A szegfű
szerző: Tompa Mihály
Illatban úszó ékes kert felett
Arany szárnyu pillangó repkedett;
Minden virágnak a szemébe néz,
Minden virág keblén fogadni kész;
De ő közöttük nyugtalan repes,
Mint ki valami ösmerőst keres.
Ott kúsz hajnalka a zöld pázsiton,
Mosolyg a rózsa és a liliom,
Ott a százszorszép s égőszerelem:
De ő le nem lép egy virágra sem.
Midőn fut, fárad és haszontalan,
Szegény lepkének nagy bánatja van!
S ajkán imígyen szól a fájdalom:
- Keresztűl egy összetört sóhajon -
Ah, hol van ő, kit hű lelkem szeret?
Illatos szegfű, mi történt veled!?
Nyájas szavakkal nemrég hagytam itt, -
A kertnek többi szép virágait
Diszben virulva helyökön lelem, -
Csak őt nem, aki legdrágább nekem!
Édes virágok, jó szomszédai!
Nem tudnátok hírt róla mondani?
S egy szikár özvegy szólt, a rozmarin,
Gyorsan peregvén a szó ajkain:
Szegény barátnőm és szomszédomon
Mi történt? ah én legjobban tudom!
Ha én rám hallgat, nekem szót fogad:
Nem siratnád most szép virágodat!
De elragadta a világ nagyon, -
Miért éltével lakolt, fájdalom!
Szép volt a szegfű, színe, illata
A kertben áttündökle, áthata;
S szépség a szívnek csak kínjára van,
Mert hisz aki szép, mind boldogtalan!
Az fényes átok, édes kárhozat,
Gyöngy, mit a csiga méhébe fogad;
Rosz szellemektől bérlett hatalom,
Ha bírod: kísért, bűvös súlya nyom.
Fény, mely száz szembe bájolón nevet,
De egy kebelnek sem ád meleget;
Magát emészti föl hévségiben,
Csábítni tud, de boldogítni nem!
Szép volt a szegfű, és szépséginek
Az egész világ hódol, hízeleg;
Boldog volt: kit bár távol, megcsapa
Széjjel-terjengő édes illata.
Egy mosolygásért bűvös ajakán:
Sok szerelmes meg is halt volna tán!
S a boldog, a kevély virág körűl
Van még a lég is kéjül, gyönyörűl.
Pillangók jönnek édes mézes ajkkal,
Bibor-képpel mosolyg reá a hajnal;
Az éjnek gyöngéd ifju gyermeke
A harmat, titkon édeleg vele.
Enyhitni kész a lágy hűvös fuvallat,
Ha a napfény heves csókján ellankad,
... Ah! a boldog, kevély virág körűl
Van még a lég is kéjül, öröműl;
S mi a gyönyörnek véget vet vala:
Nincs semmi ok! - csak... a gyönyör maga;
A szegfű bágyadt, - elszórt, - halavány,
Gyötri valami nem ösmert hiány.
Ohajt s megún szellős napsugarat,
Bántja, ha eljő, fáj ha elmarad;
Epesztő vágya van, s ha teljesűl:
Elfordul attól bús-kedvetlenűl...
Mitől remeg? mit óhajt? mit szeret?
Kérdő szivében nincs rá felelet...!
Érdeket, ingert nem lel semmiben,
Most merev félhalott, majd nyugtalan;
Szépsége... boldogsága... élete...
Illat... lég... szerelem terhére van!
Kedélye érzéketlen álhalott...
Ah! a gyönyörrel tultelt, tullakott!
.........
.........
Ez állapot nem is tartott soká
- Szavát az özvegy ekkép folytatá, -
Szegény szomszédom egy hűs reggelen:
Halványan leltem, - és élettelen!
Nem tudja senki, hogy történt vele?
De szegény virág öngyilkos leve!
Vizsgáltam kelyhét, megrepedve volt!
Szét-tépte dús, tulteljes szirmait...
Minő ifjú még, mi boldog, mi szép!
S már csak illatja, lelke szárnyal itt.
A lepke megy... s a virágok között
A szegfű kórója búsan zörög...