mondtam, kár arra olyan nagyon büszkének lenni. Erre nem szólt semmit, csak mosolygott. - Te Stepán, tudod, azért nem bánom, hogy ez az ember elmegy. Van benne valami különösség. És én nem szeretem a különös embereket. Az isten tudja, hogy mi van a begyiben.
- Különös ember, az bizonyos - bólogatott Stepanovics Stepán. - Ilyet még nem láttam. Nem is úgy viselkedett, mit egy rendes napszámos. Úgy nézett rám, mintha nem sokba venne. De egyébként nagyon pontos, szorgalmas, megbízható ember volt. Sajnálom, hogy elmegy. De különben, jobb ez így talán. Még bajok lettek volna.
- Mire gondolsz? - kérdezte Ivanovics Iván.
- Hát...
És Stepanovics Stepán elgondolkozott egy pillanatra. Tétovázott, hogy elmondjon-e mindent vagy sem? Mert hátha megharagszik Ivanovics Iván és lehordja őt, hogy miért nem tett jelentést már régebben.
Aztán mégis elkezdte, vontatott hangon:
- Nincs egészen rendes esze. Hallgattam egypárszor, fél füllel, hogy miket beszél össze. Esténként ugyanis összegyűlnek körülötte a munkások. Én meg a raktárból észrevétlenül hallgattam.
- Szocialista? Mi?... - kérdezte izgatottan az állomásfőnök. S egészen elképedt erre a szörnyű gondolatra.
- Nem tudom - felelte határozatlanul Stepanovics Stepán.
- Mégis, mit hallottál? De beszéld el az igazat. Tisztába szeretnék jönni evvel az emberrel, végtére. Mert hátha mégis itt akar maradni s csak azért kérte az elbocsátását, mert azt hiszi, hogy akkor felemelem a bérét. Mondj csak el mindent, őszintén, Stepán, amit csak róla tudsz!
- Olyasféléket beszélt... - kezdte Stepanovics Stepán félénken. - Hogy nincs úr és muzsik és utcai leány és püspök és cár, hanem csak emberek vannak a Földön.
- De hisz ez kész bolondság!
- Igenis. És azt is mondta, hogy nem kell várni, hogy a bitorlók megadják az embereknek az emberi jogokat, hanem el kell tőlük venni, erőszakkal.
- De hisz ez egy forradalmár!
- Olyasféle. És azt is mondta, hogy minden az emberben van, minden az emberért van, s tisztelni kell minden emberben az embert.
- Ezt nem értem - hüledezett Ivanovics Iván. - De ez is biztosan valami elvetemült szocialista gonoszság.
- És azt is mondta, hogy az élet nagyon szép lehetne, ha a becsületes embereken nem buta disznók és tolvaj csirkefogók uralkodnának...
- Elég! - hörögte Ivanovics Iván képéből kikelten. - Ez egy anarchista! Kire értette? Csak nem rám értette? Mondd, Stepán, én, Ivanovics Iván császári állomásfőnök, én vagyok a buta disznó? Vagy a rendőrfőnök úr? Vagy Raspatics úr ő excellenciája? Vagy talán éppen a cár?
- Azt nem mondta - felelte szelíden Stepánovics Stepán. - Nem is tudom, kire érthette...
- És te nem léptél közbe? Nem ütötted pofon? Nem rángattad le az emelvényről, hogy ne szónokolhasson tovább, ez a nihilista?
- De hisz nem állt emelvényen és nem szónokolt - felelte félénken Stepanovics Stepán. - Csak kedélyesen beszélgetett a köréje gyűlt munkásokkal.
- Kedélyesen beszélgetett? Ezt te így hívod? Vigyázz, Stepanovics Stepán! Ebben nem ismerek tréfát! Hisz tudod, én nem vagyok olyan ember, hogy felfújjam a dolgokat. De azt is tudod, hogy Aksakov rendőrfőnök úr nem ismer tréfát s ha ő jelentést tesz a kormányzó úr ő excellenciájának arról, hogy itt az állomáson ilyen beszédeket megtűrtem, hát rövidesen Szibériába vándorolunk. Érted, Stepanovics Stepán? És most szólítsd be azt a Peskovot, most azonnal elküldjük.
- Igenis - mondta Stepanovics Stepán és kiment az ajtón.
Az állomásfőnök leült a székébe, izzadva. Most jött ki rajta a rémület. Egy ilyen ember, itt szolgált ő alatta! Szerencse, hogy a rendőrség nem lett reá figyelmes! Mennyi baj származhatott volna belőle!
Nyílt az ajtó s belépett Stepanovics Stepán és mögötte a munkásember.
- Itt a pénze, Peskov - mondta idegesen Ivanovics Iván. - Nesze, fogja.
S elébe tolta a kilenc rubel hatvan kopeket.
A munkás a zsebébe tette a pénzt és barátságosan mondta:
- Éljen boldogul, Ivanovics Iván. És minden jót kívánok, Stepanovics Stepán Nagyon szépen köszönöm irántam való jóságukat és emberséges bánásmódjukat.
