A tolvaj isten, vagy az a crimen raptus
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
mely szerint ama tisztaságban és ártatlanságban gyönyörködő
mennyei felség, Zeüsz vagy Jupiter a szűz Európát, Agenornak,
a phoeniciai királynak ritka szépségű hercegkisasszonyát, ő
hercegségét, bika maskarában őltözvén, elragadta és abba a
maga isteni szerelmét bé is oltotta.
Hajdan a régi világnak
Volt egy híres istene,
Ma stuccer kompanistának
Legjobban beillene.
De megholt post Christum natum
Egynehány esztendővel,
Nem jut eszembe a datum,
Eggyel-é vagy kettővel.
Ez a mindenhatóságot
Ez egybe helyeztette,
Hogy a szűz ártatlanságot,
Tört s szakadt, elejtette.
Szerelmes hajlandósága
Szerette a szépeket,
Isteni szent csalárdsága
Meggyőzte szegényeket.
Van nálam egy igen régi
Könyv, mely történetivel
Tele van, égi és főldi
Titkos szerelmeivel.
Ez sokat beszél felőle;
Ha olvasni tudnának
A sok stuccerek belőle,
Bezzeg tanúlhatnának.
Ebből egy anekdotáját
Majd én is beszélek el;
De csak egyet, mert mindnyáját
Ki győzné lehellettel.
Ti, óh nimfák! beszédembe
Ha valamit elhagyok,
Súgjátok gyengén fülembe,
Mert ti is ott voltatok.
*
Jupiter (amint szokások
Ez a potentátoknak,
Hogy a reggeli nyugvások
Legfőbb tárgya gondjoknak)
Egy reggel soká nyugodván
A bársony paplan alatt,
Már a nap a láthatárán
Jó magasra felhaladt;
Midőn felserken, eszére
Mindjárt az a gond megyen,
Hogy vizitet majd estvére
Melyik dámának tegyen.
Ezen gondolkozásában
Elmerűlve heverész,
Hencsereg puha ágyában,
Míg végre a plánum kész.
Ekkor felkél, s hát lármával
Szórja a teremtettét,
Majd leszaggatja lábával
Az Olympus tetejét.
Ihol, úgymond, már dobolnak
Már itt van a parádé:
Mégis széjjelkóborolnak,
Még sincs itt csokoládé!
Esze nélkűl egy lokájja
Mindjárt ott terem vele;
Másiknál már a pipája
Finom knaszterral tele.
Egyik a bugyogójával
Futott rettegve elő,
Másik kefélt schlafrockjával,
Harmadiknál a cipő.
Egy hegedűjével szaladt
Elő, de ezt megszidta:
Hát a vonója hol maradt?
Ilyen, amolyan adta!
Ez azért volt, hogy magába
Múlassa magát reggel,
Mert akkor kabinétjába
Egy lyány sem ment jókedvvel.
Ezek így folyván sorjával,
A csokoládéhoz űl
S felhörpent vagy nyolc findzsával,
Minekelőtte meghűl.
De ez sem volt jó kedvére:
Ez rossz Gattungba való,
Úgymond, ez semmit sem ére,
Ebben nem volt cacaó;
Tán a téj is savanyú volt,
Mert csaknem összeszaladt.
(Gondolom jobbacskát kóstolt
Az Ió tőgye alatt.)
Itt kikáromkodja magát
Jóformán őfelsége,
A főld hallotta lármáját
És mennydörgésnek vélte.
Ekkor kap a pipájához
S egy mennykövet zsebéből
Kiránt, rágyújt és dohányoz
Gusztuóz knaszterjéből;
Kidűlt az ég ablakába
S bokros füstöt bocsájtott,
Melytől az atmosphaerába
A nap csak alig látszott.
Majd perspectiváján éppen
A főld golyóbisára
Lenéz (mert rövid másképpen
Elgyengűlt láthatára).
Itt egy kies vőlgy ülébe
Egy körűl elszéledett
Szűz-sereg tűnik szemébe,
Amely violát szedett.
A legszebb stikkelt ruhába
Könnyen őltözve látszott,
Zőld bársony viganójába
Arany meánder játszott.
