A tej (Gárdonyi Géza)
szerző: Gárdonyi Géza
Az inaska a cipőket kefélte a konyhai lámpás mellett.
A szakácsné valami fehér réklit varrt. Ásított és az órára nézett. Korállotta még a lefekvést. Beszédet kezdett az inaskával.
- Mér hinak téged Zsaninak? Micsoda név az a Zsani? Én még sohse hallottam ilyen nevet.
Az inaska kezében megállt a kefe. Félénk kék szeme a szakácsnéra fordult.
- Nem tudom.
- Nem tudod? Hát igazi neved az? Vagy csak úgy rád-akasztották?
Az inaska felvonta a vállát:
- Nem tudom.
- Hát hogy hínak' a másik neveden?
- Blé.
A szakácsné nevetett.
- Furcsa név!
Zsani megszokta, hogy nevessék; hogy vagy szidják vagy nevessék. Álmosan kefélte tovább a széles orru gödölye-bőr cipőt. A gazdája cipője volt az, a doktoré.
A szakácsné öltött vagy hármat a varrásban, aztán ismét lebocsátotta:
- Hát hova való vagy?
Zsani ismét elbámult:
- Nem tudom.
- Nem tudod? Hogy' lehet ilyet nem tudni? Hát ki volt az apád? Hol lakott?
A fiu a fejét rázta:
- Nem tudom.
- Anyádat se tudod?
- Nem.
- Hát hogy' kerültél ide a nagyságos urékhoz?
Zsani fölemelte a kefét és a szemöldökét:
- Elhoztak...
- Honnan?
- Apámtól.
- Apádtól? Hiszen az imént mondtad, hogy nem tudod ki volt az apád!
- Az más apám volt, akitől elhoztak. Nevelt csak. Faluban.
A szakácsné sajnálkozva nézett a soványka buta fiucskára. Aztán szótlanul varrta tovább a hálóreklijét.
Zsani a másik pár cipőt vette fel: keskeny lakk-félcipőt, a doktornéét.
S mély gondolatokba ereszkedett. Csakugyan-hát ki is volt az ő apja? Hogy került ő faluba, parasztok közé?
Ködhomály. Emberárnyékok. Egy nagy ócska ködmen. A ködmenből fönt emberi fej nyúlik ki. Fehér bajszu. Jó ember. Nyujt neki egy kis lapos palackot.
- Zsani igyál.
És Zsani iszik egy kortyot. Olyan neki, mintha folyékony tüzet inna.
De a vén ember mellett egy vénasszony is megjelenik. Ráncos és sárga, mint a töpörtő. Rikolt, mint a bagoly:
- Zsani! Kutya!
S veri őt.
Nem lehet elbujni előle. Ágy alatt, istálóban, bokorban, boglyában, mindenütt rátalál. És veri, veri. Hol bottal veri, hol kötéllel, hol csak puszta kézzel. De jaj és jaj minden kezelecsapása.
Aztán egyszercsak városba kerül, a doktorhoz. Hogyan? Mikor? Ködbe oszlott emlékezetek. Időtlen idők óta ott van ő már orvoséknál!
Nem veri többé senki, csak szidják olykor, mikor elhibáz valamit. De ki tudná mindig eltalálni? A doktorné olyan, mint a néma ponty. Csak akkor szól, ha szidja őt.
- Te mulya! Te fafejü!
A doktor úr is kevés-beszédü. Az is csak akkor szól, ha Zsani elhibáz valamit:
- Hova tetted az eszedet? Te birka, te!
Zsanival egyszer egy másik inaska beszélgetett:
- Mi a fizetésed?
Zsani csodálkozott:
- Semmi. Hát neked?
- Nekem öt forint minden hónapra.
Zsani hetekig forgatta az öt forintot az elméjében. Példázgatolódzott is a szakácsnénak:
- Lám más inas...
A szakácsné aztán egyszer előemlítette a doktornénak a konyhán:
- Zsani panaszkodik, hogy ingyen szolgál.
A doktorné megbotránkozva nézett Zsanira:
- No lám! - mondotta. - No lám!
- Más inas beszélte, hogy... - mentegetődzött Zsani.
Akkor már tizenhárom éves volt, nagykezü, nagylábu és hosszunyaku melák. Csak a feje maradt kicsi, mint valami szőke medvéé, és a szeme maradt a régi aggodalmas nézésü, mintha mindig valami gyertya lángjába bámulna.
A doktor a rendelő órája után beszólította:
- Zsani, - mondotta neki zord-nyugodtan. Te, amint hallom, fizetést emlegetsz.
És szinészesen beretvált arcát simogatta, mintha egy láthatatlan szakált simogatna.
Zsani elvörösödött.
Életében először történt, hogy a doktor beszédbe állt vele.
Pofon-villámot sejtett a borus nyugalom mögött.
Hebegett:
- Csak a szakácsné...
A doktor változatlan nyugalommal folytatta:
- Felnyilt a szemed. Érthető. Abban a korban vagy, amelyben az ember számítani kezd. Hát számoljunk össze.
Leült és cigarettára gyujtott.
- Öt éves korodban hoztalak el a faluból. Könyörületből. A nevelőnevelőszüleid kenyérhéjon tartottak, és rászoktattak a pálinka-ivásra. Vertek is. Láttam, hogy elpusztulsz. A feleségem megszánt. Magamhoz vettelek. Először az volt a szándékom, hogy fiammá fogadlak. Dehát nem látszottál rá alkalmasnak. A szülőid multját sem ismerjük. Ki tudja micsoda tejet szoptál?
S föltette a székre a lábaszárát. Megvakarta.
Zsani valóban nem emlékezett semmiféle tejre, s nem is sejtette, micsoda aggasztó kérdése az az életnek, hogy az ember micsoda tejet szopott valamikor?
A doktor folytatta:
- Ki tudja micsoda ősöknek micsoda bűnei lappanganak benned?
Zsani valóban erre se gondolt soha. Elképedten hallgatta a nagytudományu ember további szóáradatát:
- Próbáltalak iskolába járatni. Két év alatt alig hogy irni-olvasni megtanultál. Bizonyos, hogy az őseid kulturátlan agyu emberek voltak. Hiába járattatak volna tovább. Házi szolgálatra alkalmaztalak. Nem gondolod talán, hogy a munkád ért valamit? Az utóbbi két-három évben talán. Hát számitsd ki...
