A szent-mihályhegyi remete

A szent-mihályhegyi remete
szerző: Kisfaludy Sándor

              1.

Szigliget és Keszthely között,
  Bele únván borába,
Melyet terem, a szőllőhegy
  A Balaton tavába
Hosszú keskeny nyelvet tolt be;
  Fél gombolyag képében,
Gömbölyűen domborodott
  Hegyecske áll végében.
Tetején egy kápolnának
És remeték lakásának
  Omladéka látszik még; -
  Mohos, mesés régiség.

              2.

Ennek neve Szent-Mihályhegy.
  A Pethő-ház tagjai
Lévén korább századokban
  Keszthely birtokossai,
A kápolnát Pethő Mihály
  Szerzé jámbor elmével,
És a sátánt tapodónak
  Jelelé szent nevével.
A világtól menedéke
Volt néki a csendes béke,
  Mely a sziget-halmon ott
  Ritkán háboríttatott.

              3.

Sok évek lefolyta után
  Mihály unokáinak
Egyike, nem örököse
  Őse tulajdoninak,
Menyhárt: kemény s kevély nemes,
  Másként dísze házának,
Nemzője két Pethő úrnak,
  S a szép kegyes Lillának,
E magányt a szerelemnek,
Szív- és lélek-gyötrelemnek
  Tevé szomor lakjává,
  S végtére - sírhalmává!

              4.

Erdélyből, hol a hazának
  Vitézkedett harczába',
Pethő Menyhárt szerencsésen
  Visszatére várába.
Megtért vele apródja is,
  Bodor Imre, Pethőnek
A haláltól megmentője:
  A már-már elveszőnek
Bodor termett oltalmára,
Mikor legott dárdájára
  Venné őt egy török kar:
  Bodor által halt a tar.

              5.

«Imrének, hív apródomnak
  Köszönjétek éltemet!
(Így szól Menyhárt gyermekihez,)
  Ő tartott meg engemet.
Megesmerem, Imre, hogy te
  Ajándékod életem;
Mondsza! e nagy adósságom
  Vissza miként fizetem? -
Válaszsz számos faluimból,
Vagy, ha tetszik, pusztáimból!
  Néked adom egyiket:
  Válaszd akármelyiket!»

              6.

Imre, néki bátorodván,
  Vélvén, hogy a hálának
Érzésében felolvadt szív
  A kevélység habjának
Dagályitól nem hajtatik,
  Érdemének s becsének
Érzésében, - elkapatva
  Lángjaitól szívének,
Lelkes, tüzes tekintettel,
Elszánt, bús nagy érezettel,
  Melyet titkolt kebele, -
  Menyhártnak így felele:

              7.

«Uram! azzal, hogy éltedet
  Haláltól megmentettem,
Úgy mint nemes és apródod
  Adósságom fizettem.
Egy pórszolgát illet a bér,
  Ki jót s hasznot bérért tesz;
A nemes szív jutalmakat
  Másképen ád, máskép vesz:
Egy falúd nem elég bére,
Hogy kifolyjon éltem vére;
  De ha már adsz, hát úgy adj,
  Hogy adósom ne maradj.»

              8.

«Királyomnak sem kívánok
  Én adósa maradni;
Hát neked, kit meg nem sérthet,
  Jutalmam elfogadni?
(Igy szól Menyhárt) Csak mondd ki hát,
  Kedved miben tellenék?
Hogy adósod én maradjak,
  Az hozzám nem illenék.
Mi lesz elég? - szabd ki magad;
Pethő semmit meg nem tagad;
  Csak körödből ki ne hágj
  S határodon túl ne vágj!»

              9.

«Most vagy soha! (kiált Bodor,
  Ki kebelben, agyban ég;)
Most váljon el: menny vagy pokol,
  Kárhozat vagy üdvesség!
Nemes vagyok, ámbár szegény,
  Becsületes nemzetem.
Add én nékem leányodat!
  Rég imádom, szeretem.
Lilla szívem kívánsága,
Lilla éltem boldogsága;
  Szívednek ez irgalma
  Legyen tettem jutalma!»