A kiderűlt ég kéksége
Tündöklött a szemébe,
A nefelejcs szelídsége
Játszott tekintetébe.
A többek mindnyájan ennek
Udvarolni láttattak,
Nagy volt a tisztelet bennek,
Melyet ehez mutattak.
Ennek hajnalszín orcáin
Szemei megállának
A nagy úrnak - s tagocskáin
Félalélva nyugvának.
Esztendeit nyílt színéből
Amint jól kinézhette,
Tanúlt hozzávetéséből
Tizenhat felé tette.
Azonban hogy esett, hogy nem,
A viganó alá is
Bészökik az isteni szem,
S tán még beljebb annál is.
Ott is mindent egy szőrszálig
Gondosan öszvenézett,
S talpától fogva combjáig
Ott is minden igézett.
Tetszettek őfelségének
Ott is gyenge tagjai,
S keményen vertek szívének
Tüzes kalapácsai.
Többet akart a látásnál
Már a lobbant appetit,
Mit van tenni, csalásnál
Egyéb nem segíthet itt!
Maszkírozni kéne magát,
Így ha módját tehetné,
Jó volna, ha a szép prédát
Horgára keríthetné.
Így gondolkodik magában,
De itt ismét az a baj,
Hogy őltözzön maskarába,
Kos legyen-é vagy bivaly?
Ezen sokáig rágódik
Végtelen bőlcsessége,
Míg bőlcsen megállítódik,
S bika lész őfelsége.
Nem tudom én, íly egyszerre
Ezt véghez hogy vihette;
Talán, Isten bocsáss! erre
Az ördög - segíthette.
Akárhogy esett, elég e'
Hozzá, hogy bikává vált,
S ímé, bika istensége
A tűkör előtt megállt.
Nézte új ábrázatjában
Magát, hát szép mindene;
Akármely szilaj gulyába
Bikának béillene.
Sajnálta, hogy hajdanába
Ezt ésszel fel nem érte
S Pasiphaét íly formába
Néhányszor nem kísérte.
Tudtam volna én, hol fáj a
Nap buja leányának,
Bár csalárd tehén formája
Nem hitt volna bikának.
Így szólt, s sietvén céljára,
Egy kis köd szárnyán leszáll
Azon szép vőlgy lapályára
S ott a zőld fűben megáll.
Oly színt vesz tekintetére,
Mintha nem is ügyelne
A szűzek víg seregére,
Az akármit mívelne. -
Így megindúl szédelegve,
Arra közelébb cammog:
Hát a sok leány rettegve
Mind a szaladáshoz fog.
Bár a szaladás fortélyát
Semmivé nem tehette:
Jól tudván tanúlt rolléját,
Még ezt itt fel sem vette.
Volt néki tapasztalása
Már az ilyen dolgokban,
A románok olvasása
Segítette sokakban.
Naso szerelmes munkáit
Százszor jobban értette,
Mint Burmann önnön nótáit,
Melyekkel bővítette.
Írt is sok szép jegyzéseket
Az Amorum Liberre,
Melyeknek elvesztéseket
Heyne se hozza helyre.
Azért nyájas szelídséget
Őltözik fel magára,
Hallgat és vigyáz evégett
Minden moccanására.
Jámbor magaviselése
Tetszvén Európának:
Nézd, be nyájas a nézése!
Így szólt egy hófdámának.
Ha tudna, tán hozzánk szólna,
Oly szelíden néz felénk;
Nem hiszem, hogy hamis volna,
Mégis hogy megijedénk.
Senki se higyjen macskának,
(A dáma ezt feleli)
De jobban ne a bikának,
Mert az jól megökleli.
Szép volna a homlokára
Egy kis koszorút tenni,
Mondja a dáma szavára:
Oda kén hozzá menni.
Még jól tán ki sem mondhatja
A princissa szavait,
Már a zőld fűbe nyugtatja
A szép bika tagjait.
Kérődzik és jámborsága
Kitűndöklik szeméből,
Nem látszik ki gonoszsága
Bika-tekintetéből.
A princiss megbátorodik,
Már nem fél a szarvától,
(Egy leány sem iszonyodik
Azólta a bikától).
