A veszedelem
szerző: Kaffka Margit
A lakás külső csengettyűje röviden, alig érintve zizzent, azután megint előkelő, komoly csönd támadt a szőnyeges lépcsőházban. Az ajtó előtt két fiatal, sietségtől pirosas leány mosolygott egymásra, és amíg várakoztak, a lihegésük párája fényes ködként surrant el a villanylámpa íve előtt.
Az egyik fekete volt, nyúlánk, szabályos arcú, vékony szájú, a mozgása szögletesen bájos, olyan sajátságosan tiszta és különös szépség; mint egy fiú, egy gyönyörű római puer. A másik szőke és kicsiny, fitos, csúfondáros képű, asszonymód kerek csípőkkel, gömbölyű, parasztosan kemény, apró kézzel. A ravasz, csöpp szájában tejfehér rizskásafogak villogtak, és a hangja gyöngén csilingelt, amikor látszólag szorongva megszólalt.
– Te, Klára! De nem fognak engem kidobni innét?
– Csacsi! – hangzott a válasz röviden és komolyan. – Szeretném, ha nem affektálnál.
A barna leány később mégis hozzátette:
– Te a társnőm vagy, és velem jössz a nagynénémhez, ő pedig jól tudja, hogy az internátusból csak párosával engedik ki az embert, ha a kedves rokonai nem jönnek érte.
– Klára! – okvetetlenkedett a másik – nézd, talán ne is kérnénk most színházjegyet. Olyan furcsa az…
– No, hallod! Hát ez mi? Nem te örültél legjobban a színháznak. Azt mondtad, hogy ma valami különösnek és érdekesnek kell történni veled.
– Igen, olyan furcsát érzek egész nap. Valami nagyon merész és bolond dolgot szeretnék csinálni, valahogy tojástáncot járni az olyasmik fölött, amik „nem szokás”-ok és „nem szabad”-ok, de azért szép és diszkrét, előkelő táncot. Csak közelébe jutni a veszedelmesnek, de nem érinteni…
– Őrült filozopter – mennyit beszél! Látszik, hogy sohase voltál a Tűzoltó utcai hullaházban, és nem láttad a nagy húsosfazekakat, amikben összegubbaszkodott vénasszonyokat főz egy csúf, ripacsos szolga. A pince tele van a szapulás gőzével, és az ember lába megcsúszik a kiloccsant agyvelőkben.
– Jaj, te, csodálom, hogy még ember vagy!
– Még csak leszek! No, hát kérünk a nénitől színházjegyet! Ne búsulj, a művésznőknek ingyen jár az, és úgyis a házitanítót meg a frizért boldogítja vele. Azután elmegyünk ketten, kísérő nélkül a színházba, már ez magában is elég különös. És visszajövet gyalog megyünk, éjszaka lesz, senki sem fogja tudni, hogy mifélék vagyunk, bejárunk sok utcát… Az igazgatónőnek jelentettem, hogy a rokonok fognak gardírozni.
– Talán ma látunk valamit abból, hogy milyen ez a város éjszaka. Jaj, úgy szeretnék valahová bemenni, de úgy, hogy minket ne vegyen észre senki, ne szóljanak hozzánk, és mi csak nézzünk.
– Fiam, azt nem lehetne megcsinálni: hidd el, besározódnék az ember egy kicsit. És te finnyás vagy. Azután meg én se tudom, hogy miképpen kezdenék hozzá az ilyesmihez.
– Hát csak menjünk a színházba. De Terézia néninek mondd meg, hogy…
– Hogyisne mondanám! Hogy a kollégám szerelmes belé, mert látta a „Kék tiará”-ban játszani, és most eljött, hogy piros pongyolában is kezet csókoljon neki. Akkor bizonyosan kidobna mind a kettőnket. Biztosítlak, hogy a néni egy kicsit sem modern, és émelyeg a gyomra minden sapphói megnyilatkozástól.
– Jaaj, Klára! – szörnyülködött a kicsi.
– No hát! Hanem ezek tán alusznak mind!
Most ő nyomta meg a csengőt, keményen, tartósan, és az egész úgy szólt a keze alatt, mint ahogy általában a csengők szoktak. Újra halk tereferébe kezdtek.
– Talán nincs is itthon! – mondta a szőke.