S megindult az ajtó felé.
Ivanovics Ivánt meghatotta egy pillanatra ez a tisztességes viselkedés. Utána szólt:
- Hallja, Peskov. Igaz, adhatunk magának egy ingyen vasúti jegyet. Persze, csak a mi vonalunkon. Melyik állomásig akar utazni?
- Nagyon szépen köszönöm - mondta Peskov mosolyogva. - De ahová én megyek, oda eljutok gyalogszerrel is. Vagy sehogy sem.
- Hát akkor csak menjél, isten hírével - mondta bosszúsan az állomásfőnök, aki szemtelenségnek vette, hogy egy ilyen nyomorult napszámos visszautasította az ő nagylelkű ajánlatát.
Peskov pedig kint melegen elbúcsúzott mindenkitől. S aztán hátára vetette batyuját, s kalapját jól a fejébe nyomta s elindult a sínek mellett, gyalogszerrel.
Ivánovics Iván az állomásépület ablakából megkönnyebbülten nézett utána. Hál' isten, hogy elment ez a veszedelmes ember!
Aztán kiment a peronra, mert szólt a vasúti harang. S lassan, kényelmesen szuszogva gördült be az esti vegyesvonat.
Egy anyóka szállt le róla, nagy paksamétával a hóna alatt. Varia volt, a szegény özvegyasszony, akinek a férje elesett a cár szolgálatában s akit Ivanovics Iván szerzett be a vasúthoz. S talált is neki megfelelő foglalkozást. Csak háromszor egy héten kellett a szomszéd nagy állomásig utaznia. Ott megvárta az expresst, felszállt reá, takarított benne, amennyit lehetett, aztán a következő nagy állomásnál leszállt s a kis vasúttal hazatért. Tizenkét rubelt kapott egy hónapra, majdnem egy egész rubelt, minden ilyen takarításért. Ez csak elég szép?
Hálás is volt az öreg Varia Ivanovics Ivánnak. S hálája jeléül az elhagyott újságokat és képeslapokat, amelyeket takarítás közben a vonatban összeszedett, mindig elhozta neki.
- Ma sokat hoztam - mutatta boldogan a sok újságot.
- Csak tegye be az irodába - mondta barátságosan Ivanovics Iván. - Lesz legalább mit böngészni este.
*
Múltak az évek. Nem történt semmi különösebb esemény a kis állomáson.
Ivanovics Iván minden reggel elindította a vegyesvonatot s minden este megvárta. Az öreg Varia is megvolt, s elhozta az újságokat, mint mindig.
Egyszer egy unalmas téli estén együtt ültek az irodában Ivanovics Iván és Stepanovics Stepán. Nem igen volt mit beszélniük, hisz kibeszélték már egymásnak magukat, annyi esztendőn át.
Lapozgatták az újságokat. Volt köztük mindenfajta, orosz, lengyel, francia, angol. Mert hisz mindenféle nemzetbeli utazik az expressen. Hogy miért is nem maradnak otthon, mint más becsületes ember?
Stepanovics Stepán tudott egy kicsit franciául. Ő járt annak idején gimnáziumba is. Csak aztán, hogy nem sikerültek a vizsgái, akkor ment a vasúthoz. Ivanovics Iván azonban csak oroszul tudott, ő altisztből lett állomásfőnök.
Így hát csak a képeket nézte a külföldi lapokban. S egyszerre csak felkiáltott:
- Nézd csak, nézd... Ezt az arcot pedig ismerem. Te... Ez a Peskov... te, olvasd csak el, mi van itt alul írva. Fogadni mernék, hogy felakasztották!
Stepanovics Stepán átvette a nagy francia képeslapot s betűzni kezdte:
- Maxime Gorky... De tényleg, mennyire hasonlít ahhoz a sorompóőrhöz. Különben mindjárt elolvasom, mi van a képhez írva.
S olvasta:
„a világhírű orosz író... Abból az alkalomból, hogy az "Éjjeli menedékhely" rendkívüli sikere... Született 1869-ben, Permben, családi neve Alexis Peskov.”
És Stepánovics Stepán eltátotta a száját.
- Hát ez mégis csak a mi Peskovunk - mormolta.
- Mondtam, látod, mondtam - kiáltotta diadalmasan Ivanovics Iván. - Látod, az én szemeim nem csalnak. Mindjárt reá ismertem. És az emberismeretem sem csal meg. Úgy-e mondtam annak idején, hogy ez egy különös ember, egy veszedelmes ember, nem lehet tudni, hogy mi van a begyiben. Emlékszel, úgy-e, hogy annak idején ezt én előre megmondtam. Úgy-e emlékszel?
- Igen - felelte Stepanovics Stepán.
- No látod - folytatta Ivanovics Iván. - És most láthatod, hogy mennyire igazam volt, hogy elküldtem innét. Mert ha itt marad és egy kicsit megbecsüli magát és vigyáz a nyelvére, még állomásfőnök is lehetett volna! S én mehettem volna nyugdíjba! Na, mit gondolsz?
- Bizony - mondta Stepanovics Stepán.