A tájképfestészet hangulata
szerző: Olgyai Bertalan
Théophile Gautier azt mondja, hogy a festmény nem más, mint "alakra fordított, színre váltott érzés és valódi becse mindig az érzés erejével arányos". Gautier ezen állítása semmire sem illik annyira, mint a modern tájfestészetre. A művészet ezen legfiatalabb, manapság, azt lehet mondanunk, leginkább elterjedt ága fejlődésében annyi korszakot s oly sokféle irányt mutat föl, hogy nem csodáljuk, hogy a legújabb időkben e különféle irányok annyi vitát idéztek elő.
E soroknak nem az a céljuk, hogy e problémákat a maguk teljességében mutassák be, csupán azt a viszonyt akarják tisztázni, mely az ember, jelesen a tájfestő s a természet között fönnáll. Ez a viszony igen lassú fejlődés eredménye s legnagyobb bensőségét e szó jelzi: "hangulat". Tudjuk, hogy a művészet iránt való érzék előbb fejlődött ki az emberiségnél, mint a természet szépségei iránt való fogékonyság. A primitív ember csak ott találhatta a természetet szépnek, a hol ez praktikus céljainak szolgálatában állott. Ha gabona vagy más hasznos növény termett rajta, akkor szép volt, különben vadnak nyilvánította. E primitív természetfelfogás képviselője még ma is a műveletlen ember. A középkor nagyon is meg tudta becsülni a virágos rétek és kertek szépségét s az erdő költészetét, de kevés érzéke volt a hegyvidék romantikája iránt. E romantikát a városi s falusi élet ellentéte hozta létre s különösen Rousseau volt e természetfelfogás leglángolóbb apostola. A művelt emberiség legnagyobb része ma is romantikus szemmel nézi a természetet. Nyarankint a városiak ezrei vándorolnak a szabadba, hogy az Alpesek nagyszerűségében, a vízesések festőiségében s a tavak pompájában gyönyörködjenek. Az egyik a déltiroli dolomitekért rajong, a másik Norvégia fjordjairól ábrándozik, a harmadik Skócia tavait dicsőíti. Ezek tömegén a modem tájfestő rendesen bizonyos szánalmas mosolygással néz végig, mert ő legtöbbször oly helyeken szokott járni-kelni, hol a touristika romantikus érzelmei megfagynak. A legelhagyottabb, legsivárabb helyeket keresi fel és ott tanulmányozza s élvezi a nagy természet csodáit, a hol az a legigénytelenebbnek látszik. Borongós őszi esték a zsombékos lápok között, mohos, roskatag viskók az erdők mélyében, a vihartól ledöntött vagy letördelt redves vén fák, elhagyott malomárkok, a melyekben a hinár vagy a mérges bürök burjánoz, a tőzegsivatag a korai reggel szürkülő ködében legkiválóbb tárgyai a modern tájfestőknek. S itt észrevehetjük mindjárt azt a nagy különbséget, mely a természetet kedvelő nagyközönség s a sokkal fejlettebb ízlésű tájfestők s naturalista írók természetfelfogása között fönnáll. A nagyközönség még mindig eposzt keres a természetben. Bizonyos hagyományokhoz ragaszkodnak, hallgatják a könnyebben megérthető vonalak változatos meséit, míg a festők szubjektivebb szemmel nézik a természet folyását. Az utóbbiak első sorban hangulatot keresnek, nem a mi érdekli őket, hanem a dolgok mikéntje. Azt vallják, hogy a természet mindenütt szép, csak nem mindenkor. A természet liraisága köti le figyelmüket, az a jelenség, mely rokon a lelkükkel, mely ki tudja fejezni egyéniségüket, gondolataikat, érzelmeiket s vágyaikat.
Félszázaddal azelőtt a festők nagy csoportja még Svájcban vagy a szabin hegyek között tanyázott, de a mióta a franciák az ú. n. paysage intime-mel irányjelölő működést fejtettek ki, azóta elhagyták e vidékeket s inkább Hollandia, Dánia, Német- s Angolország lapályos tájait keresik föl. Sőt egyes helyekhez egész tájképiskolák neve fűződik mint pl. Fontainebleauhoz, Wight szigetéhez, Norwich környékéhez s legújabban a Bréma mellett levő Worpswede faluhoz. S ha az okát kutatjuk, azt látjuk, hogy a festők első sorban nem a rajz változatosságát s nem a konvencionális hagyományokat keresték, hanem a saját lelküknek megfelelő talajt s ezzel kapcsolatban a tájfestészet hangulatát.
