A török falu
szerző: Györffy István
A törököket többnyire ma is úgy képzelik, mint ahogy a régi tankönyvek tanították. Kegyetlen, uralkodásra termett faj, aki keresztény rabokkal művelteti a földjét, maga pedig csibukozva nézi a görnyedő nép munkáját. Ha hazatér, pazar kényelemmel berendezett lakásában nagyszámú asszonyból álló háreme várja s minden gondolatát igyekszik ellesni. Az asszonyok helyett is rabnőik dolgoznak, ők pedig zene, tánc és élvezetek között élik le életüket.
Lehet, hogy 2-300 év előtt ilyen törökök is találkoztak, de bizony ma már ezeket hiába keresnők. Ami kincseket évszázadokkal ezelőtt a török fegyver összeharácsolt, azoknak már csak hűlt helye van, az európai nagyhatalmak addig szívták a vérét szegény töröknek, míg „beteg ember” nem lett belőle. Egy évszázad óta csonkítják Törökországot barátai és ellenségei, közeli és távoli szomszédjai és ma már olyan szegény és földresujtott, hogy belső ellenségeivel is alig bír.
Akik Törökországról írnak, rendesen a konstantinápolyi viszonyokat írják le s azt általánosítják az egész országra. Olyanforma dolog ez, mintha Budapest népét és népének életét állítanák oda, mint a magyarság példáját. Megkísérlem tehát az igazi török falusi életet jellemezni úgy, ahogy Kis-Ázsiában láttam.
A török paraszt rendkívül igénytelen. Inkább lemond a kultura minden vívmányáról, mintsem, hogy azért nagyobb munkát végezzen. Falvai most is olyanok, mint évszázadokkal ezelőtt. Gazdálkodása a lehető legkezdetlegesebb. Csaknem minden szükségletét maga állítja elő, de a kelleténél többet nem termel. Egyébként végtelenül becsületes, komoly és vendégszerető. Az évtizedes háborút azzal a megadással víja, amit csak a végzetben való rendületlen hit tud nyujtani. Ha az ember elhagyja a török fővárost és kelet felé veszi az útját, két-három napi járóföldre már vége minden európai értelemben vett útnak. Aki európai szekérrel akar keresztülmenni Kis-Ázsián, az ugyan nem messzire megy. A török lehetőleg nem jár kocsival, hanem lóháton, sőt a terhet is szivesebben viszi lóháton, mint szekéren, mert az utak alig járhatók és a török szekér olyan nehéz, hogy azt üresen is munka vontatni. A ló ki is dőlne belőle, ezért bivallyal húzatják, de csak annyi terhet tudnak a szekérre felrakni, amennyit minálunk két, nem is a legjobbak közül való ló futva elvisz.
A falvak elég közel, átlag három-négy kilométerre esnek egymástól, de nagyon kicsinyek. Amelyikben 30 ház van, az már a nagyobbak közül való. Némelyike 8-10 házból áll. Vannak olyan falvak is, melyekben csak télen vagy olyanok, melyekben csak nyáron laknak. Van olyan is, amelyben sohasem laknak. Ezt úgy kell érteni, hogy 10-15 falu épít egy közös templomot, körülötte boltokat emel, esetleg egyéb középületet is és csak istentisztelet vagy hetivásár alkalmával keresi fel. Ezeken a faluszerű „vásárhely”-eken tényleg nem lakik senki. Talán a mi „tanyai központ”-unknak felelne meg.
A falvakban utcáról nem igen lehet beszélni, mert a telkeknek kerítésük sincs. Aránylag elég közel vannak a házak egymáshoz, aminek az az oka, hogy ólaik, rakományuk nincsenek s a gazdasági munka a falu szélén levő közös szérűskertben folyik.
Az előbbiek után azt gondolná valaki, hogy a török háza valami nyomorúságos viskó, pedig ez tévedés. A török ház mind emeletes. Ha kívülről nem is fest valami szépen (többnyire be sem tapasztják, bemeszelni meg alig szokták), belülről annál szebb és kényelmesebb. A török ház földszintje a jószágoké. Itt vannak az istállók. Az istállóból lépcső visz az emeletre, ahol 2-4 helyiség található. Külön szobája van a férfinak, külön a nőnek, ez utóbbi az un. „hárem”. Egy helyiséget a konyha, egyet a kamra foglal el.