– Hát az bizony baj volna… Akkor fuccs a színház. Mert azt el is felejtettem mondani, hogy nekem csak nyolcvan krajcár pénzem van.
– Nekem annyi sincs. Akkor visszamegyünk az internátusba, legalább nem lesz semmi bajunk. Hátha megtudnák és kidobnának.
– Örökké attól a kidobástól szepegsz. Akkor is megélnénk… Járnánk a menzába enni, és órákat adnánk.
– Tudom is én, talán nem is mernénk úgy élni… Nem hallasz semmit?
– Az ördögbe, a házvezetőnő akkor is itthon van. Újra csengetünk!
– Házvezetőnőt is tartanak?
– Kell. A néni ura, a szegény báró, csak nem dajkálhatja a négy kicsit.
– Hány cseléd van azonkívül?
– Az inassal három. Egy kicsit lomposan megy náluk minden, és az lop, aki akar. Te is lopj fényképet majd, azt úgyis ingyen csinálják Terézia néninek. Majd lopok neked a „Kék tiará”-ból.
– Mennyi fizetése van őméltóságának?
– A színháznál nyolcezer, de az majd mind ruhára kell. De valamije van az urának is még; az adósságból kilátszik a berentei földek egy csücske. Különben a bárónak most valami nagyon elegáns, lustálkodó hivatala is van a Sport Clubnál.
– Milyen ember?
– Én még csak vagy kétszer láttam, akkor sem igen kegyeskedett észrevenni. Tudod, ő olyan furcsa félmágnás, maga se tudja, hogy kikhez tartozik, színészek, urak és zsokék közt forgolódik, és mondják, szereti a szép asszonyokat. Különben ő soha sincs itthon ilyenkor.
– Már jönnek!
Csodálatosan kopogó, ritmustalan lépések közeledtek; a neszük olyan volt, mint a félrevert harang szava.
– Mondom, a házvezetőnő, a sánta Liza – suttogta Klára, és előre lépett be a kitáruló ajtón.
– Terézia néni itthon van?
– Jé – sivított a madárarcú, sánta leány az előszobában. – Klára kisasszony! Tessenek begyünni! Csak magam vagyok, a méltóságának most esti próbája is van a „Mária” miatt, azután játszik is ma, csak tizenkettőkor jön haza. Talán összetalálkoznak valahol a báró úrral és együtt… Tetszett hallani? Az Ináncsyné szerepét is ő kapta most… Könnyű neki!
A másik leány, a szőke, még a lépcsőházban volt, és elszontyolodva szólalt meg:
– Akkor hát ne menjünk be mégse!
Klára bizalmaskodva ölelgette meg a vén leányt.
– Lizike – mondta –, ez itt a barátnőm, Lizike. Irénnek hívnák, de ő úgy affektálja, hogy Csire, és azt úgy kell írni, hogy Chyre. Most bemegyünk, és a maga vendégei leszünk.
– Pompás lesz. Még fél hét sincs… Főzök teát, van fácánmaradék meg befőtt, jó?
– Nagyon jó – mondta Klára, és elgondolkozott. Azután hirtelen megcsókolta a kis csúnya Lizát. – Vagy tudja mit, aranyos Lizike: most váltsa be a szavát, amit már régen megígért. Most előszedi és megmutogatja nekünk a ruhákat, mind a színházi ruhákat.
– Jó – mondta kicsit habozva a másik –, hanem vigyázni kell. Tessenek! A téli felsőt hagyják az én szobámban.
Csire már akkor elsurrant előlük, és bent, a kicsi japáni szalont nézegette apró, műértő nefelejcs-szemével. A rizspapír valódi, a porcelánok is, egy nagy kerek bronztálca gyönyörűen van metszve, de a lakkos gyöngyházas holmi haszontalanság.
– Csire, jöjj… Siess!
Lábujjhegyen mentek át a félsötétes hálószobán meg a másikon, ahol négy pompás gyerek szuszogott édesen a kicsi ágyakban, és meleg, gyönge emberpárák szálltak fel a szappanos vízben megfürösztött egészséges, csöpp testükről. Az ebédlőtől avult keleti szőnyegfüggöny zárta el a ruhatár ajtaját.
És előkerültek sorba, mind.
