A tegnap bukása
| A tegnap bukása szerző: Ambrus Zoltán |
─ No, végre!
─ Annyira vártál?
─ Meghiszem azt!...
─ Jó napot, Fifike! Hogy van, aranyos? Mit is kérdezem?! Hiszen olyan, mint az elevenné vált mosoly, a harmatcsepp...
─ Ne nyájaskodjál annyit Fifivel! Tapogasd meg, ha annyira érdeklődöl az egészsége iránt; de ne szavalgass ostobaságokat, amikor alig várom, hogy elmondd, mi hírt hozol?!... Széna-e vagy szalma?
─ Még se széna, se szalma.
─ Még nem olvasta el?
─ Elolvasta, de húzódozik.
─ Megint húzódozik?
─ Őszintén szólva, nem értem a türelmetlenségedet. Még nincs két hónapja, hogy A Mester álarc nélkül első három fejezetéért hatezer frank előleget vágtál zsebre...
─ Hol van az már?!... De hát miért húzódozik, az állat?
─ Mit tudom én?! Nekem eddig még csak annyit mondott, hogy már a cím se tetszik neki. Hogy ilyen címmel: A Tegnap bukása vagy a kételkedés csődje nem lehet tizenöt íves könyveket eladni. Amire azt feleltem, hogy a címet könnyű megváltoztatni.
─ Én mindjárt mondtam, hogy a cím nem jó, mert senki se találja ki, hogy a Tegnap alatt a Mestert kell érteni...
─ Ne kotyogj bele, ha a férfiak beszélnek!... És egyebet nem mondott?
─ Nem... azaz várj!... igen, még azt mondta, hogy nem érti, mit erőlteti a bölcselkedést az, aki úgy tud csipkedni, hogy minden csípése nyomán diónyi hólyag támad?! Hogy miért vesztegeted az idődet efféle értekezések írására, ahelyett hogy sokkal több vidámságot költenél, mint amilyen Az agg Epikúrosz szerelmei című cikksorozat. Hogy írj ilyesmit, minél többet, akár minden számba; csipkedéseket vagonszámra is átvesz, de ami a bölcselkedést illeti...
─ Hát nem mondtad meg neki, hogy...
─ Megmondtam, hogy neked sokkal több pénzre van szükséged, semhogy beérhetnéd azzal, amit a cikkeidért kapsz, és mert könnyen dolgozol, hirtelen nyélbe ütötted ezt a könyvet...
─ Szóval, szalma.
─ Nem. Azt mondta, még gondolkozni fog a dolgon.
─ Úgy látszik, nem védted az ügyemet valami lelkesen.
─ Hálátlan vagy. Igenis, védtem ─ jobb meggyőződésem ellenére.
─ Ahá! ahá!...
─ Semmi ahá. Nem akartam ezt elmondani neked, de ha kipattantod belőlem: nos, hát rekedtre vitatkoztam magamat vele, és egy árva szóval sem árultam el, hogy az irántad való barátság nélkül mindenben igazat kellene adnom neki, mert titokban ugyanazt gondolom a könyvedről, amit ő.
─ No lám!... no lám!... Hát csak ki vele, mit gondolsz a könyvről?!
─ Kár volna minden szóért. Nem az a fontos, hogy én mit gondolok róla, hanem az, hogy pénzt kapj érte.
─ Ha nem is fontos, hogy mit gondolsz róla, engem érdekel, és ez megnyugtathat. Hát halljuk, halljuk! Nem akartad elmondani? Miért ne? Csak beszélj bátran! Sohase kímélj! Kibírok én minden kritikát!
─ De nekem semmi kedvem vitatkozni veled.
─ Ohó, ez alól már nem lehet kibújni! Aki á-t mondott, mondjon b-t is!
─ A b-t pedig, meg a c, d-t s a többi, el kell engedned nekem. Az x, y, z-t elmondhatom: a könyved engem nem győzött meg, és azt hiszem, nem fog meggyőzni másokat se. Kivéve azokat, akiket a hitoktatóik már meggyőztek, amikor még azt se tudták, hogy a világon vagy.
