A vándor fiú
szerző: Gyulai Pál
Az utfélen vadalmafa,
Vándor fiú ül alatta;
Fáradt szegény, de hogy' is ne?
A nap oly melegen süt le.
Hazunnan együtt indult el
A patakkal és szellővel,
Mind a kettő véle van még,
Hogy biztassák, enyhitgessék.
Most is lassan elringatják,
Szépen álmodozni hagyják,
S mind csak arról sugnak-bugnak,
Amit immár otthon hagytak.
Mit hagytak ott? szép vidéket,
Istenfélő, jámbor népet,
Kicsiny falut, magas tornyot,
Mellette egy házat, lombot.
Álmában ujra otthon van:
És megáll kinn a pitvarban
S úgy örvend, hogy a komondor
Farkat csóvál, reá mormol.
Kicsiny huga szólítja őt:
«Hoztál nekem piros kendőt?»
««Hoztam neked piros kendőt,
Nem is egyet, hanem kettőt.»»
A vén cseléd csak elbámul,
De a fiú hozzá járul:
«Hogy van, mint van, Sári néni?»
S alig győzik egymást nézni.
Aztán belép a szobába,
Borúl anyjának karjába:
«Édes anyám!» ««Édes fiam!»»
S úgy megsírnak-rínak szótlan.
Még mind alszik és mosolyog,
Szellő, patak még mind susog.
S amit dalol a madárka:
Talán az ő édes álma.