Jöjjünk tehát tisztába először is azzal, hogy mit kell tulajdonképen hangulat alatt értenünk.
A természet emberi érzelmeink legéltetőbb forrása. Minél inkább hatolunk be titkaiba, annál bensőbb kapcsolatot fedezünk fel saját énünk s a természet változásai között. Az ókor antropomorf világnézete megszűnt. Helyébe az antropopatia lépett, t. i. az a felfogás, mely a természetnek lelket kölcsönöz, mely pszichikai tényeinkre nem csupán analógiákat s szimbólumokat keres, hanem ezeket a természet erőinek nyilvánulásaival azonosítja is.
A pszichofizikai esztétika kimutatta, hogy a természet változásai a leghatalmasabb szuggesztív tényezők az emberi lélek esztétikai működésében s a lélekre nem is annyira a közvetlen inger által létesült képek, mint inkább a hozzátartozó képzetek sorai a legelhatározóbb befolyással vannak. Innen van, hogy a tájképfestő tulajdonképen nem is adhatja vissza a természet benyomásait másképen, mint a saját lelkén keresztül. A tényleg látott benyomásokat a hozzákapcsolódó képzetműködések segítségével a maga lelke színeivel szinézi ki. Úgyszólván magát adja vissza minden alkotásában s minél gazdagabb a lelke, annál erősebben érzi át az érzéki benyomásokat s annál szuggesztívebb módon adja vissza őket a vásznon. Ebből megérthetjük, hogy a hangulat, a melyet annyi ember saját énjén kívül helyez, voltaképen sokkal szövevényesebb lelki működés, mint a minőnek első pillantásra látszik. A hangulat főforrása mindig a művész lelki világában keresendő. Csakis akkor beszélhetünk igazán hangulatról, ha a természet képei a megfelelő képzetkapcsolatok által mintegy lelkünk által újra teremtve jelennek meg előttünk. Saját bensőnk összeforr a külvilág lényeivel. Magunkra ismerünk a tenger hullámzó víztömegében, a napsugár mosolyában, a viharos felhő közeledésében, a vihar által korbácsolt fákban, a hegyi tavak csendességében, a csevegő patakok csörgedezésében. A természet ezen antropopatikus átérzése mindig bizonyos fejlettebb idegrendszert feltételez s a szemlélődő egyén gondolati világával függ össze.
Ehhez járul egy még érdekesebb jelenség, a melyet a francia esztétikusok "mimitismus"-nak neveztek el. (Paul Souriau: La suggeslion dans Tart. Paris 1893.) Sok állat ösztönszerűleg vette fel tartózkodása helyének színeit, abból a célból, hogy minél észrevehetetlenebbé váljék. Ez a jelenség a legfeltűnőbb módon a kaméleonnál észlelhető. A zöld fűben zöldes színű, de ha sárga fövényre tesszük, teste rögtön megsárgul s itt-ott fekete pontok jelentkeznek rajta, mintegy utánozva a nagyobb homokszemeket. E jelenség az állatvilágban a fizikai mimetizmus.
Gyakran tapasztaljuk az ebhez hasonló jelenségeket mindennapi életünkben. Öntudatlanul elsajátítjuk azon emberek arckifejezését, mozdulatait, beszédmodorát, sőt érzésvilágát, a kikkel többször s érdekkel érintkezünk. Sőt azon társadalmi milieu is, a melyben élünk, ránk süti etikai bélyegét. Ez az etikai mimetizmus.
A természet tárgyai is hasonló befolyással vannak reánk. Haragosan felhővé göngyölődöm, büszkén emelődöm az égnek mint fenyőfa, én vagyok a hullám, mely a sziklát korbácsolja s egyúttal a szikla is, mely súlyosan rá nehezedik a földre s a hullámnak ellent-áll. Virág alakjában intek és bókolok a forrás felé, mely megint csak én vagyok. Egy tüskés növény szúró tekintetű egyénként néz reám s akaratlanul épp oly nézéssel válaszolok. A pihenőre hajló nap álomba ringatja az őszi erdőt s szempillám öntudatlanul lezáródik s elfog a félszender, a melynek ellentállni nem tudok.
Rendszerbe hozva az elmondottakat, a tájkép szemlélésénél a következő hangulatfokokat kell megállapítanunk:
1. A hangulatkeltés mindig kívülről történik, még pedig akkor, ha, mint azt később látni fogjuk, valami atmoszferikus jelenség mintegy lepelbe burkolja a természetet. A déli tisztafényű napsütés legkevésbbé tud hangulatot ébreszteni. Ez a hangulat objektív feltétele.