─ Csalódol öregem, mert én a b, c, d-t sem engedem el; egy jottát sem engedek el! Aki bírálgat, aki hibáztat valamit, nem maradhat adós a miérttel. Hát csak ki vele!
─ Ugyan, hagyj békében! Nekem mindegy, mit írsz, mindig utáltam a vitatkozást, és Fifikét se mulattatná, ha a vendég, akinek előbb még semmi baja se volt, egyszerre csak értekezni kezdene...
─ Velem ne törődjenek!... mintha itt se volnék... és ne gondolja, hogy én annyira műveletlen vagyok!...
- Hiába kapaszkodol Fifibe, addig nem szabadulsz, amíg el nem mondod, hogy mi nem tetszik neked a könyvemben. Aki engem bírálgat, az álljon helyt a szaváért.
─ Hát ha Fifike is cserbenhagy, isten neki!... Nos, hát én már azon is fennakadok, amiből kiindulsz. Azt mondod: hinni egészség, kételkedni betegség, és ezt a betegséget a forradalomra következő idő terjesztette el, amelyben még sokáig divatos maradt a régi szellem lenézése, a felforgatás, a rombolás és újítás vágya. Minthogy a rombolás egyik leghatásosabb eszköze a kételkedés, ez a beteg idő sokáig nagy tiszteletben tartotta a kételkedőket, akiknek utolsó képviselője a Mester. De ez a divat, amely sokáig dühöngött, most már végképpen elmúlt. És amikor az egész világ a konzervativizmus, a vallás, az egészséges építő akarat újjászületését ünnepli, a kételkedés utolsó bölénye, az agg Mester, aki egy eltemetett világból maradt itt, annyira elavult, hogy komikussá lett.
─ Nos és?
─ Nos, azt még a mi szemináriumi szentatyáink is el fogják ismerni, hogy az a probléma, amelyet te itt gépfegyverrel akarsz megoldani, sokkal régibb és sokkal szívósabb életű, mint ahogy te csak úgy, becsületszóra mondod. Ezen a problémán a forradalom előtt is sokat töprengtek nagyon különböző fejek; ezerévek óta tépelődtek rajta hieroglifás süvegbe, turbánba, fekete barettbe vagy parókába bújtatott koponyák alatt izguló agyvelők. A vallástalanság és a kételkedés éppen olyan régi, mint maga a vallás, és ha te az emberi gondolkodás történetét a forradalommal kezded, ha csak egy megvető legyintéssel intézed el mindazt, ami nem tegnap vagy tegnapelőtt történt, ha a kételkedést egy beteg idő divatjának akarod bélyegezni, amely örökre, végképp elmúlt, akkor az olvasód azt fogja mondani, hogy a szerző úr vagy nagyon naiv vagy kissé rosszhiszemű. Mert hát hol van az az ifjú Siegfried, aki a kételkedés sárkányát egyszer s mindenkorra végérvényesen kivégezte? Ez a fiatal szerző a bölcsek kövét hordja a zsebében, hogy nagy felsőbbséggel állapítja meg és nyilatkoztatja ki, melyik idő beteg és melyik egészséges?! Honnan tudja, hogy az az újítás, amelyre olyan büszke, nem szintén csak rombolás-e? S a többi. A mi szemináriumi professzoraink másképpen vitatkoztak; mélyrehatóbban és ügyesebben, mint te.
─ Ó, ó!... De hiszen te lelkes híve vagy annak az öreg bohócnak, akit állandóan a Mesternek tisztelsz!...
─ Kérlek, abbahagyhatom!... Azt mondtad, hogy érdekel a véleményem.
─ Sőt egyre jobban érdekel. Hát csak folytasd, folytasd!