Hozzá megy hát, most füleit
Vakarja, majd szarvára
Köti virág-köteleit
S ah! felmász a hátára.
Majd kibúva őfelsége
Bőriből a bikának;
Szíve forró lánggal ége
Édes csiklandásának.
Kőlcsön esik emelése,
Gondolja, szép terhének,
Mely dicső előérzése
Gyúladozó szívének.
Látja születő formába
A boldog jövendőket;
Még egy lépés a céljába,
Mindjárt eléri őket.
Ebben nem is hibázának
Jól gyakorlott lábai,
E mindenható marhának
Szerelmes ugrásai.
Mert alig űlt a hátára
Jól a kisasszonyka fel:
Felpattan szikra módjára
Az ártatlan teherrel;
S mint a szél, mely Lybiának
Felkapja fövennyeit,
Vagy a tikkadt Serikának
Elfutja térségeit;
Hordván a tenger színére
A homokot szárnyain,
Repűl a túlsó szélére
Annak duzzadt habjain.
Így szökött egy ugrásával
A bőgő isten belé
A tengerbe - s prédájával
Így nyomúlt Kréta felé.
Azok, kik vele valának
A princissel, ezeket
Látván, a partra futának
S törik gyenge kezeket.
Ezeknek tördelt jajjai
Őtet addig kísérték,
Míg a tenger dagályai
Látnia megengedték.
Azonban Európa is
A habok közt jajgata,
Még a tenger fenekén is
Borzasztó jajt hallata.
De az isten örömébe
Siket volt jajjaira,
E kétségbeesésébe
Omló zokogásira.
Vitte a víz híg térségén,
Mintha vér látásától
Felgyúladott dühösségén
Nem tarthatna magától.
A Neptunus gulyáinak
Vén számadó pásztora,
Proteus és bojtárinak
Öszveszaladt tábora,
Nemkülönben a tengernek
Több betyár istenei,
Kik a gulyáknál hevernek,
S a Thetis gyermekei
Perge kacajjal követték
Őfelségét úsztában;
Sokan csúfsággal illeték,
Ragodzván a farában.
Egy triton a vasvilláját
A farának vetette,
Meglökvén az isten-gályát,
Jól elébbsegítette.
De elszenvedte békével
Ő tőlök mindezeket,
Bár belől teremtettével
Szidta enyelgéseket.
Azonban túlsó szélére
A tengernek átúszott,
Itt hátáról a fövényre
Európa lecsúszott.
Érzéketlen terűlének
Eltörődött tagjai,
Megállván zavart vérének
Bédugult folyásai.
A mint a merész ibolyára,
Mikor jókor búvik fel,
Rálehell a fagyos pára,
S ez lankadva hervad el:
Így hervadtak el rózsái
Halavány orcáinak,
E hajdani szűz tanyái
A tíz gráciáinak.
A szent barom megsajdítván
Ezt a maskarájából,
Mindjárt hasznára fordítván,
Kibúvik a bikából.
S módi gavallér formába
Frissen általkőltözik,
S egy szép innepi gálába
Fényesen felőltözik.
Á la Titus nyírt hajának
Bodrozott frizurája
Bozontos figarójának
Nem tér könnyen alája.
Jól szabott englisch sachjába
Minden egy-egy tag kiűlt,
Kivált előlvarrásába
A sach majd széjjelfeszűlt.
Módi kaputja s csizmája
Jó gusztussal van varrva,
Hármasával az órája
Bársonytokba takarva.
Íly módi őltözetében
Toppan Európánál,
Felveszi gyöngén ölébe,
Átfogván derekánál;
Fehér mellyét kitakarja,
Megoldozza ruháit,
Míg gyengén ölelő karja
Szorítja tagocskáit,
Majd élesztő balzsamával
Csiklandozza szaglását,
S ennek kifolyó szagjával
Enyhíti ájúlását.
E hűs balzsam erejétől
A szűz magához tére,
Lassan-lassan seprejétől
Meghiggadva a vére.
Félve tért meg orcájára
Futkosó pirossága,
Melynek gyakran hűlt nyomára
Egy lankadó szín hága.
