A veréb (Turgenyev)
Épen vadászatról tértem vissza és a kerti fasor közt ballagtam. Vadászebem ott futott előttem.
Egyszer csak meglassitja lépteit és szimatolni kezd, mintha vadat érezne.
Végig tekintek a fasoron, és látok egy fiók verebet, sárga szegélylyel a csőre körül és mohos pehelylyel a fején. Az istenadta állatja kiesett a fészekből (a szél erősen lengette a fasor nyírfáit) és mozdulatlanul ült, gyámoltalanul terjesztgetve alig tollasodó szárnyait.
Ebem lassan közeledett feléje, de im a közel fáról lerepül egy fekete begyü vén veréb, mint a kő esik le a kutya orra elé, — és magából kikelve, felborzolt tollakkal, kétségbeesett csiripeléssel kettőt-hármat ugrik az eb fogas, tátott szája felé.
Menteni jött, testével fedezni magzatát... egész valója remegett a félelemtől, hangja vadul hörgött, szinte elalélt, s önmagát veté áldozatul!
Oh mily óriás szörnyetegnek tetszhetett neki ez az eb! És ő mégsem maradhatott nyugodtan a magas, veszély nélküli ágon ... Erejét felülmúló erő hajtá le onnét.
Kutyám megállt és habozott... Nyilván ő is érezte ez erőt.
Siettem elhívni a megzavart ebet — és áhítattal lelkemben távoztam.
Ugy bizony; hiába nevetnek! Meghódoltam e parányi, hős madárka előtt, meghódoltam szerető érzésének.
A szeretet, gondoltam magamban, erősebb a halálnál, és a haláltól való félelemnél. Egyedül és csupán egyedül a szeretet tartja és mozgatja az életet.