A nagy szárnyas tükör elé, kicsi török díványra telepedtek, és a fal mellett sorba állított széles, lapos szekrényekben motozott Liza. Először egy halovány gyöngyszínű köntöst húzott elő. Csodálatosan puha szövet volt, bő, gyűrött kinézésű, és lógó, nyitott ujjaival, mintha félbehagyottan szabadult volna el a szabóasztaltól. A két leány közömbösen dicsérgette.
– Micsoda? Tessék csak felpróbálni! – nevetett Liza, és gyors, ügyes mozdulattal széttárta, a Csire vállára kapcsolta a ruhát. Akkor a halványan árnyalt redőket sugáralakban összeszedte, előre húzva fölcsípte kissé, és a leány kezébe adta. Lizán meglátszott, hogy színházi öltöztető volt a jobb időkben, diadalmasan mutatott a tükörbe.
Csire, az apró szőke teremtés felkiáltott örömében. Bájos Terpsychore-modell lebegett előtte, pompás, telt formái előnyösen megnyújtva kissé az ívbe futó vonalak hullámaiban, karcsú bokája körül ezer selyemfodor, mint egy nagy, világos mákvirág gyűrött, duzzadó kelyhe arányos, kicsi keble alatt rafináltan naiv empire szalagcsokor.
– Istenem, istenem! Én mindig azt hittem, hogy köpcös vagyok!
– Lehet, hogy az, fűzőben – hagyta helyben Liza, és újra a szekrénybe nyúlt. – De ez már Klári kisasszonynak való.
Most sötétvörös lovaglóruha volt a kezében a „Szegény ifjú történeté”-ből, és Klárának le kellett vetni a ruháit, hogy magára kapcsolja.
Valamikor vidéki színésznő korában viselhette ezt még a báróné, mikor ő is olyan karcsú és egyenes volt, mint most az unokahúga. Hanem a szabása kitűnő! A leány kissé hosszú nyakát magasan befödte, és gyönyörűen simult domború mellcsontjaihoz, izmos vállához, a színe pedig élénk reflexet vetített a halványbarna arcbőrre. A rövid uszályt valami született, kissé merev előkelőséggel csapta félre, és a tükör elé állt. A szeme csillogott, keskeny száját még jobban összeszorította, és szótlanul bámult. Azután hirtelen szétnyitotta a kapcsokat, és lehúzta a ruhát magáról.
– Mi haszna? – mondta halkan, keserűen.
– Te még viselhetsz ilyet! – szólt Csire. – Majd ha módos orvos leszel, egész rendszeresen csinálhatod a lovaglást.
– Egyik oláh faluból a másikba, a húszkrajcáros receptekért ott a hazámban, ahol a javasasszonyok bölcsebbek lesznek nálam.
– Városba is kerülhetsz. Meg hátha elvesz valami nagyúr!…
– Ejh!…
Most megint Csire következett. Fehér és bő ruhát kapott, kislányosan rövidet és merev, nehéz posztóból valót, mintha konfirmációra készülne, Az ujjai hegyét imára kulcsolva az ajkához kellett emelni és belemosolyogni a tükörbe. A szövet feszesen simult hozzá, majd szétpattantak a kapcsok, s az egyszerű és ártatlan növendékruha minden rejtett formát, viruló asszonyi idomot a tombolásig érvényesített.
– Istenem! – kiáltott fel Klára. – Mennyire illik ez neked, az ártatlanság fitos paródiája, te! Ravasz kis majom – csengő barack, mosolygó alma, rejtőzködő mókás cinizmus, fehér sátánkisasszony.
– „Zárda, kedves otthonom!” – dalolta Csire kacagva, és apró tánclépésekkel röppent el a tükör elől. Azután hirtelen elszomorodott ő is.
– Látod, te beszélsz! Gondold csak el, mi lesz énbelőlem. Valamelyik alamuszi vidéki fészekbe kerülök, ahol háztartástant és vegytant fogok tanítani. Ott a társaságbeli leányoknak begyesen kell ülni, mint aki nyársat nyelt; az alispánné uzsonnát ad, és minden öt leányra jut egy-egy nyájas törvényszéki jegyző vagy efféle, azt minden leány ellenőrzi, és elirigyeli az embertől, és ha az ember irigységből meghódítja magának, meg fogja bánni, mert nem volt érdemes. A mamák pedig körbeülnek, az orrukat előre tartják, de a szemükkel oldalt bandzsalítnak, mint a libák, vagy mintha a céhmester pálcája intését várnák, hogy le kell-e ülni vagy felállni; engem pedig valamennyi meg fog szólni és kiátkozni, mert ülök és állok és járok, ahogy jólesik, szeretem a többinél különb férfiakat, a ruhaszekrényem rendetlen, és nem tudok főzni. Utoljára meg fogok ijedni, és olyan leszek, mint ők.
