A vadász
| A vadász szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Sárváry Elek |
Perzselő, fülledt déli nap. Az égen egyetlen felhőcske sincs . . . A kiégett fű csüggedten, reménytelenül sárgállik, jöhet akármilyen eső, ez már nem zöldel ki többé . . . Némán, mozdulatlanul áll az erdő, a fák koronája mintha figyelmesen hallgatna, vagy várna valamit.
Magas, keskenyvállú, mintegy negyven éves férfi halad lomhán, imbolyogva az irtás szélén; vörös ingben, foltozott nadrágban, magasszárú csizmában. Az erdőszéli úton bandukol. Jobbra tőle zöldelő erdőirtás, balra egészen a látóhatár széléig aranyszínű rozstenger hullámzik . . . Kipirult és megizzadt a hőségtől. Szép szőke fején hetykén félrecsapott, fehér szemellenzős sapkát visel, nyilván valamelyik földbirtokos úrfi ajándéka. Válláról vadásztáska csüng alá, amelybe egy fajdkakast gyömöszölt. A férfi kezében kétcsövű fegyvert tart, kakasa lövésre felhúzva. Öreg, sovány kutyáját figyeli, amely előtte futkos és a bokrokat szaglássza. Köröskörül mélységes csend, némaság honol . . . Minden élőlény elrejtőzött a rekkenő hőségben.
– Jegor Vlaszics! – hirtelen mintha halk hangon szólítaná valaki.
Összerezzen, körülnéz, szemöldökét ráncolja s egyszerre csak, mintha a földből bújt volna elő, sápadtarcú, mintegy harminc éves parasztasszony áll mellette, sarlóval a kezében. Tekintetét keresi és szégyelősen elmosolyodik.
– Mi az? Te vagy az, Pelageja – mondja a vadász s közben megáll és lassan leengedi fegyvere kakasát. – Hm! . . . hát te hogy kerültél ide?
– Falubeli asszonyaink itt dolgoznak a közelben, így hát én is velük . . . jöttem munkára, Jegor Vlaszics.
– Úgy. . . – morogja Jegor Vlaszics és lassan tovább indul. Pelageja követi. Szótlanul haladnak vagy húsz lépést.
– Régen nem láttam, Jegor Vlaszics – mondja Pelageja és gyengéden tekint a vadász mozgó vállára, hátára. – Amióta húsvétkor benézett a házunkba vizet inni, nem láttam. . . Akkor is csak egy percre tért be, s isten tudja minek . . . Hiszen részeg volt. Szitkozódott, összevert és elment. Én meg vártam, csak vártam . . . a szemem majd kinéztem a várakozásban . . . Jaj, Jegor Vlaszics, Jegor Vlaszics, ha csak egyetlenegyszer is eljött volna!
– Mit is csináltam volna nálad?
– Persze, persze, semmit se csinált volna, de mégis hát a gazdaság . . . Utána kellett volna néznie . . . hiszen maga a gazda . . . No, nézd csak! milyen fajdkakast lőtt, Jegor Vlaszics! Igazán leülhetne egy kicsit pihenni . . .
Nevetgélve mondja ezt Pelageja, mint valami kis csacska és csak néz fölfelé a Jegor arcába . . . csak úgy sugárzik a boldogságtól . . .
– Leüljek? Hát nem bánom – mondja Jegor közömbösen és helyet keres magának két fiatal fenyőfa között. – Hát te miért álldogálsz? Leülhetsz te is!
Pelageja kissé távolabb ült le, a napon és mintha szégyelné boldogságát, tenyerével elfedi mosolygó száját. Egy-két percnyi csend.
– Ha csak egyszer eljönne megint! – mondja halkan Pelageja.
– Minek? – sóhajt fel Jegor, levéve sapkáját s ingujjával letörli vörös homlokát. – Nincs rá semmi szükség. Egy-két órára menni, fölösleges vesződség, s csak megzavarom a fejed. Tudod, hogy sokáig nem bírom a falusi életet . . . Elkényeztetett ember vagyok én, hiszen ismersz . . . Kényelmes ágy, jó tea és gyengéd szavak kellenek nekem . . . s hogy minden meglegyen . . . nálad pedig ott a faluban csak a nyomorúság és a piszok járja .. . Egy napig sem bírom. Hogyha rámparancsolnának, hogy állandóan nálad lakjak, felgyújtanám azt a kunyhót, vagy elemészteném magam. Gyermekkoromtól fogva kényeztettek és most már mit sem tehetek . . .
– És hol él mostanában?
– Dmitrij Ivanics földbirtokos vadásza vagyok. Én szállítom asztalára a vadat, de inkább csak úgy tart . . . szívességből.
– Nem valami komoly állás ez, Jegor Vlaszics . . . ! Ez csak mulatság az ilyen emberek számára, és maga azt úgy veszi, mint foglalkozást . . . mint igazi hivatást . . .
– Nem érted ezt, te együgyű teremtés – mondta Jegor és ábrándosan nézi az eget. – Te soha életedben nem értetted, és nem is fogod megérteni, miféle ember vagyok én. Szerinted haszontalan csavargó vagyok, de aki érti, tudja, hogy nincs jobb lövész énnálam az egész járásban. Az urak is elismerik ezt, sőt az újságok is írtak már rólam. A vadászat területén nem akad senki, aki versenyezhetne velem – és hogy én, a ti falusi életetektől undorodom, az még nem kényeskedésből, nem büszkeségből ered. Gyermekkorom óta, azt jól tudod, a puskán és a kutyán kívül mással nem foglalkoztam. Ha elvették a puskát, horgot fogtam, ha elvették ezt is, úgy puszta kézzel vadásztam. Nos, és lovakkal is spekuláltam a vásárokon, futkostam, amíg a pénzem tartott, de azt magad is tudhatod, amelyik paraszt belekóstol a vadászatba vagy a lókupeckedésbe, annál aztán – isten veled, ekeszarva. Aki egyszer belekóstolt a kóbor életbe, az aztán többé semmi áron sem tud lemondani róla. Olyan ez, mint amikor egy úr színésznek megy, vagy valamilyen más művészetbe kezd, abból aztán már nem lesz többé se hivatalnok, se földbirtokos. De te, mint afféle fehérnép, nem érted ezt meg, pedig hiába – meg kell értened.
