A titkolódzó kis fiu és az ő kis kardja

← Az özvegy ember és árva lány

Népdalok és mondák (3. kötet) szerző: Erdélyi János A titkolódzó kis fiu és az ő kis kardja

A két testvér →

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy tengeren túl egy kis falu, abban a faluban egy özvegy asszony, az özvegy asszonynak egy szép kis fia, kinek az arczán rózsa nyilt. Ennek a kis fiunak a bal oldalán egy kardhüvely termett, és a mint a kis fiu nőtt, úgy nőtt vele a kardtok is; ugyanazon a napon, mellyen a kis fiu megszületett, kiütötte magát a kis kertben egy kardhegy, melly épen ugy növekedett, mint a kis fiu oldalán a kardhüvely. A kis fiu már esztendös korában megtalálta a kardot a kiskertben, és azt minden nap leszálltakor a kardtokba illegette. Egy estve, mihelyt a nap leszállt, lefeküdt a kis fiu, s igen mélyen elaludt. Más nap már guggon leste a hajnalt a földből kinőtt kard mellett, és azt hétszer egymás után a kardhüvelybe igazitotta. Igen vigan futott édes anyja elébe, ki reggeli harangozáskor kelt fel. Jaj édes anyám! mit álmodtam én, nem adnám a világért álmomat! —

Hát mit álmodtál, fiam? kérdé édes anyja. Oh édes anyám! nem mondom én addig senkinek, mig rajtam be nem teljesedik. —

Igen, de én tudni akarom, mondá az anya mérgesen, és ha meg nem mondod, majd megraklak.

Hiába fenyegette az özvegy asszony kis fiát: sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire; utoljára meg is verte, ez sem használt. Elment a kis fiu a kertbe, letérdelt kis kardjához, mellynek az volt a tulajdonsága, hogy örökké forgott, s mindennek megvágta a kezét, ki hozzá nyult, csak a kis fiunak nem. A kis kard, mihelyt érzette, hogy hüvelyének széle hegyét érte, azonnal megállótt, s belé csúszott, a kis fiu sokáig nézegette fegyverét és keservesen sirt.

Mikor ő anyja kertében keservesen sirdogált, épen akkor ment el a kerités mellett azon ország királya. A király meghallotta a sirást, s kocsiát megállította, inasát megszólította, menj el, édes szolgám, nézd meg: ki sir e kertben, és mi oka sirásának. Az inas engedelmeskedett, s igy válaszolt visszatértekor király urának: egy gyermek térdel felséges királyom, itt a virágok közt, s ő sir, mert édes anyja kegyetlenül megverte. — Hozd el őt, édes szolgám, mondd meg királya hivatja, ki soha sem sirt, és a sirást nem hallgathatja.

A szolga a gyermeket elvitte, könyeit letörlötte; a király megkérdezte a szép kis fiut, volna-e kedve elmenni ő vele, ő fiának fogadná. —

Elmennék, felséges királyom! ha anyám eresztene. — Menj be, szolgám, a kis fiu anyjához, szóla cselédéhez a király, s mondd meg neki, hogy szép fiát a király elviszi palotájába, s ha magát jól fogja viselni, fele királyságát, s a leányát, mellyik legszebb, neki adja.

A haragos özvegy sirt örömében, s maga tette fel fiát a király ölébe, s a fejedelem kezét megcsókolta. Ne légy osztán olly fejes király atyád udvaránál, millyen voltál özvegy anyád házában; e szavakkal futott el a vén asszony szép kis fiától, ki ismét keservesen sirt. — A kocsiról a kis uj királyfi lekéredzett, kis kardját tövéből kiszakasztotta, s a kard hüvelyébe dugta, mellyben az mindig csörömpölt. Mikor a kocsin már jó darabot haladtak és a kis fiu magát jól kisirta, a király igy szólott a kis fiuhoz: miért sirtál, édes fiam, a kis kertben olly keservesen? Azért, mondá a kis fiu, mert édes anyám mindig szidott, aztán nagyon is megvert!