A törökök többnejűsége már inkább csak az európaiak fantáziájában él. Talán úgy fejezhetnénk ki, hogy minden századik töröknek van két felesége és minden ezrediknek van három. Nem olyan könnyű ott házasodni, mint nálunk! Minálunk tekintélyes hozományt adnak a leánnyal - már azzal, akivel -; de a török legény a szó szoros értelmében megveszi az eladó leányt a szüleitől. Ennek az ára pedig nehány marha és egyéb ingóság, amit nem könnyű előteremteni. Az is maholnap a multé lesz, hogy a török nő lefátyolozva jár. Faluhelyen a parasztasszonynak, leánynak fátyla sincs. Nem is nagyon takargatja az arcát falubelije előtt, legfeljebb ha idegen vetődik a faluba, forma kedvéért fejrevaló kendőjét felhúzza az orráig, mint a mi öregasszonyaink némelyike, mikor templomba megy.
A törökök lakása belülről rendkívül tiszta. A lábbelijét a török, mielőtt a szobába lépne, az ajtó előtt leteszi és harisnyában vagy saruban lép be. Olyan tiszta is a szoba padlója, mint a kristály. Bútorok nincsenek. Székek nem kellenek, mert a földön guggolnak. Az asztaluk csak egy kerek tálcaszerű korong, melynek lába alig 10-15 centiméter. Nem is áll a szobában, hanem étkezéshez megterítve szokták behozni, evés után újból kiviszik. Ruhaszekrényük, sőt ágyuk sincs. A ruha- és ágyneműt a falba bemélyített, ajtóval ellátott üregekben tartják. Talán a mi fali tékáinkhoz hasonlíthatnám. Ágyat a szoba padlózatára szoktak vetni. Képek a török szobát nem díszítik. Ahol a ház fából épül, ott szép faragások díszítik a szobát. Kályhájuk sincs, hanem valami kandallóféléjük van, ahol nagy hasábfa ég éjnek évadán, szigorú időben. A szoba nem hideg, mert az alatta levő istálló melegíti anélkül, hogy az istállószag feljönne.
Különben is a török paraszt minden idejét a szabadban vagy az istállóban jószágai közt tölti. Az asszony pedig fáradhatatlanul dolgozik reggeltől estig, mert biz Törökországban a nép körében az a divat, hogy jobbadán az asszony dolgozik, a férfi meg parancsol, nem úgy mint minálunk! Mert az asszonyt pénzen veszi a férj, így hát meg kell keresnie az érte kiadott nagy summát! Az asszony süt, főz, mos, fon, sző, jószágot őriz, gyereket nevel, kapál, szánt, vet s arat, ha kell. A férfi leginkább csak a jószággal foglalkozik, szekerezik s azokat a munkákat végzi, amit az asszony már nem bír.
A török föld nagyon mostoha. Nagy kopár, sziklás hegyek, szakadékok, bozóttá törpült erdők, nagy ritkán egy-egy félig kiszáradt patak. Az egész országot a vízhiány jellemzi. Kutat itt nem lehet ásni, forrás meg több óra járásnyira sem akad. Meg is becsülik a forrásokat. Szép épületet emelnek föléje és vizét csöveken messzire elvezetik. Eső csak télen esik, tavasszal, ősszel alig, nyáron meg sohasem. Annál nagyobb az éjjeli harmat. Az éjszakák nyáron nagyon hidegek, a nappalok tűrhetetlen melegek. Az esőhiány miatt a termés is csekély, ha három-négy magot ad, a török meg van elégedve. Igaz, hogy rosszul művelik a földet, faekéjükkel csak felkarcolják, trágyázni sem igen szoktak, inkább tüzelőanyag a trágya, mint földjavító. Városok közelében bolgárrendszerű kertészkedés dívik. Ebben olyan nagymesterek, hogy magyarországi bolgárjainkat is felülmulják.
Hanem a török a fának éppen olyan ellensége, mint mondjuk a kúnsági magyar. Ha egy fát lát, az első gondolata, hogy kivágja. Vannak az országban helyek, hol napokig mehetünk, de egy fát nem látunk. Pedig az olaj-, fügefa mindenütt megterem, sőt a szőlő is gyönyörűen díszlik minden különös gondozás nélkül. A falvakban néhol olyan szőlőfákat láthatunk, melynek törzse combvastagságnyi, lombja meg az emeletes ház tetején van.
A Fekete-tengerpart környéki erdőségek egyrésze szelíd gesztenyefákból áll. Ne higyjük azonban, hogy ez a gesztenye piacra kerül! A török szed annyit, amennyi a háziszükségletre elég, a többi meg a fa alatt vész. Azaz nem vész, mert a vaddisznó megeszi. A török a disznót tisztátalan állatnak tartja s húsát nem eszi. Vadászni sem szokott rá, hanem éjjel tűzzel, lármával riogatja a vetésről. Ezért a vaddisznó rendkívül el van szaporodva és sok kárt tesz. Az éjszakák a vaddisznó-riogatóktól és az ordító sakáloktól hajnalig hangos.