A török-bankó
| A török-bankó szerző: Gárdonyi Géza |
A hó ropog az ablakom alatt.
Valaki jön.
A járását nem ismerem.
- Itthon van-e a mester úr?
Ez a mély férfihang, akármi legyek, ha nem Borza. Az a: Borza János az öreg juhász, aki télen-nyáron künn él messze minden nádfödeles háztól. Csak a birkái vannak vele meg a két szamara meg a kutyái.
- Jöjjön be öregem, ide a szobába, a jó meleg kályha mellé. A subát hagyja kint a pitarban. Nem viszi el senki. Hideg van-e?
Hát valósággal az én jó Borza bácsim, a hamuszín Kossuth-szakállas, sasorrú vén juhász. El se hinném, ha itt nem ülne a kályha mellett a zsámolyon. A zsámolyt adtam neki, mert széken nem szeret ülni: szédül rajta, mintha torony tetején ülne. Így a zsámolyon, szemben a tűzzel, éppen neki való.
Hej, a nyáron de sokszor üldögéltünk így együtt esténkint a pásztortűz mellett! Beszélni nem sokat beszéltünk, mert a sok beszéd hiábavalóság. Hanem annál többet hallgattunk. Néha nem hallgattunk egyebet, csak a mező csöndességét. Mert a csöndességet is lehet hallgatni. Néha azonban Borza János belefurulyázott a csöndességbe és olyankor szépen elmulatoztunk. A Borza kutyájának is tetszik a furulyaszó. Sokszor nincs is más hallgatója, csak a Gyöngyös, a kuszált szőrű kis fekete kutya. Mikor a gazdája furulyázik, leül vele szemben és tetszéssel hegyezi a nótára a füleit. Van úgy, hogy kiereszti a nyelvét és nevetve néz a gazdájára.
- Hát mi szél hozta, kedves Borza bátyám!
Eléje tettem a dohányszitát. Tömött is belőle és rágyújtott.
- A baj hozott engem ide - mondja -, mert ügön nagy bajba szorultam én bele.
- Csak nem talán?
Szomorúan csóválta meg a fejét és keserves szemmel nézett a kályha tüzébe.
- Sír én előttem minden - mondta keserűn. - Elviszik még a párnám is a fejem alól!
Azt gondoltam, hogy nagy adót vetettek a jó emberre és hogy licitálásra került a dolog.
- Nono - vigasztaltam -, még nincs itt a világ vége.
- De a fene ögye mög azt a Csókát, nem könnyű bajba vert az engöm!
A Csóka néven említett valaki a szomszéd falusi pepitanadrágos, cvikkeres segédjegyzőnk volt. Sok galibát csinált nálunk is. A reverendát is bizonyára nem a jó magaviselete miatt kellett levetnie.
- Hogy én adnék neki száz forintot kölcsön - folytatta Borza, mintha a kályhának beszélne -, száz forint nagy pénz, de azt mondja, neki van egy könyve, amölyikkel ezreket löhet nyerni a rutlin. Mondok, nem hiszek én annak a könyvnek. De csak bizonykodott, hogy így mög amúgy, három hónap múlva nemcsak az én száz forintomat adja vissza, hanem még egy százassal mög is szörzi. No így aztán addig-addig muzsikált a szájával, mígnem az annyukom kinyitotta a ládáját. Mögállj, mondok én még akkor is, mög köll ezt gondolni. De aszongya a Csóka úr, nincs itt sömmi kotlani való, ád ő neköm egy vekszlit kétszázrúl, az aztán annyi, mint a készpénz. Kérdöm tőle, hogy mi az a vekszli? Aszongya, török-bankó. Hát mondok, mi az a török-bankó. Az azt mondja, olyan bankó, amire rá köll írni, hogy mennyit ér, aztán be köll tönni a takarékpénztárba. Ott egy pár hónap múlva kifizetik. Avval előhúz a zsebibül egy sárga bankóformát, és ráírja, hogy Kettőszáz. Én mingyárt gyanakodtam, hogy kettőszázat írt a kétszáz helyett, de aztán arra gondoltam, hogy ő ezt mégis jobban érti. Hát aztán azt mondja, ihol a török-bankó. Kétszáz forintot ér. Hát elfogadja-e kend, mikor majd kifizetik? Mondok, hogyne fogadnám el. Azt mondja: hát akkor írja ide kend, hogy elfogadom. Odaírtam. A nevemet is odaírtam. De azt mondja, hátha möghal kend, a mitül Isten őrizze. Bizony mondok, az mögeshetik. Hát azt mondja, írja ide az asszony is a nevét, ide hátul, hogy tudhassák a nevit. Hát oda kapart az annyuk is. Aztán azt mondja, hát mikor megyen kend a városba? Mondok, most voltam Szent Mihálykor. No azt mondja, nem tösz sömmit, ő úgy is bemögyön még este, lötöszi a török-bankót a takarékpénztárba. No mondok, az jó lesz. Hát ki gondolná, hogy hiba volt az írásban?