Hát miért szidott, és miért vert meg nagyon édes anyád? mondá a király.

Azért, mert álmomat nem akartam megmondani.

Hát miért nem mondtad ki álmodat szegény anyádnak?

Azért, mert azt senkinek ki nem mondom, mig be nem teljesedik.

Nekem se mondod ki? szól csudálkozva a király.

Nem, senkinek az istenen kivűl, a pedig tudja.

Majd kimondod, ha haza megyünk, szól mosolyogva a király atya.

Három nap a király városába érkeztek. Örült a királyné három lányával, hogy felséges férje olly szép fiút vitt nekiek. Mindennel kinálták a lányok a szép fiutestvért.

Ne szeressétek úgy, monda a bölcs király, nem érdemli az azt meg, mert titkot rejteget szivében, mellyet senkinek sem akar kivallani.

Majd megmondja nekem, monda a legnagyobbik leány.

A kis fiu fejét rázta.

De megmondja nekem, mond a középső.

Nem én, mondá a kis fiu haragosan.

Nekem fogja megmondani, — szóla hizelegve a legkisebbik.

Senkinek sem fogom ki mondani titkomat, mig be nem teljesedik, — megverem a ki kérdezni meri, mondá fenyegetve a kis fiú. —

A király szomorúan nézett feleségére és lányaira; szolgáit előhivatta, s a kis fiut kezökbe adta, s szolgáihoz azt mondta: vigyétek e makacs gyermeket házatokba, nem való ő királyi palotába. —

A kis fiu oldalán a kard nagyot csördült; a szolgák megfogadták király urok parancsát, s elvitték oda, a hol ők laktak. — Sirt a szép gyermek, hogy a szépséges palotából levitetett; a szolgák gyermekei vigasztalták, gyümölcscsel kinálták, játékokkal örömre hozták. Néhány óra alatt összeszoktak a gyermekek, s mind addig velök lakott a kis fiu, hogy már tizenhét esztendős lett. — A király nagyobb lányai a tengeren túli országok királyaihoz férjhez mentek, a legkisebbik is férjhez menendő lett. Egyszer lefutott a magas palotából a szolgák házába, hol a kis fiu olly szép lett, millyet hetedhét országig nem lehetett látni. A király leánya nagyon elcsudálkozott, mert még olly szép legényt nem látott, s igy szólott hozzá: ha te, szép legény, titkodat kimondod nekem, ugy te az enyém, én a tied; a koporsó se válaszszon el tőled.

A kis fiu megverte a kérdezősködő királyleányt, mert régen megigérte. A gyönyőrü leány igen igen sirt, és futott király atyjához, bevádolta a kegyetlen legényt.

Nagyon megharagudott az öreg király, s erős esküvéssel igy szólott: ha ezer lelke van is, meg kell neki halni, vagy országomból még hirének is ki kell pusztulni.

A király városának napszállati oldalán magas akasztófa ásatott a földbe még azon a napon, mellyen az özvegy aszszony fia a király lányát megverte. Kiment az egész város az akasztás helyére. A hóhér hátra kötözte a szép legény kezét. A szép legény oldalán megcsördűlt a kard. — A lármázó nép egészen elhallgatott. Mikor a sentencziát olvasta a király predikátora, hirtelen nagy lárma történt. Egy czifra kocsi vágtatott az akasztófa felé, mellynek elején fehér zászló repült, mellyben a magyarok királya ült. A kocsi az akasztófa alatt megállótt, abból a magyarok királya kiugrott, és a lekötözőtt szemű szép ifjunak grácziát kért. A haragos király elbeszélte, hogy neki nagy oka van azt a gazembert felakasztani, mert lányát megverte, csupán azért, hogy egy titkot kérdett tőle; a titok egy álom, mellyet csak akkor mondhat ki, ha beteljesedik.

