A vén komfortáblis ló
szerző: Vargha Gyula
Szegény, csak a csontja s a bőre,
S hogy' üget, hogy' igyekszik előre;
Feltört szügye mennyire fájhat,
Nekifekszik mégis a hámnak.
Vén is, vak is, rokkant is a pára,
De suhogni az ostort sohse várja;
Biztatni se kell, kár volna a szóér',
Anélkül is hajtja a jó vér.
S hallgatja napestig a vak ló,
A kövön hogy' csattog a patkó.
Hall-é egyebet, gondol-e másra?
Van-e egy kis szórakozása?
Nem ötlik-e olykor eszébe
Vidáman a kis falu képe?
Örök éjben s az utcai zajban
Nem zsong-e fejében a hajdan?
Nem látja a szánnivaló vak
Magát deli, fürge csikónak?
Kis csengetyüjét magasan rázva,
Iramodva, szökelve, cikázva.
Kél völgyben az út pora hosszan,
Gyors, könnyü szekér zörög ottan,
S ő nyargal előtte, utána,
Madarat ha röpít igy a szárnya.
Be-bevágtat a zöld gabonába,
Tiporja kevélyen a lába.
Nyíl hosszu csapás, ahol átkarikázott,
Letörtek a gyenge kalászok.
Megáll a szekér rakodáshoz,
Friss széna virág-szaga szálldos;
A csikó csak pár harapást fal,
S tovatűnik gyors futamással.
S a rét közepéhez elérve,
Mint szarvas, szökken az érbe.
A vizet gázolja, tapossa,
Fölfeccsen a gyöngye magosra.
Szegény szomorú gebe, téged
Kísérnek-e vajjon e képek?
S ha ügetsz nyomorún, elepedve,
Van-e balzsam néma sebedre?
Lásd, mint te, igás gebe, vén is,
S fáradt, szomorú vagyok én is.
Ki felel, töprengve ha kérdem,
Van-e annak haszna, hogy éltem?
De lelkemet egyre kisérik
A színek, a hangok, a sírig,
S a bánatos éjbe, homályba
Beragyog gyermekkorom álma.