Zsani azonban nem számitott semmit. Csak állt némán, vörösen, és aggodalmas szemmel.
Másnap egy asztalos politurozott a doktoréknál fakult bútorokat.
A doktor megszólitotta:
- Nem volna-e szüksége inasra?
Zsani még aznap belépett a műhelybe.
Az iparosok élete csupa vidámság kisvároson.
Mikor a mesternek napja van, s estefelé hazakeringél a kocsmából. A kalapja félfülön. Jelszava: Búsúljon a tordai ló! Persze az első, mikor belép a műhelybe, hogy pofon üti az inast:
- Az apád teremtésit, mért nézel olyan keservesen, mint rostélyon sült Szent Lőrinc?
Mikor a mesternének napja van, s úgy hozzávágja az inas fejéhez az enyves lábost, hogy az enyv a haján csöpög alá.
- Az apád teremtésit, minek teszed az étel közé?!
Mikor az öreglegénynek van napja s nem talál valami szerszámot...
Mindig az inas, mindenben az inas! S ha tréfálkozó kedvök kerekedik is, az inason köszörülik az eszüket.
- Zsani Pestre megy mihelyt fölszabadul.
- Thékhez, munkavezetőnek.
- Zsaninak uj nyakkendője van.
- Tegnap találta a szemétdombon.
- Abban megy Irmához vasárnap.
Mindezen megjegyzéseket vihogás, röhögés követi. Még a mesternek is rázkódik a pocakja.
Hát még mikor nem is szólnak, csak röhögnek!...
Olyankor szorongó ovatossággal nyúl mindenhez. Megnézi a ritkán csöppent borravalófillérjeit: nem lopták-e el? Tapogatja a ruháit: nem dugtak-e bele békát, vagy egyéb nemodavalót? S aggódva gondol Irmára is...
Ki az az Irma?
Egy betűszedőnek a leánykája. Egy serdülő cigányszin barna leány, aki az előbbi évben egy-udvaron lakott velök.
A fiu az első hónapokban nem is beszélt vele, sőt az első hetekben nem is látta. Sokkal inkább el volt foglalva a munkájával, meg a szenvedéseivel, hogysem másokra is irányulhatott volna a figyelme.
A leányka rövidke skót szoknyájában mindig sietve lépdegélt át a nagy kövezett udvaron, az udvar belső szöglete felé, ahol laktak. Ha künn gyalult valamelyik legény, méginkább sietett: a nyakát összehúzta, s árnyékként surrant el a fal mellett. Mintha attól tartana, hogy a legény megüti.
De nem sürün járt át az udvaron. Csak mikor iskolába ment, és mikor hazatért. Otthon többnyire a szobában ült, vagy a konyhaajtóban állt, és könyv volt a kezében.
Egy májusi vasárnapnak a délutánján asztalkát tett ki a szedőné az ajtójuk elé. A szedő kiült és pipázott. A felesége is odaült meg a leányka.
Zsaninak otthon kellett maradnia, mert asztalosék elmentek valahova látogatóba, s rábízták a bölcsőt. Ült hát ő is az ajtójuk előtt, és rengette a bölcsőt. S távolról nézte a csöndes családot.
A szedő sovány és fakó arca ember. Hosszú uras kabátja lig-lóg rajta, mint szőlőkarón a madár-ijesztő-lepel. Haragos szemmel néz mindig. De ha beszél valakivel, fanyaran mosolyog.
A szedőné vastag-dereku szőke asszony. Duzzadt tokás arca őszibarackszinü. Mintha elette volna az urának az egészségét is. Nehézkesen mozog, mint a lúd, és jólelkűen mosolyog mindenkire.
A leánya nem hasonlít rá. Barna és soványka, mint az apja. Szavát sohse hallani. Még a járása is olyan halk és óvatos, mintha az udvar köveitől is tartana, hogy rákiáltanak, ha rájok lép. Mindig fehér csipkés kötény van rajta otthon, s a kezében iskolai könyv.
Hát ott ülnek és beszélgetnek szedőék. A szedő meggyfa-száru cserép pipából pipázik és a lányára mosolyog. A szedőné harisnyát köt.
Egyszercsak nyílik az udvarajtó, s megjelenik egy idegen őszes úr, térdig kabátos görnyedt.
- Szervusz! - kiáltja eléje vígan a szedő. No csakhogy itt vagy! Már attól tartottam, nem jösz el.
A vendég bizonyára munkatársa a szedőnek, - látszik az ujjai feketeségéről. Leül az asztalhoz. Az asszony bort tesz eléjök, s folytatja a kötést.
- Irma! - kiáltja egy perc mulva az apa az ablak felé. No nézd ezt a nyúlat! Azonnal gyere elő!
A leány azonban nem jelentkezik.
- Irma! Megharagszom!
A leány végre fülig pirosan sompolyog elő. A fejét szeretné eldugni mint a csirke a szárnya alá.
- Köszönj azonnal Miklós bácsinak!
S a társához fordul:
- Ilyen gyáva leányt te még nem láttál! Ennek rémület az, ha valakivel beszélnie kell, Itt maradsz! itt ülsz! - parancsolt rá a leánykára.
- Ez sohse megy férjhez, - mondja a fejét csóválva a szedőné.
És a lányához fordul:
- Ki vesz el téged, ha megnősz?
A leány röstelkedve pislog maga elé.
Zsani akkor kezdett Irmára figyelni. Ez a leány az akit senki se vesz el. Szegény leány...
Aznaptól ahányszor végigment a lány az udvaron, a szeme ráfordult, és nézte, nézte, a félénk fekete szemét, a libegő skót szoknyáját, mígcsak el nem tünt a fehérre festett ajtóban.
Egyszer, hogy mindnyájan ott dolgoztak az udvaron, odapillantott a szedőék ablakára, s látta hogy a leány, az örök-leány az ablakban áll. Beletakaródzik a fehér csipke-kárpitba, és nézi őt, nézi azzal a csillogó két fekete szemével. Hogy a tekintetök találkozik, visszakapja a fejét.
Kis idő mulva Zsani megint odapillant. A kárpit ismét megmozdul.
Különös.