Add nekem, királytársam, a bünöst, monda a magyar király, majd megmondja nekem a titkot, van nekem egy szép lányom, kihez csak a hajnalcsillag hasonló, majd kimondja annak.

A kard megcsördült a szép legény oldalán. — Átadta a király a rabot a magyar királynak, ki azt kocsiába ültetve kéré, mondaná ki titkát.

Nem lehet, uram királyom, monda a szomorú legény, mig be nem teljesedik. —

Majd kimondod leányomnak, — monda mosolyogva a magyarok királya.

Senkinek, monda a fiu határozottan, s kardja hatalmasan megcsördült.

Budára értek néhány nap alatt a király, és a szép legény. A király leánya épen a kertben sétált, mikor haza érkezett atyja a szép legénynyel, sietett a szép leány atyjához, s midőn annak kezét megcsókolta, meglátta a gyönyörűséges legényt, kihez hasonlót még szemei nem láttak. —

Nekem hoztad őt, monda a szerelmes leány, tündérországból? illyet asszony még nem hordott karján.

Nem tündérországból, az akasztófáról hozom őt, édes leányom, mond a király, neheztelve leányára, ki még soha férfiúhoz nem beszélt, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.

Nem bánom én édes atyám, monda neki a pirult lány, ha az akasztófáról hozod is, ő az enyim, én az övé, együtt halunk. Ezt a király lánya mondta a szép legénynek, ki a szép királyleányt össze-visszacsókotta.

Megharagszol te ő rá, szép leányom, monda az elszomorodott király, mihelyt titkát kérded; goromba ő, nem királyi vérből származott, szolgák közt a helye. Ha megölne, ha szememet kivájná, orrom elharapná sem haragudnám én rá, monda a királyleány; ő nekem titkát kimondja, vendégszobámban lész lakása, szivem közepén a tanyája. — Az atya megrázta fejét, s leküldé a fiatal embert a kerti szobába, hogy ott a könyvek közt magát mulassa. Alig telt el egy hét, a tündén szépségü leány legszebb ruháját magára vette, s lement a kerti lakba, hogy ott a magános ifjut meglátogassa és titkát belőle kivegye.

Mikor a fiatal legény a gyönyörű lányt meglátta, mikor szépséges öltözetét vizsgálgatta: kiesett a könyv a kezéből, csak nézett, de szólani egy szót se tudott. A király lánya szólitá meg őt olly szép hangon, millyet még fül nem hallott. — Mondd meg nekem, ifju legény, miért jöttem hozzád? ha kitalálod, tied leszek.

Azért galambom, angyalom, monda a tüzes arczu legény, neked se mondom meg; ha szép szerivel akarsz király atyád palotájába menni, arról ne is tudakolódzál.

De a leány semmit nem hallgata az ifju beszédére, s még erősebben kérte, ölelte őt és csókolta. De a legény végre haragba jött s úgy pofon csapta a leányt, hogy mindjárt elindult az orra vére.

Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába, hol atyja várta a válaszszal: hát meglátja a király a vért, a szép gyermek gyönyörü ruháján végig futni, lekiáltott az ablakból a kertbe „éhen kell meghalnod sárkánykölyök!” és lánya arczát, s orrát mosogatni kezdte.

Még azon a napon összehivatta a király a városban levő minden kőmiveseket s megparancsolta nekiek, hogy készítsenek hirtelen egy négyszög épületet, mellyben egy szék, és egy kis asztal férjen el; az asztal csak ollyan kicsi lesz, hogy rajta csak egy könyörgéses könyv fog állani. Két óra alatt kész lett a kis torony. A kőmivesek már haza felé indultak megmondani a királynak, hogy a munka készen van. De a király leányával találkoztak, ki még ott marasztott a kőmivesek közűl egyet, kit legöregebbnek látott, s kérdezte tőle: tudna-e a tornyocskán egy olly lyukat csinálni,mellyen egy tányér étel, és egy palaczk bor beférjen, de a mellyet senki észre nem vehetne. Hogyne tudnék, monda az ősz kőmives, tudok biz én; csinálok is. A lyuk egy fertály alatt kész lett; a király leánya jól megfizetett a kőmivesnek, s haza sietett.