─ Ahogy akarod. Tehát, ha jól emlékszem könyvednek a gondolatmenetére, azzal folytatod, hogy a nagy háború tanulságai sebesebbé tették az előrehaladást. Ma már új világ van a régi helyén, és mások az ifjúság ideáljai. A mai újítók a vallásra, a konzervativizmusra esküsznek; a kételkedés és a demokráciát követelő babona a múlté; az új ideálok azok, akik az egészséget, a cselekvést, a rendíthetetlen meggyőződést hirdetik. Ebben a korban a Mester örökös kételkedésével, folytonos aggodalmaskodásával, mindent mérlegelésével, óvatosságaival, bátortalanságával mélységesen elavult gondolkodó, sőt egyszerűen nevetséges alak. Így mondod?
─ Így.
─ Tehát azokban a nagy kérdésekben, amelyeket az évezredek nem tudtak megoldani, az így akarom, így parancsolom elvének erejénél fogva döntőbíróvá nevezed ki a veled egykorúakat. Mintha bizony az ifjúság és az ítélőerő egyet jelentene; mintha az ifjúságnak nem az volna a legismertebb hibája, hogy a vérmességének megfelelő heveskedéssel, hangulatainak pillanatnyi szeszélyei szerint, könnyelműen ítél. Az ifjúság lelkesedése? Van-e ennél ingatagabb, efemérebb valami? Hiszen aszerint változik, amint valami újat lát, valami újabbat tanul. A fiatalság nagyszerű erő, de éppen az ítélőereje a legkevésbé fejlett; és mert még nem tud semmit: éretlen arra, hogy bíráskodhassék. Hiszen az ifjúság olyanokért is lelkesedett, akiket később ő maga börtönzött be! Arról nem is beszélek, hogy kivéve a technikai találmányok tökéletesedését - amit a háború részben késleltetett, de nagyobbrészt csakugyan siettetett -, hol látod a háború tanulságaiból szerzett sebes előrehaladást? Mik azok az újítások, amelyekkel olyan nagyra vagytok, ugyanakkor, amikor mélységes megvetéssel néztek azokra, akiket szerintetek a forradalmi újítás vágya csal bele a kételkedésbe? Minderről ne beszéljünk: maradjunk csak az új ideáloknál, azoknál, akik az egészséget, a cselekvést, a rendíthetetlen meggyőződést hirdetik. Mondd, volt-e valaha világfelfogás, amely az egészséget nem a maga számára akarta volna lefoglalni? Az „egészség” itt csak üres szólam. A cselekvés helyett pedig inkább verekedést kellene mondanod: ezt a kettőt az ifjúság mindig összezavarta. No és amikor a rendíthetetlen meggyőződést dicsőíted, bocsásd meg, de nevetnem kell.
─ Magadról ítélsz.
─ Az igaz, hogy én is olyanokat pörkölgetek lassú tűzön, akiket titokban többre becsülök a Világegyetem ez idő szerinti bálványainál, azoknál, akiket nekem is dicsérgetnem kell, mert hja, ilyen megalkuvást, ilyen meghunyászkodást, ilyen hazugságot követel tőlem az élet, a nyugalmasabb megélhetés vágya, az a kényelmesség, hogy a diadalmas, a hatalmas cselekvéssel nem akarok szembeszállani. De én, ha a színpadról kilépek a kulisszák közé, levetem a pojácaruhát; nem írok, a saját szakállamra, könyvet is arról, amit a cikkeimben kedvem ellenére írtam; és ahogy az ördög kerüli a tömjént, úgy óvakodom leírni ezt a szót: „meggyőződés”, amelyet nem volna szabad hiába venni, mint Istennek a nevét. A rendíthetetlen meggyőződés! Ha nem gyűlölnéd az öreg Mestert, ha nem akarnál rajta bosszút állani, a jó ég tudná megmondani miért, ha nem csakis azért támadnád a világnézetét, hogy ezzel a személyét piszkálgathasd, ha nem annak a kiadónak szántad volna a könyvedet, aki csak olyan árut vásárol, amelytől a szabadelvűeknek folyton tüsszentgetniök kell...