Egy őszi napon Zsaninak kicsorbult valami szegben a gyaluja. A mester persze megrázta érte. A fiú érezte, hogy nagyobb volt a rázás a hibánál. Rítt Pergett a könny a szeméből. Még délben is, mikor kiadták neki a maradék krumplilevest. A rivást is nyelegetve kanalazgatta a műhely előtt.
Egyszer félrepillant. Meglátja, hogy a leány ott áll az ajtóban. Abbahagyja a sírást, csak a szeme marad könnyes.
A leány nézte. Evett ő is. Pogácsát evett. S közben a szeme a rongyos kabátu bús inason állt.
Egyszercsak fogja a könyvét, és arra sétál a tornácon. Darálja a leckét. Elsétál Zsani mellett kétszer is. Végre megáll. Megszólal félénken:
- Kell pogácsa?
Nyujt egy pogácsát.
Zsani kitörli a könnyet a szeméből. Néz a lányra: nem tréfál-e vele?
A leány szeme sajnálkozást sugároz.
- Kell, - feleli Zsani.
A leány odaadja a pogácsát. Zsani csodálkozva pislog rá.
- Jó pogácsa, - mondja a leány biztatón.
- Jó, - feleli Zsani, - köszönöm.
S melegen néz a leánynak az arcára.
A műhelybeliek csakhamar meglátták, hogy Zsani érdeklődik a leány iránt. Vasárnap délutánonkint kimegy az erdőre, s hangyatojást és virágot hoz haza. Irmának van egy fürjecskéje, zöldhálós kalitkában tartják az ajtó fölött. A hangyatojás a fürjnek kell, a virág Irmának. Benem bocsátják szedőék a fiut, mert ringyes-rongyos, boglyas, maszatos, de nyári estéken, mikor az ajtó előtt ülnek, Zsani is odabátorodik, ha van ideje szabad. Leül az ajtó előtt a lépcsőre; leül mint valami alázatos kutya. S beszélgetnek vele. Még tán csontot is vetnek neki.
Persze a műhelyben azonnal megindult a figurázás:
- Zsani már kibazsalta magának a menyasszonyt.
- Csak felszabaduljon, mingyárt oltárhoz vezeti.
- Kurizál!
- Nem adnám egy lóért, ha hallanám, hogyan kurizál?
- Hogyan? Hát ő aszongya: Bhe-e-e! Irma meg aszongya: Pitypalatty!
S ihogtak-vihogtak.
A fiu máskor maga is elmosolyodott, ha a legények figuráztak vele. De most már, hogy a leányt is belekeverték a tréfáikba, kedvetlenül szipogatta az orrát.
Szinte megkönnyebült, mikor szedőék elköltöztek a házból.
Mintha bizony mással nem is lehetne őt figurázni!
Egyszer sört kívántak a legények. Összeadták a pénzt, de még négy krajcár kellett volna:
- Adj bele te is, Zsani! Ihatsz aztán te is.
Zsani a fejét rázta. Nem kivánta a sört, de különben is elitták volna előle.
- Nincs pénzem, - felelte a földre pislogva.
- No majd megnézzük.
Két legény lekapta a lábáról. A harmadik megmotozta. Volt egynéhány krajcárja. Elvették, kinevették.
Attól fogva különféle rejtetekekben tartotta a pénzét: deszkák mögött, földben, kalapja bélésében.
S úgy érezte, hogy neki mindenki ellensége.
A félénksége, a magába-zárkózottsága csak növekedett. A tekintete mindig aggodalmas volt, mintha minden percben ütést várna. Ha beszéltek vele, a beszélőnek a cipőjére pislogott.
-Csak egyszer felszabaduljak! - mondogatta magában. Ha legény leszek, segéd úr lesz az én nevem is.
Irmáék is mindig a felszabadulás képét szinezték ki neki.
- Az első az legyen, hogy jó ruhát végy magadnak, - tanácsolta az asszony.
Ez neki magának is a legnagyobb vágya volt. Minden gondolata ezen a kérdésen forgott. Ha neki szép ruhája volna... Akkor nem bánnának vele úgy... Úgy...
Mert még mindig abban a ruhában járt, amelyet az orvosnál viselt, - az indigószinü rézgombos posztó-ruhában. De haj, mivé vált lassankint az a szép ruha! Elrövidült, feszült rajta. A fényes K. P. betűs rézgombok helyére különféle nagyságu és színü csontgombok költöztek. S a ruha szine... Vigyázott ő rá amennyire lehetett; különösen mikor a keze enyves volt; - sohse elől törülte bele, hanem hátul. Csodálkozott aztán, mikor azt látta, hogy hátul a ruhája olyanná vált, mint a fakéreg.
A haját esztendeje nem nyiratta.
Husvét vasárnapján a szedőné adott neki egy öltözet elviselt szürke ruhát, inget és gallért. A szedő meg adott neki két hatost:
- Eredj a borbélyhoz: nyiratkozzál meg. Aztán eljöhetsz hozzánk ebédre.
Életének első boldog napja volt az.
"Ebédre!"...
Aznapig csak az udvaron vagy a konyhán beszélhetett Irmával. A leány szívesen is szólt vele, mikor magukban voltak, de idegenek előtt tartózkodó volt irányában.
Aznap délben először léphetett be a szobájokba. A leány kezet nyujtott neki s örömmel nézett reá, noha a fiu tövig lenyiratta a haját, s éktelen volt a hajatlanságával.
- Isten hozta Zsani.
Zsani akkor említette először, hogy nehezen várja az inaskodása végét. A legények rajta éreztetik a rossz-kedvüket, jókedvüket. A mester is...
- Magad vagy az oka, - felelte nyugodtan a szedő. A féreg is szembefordul, ha rátaposnak, te meg mindenkinek a lába alá hajtod a fejedet.
Zsani csodálkozott ezen a beszéden. Hogyan fordulhatna ő szembe? Hiszen rögtön agyonütnék!
Álmában persze azon éjjel Irmával sétált. Irma minden fordulónál így szólt:
-Isten hozta Zsani!
Cukorgyárban sincs annyi édesség, amenynyit ő a szivében érzett.
De volt rossz álma is. Azt álmodta, hogy az uj rendes ruhájában lép be a műhelybe, s a legények megbotránkoznak rajta.
