A tizennégy karátos autó/Második fejezet
II. FEJEZET
szerkesztésA Monte-Carló felé vezető országúton a sors különös kegye óvta ezen a napon a járműveket egy veszettnek látszó taxitól. Gorcsev Iván vezette ezt a taxit, óránként ötvenezer kilométernek megfelelő halálveszéllyel.
Bizonyos emberek azonban már azzal a sorssal születnek, hogy mindenféle veszélyből ép bőrrel meneküljenek. És ezek közé tartozott regényünk könnyelmű, meggondolatlan hőse is.
Közben a leány megfordul, és észreveszi az ámokfutó taxit, amint zöttyenve, rázódva, billenve, farolva, félőrült sebességgel követi. Nyomban rákapcsol, és a fekete sportkocsi egy ugrással nekirohan az útnak. A kompresszor elefántszerű búgással felbőg, a kocsi hajmeresztő szögben megdől a forduló peremén, és mint egy mesebeli óriás csipkekendője, szürkén tóduló, hatalmas benzinfelleg lengedez csúfondárosan a taxi felé, ott ahol az imént még a piros ruhás leány autója látszott...
Így értek Monacóba. A város utcáin élénk feltűnést keltett a szmokingos taxisofőr, keretes monoklijával és hetyke szalmakalapjával. De Monaco forgalmi rendőrei is jól tudják, hogy világfürdőhelyek forgalmát ritkán bazírozzák épelméjű turisták látogatására, tehát hagyták a taxit bomolni.
Pedig Gorcsev Ivánnál merészebben és rosszabbul kevesen vezettek még autót ezen a világon. És mégis elkerüli a katasztrófa. Ne értsék félre: nem ő kerüli el a katasztrófát. Nem, kérem, ő belehajt mindenáron! A katasztrófa kerüli el őt. Ez a helyzet. Most például átrohan a vörös jelzésű forgalmi lámpa alatt!
Fékek csikorognak mellette.
Sofőrök káromkodnak.
Egy cseléd az ablakpárkányon sikolt, és eltakarja szemeit a törlőronggyal...
És a taxi rohan tovább!
Hahó!
Ez az ember a szerencse fia... Már azon a szerpentinúton robognak, amely a monte-carlói kaszinóhoz vezet, és a fiú nevetve integet a szalmakalappal.
A vörös ruhás hölgy kocsija lestoppol a Hôtel de Paris előtt. A taxi egy ötletszerű fordulat után a tér közepét díszítő, gyönyörű angolkerten keresztül, némi számítási hibával, de hozzávetőlegesen pontos fékezéssel megáll.
...Csak épp a hűtő egy része siet be a szálló kapuja alá, de ez igazán előfordulhat bárkivel.
Az őrült nyugodtan kiszáll, és átad a rémült portásnak egy ezerfrankost. Kisebb címletet, úgy látszik, nem használ. A portás hajlong és nyomban intézkedik, hogy letolassák a taxit a járda mellé.
Gorcsev diadalmas mosollyal a riadtan álló leányhoz siet. De most az egyszer nem kerüli el a karambolt.
Valahonnan előkerül egy széles vállú, szigorú arcú, kitűnően öltözött, szürke óriás. Meglátja Gorcsevet, és végigméri fagyos pillantással.
- Ismeri ezt az urat, Anette? - kérdi a leányt.
- Nem! És éppen e tarthatatlan állapoton akartam változtatni - feleli vidáman a Nobel-díjas matróz.
- Ez tolakodás.
- Uram, ön, úgy látszik, nem ért az úri divathoz. Az ilyen kétsoros, gyönyörű zakóhoz ma már senki sem visel rossz modort.
- Hajlandó ezért a sértésért elégtételt adni?
- Természetesen - biztatja derűsen Gorcsev -, azonban hosszas eljárásra nincs időm. Ha komolyan ragaszkodik harcias ötletéhez, megverekedhetünk, de csak expressz ajánlva.
- Kérem! Báró Lingeström vagyok.
A másik kissé habozott.
- Részemről Cservonec herceg - feleli ezután -, gárdafőhadnagy, cári emigráns és más efféle... Hol legyen az ütközet, bátyuska?
A leány dermedten állt.
- A monacói tisztikaszinóban, azt hiszem, ismeretlenül is rendelkezésünkre állnak az urak. Ott várom önt - mondta Lingeström, és beszállt egy várakozó taxiba.
A legnagyobb megrökönyödésére Cservonec herceg ül a sofőr helyére, és lecsapja a kilométeróra zászlaját.