Napszállatkor nagy sereg ember közt kihozatott a titkolódzó legény a kő épületbe s bünei elszámláltatván, kőfal közé tétetett.

De a király leánya nem hagyta őt sem éhezni, sem szomjuhozni; minden nap háromszor látogatta meg kedves szerelmesét, vitt neki könyveket, a millyeket kért. —

A király minden harmadik nap megnézette a foglyot szekretáriusával, ha meghalt-e már, de az mindig csak élt. A király csudálkozott.

Egyszer a török császár levelet irt a magyarok királyához; a levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt; a levélben azt irta a török császár, hogy ha meg nem tudja azt mondani, hogy a három nádvessző között mellyik az, a mellyik a gyökérhez legközelebb termett, mellyik volt a nádnak közepe, mellyik a legvége, háborút fog vinni a magyar királyra. A király igen nagyon megijedt, és szomorkodott. A lány észre vette atyja szomoruságát, s kérdezte: miért busul király atyám olly szertelen?

Hogy ne busulnék én, édes leányom, mondá a jó király, nézd, a török császár ide küldött hozzám három nádvesszőt, s azt irja, hogyha meg nem mondom, mellyik ezek közűl a tengeri nádnak vége, közepe, vagy töve, hadat hoz országomra.

Megsegít a magyarok istene, édes atyám, monda a leány, s kevés idő mulva szeretője mellett állott a torony lyukánál. Megmondta neki a török császár üzenetét, s atyja buslakodását.

Menj haza szivem, szép szerelmem! feküdjél le, és aludjál el, s ha felébredsz, mondd meg király atyádnak, hogy te azt álmodtad, hogy ha a nádvesszőket lágy meleg vizbe teszi, megtudja, hogy mellyik részén állott a náddarab a nádszálnak; mert a mellyik a viznek fenekére szál, az a nádgyökérhez legközelebb volt; a mellyik sem fenekére nem száll, sem a viz szinén nincs, az a nád közepe; a mellyik pedig a viz színén marad, az a nád vége.

A lány haza sietett, lefeküdt, elaludt, s elmondá atyjának az álmot, mint azt szerelőjétől tanulta. A király megcselekedte, mit lánya mondott, s a nádvesszőket ugy jegyezte meg, hogy arra, melly a nádtövéhez legközelebb állott, egy huzást, a mellyik közepén volt, két huzást, a mellyik pedig hegyvégen volt, arra három huzást csinált, s magyarázatát a török császárhoz megirta. A vesszők épen ugy termettek, mint a magyar király jegyzései mutatták; a török császár nem küldött háborut a magyar királyra.

Egy esztendő mulva ismét irt a törökök császára a magyar királynak egy levelet, és küldött hozzá három csikót; a levélben a volt irva, hogy ha meg nem tudja azt mondani: hogy a három csikó közűl mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat fog küldeni Magyarországra.

A király ismét busult, lánya ismét kérdezte, mi oka buslakodásának.

Hogy ne busulnék én, édes szép leányom, monda az öreg király, a török császár ismét levelet irt, s küldőtt három csikót, s azt irja, hogyha meg nem mondom: hogy azon csikók közül mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket estve, hadat hoz országomra.

Arra is megsegit az isten, édes király atyám, monda a vidám leány, s fél óra mulva szeretője mellett termett, s közlé vele atyja baját és szomorúságát. —

Menj haza, szivemnek bálványa mondá a rab legény, feküdjél le,és aludjál el... Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi atyád: mi bajod, mondd meg, hogy te azt álmodtad, mintha atyádért a török császár török embereket küldött volna, hogy őt vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni, hogy a csikók közül mellyik látott világot reggel, délben, vagy estve: de épen mikor kötözték atyádat, azt álmodtad, hogy az a legény, ki tégedet pofon vágott, kiszabadult valahogy a kőfal közül és megmondta, hogy a csikók közül mellyik jött világra reggel, délbe, és estve.

