A vénség
szerző: Thury Zoltán
A pinczében, falusi parasztház alatt élt a többek között két bogár. Házaspár. Jólelkü népek voltak, mert megosztották szegénységüket egy harmadik bogárral, a ki pedig nem is volt a fajtájukból való. Sokkal szebb volt, mint ők. Valami vén harczos czinczér, aranyos pánczélban s hosszu, vitézi aranybajusszal piczi feje két oldalán. Ugy kell lenni, hogy csak véletlenül került le a pinczébe az agyagszinü, földhöz tapadó, egyszerü népség közé. Ott aztán egy kis baj esett vele. Valami ászokfa megmozdult egy kicsit, talán egy vonalnyit, éppen akkor, a mikor az öreg bogár végigmászott mellette s lecsippentette két lábát. Ilyen állapotban találták meg az agyagosok s gondját viselték aztán. Igazában azt kellene mondani, hogy voltaképen meghódoltak neki, mert a mikor már fölépült és éppen csak bicczentett egy kicsit, - maradt neki elég lába, - éppen ugy kiszolgálták, mint azelőtt. S a szép és tekintélyes öreg harczos kegyesen fogadta a gondoskodást. Érdemei elismerésének tekintette azt, hogy a szájába hordják a falatot s ezzel persze megsokszorosodott a szegény kis szürke házaspár gondja. Mert ez a kis bogár-pár szolid, becsületes nép volt. Állandó lakással, arra való ambiczió nélkül, hogy sokat lássanak a világból, bár ők is megtehették volna azt, a mit például igy nyáridőn megcselekszenek a legyek, hogy fölszállva egy-egy vasuti kocsiba, elutaznak északra, délre. Az élet egyhangu volt a pincze homályában. Néha találkoztak rokonokkal meg ismerősökkel, a kiket persze elsősorban a megbénult agg harczos érdekelt. - Ugyan dobják már ki kendtek azt a herét, - mondták a házaspárnak. - Kendtek lesoványodnak, ő meg poczakot ereszt. - A két jámbor azonban megbotránkozott az ilyen beszédeken s most már szent kötelességének tekintette megkettőzött buzgalommal állani az agg harczos szolgálatára. Az tudniillik jóllakottan és ha éppen kedve volt rá, nagy meséket mondott el nekik a háborukról, a melyekben részt vett. A két kis buta bogár elálmélkodva hallgatta.
Néha megnyilt a pinczeajtó. Ilyenkor szörnyü világosság lett, a mi elől hordók, ócska vödrök, gerendák mögé menekültek a bogarak s csak félszemmel pislogtak ki, hogy mi lesz. Különös formáju lények jöttek le a garádicson. Fenn az udvaron, meg a szobában is láthatni őket. Nem olyanok, mint azok a négy oszlopon járók, a melyek esténkint a kut mellett vályuhoz sorakoznak inni. Ezek két oszlopon járnak. Némelyiknél az oszlop magas s félig valami állatbőrbe van bujtatva, azután meg posztóba. A hol az oszlopok egyesülnek, ott elől sok piczi fényes pityke borítja az otrombát. Igy nevezték el a különös földfeletti lényeknek ezt a fajtáját a bogarak. A pitykék felett két oldalt ujra két hatalmas, de az alsó oszlopoknál mégis kisebb nyulványnyal rendelkeznek s ezt a nyulványt használják fel arra, hogy a különös teremtmények másik, de kevésbbé otromba fajtáját magukhoz szorítsák. S ilyenkor - ugy látszik - harapnak is, vagy valami ilyest csinálnak. Mindenesetre erőszakoskodnak, mert a másik fajta teremtmény visítani szokott: - Jani, eltöröd a derekam. A másik fajta tudniillik gyöngébbnek látszik, azért vesz magára sok kemény, ropogós vásznat. Italért szoktak jönni. Otromba fordít egyet valami pöczkön, a mi a hordóba van ütve s a másik alá tartja a bögrét. Azután azonban nem mennek mindjárt föl, hanem leülnek a legalsó garádicsra vagy a hordók mellé az ászokgerendára s beszélgetnek. Megesik, hogy fennről leszól egy másik otromba: - gyertek mán, - de oda se hallgatnak. Az a másik odafenn egészen másik fajta lehet. Három oszlopon jár, két vastagon és egy sokkal vékonyabbon s ennek daczára alig czipeli magát. S mintha hóval volna behintve, ámbár ez nyáron alig hihető.