- Hogy mer ez úgy öltözködni mint mink!?
S leteperik a földre, beletörülik a sáros lábukat a kabátjába, nadrágjába, zsebkendőjébe.
Aztán egyszer csodálatos állatokat lát maga körül: nagy sárga macskát, amely akkora, mint a tehenek szoktak lenni; aztán egy háznyi magasságu nagy négyszög szürke állatot, amelynek az orra a földig lóg; aztán egy zöldes-fekete kígyót, amely olyan hosszu, mint a leghosszabb pózna.
S egy gyönyörű kék-sárga tollu nagy madár, akkora mint a tyúk, megszólal az állatok feje fölött valami különös károgó hangon:
- Jónapot! Köszönöm!
Gyakorta álmodott ő efféle csoda-állatokkal. De azt gondolta, az álmok olyanok.
Másnap a tavaszi nap meleg sugarakkal árasztotta el a kis várost. A kövezet szikkadt, száradt, megfehéredett. A fák a rügyeiket bontogatták. Az ablakok mindenfelé tártan álltak s a fikuszok és pálmák a prépost úr ablakában a verőfénybe állitódtak.
S az ablakból különös torokhang rikoltozott:
- Eleónóra! Nóra! Kávét kérek! Kérek!
Zsani meglepődve pillantott az ablakra. Még a lába is megmerevült.
Az álombeli kék-sárga nagy madarat látta élő-eleven valóságban.
Ugyanezen napokban más is történt vele olyan különös. A szedőnek a helyére egy tanitó költözött. A tanitónak hat éves fiacskája képes könyvvel játszott az udvaron. A könyvet megunta, félredobta, a kő között áskált.
Zsani fölvette a könyvet és belenézett. Nagy ámulatára ott látta benne az álom-állatot, amelynek az orra a földig ért; ott látta a kigyót, amely zöldes feketeszinü és hosszú mint a pózna; a sárga macskát, amely ha nem is olyan nagy, mint a tehén, de legalább is akkora, mint a borju. És mindazok a különös állatok ott voltak, amelyek neki meg-megjelentek álmában. De leginkább megállt a szeme egy sörényes erős állaton, amely alá ez a szó volt irva: az állatok királya. Azzal is álmodott már. Micsoda szép hatalmas állat! Hát az a király köztük? No látszik is rajta!
S napokon át tünődött a könyvön, amelybe bele voltak festve az ő különös álmai.
Másnap megint megnézte a képeskönyvet.
- Az állatok királya, - mormogta tűnődve, - az állatok királya...
Végre elérkezett a sóvárogva várt nap: Zsani felszabadult.
Senki nem ünnepelte. A mester átadott neki egy bélyeges papirost, amelyre rá volt irva, hogy a mesterségét érti, s értesítette, hogy ha akar, maradhat: hat forintot kap hetenkint egyelőre, mint a kezdő legények szoktak.
De Irmáéknál vacsora volt aznap a Zsani felszabadulásának örömére. Zsanit Irma mellé ültették, és a poharába bort töltöttek.
- Most már ember vagy, - mondotta ünnepiesen a szedő. Senki nem rugdoshat, senki nem lökdöshet. Ha a mester fennen parancsol, csapd le a szerszámot, eredj más helyre. Hapedig valaki a legények közül úgy szól veled, mint az inasokkal szokás, csak szorítsd össze az öklödet és csak az orrát a kutyának!
Zsaninak dagadozott a melle e biztató szavaktól, de sehogyse képzelhette el, hogyan fogja ő bárkinek is az orrát...
- Tessék Zsani, - kinálta a leány a káposztából.
És fekete szempillái alól meleg sugarakat eresztett Zsanira.
Irma már akkor kifejlett, mint a virágzó leander-bokor. Arcának sötét-barna szine gyönge pirossá finomult. Üde volt és ringadozó járásu. A félénksége leányos szemérmetességgé vált. Bárki szólt hozzá, elpirult, és csak a fejét lehajtva, a szemöldöke alól pillantott rája. Csak Zsaninak mert a szemébe nézni, mint ahogy apjának, anyjának szokott: bizalmasan, melegen.
Az iskoláit már akkor elvégezte. Bokáig érő kék lüszter-szoknyában járt. S benn dolgozott az apjával a nyomdában: papirost eregetett a gépbe.
Zsani úgy nézett rá, mint ahogy oltárképekre szokás nézni. Álmélkodott, hogy mennyire szépül, és csodálkozott, hogy szedőék még mindig szivesen látják.
- Az asztalosság jó mesterség, - mondta a káposzta után a szedő, - jobb a mienknél is.
- Irma szivesebben menne asztaloshoz, mint akármiféle más iparoshoz, - toldotta az asszony.
S arcának barack-szinei megpirosodtak.
Zsani repeső szívvel hallgatta ezeket a mondásokat. A leányra pillantott a szeme szögletéből. Irma lesütötte a szemét. Aztán mikor fölemelte, mosolygott Zsanira:
- Tessék Zsani, vegyen hát ebből a kalácsból. Én magam sütöttem.
- Csak meg kell nézni a különbséget, - folytatta a szedő, - milyen emberekké válnak a mi inasaink? és milyenekké az asztalosinasok? A miéinkből görbe-hátu, sápadt legények lesznek, az asztalosokból erős piros emberek. Az ólom levegője betegít. A fenyőfa levegője balzsam.
Zsani is igazolta a nyomdász mondását: erős vállas legénynyé fejlődött. Csak a feje maradt kicsi, mint a medvéé és a nézése maradt gyáva. Valóban olyan volt mint egy szőke medve.
A felszabadulása napján látta ujra a keresztlevelét is. Azt a levelet gyakorta említették Irmáéknál is, hogy jó volna megnézni. Zsani kérte is nem egyszer a mesterétől, de az nem adta oda. (Hogyisne! Hogy elszökjön vele!)
Zsani tudott olvasni, de a keresztlevelében nem értett egy szót se.
A szedő még jobban tudott olvasni, de az se okosodott ki az irásból.
- Rácul van ez, vagy tótul, - tünődött a fejét rázva.
Annyit azonban mégis kivett, hogy Zsán helyett Jean van írva, és hogy a szülők közül csak egynek a neve áll a levélben. De nem szólt róla semmit.