– Az, hogy te utoljára mindig megijedsz. Ha eszed volna, már régen átmentél volna színésznőnek.
– Tudod, a gyámom!…
– Ó… mit ad neked a gyámod?
Liza most bő, hattyúprémes bundákat szedett elő. Pompázó színű színpadi utánzatok voltak, amiket olyan hercegnői hanyagsággal tudott ledobni magáról a nagy művésznő „Fedorá”-ban vagy, „Gauthier Margit”-ban, pedig az igazi hercegnők sohasem vennének magukra hasonlókat. De milyen hálás takarói, milyen eszményi árulói ezek a mozdulatoknak.
A két leány le se akarta vetni őket, ha egyszer magára öltötte.
– Nem kell nekünk még hazamenni? – kérdezte Csire.
– Hisz bejelentettem, hogy színházba megyünk. Légy nyugodt.
– Itt vannak még csak szépek! – kiáltott Lizi, és új szekrényt nyitott. – Őméltósága e héten vette őket egy királyi hercegnő ruhatárából.
– Hogyhogy?
– No, hát nem vesz mindent újonnan, azt nem lehet, nagyon sok kell. Ő egy ezerforintos ruhát megvesz kétszázötvenért, ha előbb egy udvari bálon viselték. Arra külön alkuszok vannak.
És próbálták a királyi hercegnő ócska ruháit e két lázas, életre vágyó, kíváncsi és csodálkozó diákleány. Szinte elfulladtak a gyönyörűségben, amint egyre nyilvánvalóbb, teljesebb, ismerősebb lett előttük a saját szépségük, amivel olyan keveset foglalkozhattak eddig. Csak ez a titka hát? Ezért olyan istenien lengék, rafináltan hatásosak, gyönyörűen harmonikusak a nagy színésznők, nagy kokottok és előkelő dámák. Most jöjjenek és nézzék meg őket! És rejtett, névtelen keserűség szorongatta a torkukat, amint sietve dobálták egymásra a brokátot, csipkét, selymet. A jó Liza pedig belemelegedett a régi művészetébe; egy mozdulattal igazított a hajviseleten, tragikusan feltornyozta, kacéran bodrozta, vagy komolyan, szendén lesimította. Kezébe mintha visszatért volna a régi lendület, az alkotás régi láza – boldog volt.
Most egyszerre lettek készen mind a ketten, és együtt álltak a tükör elé. Csirén halványkék pongyola volt megint, és látni lehetett, hogy e bő és lenge színes leplek alatt virul ki legszebben sajátos alakjának minden rejtelme. A ruha nagyon könnyű kék selyem volt, tele pazarolva pompás, elefántcsontszínű csipkével, a hajába pedig kék szalagot csavart, görögös abroncsként átfogva a homloka körül. Klára a Stuart Mária zöld bársonyköntösét viselte, hátul felcsapott fehér nyakfodorral, csillogó aranydíszítéssel és sötét hajában hamis gyémántokból fűzött rezgő diadémmal. Kezet fogtak, és önfeledten bámulták önmagukat…
És akkor valahol zörrent egy ajtó, valaki bejött, akinek kulcsa van a lakáshoz, valakinek a léptei bizonytalanul közeledtek a sötét gyermekszobán át, az ebédlőben felcsavarták a villanyt.
– A báró! – suttogta Liza elhűlve, és rémülten meredtek az ajtóra mind a hárman.
Azután kinyílt, és egy jó növésű, kellemes arcú, negyven év körüli úriember mosolyogva nézett végig rajtuk.
Mit volt mit tenni!? A furcsa öltözetben félig szégyenkezve, félig jókedvűen léptek előre, és Klára kezet nyújtott.
– Aá! Maga az, kislány, a feleségem unokahúga, ugye?