- Bizony - felelem -, hiba volt abban.
- Jön hozzám tegnap egy írás. Nézöm, olvasom. Ne, mondok, anyjuk, ihol van mán a hír a török-bankórul. Azt mondja, hát mögkapja kend a kétszáz forintot? Mondok, úgy nézöm még ráadást is adnak. Elolvastuk az írást. A bojtár is elolvasta. Nem igen értöttük, de mondok, az mindegy, a számot mög löhet érteni. Hanem mit akarnak? Bizonyosan azt akarják, hogy mönnyek be a pízér. Azt mondja az anyjukom, legjobb, ha béballag kend a faluba, Csóka úrhoz. Mondok; hát ha muszáj, bemöhetök.
- Nem találta; bevitték katonának.
- Így mondták neköm is. Mutattam a jegyző úrnak az írást. Azt mondja, arrul beszél az írás, hogy kend kétszáz forinttal tartozik a takarékpénztárnak. Mondok, megfordítva vagyon, mert ott tartoznak énneköm. Aszongya: ü jobban érti. Mondok: löhet, hogy jobban érti, de én még jobban tudom, hogy én nem tartozok. Aszongya: no jól van, majd meglátja kend, hogy két hét nem telik belé, dobolnak kendnél, ha nem fizeti kend a kétszáz forintot. Mondok, má hogy fizetném? Aszongya, mer tartozik kend. Mondok, de én nem tartozok, hanem Csóka úr. Avval elmondom a török-bankó történetét. Azt mondja erre, kendé az igazság, de azért mégis kend fogja mögfizetni a kétszáz forintot. Mondok, hát ha a jegyző úr is azt mondja, hogy enyim az igazság, hogy fizetnék? Erre aszongya, mönnyek a fenébe, mert neki sok a dolga. Hát ide gyüttem.
Ezt mondva, a térdére csapott, és aggodalommal nézett reám.
- Sajnálom kendet - szóltam -, mert csakugyan kend fog fizetni.
Elkomorodott.
- Én? Hát kétszer fizessek, egyszer se kapjak?
- Nincs különben. Az igazság az volna, hogy kend kapjon most, de a török-bankó az oka mindennek.
- A török-bankó?
- Az ám. Az olyan papiros, hogy aki legfelül írja a nevét, az nem fizet, aki pedig alább írja a nevét, vagy pedig a bankó hátára, hát az fizet.
- Csakhogy én oda írtam ám azt is, hogy el-fo-ga-dom.
- Éppen ezzel vetett kend magára lakatot, mert a törökbankón azt jelenti, az elfogadom, hogy a fizetés kötelességét fogadja el kend.
- De verje mög a Krisztus, én nem úgy gondoltam ám.
- Az mindegy. A városban nem kérdezik, hogy ki hogyan gondolta, csak azt nézik, hogy mi az írás?
- Hát az igazság kutya?
Fölkelt. Nagy mérgesen zsebredugta a pipáját. Az ajtónál még egyszer visszafordult:
- Nem nyert a rutlin?
- Én?
- Nem: az a Csóka.
- Nem tudok róla.
A fejét csóválgatta, ümmögetett. Magára vette a subáját. A hó megint ropogott a lépései alatt. Az utca közepén megállott. Megfordult. Láttam, hogy a paphoz igyekszik.