- A taxi a sajátom, kedves Párbajovics bárócska - szól hátra, aztán begyújtja a motort, és a taxi elzúg félbolond vezetőjével, valamint a megdöbbent Lingeströmmel.
Anette Laboux szomorúan állt a szálló előtt. A nevető arcú ugyan tagadhatatlanul szemtelen kissé, de kedves arcú és tréfás ember. Lingeström, ez a kolosszus, aki csak a sportnak él, és bizonyára vívóbajnok is, összeszabdalja a szeles, kelekótya, de aranyos őrültet? Végre is, milyen jogon verekszik érte ez a Lingeström? - kérdezte önmagát utólagos felháborodással. Nem a vőlegénye!
Nem is szereti a bárót. Egyáltalában kicsoda a báró? Fél éve, hogy váratlanul megjelent a házuknál, és sokat tárgyalt az apjával, de mindig csak négyszemközt. Azóta nagy igyekvést fejt ki, hogy a lány rokonszenvesnek találja. Igyekvése idáig nem járt eredménnyel.
Leült a szálló előtti uzsonnázóasztalok egyikéhez. Itt nagy búsan egy málnaszörpöt szivogatott...
Jó másfél óra múltán, szötyökölő zúgással egy autó érkezett. Taxi volt az illető jármű, és kormányánál az őrült idegen ült szalmakalapban. Monoklival!
Az autó most elég ügyesen állt meg, a járda mellett. Csak épp hogy érinti némi csörgéssel az egyik vesztegelő jármű lökhárítóját.
De olyan csekélységekkel, mint egy elgörbült lökhárító, az idegen nem törődik. Summa summárum, egész jó manőverrel stoppolt. Egyenesen a leányhoz siet, és leül.
- Remélem, nem unatkozott?
- Maga... - hebegi Anette... - báró Lingeströmmel együtt ment el. Mi van a báróval?
A fiatalember lesütötte a szemét, és elfogódottan forgatta szalmakalapját.
- Feleljen!
- Levágtam neki az egyik fülét - ismerte be szemérmesen. - Baj?
- Lingeström megsebesült??!
- Na... egy kis emléket kapott, de végre is az ilyen füldolog... különösen, ha visszavarrják...
- Szóval... a füle sérült meg?
- És... a fején...
- A fején is?...
Gorcsev bűnbánóan bólintott.
- Nem nagy vágás, az egész tizenkét centiméter, ha sokat mondok... csak kissé mélyen ült. Nem tehetek róla. Amikor az arcát és a mellét megvágtam, az orvos azt ajánlotta, hogy szüntessük be a párbajt. De ez a Ligenström szorgalmas ember, és mindenáron tovább vívott, pedig már hosszában is keresztben teleragasztották tapasszal, és olyan volt, mint egy dühös hirdetőoszlop.
- Magát be kellene csukni a bolondházba! Nem szégyelli herceg létére, amit tett?
- Ki mondta, hogy én herceg vagyok?
- Maga.
- Szó sincs róla! Nevem Gorcsev és nem vagyok herceg.
- Akkor miért mondta?! Ön szokott hazudni?
- Igen ritkán és olyankor is csak életbevágóan fontos ügyekben...
- Miért mondta, hogy herceg?
- Szégyellem, hogy nem vagyok az. Egy orosz emigráns, aki nem herceg, az manapság bújjon el a föld színéről.
- Megint ostobaságokat fecseg.
- Ezt ön nem érti!... Szörnyű tragédia: Gorcsev vagyok, orosz és sem herceg, sem gárdatiszt - sóhajtott. - Európában minden orosz gyanús, ha nem herceg. Szüleim a világháború előtt költöztek Párizsba. Én már ott születtem. Atyám, a könnyelmű atya, ifjúkorában nem keresett kapcsolatokat a gárdával, egyszerűen nyomorgott és kivándorolt.
Ezt olyan siralmas arccal mondta, hogy Anette ismét nevetett.
- Ezen kacag? Tudja, milyen keserves sors, ha az ember nem herceg, és semmi köze nincs a gárdához? - Úgy mondta, mint aki nyomban sírva fakad. - Egy orosz háztulajdonos, cím és rang nélkül, kevesebb Párizsban a halaskofánál, mert csarnoki körben ismernek egy Nazosztyin grófot, aki balalajkázik. Mit szóljanak hozzám, akinek az atyja háztulajdonos volt, de semmi köze a testőrséghez, és még csak Raszputyint sem ölte meg? Kérem, hogy ezt ne terjessze, mert nagyon restellem...
- Maga profán ember! Mindenből tréfát csinál - felelte Anette, de nevetett.