– Igen… és ez a társam. Irén. Én nem tudom, hogyan mentegessük magunkat, de…
– Fölösleges – mondta a báró komolyan, amíg szinte mókás, hódoló tisztelettel köszöntötte Csirét. – Fölösleges! Igazán, csodálatosan szépek mind a ketten.
– Nagyon szégyelljük magunkat, báró úr – csilingelte a szöszke, kék szalagos leány –, de hát ez megtörtént. Lizi nem tehet semmiről. Mi erőltettük.
– Nem, a báró úr nem fog elárulni minket – mondta Klára meggyőződéssel, és előkelő szépsége tudatában kiegyenesítve gyönyörű alakját, a szék karjához támaszkodott.
– Elárulni! Még csak az kellene, Klárika. Jellemtelenség volna! Azután ezekre az ócska ruhákra csak különös megtiszteltetés, hogy maguk beléjük öltöztek. Én pedig bocsánatot kérek, hogy megzavartam.
A példásan udvarias idegen ember diszkrét, természetes hangján beszélt, de a pillantása valami finom, elégedett gurmandériával nyugodott a két, egymástól annyira előnyösen különböző, női alak jellegzetes vonalain.
– Hanem mi most már sietünk is innét, nehogy meglepjen a néni.
– Sőt! – mondta a báró jókedvű szívélyességgel. – Meg fogják várni a nénit, azután ő a kocsiján majd beküldi magukat abba a leánykasba, vagy mi a neve.
– De igazán sietni kell nekünk.
– Szó sincs róla. Most kilenc óra, és egyedül úgyse mehetnek… foglaljanak csak szépen helyet.
– Hát jó, felvesszük a rendes ruhát.
– Majd ráérnek, maradjanak így még! – kiáltott önkéntelen élénkséggel a férfi, azután hirtelen hozzátette: – Nem maradok itthon sokáig, de egy teát megihatnánk együtt. Fél tízkor úgyis el kell mennem, akkor azután nem zavarom többé.
Leültek egy kis pipereasztal köré, a háziúr megigazította a vörös lámpaernyőt, Liza pedig a tea után nézett.
Egyedül maradtak, és amíg a székükben hátradőltek, mindegyik ugyanazzal a gondolattal foglalkozott. A szituáció különlegessége izgatta őket kissé, bár a férfi természetes udvariassága, szinte rokoni szívélyessége élét vette a dolognak. De mégis együtt voltak, rejtett szobába elzárkózva, furcsa, színpadi öltözetben, ők, a két naiv és csak elméletben kitanult intézeti leány és egy csaknem idegen, csinos és előkelő férfi. Csirének eszébe jutott, hogy a kíséretlen színházba menés ehhez képest kismiska.
A háziúr kezdett szóhoz, amíg felszolgálták a teát és a hideg sültet. Abban a leereszkedően tiszteletteljes, hűs és közömbös hangnemben kezdte, amellyel az ő osztályában meg szokták különböztetni a polgári nőket a rangjukbeliektől és a társaságon kívül levőktől, akikkel bizalmaskodni lehet. Idővel – ki tudja, miért – egyre jobban megoldódott köztük e feszes és alakoskodó társalgás.
– Tehát maguk doktorok lesznek? – kérdezte. – Maga is, kis Csitri, vagy hogy mondja?
– Én tanár leszek!
– Pfü, tanár! Pápaszemmel és ikes igékkel. Hihetetlen!
– Ha közben valaki feleségül venne, nem ragaszkodnám az ikes igékhez – felelt merészen Csire, miközben Liza épp kiment a tálcával.
– Nagyszerű – nevetett a férfi. – Nem is hiszi, mennyire stílszerű ez a felelet az egész megjelenéséhez, még ehhez a ruhához is!
– Ugyan!
– Egészben tökéletesen stílszerű maga most. Mint egy bájos és együgyű gyermekmese, amelynek rejtett és célzatos értelme van a nagyok számára. Vallja be, hogy öntudatosan kereste ki magának ezt a ruhát.
– Felpróbáltunk bizony vagy húszat – vallotta be Csire elpirosodva.
– Azt hiszem, mindkettőjüknek ez illik legjobban, amit viselnek. Klára sokkalta királynőbb, mint a szegény királynő lehetett, és az ember irigykedve gondol a szerencsés lordra… És olyan sötét hajban mennyire erős a csehüvegek ragyogása. Különös…
– Mi a különös? – kérdezte Klára.