Haza futott a király lánya, és megcselekedte a mit a kőfal közé rakott ifju tanácsolt.

Más nap a kőfalat széjjelverték és a szép legényt a király elébe vitték.

Téged fiam, hosszu fogságodban isten őrzött meg; én is hajlandó vagyok már neked megkegyelmezni; de elébb egy nagy dolgot kell felvilágositanod. A török császár levele itt van, olvasd; a három csikó istállomban van; megfelelhetsz-e a levélre?

Megfelelek, uram király, mond a szabad ifju — de elébb én kérdezek valamit tőled? Van-e három egyforma tekenőd? Nincs, de lesz, mondá a király. Egy fertály alatt készen állott a három egyforma nagyságu és szinü tekenő.

Tétess, uram király, mondá az ifju, egyik tekenőbe zabot, másikba eleven, harmadikba holt szenet: a csikó, melly a zabos tekenőhöz fog futni, reggel, melly az eleven szénhez megy, délben, az pedig, melly a holt szenes tekenőhöz siet, estve született. —

A király megtette, a mit az ifju tanácsolt; a csikókat megjegyezte, s haza küldötte. A török császár meg volt elégedve a válaszszal; mert nem küldött hadat a magyar királyra. —

A török császárnak volt egy boszorkány nénje, ettől kért tanácsot: mi tevő legyen, hogy Magyarországot kezére kerithesse? s hogy tudja ő azt meg, ki lehet azon ember, ki minden kérdésére olly igazán és bölcsen megfelel?

Hjah! édes testvérem, monda a boszorkány, nem a magyar király találja ki kérdéseidet; van ott egy ifju, ki igen szegény asszonytól vette származását, de a ki még magyarok királya fog lenni, mig azt meg nem öleted, addig Magyarországra hiába vásik a fogad. —

Ismét levél érkezik a magyar királyhoz, hogy ha azt az ifjut, ki nála élősködik, ki egy szegény asszony porontya, hozzá nem küldi, hadat küld nyakára.

Szomoruan adá a levelet a király a derék ifjunak; de az mikor elolvasta a kevély ember sorait, igy szólott: nem félek én a kopasz kutyáktol, magam összevagdalom egész országokat, és ekkor oldalán ollyat csördült a kard, millyet még soha sem. Nincs egyébre szükség, csak két ifjura; az a két ifju egyforma legyen, én is ollyan álarczot festek millyen azoknak a képe, ha mind a hárman egyformák leszünk, nem félek az egész világtól se. —

A király lakó városában volt két egy testvér, ezek egymástól semmit nem különböztek; a szép ifju festett magának álarczot, s azt ábrázatára tevén, elmentek Törökországba.

A boszorkány már messzire megérezte szagát az idegeneknek. Mikor a török császár palotájába mentek, mindhárman egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magokat; a király kérdésére egyszerre feleltek; a vacsorához egyszerre ültek; az ételt egyszerre vitték szájukhoz, egyszerre keltek fel; étel után egyszerre hajták meg magokat, s a császár intésére a hálló szobába mentek. A király nem tudott különbséget tenni a három ifju közt, mind megöletni nem akarta. De a boszorkány megismerte, magyarázta öcscsének a különbséget, melly a két ifju közt, és ő közte van, de az nem birta felfogni.