- Igen? Hát akkor tudja meg, hogy oroszul sem tudok! Érti ezt a tragédiát? Szüleim mindig franciául beszéltek, hogy begyakorolják a nyelvet. Az első szerelmem örökre elhagyott, amikor egy varietében megkért, hogy fordítsam le a kozák népdalénekes Volga-dalát, és miután lefordítottam, kiderült, hogy az illető görög filmszínész, aki a Víg özvegy című operettből énekelt betétszámokat... Ne kacagjon a tragédián, amely bosszúért kiált az égre az amerikai filmgyártás és a francia filmirodalom mételye ellen. Oroszul annyit tudok, hogy atyuska, bátyuska és öcsüke. Esetleg nénuska. Ez minden.
Később a leány, maga sem tudta, hogyan, de együtt sétált a fiatalemberrel azon a keskeny, lejtős ösvényen, amely a kaszinótól a pályaudvarhoz vezet, és egy kedves kis bodega is meglapul a fák között. Ebbe a bodegába betértek.
- Uram - mondta Anette -, ha az apám megtudja, hogy botrányt okozott a személyem körül, akkor majd felelősségre vonja.
- Ez esetben nyomban megkérném a kezét!... Nem is rossz ötlet. Akar a feleségem lenni?!
Anette ijedten nézte a fiút. Sajnos nagyon tetszett neki Gorcsev. De hát bolond ez, hiába!...
- Azt gondolta most, hogy bolond vagyok? Téved! Lehet, hogy komolyságom tán némi kívánnivalót hagy maga után, de bolond nem vagyok. Nyugodtan "igent" mondhat!
- De én nem is ismerem magát!
- Épp azért!
- Mondja kérem... Ne vegye kíváncsiskodásnak a kérdést: mit csinált ön eddig?
- Sok mindent. Párizsban születtem, és könnyelmű atyám, akiről már említettem, hogy elmulasztott ifjúkorában kapcsolatokat teremteni a gárdával, vagy legalább megölni Raszputint, e felületesség miatt kénytelen volt kiskereskedést folytatni Párizsban.
- Miféle kiskereskedést?
- Olyan kiskereskedést, hogy gyalog vihette a nyakába akasztva. Édességeket árult az utcán. Én is hamar kenyérkereső lettem. Tizenhatéves koromban már segédoktatónak alkalmaztak egy sportiskolában.
- Innen a vívási tudomány?
- Igen. De én mindenhez értek. Voltam zongorista, matróz, tenisztréner, remekül vezetek autót, és kitűnően tőzsdézek...
Úgy érezte, hogy hívebb képet ad önmagáról, ha közben felteszi a monoklit. Rossznéven vette, hogy a leány ezért kineveti.
...Azután este lett. Sok mindent beszéltek még, és kint sétáltak a nagy teraszon, a kaszinó mögött. Azt hiszem, közben meg is csókolták egymást, de ez nem bizonyos. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy nagy szerelem lett az ügyből.
Ilyesmi előfordul két fiatal lény között. Még tengerparton is.
Miután Gorcsev elbúcsúzott a leánytól, a játékkaszinóba sietett. Elhatározta, hogy végez az intézménnyel: felrobbantja a bankot. Érthetetlen oknál fogva ő sem a robbantás sokszor bevált módját választotta: egy ekrazit- vagy dinamitbomba útján, hanem a rulett nevű szerencsejátéknál próbálkozott, a bank képletes értelemben vett felrobbantásával.
Egy órán belül kétszázezer frankot nyert.
Újabb egy órán belül úgy állt ott a kaszinóban, ahogy a Rangoon teherhajón elhagyta az állását: egyetlen fillér nélkül. Halkan fütyörészett.
Most mi lesz? Sajnos Anette-et csakugyan szereti. Hogy vegye el a lányt egy fillér nélkül? Lakberendezés és megfelelő életmód helyett nem ajánlhatja fel a romantika sokszor bevált, pótló hatását...
Kisétált a teraszra, ahol, ki tudja, miért, híres zeneszerzők és klasszikusok mellszobrait helyezték el, mintha ezeknek valami közük lenne a szerencsejátékhoz.
Váratlanul egy kísértetiesen ismerős embert pillantott meg. Régi, bő frakkban közeledett a kísérteties illető, fehér csokornyakkendőt viselt, és a nadrágja alázatos megrogyással borult a cipőjére, ahogy általában egy túl hosszú nadrág teszi az ilyesmit.
A frakk-kabát egészen bő volt, két szárnya hátul a kísértet sarkát verdeste. A film őskorában a vásznon szereplő diplomaták hordtak ilyen estélyi öltözéket.