– Értem, Jegor Vlaszics!
– De nem érted, ha megint sírásra görbül a szád . . .
– Én . . . én nem sírok – mondja Pelageja és elfordul. – De hiszen bűn ez, Jegor Vlaszics! Legalább egyetlenegy napot töltene velem, boldogtalannal. Tizenkét éve, hogy a felesége lettem . . . de . . . de még egyetlenegyszer sem voltunk úgy, szerelmesen . . . De én . . . én nem sírok . . .
– Szerelmesen . . . – mormolja Jegor, kezét vakargatva. – Szerelemről szó nem lehet köztünk. Mi csak névlegesen vagyunk férj és feleség, de valójában nem vagyunk azok. Én a te szemedben hitvány ember vagyok, te pedig az enyémben megnemértő, egyszerű fehérnép . . . Hát összeillünk mi? Én szabad, elkényeztetett, mulatós, henye fickó vagyok, te pedig munkásnő, bocskorkészítő, a piszokban élsz s a hátadat soha ki nem egyenesíted. Én vagyok az első vadász a járásban, te meg részvéttel tekintesz rám . . . Hát miféle házaspár az ilyen?
– Dehát megesküdtünk, Jegor Vlaszics! – sírdogál Pelageja.
– Megesküdtünk, csakhogy nem szabad akaratunkból. Ta1án már elfelejtetted? Gróf Pavlics Szergejnek, no, meg magadnak köszönheted az egészet. A gróf, mert irigykedett, hogy jobb lövő vagyok, mint ő, s ezért egy álló hónapig borral itatott. A részeg embert pedig nemcsak hogy nem nehéz megházasítani, de akár még más hitre is téríthető. Fogta magát aztán bosszúból, részeg fejjel megházasított . . . Egy vadászt az istállócseléddel! Te láttad, hogy részeg vagyok, miért lettél a feleségem? Hiszen nem vagy a jobbágya, tiltakozhattál volna! Persze a lábasjószág közül szerencse a vadászhoz férjhez menni – de azért több eszed is lehetett volna! Most aztán sírhatsz, szenvedhetsz . . . Verheted a fejed a falba, a gróf meg csak nevet.
Csend. Az erdei irtás felett három vadkacsa húz el. Jegor szemmel kíséri, amíg a már-már alig látható három pont le nem ereszkedik az erdőn túl.
– Miből élsz? – kérdezi, miközben tekintetét a vadkacsáról Pelagejára fordítja.
– Mostanában mezei munkára járok, télen pedig a lelencházból elvállalok valami elhagyott porontyot és dudlisüveggel táplálom. Másfél rubelt adnak érte havonta.
– Úgy . . .
Megint csend. A távoli gabonaföldön halk nóta hangja csendül, de nyomban el is hal. Nagy a forróság, énekre sincs kedvük . . .
– Beszélik, hogy maga új házat építtetett Akulinának . . . – mondja Pelageja.
Jegor hallgat.
– Úgy látszik, szereti . . .
– Már ilyen a te sorsod! Viseld el árvaságodat – mondja a vadász nyújtózkodva. – No, de most már isten veled, eleget fecsegtem. Estére be kell érnem Boltovóba . . .
Jegor felcihelődik, vállára veti puskáját. Pelageja is feláll.
– Mikor néz el a faluba? – kérdezi halkan.
– Nincs miért. Józanul úgyse megyek, ha meg részegen megyek, nincs sok hasznod belőle. Hiszen olyankor csak dühöngök . . . Isten veled!
– Isten vele, Jegor Vlaszics! . . .
Jegor tarkójára csapja sapkáját, füttyent kutyájának és folytatja útját. Pelageja áll s csak néz utána. Látja mozgó karját, fiatal tarkóját, lomha, hanyag lépéseit. Szeme megtelik bánattal és gyengéd jósággal . . . Tekintete férjének szikár, hórihorgas alakján cikázik – simogatja, becézgeti. Jegor mintha érezné ezt a tekintetet, megáll és visszanéz . . . Hallgat, de arcáról és vállának rándításáról látszik, hogy mondani akar valamit Pelagejának. Az asszony félénken közeledik feléje és rimánkodva rátekint.
– Nesze neked! – szólal meg Jegor és elfordul. Odanyújt Pelagejának egy elnyűtt rubelt és gyorsan tovább siet.
– Isten vele, Jegor Vlaszics! – szól a nő, miközben gépies mozdulattal átveszi a rubelt.
Hosszú, egyenes úton halad a vadász, amely olyan, mint a kifeszített szíj. Pelageja sápadtan, mozdulatlanul áll, mint valami szobor és tekintetével követi minden lépését. De ingének vörös színe már-már egybeolvad nadrágja sötét színével; lépései már nem követhetők, s a kutya már nem különböztethető meg a csizmájától. Most már csak a sapkája látható – de Jegor ekkor hirtelen jobbra kanyarodik az irtáson és végül sapkája is eltűnik a zöldben.
– Isten vele, Jegor Vlaszics! – suttogja Pelageja lábujjhegyre emelkedve, hogy még egyszer, utoljára láthassa fehér sapkáját.