A tengeri zivatar
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
Béfonván a setét felhők szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
A tenger sikóltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhő fegyveres tárházza,
Az égnek mind a két sarkát öszverázza,
Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl,
Melyre a bús tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:
Most a hajót olyan magosra feltolják,
Hogy már az árbocfák a holdat korholják.
Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik,
Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik,
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
Kötésit a dühös habok öszvetörik.
A jajszók az elzárt egeken szaladnak,
Melyre azok választ mennykövesen adnak.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
Nyílait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle a kék rettegéssel,
A sárga félelem s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
Rettentőbbé teszi e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
Némelyik csak piheg, nem bírván magával.
Azomba lobbannak a szörnyű villámok,
A rettentő tüzek húllnak s nincsen számok,
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
Verődnek a habok egymáshoz ezeren.
Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjel tekint várán,
Hát látja a szörnyű pusztúlást határán:
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
Jól öszveattázván őket s vezérjeket.
Jól megegyengeti őket tridensével;
Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájjal színnel felűl szekerébe,
Triton és Nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja.
S a felduzzadt habok hátait símítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak,
S hízelkedve urok lábához borúlnak.
Szakadoz a felhők setét gyász kárpitja,
Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhők közt magát csillogtatja
S közűlök nyájason virít ábrázatja.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
S a kiderűlt egek már teljes fényt vésznek.
Megmutatja a nap, űzvén a felleget,
Az égnek a főldet, s a főldnek az eget.