A velencei vándor

A velencei vándor szerző: Kosztolányi Dezső

        A Sóhajok hídjáról egy sebhelyes arcú, deres férfi bámulta a lagúna sekély vizét. – Most akár örökre is itt maradnék… – mondotta halkan, olyan csendesen, hogy talán maga is alig hallotta. Az a hang fátyolos és fáradt volt. A zárt ablakokon át búsan vergődött ki a fakó vizekre, és meghalt a piszkos tengeren.

Vállára tettem a kezem, és hívtam a szabadba.

– Menjünk innen.

Az ember követett. Bizonytalanul, imbolyogva jártunk mindketten, és némák voltunk. Végre ő kezdett beszélni:

– Már tíz éve tart ez.

Az ismeretlen megállott, s most alaposan szemügyre vehettem. Kopott, lerongyolt, öregedő hivatalnokfélének látszott. Olaszos sapkát viselt, és egy tengerészövet, s mindegyik ruhadarabja más és más nemzet viseletéből telt ki. Csak a bajusza alatt bujkált valami becsületes, alföldi magyar vonás.

Még délelőtt találkoztam vele. Nehéz, kínos vallatás után sikerült róla megtudnom egyet-mást. A kérdéseimre többnyire mosolygott.

Aztán kávéházba mentünk. Sok feketekávét rendelt, s egymás után szívta az erős, olasz virzsiniákat. A délutáni nyugalomtól, a kávétól és a dohánytól megoldódott a nyelve:

– Egy este érkeztem ide. Húsvét szombatján. Azóta itt vagyok. – Feszülten, meredt szemmel néztem a különös emberre.

– Ne kérdezze, hogy miért. Hiába is magyarázgatnám. Egy este az embernek egyszerűen kedve kerekedik felülni az első gyorsvonatra, s menni, menni, mindig csak menni. Azután megérkezik valahova. Ismeretlen utcákon csatangol, idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni.

Halkan és félénken szakítottam félbe:

– Értem.

Az ismeretlen mélyet szippantott, és fölragyogott az arca:

– Érti? Akkor megértette az életemet is. A többiek nevetnek rajtam, hóbortosnak, züllött csavargónak tartanak. Azok nem értenek.

Lehunyta a szemét, és sokáig szótlanul ábrándozott:

– Azon az estén láttam először a tengert. Leültem a padra, és órák hosszáig néztem, míg süket és vak nem lettem, míg bele nem butultam a víz játékába. Olyan elhagyottan feküdtem előtte, mintha csak láttam volna. A lábaim előtt hevert. Körültáncolt, nyalta a kezeimet, packázott velem, tajtékozott, zenélt, zongorázott, őrjöngött. A part pedig nagyon elhagyatott volt. Akkor már derengett bennem az a babonás érzés, ami később kettévágta az életemet. Hogy kinyúlok a parton, és semmit sem csinálok többé. Hogy ott maradok. Hogy elfelejtek mindent és mindenkit.

Reám nézett, és a szeme nedves, zöld fényben égett. Megijedtem. Ez a szem oly tiszta és végtelenbe vágyó volt, mint a tenger.

– Azután bevetődtem egy templomba. Nagyszombati gyertyák égtek, s vén olasz papok karingben, violaszínű stólával mormolták a fenségesen szomorú egyházi litániát. Egy fekete padra roskadtam. Magam sem tudom, hogyan. De akkor már egész világosan éreztem, hogy ha akarom, ha nem, itt kell maradnom. Mintha arra is emlékeztem volna, hogy egyszer, századokkal ezelőtt, már éltem itt, és verekedtem nőért, kenyérért, itt, éppen itt, imádkoztam, szenvedtem és örültem. Behunyt szemmel néztem a várost. Az embereket is mind ismertem. És tudom, késő éjjel egy rezgő fejű, ősz páter tuszkolt ki a templomból.

– És?

– És azóta itt vagyok. Másnap nem tudtam fölkelni az ágyamból. Harmadnap sem. Negyednap sem. Itt maradtam.

Az ismeretlen szemembe nézett, s látszott, végtelenül boldog, hogy megértem. Lassan kisétáltunk a tengerpartra. Rozoga ladikban egy vak fiú lengett a vízen, és dalolt. A kíváncsi idegenek egy-egy soldót* dobtak a kalapjába.

– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…

Nyújtotta kezeit, s a tengerre mutatott.

– Mennem kell.

Azzal beszállt egy gondolába, s lassan, bizonytalan evezőcsapásokkal továbbevezett. Ő is dalolt.

Sokáig néztem utána.

A gondola – fekete vízi koporsó – bánatosan lebegett előre.