─ No lám, téged csak fel kellett húzni, és már a legvígabban ketyegsz!...
─ Elég volt?
─ Csak folytasd, folytasd!...
─ Tehát: a között a két ellentétes világfelfogás között, amely már évezredek óta harcol egymással, anélkül hogy döntő győzelmet tudott volna szerezni egyik a másikon, te örökre el akarod dönteni a vitát, annak kijelentésével, hogy te és veled egykorú elvtársaid a konzervativizmust ölelitek ifjúi erőtől duzzadó kebletekre. Aztán meglepő szellemi szökellésekkel kifejted, hogy ti ám nem vagytok ókonzervatívok, vagyis konzervatív konzervatívok, ti modern, legújabb divatú, jazz bandes és charlestonos konzervatívok vagytok; ti mindenkitől megkövetelitek a korral való haladást, a modernséget; ti mindenkit hátramaradottnak és múmiának bélyegeztek, aki nem képes fölemelkedni arra a szellemi magaslatra, ahol táguló orrlyukakkal lehet szippantgatni a divatos eszmeáramlatokat; és a ti areopágotok végképpen elavultnak nyilatkoztat ki mindenkit, aki még ma is hangot mer adni már régebben is vallott nézeteknek, kivéve, ha ezek véletlenül megegyeznek azzal, amit ti hirdettek. Felsorolod Thalésztől a Mesterig mindazokat, akik valaha másképpen mertek gondolkodni, mint ti; különös tekintettel vagy a voltaire-iánusokra és humoros megjegyzésekkel tünteted ki azokat, akik valaha szabadelvűséget prédikáltak; végül kürthangok nélkül, de háromszor jelented ki mindegyikről: „Elavult! Elavult!” de, édes öregem, semmi se könnyebb, mint elavultnak jelenteni ki mindenkit, akinek az orrát nem találjuk tetszetősnek! Senki se kérdi tőled: micsoda jövőbe látó készülék segítségével állapítod meg ezt?... a huszonegyedik század bízott-e meg azzal, hogy ezt kinyilatkoztasd?... és mit gondolsz, azok a divatos eszmeáramlatok, amelyek megértése olyan büszkévé tesz, amelyeket ma örök igazságoknak jelentesz ki, sohase fognak kimenni a divatból?... Nem, öregem, azt, hogy ki avult el, ki nem, nem ti állapítjátok meg, hanem az Idő, és neked akkor, amikor lerántod apádat, nagyapádat és mindenkit, aki valaha előtted élt, csak azért, hogy ezenközben, suttyomban, annál nagyobbat rúghass a Mesteren, csak egyben van igazad, abban, hogy: a foggal született csecsemő haraphatja meg legkönnyebben a dajkát!
─ Befejezted?
