A vörös szék
| A vörös szék szerző: Kosztolányi Dezső |
Mikor haldoklott az öcsém, a szobánk egészen átalakult. Anya a díványt kivitette a másik szobába, a csillárt levették a padlatról, hogy a kis beteg szemét ne zavarja, s az orvos rendeletére még a tükröt is megfordították. Csak egy tábori ágy maradt benne a virrasztónak, meg a vörös szék. Ezen a széken ült anyám hosszú éjszakákon át. Vékony, finom bambusznádból volt, s a kertből csak véletlenül került a betegszobába, de kényelmesen lehetett kuporogni benn, ha ébren akartunk maradni éjjel. A virrasztó többnyire a kályha mellé húzta, hogy a tűznél melengesse jégben elhűlt, vacogó kezét. Minden percben váltanunk kellett a borogatásokat. Hajnalfelé gyakran szunnyadtam el én is a vörös székben.
Akkor még nem tudtam, hogy mi fog történni. Hisz ez is éppoly bútordarab volt, mint a tábori ágy, az óra, az asztal, vagy a nagy pohárszék, amely öcsém ágyával szemben a szoba másik sarkában állott. - Mégis valami babona tapadt hozzá.
A betegség második napján öcsém felült az ágyában, és különös, vékony hangon suttogta:
- Villámlik.
Délelőtt tíz óra volt. És még most sem felejtem el, minő érthetetlen borzalom hidegült át gerincemen, mikor először hallottam az ő megváltozott, reszkető, delíriumos hangját. Az udvart hó borította. Éles, hideg, téli fény áramlott a szobába. Ebben a pillanatban mindennél rettentőbbnek és természetesebbnek tetszett, hogy villámlást látott. Ijedten egymásra tekintettünk. A szemei, az ő okos, szép kék szemei kancsítottak.
Ettől kezdve vissza sem nyerte az eszméletét. Az első órák borzalmasak voltak. De azután lassan megszoktuk őt. A másik szobában ebédeltünk. Eleinte csendben, később azonban már bor került az asztalra, nyugodtan beszélgettünk, és beletörődtünk a megváltoztathatatlanba. Ágyánál ott maradt a kis cseléd, és hideg vizes ruhákat rakott a fejére.
A zúzmarás, éles fényű, fehér téli napok lassú egyhangúságban vánszorogtak. Reggelenként kiszellőztették a betegszobát, felültették a beteget, s tiszta ágyruhát adtak neki. Olykor elkérte a mosdótálat. Eszelős gonddal szappanozta hosszú, lesoványodott, nagyon is tiszta ujjait, és a kézitükörben nézegette vézna arcát. Anyám elővette a kefét, a fésűt, s rendbe hozta a haját. Ilyenkor sírt. Ezek az élettelen és nyugalmasan lesimuló hajszálak ott a láztól megzavarodott koponyán eszébe juttatták, hogy a halott haja is ily engedelmes, ily fénylő, ily élettelen, és zokogva futott be a szobába, mintha halottat fésült volna. A reggeli tisztálkodás után öcsém kissé megkönnyebbült. Lihegve, elfáradva, majdnem a boldogság érzésével dőlt vissza a fehér párnákra. Kezeit összekulcsolva várakozott. A doktor kilenc óra tájt jött frissen, egészségesen, a hidegtől kicsípett arccal. Okos nyugalma pár pillanatra bennünket is megnyugtatott... A szoba azután lassan melegedni kezdett, növekedett a zaj, a mindennapi élet ezer apró nesze, kopogása és megrebbenése, s a porral, a melegséggel és a fénnyel együtt a szoba zugaiból, a szekrények, az asztalok, a székek mögül előbújtak a láz forró rémei. Déltájban öcsém arca már piros foltoktól izzott, és félrebeszélt. A délutánok még rettenetesebbek voltak. Három órakor lámpát kellett gyújtanunk. A lámpafényes szoba árnyakkal, fénysávokkal, beteg ábrándokkal telt meg. Közeledett az éjszaka. Türelmetlenül, felajzott, szétpattanásig feszült idegekkel vártuk. A beteg nézelődött, kaparászott a paplanon, és erőlködve nyújtotta ki nyakát, mintha valami iszonytató, mély kútból akarna kitekinteni. Folytonosan beszélt. Belefáradva, belebutulva és belezsibbadva a zagyva iszonyatosságokba, csak hallgattuk, s már azon is csodálkoztunk, hogy mi magunk nem kábultunk el a láz esztelenségétől. Így múlt el minden nap.
