A tőzsde

A tőzsde szerző: Émile Verhaeren, fordító: Kosztolányi Dezső

Az óriási utca és a roppant
házak rekesztik el a tömeget
s gránitfaluk ablak-szemén kilobbant,
sugáros estek búcsúja remeg.

Akár egy csonka kő-és fémszobor,
belétemetve szennybe és titokba,
dobogó szívvel, élettől nyihogva,
forr az aranyház, a sötétbe forr.

Fekete bankok állanak emellett,
oromdiszével mind magasba les
s úgy tartja ezt a sok érc-Herkules,
hogy azt hiszed, páncélszekrényt emelnek.

Hová a tőzsde néz, a köz,
megbomlik, rajta láz szalad,
vágyik delejes mélyihöz,
a köz, a tér, a házfalak,
a gáz, a száz kis gáz-szalag
és árny suhan és fény suhan,
a járda aszfaltján busan.

Jaj, mennyi álom s halovány
rőt tűz cikáz el tétován
ezen az őrült palotán!
Cudar merés, gonosz nyerés
csomóba bogozódik és
kígyózik egyre tágulóbb körökbe.
Házból a házba átoson,
ragályt teremt a városon.

Pénztár csapódik orkánként dörögve,
hörögve vív a pompa, küzd örökre.
Majd mint vihar jön a Bukás.
Bőszen parittyáz szerteszét
s a földre nyomja a csudás,
nagy polgárok kövér fejét.

Így délután, az elhagyott
órán, a láz tán még nagyobb,
benn csöndben erjed-gerjed ez,
már a falakba terjedez.,
A mozdulatlan lámpapózna,
mint zászlórúd feszül vadul
és mintha a vágy harapózna,
besurran és kígyózva dúl
és sustorog és sistereg
a márvány lépcsőkön, feljebb.

Sápadt reménység délibábja
őbennük olykor új tüzet szít
s fölvillan a füst és a lárma
poklába, hol lelkűk üzekszik.
Horgásznak ők hamis horoggal,
éles szemmel, rekedt torokkal,
agyukba nyüzsgő milliók,
félelmek és ribilliók.
Itt gyorsaság mímel erőt,
versengve, ki a vakmerőbb,
csak ujjuk görbül el a lázba,
a rémülettől kaparászva.
Ha villám sujt egy népre néha,
„leszámitolják" ezt kajánul.
Agyrém nyilal föl, mint rakéta.
Szerencse tárul és kitárul.
Megegyeznek, marakszanak.
Verekszenek, haragszanak.
Izzó a lég — és száll a sok mammut-szám,
a pénzt kövér kötegbe fogják,
vetik, hajítják, visszadobják
az összevissza hercehurcán,
amíg a harc, bár még sovárak
és küzdenek az árak,
kifárad.

Aztán mikor lesujt a Csőd, a Bomlás,
öngyilkosoktól népesül a romlás
és csupa rom és omladék az omlás,
melyet befáklyáz egy mesés
és óriási temetés.
De este már az akarat
megint kigyullad és arat
s a szenvedély, a sunyi harc,
mint egykor, újra fölviharz.

Ármányt, mosolyt, cselt látni itt,
mások halálát készítik.
Mint gép dohog a gyűlölet,
embert öl és embert ölet.
Ellopják azt is, ami nincs,
attól, kinek a semmi kincs.
Bűnt és erényt zagyválnak össze,
országokat is lekötözve,
hogy őt imádják mind alant,
a becstelen, forró aranyt.

Ó, az arany! mint fellegekbe tornyok,
akár a tornyok, délibábbá forgók,
roppant arany! mint tornyok messze lenn,
hány millió kar tárul esztelen
és hány fohász feléd sok estelen,
imák dörögnek és imák epednek
a földgolyón dicsőség a nevednek!