– Arra gondoltam, hogy azok az asszonyok, akik hivatásszerűen viselnek gyémántot és csipkét, többnyire fáradtak, egyhangúak és érdektelenek benne. Miért?
– Mert nekik az megszokott, és már nem szerez örömet – bölcselkedett naivul Csire.
Ilyen együgyű beszédek folytak, amíg Liza egy sültet és süteményt tett az asztalra. Akkor a bárónak eszébe jutott valami.
– Nézze, kérem – fordult a házvezetőnőhöz egyszerű természetességgel –, ehhez később valami hideg innivaló is jó lenne. A jégszekrényben még lesz néhány Heydsick Monopol, hozhatna nekünk egyet!
A leány habozni látszott egy percig, azután engedelmeskedett, és kevés vártatva elpukkant a közelükben egy felnyitott pezsgősüveg dugója. Az egész pedig olyan könnyedén és kevés szóval történt, hogy a két vendég nem ért rá ellenkezni. Halkan koccintottak, és belekóstoltak a pohárba. Liza megint nem volt sehol.
Az erősen befűtött, kellemes szobában, a jól vacsorált és szépen öltözött emberek közt intim, vörös fényű lámpa körül pedig lassan, egyre villódzóbb, játszi sugarakban remegni kezdtek az esti órák finom ingerei. A férfi behunyta félig a szemét, és csinos, halovány arcát oldalt fordítva, a Csire szőke haját, gömbölyű karját nézte.
– Most meséljenek valamit az intézetről. Mit csinálnak ott benn ilyenkor?
– Hány óra most?
– Azonnal!… Fél tíz!… Hát én már úgyis elkéstem. Tehát mit csinál ilyenkor az a nagy kas leány? Talán már szépeket álmodnak?
– Kilenckor csengetnek lefekvésre, de sohasem alszunk tizenegynél előbb. Némelyik mamlasz még éjszaka is tanul, legtöbben trécselünk a vízvezetéknél, a hajunkkal bajlódunk, sokszor zongorázik valamelyik és táncra kelünk a mosdóasztal körül. Vagy kinézünk az ablakon a Stefánia útra.
– Mit néznek a Stefánia úton?
Csire elhallgatott, és Klára finom, kaján mosollyal nézett rá.
Aztán elfogulatlanul beszélt helyette.
– Éjszakai asszonyokat nézünk, hogy mennyit fázódnak ott kinn szegények, és a férfiak milyen durván ellökdösik őket.
A háziúr leplezetlenül elcsodálkozott.
– Lássa, kicsi orvosnövendék – szólt szinte mohón –, ez nagyon érdekes dolog. Én még sohasem beszéltem erről magukforma, hivatásbeli nőkkel, és sokszor gondoltam rá: hogy vélekedhetik egy felvilágosodott és mégis tiszta asszonyszemély a bűnről.
– Nagy b-vel írja ezt a bűnt? Ha nem volna rájuk szükség, nem ácsorognának ott szegények. Mi testvéri vonzalommal szánjuk őket. Csirének különben egyéb gondolatai is támadnak ilyenkor.
– De, Klára! – szégyenkezett Csire.
– Például a múltkor ledobott a Stefánia útra egy gombostűt – folytatta a másik merészen.
– Klára!…
A báró kacagva nézte a szőke leány zavarát, és egyre sürgette.
– Csak mondja, Klárika. Miért dobta le a gombostűt?
– Azt mondta, hogy akinek a fejére esik, persze férfinak, ahhoz ő lekiált, hogy jöjjön fel, és vigye el őt, és szeresse őt…
– Az nem is úgy volt, Klára – nevetett félig sértődötten a másik. Először is csak tréfáltam veletek, másodszor – hát igen – az ember néha egészen elsavanyodik odabenn. Folyton csak könyvek és lányok, irigy csukák, az utoljára is nem természetes. Huszonkét esztendős korában egy leánynak sem szabadna tanulni.
– Igazsága van – hagyta helyben a férfi. – Szavamra mondom, sohasem ismertem még ilyen okos és kedves leányokat. És milyen szépek!
Újra töltött, és koccintottak.
