A temető árvái
Szemét kinyitotta,
de csöndbe lecsukták;
arcára vetették
a hószínű gyolcsot;
a néma szobából
kiment, aki ott volt,
zokogva az egyik,
hallgatva a másik.
A földön a mécses
fellobbadozott még,
a falra vetette
a ravatal árnyát;
s a tompa homályban
láthattuk a hulla
rajzát a derengő
falon feketülni.
A hajnal is ébredt,
percent a sugára,
s zajongva ocsudott
álmából az ember.
És ez a fonákság,
életlobogás künn,
árnyékborulat lenn,
szivembe hatoltak: —
„Ó jaj, mily magukra
maradnak a holtak!”
Sietve cepelték
a néma koporsót
és letevék egy
kápolna ölébe,
behintve a testet,
a pormaradékot
sötét lepedőkkel,
rőt gyertyavilággal.
Elhalt a harangszó
síró muzsikája,
egy árva anyóka
morzsolta imáját;
a templomon átment,
a kis kapu kordult,
és újra üres lett,
magányos a templom.
Fenn a toronyóra
percent ütemesen,
a gyertya viasza
sercent a sötétben.
Oly mély szomorúság,
oly puszta sivárság
lengett körül engem,
s a gyertya csak olvadt:
„Ó jaj, mily magukra
maradnak a holtak!”
Ércnyelvü harangszó
kongott a toronyban,
zokogva beszélte
végső búcsúszóját.
És gyászfeketében
lépdelt a rokonság,
barátjai mentek
a hulla nyomában.
Künn a temetőben
egy ócska zugolyban,
a sír csunya gödre
megásva reá várt.
Betettük a testét,
lefödve serényen,
s hallgatva vonult el
a néma kiséret.
És a temetőcsősz
kezébe kapával,
nótát dudorászva,
eltünt a sírok közt.
Az éjszaka rebbent,
csönd szállt a sírokra,
úgy álltak előttem,
mint éji, komor had:
„Ó jaj, mily magukra
maradnak a holtak!”
S ha jő a jeges tél
s a végtelen éjjel
s reszketnek a viskók
a fergetegektől
s paskolja a zápor
az ablakok alját,
ők jutnak eszembe,
az árva halottak.
Őket veri folyton
az éjjeli zápor,
sírjukba röhög le
az északi szélvész.
Fagy hat le a mélybe
és megveszi csontjuk,
sóhajtva reped szét
a deszkakoporsó!...
- - - - - - - - - - - - - - -
Por lesz-e a porból?
Vagy győz-e a lélek?
Vagy minden anyag csak
sár, hullamaradvány?
Én nem tudom, ámde
sarkomban a rejtély,
rejtélye az éjnek,
egy éji sikolynak,
mert szörnyű magukra
maradnak a holtak!