A szerelmes gentleman
szerző: Mikszáth Kálmán
Ezeren írták le már a szerelmet, hogy milyen csodálatos, poéták, pszichológusok törték magukat, bebizonyítandók, hogy az asszony milyen rettenetes, vagy milyen angyali jó, elmondtak millió történetet, egyik ilyen, másik olyan felfogással, de az egyik se volt az igazi. Az a java, amit én mondok el most.
Pedig nem is magam csináltam, hanem úgy készen küldték egy vidéki levélben. Kiadhatnám a hírek rovatában is, mint megcáfolhatatlan napi tényt, sőt még a szereplő egyéneket is kiírhatnám - ha nem akarnék diszkrétebb lenni, mint e történetke hőse volt.
E történetke hőse pedig úgy ismeretes mindnyájunk előtt, mint igazi gentleman (ha nem csalódom, az új dzsentri-klub alakulásában is a résztvevők között említették), fölemelt fővel jár az utcákon, patentírozott szekundáns párbajoknál, s ítéletbíró becsületbeli ügyekben, akinek szava olyan, mint a septemvirális tábláé, mert nincs appelláta fórum tovább.
Mondjuk a derék fiatal urat Alfrédnak (mondjuk, mert a nőcsábítókat körülbelül e névvel keresztelik a regényekben). Nos, tehát a mi Alfrédünknek nagyon megtetszett egy szép, kedves fiatalasszony, akinek a férje járásbíró egy felsőmagyarországi városkában.
Alfréd vidéken szokott tartózkodni, mikor a Ház nem tart üléseket. Mert Alfréd természetesen törvényhozó. Az, hogy valaki törvényhozó legyen, éppen olyan divatos dolog mai napság az asszonyok előtt, mint hogy imádójuk összeérő inggallért viseljen. S Alfréd alkalmasint csak azért képviselő, mivelhogy ez ilyen dolog az asszonyok előtt. Hiába, mindent, ami van, bizonyos mély logika kapcsol össze a társadalomban!
Mivelhogy a menyecske nagyon megtetszett Alfrédnak, mikor otthon van, otthon udvarol neki, mikor pedig itt Pesten van, innen udvarol neki. Mert innen is lehet udvarolni.
Az ember bizonyos sűrű időközökben gyönyörű virágcsokrokat rendel meg azoknak, akiket szeret - a posta elviszi szívesen. S mivel a csokrok elhervadhatnak, míg olyan messzire érnek, hogy mégis megtegyék a kívánt hatást, legcélszerűbb minden ilyen csokorba egy-egy arany vagy gyémánt ékszert becsempészni, mert azt a kedves kezek rendszerint megtalálják, s a kedves szemek egész nap mosolyognak rá.
Alfréd így tett, s Júlia ámbár erényes volt, s ámbár igen szerette a virágokat, mindig jobban megörült a bennök lévő arany csecsebecséknek. A virágokat, kivált ha elszáradtak, gyakran kidobta az ablakon, de az ékszereket egyszer sem dobta ki. Legalább nem tud rá tanúkat felmutatni.
Az pedig jó jel - az Alfrédnak szótárában. Elkezdte az ostromot hevesebben a színhelyen. Nem ment, sehogy sem ment. A szép menyecske mindig kisiklott. Még hevesebben kezdte hát egy fokkal. A szép menyecske akkor kinevette. És még hevesebbre fordította egy fokkal. A szép menyecske akkor kiutasította.
Teljes kudarc, leveretés minden vonalon. S mi követi a leveretéseket Ausztriában vagy bárhol a világon? A hátrálás.
Lemondani. Ehhez filozófia kell és legalább nem kell hozzá virágcsokor, sem ékszer. S eszerint a lemondás nehéz ugyan, de sokkal kevesebbe kerül.
Alfréd is lemondott. De a lemondás sohase őszinte dolog, valami ül a kosarában mindig; s ez leggyakrabban a bosszú. Igen, ő bosszút akart állni a menyecskén minden áron.
Csakhogy ehhez nagy talentum kell. Mert dilemma jön: a gavallér embernek nem szabad soha kompromittálni egy hölgyet, Alfréd pedig kompromittálni akarta hölgyét, és meg akart maradni gavallérnak is. Tessék mármost ennek valami formát találni!
A szerelem is leleményes, de a bosszú még leleményesebb - kivált, ha már a remény utolsó szála is szétfoszlott a boldoguláshoz.
S ehhez járult egy nagy szerencse - amit különben közönséges emberek szerencsétlenségének szoktak nevezni - az, hogy az ékszerész-számlák még nem voltak kifizetve.
Ebből a szálból épült a dráma - vagy akarom mondani, vígjáték.
Alfréd elment az ékszerészhez s megkérte, pörölje be illetékes járásbírósága előtt: ő csak pörrel fizet.
S az ékszerészek nagyon jó lelkek - azok megteszik, hogy bepörlik az embert, ha az ember nagyon szépen megkéri őket.
Bepörölték s a pörök és a pörökhöz csatolt számlák, melyekben ki volt mutatva, kinek a számára volt rendelve az ékszer, s kinek küldték, odakerültek a szép menyecske férjének ítélőszéke elé.
...Ugye, hogy ördögileg volt kigondolva? De hát miért ne tehetne így egy ember, aki mérges, s aki már semmit sem remél? Hadd bűnhődjék a szép asszony is, ha ő szenvedett, hadd szenvedjen az is szégyen-kínt, gyalázatot, álmatlan éjszakákat!
Csakhogy az asszonyok nem olyanok ám, hogy azt előre lehessen tudni, mire mit éreznek, mire mit fognak cselekedni.
A szép asszony azt gondolta magában, hogy most már mindennek vége van, most már hiába mutatná ártatlanságát, senki el nem hinné. S ha vétkesnek hiszik, hát legyen az legalább. S legyen meg Alfrédnak is a vigasztalódása, úgyis eleget epedett szegény hiába.
Alfréd, aki lemondott, akkor boldogult, amikor lemondott. Rózsaszín levélben megküldte neki a szép asszony az igent. Egészen helyes volt. A járásbíró beadta a válópört a neje ellen. Az is okosan tette.
Ebben a történetben mindenki okosan cselekedett - csak talán az nem, aki leírta.