Egy percre szinte megdöbbenve konstatálták magukban, hogy a pezsgőztetés nem tartozik éppen a vendéglátás köteles udvariasságaihoz. De ebben a különös idegzett hangulatban a megtévesztett ítéletük hamar megbékült vele. Most már csak a nyelvük hegyével szopogatták az italt, de a tudatuk köré valami finom, kissé ingó, rózsaszínű fátyol szövődött – oktalan, könnyű örömből és a biztonságuk hitében jóleső izgalomból.
És koccintottak újra meg újra.
– A mi barátságunk még nagyon rövid – mondotta csillogó szemmel a férfi –, de az igazi rokonszenvnek nem is kellenek évek. Ha valamikor szükségük lesz egy őszinte jó barátra, ígérjék meg, hogy eszükbe jutok, és hozzám fordulnak. Ígérik? Adjanak rá kezet!
Odaadták mind a ketten, és a férfi sima, hízelkedő ajkát hosszasan rányomta mind a kettőre, miközben erős és forró lélegzetet fújt rájuk. Azután a kezébe vette a fehér és barna kacsót.
– Érdekesek! – mondta tűnődve. – Az egyik kemény, gömbölyű, erős fogású kis magyar menyecskekéz – az embernek a kakastejjel, varjúvajjal kalácssütés jut róla az eszébe –, a másik barna; hosszú ujjú, lazán ízelt és finom. A körmük egyformán rózsaszínű, csakhogy nagyon csúnyán vagdalják. És itt… tintás. Jéé!…
Ijedten kapták el mind a ketten, pedig csak az egyik volt tintás.
A férfi megint nevetett, azután hirtelen megcsendítette a poharát.
– Kedves kicsi barátnőim, Klára és Csire, most a barátságunkra iszom. Hátha még egyszer összesodródunk az életben úgy, mint most.
Két ragyogó leányszempár tüze biztatóan villant bele az övébe.
– Az egészségetekre iszom – súgta hirtelen, majdnem bájosan kérkedő merészséggel.
Ez a pohár a második üvegből volt már.
– Téged hogy hívnak, báró? – kérdezte Csire önmagát erőltetve a hazárdjátékra, miközben csodálkozva evickélt a józanság és a mámor határán.
– Józsi vagyok.
– Szervusz, Józsi, Jóska!
Halkan, egy cseppet sem közönségesen, félig csúfondáros engedékenységgel, de mégis úgy mondták: te, Józsi.
És ebben a válságos percben, mikor a jelenet még mindig finom és esprit-vel teljes beállítása, a véletlen játékos szellemessége még nem jutott el a köznapi duhajkodás határaihoz, még egészen idejekorán és alkalomszerűleg, mint deus ex machina – szólalt meg az előszoba csengője.
– A feleségem! – szólt a báró megdöbbenve, és hirtelen felállt.
Csak egy pillanatig tartott a zavar. Egy pillanat alatt átlátta a helyzet furcsaságát, félreérthető vagy érthetetlen voltát, végignézett az asztalkán, az üres üvegeken, széthányt ruhákon és a leányok színpadi öltözetén. El is mosolyodott rémült, könyörgő arcuk láttára.
– Semmi baj – mondta. – Én megyek elébe, maguk zárják be belülről kulccsal a ruhatárt, a villanyt le, ott az az ajtó a Liza szobájába visz, majd nála átöltözhetnek. Adieu!
Menet még visszamosolygott, félig gúnyosan, félig szégyenkezve, bocsánatkérően vagy hálásan…
Kinn csípős téli levegő áradt az arcukba, amikor a hóhányók apró kupacait kerülgetve siettek a villamos állomása felé. Csire szólalt meg, nagyon sokára.
– Furcsa! Azt mondta, hogy be fogjuk várni a nénit. És mégis el kellett szökni előle. Miért?
– Megint magyarázatot akarsz olyasmire, amit magad sokkal jobban meg tudsz magyarázni – felelt a másik csaknem rosszkedvűen. – Különben, azt hiszem, meg lehetsz az estebéddel elégedve. Tojástáncot jártál a szokatlan és illetlen dolgok fölött.
– De vajon érintettük-e a veszedelmest? – töprengett Csire, és elgondolkozva bámult a villamoskocsi fehér lámpájára.