- Árva vagy, - mondotta, - annyi bizonyos. A többi mellékes.
- Mégis jó lenne megtudni, - vélekedett az asszony, - hogy kik voltak a Zsani szülői? Kik adták parasztokhoz tartásra? Hátha valami örökség is vár rá?
Ezt maga a szedő is helyeselte.
- Legjobb ha elmégy az orvos pártfogódhoz és megkérdezed tőle: honnan hozott? Oda is elmégy. Addig tudakozódol, mígnem végtére is megtudod, hogy honnan eredtél? Hátha pénzt találsz ott?
-Elmegyek, - felelte megörvendve Zsani. - Csakugyan, hátha...
S a legközelebbi vasárnapon el is ment az orvosnak a házáig. Ott ácsorgott a kapu előtt.
- Mit is mondjak? Hogy is kezdjem? - töprenkedett hosszasan. Hátha azt mondom, hogy beteg vagyok? De nem, azt mégse lehet mondanom, hiszen rögtön látja rajtam, hogy nincs bajom, és megharagszik.
Egy óra hosszánál is tovább bámulta ott hol a kövezetet, hol az ujjait, amelyekről az enyvet sohse birta tisztára lemosni.
Egyszercsak az orvos kilépett. Ránézett Zsanira.
- Nini. Te vagy? De megnőttél?
Zsani elvörösödött. Pislogott, mosolygott, a földre nézett.
Az orvos tovább ment.
Zsani azt hazudta nyomdászéknak, hogy beszélt az orvossal: az orvos nem emlékszik már a falu nevére.
- Hogy lehet ilyesmire nem emlékezni! - mondta boszusan a szedő.
Zsani helyét aznap uj inas foglalta el. Lakásról már előbb kellett gondoskodnia. Nézegette már az előbbi héten is a kapukra ragasztott cédulákat, de sehova se mert bemenni.
Végre is a tejes-asszonyukat szólította meg:
- Borcsa néni, én vasárnap felszabadulok, hát nekem lakás kellene.
- Gyüjjön hozzám Zsani, van minálunk egy üres ágy.
- Mennyiért adja?
- Négy forintér egy hónapra, magának.
Olcsóbban is odaadta volna, de Zsani nem mert alkudni. Este már odavitte a hóna alatt a kis motyóját.
Ócska parasztház volt az a város végén, jó egyórányira tőlük. Az udvar hátulján istáló.
Az asszony bevezette a szobába. Földes volt persze a szoba, és dohos szagu. Két ágy állt benne és bölcső.
A gyerek éjjel gyakorta nyekergett. Zsani mindannyiszor fölébredt rá. A tehénbőgés, borjubőgés meg hajnalban zavarta. De nem volt bátorsága arra, hogy a helyet mingyárt elhagyja.
Másnap visszatért a műhelybe. Illendőségből ott kellett még dolgoznia legalább is egy hónapot. A legények csakúgy figuráztak vele mint inaskorában. Még a mester is egyszer csaknem megfopozta. Hát alig várta, hogy a hónap leteljen, más helyre ment.
Csakhogy azon a másik helyen már ott dolgozott egy ismerős legény, Cserey Pali. Alig hogy belépett a műhelybe, mingyárt elmosolyodott az a legény. S rákezdte:
- Bhe-e-e! Pitypalatty!
Zsaniban fortyogott a harag. De mintha be volt volna varrva a szája, nem bírt szólani.
A műhelyben négy másik legény is dolgozott. Azok persze érdeklődtek, hogy mi az a pitypalatty?
- Nyilas szedőnek a lánya. Zsaninak a szeretője. Zsani nem tud egyebet beszélni vele, csak annyit, hogy bhe-e-e. A leány még csak annyit tud mondani, hogy pitypalatty. Igy társalognak.
A legények ránéztek Zsanira. Micsoda vállas erős legény? És szó nélkül engedi, hogy ilyen bolondságot beszéljenek róla! Nevettek. Az inas-gyerek is a szájra tapasztotta a tenyerét, és a szeme szögletéből Zsanira nézett. Vihogott.
A mester is, - egy két lábon járó elefánt, - Zsanira emelte a fejét és mosolygott.
- Ejnye öcsém, hát... Kinek a lánya az?
Zsani elpirult. A szemét lesütve felelte:
- Nyilas Ignácék... Betűszedő...
- Ösmerem. Szegények azok, Zsani. Vizben főzik a tejes kását is.
És a fejét rázta.
Zsani addig is gyülölte Cserey Palit, de aznap, hogy úgy elárulta, végképpen elkeseredett iránta.
- Hogy dagadna be a szája! - mormogta keserün. Hogy a guta ütné meg! Hogy enne mérges gombát jóféle helyett.
Gyülölte, de mégis utánozta. Az első havi keresetéből olyan fekete térdig-kabátot vett, mint amilyet Cserey Pali viselt vasárnaponkint; és olyan zöld vadász-kalapot hozzá, olyan pillangó szárnyu piros nyakkendőt. Inkább kenyéren és töpörtőn élt, de a ruhának, meg kellett lennie!
Azt gondolta, hogy a ruhájának szegényes volta miatt forog ő örökös csúfságban.
Így indult nagy-nyalkán Irmáékhoz, és már előre édesnek érezte a csodálkozásukat.
A júniusi napfényben inas-gyerekek játszottak krajcáros vetősdit a torna-kert kőfala mellett. Bámulva néztek Zsanira. Aztán hogy tovább haladt, az egyik megszólalt. A hangját tréfásan remegtetve kiáltott:
- Pitypalatty!
A másik rá:
- Bhe-e-e!
S egyszerre öten is rá:
- Pitypalatty! Bhe-e-e!
És nevettek.
Zsaniban lángot vetett a harag. Az arca elvörösödött, a keze ökölbe szorult. Arra gondolt, hogy visszafordul, és szétüt a gonosz kölykek között. De a lába csak vitte tovább. Se meg nem fordult, se szét nem ütött köztük.
Egy ebéd után műhelybe menet fügét pillantott meg a füszeres kirakatában. Cifra skatulyában volt a füge. Az ára 30 kr. Sokáig nézte, aztán bement a boltba s megvette. Persze Irmának vette meg.