2. A szubjektív feltétel: saját énünk dispoziciója. Csakis olyankor jön létre bennünk a hangulat, ha egyéniségünk összhangban van a külső jelenséggel, vagyis ha a megfelelő kapcsolódó képzetműködés zavartalanul s minél gazdagabb tartalommal képes agy-idegrendszerünkben lefolyni s azt izgatottságban megtartani. Ez a jelenség a mint előbb kifejeztem, egészen a szemlélődő egyén gondolatvilágától függ.
Guyau szerint (L'art au point de vue sociologique) a napsugárral együtt kell vibrálnunk, hogy azt megérezhessük. Hogy az éjszakát átérezzük, kell hogy annak hűvös árnyéka áthassa lelkünket, hogy a tavaszban gyönyörködjünk, kell hogy bennünk a pillangó szárnyának könnyedsége is meglegyen.
3. Antropopatiát kell a természetbe vinnünk, fizikai életet kell neki tulajdonítanunk, mert e nélkül alig mondhatunk valamit róla.
4. A természet tárgyait etikai mimetizmus által mintegy a saját bensőnkban újra kell teremtenünk, nagy vonalait saját egyéniségünknek megfelelően megrajzolnunk, bizonyos szempontok szerint rendeznünk s végül rendszeresítenünk, így látjuk, hogy a természet hangulata, ámbár egyéniségünkben rejlik, nem tisztán egyéni, hanem már társadalmi érzelem s ha nem is hozzánk hasonló lényekkel, de rajtunk kívül álló oly jelenségekkel jutunk összhangba, melyek erkölcsi tökéletesedésünkre fejlesztőleg hatnak, mert oly tartalommal látjuk el őket, mely egyéniségünk legtisztább kifejezése. Ebből az is következik, hogy a tájfestő akkor válik igazi nagy művészszé, ha saját egyéniségét tudja a képében visszaadni, saját lelki világát éreztetni s képe által szemlélést is egy bizonyos erkölcsi magaslatra emelni.
Elemezzük már most azon tényezőket, a melyek a műremek létrejöttekor mértékadók s a tájfestészet művészi szuggesztiójáf előmozdítják. A három alkotórész, melyeknek mindegyike már önállóan is hatalmas szuggesztív tényező: a vonal, a szín s a színárnyalat.
Vizsgáljuk meg mind a hármat a hangulathoz való viszonyában.
A régibb esztétika megelégedett azzal, hogy a művészi szépség elemzésénél mindent formális viszonyokra alapított. Az újabb esztétika azonban mindenben a pszichofizikai folyamatot vizsgálja s észrevette, hogy még a vonal sem lehet esztétikai szemlélődésünk tárgya, a nélkül, hogy bizonyos mozgást ne fűznénk hozzá, mely szemünk közvetítésével saját lelkünkben jön létre. A vonal magában véve se nem szép, se nem rút, azzá csak lelkűnkhöz való viszonyában lesz s esztétikailag véve tulajdonképen egyforma lelki eredmény még az is, hogy a szem a szivárvány görbe vonalán végigsíklik-e, vagy pedig a madarat ugyanazon vonalú röpülésénél végigkiséri. Vischer Róbert e szubjektív mozgást igen érdekes fejtegetése tárgyává tette (Das optische Formgefühl) s azon eredményre jutott, hogy a vonal szemlélete mindig bizonyos érzelemmel függ össze, mely lelkünkben hullámzik. Egy-két vonással odavetett vázlat számtalan érzelem forrása lehet, mert nem a vonalnak tulajdonítunk bizonyos becset, hanem magunkat fedezzük fel azon kedélyhullámzásban, melyet a csak odavetett rajz, mint szuggesztív tényező lelkünkben előidézett. Hangulatkeltő lesz a vonal akkor, ha a festményen inkább sejtet, jelez, mintsem az összes apró részleteket mutatja. Ilyenkor a képzeletnek tág teret nyit s az elnyomott részletek kiegészítése s az ebből eredő lelki öntevékenységünk gyönyörrel tölt el.
