A tetétleni halmon
szerző: Arany János

Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bûbájos képzelet.
       
Csekély a domb, alig emelkedõ,
Ormán csak fû, nem a bérc fenyve nõ.
  
Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,
    
Midõn a porba' játszván, mint szokott,
Fövénybõl a pusztán csibét rakott.
    
Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!
    
Hogy épen e halmon verette sátrát
Honunk szerzõje, diadalmas Árpád!
    
Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó,
      
Le a Tiszáig , melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,
    
S le Alpárnak , hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz...holnap talán!
    
Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyûg;
    
Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dûl.
    
Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.
    
Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,
    
Mint a köpûbõl méh, ha rajt ereszt,
Körüldonogják a szellõs ereszt.
    
Itt õsi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;
    
Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,
    
Míg ösztörûfán egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,
    
Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.
    
Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó - ez a Lehelé ...!
    
Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.
    
Gulyát növel a tábor helye s õk
Alusznak régen, a honkeresõk.
    
De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen !
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten,
    
Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dõljön a csapás alá.
    
Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - s a csinos tanya,
    
Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jóléti bélyeget;
    
Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten , ember, ország, -
    
És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.