A szerencsétlen Csiszér Anikóról
szerző: Jakab Ödön
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Hideg, szomorú őszi idő vala.
A Csanádi Pál uram nagy kertjében elsárgultak a fák, melyek között Csiszér Anikó csöndesen szedegette a téli veteményt a földből. Kelletlenül folydogált a munka s jól látszott a leány hanyag babrálásán, hogy a gondolatja és a keze nem egy helyen járnak.
Megállott és felsóhajtott:
— Istenem, istenem, bár csak felényire szeretne engemet, mint a hogy én tudom őt szeretni! De hát ki is törődnék egy szegény szolgáló leány szerelmével?
Megtörülte szemét s neki fogott újból a munkának.
Biró Sándort véletlenül éppen arra vitte útja, s a kerítésen kívül haladó mezei ösvényről dévajkodva bekiáltott:
— Nagyot nőjj, Anikó! Mit dolgozol?
Csiszér Anikó felkapta a fejét és zavartan pusmogott magában:
— Né, ott jár a farkas, a hol emlegetik.
Oda ment a kerítéshez.
— Ej, de rosszul nézel ki, hallód-e! — jegyzé meg a legény.
A leány csüggedten gyökintett fejével:
— Beteg vagyok.
— Mi bajod van?
— Sokat fáj a szivem, kivált éjjelenként. Nem tudok alunni.
Biró Sándor elkaczagta magát:
— Eredj a patvarba, ne figurázz! Az afféle uri nyavalya krinolinban szokott járni, nem szőttes fersingben.
— Pedig ugy van, Sándor. Te nem hiszed, mert nem akarod. De meglásd, hogy nem élek én sokat!
— Na addig meg ne halj, a mig az uj bor meg nem forrik. Mit innánk a virrasztóban?
A szegény leány fájdalmas mosolylyal nézett a legényre, ki maga is megbánni látszék a könnyelműen oda vetett sértő, durva tréfát.
Hosszasan hallgattak.
Csípős, hideg szél rázta meg fejük fölött a hervadó fa ágát.
Csiszér Anikó szólalt meg hamarább:
— Gombold be az ujjasodat, Sándor. Meghűlsz. Legalább ne légy beteg magad.
— Nem áll az meg, galambom. El vannak már nyűve nagyon a gombházak.
— Hát miért nem fordulsz hozzám, ha nincs, ki megvarrja? Vasárnap délután ugy sincs egyéb dolgom. S olyan örömest varrogatnék reád.
— Csakugyan?
— Minek kérded? Te is tudod, más is tudja, hogy nincs a földön semmi, a mit neked meg ne tennék.
Aztán lesütötte szemét és a kerítésből kihúzott száraz vesszőt mélázva tördelgette reszkető kezével, mialatt halvány orczáján a kilobbant pirosság némán folytatta tovább a félbe szakadt lázas szerelmi vallomást.
Biró Sándor röstelkedve csóválta meg fejét:
— Ugyan ne izélj! Megmondtam már százszor.
A szenvedő leány szavai megáradtak a keserűségtől:
— Könnyen beszélsz! Fából van a szived. Lásd, én egy pillanatra sem tudlak az eszemből kivetni. Még a templomban is vétkezem miattad, mert nem az istenre, hanem rád gondolok. Oh mért nem lehet nekem helyetted szeretni!
— Hiszen én se gyűlöllek...
— Nekem az nem elég!
A fennhéjázó legény bölcselkedni kezdett:
— El csak nem vehetlek, azt te is belátod. Én is szegény vagyok. Mit csinálnánk ketten? Két koldustarisznyából lenne egy koldusátalvető.
És sietve távozott az ösvényen tovább.
A szerencsétlen Csiszér Anikó tompa kábultsággal tekintett utána. A szemébe vágott kíméletlen szavak felbolygatták a vérét egészen. A teste is beteg volt, hanem a lelke még ezerszer betegebb. Hányta-vetette sokáig a dolgot s végre is csak mindig ugy találta, hogy ő az életben boldog soha sem lesz, soha sem lehet. S miért? Rút? Dologtalan? Csapodár? Nem. Hanem a szegénység, az a szegénység!... E gondolat iszonyúan megégette lelkét. Valami lázitó szellemek azt súgták fülébe, hogy a boldogsághoz neki is van annyi jussa, mint a gazdagoknak, kiket az isten nem hagyott kora árvaságra, s nem szorított panaszos idegen kenyérre. De hát mit csináljon, ha az a szegénység... az a szegénység!...
