A szerelem vége (1909)

A szerelem vége szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Égette már a víg nap künn a rétet.
A néma lombokon fénycsókja égett.
Hő vágyra tárva kelyhét mindenütt
Várt a virág, szirmára szállt a harmat
És hagyta inni a részeg rovarnak
Zárt karja közt a csillogó nedűt.
Nagy pilleraj szállt a kehely fölé,
S csapkodva szárnyával, kiszürcsölé;
S nem tudta senki melyik él, melyik nem,
A pille úgy mozgott, mint a virág.
A szélbe zengtek édes áriák.
S e langy reggel párját meglelte minden;
Fényködbe kelt a hajnal rózsapírja,
Párjával énekelt a kis pacsirta,
Nyerítve szökkent a tüzes csikó,
Vágy vett erőt a szürke, víg nyulacskán
S a fák tövén ugrált örülve csacskán.
Szerelmi mámor szállt szét, hódító,
S a légbe terjedő nagy, lomha láz ott
Ezer hangjával szíveket igázott.
S fönn a barátságos, lombos fasátrat
A csöpp rovarnép békességbe lakta
- Akár a porszem oly kicsinyke fajta -
S ez a sok ismeretlen, mákszem állat,
Mely mindig a virág kelyhén kalandoz,
Felküldte most halk szózatát a naphoz.
 
A néma tarlón mentek mind a ketten,
Mit roskadásig terhelt a sok asztag.
Karjuk, kezük se fogták ők meg aznap;
A férfi nem nézett reá epedten.
És szólt a lány leülve egy keresztre,
"- Ó menj, hiszen tudom, hogy nem szeretsz te"
A férfi intett: "- A hibám talán?"
Leült, Merengtek egymás oldalán.
S a lány felelt: "Kegyelmes ég, egy év!
"S szerelmünk úgy letűnt, mint más egyéb!
"Lelkem még most is ég, s szavadra csábul!
"Még fáj szívem vad csókod záporátul!
"Még tegnap élt s ma hol van a szerelmünk?
"Még tegnap átkaroltál - és ma eltűnt;
"Ma fut kezed, ha illeti kezem.
"Miért nem csókolod szám, kérdezem?
"Miért? felelj!" - S ő szólt - "Én tudjam azt tán?"
Nézett a lány rá, hogy olvasson arcán
"- Hogyan öleltelek, emlékszel-e?
"Csókunk őrült gyönyörrel volt tele."
És nyomba felkelt s ujjai közt sodorván
Egy cigarettát, így felelt mogorván:
"- Nem, vége, vége néki, hát minek könny?
"Mi egyszer elmúlt, többé vissza nem jön.
"Semmit se tehetünk mi már!"
 
- Nyugodtan
Gondnyomta fővel, lassan mentek ottan,
A lány torkát a sírás fojtogatta,
Szemhéjain rezgett a könny ezüstje.
Két hű galamb szeretkezett repülve
Az árpatáblákon pajkos rohamba.
Alattok a föld, fönn a kék azúr,
Mind ünnepelt s csak Ámor volt az úr.
A szárnyas pár szállt a tavasz egén.
Egy dalra gyújtott a munkás legény
S elő is ugrott csábító dalára
A szép marokverőlány, aki várta.
 
Némán haladtak. A közönyük olvadt.
A férfi lopva nézett néha oldalt.
Erdőbe értek. A rétek füve,
A zsenge zöld, a fényes és üde,
A napsütötte tócsa rendre jött;
Átmentek itt s nem vették észre ők.
De a leány elbágyad és legörnyed
Egy fára és ölelve a fatörzset
A könny, sikoly bús kebléből kitör.
 
Az ifjú meglepődve könnyitől
Várt, hogy sírása tán majd megszakad.
Füstölt s figyelte a kék füstszalag
Mint száll föl és tűn el a légbe fenn.
De végre toppantott s szólt hirtelen:
"- végezd be már s ne untass a könnyeddel
És szólt a leány reá: "- Hagyj sírni s menj el."
És felnyitotta nedves, szép szemét.
"- Ó, lelkem mily őrült gyönyörben égett!
"S ma szenvedéses, bánatos, setét...
"Miért nem egy nagy szerelem az élet?
"Mért válni? Én szerettelek... S te szintén.
"De már sosem szeretsz majd úgy, amint én."
S a férfi szólt: "- Jaj, ilyenek vagyunk.
"Ily csonka mindegyik kívánatunk.
 "Percé az üdv. Hallottad szóimat:
"A szerelem nem tart az életen túl,
"De a világra jő, él s végül elhull.
"Nos, én szeretlek majd - barátilag;
"Szeressük egymást megbékélten, üdvben,
"Mint régi jó szerelmesek, derülten."
Nyújtotta karját már részvétteli
S ő sírt csak "- Ó nem tudsz megérteni!"
Tördelte a kezét vadul a szép lány.
"- Ó istenem!" - Az ifjú nézte némán
S szólt "- Hogyha vágyadnak nem mondasz ellent,
Megyek." - Elindult és örökre elment.
 
Magába volt s felkapta a fejét ő,
Örömviharba zajgott a fejérlő
Madár felette. A fülemile
Trillája elhangzott nagy messzire
S a hang dalos torkába gyöngyözött.
Dal csattogott a vidám lomb között;
Rigó fütyült, sípolt a kenderi,
Zengettek a pinty fürge füttyei.
Szeretkezett a páston sok veréb,
Csőrük kitátva szárnyaik verék.
A lányka ment s a zsenge réteken,
Egy tűzfuvalmat érzett lágy gyönyörbe,
Az égre nézett s szólt: "- Ó, szerelem,
A férfi a megértésedre törpe."