A szepesváraljai leány
szerző: Tompa Mihály
Kőszál üté fel tar fejét,
S mikép a kéklő égen
A tornyosúló fellegek, -
Barnult a zöld vidéken.
Jött, ment ezer vidám tavasz,
S rá zsenge fűvet sem hozott;
Halálos dermedés között
Állott, mint egy elátkozott.
De jött a vérharcok kora,
S a csonka szirt-tetőre
Goromba kővárat rakott,
Nézvén csupán erőre;
S a mély csendet zaj űzi el,
Ijesztő, tartós és szilaj.
Reng, döng a vén szirt oldala,
Midőn a harci kürt rival.
S jövén a béke százada,
- Fehér zászló kezében -
Most ujra mély csend sátoroz
A szirti vár körében;
De a csend nem magába' van,
Emlékezet lakik vele;
S Szepesvárnak barnult falán
Regét susog a rom szele.
------
Csend volt a hon határiban,
A fegyverek nyugodtak;
Jutott egypár vigalmas est
A harci bajnokoknak.
Szepesvárról víg zaj hatott
Keresztül a nagy éjszakán,
Kerülgetvén tört billikom
A vígadó hősek során.
Az áldomást köszöntgető
Zajos kedvű levente
Nem aggódott azon: hogy tán
A jövő nap lemente
Ujra lovára ülteti,
S kemény csatákra híja fel;
Most vígad, élvez és örűl,
Jövő percben meghal, ha kell!
S mig a vén hősek, harcügyek
Felett elmélkedének:
Hangján az ifjú táncra kelt
A harsogó zenének.
Váraljáról sok szép leány,
Sok szép asszony volt ott jelen;
Azok fehérben, mint a hó,
Mulatván a vig ünnepen.
De Dorka volt a lánysereg
Kitűnő dísze, éke,
Minőt nem szült azóta sem
Szepesváralj vidéke;
Százszorszépnek nevezteték
Darab földön a barna szűz;
S szivében még nem gyúla ki
A lappangó szerelmi tűz.
Volt a várban egy férfiú,
Szeplős arcú, mogorva;
Ez a lányt egyre üldözé:
Szemét csak rajta hordva.
Iránta a sötét lovag
Vad szenvedélyre gyúladott;
Két fegyverest intett elő,
Kiknek titokban szót adott.
Hajnal felé a vígalom
Lármája véget ére;
A vár elcsendesült, kiki
Sietett lakhelyére;
Bátortalan leánysereg
Dalolva ment az éjjelen;
És senki észre nem vevé,
Hogy ékes Dorka nincs jelen.
------
Sötét az éj, s mely rémesebb
A puszta éjszakánál:
A várteremben, egyedűl,
Ki vagy te, szép virágszál...?
A fáklya már kioltva mind,
Haza-mentek lány-társaid;
Anyád s más is vár nyugtalan,
Ha tudnák, hogy rabúl vagy itt!
Szép Dorka az, kit titkosan,
A zord lovag szavára,
Izmos karú csatlós sötét
Lovagterembe zára.
S most kulcs zörög, világ ered...
- Rá összeborzad Dorka szép, -
Hozzá, miként az éjszaka,
Az este félt lovagja lép.
Ott áll s eseng a martalóc,
Vak szenvedély tüzében:
De csak megvettetést talál
Szép Dorka szűz szivében;
Majd emleget kínt és halált;
S a lány inkább halálra kész...
Mint hagyni, hogy illesse is
Pártáját vétkes, durva kéz.
S már-már erőszak karja hoz
Romlást a jó leányra:
Egy perc... s elszántan ugrik az
Ablak párkányzatára.
Alant halál... fenn kárhozat...
Rettentő választás...! de ott
Üdv a halál sötét ölén,
- S határoz a leány legott.
'Gonosz - csak egy lépést felém!
S im esküszöm, - s megállom:
Hogy ott lenn a kőszirteken
Leend mentő halálom...!'
Meghökkent a sötét vitéz,
De rögtön újabb cselt vete;
S méregtől kékült ajkira
Hazug mosolyt erőltete:
»Egy hajszálad se hulljon el,
Jámbor leány, miattam!«
Szólott, de ármány lelke volt
Szóban és gondolatban.
S most nyil gyanánt, véletlenűl
A bátor lány felé rohant,
Hogy megragadná... hanem ez
Sikoltott... és alázuhant.
És a gyilkos szirtek veszélyt
Nem hoztak a leányra,
Ki szűz pártájaért magát
Elszánta a halálra;
Piros hajnal-hasadtakor,
Kedvesihez, honába tért,
S boldog keblében hordozá
Erényeért a drága bért.
És amint tartja százados
Beszéde a regének:
Alant, csupán kis ujja lőn
Sérülve bal-kezének.
Szepesvárban mind e napig
Mutatják fönn az ablakot,
Melyből az elszánt hajadon
Veszély nélkül alá-bukott. -