Fáradtan nyögött:
— Szolgálnék szívesen hosszu esztendőkig; dolog mellett tölteném a napot s éjszakát, csak az a jó isten segítne valahogy!
Legyintett a kezével:
— Különben mit érnék én azzal! Mire valamicskét összekapargatnék: megvénülnék addig s nem volnék már előtte a szerelemre kedves.
Tusakodott megint egy darabig.
Egyszerre csak hevesen felrettent bús merengéséből. Félő kémkedéssel hordozta körül tekintetét, s ajkai értelmetlenül morogtak valamit:
— Az rengeteg sok pénz!... De még se tennék olyat. Maradjon csak ott a Csupor uram zsebében.
Mélyet lélekzett s szemeit a mogorva égre fordította:
— Uram, adj erőt! Ne vigy a kísértetbe...
Lassanként leereszkedett a fekete alkonyat s boldogot és boldogtalant egyaránt eltakart vastag homályával.
Setét éjszaka lett, mely reggelre alig-alig tudott kivirradni valami nagy bajjal. A nap ki sem pillantott a lusta felhők alól, pedig megtehette volna, ha érdeklik a földi csekély események.
Nagy sürgölődés volt a kis falu utczáin; apró csoportokban tereferéltek a kíváncsi asszonyok.
Az egyik fontoskodva vágott a másik szavába:
— Bizony Csanádi Pál uramnak azzal vala szerencséje, hogy a szolgálója: Csiszér Anikó jókor észrevette. Máskülönben hajnalig az egész csűr porrá égett volna.
— Látják, galambom, — sápitá a másik, — itt is az a szegény leány mentette meg, pedig hogy bánik vele az a ribancz Csanádi Pál!
Az alszegről lihegve érkező Bodor Elekné gyorsan oda toppant az asszonyok közé:
— Nem is érdemelt különb bánásmódot, az ebadta Csiszér Anikója! Hiszen nem tudják még? Ő gyujtá meg a csűrt. Az a facsoratos lelkű Csupor Elek bérelte föl, hogy a gazdáját meggyújtsa. Addig ígérte a száz pengőforintot, a mig rávette azt a boldogtalan leányt.
— Honnan tudja? — tudakolták szörnyülködve egyszerre hárman is. — Honnan tudom? Hát onnan tudom, hogy a konteszt furdalni kezdette a rossz lelkiismeret s önként jelentette fel magát a bírónak. Eléggé káromkodik, átkozódik Csupor Elek, hanem azért mind a kettőjöket viszik Vásárhelyre, becsület tanulni.
Az asszonyok nem lelték helyöket a csodálkozástól:
— Tüstént elájulok. Hogy az az ártatlan leány ilyent megtehetett!
És zúgva indultak le az alszeg felé.
— Bár azt a fertelmes Csupor Eleket tennék el láb alól, hogy ne csábithasson másokat is rosszra, — véleményezték egyhangúlag.
Alább Biró Sándor akadott eléjök, ki az ut szélén az iratos kapuzábénak támaszkodva szótalanul szítta a pipáját. Rátámadott és szapulta az egész asszonysereg:
— Hát meg se nézed Csiszér Anikót, Sándor fiam? Gyere, mert — a mint halljuk — bevallá, hogy érted akarta azt a pénzt szerezni. Nem fért a fogadra a szegény leány, ugy-e? Mivelhogy a dolog sem fér a nyakadra. Szégyeld magad!
Biró Sándor kiveresedett a füle hegyéig s hamarosan beillant a kapun. Nem igen volt kedve az asszonyokkal menni. Egyébiránt késő is lett volna: Csiszér Anikóék már útban voltak Vásárhely felé.
A tekintetes törvénylátó uraknak nem kellett sokáig törni a fejőket, hogy meghozhassák a sújtó ítéletet. A töredelmes bűnbánattal való leány szavaira Csupor Elek is megemberelte utoljára magát s az igazságot szépen beismerte. Aztán fejökre olvastatott a törvény büntetése, melyet a szánakozó bírák igyekeztek enyhén alkalmazni a megtört leányra.
Megkezdődött a fogság szomorú ideje.