              10.

Lilla földre szegzi szemét;
  Minden vére szívének
Fellövelvén arczájába,
  Lángol hava képének;
De csakhamar visszaszalad
  Oda, honnan jött, vére,
És sápadó halaványság
  Terjed ijedt testére;
Mert fergeteg támadását
S legitt vészes lobbanását
  Sejti atyja képében,
  Ki már dúl-fúl mérgében.

              11.

Menyhárt úrnak ránczba vonúl
  Az apródnak szavára
Homloka, mord harag-felleg
  Terjed ábrázatjára;
Lélekzete bosszút fuvall,
  Vonaglanak kezei;
S hol Imrére, hol Lillára
  Villámlanak szemei;
És zordon felzúdulással
S bosszús neki-mordulással
  Így csattan fel - nézése
  Két élű tőr metszése -:

              12.

«Hah vakmerő! s hogy megtevéd,
  A mi kötelességed,
Az házamat meggyalázni
  Bátoríthat most téged?
Elveszett, merész bolond te!
  Nyelvem majd elharapom.
Takarodj'! - vagy, ha csúfság ez?
  Hát fejedre rácsapom.
Kérj s végy sorsod mértékével!
Vagy elégedj' meg fényével
  Általam nyert hírednek
  S jelessé lett nevednek!»

              13.

Leányához fordúl Pethő,
  S káromolja tüzesen,
Gyanítván, hogy Bodornak ő
  Kezét adná szívesen.
«Gyalázatos! (úgymond) látom,
  Olvashatom szemedben,
Mivé lennél, ha nem élnék
  S gát nem volnék kedvedben.
Tudd meg: Dersfy vágy kezedre,
Ő méltó a te véredre;
  Én reménynyel bíztattam
  S vőmnek őt elfogadtam.»

              14.

«Esküszöm én égre, földre!
  Hogy pártámból vagy senki,
(Igy szól Lilla tökéllettel)
  Vagy csak Bodor veszen ki!
Portékaként nem hagyom én
  Eladatni szívemet.
Ha terhedre vagyok, apám,
  Vess klastromba engemet!»
Dúl-fúl Menyhárt szégyenében;
Mérget forral kebelében:
  S bosszúját csak az tartja,
  Hogy kezénél nincs kardja.

              15.

Imre, mintegy elégelvén
  Boldogságát éltének,
Melyet szerez tökéllete
  Lilla erős lelkének,
(Mert nagy enyhét leli benne
  A szerelmes érzelem,
Ha bizonyos, hogy kedvese,
  Ha övé nem, másé sem)
Haragja megszelídűlve,
És fájdalma megenyhűlve,
  Imezt mondja Pethőnek,
  A bosszút lehelőnek:

              16.

«Szűnjön, uram, büszke mérged!
  Én tartám meg éltedet;
S tán megérdemeltem volna,
  Hogy bal ítéletedet
Rám tekintve félre tegyed,
  Mely máskép is hiú füst,
Mert az érdem jó mértéke
  Nem az arany és ezüst:
Nézd! ha veszni engedélek,
Kegyelmedért nem kérnélek;
  Hanem Lilla kebelén
  Most mennyemet élném én.

              17.

De csak tartsd meg faluidat!
  Miattam ne csorbúljon
Birtokod; se nemzetséged
  Homályba ne borúljon.
Bocsásd meg, hogy szívem után
  Itélvén meg szívedet,
Érzelmimmel egyezőnek
  Tarthatám negédedet!
Élj sokáig és boldogúl!
S ha életem búmban megfúl:
  Gazdagé a kedv és kény,
  Örülj, hogy nem vagy szegény!

              18.