Ekkot, amint ezt magával
Hozta a bon ton nála,
Az úr a kisasszonykával
Íly galant diskurála:
Isten hozta! Isten hozta!
Kincsem a kisasszonykát!
Ugyan, ugyan mi okozta
Ezen elájúlását?
Honnan, hová akar menni,
Kedvesem, így magába?
Óh, én társa fogok lenni
Akármely szándékába;
Par dieu! boldog órába
Esett idejövésem.
Ezt az égerfa héjába
Még ma mélyen bevésem.
Megérzém biz ezt előre,
Mert álmodtam szépeket;
Ma mindíg a szemem szőre
S a nagyújjom viszketett.
Örvendek, hogy itt kertembe
Alássan tisztelhetem;
Még jobban, hogy az ölembe,
Kincsecském, szemlélhetem.
Ne féljen, s gondja ne légyen,
Kedvesem, itt semmire,
Csak egy kis pihenést végyen,
Gondom lesz a többire.
Majd derék paripájának
Jó abrakot adatok,
S míg majd a kisasszonykának
Többekkel szolgálhatok,
Addig akár itt leűljünk
A ligetek vőlgyébe,
Akár amoda ledűljünk
A rózsák sűrűsébe.
Mint otthon, itt úgy viselje
Magát a kisasszonyka,
Nincsen itt kitől szégyelje
Magát ne genierozza.
Vesse le ázott ruháját
S szárassza meg mindenét,
Strimflijét és viganóját
S kis hosszú ingecskéjét.
Én szobaleány képébe
Avec permis szolgálok,
Tán a kisasszony ölébe
Jutalmat majd találok.
Ezen szók között oldozza
Legalsóbb kötéseit
S tiltott helyeken hordozza
Mindenható kezeit.
Elébb a szűz ki nem állta
A nagy udvariságot,
Akármely szépen instálta
Az úr a szabadságot;
De mivelhogy a dámáknak
Magok-vonogatása
Csak forma, s a leánykáknak
Ez még ma is szokása -
Hogy midőn győzni szeretnek,
Meggyőzetni kívánnak,
És ha szépen kérettetnek,
Utóljára megszánnak.
Ő is sok szép kérésére
Engedett a szavának
S mindenekbe tetszésére
Hajlott gavallérjának.
Ekkor - itt lész már a java
E kis históriának,
Itt lész érezhető szava
Ezen komédiának.
Szűzek! Kik ezt olvassátok
Pirúlva s nevetéssel,
Tudom, tudni kívánjátok
Vágyódó repeséssel,
Hogy itt lucskos kis szépjével
Mit csinált őfelsége,
S mi a játék velejével
A felvonásnak vége?
De nem merem kimondani,
Mert félek a papoktól,
Ha meg találnák hallani:
Isten ments meg azoktól!
Úgyis van már ideátok
Az ilyen felvonásról,
Mert nem hiszem, hogy tudnátok
Annyit a lenfonásról.
Azért csak rövid summába,
És elhagyván belőle
Azt, ami nem szép magába,
Ezt említem felőle,
Hogy a szűz engedelméből
Derék früstököt csapa
Az úr s a friss pecsenyéből
Négy jó porciót kapa.
A nimfák előúszának
E dolog látására,
S mindnyájan rábámúlának
Az isten munkájára.
Sok csaknem agyonnevette
Magát, - sok elpírúla,
Némely szemeit béfedte
És másfelé fordúla.
Ez a többiek fülébe
Titkos dolgot sugdosott,
Míg a másik örömébe
A farkához rugdosott.
Neptun pedig szigonyjára
Dűlvén, ezt kiáltotta:
Bátyám! kedves prositjára
Váljon a híg rántotta. -
Itt a szerelmes szcénának
Az estve véget vetett
És a nagy Európának
Nagy neve úgy született.
*
Jó, hogy ártatlanságnak
E tolvajja elveszett,
S nem adnak e csalárdságnak
Isteni tiszteletet. - - -
Kár, hogy emberi formába
Keresztelt bikák vannak,
Kik a bujaság nyomába
Barom módra rohannak!!