Egy barátságtalan fekete délutánon anyám zokogva jött át a másik szobába:
- Irtózatos.
- Mi az? - kérdeztem elsápadva.
Anyám sírva fakadt, s a zsebkendőjét a szájára nyomta.
- Félrebeszél... Mindig félrebeszél... De most már nem bírom ki tovább...
Kérdőleg néztem anyámra.
- Ma különösen izgatott. És hogy néz. És hogy kiabál. Csak hallanád. Mindig a vörös székről beszél.
- A vörös székről?
- Arról.
Bementem a szobába. Félhomály volt, nehéz, meleg levegő csapott meg, és fülledt orvosságszag. Az öcsém az ágyon felkönyökölve fantáziált. Nevetve nézett rám:
- Hol a vörös szék?
- Itt van, láthatod - feleltem nyugodtan. - Mit akarsz vele?
Átfutott rajtam a hideg.
A beteg rázni kezdte a fejét, és visszadőlt az ágyra. De alig nyugodott egy fél pillanatig. Újra felült, és erőlködő szemét feléje villantotta.
- Hol van? Hozzátok ide.
Eléje tettem, és ő megtapogatta.
- Hisz ez véres - mondta halkan. - De nem baj... Csak maradjon itt...
Azon a napon folyton csak a vörös székről beszélt. Zavaros históriákat mesélt róla, amilyeneket rémregényekben olvasunk. Sokszor magam is beléje borzadtam. Ezen a helyen adott találkozót egymásnak minden lázrém, itt küzdöttek az irtózatos ködóriások, és itt ugráltak a fekete boszorkák, akiknek feje nyers sonkából és véres húsból van. Azt hittem, hogy másnapra elfelejti. Nem felejtette el, már reggel róla beszélt. Az orvos csodálkozva rázta a fejét.
Apám harmadnapra kivitette a széket a szobából. De egy óra múlva már vissza kellett hoznunk, mert öcsém kereste. Ismét odaállítottuk az ágya elé, s ő szerelmes ragaszkodással ölelte magához, aztán elhúzódott tőle, mintha félt volna, és csöndesen, keservesen elkezdett sírni. Farkasszemet nézett vele, könyörgött hozzá, beszélgetett vele, jajgatott. Nem tudtuk, hogy miért. Az anyám járkált fel s alá a másik szobában, és nem mert a vörös székre nézni. Néha, éjféli virrasztásokon engemet is elfogott a borzalom.
Egy hét múlva öcsém meghalt. A másik szobába terítettük ki, s mindnyájan valami csöndesen sírdogáló bánatot éreztünk, amely már nem is fáj, és enyhe, nagyon nyugtató és elálmosító megkönnyebbülést, mint mikor valami nagy tehertől szabadultunk meg. A temetés kora délután volt. Csapzottan érkeztünk haza. Az ajtóban egy cseléd vizestálat tartott elénk, s a régi babona szerint mindnyájan megmostuk a kezünket, nehogy hamarjában új halott legyen a házban. Terített asztalnál a csokoládé-uzsonna várt.
Én előbb átmentem a szobámba, hogy átöltözködjek. Rendetlenség volt. Az összevissza hányt bútoroktól alig találtam meg a mosdót. Az asztalok, tükrök, feldúlt ágyneműk között azonban ottan állt a vörös szék. Leültem a díványra, és sokáig bámultam. A délután józan világításában vidáman csillogott. A bútorok nyugalma áradt ki belőle. Vonalai majdnem megnyugtatóan hatottak felzaklatott idegeimre. Olyan volt, mint a többi bútor. Vajon miért gondolt éppen erre? Valami titka volt tán, és én nem ismertem igazán az öcsémet? Vagy a láz őrülete csak véletlenül választotta ki ezt a kerti széket, hogy vékony bambusznádjain beteg, őrült és különös ditirambokat hárfázzon? Ki tudja? Most holtan hever. Elszállt belőle a lélek. Paganini hegedűje feküdhetett így, mikor a mester ujjait a halál sárga dermedtsége fagyasztotta meg...