Uram atyám! Ez Vanek!
- Halló! Mi van magával!
- Jó napot! - mondta a titkár bosszúsan.
- Szép kis dolog. Szerencsét próbáltam.
- És?
- Elúszott minden. Adjon kérem ezer frankot. - Nincs egy vasam sem, öregem.
- Vanek vagyok.
- Akkor hát: leégtünk, Vanek úr.
- De hiszen, ön milliomos.
- Ugyan! Majd épp egy milliomos hagyja, hogy ön jóllakjék. Felmentem a szolgálat alól.
- Hogy képzeli? A havi fizetésemet megkaptam.
- De egy koldus nem tarthat titkárt.
- Ha megfizeti?
Kimentek a térre, a kaszinó elé. Vanek úr heves szemrehányásokkal illeti Gorcsevet.
- Ön könnyelmű ember!
- De Vanek úr!
- Csend! Nem volt joga hozzá, hogy eljátssza a jövő havi fizetésemet. A saját jövőjével könnyelműsködhet uram, más emberével nem!
- Igaza van. Most azt mondja meg, hogy honnan vette ezt a frakkot?
- Ha éppen tudni akarja, egy csónakmestertől kölcsönöztem. Tizennyolc év előtt ebben esküdött és azóta is nagyon kíméli...
- Nem látszik a ruhán...
Odaértek az Hôtel de Paris-hoz, ahol Gorcsev a taxit hagyta. Legnagyobb meglepetésére az autó kormányánál ott ült a sofőr, aki bement egy percre a bankba, hogy pénzt váltson. Most megbékélten, édesdeden szunnyadt a megkerült jármű kormánya mellett.
Valami csodálatos telepátia révén felébredt, amikor Gorcsev a közelébe ért és nagyot kiáltott:
- Uram!
- Mit üvölt?
- Ön a teljes napi bérösszeggel adósom! És ezenfelül tartozik nekem egy sárhányóval.
- Minek kellett magának egy sárhányó? - kérdezte Vanek szemrehányóan.
- A sárhányót nem vettem magamhoz. Behorpadt.
- Ez összesen négyszáz frank - folytatta a sofőr. - Itt van a huszonhétezer-hatszáz, és a jövőre nézve, kikérem magamnak, hogy önhatalmúlag igénybe vegye a taximat.
És dühösen átadott egy csomó ezres meg százas bankjegyet Gorcsevnek. Ez volt az összeg, amit a bankban beváltott délelőtt.
Hallottak ilyet? Úgy álltak ott, mintha főbe sújtották volna őket. Vanek úr csuklani kezdett. Közben a goromba sofőr már begyújtott.
- Itt van ezer frank - mondta végül Gorcsev - Ez a jutalma.
- Köszönöm - felelte a sofőr, és elautózott. Vanek úr felháborodva fordult a fiatalemberhez:
- Még most is dobálódzik az ezresekkel? Szégyellje magát! Okulhatott volna a történtekből!
És csúnyán szidta Gorcsevet...
- De Vanek úr, egy tisztességes megtalálónak csak jár ennyi jutalom?
- A jövőben tartózkodjék az ilyen adományoktól, még indokolt esetben is, amíg megfelelő tartalékkal nem rendelkezik.
- Rendben van. Pedig szerettem volna, ha megengedi, hogy két hónapi fizetését kiadjam, mert biztosítani akartam értékes szolgálatait; de ha azt hiszi, hogy ne dobálóddzak a pénzzel...
- Mi? - Vanek úr idegesen forgatta a fejét, azután engedékenyen legyintett. - Na jó. Hát ezt kivételesen nem bánom.
- Köszönöm - felelte hálásan Gorcsev, és átadott nyolcezer frankot.
- Kérem... - mondta morózusan és zsebrevágta a pénzt. - Remélem, ezután nem lesz oka megbánni, hogy alkalmazott. Most pedig menjünk vacsorázni...
- Már kiheverte a déli menüt?
- Ugyan kérem. Semmi bajom sem volt! - mondta fölényesen, és fehér mellényét lehúzta a torka tájékáról. Az alattomos, kemény ingmell, úgy látszik, csak erre várt, mert nyomban felszökkent és az arcára tapadt, mintha Vanek úr feje egy doboz volna, amelyre visszahelyezték a fedelet. A frakk és tartozékai időnként úgy viselkedtek, mint fékezhetetlen bestiák, ha megrohanják a szelídítőjüket. Rövid, de izgalmas közelharc után azonban Vanek úr rendezte megdühödött ruhadarabjait, kivéve egy rosszindulatú, vérszomjas mellgombot, amely szívósan marcangolta, mivel, úgy látszik, feltette magában, hogy éjfélre eljut a mellcsonttól a lapockáig, ahol majd kiesik szépen a titkár hátából.