Egyszer az öreg czinczér csendes volt és szomoru. Nem beszélt a csatákról, a miket megvivott. Mintha magába szállott volna, elkomolyodott. Mintha megcsapta volna a sejtés szele, hogy el kell mulni. Ott hagyta az eléje hordott jó falatot s elkezdett beszélni a két kis szürke bogárnak a vénségről. Bölcsen.
- Lássátok, ez a világ szörnyü nagy. Bejártam belőle egy darabot, de az nagyon kicsi az egészhez képest. S mindenféle állat él rajta, nem csak bogár. Sőt mondhatom, hogy a bogár a leghátramaradottabb. A bogár nem tud semmit. Még azt se tudja, hogy mivel tartozik az öregségnek. Hallottam néhányszor, hogy titeket arra ingerelt a többi, hogy engem dobjatok ki a lyukból s dicsérem a sziveteket, hogy meg nem tettétek. De az eszeteket is. Pedig milyen könnyü lett volna egy ilyen magával tehetetlen öreggel elbánni. A vénségnek tudniillik tartozunk annyival, hogy nyugalmat adjunk neki. Annak, a ki nem tud dolgozni, meg kell adni azt a tudatot, hogy a munkájára már nincs is szükség. Ezt más mindenki tudja a világon, csak a bogarak nem. Hiszen tegnap nélkül nincs ma, a muló élet nélkül nincs ébredő élet. A vénekről gondoskodni nem szivesség, hanem kötelesség. Ezzel becsüljük meg valamicskét az életet. Akármicsoda élet is az. Bogárélet? Mindegy. A felsőbb lények tudják ezt. Mind tudják. Csak mi szegény bogarak vagyunk olyan alacsonyak, hogy a véneket elpusztítjuk a föld szinéről.
Nyilt az ajtó, a vén czinczér elhallgatott s csápjai árnyékába huzódott meg a két kis agyag-szürke bogár. Odameresztették a szemüket azokra, a kik lejöttek a garádicson a bögrével s hallgatták, hogy mit beszélnek ezek a különös teremtmények, a kik bizonyára azokhoz a felsőbb lényekhez tartoznak, a kikről az imént az öreg hős beszélt. Azok megtöltötték a bögrét s aztán nem is igen közel egymáshoz, leültek a gerendára. Nagy szünet következett s lassan mondta az egyik, a kinek sok fényes pityke volt a mellén.
- Kiesz mindenünkből. Járni se tud már, de három helyett eszik. Meg a sok bor. Mire hozzájuthatnánk, hogy beleüljünk a magunkéba, hát fölfalja a vagyont. Telhetetlen vén döge.
- Jani, az apád, - mondta a másik feddőleg.
- Bánom is én. Agyonverem. Vagy ha te tudnál valamit szerezni, a mit beadhatnánk neki.
- Hogy a tömlöczbe kerüljek?
- Nem kell azt ugy csinálni.
- S aztán különben is ő szerezte a birtokot. Szegény zsellér volt s megszedte magát. Az övé minden, a mig él.
- Eleget élt már. Vagy ne adj neki enni. Éppen csak hogy tengjen. S bort se. Cziberét neki. Majd csak elpusztul. Vagy csak lassan keverj bele valamit az ételébe. Minden nap egy csöppet... - Nagyot csapott a gerendára. - Nem akarom már látni.
A másik a vállai közé huzta be a fejét és remegett.
- Majd kitalálunk valamit. Délután elmegyek a Tecza nénihez. Annak van sok mindenféle orvossága. Porban is, meg vizben is.
- Bánom is én, csak pusztuljon.
- Fennről leszólt a három oszlopon járó fehérfejű.
- Gyertek mán.
A fiu visszaszólt neki:
- Várjon. Majd még magáért sietek is. Megyek, ha akarok.