A túlvilági kép
szerző: Vörösmarty Mihály
"Hűségtelen, de szép valál,
Te bűnös, édes lány;
Idő előtt temetve vagy
Magányos éjszakán.
De ifju tagjaidra föld
Ne tárja holt ölét;
Enyém vagy: sírod ajtaját
E vas rombolja szét.
Enyém az ajk, oh ismerem
Az édes ajkat én;
Mint méh a rózsán, függtem én
Csókján, lélekzetén.
Enyém a bájhatalmas arc
Csábító fényivel,
És a gyönyörnek halmai,
Az ifju hő kebel.
Nyílj meg te föld, nyílj meg te sír,
Adjátok vissza őt:
Nyugalmat leljen szívemen,
Karomban temetőt."
Süvöltve száll át a vihar
Tetőn és téreken;
A messze látkörig sehol
Egy lélek nincs jelen.
Magán, vész-szórta hajjal áll
A feldúlt sír felett
Az ifju, s barna hantokat
A zúgó szélbe vet.
Haragban égő csillagok
Néznek felhők alól,
És a koporsó feltünik
A sír homályiból.
De amint feltün s a fiú
Hévvel reá omolt,
Nyögést visszhangoz a szilaj
Kéz-háborgatta bolt.
És mintha nem lett volna még
Eléggé sírja mély,
A gyász koporsó rezzenik
S mélyebben földbe kél.
"Hah! - szól az őrült szerető -
Bujósdit játszol-e?
S utánad én a földtekét
Keresztűl fúrjam-e?
Átfúrom azt, de látni kell
Még egyszer arcodat;
Egyszer teremt csak olyat ég,
Oly csalfát s bájosat."
Szól s rombol csüggedetlenűl;
Tágúl a földi gát,
És a koporsó több helyen
Feltünteté magát.
De hányszor feltünt, annyiszor
Nyögéssel visszahull,
Midőn az ifjú, belsejét
Feltárni, ráborúl.
Most ott ül a föld közepén
Oly mélyen, oly magán:
Lankadság tagjain, hideg
Veríték homlokán.
Hol a csikorgó érc terem,
S a tengerér fakad,
Ott ő pihenni szálla meg
A felvilág alatt.
Borúsan néz be a vak éj
A mély sír ajtaján;
Setét és csend uralkodik
A borzasztó hazán.
S a csendben, mint ha szív dobog,
Vagy vér vadúl kereng,
Rémséges döngés hallatik:
A földnek keble reng.
S ő, a világtól elszakadt,
A sírral oly rokon,
Föleszmél fáradalmiból
A rémes hangokon.
S beszélni kezd gyász dolgokat,
Szörnyűket hallani;
Még szörnyebb, amit gondola,
S nincs szó kimondani.
"Igen tehát! én öltem el,
Én gyilkolám meg őt;
Én adtam lakhelyűl neki
A puszta temetőt.
Nyakamba fűzve karjai,
Hév ajki ajkimon,
Buzogva omlott vére ki
Orgyilkos vasamon.
Szerettem őt s e szerelem,
Mint fenn az égi bolt,
Végetlen, tiszta és örök,
Rá vesztegetve volt.
Mint égi boldogságomért
Nyujtám ki kezemet,
S ő lengeséggel bűnösen
Eljátszta hitemet.
De mostan - s itt felkacagott -
Örökre mentve már;
Nem bont s köt többé frígyeket
Az elhúnyt szemsugár;
Nem csábít senkit érzeni
A halovány ajak,
És a veszendő habtetem,
S az omló szög hajak.
Hah! most fogom még látni őt
Valódi boldogan:
Mert hű az asszony és igaz,
Midőn már halva van."
Így szóla s hévvel üldözé
A holtnak tetemét,
Felszaggatá nyomán a föld
Száz rétű kebelét.
A porhon általfúrva lőn,
A föld más oldalán
Előtünék a sírduló
Sok fáradás után.
S egy új világot lel vala,
Körűl új életet
S dicsőbb eget, dicsőbb napot
Az új világ felett.
Hol a patakhang zene lőn,
A szellő enyhe dal,
Összhangba olvadók a szív
Legbelső vágyival;
Hol a setét lomb árnyai
Feledség fátyola
Mindenre, ami keserűt
A lélek gondola.
S itt a koporsó megnyilék.
S amint teremtve van,
Föllenge a szelíd leány,
Ifjúság bájiban.
Oly tiszta mint az ősi lég
Az ég és föld között,
Mely a nap szűz sugárival
Először ütközött.
Ártatlan rózsák arcain
S az első szerelem;
Azok még illetetlenek,
Ez hű és feddtelen.
S az ifju lelke bámuló
Gyönyörbe rezge át,
S mély és nehéz fohász után
Így hallatá szavát:
"Hah! nem hiába fáradék;
Ez méltó munka volt.
Ilyennek láttam őt, midőn
Először rám hajolt.
Tégy semmivé örökre, ég!
Nem esdem üdvödért:
Egy ily tekintet megfizet
A kínos életért!"
Végezte s a kép eltünék
És ő - fölébredett:
Egy lázbetegnek álma volt
Mind, amit szenvedett.
Mellette ifju hölgye ült
Virrasztva csendesen,
Oly mondhatatlan bájoló
Szelíd gyötrelmiben.
Őrcsillagokként függtenek
A kóron szemei,
Mig gyengén izzadt homlokát
Törlötték kezei.
Ő föltekinte s meglepé
A túlvilági kép;
Nem oly derűlt, nem oly vidám,
De vonzóbb földi szép.
E látomány eláradott
A kórnak láz erén,
S régen nem ízlett kéjre vált
Az enyhűlt érzemény.
"Oh hölgy, az isten gyönyörűl
Teremte tégedet!
S szerelmed üdvösséget is
Ad a gyönyör felett.