A tájfestészet nagy, ritka vonzó ereje s szinte megdöbbentő igazsága azonban a színben keresendő s e tekintetben a XIX. század második fele igazán korszakos hatású volt a festészet többi ágaira. A tájfestők voltak első sorban azok, a kik a "plein airt" fedezték föl, kik a fényes napvilágot a vászonra merték vetni s a miről a megelőző korok nem is álmodoztak, az ma valósággá lett: öntudatosan használják a fényt s ezerféle változásait a legsötétebb éji homálytól a legragyogóbb levcgőrezgésig. Ezzel új utat nyitottak összes emberi vágyaink megnyilatkozására s e téren várható még a legnagyobb fejlődés, mert nemcsak egyéni törekvéseink, hanem az emberiség közös világnézete arra vár, hogy hatalmas, harmonikus tájképekben méltó kifejezést nyerhessen.
Ha ma egy nemzetközi tárlat angol tájfestményeit nézzük, azonnal szembe fog ötleni az a nagy felfogás-különbség mely e festőket s különösen a skótokat jellemzi. Ezeknél, különösen Stevenson, Paterson, Morley, Cameron, Grosvenor, Harthey, Frew, Hamilton és Spence tájképein valami közös érdekes tulajdonságot vehetünk észre: azt a törekvést, hogy a látott hangulatot mintegy átszellemülve, saját nemzeti jellegüknek megfelelően adják vissza, s ha néha tapétaszerűvé is válnak, még sem követik el a természeten azt az erőszakot, a melyet különösen a bécsi szecesszió híveinél tapasztalunk. Amazok tájfestményeinek megtekintése után ezek képei szinte bántólag hatnak. A laikus szeme észreveszi, hogy a skótok ködösen, a bécsi szecesszió emberei pedig rikítóan festenek. Tovább kell kutatnunk. A mai műkritika a skótok képein felfedezi azt a miszticizmust, azt a spleenes bájt s borongó lelki állapotot, mely már Ossianban, vagy a gael népballadákban, vagy Byron világfájdalmában is megnyilatkozott s a legszorosabb összefüggést mutatja földjük s kedélyviláguk között, míg a bécsi szecesszió képei előtt kénytelen bevallani, hogy inkább a feltűnés viszketegében szenvednek és hatásvadászatból, nem pedig saját anyaföldjük szeretetéből fakadó érzelmeiket fitogtatják. E példa is világosan jelzi, hogy a nagy színeffektusok hajhászása s a szemet ide-oda ráncigáló színfoltok tarkasága megbontja a hangulat egységét, míg viszont a színek nyugodt harmóniája előmozdítja azt.
A színtől elválaszthatlan a tájfestészet harmadik lényeges alkotórésze: a színárnyalat, melynek változatos alkalmazása hathatós felébresztője lehet a hangulatnak. Véleményünk szerint a színárnyalat úgy viszonyuk a vonalhoz, mint a harmónia a ritmushoz, melyet itt a hangok, ott pedig a színek egy egységes művészi összképpé olvasztanak egybe. Bővebb vizsgálat után arra az eredményre kell jutnunk, hogy a színárnyalatban keresendő a hangulatnak mint a kedély harmonikus zenéjének a fő forrása s hogy a színárnyalat akkor hat a legnagyobb fokban a kedélyünkre, ha valami nagyobb mértékű atmoszferikus változás átalakítja. Ide tartoznak a felhőzet sajátságosabb jelenségei, az eső, a köd, a vihar, a hajnal és reggeli szürkület, az esti félhomály, a holdvilág stb. tüneményei. Innen magyarázható azon körülmény is, hogy a modern tájfestők a ritkábban előforduló fénytüneményeket is előszeretettel tanulmányozzák, sőt még ezeket is a színárnyalatban fokozzák, hogy annál szuggesztívebb módon, mintegy egy csapással férkőzhessenek a lelkünkhöz.
A természettudomány legújabb kutatásai arról győzték meg az embereket, hogy a szerves világ ugyanazon anyagokból áll, mint a szervetlen s hogy egy nagy evolúció megy végbe a természet összes teremtményeiben.
Engels Ede szerint hosszú mellékutakon ismét odajutottunk, a hová assisi szent Ferenc az emberek szivét terelte: hogy a liliomok a mi testvéreink. S most már többé nem az uralkodó fenségével lépünk a természet elé, hanem testvéri szeretettel s a barát benső bizalmával. A természet bensőnk hangszerén játszik, mi viszont úgy használjuk fel a felhőket, fákat, csermelyeket s hegygerinceket lelki világunk tolmácsolására, mint saját szavainkat. Mint a gyermek a szülők karjai között, úgy növekedett köztünk s a természet között a tájfestészet, mely annál remekebb, minél hathatósabban hozza mozgásba összes lelki állapotainkat.