A völgyi lakos

A völgyi lakos szerző: Vörösmarty Mihály

Börzsöny, 1821.

„Zöld fürtözettel
Feszül az égnek
A hegy tövéből
Egy hársfasor.

Alóla lassan
Zuhogva csermely
Szakad siralmas
Lakom felé;

Ott nyugszik, ottan
Kél hajnalarczu
Tündér alakban
Vezér tüzem,

A szöghajú lány;
Szép, mint kelő nap,
S mint a lenyugvó
Olyan szelíd.

De mit tünődöm?
Nem tudja, vagy tán
Ha tudja, nem szán,
Hogy szenvedek.

Ah a futó szél
Elkapja szómat,
A hab könnyűmet ─
De nem felé.

Nem jut fülébe
Keservem hangja,
Nem ér szivéhez,
Nyögő szivem.”

Ekkép panaszlá
Bús-andalogva
A völgy lakója
Gyötrelmeit.

S haj! a futó szél
Elkapta hangját,
A hab könyűit,
De más felé.

A csermely árját
Tenger nyelé be,
A szél fuvalmát
Zugó vihar;

S most sírja mellett.
Bús zöngelemmel
Szél és patakzaj
Sohajtanak.