Valamelyik legénytársának a szemébe ötlött a szögre akasztott kabát, hogy abban valami domborodik. Zsani az udvaron dolgozott. Nem látta, hogy a legények kilopják a kincsét, felbontják, s persze megeszik, - a helyébe meg vakolat-darabokat és más-efféle szemetet tesznek. Bekötözik a skatulyát gondosan.
S következik az elfojtott röhögés.
Zsani egyszerre a skatulájára gondol. Csak magában dühöng.
S hogy ujra kifordul, hallja az ablakon át:
- Hogy vágja majd Irma a fejéhez!...
S kacagnak napokig.
Zsani egyszer szögbe lépett.
Nem sokkal előbb meghalt egy ácslegény ammiatt, hogy szögbe lépett, s a szög rozsdája megmérgezte a vérét.
Zsani megijedt. Bement a mester nógatására a a kórházba.
Az orvos, az ő volt első gazdája, éppen helyesítette a kórházi főorvost. Barátságosan fogadta Zsanit.
- No csak feküdj le, - mondotta. A seb nem látszik veszedelmesnek, dehát délutánig meglátjuk.
Délutánra a seb csakugyan nem mutatkozott aggasztónak. Az orvos azt mondta, hogy haza mehet.
Zsani akkor merte megkérdezni, hogy mi is a neve annak a falunak, ahol őt az orvos fölszedte?
- Gencs.
Zsani jól megjegyezte ezt a nevet.
Már akkor húsz éves volt. A félénkségéből kibontakozott már annyira, hogy mert egyetmást kérdezni.
A szedő meghordozta már a francia keresztlevelet a városban. Kivilágosodott, hogy Zsani francia eredet: nem hívják be katonának.
S kiokoskodták, hogy Zsani eszerint házasodhatik akár húsz éves korában.
Egy évet mégis várniok kellett, hogy valamicske pénz gyűljön össze.
Azon egy év alatt történt, hogy abban a házban, amelyikben Zsani dolgozott, megüresedett egy lakás. Szedőék odaköltöztek, hogy a fiú hétköznap is közel legyen a menyasszonyához.
Zsani örült is, nem is, ennek a változásnak. Örült, hogy Irmát mindennap láthatja, s aggódott, hogy előtte figurázzák majd a legények.
Cserey Pali még mindig ott dolgozott a műhelyben. Egy új legény meg, Barna Imre nevü szétálló fülü és fitos orru kópé még Csereynél is jobban rákapott Zsanira.
Kifogyhatatlan volt a képzelődése. A legényegyletben elmondta egyszer: hogy vallott szerelmet Zsani Irmának? A fiatalok nevettek rajta. A következő vasárnap megint kérték Barnát olyanok, akik még nem hallották, hogy mondja el.
A legény méginkább kiszinezte a jelenetet. Játszotta már a leány félénkségét is. Megtoldotta azzal, hogy a jelenet konyhán történt, s egy vizes dézsa volt ott, amelybe Zsani zavarába beleült.
Zsani nem járt a legényegyletbe, merthiszen a vasárnap-délutánokat a menyasszonyánál töltötte. De hallotta amikor másnap ezt mondták:
- Te, igaz volt az a szerelmi vallomás?
És röhögtek.
Egy vasárnap délelőtt valami sürgős munkát kellett befejezniök.
Ahogy ott fényeznek az udvaron, egyszercsak rákiált az Imre legény:
- Szólalj meg Zsani! Itt a fürjecske!
A nevetésre Zsani megfordul, Irmát látja az apjával. A kibérelt lakást nézték, hogy kell-e meszeltetniök?
Zsani elpirult. Irma is fülig pirosan nézett reá. S hogy Zsani egy percre abbahagyta a munkát, s velök lépett be a már megüresült lakásba, Irma boszus szemmel pillantott ki az ablakon:
- Mit beszélt az a legény?
- Semmit, - felelte Zsani pillogva.
- De valami csúfszót mondott rám...
- Dehogy is.
- Azt mondta fürjecske. Mit jelent az a fürjecske?
Tréfálkoznak, - felelte röstelkedve Zsani. Tudja, hogy a vőlegényeket figurázni szokták.
A szedő ezalatt körülnézte a szobát, s az volt a véleménye, hogy meszelni kell. Különösen a konyhát jól meg kell meszelni.
- Szemtelenek, - dohogott Irma bosszusan. Milyen szemtelenek!
S rájok se nézett, hogy visszatértek az udvaron.
Alighogy elmentek, a fitos orru legény azt az ismert nótát kezdte, amely a fürjecskéről szól. A többiek nevetve fujták vele. Zsani hallgatva dolgozott tovább. De az arca sápadozott a haragtól.
Mikor a beköltözés napja elérkezett, Zsani maga említette elő, hogy megkeresi ő azt a falut, s megtudja, nem hagytak-e rá a szülői valami örökséget?
Nem az örökségben bizott a jó fiu, hanem abban, hogy odalesz vagy két hétig, s azalatt a műhely két ördöge elmegy onnan, vagy legalább is más témákat találnak a tréfálódzásra. De hátha örökség is csöppen? Ha pénze lesz... A pénzes embert nem szokták gúnyolni.
Mikor elbúcsúzott szedőéktől, Irma a nyakába borult és megcsókolta.
- Ne sokáig maradjon oda; - mondta szemérmes kérleléssel.
Ekkor történt először, hogy megcsókolták egymást. A két gyáva lélek nem mert addig csókot váltani.
Zsani hát elutazott.
No a faluban nem találta meg a nevelő szüleit. Meghaltak azok mind a ketten. De beszélt a jegyzővel, aki előforgatott holmi régi irásokat, s kisütötte belőlök, hogy Zsanit Szombathely városa adta tartásra a két öregnek. Bizony jó lesz, ha tudakozódik az árvaszéknél.
Zsani ment Szombathelyre.
Egy nagy-tajtékpípás öreg árvaszéki tanácsost talált a hivatalban. Az is előkapart holmi régi jegyzőkönyveket. Nézi egyenkint a nagy okulárén át a lapokat. Végre egy lapon hosszan olvas, aztán a nagy okulárén át Zsanira mosolyog:
- Nini, hát maga az? oroszlánoknak barátja!
Zsani csak bámul. Nem érti a szót.
Az öreg jókedvűen tömi a pípáját.
