A tél (Csokonai Vitéz Mihály)

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
  A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
  A folyóvizeket megkötik hideggel,
Mellyeket őszítnek a havak és derek,
  Azok a tél fején fejérlő púderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,
  Csörög a jég miatt minden szőri szála.
Vége felé jár a didergő december,
  Decembert hordoz már minden okos ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
  Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
  Gatyájú legénynek feláll minden szőre.
A farkasok, medvék s rókák hébe-hóba
  A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
  Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
  Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,
Az is a városhoz közelebb szivárog
  S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik.
  Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
  Levegő egével a befűtött szoba.
Csupánn az örvendő Fársáng víg zászlója
  Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,
Melly, víg kiáltással felemelvén fejét,
  Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
  Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket rak terített asztalán,
  Markába pecsenye, kulacs az oldalán,
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
  Kurjongat, s a búnak ádiőt izenget.
Szánkáz, s esik néha ollyan is a szánba,
  Amillyet nemigen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utánna
  Sok öregbíráktól irtódzó Zsuzsánna.