A város V.
| A város V. szerző: Kaffka Margit |
A várfal tornya. - Jön kulccsal ifju parasztasszonyka,
Megy előttem gyertyával horpadt kőgrádicson,
Szoknyája friss, ragyog a szoros, fekete kontya,
A mondókát szaporán, ügyesen ontja:
"Éhbörtön és kinzóház és vesztőhely volt e torony!"
"Itt a ciszterna-száj. Itt lebocsátták hosszu kötélen.
Adtak vele darab kenyérkét, pohárnyi vizecskét.
Négy társa négyfelől láncon itt várta napokon, éjen,
Hogy üvölt és nyög a mélyben.
Ha csend lett, a másikat -, igy sorba -, leeresztették."
Mondja, mint balladát. Mutatja ősz Taliborka piciny emlékit;
- "Ült, foglalt, konspirált -, s itt gáláns franciakártyákat festett
Vérrel, téglaporral, korommal - e néma üregbe tíz évig,
Míg szép, úri fejét vevék itt." -
Mondja -, s okos kis nőszeme fénylőn már borravalóra lesked.
Valóban, ez ölnyi köfal, e sulyos pincebolt hiába nem lett,
Valóban, itt sóhajokat kellene hallanom, véres századok neszét,
- De hányszor nyit ki azóta, hány profúnl kíváncsi szemnek!
A fátyol hányszor föllebbent!
Nem lelem erét e percnek -, sorát e versnek -, tán ráfogás, szinfal az egész!
- Ki! - - Vadszőllős kis felügyelő-ház! A déli ég kiragyogott. -
Nyolcéves fiu trónol fáskamaraküszöbén, deszkaládán,
Zöldharisnyás, porostérdü. Gajdol játszós - komolyan ott,
Kezébe' hosszu, karmesteri bot, - -
Két hófehér nyuszi fülelve rá - ül kedvesen a hátsó lábán.