- Láttam én magát öcsém mikor ilyen pici vót. (A szék ülőlapjánál is lejebb mutatta a picit.) No jól megnőtt. Nem hiába, hogy oroszlántejet szopott. Fene ember maga öcsém!
S mosolyogva és becsüléssel nézett Zsanira. Zsani méginkább bámult reá.
Az öregúr aztán elmondta, hogy Zsani egy állatsereglettel került Szombathelyre. Az anyja az oroszlánokat ugratta. De csak alkalmazottja volt a menazsériásnak.
- Az hát fene kuruc asszony volt, - folytatta az öregúr. Emlékszem rá, hogy a fejét is bedugta az oroszlán torkába. Maga akkor öcsém olyan kétéves forma kisgyerek lehetett. Egy oroszlán-kölyökkel játszott a ketrecek előtt. A kölyök olyan kicsi volt, hogy ki és bejárt a vasrudak között. Egyszer, déltájban, hogy bement az oroszlánkölyök szopni az anyjához, maga is bebujt öcsém valahogy, aztán ott szopott vele: egyik tőgyit szopta az oroszlán-kölyök, a másikat maga, öcsém.
Zsani kábultan ment ki az irodából. Hogy az anyja nem hagyott rá örökséget, az nem foglalkoztatta. Hanem, hogy ő oroszlánt szopott, - azt hitte álmodik.
Órákig kóválygott az utcákon. Ki is ment a városból, meg visszatért. Egy inges kirakat előtt megállt. Mansetta gombok csillogtak ott. Az egyik gomb zöld oroszlánfejet ábrázolt. Zsani hosszasan nézte.
- Hm.
Aztán egy füszeres bolt vonta magára a figyelmét. A bolt címere oroszlán volt, s ki volt rá festve egy sziklán álló sárga oroszlánnak a képe, amint az ormon a távolba szegezi a tekintetét és ordít.
Zsani elnyitott szemmel bámulta.
- Hát ilyen az oroszlán?
S kezdte érteni, hogy mért álmodott ő olykor olyan különös állatokkal?
- Oroszlántejet szoptam, - mormogta a fejét rázva. Hm... Állatok királya...
A bolt mellett egy pap haladt el. Zsani köszönni szokott a papoknak, de annak nem köszönt. Ránézett keményen. A pap csodálkozón nézte vissza.
Zsani e nézésében üveges boltot pillantott meg az utca tulsó ház-során. A bolt ajtaján tükrök fénylettek.
Zsani oda ment át. Megállott az egyik tükör előtt, s elgondolkodva bámulta magát benne.
- Olyan sárga a hajam, épp olyan sárga, mint az oroszlán sörénye.
Egyszercsak összevonta a szemöldökét, mint a bolton látott oroszlán, s mereven nézett, hogy a szeme fehére is kitetszett.
Ebéd ideje elmult már akkor. Zsani belépett egy kisvendéglőbe.
A vendéglőben néhány iparos-forma úr üldögélt, meg egynehány paraszt az ajtó mellett. Zsani félénken körülpillantott. Csak két asztal volt ott. Az egyiknél az iparos-forma urak ültek. Zsani a parasztok közé telepedett.
- Mit redel? - kérdezte a kocsmáros.
- Van gulyásleves, pörkölt borju, és disznóoldalas.
- Hát, - szólt Zsani szokása szerint való halk hangon és tartózkodón, - levest kérek. Aztán egyszercsak a szemébe nézett a kocsmárosnak, és szinte orditva folytatta:
- És pörrrkölt borrjút!
A kocsmáros meghőkölt:
- Nono...
Zsani a parasztokra eleinte nem ügyelt. De hogy valami verekedésről beszéltek, rájok fordult az érdeklődése.
Hát valami törvényszéki tárgyaláson jártak a falusiak. A legidősebb köztük egy ősz görhes ember, a fiáról beszélt, hogy hogyan keveredett a bajba.
- Ha énnekem szót fogadott vóna a Jani... De sohse vót engödelmes szófogadó. Mer én mindig mondtam neki: Fiam, ha vereködésbe keverödöl, ne bicskázz, se furkós bottal ne üss meg senkit, hanem mingyán az elejin, mihent egy haragos szót szólnak, csak neki ököllel az orrának a kutya teremtésit! Akkor osztán nincs ideje se késre, se botra. Osztég nem kerülsz törvénybe. Hát most itt van: két ökröm fizeti. Én is vótam fiatal. De én engödelmes gyermöke voltam az apámnak. Csak az orrát! - mondta az én apám is. Hát ha én afféle petekbe kerültem, csak neki az orrának!... De nem is láttam én börtönt bévülről soha.
Zsani ámuldozva hallgatta ezt a beszédet. Ime a paraszt is azt mondja, amit a szedő mondott egyszer hogy: Csak az orrát! Ez tehát nem a szedő ötlete, hanem ősi tapasztalat. Hogyan van, hogy azelőtt nem értette meg?
A paraszt aztán ismét az ökrein kesergett, hogy két szép ökre rámegy a kórházi költségekre.
Hogy Zsani álmélkodva hallgatta, neki is beszélt:
- Olyan két ökör az, fiatal uram, hogy nincsen olyan a faluba. Kivált a szegfü. Annál erősebb barom Bécsbe se tanálkozik.
Zsani megvetőn mosolygott:
- Hát az oroszlán? - mondotta. Az oroszlán sokkal erősebb.
- Nálunk nincs afféle, - felelte elcsodálkozva a paraszt, - csak ökör meg ló.
Aztán arról beszélgettek. hogy hétfőn vásár lesz Sopronban. Oda hajtják a Szegfüt.
Zsani gondolatokba mélyedt. Eszébe ötlött, hogy egy vásáron állatsereglet járt nálok, de ő nem nézte meg: sokalta a húszkrajcáros belépő díjat. Pedig beszélték, hogy oroszlán is volt benne.
Egyszerre nagy érdeklődés fogta el az állatsereglet iránt. Emlékezett rá, hogy egy vásárkor a menazséria napokkal előbb ott volt már náluk. Hátha a soproni vásárra is?...
Kiment az állomásra és megtudakolta, hogy harmadik osztályon mennyibe kerül a Sopronbautazás?
És elment Sopronba.
Este érkezett oda. Alig hogy kiszállt, megkérdezett egy gyereket:
- Te fiu! Van-e a vásártéren valami látnivaló?