─ Nem, nagyon belejöttem; de úgy kell neked, miért kívántad mindenáron, hogy gyónjak?! Szóval, figyelmeztetni akarlak valamire, amit a könyvedből, ha megjelenik, ki kellene hagyni, mert ezen a helyen sok olvasó előtt leleplezed magad. Azt mondod tudniillik, hogy: ki törődnék ma már az öreg Mester elmefutkározásaival, amikor már olyan írók a szellemi vezetők, mint... és itt megnevezel néhány kritikust. A „futkározás” szó bizonyára hatásos volna, ha ugyanakkor nem kapnád le a kalapodat olyan mélyre azok előtt az írók előtt, akiket a ma szellemi vezetőinek nevezel ki, egy kis pártoskodással. Kik ezek a minták? Legjelentékenyebb köztük egy monarchista újságíró, akinek a doktrínája oda lyukad ki, hogy minden szép, ami visszavezet a monarchiához ─ akinek a tanítása legrövidebbre fogva az, hogy az okoskodás előbbre való, mint a költészet ─, és aki egy elbeszéléskötetében a te öreg Mesteredet, egykori pártfogóját utánozza, nem sok szerencsével. A másik egy katolikus újságíró, aki élesen bírálgatja mindazokat a gondolkodókat, akik ellen a vallásos embereknek valamilyen kifogásuk lehet, de akinek a vallásossága erre az ellenségeskedésre szorítkozik, mert a hitet mikroszkóppal se fedezhetni fel az írásaiban. A harmadik egy olyan kritikus, aki szorgalmasan dicsérgeti a legnagyobb könyvkiadó cégek legtöbbet hirdetett kiadványait és még szorgalmasabban a minisztereket ─ legfáradhatatlanabb tollforgatója annak a szellemi iránynak, amelyet ma is bátran obskurantizmusnak lehetne nevezni ─, és talán mert az obskurantizmus meg az obskurus egy tőből fakadt, lelkes barátja minden olyan verselgetőnek, aki nem győzi homályossággal tűzdelni tele azt a mesterkéltséget, amelyet a naivok meg a sznobok költészetnek néznek. A negyedik újságíró, kritikus és regényíró. Mint újságíró felmagasztalja politikai elvtársainak minden irodalmi kísérletezését, mint kritikus leránt minden remekművet, mint regényíró elrettent a bűntől. Az ő regényeiben nincsen olyan kiváló férfi, ki ne szerelmeskednék a menyével vagy legalább meg ne kívánná ezt; van nála olyan kiváló férfi is, aki szerelmi viszonyban él a saját törvénytelen leányával; egy másik regényében a gyermekleány műkedvelésből „alkalmat” szerez az apjának, és a kulcslyukon át nézi a papa szerelmi kalandját; legszelídebb regényeiben pedig a legjámborabb hölgy is csak akkor méltányolja igazán a szerelmet, ha szerelmeskedés közben vagy ez előtt a vágóhídnál végignézheti, amint az ökröket levágják. A többi mintádat már nem bírálgatom, mert látom, mennyire megbántad, hogy kierőszakoltad a véleményemet.
─ Készen vagy?
─ Készen.
─ Én is. Most már nem kérdezgetem tovább, hogy részeges gazdád mért húzódozik attól, hogy a könyvemet kiadja...
─ Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy én beszélem le erről...
─ De bizony kibújt a szeg a zsákból! És ezennel kijelentem...
─ Várj egy pillanatig!... Mielőtt kijelented, amire a bosszúság ingerel, és amit holnap úgyis visszaszívnál, hogy tudniillik neked nem kell az olyan jóbarát, aki szívesen tesz szolgálatot, de eközben megsérti a hiúságodat, hadd mondjak még valamit, ami fölöslegessé tesz minden kijelentést. Az imént, amíg beszéltem és bírálgattalak, egyszerre eszembe jutott valami, ami részeges gazdámat okvetlenül rá fogja bírni, hogy kiadja A Tegnap bukásá-t...
─ És mi volna az?...
─ Ezt majd holnap mondom meg. Ma már eleget beszéltem, és rohannom kell, ha az öreget még ott akarom találni a klubban. Tudod, hogy üzletről csak ebédig lehet beszélni vele. A viszontlátásra, drága Fifike! Tőled nem búcsúzom el, mert látom, hogy még nagyon haragszol. Remélem, hogy holnap majd kibékít a pénz.
─ Már azt hittem, hogy no most mindjárt összevesztek, pedig ma még nagyon rászorulsz. És micsoda semmiségért vesztél volna össze ezzel a jó fiúval! Hiszen nem a tehetségedet bírálgatta, hanem azokat a konzervatív írókat, akiket a könyvedben ütőkártyáknak játszol ki a szegény öreg ellen. Mit fáj neked ezeknek a feje? Neked, aki csak akkor vagy vallásos, amikor tollat veszel a kezedbe!
─ Azt írom, amit szükségesnek vagy legalább hasznosnak látok; de ha egyszer már leírtam valamit, ez legyen neki szent!