Téged, Lilla, kegyes jó szív!
  Áldjon meg én Istenem!
Oh te! kinek szívét-lelkét
  Megfognom és értenem,
Kit szeretnem és imádnom
  Sorsomnak volt vonása!
Atyádnak ércz-keménysége
  Szerelmemnek sírt ása;
Haljon meg hát! Élj boldogúl!
Felejts engem! Sírunkon túl
  Lelkünk egymást felleli
  S egymást bátran öleli.»

              19.

S oda borúl lábaihoz
  A lankadó leánynak,
És egy néma csókot nyomván
  Kezére a halványnak,
Kétségb'esve ki- s elrohan,
  Felűl paripájára.
És elszágúld, épen mikor
  A nap leszáll nyugtára.
Lilla kínos érzelminek
Ostromában testvérinek,
  Kik ott állnak fúldokva,
  Ájúlva dűl karjokba.

              20.

Éjfél után a paripa,
  Mely Imrét elragadta
Kelet felé, de hová? azt
  Senki meg nem mondhatta, -
Menyhárt úrnak udvarába
  Meg' visszatér nyerítve!
A ló mintegy habos vízbe
  Látszik lenni merítve;
Forr és gőzölg, mert vére ég;
Nyereg s minden szerszám rajt még,
  Csak lovagja nem űl rajt'!
  Hajh! s ez okoz legtöbb bajt.

              21.

«Hová vitte a jó ifjat
  Szívének nagy fájdalma?
Talán csak a Balatonban
  Van már örök nyugalma!»
Így tünődött a vár népe,
  A ki Bodort szerette;
Így még maga Menyhárt úr is,
  Ki most mélyen érzette,
Hogy éltének megmentője
S leányának szeretője,
  Ki bár szegény, de nemes,
  Jobb sorsra volt érdemes.

              22.

Az embernek szerencséje
  Egy percztől függ gyakorta.
Egy percz amazt égbe kapta,
  Emezt porba tiporta:
S az örökkévalóságnak
  Hatalmában néha nincs
Több pillanat már, mely által
  Megtérhet a veszett kincs.
A sors, mivel Bodor siet,
S Pethő késik, mely hiányt vet!
  Mely búbánat-örvényt nyit!
  S mily szerencse vész el itt!

              23.

Száz embert is lóra ültet
  Pethő, hogy kinyomozzák,
S akárhogyan, éve-halva
  Bodort néki meghozzák.
Ha él, tehát Isten neki! -
  Lilla légyen jutalma,
Kit másképen úgyis megöl
  Szíve makacs fájdalma,
Ha nem, a mit inkább kíván,
S a mire ő mindent rá szán:
  Temetése pompája
  Legyen kevély hálája.

              24.

De csak kevés nyomát lelék
  A kétségbe-esettnek;
Tűrhetetlen fájdalmában
  Balatonba veszettnek
Gyanította egész világ;
  S nem ok nélkül: mert lova
Nyoma szerint, Bodor előbb
  Csavarogván tétova,
A Balaton híg partjában
Vész folytatás a nyomában;
  S a vizből ki s vissza ott
  Könnyebb lónyom láttatott.

              25.

Egyik cseléd Szent-Mihályt is
  Szorgosan kinyomozá;
De onnan is Pethő úrnak
  Ez is csak e hírt hozá:
«Épen akkor temeté el
  Egy barát a remetét,
Ki ott ötven évig látta
  A nap nyugtát s keletét.
A hol előbb beavatott
Egy tanítványt, s ez lesz most ott
  Remete a szent helyen.
  Négy halász volt még jelen.»

              26.

Minden újabb hír üresb lőn
  S nagyobb bizonytalanság;
S Menyhárt úrnak komorsága
  Már a legfőbb pontra hág.
Szégyenlé önmaga előtt
  Éltének ily váltságát;
Félt, a világ megátkozza
  Undok hálátlanságát;
Mert bár nagy volt büszkesége,
Szint oly nagy volt nemessége;
  S e kettőnek sérelme
  Keblének mord gyötrelme.

              27.

