A tetétleni halmon
szerző: Arany János
Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bûbájos képzelet.
Csekély a domb, alig emelkedõ,
Ormán csak fû, nem a bérc fenyve nõ.
Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,
Midõn a porba' játszván, mint szokott,
Fövénybõl a pusztán csibét rakott.
Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!
Hogy épen e halmon verette sátrát
Honunk szerzõje, diadalmas Árpád!
Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó,
Le a Tiszáig , melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,
S le Alpárnak , hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz...holnap talán!
Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyûg;
Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dûl.
Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.
Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,
Mint a köpûbõl méh, ha rajt ereszt,
Körüldonogják a szellõs ereszt.
Itt õsi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;
Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,
Míg ösztörûfán egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,
Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.
Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó - ez a Lehelé ...!
Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.
Gulyát növel a tábor helye s õk
Alusznak régen, a honkeresõk.
De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen !
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten,
Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dõljön a csapás alá.
Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - s a csinos tanya,
Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jóléti bélyeget;
Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten , ember, ország, -
És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.