No hát majd megtudod reggel, királyom, testvérem, mellyik az, kit megöletni akarsz , monda a boszorkány; a kinek inggalléra el lesz nyirva, az lesz a magyar király embere. Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatlanok, és egy tű fokán is keresztül tudnak csuszni, a vén banya a kulcslyukon becsuszott a szobába, mellyben az ifju mélyen aludott. Mind a hárman egy ágyban feküdtek; szélen a szép ifju aludott. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsippentett egy kis darabot inge gallérából, s ismét kisiklott a házból. De a szép ifju midőn öltözött, meglátta a tükörben a csonka gallért, s mindenik társa gallérábol elcsippentett ugyanannyit. —

Reggelizni hivta a három ifjut a császár. A vén banya az ablakban állott. Csak elcsudálkozott, mikor mind a háromnak el volt csippentve az inge galléra. Reggelizés után magokat meghajtották, s haza bocsáttattak.

A király leánya kételkedve nyughatatlankodott, mig szeretője haza nem érkezett. De midőn épségben, és egészségben találá egy estve atyja palotájában,igen megörült; s kérdte király atyját, hogy engedje meg nekik, hogy egymáséi lehessenek. A király semmit sem szólott. A leány nagyon neheztelt atyjára; s midőn egy estve atyjánál esedezett, hirtelen elájult. Egy levelet pillantott meg, mellyet a török császár küldött, hogy az idegen ifjat egyedűl küldje hozzá, mert az Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király leánya által küldé el a levelet az ifjuhoz, — sirva adá át a leány a levelet. Ne sirj szivem szerelme! velem az isten, és az ő hatalma; igy vígasztalá az ifju a király leányát. Indulok holnap reggel, mikor a nap felkél: egy esztendő alatt egymáséi leszünk.

Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén boszorkánynyal az udvaron találkozott, ki suttogva mondá neki: most jöttél utoljára szép Törökországba.

A kard csördült. Az ifju rá se hallgatott a banya szavára. Mikor a király küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török állott vele szemben. Kiugrott a kard hüvelyéből s a törököket mind gombódára vagdalta; a királyt nem bántotta; hanem ismét hüvelyébe szaladt. Éjtszaka a vén boszorkány el akarta lopni kardját az ifjúnak: de a kard kiugrott s a boszorkány vas orrát lecsapta.

A császár roppant sereget állita ki más nap reggelre az ifju ellen, de a kard olly gyorsan forgott körülte, hogy őt a kardnak, vagy nyilvesszőnek még karczolása se érhette; a török pedig mind rakásra hullott.

A magyar király leánya már kétségbeesett, hogy kedvese a határozott napra elő nem jött, ugyanazért atyját mindaddig kérte, mig seregeit Törökország felé utnak nem indította. A sereg előtt a leány jött katonaruhában. Csak egy mérföldnyire kelle a seregnek az ifju elibe jőni, mert ő már akkor kis kardjával hazájához igen közel utazott. A király lánya, és a sereg őt bekisérték a magyar király palotájába, és ott kis királynak kiáltották.

Az ifju király néhány ezer katonájával elment azon országba, mellyben ö született. — Nagyon megrémült az édes anyja, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a várost akarják elpusztitani: de még jobban megijedt akkor mikor látta, hogy katona egy udvarra se ment, az övébe pedig egy tűt se lehetne megállitani, annyi benne a katona! —

Reszketett, mikor egy derék ember leszállott lováról, és hozzá közeledelt. De elcsudálkozott, midőn a derék ember az ő kezét megfogta, s azt megcsókolva igy szólott: no, édes anyám! már most megmondom mit álmodtam. Azt álmodtam én, hogy én még magyar király leszek; álmom beteljesedett, már most kimondhatom, mert magyar király vagyok. Mikor ezt tőlem gyermekkoromban kérdezted, azért nem akartam megmondani, mert te álmomat elbeszélted volna, s a magyar király láb alól eltett volna. Most isten áldjon meg, hogy megvertél, mert ha meg nem vertél volna, a király el nem vitt volna, ha el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna, ha a király fölakasztatni nem akart volna, a másik király el nem vitt volna.... Most megyek házasodni.

Ugy is lett. Katonáival haza ment; a magyar király leányát feleségül vette; most is él, ha meg nem halt. —