Gorcsev egyre jobban örült annak, hogy beszerezte Vanek urat. Nagy élvezettel nézte, ahogy ott állt, szomorú frakkjában, mint egy óbudai nyári vendéglő tulajdonosa, akinél estére asztalt rendelt a walesi herceg és kísérete. Kézelői nagyobb kaliberűek voltak a kelleténél, ezért a kabátujjakat kályhacsőszerűen gömbölyű állapotba rögzítették, és csokornyakkendője lassú vándorútján elérte a fültő tájékát, ahol jelenleg megpihent. Az elszáradt lakkcipők orra félkörben felkunkorodott, deres, ritkult, de hosszú haja zilált volt a sok izgalomtól. Tömpe, széles orra, furcsa bajusza, csíptetője és sanyarú arca tökéletes összhangban alkalmazkodott a ruházatához. Azért, úgy látszott, örül az ünnepi külsőnek, mert megelégedett pillantással nézett végig önmagán:
- Mondaná még valaki, hogy ma reggel még teherhordó voltam?
- Aki így látja, az megesküszik rá, hogy ön egy kikapós panoptikumőr, aki éjszaka Bismarck viaszmásának frakkjában szórakozik, és hajnalban ismét felöltözteti a nagy államférfit.
- A frakk jó - intette le a titkár röviden és határozottan. - Ön nem mérvadó az úridivatot illetően. Menjünk vacsorázni.
- Foglaljon le egy asztalt. Azonnal jövök.
Az étteremben is megkülönböztetett figyelemben részesítették a panoptikumi frakkot, különösen, amikor Vanek úr a szemüvegét is előhúzta a felső zsebéből, hogy az étlapot kellő elmélyüléssel tanulmányozza. Alapos ember volt. Előételtől a tésztáig, bortól az ásványvízig mindent megbeszélt.
- És előzőleg hozzon egy pohár vízben két teljes kifacsart citromot, mert savhiányban szenvedek.
- Rendben van.
- Nincs rendben, de itt nem tudtam gyógykezeltetni magamat.
Mielőtt a vacsorát tálalták, visszatért Gorcsev.
- Nyomban másképp érzem magamat, ha százezer frankom van - mondta. - Az ilyesmi fokozza a jó közérzetet.
- Honnan vett annyi pénzt?
- Gondoltam, amíg ön rendel, bemegyek rulettezni és feldobom a vagyonomat a rouge-ra. Véletlenül nyertem. Az ilyesmit jó jelnek tartom, úgyhogy rajta hagytam az egészet.
- Könnyelmű ember! Hát hiába prédikálok önnek?!
- Belátom, hogy helytelenül cselekedtem és nem teszem többé. De azért jelenleg örülök a pénznek, mert most már biztosítani tudom az ön szolgálatait, kis híján októberig.
- Még ez sem menti könnyelműségét.
Közben megkezdték az ételek felszolgálását, és Vanek úr hosszú időre elnémult.
Gorcsev néhány üveg sört ivott. Szokott jó hangulata, a nyereség dacára, mintha cserbenhagyta volna.
Nagyon tetszett neki Anette Laboux kedves, gyerekes mosolyú arca, a hosszú, szépen ívelt szemöldökkel.
Szerelmes volt. Éspedig alaposan.
Vanek úr viszont evett. Ha ugyan evésnek lehet nevezni, amikor valaki a fogai teljes mellőzésével egészben nyeli le a táplálékot. Most éppen nekilát egy teljes pulykának, elszánt sóhajjal, mint ahogy egykor Dávid vethette magát újra a küzdelembe, egyetlen szamár-állkapoccsal, a megmaradt filiszteusok ellen.
A titkár ugyan saját állkapcsára volt utalva e tusában, de azért keményen állta a sarat.
- Mi a teendő, Vanek úr, ha ön nyomban elájul? - kérdezte Gorcsev óvatosan.
A titkár előbb lenyelte szájából a fél pulykát, azután röviden közölte a legsürgősebb tennivalókat:
- Inget, gallért kigombolni, néhány percig szabad levegőn fektetni, esetleg mesterséges légzés, és tizenhat csepp koffein vagy kámfor.
Gorcsev feljegyezte a használati utasítást és tovább ivott. Amikor Vanek úr az asztal alá esett, csak odanyújtotta a cédulát a pincérnek:
- Ezt végigcsinálni, azután Nizzába vele, Méditerranée-szálló.
Fizetett és ment.