A toronyőr visszapillant
szerző: Bálint György
Nehéz olvasni olyankor, amikor a valóság sohasem észlelt erővel nehezedik az öntudatra. Nehéz az élet összefoglalásába és magyarázatába merülni olyankor, amikor a puszta tények kíméletlen energiával özönlik el az eszméletet. Az ember ilyenkor nem olvas, a szó rendes értelmében, legfeljebb csak olvasgat, itt-ott felnyit egy-egy régi és örök szöveget, szinte csak azért, hogy meggyőződjön: helyükön vannak-e még azok a mondatok, melyek kezdettől fogva úgy hozzátartoztak belső tájunkhoz, mint a külső tájhoz a hidak és a kupolák. Az ilyen ötletszerű olvasgatás tulajdonképpen féltő őrjárat az irodalomtörténetben: azzal a titkos félelemmel lapozzuk fel például Vörösmartyt, hogy a Gondolatok a könyvtárban helyén esetleg valami aktuális röpiratszöveget találunk.
Tegnap minden idők legjobb és legmegbízhatóbb német szövegében, a Faust-ban lapozgattam, két hadijelentés között. A második rész ötödik felvonását nyitottam fel, azt a felvonást, mely nemcsak a Faust-nak, hanem, azt hiszem, Goethe életművének is koronája. „Auch hier geschieht, was längst geschah” – olvastam az egyik lap élén a mefisztói mondást, mely megnyugtat: nincsen semmi új a nap alatt. Azután színváltozás következett, és Lynceus, a toronyőr ott állt őrhelyén az éjszakában. Sok mindent látott e magaslati pontról, nagyjából mindent látott. És mégsem érzett sem kiábrándulást, sem undort, szerencsésnek nevezte a szemét, amiért egyáltalában láthatott, mert, úgy látszik, a szemlélet mély és igazi örömforrás, amit csak Goethe és a görögök tudtak igazán méltányolni.
Zum Sehen geboren,
Zum Schauen bestellt,
Dem Thurme geschworen,
Gefällt mir die Welt.
– mondta a toronyőr az éjszakában, a fausti és az európai éjszakában. Arra született, hogy lásson, arra rendeltetett, hogy nézzen, hűséget esküdött a toronynak, és végeredményben szépnek találta a világot, amikor visszapillantott a múltra. Európa toronyőrei, ha elgondolkoznak élményeiken, hasonló érzésekkel várhatják az éjszakát kisebb-nagyobb magaslataikon. Aki arra született, hogy lásson, aki arra rendeltetett, hogy nézzen, akit esküje kötött őrhelyéhez, az nem panaszkodhat. A világ csakugyan szép volt, minden válságával és minden szörnyűségével együtt. Szép volt, a szónak magasabb, mondhatnánk toronyőri értelmében, mert ebben az értelemben szép mindaz, ami valódi, ami él, ami mozog, ami áttekinthető. Az élet gazdag rendje és gazdag rendetlensége, a valóság millió arca, az öröm és szenvedés hihetetlenül sokféle lehetősége: mindez szép, ha a toronyból nézzük. Természetesen senki sem olyan szerencsés, mint Lynceus, a toronyőr, senki sem nézheti a világot mindig a toronyból. De ha lent vagyunk is a nagy kavargásban, ha látszólag beleveszünk is az életbe: lelkünk mélyén mindig meg kell őriznünk a magunk külön tornyát, és meg kell találnunk néha a madártávlat nagy pillanatait. Különösen azoknak, akik arra rendeltettek, hogy nézzenek, és akiket hűségesküjük köt a toronyhoz. És ha sikerült hűnek maradnunk a toronyhoz, akkor csakugyan szép volt minden. Szép volt, amit láttunk, és szép volt az is, amiben részt vettünk. Az egész világ szép volt: Giotto oltárképei a firenzei Santa Crocéban és a marseille-i nép éneke július 14-én, a Hardanger-fjord hallgatag sziklái egy világosszürke nyári éjszakán és a spanyol munkásasszonyok lármája a valenciai fűszerüzletekben, a steril tisztaság Hamburgban és a kavargó piszok Patraszban, a séták a budai hegyekben és a gondok a pesti lakásban, Moissi hangja a színpadon és a zongoraverkli az udvarban, eltűnődni egy szonetten, és felháborodni egy igazságtalanságon, álmodozni egy pohár bor mellett, és harcot fogadni egy statisztikai kimutatás mellett, teát inni egy londoni kocsmában, dokkmunkások között, menetelni az országúton, magyar parasztok között, és megosztani velük egy csajka vizet, figyelni az egzotikus kacsákat a St. James Park taván, és figyelni a politika rádiógramjait, ülni kettesben egy nyári padon, és őrt állni magányosan az őszi esőben. Mindez szép volt, és szép volt a válság és a forrongás is, melynek tanúi voltunk, szépek voltak a tragédiák a színpadokon és a parlamentekben, szépek voltak a könyvtárak és a gyárak, a falfestmények és a plakátok. Minden szép volt, mert minden élt, és mindent láttunk, mert egyszerre voltunk lent a sokaságban és fent a toronyban, mert hűek maradtunk eskünkhöz, mert néztünk, láttunk és jelentettünk. Szép volt az egész, ne sajnáljunk semmit. Szép még most is, hogy néha még elővehetjük Goethét és a többieket, hogy még elérhető távolságban vannak a nagy szövegek. Ne sajnáljunk semmit, ami eddig volt, és ne sajnáljuk előre, ami lesz. Lehet, hogy nem lesznek többé tornyaink, de amit eddig láttunk, azt már nem marhatja ki eszméletünkből semmi.