A városban
szerző: Kosztolányi Dezső
Itt e nagy kőrengetegben élek csendbe, elfeledten,
s boldogan rovom az utcát álmodozva egymagam,
mintha csak magamba járnék, tűn az ember, mint az árnyék.
Lopva néz csupán reám még, s tépelődöm zajtalan,
a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van,
a magány nyugalma van.
Az imás gyönyörbe zengő, zöldhomályú hűvös erdő
oly nyugalmat sosem ád, mint a nagy, a kevély város.
Mert van itt lomb és van itt fa, kőfa százfelé hasítva,
megnyesett nagy ősi szikla és cirádás kőlevél,
melyben a zúgó őserdő megszelídült lelke él,
megbűvölt vad lelke él.
Ó, mi zajgó és sugáros a zsibajgó, büszke város,
a jövőre szomjú lelkem együtt száguldoz vele,
s mint imádom a magas falt, a rét, erdő - a magasztalt
nem oly kedves, mint az aszfalt kék porát nyelt szőnyege,
és a zörgés, durva csörgés nékem édesded zene,
altató szelíd zene.