Mig a napok Csiszér Anikónak kétségbeejtő lassúsággal teldegéltek a vásárhelyi sárga megyeháznál: Biró Sándor is azalatt otthon sokat elmélkedett. Szerfelett a lelkére vette a távol raboskodó leány állapotját, s meggyőződött, hogy minden rossznak legfőképen ő volt a kovácsa. Ha beéri a magasorsu szegény leány puszta szerelmével: nem hálózta volna be a Csupor Elek gazdag ígérete. Ő maga az oka!
A beállott hosszú téli estéket jobbára mind otthon töltötte, mivel akármelyik háznak ajtaját nyitá meg: mindenütt csak örökös szemrehányást hallott. Végre a falujabeliek nem is Csiszér Anikóra haragudtak, hanem inkább ő rá. Sokszor falángatták:
— A lábadra akár vasból köthetsz bocskort, a mig olyant találsz, a ki majd ugy szeret. Ha a szerelmedért bűnre is képes volt: mennyi jót tudott volna az érted cselekedni! Nincs különben, Sándor fiam!
Ilyenkor mélyen magába szállott és otthon elzárkózék. Szembe ült a kályhában lobogó nagy tűzzel s előre görnyedve órákig busán tépelődött. Lelkében fényesen újultak fel Csiszér Anikó minden jó tulajdonságai. Visszaemlékezett minden apró tetteire, melyeket annak idején figyelembe sem vett, de a melyekből most megható szép dolgokat tudott magyarázni.
Napról-napra annyit foglalkozott a szerencsétlen, megsajnált leánynyal, hogy az egészen a lelkéhez forradott. A sajnálattal egy tőről észrevétlen kihajtott egy másik érzelem is. Nem adta volna a világ minden vagyonáért, ha Anikót maga mellett láthatná boldogan! Jól esett szivének, hogy az emberek szintúgy részvéttel emlegetik, nem mint a közönséges gonosztevőt szokták.
Elviharzott a tél, elnyitott a tavasz, zsendülni kezdtek a nyári gabonák.
Egyszer egy csöndes szombati este csak megrebbent a hír, hogy Csiszér Anikó megérkezett haza. A falu végén szállott meg az özvegy pásztornénál. Nagyon megviselte a hosszú szenvedés!
Biró Sándornak, mikor neszét vette, kimondhatatlan különös érzések zsibongtak a lelkén keresztül. Minden fontolgatás nélkül útra kerekedett s merő váratlanul betoppant az özvegy pásztornéhoz.
Csiszér Anikó nagyot sikoltott a belépő elébe s kötényébe takarta el arczát.
— Hogy vagy, Anikó? — szólitá meg a legény érzékenyen s jobb kezét a vállára ereszté.
— Ne nyúlj hozzám! — húzódott vissza a zokogó leány, — ne mocskold be vélem a kezedet.
Biró Sándor vigasztalta:
— Hadd el, ne búsulj; végy erőt magadon. A mi volt, az elmúlt.
— Tudom hogy elmúlt! Nem is kivánom én most a szerelmedet.
— Nem ugy értem, galambom, hanem hogy a rossz után jobb is következik; hogy még boldog lehetsz.
— Én? Boldog? — fuldokolt a fájó ellenvetés. — Volt idő rá, de többet nem lehet.
És leeresztette arczáiról a kötényt, beszédét folytatva:
— Látod, hogy az arczom milyen halavány lett? Ez a fehérség a tömlöcz bélyege itt. Odakerültem, mert megrontott a gonosz. Erővel boldog akartam lenni és boldogtalan lettem.
— Vigasztalódj, Anikó. Látod, én szeretlek.
Csiszér Anikó egész testében megrendült.
— Ne űzz csufot belőlem, Sándor! Ha nem szerettél akkor, miért szeretnél most, mikor párta helyett gyalázatot viselek fejemen? Ne gúnyolódj! Eleget szenvedtem.
— Ugy áldjon meg a mindentudó isten, milyen igazán szeretlek. Nem hagylak el.
— Mért vinnél a házadba gyalázatot velem? Ne tedd; nem vagyok érdemes.
— Ne aggódj. Ládd, az emberek sem haragusznak rád, csak a csábitódra. Az enyém lészsz, ugy-e? Szólj!
A leány aléltan borult a legény kebelére:
— A tiéd vagyok.
Biró Sándor melegen biztatva szoritá magához:
— Még boldogok leszünk.
Kinosan suttogott a válasz:
— Annak már vége van! Az én boldogságom sohasem lesz édes!...
És sirtak mind a ketten.