- De van ám, - felelte a gyerek, - ringlispi meg az óriás, meg sok mindenféle vadállat egy helyen.
Zsani szeretett volna még aznap este bemenni, de már sötét volt. Hát csak kivülről hallgatódzott, és szagolta a nehéz rossz szagot, amely a menazsériából szétterjedezett. Egyszercsak egy nagy nyers ordítás hangzott belőlről.
- Az oroszlán! - mondotta Zsani örömmel. És reszketett felindulásában.
Reggel ő volt az első aki bement. Látott papagályt, elefántot, majmokat, s két vén oroszlánt. Órákig ott állt az oroszlán-ketrec előtt, s bámulta a két komor vadállatot. Hím volt mind a kettő, s vadtekintetű. Fel és alá koválygott szüntelen mind a kettő a ketrecben, s mikor etették őket dühös falánksággal rohantak a húsra.
Zsani vasárnap érkezett haza. A menyaszonya ismét megcsókolta.
A szedő azt kérdezte:
- No van-e pénz?
A szedőné vigasztalta:
- Majd csak megéltek, mint más szegény ember!
- Két hét mulva meg fogtok esküdni, - szólt ismét a szedő. Csak azért is!
És a leányához fordult:
- Három hétre itthon maradhatsz. Készítsd a fészketeket. Az igazgatónál majd bejelentem.
- A két szerelmes boldogan tanácskozott.
Másnap Zsani hogy a műhelybe ment, valamivel később érkezett mint társai. Már javában folyt a munka: a fűrész-harsogás, gyalucsiszogás.
A kis Kálmán inas ránézett és elmosolyodott.
Cserey Pali fölemelte a gyaluját, és kiszedte belőle a forgácsot. Jobban csak azért, hogy szólhasson:
- No csakhogy megjöttél. Búsult ám a fürjecske.
Nevettek.
Zsani boszúsan taszitotta gyaluját a deszkára. A gyalu lármája elnyomta néhány percre a beszélgetést.
De a következő kis szünetben Barna Imre szólalt meg, a fitos orru pajkos:
- Fel akarta magát akasztani a menyasszony.
Ujra nevettek.
Zsani megfordult és ránézett, Ránézett haragos merev nézéssel, hogy a szemefehére is kilátszott.
A legény nem nézett őrá, különben meglepődött volna a Zsani nézésén.
Zsani nem szólt semmit. Visszafordult a munkájához és nagyhosszúkat lökött a gyaluján. Sivítva futottak alá a gyalujából a forgács kígyók a lábához. Szinte térdig állt már bennök. De csak gyalult-csiszolt tovább, mintha azt akarná, hogy a gyaluja lármájától ne lehessen beszélni.
Ahogy közben oldalt pillant, látja, hogy a kis Kálmán inas a markába takarja a száját, s úgy sunyít feléje. Az is őt nevette.
Arra se szólt semmit. Csak megvetőn pillantott reá.
Valami bolti állványt csináltak. Künn kellett dolgozniok az udvaron. Ott álltak a deszkák is a főállványhoz támasztottan. Azokból a deszkákból majd polcokat kell fürészelniök. A műhelyben nem volt hely arra, hogy összeállítsák a rengeteg asztalos-alkotmányt.
Az udvaron később ott dolgozott Irma is az anyjával. Az anya porcellán-edényeket mosott egy dézsában. Irma törülgette, s ahányszor felpillantott, mindig Zsanira pillantott. Zsani azonban nem viszonozta a pillantásait. Sápadt volt. A fejét mélyen lehajtva nyomta a gyaluját.
Az őszi nap odaeresztette rézsutos sárga sugarait az udvarra, az Irmáék ajtajára. A fürj a zöld hálós kalitkában ott lógott már az ajtó fölött. Egyszer csak nagy eleven kiáltással megszólal:
- Pitty-palatty! pitty-palatty!
A fürj szavára megáll a munka. A Kálmán inas elfordul és a markába röhög. A legények is egyszerre nevetésre fakadnak, s gonosz örömmel sandítanak Zsanira.
Zsani fölemeli holtszinre vált arcát és rájok néz.
A kezében festékes fazék van. Kékfestéket kever benne az inasnak az asztalon. Hogy a társai tovabb dolgoznak, ő is ujra lehajol és kever. Keveri-kavarja a fazekat, csakúgy locsog ki a festék. Közben Irmára pillant. Látja hogy a leány piros, még a füle is piros szegénynek.
- Pitty-palatty! pitty-palatty! - kiáltja ismét a fürj.
- Felelj hát! - rikoltja kacagva a fitos legény.
- Felelj! - biztatja nevetve Cserey Pali is.
Zsaninak akkorát fordul a szeme, mint a malomkerék. A fazekat fenékre csapja, hogy kilottyan a festék. Két izmos karján feljebb gyürinti az inget.
- Feleljek?
A fitos arcán kővé mered a mosolygás. Hogy Zsani, az örökké birka Zsani a mellét kivetve, ingét gyürve, dühös fujással bőszül ellene?! Azonban csak egy percet bámulhat: Zsani az öklét összeszoritva ront át a forgácsokon deszkákon.
- Felelek! - ordítja, mint a vadállat.
- Nono... hebegi meghökkenve a fitos.
S hogy Zsani egyenesen neki-robog, ő is szembe fordul nagyvirtusosan. Hátha Zsani megszeppen?
- Nono... Vigyázzunk.
Nem vigyáz már Zsani: puff! úgy sujtja ököllel orrba a fitost, hogy a vére méternyire preckel a falra, s őmaga hanyatt kalimpál el. Még a papucsa is félrerepül.
Cserey elhülten lép utánok, hogy védje a társát, de Zsani megfordul, mellen ragadja azt is.
- Felelek kutyák! Felelek! Már régen akarok!... Oroszlántejet szoptam én, az istenfátokat!...
Dől az állvány. Borul a festékes fazék. Recsegnek a deszkák. A szedőné sikolt. Az asztalosné is sikolt. Az asztalos káromkodik.
Csak az Irma lány áll öröm-égő szemmel a viharban. A nyakát kinyujtva rikoltoz, rikoltoz mint a vércse:
- Üsse! Üsse a kutyákat.