Mint a tavasz szép virága
  Fogy ékében, éltében,
Féreg ülvén, rágván, hízván
  Titkon tömött keblében:
Úgy Menyhártnak szép leánya
  Néma búban hervadoz;
Boldog, mikor nagy fájdalma
  Néha könyre olvadoz.
Oda minden reménysége!
Szívének nagy vesztesége
  Életét kiapasztja,
  S őtet öszvefonnyasztja.

              28.

Komor szemmel nézi Menyhárt,
  Büszkeségének súlya
Miként nyomja szép leányát,
  S a bú szegényt mint dúlja;
S néha úgy felkiált vádja
  Lelkiesméretének,
Hogy csak alig titkolhatja
  Lágyulását szívének.
A büszkeség tartóztatja:
  Bodort titkon nyomoztatja
Mindenütt, mindúntalan,
  De mindenkor hasztalan.

              29.

«Szűnj meg, apám, őt keresni!
  (Sohajt Lilla) hasztalan!
A nemes szív énnekem már
  Mindörökre oda van!
A mit egyszer oly sértőleg
  Tagadhatál meg tőle,
Ha elvenné, - sokat én sem
  Tarthatnék már felőle.
Van a szívnek oly érzelme,
Melynek kedvesb a gyötrelme,
  Mintsem hogy ő koldúljon
  Azért, hogy boldogúljon.»

              30.

Igy folyának napok, hetek,
  Hónapok és végtére
Két tél, két nyár; de Bodornak
  Nem kaphattak hírére.
Lassanként már felejteni
  Kezdték az elveszettet;
Csak Lilla nem a szív minden
  Ütésével érzettet.
Csüggő feje és szemei,
Fogyó, tünő kellemei
  És keserű könnyei
  Mély emléknek jelei.

              31.

Megjelentek Dersfy s mások.
  Mind nőszők, kik Lillának
Kezére, vagy tulajdonkép
  Jószágára vágyának;
De a nagy szív híve maradt
  Bodornak s önmagának,
S mindenkor csak azt felelte
  Szívét kémlő atyjának:
«Esküszöm én Istenemre
És kínlódó kebelemre!
  Hogy pártámból már senki,
  Csak a halál veszen ki.»

              32.

Eljött az ősz; akkor Dorka,
  Szolgáló az udvarban,
Rokka mellett ezt beszélé
  Szó- és dologzavarban:
«Apám régi halász immár
  A Balaton vizében;
Ő is gyakran visz egy süllőt,
  De csak Isten nevében,
Szent Mihálynak bús hegyére,
A remete tűzhelyére.
  Az elhunyt vén remete
  Megköszöné s nevete.

              33.

A mostani jó szót sem ád,
  Pedig, mondják, fiatal;
Mintha nem is ennék, innék,
  Sovány s halvány, mint a fal.
Csak bujdosik; s minden fának
  Jelt metélget kérgébe;
Minden jelre más imádság
  Juthat, mondják, eszébe.
Mikor kérdi, mint van az úr?
Szeme szinte keresztül szúr.
  Ha leányát kérdezi,
  Szemét földre szegezi.

              34.

Hanem mikor énekének
  Keserves bús hangjai
Csendes éjjel zengedeznek,
  Haja minden szálai
Felborzadnak (úgymond apám)
  Annak, a ki hallgatja:
Hogy az esze majd megbomlik,
  Belsejét úgy szaggatja.
A nagypéntek keservei
Lehetnek bús énekei.
  De most, már majd egy hete,
  Elnémult a remete.»

              35.

«Ő az! ő az!» kiált Lilla,
  Köny forrván fel szemébe,
Hogy Dorkának e beszéde
  Eljut vala fülébe.
S mikor épen gondolkodnék,
  Mit tegyen, mit ne tegyen?
S szeme kínos érezettel
  Csüggne Szent-Mihályhegyen:
Íme! belép ősz hajával
Az apát és bús arczával
  Imezt mondja Lillának,
  Kedves tanítványának:

              36.

«Béke néked, boldogtalan!
  A bút te rég esmervén,
S én is téged s erős lelked,
  Hozzád bizton szólok én:
Szent-Mihályon voltam tegnap,
  A kápolnát s remetét
Látogatni s megtartani
  A betegnek életét:
(Egy a sorstól eltapodott
Szív volt az új remete ott!)
  De már halva leltem őt,
  A búban rég sínlődőt!

              37.

Egy vén tölgy mohos tövében,
  Arczczal erre fordúlva
Űlve halt meg, feje kínos
  Mellére lekonyúlva.
Több napokig kelle néki
  Immár halva ülni ott,
Mert felette néhány holló
  Igen bátran károgott.
Kedves helyén ásattam sírt,
Szemem annyit régen nem sírt,
  Mint mikor eltemettem:
  Szántam őt, mert szerettem.»

              38.

«Ne tartózkodj' (mond a bús szűz)
  A holtat megnevezni!
Imre az, a kiről beszélsz!»
  És elkezdvén könnyezni,
Megerednek síralminak
  Elrekedett árjai.
Az ősz némán inti, hogy az,
  S tovább ezek szavai:
«Bele vésvén fakérgekbe,
S kisohajtván énekekbe
  Szíve kínos érzetét,
  Kilehelte életét!»

              39.

«Vidd meg e hírt, s mondd apámnak,
  (Úgymond Lilla) ne féljen
Tovább már, hogy Bodor Imre
  Velem gyűrűt cseréljen!»
«Vigasztaljon (mond a bús ősz)
  Ama boldogító hit,
Hogy több öröm lesz jutalmad,
  Mint a mennyit veszthetsz itt,
Szívének - mintegy fedele, -
Feküdt keblén e levele.»
  S néki adván Lillának,
  Sírva indul útjának.

              40.

«Te! szerelmem lángjainak
  Boldogtalan kedvese!
Keblem fanyar kínjainak
  Tovább ne légy részese.
A mi bennem élet vala,
  Neked, veled, benned élt;
De mind ez most oda hala;
  Nézz éltednek vígabb czélt
Áldjon Isten szerelmedért!
Egy kínja száz életet ért.
  A föld nyelvén hívedet,
  Nyugtasd meg már lelkedet!»

              41.

Imrének e levél fekvék
  Már kiégett kebelén,
Mint egy forgács, mely holt szén már
  Az elaludt tűz helyén.
«A te szíved elhamvadott!
  Az enyém még most is ég!
(Sohajt Lilla) de megszán majd
  A földnél jobb s kegyesb ég.
Jobb az előbb az utóbbnál
Annak, ki már fogytában áll
  Szívének láng-árjában,
  Élte húnyó hamvában.»

              42.

Menyhárt úr megtartá szavát:
  A holtat felásatá,
És hat lovon Szent-Mihályról
  Őt Keszthelyre hozatá.
S Bodor Imre most számtalan
  Szövétnek gyászlángjában
Téteték le nagy pompával
  A keszthelyi kriptában.
Az életét megmentőnek,
A leányát szeretőnek
  Temetési pompája
  Pethő kevély hálája.

              43.

Az ablakról nézte Lilla
  A temetés pompáját;
Szemét odameresztette,
  El sem vonván arczáját.
Eltünvén az szeme elől,
  Miben mintegy kedve telt,
A bús legott ágynak esett,
  Melyből soha fel nem kelt.
Azt üzente ő atyjának:
Tartsa nyiltan a kriptának
  Ajtaját még számára,
  Bele száll nem sokára.

              44.

S úgy lőn: el sem felejté még
  A nép a történetet,
Hogy megújúlt az, s Lilla is
  Imre mellé tétetett. -
Komor bánat ülé holtig
  Menyhárt büszke arczáját:
Mosolygásra öröm soha
  Nem vonítá el száját. -
S kik még élve lángolának,
S elszakasztva kínlódának,
  Egymás mellett fekszenek,
  Mikor már nem érzenek.